Faj: Erdei elf

Nem: Férfi

Kor: 174

Becenév: Loch’Mai

Rang: Parancsnok

Mágia szint: -

Egil  kifejezetten egyedi megjelenése messze eltér a fajtársaitól megszokottaktól. Arca fiatalos, szinte meg sem lehetne mondani a korát, tartása egyenes, léptein viszont a szemfülesebb megfigyelők észrevehetik hogy egy picit biceg a bal lábára. Az elfektől szokatlan magasságához (185) furcsa kombinációként társul a színes, furcsa öltözete, és az őszes-szőke haját takaró lila kendője amelyet felesége utolsó ajándékaként szinte sosem vesz le. A mélykék szemszínét gyakran kihúzza az arcára kent vérvörös festékkel, amely egy és ugyan az amit annak idején a Légió használ a csatái előtt. Noha régen teljes lemezpáncélban harcolt, a gyengülő erőnléte miatt már csak egy bélelt pikkelyvértet visel, a két alkarját teljesen lefedő lemezpáncéllal és lábszárvérttel. Szinte mindig a hátán hordja a barna, jellegzetes hátizsákját amely többnyire gyógynövényeket és mérgeket egyaránt tartalmaz, mellé néhány hasznos felszereléssel mint kötél, fáklya, fenőkő, tőr, nyílhegyek, hattyútollak, és sok egyéb hasznos holmik. Fegyverként egy tünde íjat használ, és mellé egy igen csak különös kialakítású kétkezes kardot.  Pengéje közel egy meter hosszú, egyenes és kissé vastagabb az átlagosnál, amelyet egy bő hatvan centis markolat követ, egy keskeny kör alakú keresztvassal eltámasztva. Sokak számára megtévesztően egy bot kinézetét kelti amíg a hüvelyében pihen.
Személyiségét tekintve a hallgatag, csendes elfek közé tartozik. Nem zavar sok vizet, és nem keresi a bajt. Sokkal jobban kedveli a növények és állatok társaságát mint az általa zajosnak tartott emberekét. A másfajúakat nem igazán kedveli, de ezen véleményét nem is veri nagy dobra. Nincs különösebb gondja senkivel, kivéve a mágusokat akikkel egyáltalán nem fér össze. Nagy rajongója a teának, továbbá nagy szenvedéllyel pipázik, és mellé mindig magával hord egy kulacsnyi tünde szíverősítőt, amelyet egyéni recept alapján párol le.
Annak ellenére hogy Egil már bőven benne jár a korban, a kardforgatási képességeinek messze nincs párja. Százötven év tapasztalata és kitartó edzése alapozza meg az egyéni, jobbára mészároshoz mintsem kardforgatóhoz illő stílusát. Azonban ennek ellenére is jobban pártolja manapság az íját, főként amiatt hogy már korántsem annyira energikus mint régen. Sajnos az öreg kor már sokmindenre rátolta a bélyegét, és ez nincs másképp az erőnlétével sem.
Az Átok (Sye átka) amely Egil testét emészti, egy különleges dolog. Sokkal inkább egy önálló gondolatokkal bíró entitás, mintsem egy folyamat. Furcsa módon teljesen érzéketlen az átlagos mágiára, azonban rendkívül érzékenyen reagál a nem evilági mágikus anomáliákra, és rendkívül sokat tud a démonok világát illetően. Kellő koncentrálással erőt meríthet belőle, amivel képes felerősíteni a fizikai képességeit. Ez a képesség a kreativitásától függően használható, azonban a hosszú használata jelentős terhet ró a használója testére.

