Képtelen bármit is érzékelni a testén végighullámzó kínoknak köszönhetően. Olyan, mintha az összes izma és porcikája lázadna ellene, és fogalma sincs, hogyan lehetne enyhíteni az elviselhetetlen fájdalmon, mert még az általában megkönnyebbülést okozó kiáltozás sem segít. Hol összegömbölyödik szenvedve, szorongatva saját magát, majd merev görcsösséggel kap ismét a laza talajba, megpróbálva négykézlábra emelkedni, hogy legalább a fáig elmászhasson, de az újra felerősödő gyötrelmeknek köszönhetően megint a földön fekszik. Kívánja, hogy legyen vége a testi fájdalmaknak, mert vagy beleőrül a kínokba, vagy beleájul, olyan szinten képtelenség ezt huzamosabb ideig elviselni.
Csak azt a fát látja, ami menedéket jelenthetne neki, és itt van tőle pár lépésnyire, mégis olyan elérhetetlen ebben a helyzetben. Mást képtelen befogadni a mindent uraló pániknak és fájdalomnak köszönhetően, és bár valahol hallja Viridiel hangját, a saját belső sikolyai szinte teljesen elnyomja a férfi figyelmeztetéseit és kétségbeesett javaslatait. Menekülni akar, de egyre ködösebben látja a megoldásokat, majd hirtelen érkezik a feloldozás; az átok súlya hirtelen száll el, ő pedig olyan megkönnyebbült sóhajt hallat, hogy azt hiszi, ezzel együtt leheli ki a lelkét is. Még mindig vak a külvilágra, még mindig ott lüktet a csontjait is pokoli kínok elé kerítő szenvedés, de legalább már nem olyan őrjítően, mint idáig.
Zihál, és alig érzékel bármi mást azon kívül, hogy jobb lett, élvezve a pillanatnyi szabadságot, amihez társul a tehetetlenség is, ez utóbbit azonban aligha fogja fel. Még az előbbi gyötrelmek hatása alatt van, a tudata még terhes tőle, így arra is képtelennek bizonyul reagálni, mikor a sötételf megemeli őt és végigsimít rajta. Valahol érzi ezt is és valahol tudatában van mindennek, ellenállni ugyanakkor nem tud, mert minden egyes izma tiltakozik, hogy ezek után tegyen bármit is. Nem is néz az éjtündére, inkább valamerre másmerre, hogy semmiképpen se kelljen tudatosítania a körülményeket, noha ez is csupán halványan lüktet benne indokként; fogalma sincs jelenleg az összefüggésekről és az okokról, csak annyi a bizonyos jelenleg, hogy élni akar, ahhoz pedig csillapítania kell testének visszhangként visszatérő fájdalmait.
A továbbiakról sincs egyáltalán tudomása, valami történik, kiáltásokat hall, felfogni az értelmüket azonban még mindig nehéz és megerőltető, és még csak gyűlölni se tudja a tehetetlenségét, egyszerűen nincs hozzá ereje. Még a bőréhez érő pengét se tudja veszélyforrásként felfogni, csak a hűs hidegét érzi, ami a kínokat követően inkább kellemes hatásként éri. Csak vár üresen, hangosan véve a levegőt, próbálva legalább az eszméleténél maradni, hogy a hátulról szóló akarata kísérletet tegyen a megerősödésre, azonban mielőtt ez elkezdhetné kifejteni a hatását, hirtelen ejtik le a földre, mire fokozatosan nyeri vissza az erejét, nyöszörögve vergődve magát oldalra, hogy karjával és ágaival megtámaszkodva valamelyest felnyomja magát, de csak a könyökén támaszkodik, mikor az állati lépések egyre inkább lekötik a gondolatait. Kíváncsian fordítja irányába a fejét, bár még lassan, érdeklődőn nézve végig a kardot szájában tartó állaton. Nem szól hozzá semmit, csak bámulja, nem tudva eldönteni, hogy egyébként se félne tőle, vagy most csupán a tompaság az, ami elnyomja a veszélyérzetet. Talán egyébként sem... Valahogy nincs semmiféle fenyegető kisugárzása az irányába, és talán még az érintésével is megpróbálkozna, ha nem lenne ennyire zavarodott és gyenge.
Végül Viridiel is megjelenik, aki átveszi a fegyvert, párja köszönetének elhangoztával pedig - meglepetésére - az állat füstté válik, amit a gyenge szellő elsodor magával ki tudja, merre. Egy darabig megbabonázottan figyeli, amint a gomolyag a fatörzseket kerülgetve eltűnik a lápvidéken, és csak a férfi ölelése rázza fel őt. Erőtlenül viszonozza a gesztust, jólesőn bújva hozzá, a biztonságba, elérzékenyülve a szeretetétől és törődésétől.
- Én sajnálom, én nem figyeltem eléggé... - szól, magát is meglepve, mennyire halk és fojtott. - Ha figyeltem volna, akkor elkerülhettük volna ezt, ha figyeltem volna, akkor nem kerültél volna veszélybe amiatt a fa miatt és mehettünk volna tovább... Ne haragudj... - válik cérnavékonnyá a hangja, ahogy lassan erőt vesz rajta a megkönnyebbült, csendes sírás, hogy ismét biztonságban lehet és nem kell tartania az ártó személyektől és gonosz érintésektől. Egyre szorosabban öleli a másikat, kapaszkodva a ruhájába, szinte el akarva tűnni a karjaiban és a mellkasában, összehúzódva kérve még párszor bocsánatot. Legszívesebben álomba sírná magát, és közel is kerül ehhez az állapothoz, köszönhetően a gyógyító mágia megnyugtató hatásának, hamarosan már csak hüppögve.

