//Mesélői//

Többször meg kell állnotok idefele jövet, hiszen a király nincs épp a legjobb állapotban és nem sokáig bírja az iramot. Amíg biztonságos távolba kerültök a hadvezérasszony birtokától, addig kitart, még ha nagyon nehezen is, de mindenét összeszedi, hogy sikerre vihessétek a menekülést és szabadítást, de amint az első pihenő ideje megérkezik, jóformán leborul Viridielről, és jobban megfigyelhetitek őt. Sokkal többet azon kívül, hogy milyen csúfosan lefogyott és mennyire elgyengült, nem vehettek rajta észre, és tagadhatatlanul éhes és szomjas lehet. A bőre száraz, a torka szintén, az ajkai kicserepezettek, és az első pihenőtökkel csak halkan suttogja, hogy szeretne valamennyit inni. Talán van nálatok még a kulacsotokban víz, ám ha nincs, azt is elfogadja, sőt, az utatok folytatásával egy kis forrásra bukkantok, így biztos nem maradtok szomjan. Itt bizonyára még egy pihenőt vesztek, és az uralkodó kihasználja az alkalmat, hogy szomját teljes mértékben oltsa, és biztosan egy elképesztően lealacsonyodott egyén módjára inna, hogy minél többet kaphasson, leküzdi a mohóságát és méltóságát megtartva iszik.
Lash az első alkalommal, mikor megállásra kerül a sor, ellátja mind a királyt, mind Viridielt, begyógyítva a sérüléseket és a nála lévő felhasználható gyógynövényekből válogatva próbálva erősíteni az uralkodó szervezetét, vagy legalábbis olyan növényi részeket adva neki, amik valamelyest segítik őt gyorsabban erőhöz jutni. Sajnálta azt, hogy nem tudta az arcodon és nyakadon húzódó sérülést hegmentesen eltűntetni, bűntudatosan húzva végig ujját finoman a sérülés emlékén, ugyanakkor biztosított afelől, hogy nagyon jól áll. Ettől még nem buzdít még több szerzésére, mert így is tele vagy hegekkel a sötételfeknek hála, ám eloszlatja minden aggodalmadat ennek kapcsán, bizonyára megérezve azt a futó gondolatot, mikor tartottál attól, mit fog szólni ehhez a változáshoz.
A királytól végig távol marad, és egy-egy letáborozással is csendesen húzódott meg egy távolabbi ponton, nem akarva nagyon beszélgetni, de mindig éreztetve a szeretetét párja iránt. Nem akart vitatkozni egyáltalán, és ha kellett, akkor segítette az uralkodót, de mindent elkövetett, hogy azok a bizonyos falak továbbra is körülötte legyenek és ne engedjék a királyt közel. Semminek és senkinek sem engedett ebből, és ha esetleg ez párjával vitahelyzetet eredményezett, kihátrált azzal, hogy csendben maradt, lenyelve az összes megjegyzését, ami idáig halmozódott benne. Nyíltan azonban nem ellenkezett, csak finom jelekkel adta a társaság tudomására, hogy nem rajong a király jelenlétéért, és amikor lehetősége nyílt rá, akkor távol is tartotta magát.
A vadászat és az élelem biztosítása rátok marad, vélhetően felváltva szereztek egy-egy keselyűt vagy patkányt, mikor mi van a környéken. Nem a leggusztusosabbak, de ebből kell gazdálkodnotok; a mocsárban kicsit több lehetőségetek lesz az élelem begyűjtésére, addig ki kell tartanotok és ti magatok is valamennyit biztosan fogytok ez alatt a pár nap koplalás alatt. Nem lesztek annyira megviseltek, mint az elf uralkodó, de valamelyest nagy eséllyel legyengültök a folyamatos haladásnak, kevés pihenésnek és ugyancsak kevés tápláléknak hála, a veszélyes helyszín okozta nyugtalanságról nem is beszélve.
Végül eléritek a mocsarat, ahol fellélegezhettek, hiszen növények és állatok jóval sűrűbben tartózkodnak erre, így még tájékozódni is könnyebben tájékozódtok. Pihenni is vélhetően sokat pihentek itt, de még mindig erőltethetitek a menetelést előre, ám a természet itteni jelenléte kellően megnyugtathat titeket.
Hajnali időben éritek el ezt a helyszínt, így a természet ébredezésének szem - és fültanúi lehettek. Egyre több madarat hallotok meg az itt növekvő és élő fák lombjai közül. A mocsaras-ingoványos talaj egyelőre veszélytelennek bizonyul, de nem érdemes a sárban haladni, mert ha nem találtok hamar egy gyökeret, ami megtartana titeket, könnyedén elsüllyedhettek. Szerencsére a fák kellően nagy és erős gyökereket növesztettek, így azon haladhattok, de használva elfi képességeiteket, akár a lombkoronán keresztül is megtehetitek a távokat. Lash biztosan javasolni fogja az utóbbit, az ágak összefonásával egy olyan ösvényt teremtve, amin veszély nélkül haladhattok.

//Viri, írj nyugodtan, én Lashsel leírtam azt, amit fontosnak véltem, majd utánad reagálok a karakterrel. Ha akarsz egy kicsi beszélgetést, akkor bármelyik ponton zajló eseményeket kifejthetjük, a mocsárig nem történik baj, így a megtett út bármely részére kitérhetsz.//

Azért a biztonság még odébb van és a mocsár is csak egy kicsit nyugodtabb pihenést biztosít. Nem tudom, hogy Drey hadvezér asszony hiányában, mennyire lesznek kitartóak az üldözésben, jó lenne, ha más, esetleg fontosabbnak vélt dolgok gyorsan eltérítenék őket a nyomunkból. De persze ez csak valószínűleg szép álom. A sötét elf mentalitás nem ismeri a szégyenletes kudarc fogalmát és nem számít pár katona élete, hogy példát statuáljanak.
Azonban mind kimerültek vagyunk és az uralkodó talán még rosszabb állapotban van, mint gondoltuk, csak az akaratereje tartotta eddig is talpon.
Muszáj kisebb-rövidebb pihenőket beiktatni és némi megmaradt száraz étel és a kulcsunk alján lévő vízzel némi erőre kapatni. Nem sok, tényleg csak tűzoltásra jó, de ez is több, mint a semmi.
Szerencsénk kitart és egy hidegvizű kis csermelyt sodor az utunkba, így mindannyian felfrissíthetjük legalább magunkat. Bár a legelső kis pihenőnél kedvesem megtett mindent, hogy erőt öntsön a királyba és begyógyítsa a vágott sebemet, aminek nyoma most már örökre megmarad, igazából csak most van lehetőség, hogy alaposan lemossam magam és kinyújtsam fáradt lábaim. A karom ismét erősen sajog, de akarattal elnyomom magamban, majd ha hazaértünk foglalkozom vele.
A király is hosszan, sokat iszik és csak csodálni tudom még mindig a tartását, én biztos fejjel estem volna a vízbe és fél óráig ki sem szálltam volna belőle.
~ Tényleg nem bánod, hogy ezentúl így kell látnod? ~ ülök le nyögve szerelmem mellé, víztől csöpögő hajjal, ami bár hűvösen simul a fejemhez és a nyakamba, de legalább érzem, hogy tiszta vagyok.
Fél szemem a szintén magát tisztogató uralkodón tartom, de a másik kíváncsian tapad kedvesem arcára, hiszen van bennem jócskán bűntudat és kis félsz is, hogy csak a megnyugtatásom miatt nem tette ezt szóvá.
Én ismerem Lash-t, talán jobban, mint ő magát és tudom, hogy mennyire tartja a távolságot királyunktól, ami a vele történtek tükrében érthető, de nekem – ismerve a férfit, - kicsit rosszul is esik.
Tudom milyen és, hogy soha nem bántaná egy rossz szóval sem a lányt és ha tudta volna, hogy mit művel az apja……….
~ Nem kérek mást szerelmem, csak azt, hogy ne végy mindenkit egy kalap alá……adj mindenkinek egy esélyt……ahogy nekem adtál. ~ nézek kérlelően rá és az ujjaim az ő ujjaiba fonom.
Nem, eszemben sincs vitatkozni vele, hiszen egy rossz szót sem szól, de kényelmetlenül érzem magam a láthatatlan feszültség miatt. Úgy érzem kettészakít a kötelességtudat és a barátság, miközben a szívem elborítja a szerelem.
Az utat még nehezebbé teszi, hogy a kevés magunkkal hozott élelem elfogyott és ezen a vidéken nem nyüzsög a zsákmányállat. Ráadásul nem is érünk rá órákat vesztegetni a keresgéléssel. Esszük, ami elénk kerül és ehhez félre kell tenni a gusztusunkat. Na jó! Azért van az a bogár és csúszóizémizé, amit még  ezek ellenére sem vagyok hajlandó megenni.
Normál esetben egy mocsár látványa nem okozna megkönnyebbülést, de ez most azt okoz, hiába nedves és büdös, de legalább zöldet látunk és ehető állatok nyüzsögnek körülöttünk.
~ Már nem kell sokat kibírni és pihenhetünk egy nagyobbat. ~ biztatom a hátamon ülő királyt és kedvesemet.
Magamról nem is beszélve. Legszívesebben összerogynék és két napig csak aludnék.
Szabadjára ereszthetem a mágiámat és kérem meg a fákat, hogy alakítsanak ki egy biztonságos utat a láp mélyére, megmutatva egy kis száraz szigetet, ahol letáborozhatunk, majd őrszemkén értesítsenek, ha valami megközelít minket.
Ha megérkeztünk, akkor ahogy a királyom leszállt, azonnal visszaváltoztam és elterültem a fűben.
- Én egy tapodtat sem tudok ma már mozdulni. - leheltem, most nagy sokára először hangosan szólva.