Egil időszámításunk szerint 263-ben született egy szép tavaszi napon, Meara és Alva Stoneheart első és egyetlen gyermekeként. Édesapja sokat megélt veteránként volt ismert, és ekkorra már visszavonultan vadászként tengette az életét, míg édesanyja gyógyítóként és gyógynövénykereskedőként volt ismert. A gyermekkora mondhatni átlagosan telt. A különlegesen magas termete és hallgatag természete miatt ugyan gyakran vált belőle a piszkálódások és ugratások közkedvelt áldozata, de ezek aligha voltak többek mint gyermeki apróságok. Egilre rendkívül nagy hatással volt édesanyja munkássága, és ennek köszönhetően rendkívül fiatalon megismerkedett az alapvető alkímia szabályaival. A növények és gombák világa felé érzett szeretete egészen odáig erősödött, hogy már tíz éves korától saját maga is besegített édesanyja üzletébe. Apja gyakran vitte magával őt a napokon át húzódó vadászataira, és ha éppen nem valamely bozótosban caplattak, akkor többnyire a folyópartokon pecáztak órák hosszan. Az élet szép volt, vagy legalábbis annak tűnt egészen addig a pillanatig, amíg ki nem derült róla a mágikus affinitásának teljes hiánya. Az elf társadalomban rendkívül ritka volt az hogy valaki gyenge mágikus képességekkel szülessen, de ennél még inkább hogy annak teljes hiányában. Éppen ezért kicsit sem volt meglepő hogy rosszindulatú pletykák kaptak szárnyra, amely olaj volt a tűzre az őt piszkáló falubelieknek. Az elkövetkezendő tíz év pokoli idő volt a fiatal éppen felnövő elf számára, aki az egyszerű piszkálásoktól egészen szadista zaklatásokon át egészen széles skálán megtanulta az önuralom minden lépcsőfokát. Azonban egyetlen elf türelme sem véges. A huszonharmadik születésnapján a zaklatói meglepődve tapasztalták, hogy Egil elérte a határait, és egy elfajuló verekedésben hátborzongató nyugodtsággal egy életre megnyomorított három falubeli fiatalt.
A falubeliek haragja borzalmas volt. Még aznap éjszaka odasereglettek Egilék házához, hogy meglincseljék a fiút, amelyet meghallva Alva kardot rántott és kijelentette hogy kettévágja az első hegyesfülű bajkeverőt aki csak át meri lépni a küszöböt. A tömegből többen is őrökért futottak, de végül az elharapódzó indulatoknak Meara vetett véget, aki a mágiájával szétkergette a falubelieket. Noha a pillantnyi veszély elhárult, a probléma viszont nem oldódott meg. A megoldást végül nagybátyja javaslata jelentette, aki apja erős ellenérzése ellenére magával vitte a fiút hogy csatlakozzon a sereghez.
A seregbe való belépés egy teljesen új, de egyátalán nem kellemes élmény volt Egil számára. Mágiátlan révén a kiképzőtisztjei már-már új szintre emelték az általa eddig ismert zaklatást. A közelharci edzéseken a legtapasztaltabbakat osztották be ellene, az távolsági harcnál az ő tábláját távolabbra helyezték, a pusztakezes küzdelmekkor pedig a legizmosabb és legszállasabb ellenfeleket kapta. Nem volt ritka hogy éjszakánként felkeltették latrinát takarítani, és az sem hogy reggelente több kilométeres futásra küldték reggeli helyett. Azonban bár hogyan is kínozták, mindez csupán erősebbé tette őt, és az elhatározását. Eldöntötte magában hogy messze felül fog kerekedni bármely valaha élt elfen, minden mágiahasználón aki valaha csak élt. Noha tudta hogy mindig is hátrányban lesz a mágusokkal szemben, akaratereje egy pillanatig sem lankadt. Őrült mennyiségű edzésnek vetette alá magát, és olyan elszántan dolgozott a céljáért hogy még a kiképzőtisztjei is csak ámulva figyelték a fejlődését. A napfelkelte őt már az edzőpályán érte, és addig nem is nyugodott amíg a hold első fény be nem ragyogta a kardját. Az évek pedig teltek.  