//Mesélői//

Amint a farkashoz lépsz, hogy átvedd a kardot, a kezed megemelésével a nyelvével átlöki a tenyeredbe a fegyvert. Még a hálás szavaidat kivárja, ám amint az utolsó szavadhoz érsz, mintha az állat biccentene egyet, a következő pillanatban pedig az alakja eltűnik, hogy füstös fellegként repüljön messzire. Úgy tűnik, most sikerült a segítségével kibújni a halálos veszélyből, és bizonyára maradandó élmény lesz mindkettőtök számára.
Lasht zavartalanul gyógyíthatod - aminek következtében a korábban általad okozott, apró sérülések el is tűnnek -, ölelheted és vigasztalod, egymás nyugtatásában pedig még a király sem zavar meg titeket. Lassan leereszkedik a lombok közül, a lehető leghalkabban közeledve pár lépést, bár a környezet miatt így is van lépteinek halk cuppogása, amit Lash aligha hall meg a saját belső zavarodottságán keresztül. Az uralkodó megtartja a tisztes távolságot, és ha ráemeled a pillantásodat, akkor bocsánatkérőn néz elsősorban rád, hogy nem tudott semmivel sem segíteni, és abból a tisztes távból kivárja, amíg pároddal összeszeditek magatokat. Vélhetően vissza kell fordulni egy szakaszon vagy pedig az emberevő fát megkerülve folytatva az ösvényt, amit eredetileg követtetek, noha bizonyára kétszer is meggondoljátok innentől, hogy hol haladtok, még ha az emberevő fát nem is tudjátok megkülönböztetni a többitől, amíg áldozatra vár...
Ha a folytatásra készen feltápászkodtok, akkor egy darabig várakozik, van-e bármi javaslatotok, ha nincs, akkor ő kezdeményez kissé kényelmetlenül.
- Ezek után meggondolandó, hogy a földön vagy a fák közt menjünk tovább, de még mindig úgy hiszem, hogy biztonságosabb odafönn. Nem tudhatjuk, merre vannak még sötételfek és milyen torz lényeket rejt még ez a mocsár... - hozakodik elő ezzel, sejtve, hogy egyikőtök sem fog rajongani a bizonytalan folytatás kapcsán az emberevő fa miatt.
~ Haladhatunk lassabban és körültekintőbben, így neked sem kell átváltoznod. Biztosan megingott emiatt az önbizalma és talán jót tenne neki, ha így maradnál és néhány ellenőrzéssel támogatnád ~ utal a szipogó Lashre, csak neked címezve a szavakat, és hogyha nincs kifogás, akkor kiválaszt egy olyan fát, ami a környéken van, de könnyedén elkerülhetitek így az emberevő fát. Ettől függetlenül még rajta tartja a szemét, mert véletlenül sem akar a fogságába esni, és mikor megérkeztek az általa kiválasztott helyhez, akkor néhány ág és gyökér segítségével hamar a lombok közt találjátok magatokat. Közel sem olyan elegáns, mint amihez Lash mellett szokhattál, a célnak persze tökéletes.
- Azt hiszem, a lombok közti útformálás neked jobban és gyorsabban megy - forul Lash felé bátorítón, bár párod bizonytalankodó vonásait látva rád pillant. Akár végül belemegy (bátorítás és támogatás esetén folytatja az útalakítást), akár nem, végül úgyis az ágak közt haladtok hol lassabban, hol kicsit gyorsabban, jó esetben ellenőrizve szinte minden fát és környéket, nehogy végül ismét eg ilyen emberevő lény ágai közé gabalyodjatok. A határ előtt érdemes lesz pihennetek és egy olyan részt keresni, ami jóval gazdagabb növényzetben, ha esetleg sötételf tartózkodna a környéken, akkor képesek legyetek őket hátráltatni. Innentől viszont könnyű lesz az utatok, még ha a keresés el is tart egy-két napig, végül aztán magatok mögött hagyhatjátok az ingoványos, vizes vidéket.