Halad megrendíthetetlenül és megállíthatatlanul, köszönhetően a nyugtalanságának és a helyszín veszélyeinek. Továbbra sem érzi magát biztonságban, és ez folyamatosan mozgásban tartja őt, minden porcikájával tiltakozva a megállás kapcsán, félve attól, hogy visszakerülhetnek az épületbe, azon belül is rácsok mögé, jó távol egymástól. Borzong a gondolatától, és emiatt egyáltalán nem érzékeli testének és izmainak fáradtságát, csak akkor, amikor már némileg az adrenalin visszább húzódott, addig nem. Sokáig nem is nagyon örül a pihenőnek, mert neki továbbra is mehetnékje van, de kihasználja ezt az időt is arra, hogy hasznosan és előnyösen teljen rájuk nézve. Tekintve, hogy neki nincsenek sérülései, legalábbis ami volt, az begyógyult, az orrvérzése is bőven elállt ekkorra, minden tudását bevetve támogatja Viridielt és a királyt. Először az uralkodóval törődik, hiszen neki vészesebbnek tűnik az állapota, zúzódásokon kívül talál rajta kisebb sérüléseket, de alapvetően nem véli életveszélyesnek ezeket. Amit tud, fertőtlenítést követően begyógyít, amin meg nem segítenek mágikus gyógyítói képességei, azokat gyógyhatású levelekkel fedi. Elrágat a királlyal néhány hasznos gyökeret is, és ha más nem, akkor az éhsége miatt biztosan el fogja fogyasztani azt, amit odanyújt neki, de csak és kizárólag azt, ami biztosan növelni fogja a gyógyulásának gyorsaságát.
Csak a királyt követően telepszik le Viridiel mellé, az ő sebét is kitisztítja egy rosszalló fejcsóválás kíséretében, és csak utána használja adottságait, amivel egy kis idő elteltével el is tűnteti a sebet. Legalábbis a nagy részét, fájni már biztos nem fog párjának, a heg megmaradásával viszont aggodalmasan simít végig a vonalán. Egy kissé elidőzik a sebhelyen, cirógatva azt és bámulva, végül bocsánatot kér, hogy nem tud többet tenni érte. Ezt követően ismét útra kelnek, hiszen még mindig nincsenek biztonságosan messze, ő pedig támogatja is az ötletet. A királyt visszasegíti Viridielre, majd felvéve állati alakját indul meg arra, amerre a mocsarat sejti a korábbi megegyezés alapján, hogy arrafelé fognak megpróbálni kijutni.
Hamar megállásra kényszerülnek ismét, ám szerencsére nem azért, mert bármi problémába ütköznének, csupán egy csobogó patakocska az, ami erre készteti őket. Muszáj feltölteniük a készleteiket, legalább a kulacsaikat, ha már ehető élőlénynek nagyon nincsen nyoma, és egyébként is előbb hullnának el a szomjúságtól, mint az éhségtől. Egyértelműnek bizonyul hát a megállás, nyomban fel is töltve a kulacsot, aztán kihátrál onnan, átadva a helyet a férfiaknak. Csupa mocsok ő maga is, teli van száradt vérrel az arca és a ruhája, melyek közül nem mind a sajátja, de a képén elsősorban az övé van. Nagyon szívesen megfürödne ő is vagy legalább megmosakodna, azonban ezt az egészet inkább akkor már egy hatalmas lavor vagy kád forró fürdőben ünnepelné. Ahhoz meg ráadásul fázik is ezen az egyébként mindig hideg helyen, hogy legalább a haját megmossa, még az arcát talán indulás előtt, de egyelőre jó így. Úgyis másnapra valószínűleg tele lesznek kosszal ismét.
Mindenesetre amíg várakozik, addig iszik valamennyit a sebtiben megtöltött kulacsból, behúzódva egy korhadó fa és néhány szikla árnyékába, biztosabbnak érezve, ha a hátát nem tudja senki sem megközelíteni és ilyen egyszerű természeti dolgok védik őt. Érdeklődőn figyeli Viridiel alakját, amint közeledik felé, ugyanis meg volt róla győződve, hogy inkább az uralkodóval kezdeményez valamiféle beszélgetést, amit őszintén nem bánt volna, mégiscsak a... felettese, vagy mi. Meg addig gondolkodott volna a saját baján, ettől függetlenül örül párja közelségének, mosolyogva húzódva odébb, hogy a kicsit rejtettebb zugba beférjen, de így is jó rálátásuk legyen az uralkodóra, a patakocskára és úgy a környékre. Azért annyira jó búvóhelyet nem keresett, de biztonságosabbnak gondolja, ha a háta védve van.
~ Miért bánnám? ~ ugrik fel meglepetten a szemöldöke a kérdés hallatán. ~ Nem tudjuk elkerülni a hegek és más, maradandó testi nyomok szerzését ~ pillant a karján fémszürkén virító tetoválásra, aztán vissza a férfira. ~ Amíg életben maradsz, addig nem számít. Nyilván nem jó érzés, hogy el kellett viselned, de inkább ilyen apróságok, mint mondjuk egy kar vagy az életed ~ érinti meg őt a tarkójánál, ott fogva húzva magához, adva a homlokára egy puszit. ~ Meg kicsit legalább adsz egy rosszfiús hatást, és nem csak a deszkákkal álmodozó szépfiú leszel ~ böki meg játékosan az orrát egy széles mosollyal, majd komolyabbá válnak a vonásai. ~ Akárhogyan alakuljanak a dolgok, én úgyis szeretni foglak. Egy ilyen sebesülés nekem nem jelent gondot, és sajnálom, hogy nem tudtalak úgy meggyógyítani, hogy eltűnjön, de ezen felül úgyse tehetek többet. Csak nehogy túl sok lány rajongjon körbe érte ~ könyököl a térdére, villantva egy pimasz mosolyt a végén.
A témaváltással a viszonylagos jókedve azonnal elszáll, elfordítja a fejét, és a keze is rándul, hogy elvegye, azonban végül egy mély sóhajtással hagyja a helyén, kissé rászorítva Viridiel ujjaira. Hosszú másodpercekig csak mered maga elé, gondolkodva, mégis hogyan kéne a lehető legjobban szavakba önteni az érzéseit anélkül, hogy túl elfogultnak hangozzon vagy elsodorják őt a saját érzései, mert a jelenlegi helyzetet és feszültséget Viridiel aligha értheti meg. Nem volt ott, nem látta, nem tapasztalta, ő egészen más körülmények közt került a nemesi körbe, úgy tért oda, hogy már volt egyfajta tisztelet, amit kivívhatott, és fogadni merne rá, hogy párjának fognak minden érdemet adni, ő pedig el lesz felejtve. Nem mintha baja lenne vele, úgyse tett túl sokat hozzá ehhez a kalandhoz, csak volt és próbált túlélni, és egyébként sem akar nagyon emlegetve lenni, csak így... Nem is tudja igazán.
~ Ezt... Nem tudom megadni, Viridiel. Mondtam, hogy nem tudok nem gyűlölettel, utálattal vagy megvetéssel gondolni rájuk. Nem ugyanabban a megaláztatásban részesültem, mint te a sötételfeknél, de elhiheted, hogy hasonlóan érzek, csak éppen... a saját fajtánk iránt ~ bámul maga elé szomorúan. ~ Elültették bennem, nevelték és éltették ezt a nagyon rossz, gyötrő érzést, és ez nem fog csak úgy eltűnni. Gondolj csak arra, hogy neked is jóformán a sötételfek említésére borsódzik a hátad és te se tehetsz róla ~ néz rá, keresve valamiféle megértést vagy beletörődést, de nem várja el, hogy ez megtörténjen. Ha Viridiel nem fogadja el, akkor végül is ez van, ennél többet nem tud tenni az ügy érdekében. Nem két nap alatt fog megváltozni a véleménye, és nem is azért, mert fogságba került és most úgy néz ki, ahogy.
~ Nem kérem, hogy megértsd ~ fordítja vissza a pillantását. ~ De nem merek esélyt adni és már nem is akarok. Annak idején többször mondtam neked, hogy csak újra és újra megbántam, hogy bárkinek is megadtam a bizalmamat, és továbbra sem tagadom a félelmem. Vannak kivételek, de a múltam megkeserített, még ha te nem is látod ezt igazán; attól még én érzem és tudom. Ezért sem értem többek között, hogy a te esetedben mégis mi volt más, hogy mi változott és miért, mert bár téged is próbáltalak ellökni és elküldeni, nem növesztettem túl nagy tüskéket. Talán a nyers őszinteséged miatt, amivel olyan egyszerűen és gyorsan törtél fel, mint egy tojást szokás, bár... Ha jobban belegondolsz, elmondhatatlanul sokat tettél értem, annyit, mint soha senki más, és megugortad azokat a lehetetlen elvárásokat, amiket másokkal szemben állítottam a saját védelmem érdekében, ami magányt is eredményezett. Fogalmam sincs, hogy mi történt kettőnk között, amivel idáig eljutottunk, nem tudom, mi az a szikra, ami ilyen vad lángokat lobbantott, de Délos óta egyre csak erősödött, a pokolban pedig teljessé vált. A tudat, hogy olyan körülmények közt is segíteni, támogatni és védelmezni akartál, pedig biztosra veszem, hogy mindenki csak a saját fájdalmaival küszködött volna, lenyűgözött, ahogyan a ragaszkodásod is, hogy mit meg nem tennél egy hozzám hasonlóért, és élveztem a gondolatát egy ilyen biztos pontnak, egy ekkora védelemnek és biztonságnak.
Nemlegesen megrázza a fejét, lassan kiengedve a levegőt, párjára nézve fájdalmas és bocsánatkérő ábrázattal.
~ Nem tudok mindenkivel kivételt tenni. Majd idővel változik... talán... ~ kémleli Viridiel ábrázatát, lesandítva a kezükre, hogy elveszi-e vagy megtartja az érintést. Ha el is veszi a kezét, akkor nem megy utána és nem fog könyörögni kivételesen; olyan finoman és olyan részletesen próbálta megfogalmazni, hogy érthető legyen az álláspontja. Nem fogja tagadni, hogy ezen nem tud változtatni, mert annak semmi értelme; tennie kell neki is, ezzel tisztában van, de elriasztották attól, hogy kezdeményezzen.
~ Emlékezz azonban arra, hogy már ez is nagy eredmény, hogy képessé váltam úgy megbízni benned, mint senki másban. Biztos vagyok benne, hogy elindítottál a változás útján, de idő kell, amíg beérik ~ mosolyodik el halványan, bárhogyan is alakuljon a beszélgetésük. Ha Viridiel jobbnak látja, hogy inkább elmegy, akkor nem tartóztatja fel; mindkettejüknek szüksége van arra, hogy ezeket átgondolják, hiszen nem egyszerű ez a fajta akadály, gát.
Mielőtt tovább haladnának, gyorsan megmossa legalább az arcát, levakarva bőréről az odaszáradt vért, aztán állatként indul meg a tőle telhető leggyorsabban. Jóval kisebb a teste, mint párjáénak, így nehéz vele tartani a tempót, izmai pedig örömkiáltással díjazták az újabb és újabb pihenőket, tudata azonban sikított kínjában. Végig csak menni akar és menni, de nyugtalanságát nem erőszakolja senkire, csendesen nyomja el magában, hogy véletlenül se zavarja Viridielt vagy az uralkodót, teljesen a háttérben maradva, ha esetleg beszélgetnének, akkor hagyja kibontakozni. Az esetek többségében a vadászatot elvállalja, sőt, nyomatékosítja, hogy hadd menjen ő, és míg párszor üres mancsokkal és állkapoccsal tér vissza, mindig igyekszik legalább valami apró négylábúval visszaérni, hogy legalább egy kis táplálék jusson egy napra. Nem mondaná egyszerűnek ezt az időszakot, de legalább haladnak, és ez a tudat az, ami miatt kitart: nemsokára visszatérhetnek Awyrisba, ahol biztonságban lehetnek, bár kissé lefogyva fognak betérni párja családjához. Ettől a gondolattól néha finoman elmosolyodik, aztán visszatér a valóságba, ahol már az is nagy öröm, ha egy falatot nyelhetnek. A nála lévő száraz, de ehető növényeket felajánlja azokon a napokon, amikor semmit nem találnak, és amíg nem szükséges, addig ő is tartózkodik a gusztustalan megjelenésű rovarok elfogyasztásától. Mondjuk annak a maradéknak most is nagyon örülne, amit Hirion kért a fogadóban még Capitalban...
Mikor a mocsár bűze megcsapja az orrát, felkapja a fejét, és a távolban látott ingoványos terület ottlétét jóformán el se hiszi. Lelkesebben fordul Viridiel irányába, aki megerősíti szavakkal, nem a szemei kápráznak, és még nagyobb lendülettel indul meg a helyszín felé. Mintha felüdülne, még ez a környezet is elmondhatatlanul jólesőn simogatja a lelkét a természet erősebb jelenléte miatt. Belül meleg boldogsággal dolgozza fel a fák látványát, a madarak egyre élénkülő csicsergését, nyálát csorgatva bámulva fel egy-egy lombkoronára, azon tűnődve, el kéne kapnia pár szárnyast. Mielőtt a vadászösztön és az éhség erőt venne rajta, észbe kap, hogy előbb talán biztonságos helyszínt kéne találniuk, ahol ismételten letáborozhatnak és talán aludhatnak is valamennyit. Azért nem tagadhatja, hogy kifejezetten fáradt nem csupán az őrködéstől, hanem a nyugtalan alvástól egyaránt. El sem meri képzelni, hogy milyen fekete karikák lehetnek most a szemei alatt, ha elfként állna a társaság előtt, de ő maga sem akarná túlságosan látni, így meg is kíméli őket ettől.
Amint Viridiel intézkedik, három tappancsát gyorsan szedegetve indul meg a kialakított ösvényen, ahol megtalálják azt az arany területet, amire idáig fájt a foguk: fű simul a talpuk alá, körülöleli őket számtalan fa, még ha nem is olyan sűrűn, mint mondjuk Awyrisban. Annyira az sem számít, hogy az aljnövényzet sem valami buja, de a tudat, hogy kijutnak erről a vesztőhelyről... Legszívesebben zokogna a megkönnyebbüléstől, és még egy gondolati nevetésre is futja, amikor párja egyszerűen csak elterül a földön. Kap az alkalmon, és odabiceg mellé, felmászva a mellkasára, melegítőként helyezkedve el kényelmesen, nagyra tágult szemekkel bámulva rá, jókedvűen nyalogatva az állát és az arcát.
~ Akkor megyek én vadászni. Ma már többet ehetünk.

//Mesélői//

Viridiel próbálja elsimítani azt az ellentétet, ami a király és Lash között akaratlanul is kialakult, egyelőre azonban nem úgy tűnik, mintha sok sikere lenne. Persze biztató maga a lassú változás és annak ígérete, még el fog tartani egy darabig, mire beérik, ahogyan a vörös fogalmazott.
Az uralkodónak szüksége van erre a pihenőre, és ki is használja azt, amíg csevegtek, teljesen felfrissülve és érezve, hogy ismét él ez után a borzasztó fogság után, véletlenül sem akarva megzavarni titeket, később aztán a pihenéseteket. Még arra is vállalkozik, hogy egyszer-egyszer ébren marad őrszemnek, ám ekkor Lash inkább leinti őt, és vállalja helyette, figyelmeztetve többször is, hogy bár látszólag semmi baj nincsen, kimerült és a szervezete nem fogja meghálálni, ha ennél is jobban megerőlteti magát. A király részéről némi bizonytalankodás érkezik, aztán beletörődik, hogy jelenleg akkor válik a legnagyobb hasznotokra, ha úgy tesz, ahogyan mondjátok.
Értelemszerűen nem beszél sokat, mert épp elég megerőltető az, hogy haladni kell folyamatosan, nehogy beérjen titeket bármi is. Nem szeretné azon kapni magát, hogy miatta kerültetek vissza, ráadásul nem egy kerül ebben az esetben már rács mögé, hanem három, így a koncentrálásban sem zavar meg, ami a három lábon való rohanásra elmegy. A pihenők alkalmával érdeklődik ugyanakkor Awyrisról, hogy mi történt mostanság ott, természetesen szóba hozza Amerithet is, a lányukat egyaránt, hogy hogyan vannak, és talán egy kissé furcsa, hogy nem üzen feleségének és gyermekének az érkezését illetően, efelőli érdeklődés esetén annyit ad válasznak, hogy meglepetésként szeretné a számukra.
A beszélgetést nem nagyon tereli az összeismerkedésetek irányába, persze ha Viridiel mesél róla, akkor nagyon szívesen meghallgatja és élvezettel hallgatja a közös kalandjaitok elregélését. Minden kis apróságot megköszön, amivel segítitek, legyen az egy kis víz vagy élelem, de végig megadja a kellő tiszteletet, udvariasan tartva a távolságot a csapat női tagjától, érezve felőle az ellenszenvet. Nem akarja megsérteni őt azzal, hogy erőszakkal próbál betörni a világába, vélhetően ő maga is tisztában van azzal, hogy a lassan járj, tovább érj mondás az ő esetében többet fog érni, türelmesen kivárva, amíg őt is a bizalmába fogadja valamelyest.
A mocsárban a nektek kényelmes és biztonságos helyszínt hamar megtaláljátok, bár ekkor szükség van pár alakváltásra, állatként nem nagyon nyúlhattok más erőtökhöz, ami a természethez kötődik. Persze ez sokáig nem jelent akadályt, a király is érezhetően és láthatóan lelkesebb a természet megjelenése miatt, és ő maga is segít a kutatásban, kérve a körülöttetek lévő növényeket, alakítsanak ösvényt. Mindhárman nagyon szeretnétek már megpihenni egy szíveteknek kedvesebb helyszínen, és a természet nem rest megmutatni az irányt, amerre érdemes haladnotok, megtalálva azt a kis zugot, ahova azok nagy eséllyel nem jutnak el, akiknek nincsenek ilyen képességeik, előbb süllyedve el a mocsár ingoványos talajában. A király jókedvűen leül a fűbe, kacagó tekintettel figyelve titeket, vágyódón tekintve aztán körbe, egyértelműen azon gondolkodva, hogy mennyire jó lesz otthon. Az ábrázatáról lerí a vágyódás, az, ahogyan elképzeli, miként fog Amerith a karjaiba repülni, ahogy az erdő hírét viszi annak, az uralkodó visszajött, hangosan azonban semmit sem mond ki mindebből; így is nyitott könyv minden vonása.
- Innentől egyre könnyebb lesz - jegyzi meg bizakodón azért. - És talán itt többet is pihenhetünk, rátok fér.
Lash egy darabig csendesen dorombol a mellkasodon, óvatoskodva a dagasztással, mert nem akarja, hogy éles karmaival átüssön a ruhán, megsértve ezzel téged. Ha elengeded aztán őt vadászni, akkor pillanatok leforgása alatt eltűnik, ugrálva néhány gyökéren, majd felkapaszkodva egy fára, a lombkoronába rejtőzve távozva, hogy pár madarat fogjon. A király egy darabig elnézi a macskás, egy láb híján kissé béna mozdulatokat, majd rád emeli pillantását.
- Nem hittem volna, hogy valaha újra látom - jegyzi meg, az út során most először térve ki párodra, és talán nem a legilledelmesebb a háta mögött beszélni róla, nagyon is jól tudja és érzékelte, hogy Lash egyébként se szívesen társalog vele. - Félre ne érts, nem akarok semmi személyeset kérdezni - emeli meg a kezeit védekezőn. - De őszintén nem számítottam erre a fordulatra, olyan hirtelen veszett nyoma annak idején. Azt hittem, tett magával valamit, de örülök, hogy az eddigiek alapján csak vándorolt. Tehetséges gyógyítóvá vált - enged meg egy halvány mosolyt, kis szünetet tartva utána. - Az édesapja távozása nagy szívfájdalmat jelentett, erős tagja volt a nemesi körnek, és most úgy látszik, a fia a nyomdokaiba lép, ám azt hiszem, neki - bök állával abba az irányba, amerre Lash elindult. -... jobban alakult ennek köszönhetően a sorsa. Nem tudom, mennyit mesélt minderről.
Bizonyára érzel mindezek alatt egyfajta finom puhatolózást és érdeklődést, amit könnyedén háríthatóvá tesz óvatos megfogalmazásával és kijelentésekbe burkolt kérdéseivel. Ha akarsz, akkor beszélhetsz minderről, de ha nem nagyon szeretnél kitérni erre, akkor ő azt egy bólintással tiszteletben tartja; nem fogja továbbra sem háborgatni sem a tiéd, sem Lash életét, tudva, hogy erőszakkal úgyse menne semerre.