A kiképzése 289 nyarán fejeződött be, és az alakulatát Mirin erődjéhez rendelték erősítésnek az egyre erősödő ork portyák megfékezésére. Egil első ütközete alig fél évvel később történt, amely örökre rányomta a bélyegét a fiatal elfre. A közel ötven fős, Awrys területén fosztogató ork hadsereg egyetlen éjszaka alatt lerohanta az elfek alig harminc főből álló járőr osztagát. Noha tapasztalt és sok csatát megélt orkok ellen az elfek parányi, frissen képzett katonáinak esélye sem volt, mégis egy váratlan esemény szakította meg a csatának is alig nevezhető mészárlást. Egil ekkor csillantotta meg először a képességeit : a csata káoszán áttörve egy hangos csatakiáltással az ellenséges vezér fejét véve csaknem megfutamította a támadókat. Ezen meglepődve az másodparancsnokuk egy személyes párbajra hívta ki a fiatal, sebesült elfet, győzelem fejében a megmaradt elfek életének megkímélését ígérve. Bár maga is súlyos sebet kapott a párbajban, végül sikerült legyőznie a másodparancsnokot, és ezáltal megmentve tíz bajtársa életét, akik a hordágyon vitték őt a legközelebbi erődbe.
Egil kerek egy teljes hónapig lábadozott a sérüléseiből, amikor végül visszatért Mirin erődjébe, amelyet alig öt nappal később ostrom alá is vett az ork portyázó sereg fő hadereje, egy közel kétszáz főt számláló Grognak klán. A csata borzalmas volt. Mindkét fél nagy veszteségeket szenvedett, amikor is Egil egy hirtelen ötlettől vezérelve párbajra hívta ki az ork vezetőt Thrakot. A kettejük párbaja közel egy órán át tartott, amikor végül Egil hajszál híján, de legyőzte az ellenség vezérét, annak fejét lecsapva kiérdemelte az orkok legnagyobb elismerését : Loch’Mai-nak nevezték el, amely a nyelvükön annyit jelentett : ‘’aki a vezér fejét veszi’’.
Így kezdődött el Egil pályafutása, amely sok sok éven át tartó szünet nélkül küzdelem épített fel. Alig harminc évesen ő vált a  valaha élt legfiatalabb kiképzőtiszt, és alig negyven volt amikor parancsnokká nevezték ki. Egil ekkor már nagyra becsült, köztiszteletben álló hősként volt ismert, és a tettei sok fiatalt inspiráltak arra hogy katonának álljanak. Kiképzőtisztként való munkája azonban közel sem volt olyan idilli mint azt a legtöbben gondolták. Noha rendkívül szigorú és keménykezű parancsnokként vált közismertté, a tény hogy együtt edzett, ebédelt, tanult és aludt a tanulóival még nagyobb ikonná emelte őt a köznép szemében. Amíg a nappalokat kitöltötték a katonai teendői, úgy váltak az éjszakák a katonai összejövetelek és újfajta taktikák kidolgozásának megszokott egyeztetéseivé. Noha ő maga sosem volt jó a haditechnikák kitalálásában, számos nála sokkal okosabb katonai vezetőt győzött meg arról hogy dolgozzon együtt vele. Ezen munkássága olyannyira felkeltette a katonai vezetők figyelmét, hogy a csapata által kidolgozott stratégiákat elkezdték átvenni és más kiképzőttáborokban is tanítani. Alig néhány évvel később maga a király is felfigyelt rá, és előléptetést kínált számára, amelyet azonban sokak számára meglepő módon elutasított. Egil tisztában volt vele hogy a nagyobb rang távol tartaná őt a csatatértől, és félt tőle hogy berozsdásítaná a képességeit.