//Részemről szerintem ez egy záró, ha úgy érzed, akkor írj még. Szerintem kellően kilőttük kalanddal és veszéllyel ezt a láncot, nem érzem, hogy kéne még ide egy hidra vagy valami

Folytatás itt található: https://neminra.hungarianforum.com/t579-hajnal //

Az árnyfarkas lassan szétfoszló alakját pár pillanatig még követtem hálás tekintettel, hiszen megmentette az életemet, az életünket, de aztán siettem kedvesemhez, hőn remélve, hogy talán továbbra is abban a szerencsében részesülhetek, hogy védelmezőként követni fog.
- Csssssss......- ringatom békésen, csitítva kedvesem, hiszen tudom, hogy még ennél sokkal, de sokkal enyhébb esetekben is magát vádolná, marcangolná a bűntudatával és ez most cseppet sem hiányzik a lelkének, amit az a nyomorult self még jobban megsanyargatott.
Hogy képes ezek ellenére is sokszor még védeni őket????
- Nem a te hibád, honnan sejthetted volna, csak a selfekre figyeltünk, én is, ráadásul én már találkoztam ilyennel, számolhattam volna vele, így sokkal inkább az én hibám, hogy nem gondoltam rá. - simítottam végig az arcán, a karján, miközben a gyógyító mágia áramlott belé.
Addig öleltem és ringattam, amíg keserves sírása lassan elcsendesült és legalább részben sikerült megnyugtatnom és meggyógyítanom, bár lehet ebben a kimerültségnek is nagy szerepe volt.
Szégyellem bevallani, de teljesen el is feledkeztem az uralkodóról, csak a vízben megtoccsanó léptek zajára kaptam fel a fejem, felkészülve rá, hogy újabb selfek bukkannak fel, de aztán csak zavartan néztem a királyomra és vissza az elcsendesült szerelmemre.
Láttam, hogy nem akar zavarni, sőt megérő pillantásával találkoztam, de feltámadt bennem a lelkiismeret furdalás is, hogy a szerelmem iránti aggódás a kötelességem útjába állt.
Ám úgy vélem, hogy ez most megbocsátható bűn és a király türelmesen várt, nem lépett be személyes terünkbe, hagyott időt amíg összeszedtük magunkat.
Igyekszem, hogy ez hamar megtörténjen, hiszen nagyon veszélyes itt. És az irányt tartanunk kell, ez a legrövidebb út a mocsáron át.
- Igen, igaza van felség. Tovább kell mennünk, csak sokkal óvatosabban, de azt hiszem mindannyian elég elcsigázottak vagyunk, amúgy sem haladnánk gyorsan és odafönn legalább az éjelfek miatt nem kell aggódnunk. - sóhajtottam, továbbra is átölelve tartva Lasht, de már állva és az üzenetére csak bólintottam, hogy egyetértek.
Így egy darabig királyunk készíti az utat, már ha kedvesem is elfogadja és én erre ösztönzöm, de én is besegítek időnként, amíg Lash annyira össze nem szedi magát, hogy a dicséretek és ösztönzések után át ne vegye a feladatot.
Ha lassan is, de végül minden további "kaland" nélkül kiérünk a mocsárból és így kikerülünk a selfek közvetlen hatóköréből. Itt már elég sűrű a zöld, hogy még észrevehetetlenebbek legyünk és már az állatok is a segítségünkre legyenek.
Nagy kő gördül le a szívemről és bizakodva nézek utunk vége felé.