Nagyon szomorú vagyok, hogy Lash még mindig ilyen mélyen éli meg a múltja történéseit, de igaza is van, hiszen én is megtapasztalhattam, hogy mennyire nehéz eltemetni a múltat, még mindig küszködök a sötétséggel és az előtörő bosszúvággyal, ami egyáltalán nem egy erdei tünde természetéhez illő. És, ha Lash nem lenne...........talán már megadtam volna magam neki.
Szóval megértem az érzéseit és csak azt tudom kívánni neki, hogy haladjon végig azon az úton, amit már velem megkezdett és akkor közösen mindennel megfogunk birkózni.
Tudom, hogy a király soha nem értett volna egyet Lash apjával és tett volna ellene, ha ismerte volna a helyzetét és a tündék többsége is így érzett volna, de tudomásul veszem, hogy ehhez idő kell, nem lehet semmit erőltetni. Bizom benne, hogy a családom és majd hamarosan a saját családunk is segíteni fog ebben kedvesemnek.
~ Nekem nem tűnt fel, hogy annyira dolgoznom kellett volna azon, hogy a szívembe zárjalak. Első pillanatban volt benned valami, ami......megfogott, talán........az a reménytelenség, ami körül lengett, hogy te nem vagy jó senkinek, vagy......tényleg nem tudom. Csak azt, hogy mindent megért, hogy sikerrel jártam és feltörhettem a tojáshéjadat. - öleltem át.
Azt hiszem pont az volt a titok, hogy mindketten vágytunk rá, hogy valaki melegséggel tölrtsön el minket, hiába jöttünk teljesen más hátterű családokból.
~ Igérem, nem foglak sürgetni és tudom, hogy már ez is haladás és ezt köszönöm is neked. ~ csókolom meg kedvesen.
Soha nem hagynám magára azért, mert azt adja, ami ö saját maga. Ha így lenne, akkor nem maradtunk volna együtt, hiszen ismerjük egymás erősségeit és gyengéit is és elfogadtuk egymást.
Épp ezért abban sem aggályoskodom, hogy ő akar vadászni. Nem hiszem, hogy annál nagyobb veszély leselkedne ránk, mint amit már magunk mögött hagytunk, arról már nem is beszélve, hogy valószínűleg ügyesebben ejt itt zsákmányt, mint én. A királlyal meg én jobban elvagyok a pihenőnk alatt.
Mosolyogva engedem útjára a macskaalakban szinte doromboló és izgatottságában dagasztó macskanőmet, de előtte még kap az orrára egy puszit és egy halk kívánságot, hogy vigyázzon magára.
Tudom, hogy uralkodónknak biztos vannak kérdései és amíg Lash megszerzi az ételünket, addig én igyekszem kis tábortüzet készíteni, lehetőleg olyat, ami kevés füsttel jár.
Így aztán míg a tűzrakással bajlódok, beszámolok neki az otthoni dolgokról, amik azóta történtek, hogy őt fogságba ejtette a hadvezérnő.
Megértően veszem tudomásul, hogy egyelőre nem akar üzenni haza, meglepetésnek szánja, bár el tudom képzelni királynőm kétségbeesett aggodalmát, hogy jó ideje nem hallott már rólunk. De hát ez már az ő döntésük.
Én elégedett vagyok, hogy aránylag nagyobb sérülés nélkül kihoztuk és láthatóan, bár kevés az élelmünk, de szinte óráról órára jobban érzi magát, főleg itt a mocsári természetben, még ha nem is a legideálisabb, de zöld és nem egy nyirkos, sötét cella.
- Mindegyikünkre ráfér. Elég küzdelmes volt az út idáig és még hosszú út áll előttünk, viszont egyre nagyobb az esély, hogy hazaérünk. - biccentettem a bizakodó férfi felé.
Miután Lash eltűnik, hogy újabb zsákmányt szerezzen, látom az uralkodón, hogy ki kell, hogy mondjon valamit és sejtem, hogy a mondandójában Lash-ról lesz szó.
Értékelem, hogy tapintatos, de ezt eddig is tudtam róla.
- Szomorú a történet, ami ahhoz vezetett, hogy szinte nyom nélkül eltűnjön. Szomorú és egyben igazságtalan is, de....... - nagyot sóhajtok a szemem arra irányítva, ahol kedvesem beleveszett a lombokba, - de nem az én tisztem, hogy elmondjam, mert ez Lashrael dolga. Ha meg akarja majd osztani, megteszi, de azt hiszem, még ennek nem jött el az ideje. Erősen magába zárta az ezzel kapcsolatos emlékeit és érzéseit és én csak kivételesnek érzem magam, hogy velem megtett és beavatott. - hajtottam meg a fejem a király felé, megköszönve, hogy megérti a dolgot. - És igen, nagy tehetsége van a természet és a gyógyítás irányába, nagy veszteség az a népünknek, hogy kitaszította magából, de reménykedem benne, hogy egyszer jóvátehetjük.
Az apja emlegetésére elkomorodnak a vonásaim és összeszorítom a szám, nehogy elszóljam magam, de az tény, hogy akármilyen is volt Lash apja, a népünk érdekében tett tetteit nem lehet kétségbe vonni, ha igazságosak akarunk lenni.
- Remélem nem mindenben lép a nyomdokaiba. - jegyzem azért meg, de nem ragozom tovább, hiszen akkor sok minden mást is mondani kéne, amit pont az előbb döntöttem el, hogy kedvesem dolga.
- Ha haza érünk a hagyományainknak megfelelően elveszem Lasht és egy csalá leszünk. Mindent megteszek, hogy boldog jövőt biztosítsak számára, mindent, mert ha van valaki a földön, aki megérdemli, ő az és én az életemnél is jobban szeretem. - mondom határozottan, még akkor is, ha közben elborítanak az érzelmeim.
- A jogot a saját választásra azt hiszem kiérdemeltem. - nézek uralkodóm szemébe, hiszen előfordul, hogy a nemes elfek, főleg a fontosak számára, ez nem mindig a szabad akarat kérdése, hiszen lehet, hogy ez befolyásolja a szolgálatát is az udvar tekintetében.
Én kész vagyok rá, hogy megtegyem, bár szerelmem csak annyit kért, hogy kicsit vegyek vissza a tempóból és a veszélyekből és a király részéről is elhangzott, hogy partner ebben.
- Remélem megkaphatom felséged áldását is majd. - mosolyodom el, mert ebben nincsenek kétségeim, ismerem a királyomat, ez a záloga hűségemnek.
Ha kellően kipihentük magunkat, akkor sajnos tovább kell állnunk, mert lehet, hogy megerősítik a selfek a határ őrízetét és még előtte át kell jutnunk.

Érdeklődőn figyeli Viridielt, amíg a saját oldaláról ecseteli a helyzetet, hiszen mindig is kíváncsi volt, hogy miért változott a szlárdnak látszó hozzáállása, miszerint a futárkodás miatt nem túl jó választás egy pár. Egy pillanatra elkomorodik, hogy ennyire érezhető volt a keserűsége, amit bár próbált rejtve tartani, úgy tűnik, annyira nem járt sikerrel, mint hitte, legalábbis Viridiellel szemben biztos nem. Ugyanakkor az, hogy ennyire megérte neki minden megpróbáltatást, melegséggel tölti el, boldogan bújva hozzá, amikor átöleli, kapaszkodva a nyakába, fejét dörgölve hozzá. Elkényelmesedik a biztonság és megnyugvás érzetében, nem akarva, hogy valaha nélkülöznie kelljen ezt.
Hálás mosollyal köszöni meg párja türelmét és megértését, ami részéről is csókért kiált, így szelíden viszonozza azt, végig ölelve párját nyakánál, finoman húzódva hozzá. Fogalma sincs, hova mélyülhet még ez a kapcsolat és ezek az érzések meddig erősödhetnek, de ezzel határozott megerősítést kapott, hogy jól döntött Viridiel közel engedésével. Ennyire tapinthatóan, ekkora türelemmel még talán sose szerették, és nem akar ezzel soha visszaélni, mindvégig úgy akarja őrizni, mint egy drágakövet.
~ Én tartozom köszönettel a türelmedért ~ mosolyog rá elérzékenyülten, finoman simítva végig az arcát. ~ Soha senkinél nem lennék ennyire boldog és ennyire nyugodt ~ nyom egy puszit a férfi ajkaira, majd a vállára hajtja a fejét, persze azon az oldalon, ami nem sérült, így várva ki az indulásuk pillanatát; békében. Aztán a biztonságos helyük elérésekor kényelmesen elhelyezkedik a fekvő Viridiel mellkasán, dorombolva nyalva meg párszor az arcát, a figyelmeztetésére pedig hízelegve dörgöli állához a fejét, majd eltűnik, hogy vadásszon.


//Mesélői//

A király mosolyogva fogadja meglátásodat, és nem titkolja, hogy már otthon lenne, mély sóhajtással engedve el aztán ezeket a vágyakat, visszatérítve gondolatait a jelen problémái felé. Nem hagyhatja el magát, hanem arra kell koncentrálnia, hogy mihamarabb minél több erőt összeszedjen a folytatáshoz, mert ő is nagyon jól tudja, hogy mennyire kitartóak tudnak lenni a sötételfek.
- Nem, még valóban nem jött el az ideje – ért egyet a történtek elmesélését illetően, megértő biccentéssel fogadva, hogy nem mesélsz az eseményekről párod jelenléte nélkül. – Soha nem jeleskedett a fegyverhasználatban – mosolyodik el nosztalgikusan, szinte már kuncogva. – Párszor jártam arra, amerre gyakorlatozott az akkori társaival, és sokat gondolkodtam, kinek az utóda, aztán meglepődve vettem tudomásul, hogy Filverelé, aki az egyik legjobb kardforgató és íjász hírében állt. A fiai örökölték ezt a tehetséget, de a lányában mindig éreztem egyfajta tiltakozást és nemakarást, vagy inkább... másfajta érdeklődést.
Lash sorsa kapcsán érdeklődőn fürkész téged, majd mélyet sóhajt, amikor a jóvátételt felhozod, eltűnődve bámulva maga elé, talán ő maga is gondolkodva azon, mit tehetne.
- Nagy, de talán megbékél és képessé válik nyitni és elfogadni, ha megfelelően próbálunk közeledni. Érzem, hogy hatalmas sebeket hordoz, amiket makacsul és érzékenyen őriz, így nehéz megmondani, mikor mit fogad el – vakarja meg a tarkóját, még mindig maga elé nézve gondolkodva, és talán ezen szavai is csupán hangos gondolkodása. Feltűnik neki a szűkebbre vett válaszod, amikor Lash apját felhozza, ezért ő sem erőlteti túlságosan a témát, de azért nemlegesen megrázza a fejét.
- Nem, nem mindenben, a karizmája és az ereje megvan, de nagyon megviselte őt Filverel és fivérei halála. Nem mondja ki soha, de megfertőzte őt a gyűlölet – vesz egy mély levegőt, némi beletörődéssel fogadva el ezt. – Elsősorban a sötételfek iránt, hiszen a velük vívott egyik küzdelem során buktak el a családtagjai, de Lashraelre is neheztel egészen más indokok miatt. Rossz volt végignézni egy látszólag ilyen erős családnak a széthullását, ritka ez nálunk – rázza meg a fejét. – Ugyanakkor hasonlóan lehet rá támaszkodni és számítani, mint az apjára – enged meg egy halvány mosolyt. Határozottságodtól és erős érzelmeidtől meglepetten csúszik fel a szemöldöke, és bár eddig is láthatta és érzékelhette, hogy szoros a kettőtök lévő kapcsolat, kimondva valahogy mégis más; talán a tudatosítás miatt, ami a szavaid nyomán jön. Semmi rosszallás vagy ellenállás nincs ebben, csupán az intenzív érzelmeid ilyesfajta kifejezése éri őt kissé váratlanul, megszokva azt, hogy általában kimérten és visszafogottan fordulnak hozzá, mellőzve az érzelmi kilengéseket. Végül, ahogy áldásának kérésére kitérsz, beleegyezőleg bólint egy széles mosollyal az arcán.
- Természetesen. Az életemet mentetted meg, Viridiel, azt hiszem, ez a legkevesebb, amiben támogathatlak, az ilyen szintű hűség pedig ugyancsak ritka kincs. Nem áll szándékomban boldogságotok útjába állni, és én csak örülök, hogy emellett szép lassan visszaterelgeted hozzánk őt, míg ő segít a nehéz utakon neked. Az áldásomat megkapod, és, ha bármire szükséged lesz, szólj bátran - fogadja el a kérésedet, ami nem okozhat neked meglepetést, de talán annál nagyobb megnyugvást. - De előbb ki kell jutnunk innen és utána kellően összeszedni magunkat. Egy ilyen jeles alkalomra a legjobb formánkat kell adni - jegyzi meg egy kicsit szórakozottabban, nem bírva legyűrni azt a honvágyat, ami már egy ideje gyötri őt. Ha akartok, akkor még beszélgethettek (ebben az esetben megvárom a posztodat), ha nem, akkor lényegtelen témákról való csevegés felgyorsítja az idő múlását, Lash pedig visszatér, hozva pár madarat, néhány halat is kivadászva egy közelben lévő, kisebb tavacskából (ebben az esetben írom tovább a mesélőit).

//Végül inkább Lashként írom tovább //

A vadászat fucsán sikeresen zajlik, legalábbis az előző napokhoz képest mindenképp. Végre nem azt tapasztalja, hogy nincs semmi zsákmány, mert vagy elbénázta, vagy egyszerűen nincs sehol semmiféle élőlény, amit ehetőnek nevezhetne. Madarak énekelnek mindenhonnan, bár a veszély megérzésével hamar elhallgatnak, csendesen kémlelve, honnan érkezik a vadász, és mikor fogás van, akkor nem egy szárnyas repül ki a lombokból. Amint a tollas nyaka elroppant a kifejtett erőtől állkapcsai közt, kíváncsian kémleli a környéket és elreppenő madarakat - már amelyiket látja a lombok közül. Végül, nem akarva csupán ennyivel visszatérni, lerakja az egyik vaskosabb ágra az első zsákmányát, később pedig ide tér vissza újabb és újabb sikeres fogással. Némán cserkészi be az összeset, és amikor kicsit távolabb kerül és megpillant egy tavat is, nem bírja megállni, hogy ne próbáljon meg halat fogni belőle. Muszáj, hogy legyen egy kis változatosság, és nem érdekli, hogy bele kell fejelnie a vízbe a fogásért - hiszen nincs meg az egyik mellső lába -, ő akkor is fog néhány pikkelyes üvegszeműt vinni! Meg ha talál, akkor valami hínárfélét is, hátha lesz társaságának gusztusa és étvágya hozzá... Neki biztos lesz, már a gondolattól, hogy ehet valamit, csorog a nyála és korog a gyomra.
Bogyókat nagyon nem talál, sem gyümölcsöt, de ezen nagyon meg sem lepődik. Már azért is hálás, hogy madarakat és halakat sikerrel visszavihet ideiglenes táborukhoz, és nem sajnálja a mennyiséget. Először csak egy kisebb madárral jelenik meg, kíváncsian bámulva az arcokat, hogy mit szólnak, ha csak ennyi a fogás, ám mielőtt bárki megszólalhatna, megfordul, ismét eltűnve a lombok közt, kisvártatva pedig felbukkan egy újabb szárnyassal. Hoz még párat, aztán a halak elhozására kerül sor, na meg az ehetőnek látszó növényekre, és az elmúlt időszakhoz képest egy úri lakomának lehetnek részesei. Amint mindent elhozott a gyűjteményből, letelepszik Viridiel mellé, és visszaveszi az alakját, továbbra is kíváncsian és sunyin figyelve elsősorban párja vonásait.
- Hasznos állati alakod van, több szempontból is - jegyzi meg a király egy halvány mosollyal, mire Lashre kiül a bizonytalanság, nem akarva túl barátságtalan lenni Viridiel kérése nyomán, de az ellenszenve még ott van mindig. - Jól emlékszem, hogy tartottátok is ezt a fajtát? - érdeklődik barátságosan, a vörös pedig némi hezitálást követően bólint egy aprót, átölelve magát baljával.
- Még Filverel hozta az egyik útja során... - válaszol halkan. - Meggondolatlan, de szerencsés választás volt, hiszen nem gondolkodtam azon sose, milyen állati alakot szeretnék elsajátítani.
Ha Viridiel nem sieti el a tűzgyújtást, akkor ő veszi elő az ehhez kellő eszközöket. Még azért vet párjára egy érdeklődő pillantást, hogy az összegyűjtött farakást lángra lobbantsa-e, aztán ha engedi, akkor nemsokára egy kisebb tábortűz fölött sütögethetik az összeszedett élelmet.
- Mikor megyünk amúgy tovább? - érdeklődik két falat között, a begyűjtött növényi részekből is gazdagon eszegetve, nem fogva vissza magát túlságosan, köszönhetően a több napos koplalásnak. - Az éjszakát végigjártuk, lehet, valamennyit aludnunk is kéne. És ha kell még, akkor amúgy vadászhatok többet - szúrja közbe. - És ha megyünk tovább, akkor lehet, érdemes lenne a fákon, elég erősnek tűnnek ahhoz, hogy elbírják az állati alakod - pillant Viridielre. - Meg ott kevésbé vagyunk észrevehetőek, mint a talajon, ami, ahogy láttam, hol ilyen ingoványos valami, amiben elsüllyedhetünk, hol tavakból áll. Fönt biztosabbnak érzem magam, mint a gyökereken mászva.