Ekkortájt történt hogy megismerkedett egy fiatal, de gyenge egészségnek örvendő gyógyítóval Elynnel, és barátaival Filverellel és Avával, akikkel nagyon hamar közeli barátságba kerültek. Egilt ekkorra már sokan egész Awrys hőseként ünnepelték, és alig ötven éves korára már birodalom szerte ismerték a nevét. A csatatéren kivívott hírneve ellenére Egil sosem lelte kedvét sem dicsekvésben, sem ünneplésben. Amíg csak lehetősége volt rá, kerülte felhajtást, vajmi ritkán vett részt bálokon és egyéb eseményeken. Az érdemei ellenére sem ő, sem a céljai nem változtak meg soha, ugyan az a hallgatag, szelíd elf volt aki mindig is. A szüleinél tett heti látogatását kivéve ritkán tette ki a lábát a edzőtáborból, és ha mégis, az kizárólag Filverel és Elyn végetérhetetlen unszolása miatt tette.
Már bőven benne járt az ötvenben amikor végül őt is utolérte a szerelem. 315-ben feleségül vette Elynt, akitől alig négy évvel később megszületett az első gyermeke, Alva. Őt másodikként tizenkét évvel később Tristys, majd újabb hét évvel később Meara követte. Azonban a családi idil nem tartott sokáig, mivel egy teljesen új faj ütötte fel a fejét a látóhatáron, amely meglehetősen komor jövőképet tárt az elfek elé. A sötételfek megjelenése nem csak általános értetlenséget, de egy teljesen ismeretlen ellenséget is tartogatott magában. Egil az elsők között volt akik megtapasztalták az újonnan érkezetett jövevények szövetségeseinek pusztító erejét. A Breteli csatában a selfek által vezetett démoni erők elsöprő erőfölénye messze többnek bizonyult mint amennyivel meg tudott birkózni. Ezen lények túlmutattak minden addig ismert faj tulajdonságain, amivel csak valaha meg tudott küzdeni. Előre látva a mérhetetlen fenyegetést, egy különleges egység felállítását szorgalmazta, amelyet Filverel erős támogatásának hála szinte azonnal el is fogadtak.
Így alakult meg Egil saját egysége, azaz az elfek által csak Légiónak becézett alakulat. Időt, fáradtságot, és szívességeket nem kímélve személyesen válogatta össze egész Awrys általa legtehetségesebbnek tartott katonáit akik az egyszerű felderítőktől és vadászoktól kezdve a gyógyítókon át a nehézgyalogságig minden féle jövevényt tartalmazott. Azonban az egység végső előkészületeit egy váratlan, és szomorú esemény szakította félbe. Elyn elhalálozott. Egil teljesen magába roskadt a hír hallatán, és lemondott a parancsnokságról, hogy egy kis időre visszavonuljon. Csak 341 nyarán tért vissza a seregbe, hogy újra átvegye az egysége irányítását.
A Légió közel nyolcvan éven fennálló időtartama alatt rendkívüli eredményességgel vette fel a harcot a betolakodó túlvilági fajzatok ellen. Azonban annak ellenére hogy sikert sikerre halmoztak, az évek nem voltak kegyesek hozzájuk. A légió elképesztően nagy halálozási rátája, Egil megkérdőjelezhető, agresszív taktikája és az Awryson kívül végrehajtott rejtélyes bevetések rengeteg kérdést és kétkedést vetettek fel a többi vezető szemében. Egil hírneve lassan megkopni látszott, és egyre többen voltak azon a véleményen hogy a Légió csupán katonák és erőforrások elpocsékolása. A közvélemény lassan fordulni látszott. Akit egykoron hősként ünnepeltek, sokan már csak a személyes bosszújába belefulladt öregembernek tekintettek. Egilt rengeteg negative kritika érte, és sokszor megcsonkították a költségvetését, majd királyi parancsra meg is tiltották neki hogy elhagyja Awrys erdejét. A Légió, amely megannyi áldozatot hozott a népe védelme érdekében, végül bukásra ítéltetett.
