Sikoltva nevet fel, amint Viridiel felkapja, megpörgetve őt, viszonozva minden egyes csókját, ami éri. Néha szipog egyet az elfojtott sírásnak hála, mély szeretettel nézve közben párja tekintetébe, boldogan attól, hogy menyasszony és feleség lehet az igencsak közeli jövőben.
- Egy tucatig meg sem állunk – vigyorog rá, ugyanolyan halkan beszélve, átkarolva őt, aztán még egy csókot ad neki, hosszasan veszve el az érzelmei kifejezésében, de hogy azért, mert a királynő és kísérete távozott, vagy csupán ebben a pillanatban egyébként sem érdekelné őt, ha valaki még nézi őket, maga se tudná megmondani. Most fontosabb a saját boldogságuk, mint az aggodalma, és nem akarja elrontani a kényeskedésével vagy túlzott visszafogottságával.
- Azért a karodra vigyázz – suttogja, lassan távolodva el, de nem túl messzire, szenvedélyesen vizsgálgatva őt. – Lehet, hogy gyorsan gyógyulsz, közel sem vagy olyan állapotban, hogy csak úgy emelgess, még a végén kezdhetjük elölről a kezelésed, ezzel pedig csak magadnak nehezíted meg a gyerekgyártást – vigyorog rá szemtelenül, és mikor a kötelességeikre kerül sor, némileg savanykásabbá válnak a vonásai. Az ugyanakkor megnevetteti, hogy ismét elő kell adniuk a leánykérést, noha biztos benne, hogy nem lesz képes ismét ugyanezt a reakciót adni, ami vélhetően a férfi számára minden pénzt megért, az viszont bizonyos, hogy legalább egy kicsit el fog érzékenyülni a szavak melegségétől.
- Ugyan már, te mindig helyes vagy, bármiben is legyél és bármilyen harci sebek is húzódjanak rajtad. Ez csak egy lenne közülük – simít végig az arcán, halkan kuncogva. – Na meg amíg idelenn... – vezeti jelentőségteljesen a kezét lefelé, de a hasnál megáll, és inkább megfogja a férfi kezét. -...minden megvan, addig egészen sok mindent tudok kezdeni veled – beszél halkabban, nyomva egy puszit az ajkakra, elfojtva a nevetést. – Nekem nem számít semmi, csak hogy velem legyél és hogy boldoggá tehesselek – teszi hozzá komolyabban.
Meglepetten ugrik fel a szemöldöke, mikor párja elkezdi őt kivezetni, még nem igazán érezve magát felkészültnek, hogy visszatérjenek abba a közegbe. Mentség ugyanakkor nincs, előbb vagy utóbb úgyis vissza kell térniük.
– Várj még egy kicsit! – áll meg hirtelen. - Kérlek, nem akarok sokáig maradni a szobában – néz kérlelőn a férfira, és ha elengedi, akkor a szoknyáját megemelve siet oda a menyasszonyi ruhájához, közel ahhoz, hogy körbesétálva gyönyörködhessen benne még egy kicsit. Óvatosan ér hozzá a bábun lévő öltözékhez, megtapintva annak tökéletes anyagát, körbeérve viszont még mindig nem tud elszakadni tekintetével a ruhától, megbűvölten figyelve a szabását és a rajta húzódó mintákat. Lassacskán hátrál aztán, megállva pár lépést követően, azon gondolkodva, mennyire gyönyörűnek fogja magát érezni benne, olyannak, aki megjelenésileg is kiérdemelten állhat Viridiel mellett.
- Csodálatos lesz az esküvőnk... – suttogja. – Csodálatos lesz az életem veled, Viridiel – mosolyog rá, visszasétálva mellé karolva bele, hogy kivezesse őt az összegyűltek elé, soha nem érezve ekkora reményt, mint most.