Lenne pár hozzáfűzni valóm ahhoz, hogy Lash bátyja neheztel a húgára és nagyon remélem, hogy ezt nem fogja visszatérésünk után felhánytorgatni, mert akkor elég rosszul fog a dolog végződni, holott az ismerkedésünk még el sem kezdődött. Ráadásul úgy hallaom királyom elismeri az érdemeit és ez nem vetne jó fényt a kapcsolatunkra. Tisztában vagyok azzal, hogy bár népünk nagy többsége melegszívű és barátságos, vannak akiknek az a véleménye, hogy felsőbbrendűek vagyunk egyeseknél és sajnos van köztük egy -két befolyásos család, úgy látszik az egyik pont kedvesemé.
De most nem akarom az ördögöt a falra festeni, van még elég bajunk azzal is, hogy hazajussunk, a többivel ráérünk majd akkor foglalkozni.
Inkább arra koncentrálok, hogy a saját dolgaimmal foglalkozzak és elégett, boldog mosollyal veszem tudomásul, hogy a király támogatására a párválasztásommal kapcsolatban bizton számíthatok.
- Mindent elkövetek, hogy elfeledtessem vele a múltat és jó férje legyek, aki boldoggá teszi majd. - bólintottam a szavaira, de tudtam, hogy nem fogok erőltetni Lash-nál semmit.
- Igen felség, ezért jobb lenne, ha pihenne, sok bántalom érte, mind testileg és lelkileg.
Hagyom, hogy kényelembe helyezze magát és még beszélgetünk pár otthoni dologról, a királynő intézkedéseiről Drey hadvezér asszonnyal kapcsolatban, meg a sötét elf ajánlatáról, de már közben többször téved a tekintetem a környező fákra, mert jó lenne, ha Lash már visszatérne, kezdek aggódni.
Aztán végre, nagy megkönnyebbülésemre megjelenik a szájában egy madárral, bár elsőre csak azt láttam, hogy valami tollcsomó.
Az első megkönnyebbülés után az jutott eszembe, hogy ebből aligha fogunk jóllakni. Még egy könnyű levesnek elment volna, de semmilyen felszerelésünk nem volt, így csak a nyársonsütés jöhetett szóba, ám ez még Lashnak is kevés lett volna.......
~ Én még csak kibírom, de mi lesz vele? ~ nézek a lesoványodott királyom felé, miközben a gyomrom ellentmondva saját gondolataimnak nagyot kordul.
De természetesen nem hibáztatom a gyenge fogásért kedvesemet, hiszen ő is holtfáradt lehet és mégis magára vállalta a feladatot és ő sem evett többet mostanában, mint én.
Úgy vélem magát fogja hibáztatni a kudarcért, ezért már nyitom a számat, hogy megnyugtassam, amikor fogja magát és lerakva a hozott kismadarat, megfordul és újból eltűnik.
Értetlenkedve figyelem és telepatikusan üzenem neki, hogy nem fárassza tovább magát, megleszünk, de nem érkezik válasz, vagy csak nem akar válaszolni.
Azon gondolkodom, hogy utána megyek, amikor ismét megjelenik egy újabb madárral, majd még eggyel és még eggyel, aztán még hoz halat és valami nedves hínárfélét, ami nem tűnik túl gusztusosnak......
- Hát ez.......ezt, hogy csináltad? - vigyorodom el, de nagyon is le lehet olvasni rólam, hogy milyen büszke vagyok rá. Ez az én Lash-om! Ügyes, okos és jószívű!
Mikor a király is megdícséri, látom, hogy kissé elbizonytalanodik, de ekkor magamhoz szorítom és kap egy édes csókot mindenért, amit tett.
- Az biztos és jól is tudja használni! - bólintok, aztán kissé feszülten várom, hogy miként reagál az uralkodó további kérdéseire, de ahogy eddig sem, most sem kell csalódnom az én drága páromban.
Nem kétséges, hogy meg kell erőltetnie magát, hogy kellő módon válaszoljon, de megteszi és sejtésem szerint ebben azért sok van, értem is teszi, mitől olvadozik a szívem.
Egyébként arról sosem beszéltünk, hogy miért ez a választott állata, de most már ezt is megtudom.
A tábortűz gyújtásának gondját már nem aggatom Lash nyakába, hiszen épp eleget tett már, különben sem tart sokáig a már előkészített rakást lángra lobbantani, ennél sokkal nehezebb volt kivárni, míg nyársa került a hús és meg is sült. Azt hiszem lehetett volna még tovább a tűzön tartani, de senkinek nem volt türelme, jó volt az úgy, félig nyersen is. Sosem ettem ennél finomabbat.
A hozott zöldet meghagyom Lash-nak, nekem elég volt a hús.
- Mindenképpen pihennünk kell és itt biztonságos. A növények időben riasztanak minket és a mocsárban sem bóklászhat senki, aki nem ismeri a járást. Persze ettől még kitalálhatják, hogy jutnak a közelünkbe, de máshol sokkal rosszabb helyzetben lennénk. Hála neked tele a hasunk, alszunk egyet és utána indulunk tovább. A fák jó ötlet és még csak nem is fárasztó az utunkat ott kialakítani, mindhárman képeske vagyunk rá. - bólintottam és már éreztem, ahogy a meleg, az étel kezd elnyomni. - Még őrt állni sem kell, ha baj van fel fognak ébreszteni minket. - kértem meg erre a növényeket.
Ha semmi nem zavar meg minket, akkor elvackolódom a tűz mellett és magam mellé invitálom Lash-t is.

//Mesélői + Lash//

Tisztában van vele, hogy ez a lehető legrosszabb vicc a legrosszabb időben, ugyanakkor akkor is kíváncsi volt azokra az arcokra az apró, semmire sem elég fogás láttán. Csalódnia pedig nem kell; vet egy pillantást a király felé, aki eddig is tartotta magát és most is csak elfogadó beletörődést talál a vonásain, hiába az éhség. Viridiel viszont annál kifejezőbb, és szerencsére macskaként nem lehet róla leolvasni semmit, mosolyog a bajsza alatt gondolati üzenete hallatán. Nem is tétovázik utána sokat, megindul vissza, oda, ahova rakta a zsákmányait, folyamatosan hozva el onnan az elejtett állatokat újabb és újabb fordulót téve. Az összes ehetőt elhozva elégedetten telepszik le, nevető tekintettel figyelve a csodálkozó férfiakat, visszavéve aztán az alakját is.
- Hát, ügyesen – vonja meg a vállát. – Macska vagyok, nem egy túlméretezett farkas, akit bárki meglát kétszáz méterről – szúr oda szórakozottan, és a király szava miatt eltűnő kellemes hangulatát Viridiel hozza vissza. Jókedvűen viszonozza csókját, átkarolva a nyakát, majd arcát az övéhez dörgöli jólesőn. – Szeretlek – suttogja, majd eltávolodik egy kissé, mikor az uralkodó érdeklődik egy keveset. A válaszadás a nehezére esik, főleg megütni az udvarias formát, és bár szűkszavú, úgy tűnik, kielégítő választ adott, még ha lehetne mit részletezni is rajta. A szót azonban tereli, és mivel a társasága nem nagyon eszi a zöldet, így nem sajnálja magától; az összes eltűnik a helyéről. Nem tűnt mérgezőnek, remélhetőleg nem később cáfolódik meg ez a meglátása, persze most ez érdekli őt a legkevésbé; előbb az éhségét akarja csillapítani, és azt se bánja, ha teljes mértékben nyers marad a hús, állatként könnyedén elfogyasztja.
A bőséges reggeli fogyasztása közben rátér a továbbiakra, még mindig nem érezve teljes mértékben nyugalomban magát, na meg ha most lepihen, akkor biztosan nem fog felkelni egy darabig. Inkább meneteljenek tovább valameddig, ugyanis biztos benne, hogy csak lassítana, bár… Ez a társaitól is függ, és ha nekik most kell pihenniük, akkor beleegyezőleg ő is leheveredik. Ezt viszont még félreteszi, és előbb a javaslatait osztja meg, Viridiel pedig le is szögezi a pihenés szükségességét, amit elgondolkodva bár, de bólintással fogad.
Körbepislog a környezetére, áldva, hogy ennyire gazdagon körülöleli őket a természet – legalábbis az eddigiekhez képest, hiszen Awyrisban még bujább és még dúsabb minden. Végezetül újabbat bólint, hiszen párjának igaza van, így igyekszik legyűrni a félelmeit: egyre közelebb kerülnek a biztonsághoz.
- Jól van, nem tudok belekötni, de nem tagadom, hogy még nyugtalan vagyok – figyeli Viridielt, amint kényelmesen elhelyezkedik, invitálására pedig egy szó nélkül odahúzódik, vágyva a szeretetére és ölelésére. – Várom már, hogy visszaérjünk – mondja halkan, mély levegőt véve. – Az első fogadóban, ahol megállunk, követelni fogok egy forró fürdőt – teszi még hozzá, kicsit megemeli aztán a fejét, hogy a lerakott felszerelését ellenőrizze, aztán visszahelyezi a kobakját Viridiel vállgödrébe. Újabb mély levegőt vesz, kifújva a belső feszültséget, csak arra a szerető személyre koncentrálva, aki itt van mellette, ruhán keresztül érezheti egy kicsit teste melegét is, játszadozva a boldog jövőképekkel, amiket megvalósíthatnak, és köszönhetően ennek, a biztonságot nyújtó ölelésnek és a fáradtságnak hála hamar elnyomja őt az álom.
Fogalma sincs, mikor kel, csupán abban biztos, hogy a környező növények sikoltoznak és jajveszékelnek, elnyomva a békák brekegését és madarak egyre csendesedő éneklését, ami felébreszti. Morgolódva és nyöszörögve nyitja ki a szemeit, megpillantva az alkonytól vörös tájékot, és még mindig fáradt ahhoz, hogy bármit is felfogjon az elhangzott szavakból. Nehézkesen ülésbe vergődi magát, koncentrálva és igyekezve tudatosítani, hogy mit is akarnak közölni a növények, és láthatóan a király is csak gyötrelmesen tud felkelni abból a nyugalmas álomból, amibe mindannyian ringatták magukat. Bizonyára Viridiel is hallja azt a zajongást, amit a természet csak nekik szán, lassacskán fogva fel, hogy veszély van.
- Édes Természet Anya... - sápad el, amint tudatosítja, gyakorlatilag az egész napot átaludták a folyamatos menetelésnek köszönhetően, és most elképesztően nagy bajban lehetnek a növények szavaiból kivéve. Sötétbőrűekről beszélnek, akik kutakodnak, de ha kizárja ezeket a hangokat, akkor a távolból káromkodó üvöltésekre is felfigyel.
- Sietnünk kell - néz Viridielre. - T-talán a lombkoronákban nem fognak észrevenni minket - kapkodja a tekintetét, hol juthatnak fel a leggyorsabban a magasba, ám megrázva a fejét rájön, hogy előbb a felszerelését kell magára rántania. Gyorsan hátára kapja a táskát, azt a néhány üvegcsét az övére fűzi pár növényi poros zacskóval együtt, még egy csomót kötve a köpenyére, hogy még véletlenül se hagyja el a nagy sietségben. Aztán a királyra és Viridielre tekint, és mindketten a helyzethez mérten egészen jó erőben vannak, legalábbis úgy tűnik. Az uralkodó is mintha erősödött volna, bár nem nehéz a börtöni állapotából még ilyen körülmények közt is jobb állapotba kerülni.
- Én intézem az utat, Viridiel, te akkor vidd továbbra is a királyt - fordul a fák felé, ha kapott egy beleegyező bólintást vagy szót, és már kéri is a fákat, hogy gyökereikkel és ágaikkal alkossanak a számukra felfelé vezető ösvényt. Kérését meghallgatva hamarosan összefonódnak a növényi részek, megteremtve egy keskeny, de annál stabilabb ösvényt, amin Viridiel farkasként, hátán a királlyal anélkül az aggodalom nélkül járhatnak, hogy a következő pillanatban leszakad. Legfeljebb egyensúlyozni kell majd egy kicsit, de még mindig jobb, mintha nem lenne semmi.
Még hátranéz, hogy minden rendben van-e és mindenki készenáll, és bár a király egy homlokráncolást megenged magának, vélhetően már a saját lábán akarva közlekedni, nem Viridiel hátrányára, belemegy, és ha Viridiel is engedi, akkor nemsokára már a hátán kapaszkodik a hosszú bundába. Amint mindenki a helyére került, akkor futólépésben indul meg a fatörzs körül tekergőző úton, ám ha van bárminemű tiltakozás, akkor még azt megbeszéli, hiába nincs túl sok idejük, most kell elsimítani.

- Ezzel nem tudok vitatkozni! - nevetem el magam, amikor az orrom alá dörgöli, hogy ő macska alakban sokkal jobb a vadászatban, mint én. - Az én farkasom inkább az elrettentést szolgálja, bár sajnos nem mindenkinél válik be. - vágok vissza és kénytelen vagyok most beérni csak egy icipici csókkal, hiszen nem vagyunk egyedül.
Aztán nekiesünk a napok óta először elmondható bőséges lakomának és hamatosan már csak az utolsó csontokat szopogatjuk, de a hasunk teli.
Tudom, hogy Lash-nak is igaza van, hogy a tovább menetel mellett teszi le a voksát, de azzal is, hogy valószínűleg nem bírnánk sokáig és a kimerültség miatt olyan hibákat követnénk el, amik sokkal nagyobb bajba sodorhatnának minket.
Örülök, hogy nem erősködik tovább, hanem némi kis gondolkodás után elfogadja az érveimet.
- Hidd el szerelmem, hogy én is csak akkor leszek nyugodt, ha már átléptük Awyris határát, de ha erőltetjük a menetelést, sokkal rosszabb helyen törhet ránk a fáradtság.
Körbeölelem páromat, ahogy lefekszik mellém és a feje tetején nyugtatom az állam, belélegezve hajának fű és föld illatát. Elmosolyodtam vágyakozó szavaira és tagadhatatlanul egyetértettem vele.
- Remélem megosztod velem azt a fürdőt. - súgtam a fülébe, mert azt akartam, hogy csak ő hallja, hiszen amúgy is feszélyezetten érezte magát a király jelenlétében, ilyen dolgokat meg főleg nem hiszem, hogy szívesen osztott meg volna.
Hamarosan mélyebb szuszogása jelzi, hogy elaludt, de ekkor már én is az álmok határán járok.
Már egy ideje valami az ébredés határa felé sodort, ám, ahogy Lash megmozdult, máris felébredtem és az elmémet elöntötte a vészjelzések kavalkádja, amitől egy pillanatra összezavarodtam, de aztán máris a fegyverek után kaptam.
- Itt vannak! Nem tudom, hogy sikerült ránk lelniük, de közelednek. - lettem úrrá a fejemben lévő káoszon és láttam, hogy kedvesem is hallja már a bajt, hiszen elfehéredő arcáról ezt egyértelműen le lehetett olvasni.
- Igen, sietnünk. - léptem a királyhoz, hogy segítsek neki, miután meggyőződtem róla, hogy Lash az ijedtség ellenére fegyelmezetten készül az útra és mindent ellenőriz. - Jó, te akkor kérd meg a kivezető úton lévő fákat, hogy segítsenek, én meg intézem, hogy a selfeknek ne legyen könnyű dolga, bár, így sincs. - koncentráltam a fejemben kialakult képre, ahogy a növények már nem csak jelezték a behatolókat, hanem ahol lehet akadályozták is kérésemre.
- Felség, tudom, hogy úgy gondolja, már elég erős, hogy lépést tartson velünk, de ne kockáztassunk. Maradjunk a jól bevált módszernél, amíg nem érünk teljesen biztonságos helyre. - mondom neki, mert sejtem, hogy mi jár a fejében.
Szerencsére tisztában van azzal, hogy nincs időnk felesleges vitára, így - miután villámgyorsan átváltoztam, - hamarosan már a hátamon ül és már nagy tempóban iparkodunk a Lash által kialakított úton felfelé, hogy aztán megkezdjük újabb menekülésünket a mocsár másik vége felé.
Nagyon remélem, hogy ott nem vár egy másik osztag, hogy két tűz közé szorítsanak minket.
A fáradtság nagyon sok időnket elrabolta most.
- Lash, mögöttünk változzanak vissza a fák, ne hagyjunk nyomot. - figyelmeztettem, bár nem hiszem, hogy erre szükség volt, most semmit nem szabadott a véletlenre hagyni.