Azonban bármennyi megvetéssel és lenézéssel is találkozott, az emberei mindvégig hűségesek voltak hozzá. Így történt, hogy 409-ben Egil egyetlen, és utolsó csatába hívta az embereit. Miután tudomást szerzett egy rejtélyes démoni jelenlétről Oughwar hegyvidékében, kilovagolt kétszáz emberével minden tilalom ellenére, és megütközött a Vermilion által vezetett démoni rituálét előkészítő közel ötszáz fős démoni sereggel. Az ütközet brutálisabb volt mint addig az egység tagjai valaha is megtapasztaltak. Rengeteg tehetséges és bátor elf veszítette életét ott, köztük Egil számos barátja és legidősebb fia is, Alva. A napnyugtáig elhúzódó harc végül a Légió győzelmével ért véget, de hatalmas árat fizettek érte. A Légió nem létezett többé. Egil kivételével alig húsz, megnyomorodott vagy súlyosan sebesült elf tért vissza Awrysba, ahol az esemény hatalmas felhajtást kavart. Még Filverel sem tudtam megóvni Egil az dühöngő tábornokoktól. Sokan követelték a lefokozását, néhányan börtönbe akarták vetni, míg egyesek egyenesen száműzéssel akarták büntetni. A helyzeten mit sem segített a tény, hogy Egil egy percig sem látta helytelennek amit tett, és ez csak még inkább felbőszítette a tömegeket. A helyzet akkor vált még rosszabbá, amint a gyógyítók a sebei kezelése során egy átok jeleit vélték felfedezni rajta. A sebeiből kifolyó vére feketéssé vált, az erőnléte meggyengült, és a legtöbb gyógyító egyszerűen visszautasította hogy a közelébe menjen, kivéve egyet. Régi barátját Avát. Az ügyét végül vizsgálat alá helyezték, a Légiót hivatalosan feloszlatták, és Egilt megfosztották a parancsnoki rangjától. Visszavonult a kis vidéki házába, ahonnan egyedül egyetlen alkalommal mozdult ki. Filverel felkérésére, részt vett egy utolsó ütközetben. Filvarel utolsó ütközetében. Miután látta a legjobb barátját a csatatéren meghalni, ő maga is meghalt legbelül. Az utolsó támogatóját is elveszítve, a száműzetés esélye ott lebegett a feje felett, és már csak idő kérdése volt hogy mikor történik meg.
Egil hosszú élete végén végül elveszített mindent amiért harcolt. A barátait, a családját, az egységét, a célját. Öregen, gyengén és megátkozva azonban nem volt képes feladni. Tudta hogy a küzdelme még nem ért véget. Az ütközet helyszínén talált mágikus rúnakő volt rá az élő bizonyíték. Egyedül Avát avatta be a tervébe, amely számára a végső áldozatot jelentette. Egy utolsó küldetést, amelyet csak ő volt képes végrehajtani. Tudta hogy Vermillion vissza fog térni a rúnakőért…és azt is, hogy a Légió nélkül nincs senki aki megállíthatná. 417-ben végül elhagyta Awryst.
Nysiy-be utazott, Neminra legveszélyesebb helyére amelyet csak ismert. Felkészült a végső csatájára, amelyet ezek után húsz teljes éven át vívott. Mindent bevetett amit csak tudott. Csapdák százait építette meg a búvóhelye körül, halálosabbnál halálosabb mérgekkel itatta át a nyilait, óriáspókokat és egyéb szörnyetegeket csalt maga köré védelmül és hosszú időn át küzdött Vermillion utána küldött gyilkosaival. Azonban nem tarthatott ki örökké. Amikor a legutolsó csatájában kis híján meghalt, úgy döntött, visszatér Awrysba, és az általa oly sokáig őrzött rúnakövet rábízza a következő nemzedékre, és ő maga végre befejezheti az egy életen át vívott küzdelmét…hogy egyszer s mindenkorra leszámoljon legfőbb ellenfelével, Vermillionnal…