Megkönnyebbülten veszi tudomásul, hogy már inkább egymással beszélgetnek, mintsem rájuk figyeljenek, ugyanakkor még így is szorosan húzódik párjához, védelmet keresve benne. Találkozik egy-egy pillantással, amíg a helyükhöz sétálnak, de gyorsan el is kapja a sajátját, nem akarva, hogy bámészkodásnak tűnjön a nézelődése. Az ábrázatokról nem tud sokat leolvasni, de nem is igazán akar, inkább az előbbi lánykérést idézi fel, újra és újra megismétli magában az elhangzott szavakat, még inkább bújva Viridielhez.
Kisvártatva megpillantja Amerithet férje oldalán, csendesen várva, vajon mit fog mondani, és az egyszerű beszédet hallva kissé megörül, hogy nincs túlcicomázva a király visszahozásának hálája. Az újabb kiemelésük némileg kellemetlenül érinti, amíg újabb pillantásokat érez magán, nem akarva arra emlékeztetni magát, mennyien tarthatják őt egy koszos félvérnek, akinek nem járna se elegáns ruha, se hűséges férj, se hála, se dicsőség. Némileg tart attól, hogy ezzel Viridiel ront a saját hírnevén és megbízhatóságán sokak irányában, de a királynő előtti felkérés bizonyítja, hogy ezzel nem foglalkozik, így pillanatnyi feszült tartása lazulni kezd.
A beszéd befejeztével a mulatság elkezdődik, a hangszereket megszólaltatják, zenével töltve meg az egész termet. Egy darabig bámészkodik, és mikor Viridiel mellette beszélni kezd, pillanatnyi késéssel fordítja felé a tekintetét. Már a nyelvén a kérés, hogy inkább menjenek, mikor magához húzza és bizsergető csókkal kínálja fel a tánc lehetőségét, mire szélesen elmosolyodik, finoman cirógatva a férfi mellkasát.
- A tánctudásodat még úgysem volt lehetőséged csillogtatni a társaságomban, és azt hiszem, ez a felkínálkozó lehetőség nem maradhat kihasználatlanul. Vezess, én pedig követlek, és a kezeid közt nádként fogok hajolgatni – teszi párja vállára a balját, szorosan simulva hozzá, ágaival nyújtózva, hogy párja kezét megfoghassa és bevezethesse a táncoló nép közé. Pihekönnyű léptekkel mozdul, minden rezdülésre reagálva, összhangban a férfi mozdulataival, tekintetét az övébe fonva mindvégig, élvezve ezeket a perceket.

//Amerithnek//

A király sokakat biccentéssel vagy csendes köszönéssel köszönt, amíg haladtok a tömegben, boldogan attól, hogy ismét a népe közt lehet és hamarosan újra az ő érdeküket szolgálhatja. Az előkészített helyetekre érve hozzád hasonlóan néz körbe, és bár nem láthatod, hiszen te magad is a tömeget pásztázod, amikor elkapja Viridiel és/vagy Lashrael pillantását, egy hálás biccentést feléjük is megereszt. Beszédet ugyanakkor nem tart, csak rád mosolyog, mikor befejezted, ezzel talán egyértelművé téve, hogy jól összefoglaltad a gondolatokat és eseményeket. Egy kicsit vár, amíg az összegyűlt nép belemelegszik a táncba, majd ő maga is egy elegáns meghajlással a kezét nyújtja, hogy téged is táncba vigyen, hiszen mindketten megérdemlitek ennyi feszültség és aggodalom után a kikapcsolódást. A megmaradt lányotok is valahol a teremben van, de ebben a közegben nem kell miatta egyáltalán aggódni, így kiélvezhetitek a felkínálkozó lehetőséget, hogy akár a régi szép idők emlékére újra néhány ismerős mozdulatsort megtehessetek kéz a kézben. Ha esetleg eleinte tiltakoznál, akkor kérlelő ábrázata talán elegendő lesz, hogy kicsit meglágyítsa a szívedet és engedj ennek a kérésének, persze ha ez sem válik be, akkor csak téged átkarolva figyeli az eseményeket.

Repesek az örömtől még mindig, de már kissé nyugodtabban persze. Minden rendben. Rövidre sikerült nyitóbeszédem után kicsivel elkezdődött a mulatság. Épp leülni készülök párom oldalán, akit soha többet nem áll szándékomban elereszteni magam mellől, (ezt én is tudom hogy lehetetlen, de azért próbálkozok ilyesmi butaságokba kapaszkodni), mert most jöttem rá úgy állok helyemen mint aki karót nyelt és a mosoly is kezd az arcomra fagyni. Már le is csüccsenek és bőszen a szoknyám rendezgetésével vagyok elfoglalva mikor Kedvesem magára vonja figyelmemet. Táncra invitál. Először kisleány módjára belepirulok a gesztusba, hisz ki tudja mikor táncoltam már utoljára. Azért örülök neki, hogy nem vagyok még olyan befásult vénasszony, hogy ne lennék képes ilyesmire. Ezek a pironkodások mindig megfiatalítanak. Gondolataim közül a netvetés rángat ki, hisz Elion kérlelő kis nyuszi szemekkel pislog rám, hogy menjünk már. Hát mentünk...És ott voltunk a tömegben mint sok sok évvel ezelőtt. Ha gyengébb is volt Királyom, ez nem mutatkozott meg a tánctéren...