//Mesélői + Lash//

- Ez is bizonyítéka annak, mennyire jól kiegészítjük egymást – vigyorog rá párjára, rászorítva a kezére, de utána nem tart fel senkit sem szóval, sem cselekedettel, nehogy bárki lemaradjon az ehető dolgok elfogyasztásáról – köztük ő sem. Persze foghatott volna többet is, de nem merte megvárakoztatni ennél is tovább társait, arról nem is beszélve, hogy ő maga is kimerült, és talán annyi, amennyit összeszedett, elég lesz egy darabig mindannyiuknak. Hamarosan aztán elkényelmesedve fekszenek, a király kicsit odébb a kisebb tábortűz mellett, ő pedig Viridielhez bújva, belátva, hogy párjának teljes mértékben igaza van; ezt nem folytathatják így.
~ Hát nem is tudom... ~ kéreti magát átlátszóan gondolati úton, szórakozottan simogatva a férfi mellkasát. ~ Megoszthatom végül is ~ fordítja óvatosan a fejét úgy, hogy egy puszit adjon Viridiel nyakára. ~ De akkor sokáig fogunk ott pancsolni ~ somolyog, lassan visszahelyezkedve, engedve a puha álom csábításának, amit a növények jajveszékelése szakít félbe. Eleinte ugyan nem érti az események miértjét, aztán hamar realizálja, hol is vannak és miért, azonnal szedve magát, hiszen nem maradhatnak a veszély közepén.  Magára rántja mindenét, amit lerakott annak érdekében, hogy kényelmesebben és jobban aludhasson.
- Nem tudom, de majd később gondolkodjunk ezen – javasolja némileg pánikolva, keresve azokat a pontokat, ahol a leggyorsabban juthatnak fel a biztonságosabb lombok közé. Rögtön a legközelebbi fához lép azon a biztos szigeten ezen az ingoványos területen, amin tartózkodnak, hogy mihamarabb egy olyan ösvényt alakítson ki, amivel megúszhatnak egy komoly szituációt. Legalábbis nagyon reméli, hogy megússzák. Sőt, hirtelenjében az is eszébe jut, amíg Viridiel a király támogatja, hogy az elszenesedett fadarabokat bedobálja a süppedező sárba, a hagyott nyomot a lábával igyekezve eltörölni, hogy legalább ne azonnal vegyék észre a táborhelyet, ha esetleg idáig eljutnának.
- Jól van, csak ne sokáig foglalkozz vele, mert azzal időt is veszíthetünk – fordul vissza a megkezdett feljáróhoz, amit pillanatok leforgása alatt befejez, részben a riadtság okozta sietősségtől, részben mert egyébként is játszi könnyedséggel alkot ilyeneket. Viridiel sikerességét bizonyítja az, hogy hangos káromkodás és szentségelés visszhangzik el idáig, meglepetten fordulva a hangforrás feltételezett irányába. Alig hiszi el, hogy ennyire közel vannak, és legszívesebben a gyomra kidobná azt a kellemes reggelit, amivel szervezetét meglepte. Mindenesetre kialakítja a fához vezető gyökérutat is, amin elindul, hogy legalább ezzel előrébb legyenek, rálépve a felvezető járatra, egy környi fordulót megtéve, így a földszinttől némileg magasabbról nézve párjára és a királyra. Utóbbi kissé makacsnak bizonyult első pillanatokban, ám végül mégis belemegy, részben a saját gondolatai miatt, részben Viridiel szavai hatására, egymaga mászva fel. Úgy tűnik, az uralkodó is kellően tisztában van a helyzet komolyságával ahhoz, hogy ne a saját önbecsülése legyen az első.
Amint látja megindulni őket, elindul tovább az ösvényen, és egy-egy fordulóval eltűnteti a kiemelkedett gyökereket, fokozatosan tűntetve el maguk mögül a nyomokat, amik egyértelműsítenék bárki számára, kinek a fia-borja járja a vidéket. Egyelőre sikerült teljesen észrevétlennek maradniuk, legalábbis olyan szempontból, hogy senki sem tudja a kilétüket, és szeretné, ha ez a fajta titok meg is maradna.
~ Persze, nem akarom, hogy miattam kerüljünk lebukásra ~ pillant hátra válla felett, és nem sok választja el attól, hogy hasra vágódjon az egyik kiálló ágban – bár megbotlik benne, sikerül megtartania az egyensúlyát. – Ó, Természet Anyára... – fojtja el, és inkább rohan tovább megállás nélkül egészen addig, amíg fel nem érnek. Ott pár másodpercre szüksége van, amíg az ágak fönti ösvénnyé alakulnak, mely ebben a kiélezett helyzetben igazi idegőrlő jelenség lehet, ám az elkészültével már rohanhatnak is tovább. Ő halad elöl, a lehető legnagyobb tempót diktálva, tudva, hogy Viridielnek nem túl nagy gond még egy törött lábbal sem tartani vele a lépést, mivel termetre meglehetősen nagy. Az elölhaladás miértje meg persze az, hogy ő formálja az utat, tudnia kell, mi van előttük és hogy hogyan akarja aztán alakítani. Hosszú percek rohanása veszi ezáltal kezdetét, kezdve egy kissé kifulladni a frusztráltságnak köszönhetően, egyébként biztosan bírná még, de gyomorgörccsel kissé kényelmetlen bárminemű cselekedet végrehajtása, főleg úgy, hogy közben figyelnie is kell az ösvény folyamatos és biztonságos kialakítására. Egyedül ezzel nem lenne gond, de mikor stresszel azon, melyik irányba és hogyan menjen... Egészen más élmény, méghozzá nem túl jó.
A sötételfek már régen nem hallatszódnak, de ő még mindig rohan tovább, ha már megindultak, és legalább hamarabb kijuthatnak erről a mocsaras terepről, bele sem gondolva, hogy valószínűleg még legalább egy napot menetelniük kell ezen a vidéken. Fut, a talpa halkan dobog az összefonódott gallyakon, és egy váratlan fordulatnál fogva az egyik ösvényt alkotó ág rátekeredik a bokájára, lendületesen felrántva őt a magasba, önkéntelenül felsikoltva. Ha Viridiel nem vigyáz, akkor bizony a lendülete könnyedén továbbsodorhatja a biztos ágösvényről arra az útszakaszra, ami Lash felkapásával már nincs ott, az ingoványba esve eredményül. Ha Lash azt látja, hogy párja a királlyal együtt képtelen a megállásra, ágakat és növényeket hív a segítségükre, hogy legalább ne a lápba essenek, ahol lehet, elsüllyednek. Többre azonban nem képes, mert az ág olyat ránt rajta, hogy nem csodálkozna, ha az oldala meghúzódott volna, nem győzve magában káromkodni.
Esés esetén a király felhúzza magukat, miután Lash sikeresen megfogta őket, visszatéve magukat a Lash-alkotta ösvényre. Akárhogy is alakuljon, amint biztos ágösvényt érnek a mancsok, az uralkodó meglepetten figyeli azt, miként lóg a vörös fejjel lefelé és miért rángatja párszor az őt tartó ág, nemsokára pedig több is csatlakozik, és látszatra eléggé úgy tűnik, mintha tapogatnák őt a fa vékonyodó részei, amit persze igyekszik távol tartani magától, lökdösve el azokat.
- Mégis mi ez? - szól a király némileg megbotránkozottan, és nehéz lenne eldönteni, hogy Lash nem éppen alkalmas bolondozásának tartja mindezt vagy veszélyt szagol. Ha Viridiel sokáig nem mozdul a helyéről, akkor néhány ág őt is eléri, megsimogatva mellső mancsát, de még van ideje kirántani azt, ha kellően gyorsak a reflexei, máskülönben Lash mellett lóghat.

Igyekeztem a higgadtság mintaképe lenne, miközben a fejemben cikáztak a gondolatok és főleg a saját magam szidása, hogy miként lehetett az, hogy ennyire elnyomott az álom, hogy majdnem a nyakunkra jöttek a sötét elfek. Az hagyján, hogy magamat veszélybe sodortam, de, ezt nem tehettem meg a királlyal és főleg nem kedvesemmel. Nem tehetem ilyen nemtőrődöm módon kockára az életét, amikor már egy lépésre vagyunk a szabadságtól és az életünk értelmének megvalósításától. Hogy végre elvehessem feleségül!
Az volt a legkevesebb, hogy mindent megteszek azért, hogy ne szoríthassanak itt be minket.
- Csak egy kérésbe kerül és jóformán semmi időbe. - bólintottam és máris tettem a dolgom.
A király már a hátamon ült, mivel pillanatok alatt belátta, hogy most nincs helye vitának, amikor meghallottam a növények felé intézett kérésem hatását.
Elégedett voltam, de még nem jutottunk ki és ehhez Lash segítsége kellett, amiben nagyon jó volt. Mindenki tette a dolgát és ennek meg is lett az eredménye, mert hamar már a lombok rejtette úton loholtunk és a káromkodások egyre messzebbről hangzottak.
Talán időben vagyunk még!
Biztos vagyok benne, hogy Lash-nak is eszébe jut, hogy eltűntetsse a nyomainkat, amennyire csak lehet, de jobb, ha inkább mindenre figyelmeztetjük egymást, mintha valami kimarad és ezzel bajba kerülünk.
Persze lehet, hogy van a selfek között olyan, aki ismeri az erdőjáró tündék ezen képességét, de ha nem akkor ne mi fedjük fel.
Sejtem, hogy kedvesem mennyire feszült lehet, de most sajnos nem tudok vele is törődni, így csak bízom benne, hogy boldogul egyedül.
Mivel alig bírom követni és még egyszer sem estünk le, nem fogyott el alólunk az út, úgy véltem, hogy igen.....boldogul.
Egészen addig, amíg valami oknál fogva magát is bele nem vonja az ágak szövésébe és hirtelen már a magasban himbálódzik, fejjel lefelé lógva.
A meglepetés ereje egy rövid időre még tovbb viszi a lendületemet, de aztán minden izmommal és karmommal azon vagyok, hogy az elfogyó ösvény előtt még megálljak, de ez csak azért sikerül, mert az uralkodó is időben reagál és ő is besegít.
Az utolsó pillanatban sikerül megállni és még mielőtt lezuhannánk visszahőkölni az imbolygásból.
Én is legalább annyira értetlenül meredek a fejünk felett zajló eseményekre, mint a király, bár én nem hiszem, hogy Lash ezt szándékkal csinálná.
Pont ezért, ahogy az első puhatolódzó ágacska a mancsomhoz ér, ugrok is hátra.
~ Nem tudom, de biztos vagyok benen, hogy ez nem Lash műve. ~ válaszolom gondolatban, hiszen most másként nem tudok kommunikálni. ~ Mi a baj szerelmem? ~ kérdezem kétségbeesve és a fákat is erről kérdezgetem.
Kizárt, hogy ez a sötét tündék műve, de mi más parancsolhatna jobban a természetnek, mint Lash, akinél jobbat ebben még nem láttam a népünk körében.
Közben próbáltam rájönni, hogy van-e valami veszélyes a környezetünkbe és elkerülni, hogy minket is behálózzanak, bár jelenleg inkább csak tapogatózást, mint veszélyt éreztem a növények felől.
~ Engedjétek el! Kárt tesztek benne! ~ kértem én is a fákat.

//Mesélői//

Lasht elragadja egy gonosz ág, hogy fejjel lefelé lógassa a továbbiakban, és szinte pár perverz tapogatózóként fonogassa gallyait az eleven vörös teste köré. Érthetetlen, hiszen nincsen senki a környéken, aki képes lenne a növények irányítására rajtatok kívül. A király maga is kutakodik, hogy ki lehet ebben a ludas.
~ Változz vissza, talán többet megtudunk úgy ~ javasolja a király, hiszen állatként nem tudod felvenni a természettel a kapcsolatot, és hogy megtehesd ezt, az uralkodó le is száll rólad, kissé hátrálva, hogy megtámaszthassa magát és biztos ösvényen maradjon mindenképp, még ha nem is tudja biztosan, Lash milyen sokáig fogja fenntartani.
Ha visszaveszed az alakod, akkor eljutnak kérdéseid és kéréseid a fák és környező növények felé. Mindenhonnan a halálsuttogásukat hallhatod, ahogy elmesélik, mennyi és mennyi élőlény pusztult el itt. Talán borzasztó a számodra mindez, és ha a megannyi siránkozó szó nem késztet téged arra, hogy kizárd őket, akkor megtudhatod, hogy rengetegen fulladtak bele magába a lápba is, nem tudva szabadulni a lassan lefelé húz erőtől, a süppedéstől, ahonnan nem volt menekvés fogódzó híján. Elsősorban ezeket regélik, és egyetlen fa az, ami nem beszél hozzád, az pedig nem más, mint amelyikről Lash lóg, lassan hintázva, ahogyan az ágak lengetik őt, lomhán lejjebb és lejjebb eresztve őt. Különös, nem igaz?
Ha esetleg eddigi ismereteid nem szolgálnának válaszul, hogy mi okozhatja mindezt, akkor a következő történet talán segíteni fogja baljós sejtéseid megalkotását: hallhatsz olyan történetet, miszerint maga az egyik fa kebelezte be az erre óvatlanul járókat. Eltűntek itt már sötételfek, menekülő rabszolgák és a határt átlépő orkok is, nem számolva azzal, hogy a fák nem mindig mozdulatlanok és barátságosak...
A madarak elijesztésre kerültek, mikor végigloholtatok a lombokon, de pár béka is beszámol arról, hogy a párját vagy egy közeli társát valamiféle szörnyeteg elmarta erre, ennél több visszajelzést viszont nem kapsz a miértre é kire, noha lehet, már ez is bőven elegendő és aggodalmat ébresztő.
~ Nem tudom, én sem értem, mi történik, nem hajlandó se szólni hozzám, se megtenni azt, amire kérem ~ válaszol Lash türelmetlen kétségbeeséssel, miközben megpróbál felhúzódzködni, hogy a bokájára tekeredő ágat lefejtse magáról, ám közben figyelnie kell arra is, hogy a karjára ne fonódjanak ezek az alantas gallyak, így nehéz a dolga. Ráadásul, ahogy fentebb említésre került, ereszkedik is.
A kérésedre, miszerint ne tegyenek kárt párodban, választ nem találsz, csak üres és gondterhes csendet, hogy maguk a fák nem tudnak segíteni, legalábbis azok nem, amik körülveszik ezt a különösen engedetlen növényt. Nem érik el őt, nem állnak annyira sűrűn ahhoz, hogy hatásosan szállhassanak vele szembe. Utat még képesek alkotni nektek, de Lash kiszabadításában már nem feltétlenül tudnak segíteni.

//Lashsel majd utánad vagy következő körben írok.//

A nagy döbbenetben tényleg elfelejtettem, hogy állati alakomban bizony, nem szólongathatom a természetet, nem működik a mágia, ezért igazán hálás voltam királyomnak, hogy erre emlékeztetett és azonnal cselekedve is, lecsúszott a hátamról, hogy ne vesztegessek még további dőt.
Fogalmam sem volt, hogy vajon miért került Lash ebbe a helyzetbe, hiszen eddig tökéletesen uralta a képességeit és soha még ilyen sima futásunk nem volt a lombok között, ezért természetesen eléggé meg is voltam rémülve, hogy baja eshet. Az a fa és az ágai elég .........szokatlanul viselkedtek.
Elborzadtam, amikor a gondolataimba szinte belesikoltottak a környező növények, mindenféle rémtörténetet előadva, amik itt a mocsárban történtek és amelynek egyik főszereplője pont az a fa volt, amelyik semmiféle életjelet nem adott magáról, csak süket csen volt a válasz a feltett kérdésekre, pedig biztos voltam benne, hogy kedvesem is megpróbált vele szót érteni.
Elég nagy balsejtelem kezd kialakulni benne, hiszen vannak olyan fák, amelyek gonoszak, de a mi erdőnkben nem volt ilyen és valahogy teljesen kiment a fejemből ezek után.
Viszont ha igazam van, akkor óriási nagy bajban vagyunk és azonnal ki kell szabadítanom Lasht a fogságából. A növények történetei pedig csak megerősítik a feltételezésemet.
~ Azonnal vágd el a rád tapadó ágakat! ~ kiáltom szinte hangosan a gondolataiba, mert nincs értelme tovább várni. - Úgy hiszem ez egy Emberevő fa és mi táplálékként kellünk neki, ahogy ezidáig is az itt élőkből, a mocsárba tévedőkből tartotta fenn magát. Ki kell szabadulnod, minden áron!
Most nem figyelek az uralkodómra, feltételezem tud magára már annyira vigyátni, hogy ne érjék el a gyökerek, amik különben inkább Lasht fenyegetik, így kardommal én is kedvesem segítségére sietek és igyekszem minden őt fogvatartó kis ágat elvégni.
- Ha szabad leszel, futás! - javasolom, mert egyelőre nincs jobb ötletem.

Frusztrálja őt ez az egész, mert ötlete sincs, hogy miért történik mindez. Azt hitte, hogy minden fa a kérését teljesíti, de úgy tűnik, van egy erősebb akaratú is, aminek újra és újra próbálja parancsba adni, hogy azonnal tegye őt vissza és alkosson a számukra utat, úgyis pár másodperc alatt már egy másik fának az ágait fogják terhelni. Ahogyan ezt csinálja, miközben persze próbál védekezni, szavai üres visszhangra találnak, semmi válasz nem érkezik, amitől egyre gyanakvóbbá válik, bár fogalma sincs, hogy mégis mi lehet annyira különleges benne. Talán lenne itt más elf is, akinek a szava erősebb és jelentősebb lenne?
Próbál nézelődni, egyúttal figyelni is arra, hogy véletlenül se kerüljön az ágak csapdájába ennél is jobban, fajtársat azonban nem lát, és az a pár válasz, ami érkezik hozzá kutakodására, ugyancsak azt bizonyítja, hogy senki sincs itt rajtuk és az itt lakó állatokon kívül – na meg a távoli sötételfeket leszámítva. Az viszont kínos mosolyra húzza a száját, hogyha erősebb nála és kellően alapos, akkor a növények és állatok úgyse fognak beszélni a jelenlétéről, hiszen behódolnak a nagyobb hatalommal bírónak, nem engedve a kisebbnek – ez már csak így megy.
- Természet Anyára, miért nem enged el? – morogja egyre csak kivörösödő arccal, ahogy a fejébe szalad a vér, kellemetlen sajgást, bizsergést okozva, el-elütve a közeledő ágakat, még mindig gondolkodva, mégis mit tehetne, továbbra sem tudva összerakni fejben, mi is zajlik tulajdonképpen és miért. Sohasem találkozott ilyennel, és ez igencsak nagy hátrányára van, majd teljesen megmerevedik, amikor Viridiel hirtelen zavaros gondolatai közé kiált. Riadtan pillant utána az irányába, legalábbis próbál, mikor a lassú forgás miatt nem épp háttal van neki, egyre csak elhatalmasodik rajta a félelem és a pánik, ahogy párja folytatja az információk átadását, ám szerencsére a gyomorszorongató érzés nem elég ahhoz, hogy teljesen lebénítsa. Remegő kézzel ugyan, de odakap a csizmájához, hasizomból felhúzva magát a lábához, ügyetlenkedve próbálva kivenni belőle azt a tőrt, amit az egyik sötételftől lopott a hadvezérasszony területén. Halk szitokszavakkal nyugtázza a kezdeti sikertelenségeket, egyre csak frusztráltabbá válva, kis híján könnyezve, hogy megint ilyen helyzetbe került, hogy megint nincs elég ereje ahhoz, hogy egy fának utasítson. Korábban is ez volt, csupán egy óriáspókkal, és most is annyira furcsán és kellemetlenül érinti őt, hogy nincs meg benne az, amivel parancsolhat neki.
Kirántja a pengét a csizmájából, ami ki is csúszik a kezéből, és ha nem nyúl utána, akkor le is esik az ingoványos talajra. Úgy kap utána, mintha az élete múlna rajta – és végül is az is múlik rajta -, ráfogva az éles fémre, nyomban érezve a tenyerébe és ujjperceibe nyilalló fájdalmat, ahogy a fegyver felhasítja a bőrét. Kétségbeesetten zihál, visszahúzza a tőrért nyújtott kezét maga mellé, hogy ágai közé vegye a markolatot, ismét felhúzva magát hasizomból, hogy elvágja a bokájára tekeredő ágat. Párszor nekilendíti és húzza-vonja, és mivel nem olyan vastag ez a gally, így egyre csak úgy tűnik, sikerrel fogja zárni az elvágását, nem is foglalkozva azzal, hogy hova fog zuhanni és mekkorát. Az a lényeg, hogy most megszabaduljon, mert semmiképpen sem akar eleséggé válni.
Az utolsó darabok, amik tartják őt, a súlya alatt elszakadnak, mikor már lendítene még egyet, hogy elvágjon minden kis megmaradt szálat. A hirtelen változástól bennreked tüdejében a levegő, fel sem mérve igazán a helyzetet és azt, hogy pár méter magasságban tartózkodik még mindig, hiába kezdett el lassan ereszkedni, köszönhetően az ágnak. Nem lesz egy hálás esemény, ahogy abból a magasból földet ér, azonban legalább lesz esélye elmenekülni. Már elképzeli, ahogy a hátába belenyilall a fájdalom és a levegő bennszakad, de legalább nagyobb eséllyel életben marad, ám mikor megakad a levegőben félúton, talán fél méterre a talajtól, rettegve pillant vissza a lábára, ahol ismét ott egy ág, tartva őt.
- Nem... - suttogja, agyát pedig egyre jobban elborítja a pánik, és gondolkodás nélkül veszi megsebesült kezébe a fegyvert, kissé nyújtózva, de elérve a talajt vele, belehasítva abba, húzva egész testét, próbálva kihúzni a lábát a szorításból, de csak azt éri el vele, hogy az iszapos földben egy csíkot húz, semmivel sem kerülve előrébb a szabadság elérésében. - Nem leszek a vacsorád... - préseli ki a fogai közül, megpillantva Viridiel közeledő alakját, felkapva rá a fejét. - NE GYERE IDE! - kiabál torkaszakadtából, a rettegéstől vezérelve, hogy párját is elkaphatja ez a valami, és akkor végképp nem lesz lehetőség a szabadulásra. - Maradj távol, megoldom!

//Mesélői//

Lash a kérésedre sikerrel hajtja végre a szabadulás egy fokát, amíg te levergődöd magad a lombok magasságából. Sajnos nem tudsz odafutni kedvesedhez az ágak adta ösvényen, mivel a fák túlságosan távol állnak ahhoz; csak a csendben lévő fa lombkoronájának szélét érheted el, de ezzel megpecsételed a saját sorsodat is. Pont annyi hely van az errefelé növekvő fák közt, hogy lombkoronáikat össze lehessen kötni, ezzel biztonságos haladást jelentve nektek, ezért is gond többek között, hogy egy – sejtésed szerint - emberevő fa az, amelyik alkotná az ösvény további részét, mert egyszerűen nincs más fa, amit elérhetnétek arról a pontról, ahol kénytelenné váltatok megállni. Lash pedig természetesen már az elérhetetlen részen tartózkodik, az emberevő fa törzse mellett lógva.
A király mágiájával segít abban, hogy lejuss, a jelek szerint Lash egyébként is lassacskán lefelé halad az ellenséges ágak kényelmetlen simogatásában. Pont leérkezel a barátságos növények által kísérve, mikor Lash elvágja a lábát szorító ágat, egy rövid ideig zuhanva a bizonytalan talaj irányába, ám te jól látod, hogy egy ág máris siet, hogy ismét elkaphassa őt, részben megállítva párodat a sáros mocsokba csapódástól, részben ismét fogságba ejtve. Az emberevő fáig van lehetőséged kicsit biztosabb földön haladni, és bár csúszós az iszapnak hála, nem fogsz elsüllyedni, ha nem mész túlságosan messzire, mert megvan az esélye, hogy méterekkel odébb már az ingoványos talajban süllyedni kezdesz. Egyelőre azonban valószínűleg nem ezzel foglalkozol, hanem hogy megindulj Lash irányába, akinek láthatod kétségbeesett próbálkozásait, és ahogy rohansz felé, hogy elkezdd vágni a lekúszó, gonosz ágakat, a kiáltása is elérhet téged. Ha megtorpansz, téve azt, amire kér vagy csak hezitálsz valamennyit, akkor nem fog tetszeni a látvány, ami eléd tárul: Lasht elengedi az ág, de abban a pillanatban, ahogy leesett a földre, gyökerek törnek a felszínre, hogy mindenét a talajra szorítsák. Ha nem állsz meg, hanem megállíthatatlanul haladsz tovább, akkor téged illet az a megtiszteltetés, hogy egy gyökér emelkedjen ki lépted nyomán, ami utánad nyúlva az esésedet okozza, amint a bokádra tekeredett, és szép lassan köréd gyűlnek az egyelőre csak vékony, itt-ott vastagabb növényi részek.

Amikor megvilágosodik előttem, hogy milyen óriási veszélyben van kedvesem, szokásos formámat hozom és gondolkodás nélkül indulok a segítségére és csak az utolsó pillanatban tudatosul bennem, hogy a Lash által alkotott kényelmes ösvényünk már a múlté és a gonosz fa megszakította a láncot. Egy pillanatra megbillenve egyensúlyozom az utolsó összefonódó ágakon, de végül úrrá leszek a mozdulataimon, de már érzem is, hogy a király a segítségemre siet és valamiféle lépcső alakul ki, amin lerohanhatok.
Persze fenáll a veszélye, hogy a mocsár épp most akar elnyelni, de nekem Lash biztonsága mindennél fontosabb és csak minimálisan figyelek a környezetemre. Oda kell jutnom a fához!
Halkan felkiáltok, ahogy azt látom Lash zuhanni kezd, amikor szavaimra engedelmesen elvágja a bokáját fogva tartó ágat, de még jobban megrémülök, amikor egy másik még a talaj előtt elkapja. Nem tudom, hogy örüljek vagy szívbajt kapjak, minden esetre nem állok meg, pocsolyákon átgázolva futok kedvesem felé.
Hallom, ahogy Lash azt kéri ne menjek oda, de hát hogy tehetném.....
- Segítsetek! - kiáltom kétségbeesetten a többieknek, hogy végre mozduljanak meg és fogják le a vértkívánó fát.
Nem állok meg, a kardom biztosan vágja át az engem akadályozó ágakat.
- Együtt.....emlékszel Lash! Együtt! Nem hagylak magadra!
Amikor a bokámat valami megragadja és elnyúlok a nedves, vizes talajon, azonnal dühösen megfordulok és nagy lendülettel vágom át a gyökeret.
- Rossz alakokba kötöttél bele! Engedj elmenni minket, különben........különben megtalálom a módot, hogy elpusztítsunk.
Mérgemben még a selfekről is elfeledkezem.
- Harcolj Lash. Szabaduljunk meg tőle.

//Mesélői//

Jóformán egyikőtök se hall, se lát, annyira aggódtok a másikért, bár mi mást is lehetne tenni? Mégiscsak egy emberevő fával van dolgotok, amit legfeljebb kivágni lehet nagy áldozatok árán, de talán még azt sem. A felgyújtás ötlete meg fel sem merülhet bennetek, annyira nedves minden, hogy bizonyára még egy rövid idrőre sem gyulladna lángra, bármennyire lenne minden szívetek vágya.
A király csak hallja a küzdéseteket, sokat nem foglalkoztok vele, de ő is keresi a megoldást a helyzetre, próbálva felvenni a kapcsolatot állatokkal és növényekkel, amik segíthetnek nektek, ám a jelek szerint egyelőre nem sok sikerrel járt – talán idővel ez változik, és remélhetőleg ez nem lesz túl későn. Viridiel próbálkozása sem ér sokkal többet, és bár a fák gyökereit a laza talajban érezheted mozdulni, ahogyan az ellenséges fa irányába megindulnak, aztán meg is állnak, mert nem érik el az emberevő fát. A kisebb állatok nem mernek a közelébe menni, és bizonyára egyébként sem érnél el túl sok eredményt, hiszen rengeteg az ág, a talajban pedig ugyanennyi a gyökérzet.
A fa még mindig nem válaszol, hiába fenyegeted őt; továbbra is néma, mint a sír, és ha ez így folytatódik, a ti sírotokká fog válni. A gyökereket sikerrel vágod el, amik körülötted kibújnak a földből, de sejtheted, hogy ez még csak a széle, és ha Lashhez közeledsz továbbra is, akkor jóval vaskosabbá válnak a gyökerek is. Így egyelőre megszabadulsz, ismét lábra állhatsz, ahogy levágod bokádról a téged gátló gyökérzetet, és mire felvergődöd magad, addigra Lasht elengedi a fa, a vörös pedig halk nyekkenéssel eshet a földre. Mire azonban levegőt vesztek mindketten, bekövetkezik az, amit az előző posztban írtam: Lash körül kibukkan a fa gyökérzete, hogy pár pillanat leforgása alatt a tagjait az iszapos, puha talajba szorítsa, lassú, kényszerített süllyedést eredményezve, ám ezt még egyikőtök sem érzékelheti igazán; hosszú órák eredményeként fog bekövetkezni.
Ha közeledsz továbbra is, hogy kimentsd párodat, akkor pár gyökeret el tudsz vágni, mielőtt maga a fa reagálhatna cselekedeteidre. Nyilván cselekedhetsz óvatosan is, ahol nem sérted meg kedvesedet a fegyvereddel, ám jóval lassabban haladsz, ám ha sietősre veszed a tempót, akkor nagy eséllyel több helyen is megvágod őt, ahogy a gyökerek szorosan tartják őt. Azonban, ha nem figyelsz, akkor könnyedén tekerednek lábadra a gonosz fa gyökerei, nem engedve téged megmozdulni a helyedről.


//Lash//

A feszültségtől és pániktól összeszorul a torka és a gyomra, tehetetlenségében némán zokogva, és küzdve, hogy mihamarabb kikerüljön ennek a mélységesen romlott fának a fogságából. Már eléri a talajt, már kaparja az iszapos felszínt, húzva magát nyöszörögve, ágaival szorítva a fegyver markolatát.
- Tudom...! – válaszol fojtottan. – Emlékszem! – erőlködik, húzva magát tovább, nem tudva azokkal a szavakkal folytatni, miszerint nem akarja, hogy miatta bukjon el. Mondaná, mert erőteljesen jelen van gondolatai között, de hirtelen bizonytalanodik el, mert ő maga is úgy tenne, ahogy Viridiel. Lehet, hogy még benne van az a fajta érv, hogy párjának családja van, így fontosabb, hogy ő maradjon életben, fel kell fognia, hogy már egy családot alkotnak és esetükben egyik nincs a másik nélkül. Mint az árnyék és a fény, azok sincsenek egymás nélkül, a kapcsolatukra pedig kétszeresen is rá lehet húzni ezt a hasonlatot, hiszen saját magukat gondolják árnyéknak, a másikat a fénynek. Ez egy keserű mosolyt csal az arcára, ami azonnal riadalommá válik, ahogy párja elesik.
- Nem hagyhatom, hogy meghalj miattam...! – szedi össze magát, hogy kimondja, majd kirántja a pengét az iszapos földből, hogy ismét elkezdje azt, amit méterekkel följebb tett: elvágja az ágat. Más megoldás nem jut eszébe, ahogy elméjében zakatolnak a gondolatok és felemásan helyes javaslatok; képtelen felmérni, mit kéne cselekednie, annyira összezavarodva attól, hogy egy fa nem engedelmeskedik kérésének.
- Próbálok, de nem hallgat rám! – felel fojtottan, tartva magát azzal a leheletnyi hasizmával, ami van, sebesen csúsztatva a penge éles oldalát, lassan ismét elmetszve a gallyat, és ha ezúttal földet ér, akkor azonnal indul Viridiel irányába. Meglepetésére szolgál azonban, hogy a fa önmagától engedi el, és hiú ábránd csupán, de szeretné azt hinni, hogy feladta az elkapását és megevését. Amint halk nyögéssel placcsan egyet a saras talajra háttal, már fordul is a hasára, hogy négykézláb kapálózva induljon meg párja felé, ám amint megemelkedik, térdein és kezén támaszkodva, megtéve egy rövid távot, a lábát a fa visszarántja. Sikoltva esik hasra, tehetetlenül marva a talajba, ami nem elég szilárd ahhoz, hogy lassítsa a folyamatot.
- NEM! – kiáltja berekedt hanggal, kapálózva eredménytelenül, és amint visszakerült a fa törzséhez, gyökerek bukkannak elő, és még időt sem hagynak a feldolgozásra, már szorítják őt lefelé annyira, hogy még reszketni sincs helye. Nyöszörögve zokog, saját ágait kicsúsztatva a gyökerek közül nagy nehezen, hogy megpróbáljon magáról valamennyit eltávolítani, de ezen tagja még túl gyenge ahhoz, hogy a vaskosabb és erőteljesebb gyökérzettől megszabadulhasson.
- Viridiel... – keresi pillantásával párját, már nem tudva visszafogni a könnyeket.

Majd megőrülök, hogy nem jut eszembe semmi, amivel segíteni tudnék kedvesemen, azon kívül, hogy megpróbálok odajutni hozzá és elvagdosni az őt fogva tartó ágakat, gyökereket, bár tudom, hogy ez talán nem sokat jelent, hiszen jókora fával van dolgunk és a mocsár nem tudni milyen dolgokat rejteget alatta.
Kétségbeesetten szólongatom a körülöttünk lévő növényzetet, de tisztában vagyok vele, hogy egyrészt félnek az Emberevő fától, másrészt pedig mindentől távol van, így nem érik el.
Természetesen nekem eszembe jut, hogy fel kéne gyújtani, de ahhoz, hogy akkora tüzet rakjak, amitől ez a nedves környezetben pókkként csücsülő fa meggyulladna, nagyon sok idő kéne és nagy valószínűséggel nehezen is menne.
Lash-nak pedig nincs ideje!
Most nem is gondolok az uralkodómmal, elmémben csakis kedvesem fájdalmas és kétségbeesett kiáltása visszhangzanak, amitől őrült erő száll meg és úgy vagdosom a bokám felé kapdosó gyökereket, mintha fűszálak lennének, pedig egyre vastagabbak és sűrűbbek ezek, ahogy közeledem.
Egy rövid időre megörülök, amikor Lasht leejti az ága, ami eddig fogságban tartotta, naivan azt gondolva, hogy elég sérülést okoztunk a gonosz kreálmánynak, hogy jobbnak lássa békén hagyni minket, de ez persze nem így van.
Persze nem a legvidámabb dolog azt hallani, hogy szerelmem teste nagyon nyekken, de legalább szabadulhatna.......
Lash "nem-jével" együtt kiáltom világga dühömet, ahogy a földre teperik a ráfonódó és egyre jobban a mocsárba süppedő gyökerek, amik ha maguk nem fullasztják meg, akkor az okozhatja a halálát, hogy belefullad a pocsolyákba.
Igyekszem erőt venni magamon, mert a vörös köd az elmémen nem biztos, hogy segít abban, hogy kimásszunk ebből a helyzetből.
Tudom, hogy fájdalmat okozhatok kedvesemnek, de ha nem teszem, akkor örökre elveszítjük egymást......
- Lash, szerelmem, nem adhatod fel! Muszáj, hogy kivágjalak onnan, de nagyon szoros, lehet, hogy megsebezlek, bocsáss meg..... - hörgöm, ahogy odaérek hozzá és sebesen, - hogy ne tudjon ujjakat ráfonni, - vagdosni kezdem róla a kötelékeit, megpróbálva összeszorított fogakkal tudomásul venni, hogy ez azzal jár, hogy kiserken itt-ott a vére.
Közben a saját lábamra is ügyelek, mert azzal senkin nem segítek, ha közben engem is foglyul ejt a fa.

//Lash//

Kapaszkodik párja jelenlétébe, gondolatait pedig egyre inkább uralja az, hogy csupán menekülni akar és biztonságban lenni, fokozatosan erősebben szorítva háttérbe Viridiel biztonságát. Már egyáltalán nem hiszi, hogy ezt képes lesz egyedül megoldani – na nem mintha korábban meg lett volna erről győződve -, belátja esetlenségét és gyengeségét, azt, hogy mennyire szüksége van a férfira, mert ő erős, vele ellentétben.
- Csináld! – nyöszörgi, érezve, ahogy ruházatát egyre jobban átitatja a környék nedvessége, hidegen simulva a bőréhez. Könyörgőn figyel Viridielre, bár nem sokat lát belőle, hiszen mozdulni alig bír. Váratlanul éri őt, ahogyan a penge meg-megsebzi, de szilárdan magába fojtja a kellemetlenségből adódó nyögéseket, igyekezve kizárni a fájdalmas lüktetést, hiszen mégiscsak a szabadulásáról van szó. Nem adhatja jelét annak, mennyire rossz újra és újra megsérülni teljesen más helyeken, hiszen ezzel párja bátorságát és lendületét is elveheti, ami mindkettejük vesztét okozhatja, így némán, fogcsikorgatva tűr, és amint keze megszabadul a gyökerektől, megemeli felsőtestét, húzva magát előrébb könnyezve, szenvedéstől torz vonásokkal.

//Mesélői//

A kard kiváló minőség, így könnyedén vágod el a gyökérzetet, ezzel itt-ott Lash ruházatát, felsértve a bőrét hol kicsit mélyebben, hol csak éppen felszakítva a felszínt. Szerencsésen figyelsz magadra is, így a fa nem tud téged lefogni, illetve párod is egyre valószínűbben kerül ki a fogságból. Talán elhiszed, hogy megúszhatjátok, ám még a derekáig alig jutsz el, mikor föntről jönnek alsóbb ágak, hogy a karodra tekeredve elrántsanak téged  a vörös mellől. A növény nagy eséllyel felfogta – vagy inkább megérezte agy híján -, hogy lefogni nem tud téged, szóval inkább föntről támad, csuklódra és karodra tekeredve, akkorát lendítve rajtad, hogy lehet, meghúztad a karod.
- VIRIDIEL! - hallhatod Lash rémülettel telt, éles sikoltását, próbálva utánad kapni, ám pár gyökér visszarántja, így ismét csak a sarat markolászhatja, miközben tehetetlenul bámulja, ahogyan a fa a magasba emel téged. Pont rálátásod van arra, hogy szám szerint két sötételf császkál a környéken, egy botot maguk előtt tartva pattogtatva azt a talajon, keresve a biztonságos és járható utakat. Valószínűleg meghallották kiáltásaitokat, ugyanis nagyon úgy tűnik, hogy keresnek valamit, és nem kell sok idő, hogy észrevegyenek a mocsaras vidék mozdulatlanságában egy ilyen lendületes felkapást.
Az egyikük megállítja a másikat, a mellkasánál megböködve, majd rád mutatva követi a bambább a mutatott irányt, kisvártatva pedig elröhögik magukat. Csak, hogy ne könnyebbülj meg, szenvedésre kiéhezett vigyorral és tekintettel indulnak meg feléd – felétek, csak még Lasht nem veszik észre -, majd a fától biztos távolban megállnak, széles vigyorral bámulva téged. Ha figyelsz rájuk, akkor láthatod, amint az egyikük szólásra nyitja a száját, de Lash gyorsabbnak bizonyul:
- Mindjárt megyek érted! - kiabál kétségbeesetten, és ha Lashre pillantasz, akkor figyelheted az erőlködését, amint próbálja hárítani az újra és újra felbukkanó gyökereket a tőrrel, melyet még a kötélként szorító ág elvágására használt. A sötételfek sunyin néznek a hangjára össze, majd szétválva megindulnak kétoldalról, hogy egy nagy kört megtéve vélhetően párod közelébe kerülhessenek - vagy legalább megtudhassák, hogy hol rejtőzködik, ugyanis abból a szögből, ahonnan jöttek, nincs rálátásuk a vörösre.
- Tetszik a kilátás, gyomzabáló? - Érezheted, hogy alig bírja ki a nevetést a szavai nyomán, miközben a botot maga előtt tartva lépked, de tartja magát annyira, amennyire kell, hogy érthető legyen mondandója. Perverz kíváncsisággal nézik mindketten, ahogy az ágak egyre jobban körülfonnak téged, ellenállni meg aligha tudsz, hiszen a másik karod még mindig törött, ennélfogva használhatatlan. Közben persze a megjelent ellenfelek az előttük lévő talajt is figyelik, illetve a környezetet - nem tapasztalatlanok az elfekkel szemben, és a náluk lévő kardot is kivonják hüvelyükből, jelezve, hogy nem kezdők. Páncélzatnak csak valami könnyed van rajtuk, hogy ezen a helyen ne akadályozza őket túlságosan a mozgásban, illetve ha túl ingoványos a talaj, ne süllyedjenek el azonnal derékig.
- Mesélj csak, hogy kerültél ide?

Mikor meglátom az első vérző csíkot Lash testén, hát minden akaraterőmet össze kell szedni, hogy tovább folytassam a gyökerek vagdosását, mert legszívesebben lerogynék mellé a földre és magamhoz ölelném, de minden bizonnyal ez mindkettőnk halálát jelentené és most pár vágás a legkisebb gondunk, így folytatom összeszorított fogakkal.
- Tarts ki! Tarts ki! . mantrázom, de ez nem csak szerelmemnek szól, hanem magamnak is.
Lassan jutok csak előre, mivel mindig van újabb és újabb ág, gyökér, ráadásul arra is kell figyelnem, hogy az a nyomorult fa, engem ne ejtsen foglyul, ami még jobban szétzillálja a mozdulataimat, hiszen időnként a bokámra tekeredő gyökereket is szét kell csapnom.
Egyre több a vágás szegény kedvesemen, ezért muszáj jobban rákoncentrálnom, aminek sajnos azonnal meg is lesz a következménye.
Nekem is csak két szemem van, ezért nem veszem észre, amikor felülről támadnak az ágak és amikor ismét emelem a kardom, hogy a következő gyökérre lecsapjak, egyszerűen a lensülő karomra, a csuklómra tekeredik egy vaskos indaféle és úgy ránt a magasba, mint ha csak tollpihe lennék.
Hallom szerelmem sikítását, de a fájdalom elborítja az elmém, hiszen úgy éreztem, vállból szakad ki a karom, hiszen az erős ág lendületéhez és a testsúlyomhoz még a saját csapásom lendülete is hozzáadódott. Aztán még ott volt a másik karomból rákontrázott kín, mivel önkéntelenül kaptam volna a másik kezem felé vele, de a törött vállam ezt nem nagyon díjazta. Így aztán én sem álltam meg, hogy ne kiáltsak fel fájdalmasan. Valami csoda folytán a kardom a markomban maradt, de csak azért szerintem, mert rágörcsöltek az ujjaim.
Más esetben biztos örültem volna, hogy ilyen magasból vethetek egy pillantást a körülöttünk lévő tájra, mert ez felfedte, hogy a sötét elfek már milyen közel járnakka hozzánk, de ebben a tehetetlen, kiszolgáltatott helyzetben, ez épp fordítva volt. Inkább láthatatlan lettem volna.
Talán a selfek elsétáltak volna mellettünk, de a mozgásra és a hangoskodásunkra azonnal felfigyeltek és láttam, amikor megpillantottak. A röhögésük csak hab volt a tortán! A szégyen vörös pírja elöntötte az arcomat.
Lash kiáltására összerándulok, mert már csak az hiányzott hogy őt is észrevegyék, de sajnos azt hiszem már késő, az éjelfek azonnal összesúgnak és megindulnak arra, amerről a hangot sejtették.
~ Kérlek Lash, maradj csendben! ~ nyögök bele a gondolataiba a karomon lógva, lázasan agyalva, hogy mit tehetnék. ~ Két self tart feléd. ~
~ Felség, ha tud valamit segíteni, most lenne itt az ideje, de ne úgy, hogy veszélybe sodorja miattunk magát. ~ üzentem uralkodómnak, hiszen egy kis figyelem elterelés most jól jött volna.
Igyekezvén kizárni a fájdalmat a fejemből, egy pillanatra felnézek és megpróbáltam úgy fordítani a kardpengét, hogy elérje az engem fogó ágat. Elég éles, hogy ha apró mozdulatokkal is, de elvágjam......
Az éjelfek jól szórakoznak rajtam és persze nem állják meg, hogy ezt ne hozzák a tudomásomra.
Közben a derekamra is tekeredik pár ág, amit elkeseredve veszek tudomásul, bár ezzel enyhül a karomra nehezedő súly, viszont a szabadulás messzebbre kerül és akkor még nem számoltam a selfekkel.
~ A többi növény......kérjük, hogy segítsenek.....tartsák fel a selfeket.~ küdöm gondolataimat a többieknek, Lashnak és a királynak is, miközben én is ezt teszem, de nem sokat áldozhatok erre, mert a szabadulásom fontosabb, hiszen az éjelfek egyre közelednek kedvesemhez.
- Cserélhetünk kormosképű! - vágok vissza, hangomban elrejtve, hogy fájdalmaim vannak. - Gyere ide és magad is láthatod, amit én, bár ahhoz gyávák vagytok. - cukkolom, hogy rám figyeljenek. Íjat nem látok náluk, így velem sokra nem mennek, a fát meg láthatóan ismerik, így óvatosak vele szemben.
- Hát tudjátok........hírt hoztam volna az egyik hadvezéretekről, ám úgy vélem most már soha nem tudjátok meg mi volt az. - jut eszembe hirtelen egy ötlet a kíváncsiságukra alapozva. - De ha ráveszitek ezt a vén dögevőt, hogy elengedjen, akkor akár beszélhetünk is. - próbálom magamon tartani a figyelmüket, talán addig Lash-nak sikerül kivágnia magát és elbújni.

//Lash + Mesélői//

A szíve kiszakad a helyéről, mikor a fa fellendíti a magasba párját. Első pillanatokban úgy hiszi, elrepíti őt messzire, de amikor megáll és továbbra is tartja őt, valamelyest megkönnyebbül. Ez még talán a jobbik eset, hiszen még mindig segíthetnek egymásnak, még közel vannak és nem Természet Anya tudja, mekkora távolságra. Kétségbeesetten gondolkodik, mégis mit tehetne, mivel juttathatná előrébb ezt az egészet, mert fogalma sincs, azon kívül, hogy képessé válik pillanatokon belül megszabadulni a gyökerektől. Úgy tenne valamit, csak fogalma sincs, mégis mit!
Vagdossa eszeveszett tempóban a gyökérdarabokat, és már nem érdekli, hogy ez is egy ugyanolyan növény, mint bármelyik másik, ez az ellenségük, és nincs bűntudata, hogy újabb és újabb részt szakít belőle. Most már csak élni akar tovább, elkeseredetten húzva és szaggatva a tőrrel a növényi tagokat, mire sikerül ideiglenesen mindet eltávolítania, és nem átall azonnal hátrébb rohanni olyan területre, ahol már nem éri el őt az emberevő fa. Az a kérdés, hogy mégis miként fogja Viridielt lehozni onnan, és szíve szerint zokogna attól a tehetetlenségtől, ami úrrá lesz rajta.
- Édes Természet Anya, segíts – suttogja fojtottan, és döbbenten fogja fel Viridiel gondolati szavait, riadtan kutatva a környezetet, merre találja ezeket a kormosképűeket. Nagyon reméli, hogy még kitakarja őt valamelyik fa, ám ahogy hallja közelről érkező hangjukat, pillanatokkal később pedig az alakjukat is észreveszi a sötétlő bőrükkel, perverz mosolyukkal és gonoszul villogó tekintetükkel, tudja, hogy késő. Annyira el volt foglalva azzal, hogy kikerüljön a gyökerek fogságából és azzal, miként segíthetne Viridielen,  hogy nem foglalkozott a rejtekben maradáson, bár nem is tudta, hogy ennyire közel merészkedett néhány éjtünde.
Megpróbál azonnal a mögötte lévő fa menedékébe kerülni, ahol a király is tartózkodik, ügyetlenkedve próbálva felállni, és mikor már sikerül két lábára emelkednie, belehasít egész testébe a görcsös fájdalom, képtelennek bizonyulva lépni, a lendület, amivel megindult, pedig előreviszi őt, vizesen csattanva a talajra. Igyekszik lenyelni a kínok okozta kiáltást, de úgy ég minden izma, hogy képtelen benntartani, üvöltve markolva az iszapos talajt. Eközben a király válaszüzenete is befut hozzád, amiből süt a feszültség és a tenni akarás, a türelmetlen várakozás, de nem szúrhatja el a felkínálkozó lehetőséget meggondolatlansággal.
~ Igyekszem, de ki kell várnom, amíg közelebb jön ~ válaszol, árgus szemekkel figyelve azt a sötételfet, akinek a tekintete szinte rátapad a vörös hajú elfre. A katona óvatosan közeledik Lash felé, sokatmondóan körbenyalja a száját, noha a szadista szándékokon kívül nem sokat lehet felfedezni az arcán. Az újabb ötletedet párod a fájdalmak közepette alig tudatosítja, így teljesíteni sem tudja a kérésedet, az uralkodó pedig fogcsikorgatva várja az alkalmat, amikor lecsaphat. Sajnos – vélhetően az emberevő fa veszélyességének és falánkságának köszönhetően – nem sok élőlény van itt, a mocsár ezen részén, ám ez eddig aligha lehetett fontos, hiszen a lombok közt jártatok, így sokat nem számított, mi van körülöttetek, egészen idáig.
A válaszodra, aki eddig beszélt hozzád, hangosan felröhög.
- Én? Gyáva? Dehogy, csak nem vagyok hülye, hogy annak a fának a közelébe menjek. Meg úgy egyikébe se, amíg ti itt vagytok. Még nincs kedvem megdögleni - válaszol a cukkolásodra, és láthatóan egyáltalán nem veszi magára nagy szerencsétlenségedre. - Inkább végignézem, ahogy felzabál, még úgyse volt lehetőségem látni, hogy a természet oly nagy barátjait maga a természet falja fel - jelenik meg egy szadista vigyor a képén, és mivel pároddal már a társa foglalkozik, ő meg is áll a helyén, téged figyelve élvezettel. Mikor aztán elhúzod a mézesmadzagot, mintha kíváncsiság csillanna a tekintetében, az ábrázata azt sugallja, jobban figyel most rád, persze ennél az átkozott fajnál semmit se vehetsz biztosra és még az is lehet, hogy a saját vágyaid torzítják el a valóságot. Arról nem is beszélve, hogy közben az ágak egyre jobban beborítanak téged, felsőtested pedig lassan szorongatni kezdik.
- Ezeket a falánk jószágokat nem tudom én rávenni semmire - vonja meg a vállát. - Ettől függetlenül elcsiripelheted, amit tudsz, hiszen neked már úgyis mindegy, ahogy látom, mindjárt vacsoraként végzed - pillant a fa lejjebbi részére, ahol az eddig sima kéreg a törzs alsó részén megtörni látszik egy cikkcakkos vonal mentén, amihez társul a kellemetlen töréshang is, te pedig lassan egyre lejjebb ereszkedsz.
Lasht végig gyötri a fájdalom átka, így végig hallhatod hol fájdalmas nyögéseit, hol kiáltásait, és ha most felé pillantasz, akkor láthatod, hogy az őt kinéző sötételf mellette gubbaszt egy széles vigyorral a képén, feloldva párodról az átkot, aki zihálva és kiszolgáltatottan fekszik, miközben az éjtünde falánk tekintettel néz végig rajta újra és újra. Érezheted továbbá a király dühös és dacos elégedetlenségét is, hogy képtelen segíteni, mert pont úgy helyezkedik el az éjtünde, hogy csak a vékonyabb gyökerekkel érné el, aminek nem sok értelme van, mint ahogyan annak sincs, hogy megpróbálja velük felvenni a küzdelet ebben az állapotában.

Mindent megpróbálok, hogy ki tudjak a fa karmai közül szabadulni, de túl erősen szorít és az egyik kezem használhatatlan, így csak egy dühös kiáltás telik tőlem vergődésem közben, hiszen nekem már úgyis mindegy, a selfek észrevettek, ott lógtam az orruk előtt, igaz kicsit magasabban, ám a nyilaiknak mindegy.
Habár, ahogy őket ismerem, látván a kínlódásomat, még nyilat sem pazarolnak majd rám.
Láttam, hogy Lash a szavaimra még jobban igyekszik lekaszabolni magáról az őt fogvatartó gyökereket, ágakat és sikerrel is jár, azonnal igyakazvén valami védettebb helyre menekülni, ám ......már késő, az egyik sötét elf észrevette és ahogy kedvesem fájdalomtól kiáltozva elterül, tudom, hogy egy perc habozás nélkül alkalmazta rajta a mágiáját.
Ismét dühösen felkiáltottam és újabb kísérletet tettem a szabadulásra, amivel azonban csak azt értem el, hogy még szorosabban fonódtak rám az ágak.
Alig jutott el a tudatomig uralkodóm feszültséggel teli telepatikus üzenete, de hiába átkozódtam magamban, tudtam, hogy igaza van, különben sem opció, hogy ő is bajba kerüljön, ha már nekünk a menekülésünk kapujában ilyen mérhetetlenül balszerencsénk van.
~ Csak figyel.....figyeljen felség ~ kapkodtam a levegőt, ~ Csak akkor avatkozzon be, ha biztosra tud......menni! ~ nyögtem bele az újabb szorításba.
- Hagyd őt békén! - ordítottam azonban a kéjesen szerelmemet szemlélőnek, aki viszont ügyet sem vetett rám, nem úgy mint a társa. Sajnos kifogtuk az éjelfek legóvatoskodóbb két alakját, mert nagyon is figyeltek rá, hogy hová lépnek és mekkora távolságot tartsanak a növényektől, főleg ettől a gonosz fától.
Az engem szemmel tartó szavakkal is kifejezi a magamban megfogalmazottakat.
- Milyen kár. - horkanok fel a kívánságának ecsetelésér, hogy nem akar megnyúvadni. - Pedig igazán szívesen megnéztem volna, ahogy feldobod a talpad.
Sajnos a fával kapcsolatos mondókája igen is szíven üt, mert én sem gondoltam volna sohasem, hogy pont egy fa lesz a végzetem erdei elfként, de nagyon úgy nézett ki, hogy ez lesz.
De, amíg nem, addig van remény és semmiképpen nem akartam cserbenhagyni sem Lasht, sem a királyomat.
Megint csak próbálkoztam felvenni a fával a kapcsolatot és azt sugározni felé, hogy mi nem vagyunk rá veszélyesek, mi szeretjük a természetet, ám a két kormosképű könnyedén tüzet csiholhatnak és elégethetik, ők legalább annyira jó vacsorák, mint mi lennénk, elégedjen meg velük, de vajmi kevés reményt fűzhettem ehhez, levegőt meg már elég kapkodva tudtam csak venni. Az előttem vigyorgó éjelf pedig, bár kíváncsi lett az ajánlatomra, nem igazán akart segíteni.
- Akkor magammal viszem a sírba, ostoba. - szisszentem az elutasítására. - Urad majd biztos meg fog dicsérni a tehetetlenségedért.
A látvány, amit az emberevő fa produkál, ahogy megnyitja a törzsén lévő száját, vagy rágószervét, a fene sem tudja, hát nem derít fel, hiszen fogalmam sincs mit tehetnék még.
Kétségbeesetten szólítom a Földet, hogy remegjen meg, talán megijesztve ezzel a két selfet és ha szerencsém van, akár a Fát is, pár kisebb hasadékkal. Ha szerencsém van megijed és elenged, bár akkor sem lesz egyszerű bármit is tennem félkézzel.......
~ Lash, kérlek, tarts ki! Ha van még erőd, szúrd a lábába a késed, ott van melletted, akkor elengedi a mágiát. ~

//Mesélői//

//Kicsit erőszakosabb lett a poszt, így kirakok egy 16os figyelmeztetést enyhe vérengzés végett.//

A saját szenvedéseid és érzelemkavalkádod közepette vélhetően észre sem veszed a király fokozódó aggodalmát és ingerültségét, hogy képtelen rajtatok hasznosan segíteni, rajtatok, akiknek köszönhetően kijuthatobb abból a pöcegödör börtönből. Újabb figyelmeztetésedre már nem is válaszol, annyira nehéz beletörődnie a saját tehetetlenségébe, de nem mozdul, továbbra is rejtőzködik a lombkorona sűrűjében, mielőtt felesleges áldozatként őt is elkapnák.
Aki Lash felé igyekszik, az valóban nem sokat foglalkozik veled addig, amíg párod mellé nem ér, viszont míg az ágak közt vergődsz, addig ő áldozata felé halad a korábban említett perverz mosollyal, körbenyalva a száját.
- Mindjárt gondoltam, kicsi gyomzabáló, a helyzethez mérten viszont kiváltképp nagy a szád. Mondjuk... Annál jobb lesz hallani, amint szétroppantja a csontjaid – bök állával a fára. – Esetleg még pár halálsikolyt is hallhatunk tőled, a vöröskét meg elcipeljük rabszolgának. Kívánhatnánk ennél többet? – tárja szét a karját elégedetten, és az általad hír fontosságáról való győzködésed folytatására ismételten felröhög, térdeit csapkodva jóízűen. – Tudod, amiről nem tud, az nem fáj. Biztos hallottad már ezt, ne legyél hülye! Csak oda akarsz csalni magadhoz, ennyiről szól az egész dumád, süt róla. Ha annyira fontos lenne a korcs életed, akkor öntenéd magadból az információrészleteket, nem csak ilyen ködös megfogalmazásokat dobnál be elénk, ami még mézesmadzagnak is rossz – nevet tekintetével, de az arcvonásai árulkodnak arról, mennyire szánalmasnak is tart téged.
A fa fokozatosan szorít téged egyre jobban és jobban, elfiesen könnyed csontozatod pedig nem biztos, hogy sokáig ellen fog tudni állni neki, ha ez így folytatódik. Aki veled beszélget, az elégedetten vigyorog végig rád, ha Lashre pillantasz, akkor az ott gubbasztó sötételf már az egyik karjában tartja párodat, aki alig tűnik úgy, mintha tudatánál lenne, bár a kínzó fájdalmakat követően talán nem csoda, hogy csak zihálásra képes. Mindenesetre a sötételf tartja őt, a felsőtestét, szabad kezével pedig az arcát cirógatja, indokolatlanul közelről nézve a vonásait. Végighúzza érdes ujjait az ajkain, a nyakán, és bár ruha alá nem nyúl, elégedetten vigyorog az orra alatt a domborulatokon végigtáncolva; mintha valamiféle drága portékára bukkant volna, többet egyértelműen nem jelent számára Lash. Aztán, amint neki kényelmesen végigtapogatta, fogja az övén függő tőrt, előveszi, és azt illesztgeti mindenféle pozícióba, mintha azon gondolkodna, hol lenne fájdalmasabb beleszúrni vagy felsérteni abba a törékeny, gyenge testbe, amit most megkaparintott.
A föld kérésedre megremeg, habár eleinte nem érzékelhető, amíg összeszeded magad, majd kiteljesedve ki kell támasztania magát annak, akivel beszélgettél. Aki Lashsel foglalkozik, az értetlenül pislog körbe, visszatolva a tőrt a helyére, helyette a maga mögött lévő kardot véve ujjai közé, feszülten keresve mindennek az okát. A fa is mintha lazítana a szorításon, noha megeshet, hogy ez csak a felfokozódó erejű képzeleted és vágyaid szüleménye, próbálkozni azonban továbbra sincs túl sok lehetőséged, hiszen a kardot tartó karod még mindig fogságban, a másik sérülten.
~ VÁLTOZZ ÁT! ~ hasít hirtelen gondolataid közé az uralkodó hangja, és közvetlenül ez után az uralkodó irányából egy fekete, füstszerű alak suhan le a lombok közül, azonnal célba véve azt a sötételfet, akivel idáig beszéltél.
- Mi a fasz ez?! – kiált fel meglepetten, amint a füst hirtelen megszilárdul, felvéve két, hegyes fogakkal teli állkapocs formáját, melyet éppen sikerül kivédenie kardjának lapjával. Ellöki magától a bestiát, ami ismét nekirugaszkodik kecses fekete farkas alakként, hogy átharapja a torkát, ám ahogy a sötételf meglendíti az állat felnyársalása céljából a fegyvert, a farkas ismét füstté válik. Felbukkan az éjtünde mögött, és már nem tud védekezni a következő támadás ellen; a szilárduló fogak könnyedén mélyednek bele a katona puha, vékony bőrébe és izmaiba. A nyakából spriccelni kezd a vér, támolyogva hátrálva az irányodba, hirtelen veszítve el az egyensúlyát, amint belecsúszik az ingoványosabb talajba, hogy órák múlva testét soha többé ne találják meg a sártenger alatt.
A másik sötételfnek nem kell több, ő egy pillanatig azon hezitál, vigye-e Lasht vagy sem, végül úgy dönt, egyedül gyorsabb megmenekülni.
Ha átváltozol a király szavai hatására, akkor a fa ágai jóformán lerobbannak az egyre nagyobb és erősebb felépítésű testedtől, és így a földre zuhansz, bár nincs túl messze, így is ereszkedtél, hogy a fa megehessen. A kardod ugyan leesik így, hiszen nincs mivel tartsd, ugyanakkor állatként van lehetőséged a menekülő éjtündét kivégezni, ha úgy kívánod. Ebben az esetben a fekete gomolyagként közlekedő farkas adja vissza a szájában tartva a kardodat a visszatérésedet követően. Ha nem követed az éjtündét, akkor te magad is kihalászhatod az ingoványos iszapból a fegyvert, aminek nehezebb fele süllyedni kezdett, kiemelve a mocsárból a könnyebbik oldalát. Ha nem változol át egyáltalán, akkor a fekete farkas ott terem az ágakon a közvetlen közeledben, hegyes fogaival szinte szétszakítva azokat az ágakat, amik még fogságban tartanak téged.

Sajnos az lett, amitől tartottam, ez a self okosabb volt, mint az átlag és nem dőlt be a hazugságomnak, vagy csak a szokásos kegyetlenkedés volt nála előkelőbb helyen és szívesebben nézte volna végig a kínhalálomat, mint, hogy a főnökének jelentsen ebből bármit is.
Nyögve próbáltam levegőhöz jutni és fájdalmas pillantást küldtem kedvesem felé, aki tehetetlenül feküdt annak a nyomorult kéjencnek a karjai között, aki most már nem csak a szemét legeltette rajta. Nagyon is el tudtam képzelni, hogy mit művelnének vele, ezért minden erőmet összeszedve újabb kísérletet tettem a szabadulásomra, persze semmi eredménnyel, az ágak lassan, de biztosan szorították ki belőlem a szuszt.
- Ne....nyúlj......hozzáá....te...féreg! - ziháltam egyre elhalóbban a Lasht simogató éjelf felé, de tudtam, hogy legfeljebb még jobban fognak szánalmas vergődésemen és próbálkozásimon röhögni, hiszen ha nem fojt vagy fogyaszt el a fa, akkor is kénytelen leszek tehetetlenül végignézni mit művelnek vele.
Mindeközben teljesen elfelejtkeztem királyomról, akinek hangja aggódó gondolataimon süvített át, olyan erővel, hogy majdnem, hogy öntudatlanul is engedelmeskedtem neki.
Éreztem, ahogy egy pillanatra még jobban megszorulnak körülöttem a fogságban tartó ágak, de aztán el is roppannak, szakadnak és én a négy lábamra pottyanok, hiszen már alig voltam messze a földtől, ahogy a húsevő fa a szájszervéhez igyekezett húzni.
Azonnal arrébb ugrottam, hogy ne érjen már el, de meg is torpantam, hiszen a jelenség, ami fekete füst és farkasalak között váltakozott, olyan látvány volt, ami még nekem is új volt.
Meg voltam első percben győzödve, hogy uralkodóm talált ki valamit, de el nem tudtam képzelni mit csinálhatott.
Azonban a jelenség nem habozott, azonnal megtámadta az eddig rajtam olyan jól szórakozó selfet és bár az elismerően gyorsan reagált, nem akadályozhatta meg, hogy röpke időn belül átharapott ütőérrel ne heverjen a földön, majd tűnjön el a mocsár feneketlen bendőjében.
De ez csak egy pillanatra tudta elvonni a figyelmem, mert Lash élete még veszélyben volt, hiszen a másik self még mellette volt........vagyis már nem, ami bár azonnali megkönnyebbüléssel töltött el, cseppet sem változtatott a bosszúvágyamon.
Mély morranás tört ki a torkomból és hatalmas ugrásokkal vetettem magam a menekülő után, amiben a használhatatlan lábam nem akadályozott. Esélye sem volt! Nem hagytam lehetőséget rá, hogy akár csak megkarcoljon, azonnal ledöntöttem a lábáról és szabályosan letéptem a fejét. Egy pillanatig sem volt lelkiismeret furdalásom, hiszen bántotta a szerelmemet és ahogy láttam ez csak a kezdetet jelentette volna számára.
Visszafelé átváltoztam és azonnal kedvesemhez siettem, ám a füstfarkas előtte még odagomolygott hozzám és a kezembe adta a kardomat.
- Bárki légy is, vagy bárki küldött is hálás vagyok neked. - vettem el tőle félelem nélkül, hiszen inkább csodáltam őt.
De most mindennél és mindenkinél fontosabb volt nekem, hogy Lasht a karjaimba szorítsam és azonnal gyógyító áramlatokat bocsátotta a testébe, gyengéden ringatva az ölemben.
- Annyira sajnálom, hogy nem voltam képes segíteni, annyira sajnálom.