Faj: Erdei elf

Nem: Férfi

Kor: 74 év

Becenév:
-

Rang: Harcos

Mágia szint: Haladók szintje

Legszembetűnőbb családi vonásom a tekintetem, amely minden fájdalmat magában hordoz, amit valaha is megéltek. Ugyanez a csillanás volt akkoriban testvéreim és anyánk szemében, még ha ő közönnyel és az őt uraló kifinomult magatartással el is rejtette egy időre az idegen szemek elől.

A legrosszabb helyzetekben sem adta lentebb az önbecsülését és ezen tulajdonságának nyomai bennem is fellelhetőek. Egész életemben arra tanítottak, hogy legyek büszke a származásomra, a nevemre és arra, amit eddig elértem és bár már azóta távol sodort az élet, ezeket az eszméket sosem felejtem el. A legnagyobb veszteségben is képes vagyok egyenes gerinccel és felemelt fejjel járni és ha kell, bárkinek megmutatni azt, hogy honnan jöttem és mi a pozícióm.

Harcedzettségemnek hála magas tisztséget értem el, mint harcos. Mindent apám kívánsága szerint tettem, fent tartva a hagyományt és a királyi párral szemben tett hűséget. Megígértem, hogy akár az életem árán is megvédem majd őket és halálom napjáig így is cselekszem majd.

Nemesi családba születni nagy dicsőség és egyben hatalmas felelősség is. Az apai szigor mellett mégis mondhatni tökéletes gyerekkorom volt. Még most is boldogan emlékszem vissza azokra az idilli pillanatokra, amiket még nem fertőzött meg az érkezésével. Ő...

A családi fészek hangulatára hamar sűrű felhők borultak, amikor az akkor született húgom fejét vörös haj borította be. Már akkor sem éreztem mienknek, kilógott a sorból és ez mélységesen bántotta a szemem, nem beszélve a nevünk becsületéről, amikor a faluban a félvérségéről beszéltek. Eleinte kételkedtem, nem akartam tudatosítani a valóságot, hiába erősítette meg apánk is, egészen addig élt bennem a remény, amíg meg nem pillantottam anyánk lemondó arcát. Megsemmisült, vele együtt pedig én is. A családunk előttünk hullott darabjaira, méghozzá úgy, hogy nem tehettünk ellene semmit sem. Mindent télies zordság uralt, az egykoron szeretett házat, ahová szívesen jártam, furcsa kietlenség vette körül. Hiába kapaszkodtam az emlékekbe, füstként csúsztak ki az ujjaim közül, mintha átestem volna a tükör másik oldalára. Többé senkit sem találtam meg, aki eddig fontos volt az életemben, csak a groteszkül kifordult üres vázukat.

És mindezt csak miatta...

Sokszor elmerengtem a gondolaton, hogy miért is van itt... Pont itt... De sosem jutottam érdemleges válaszra, hiszen soha semmit nem tettünk a drága Természet Anya ellen, hogy így rászolgáljunk erre az átokra.

Mérhetetlenül gyűlöltem, mert álnok lidércként szakított el mindentől, amiért az életemet adtam volna. Szerettem volna visszaadni azt a fájdalmat, amit tőle kaptam, hogy egy életre megjegyezze a tettei következményét. Ezek ellenére anya oltalmára mindig számíthatott és sokszor még nálunk is jobban szerette... Mélyről jövő féltékenység fogott el, tudtam, hogy ő a kedvence négyünk közül. Talán mert más férfitól volt?

Bárhogy is, ezt sosem feszegettem, tartottam attól, hogy érzékeny téma apánkra nézve. A világ összes kincséért sem haragítottam volna magamra, hiszen a saját bőrömön is tapasztaltam már. A testemet számos heg fedi és sokan közül még a gyerekoromra vezethetőek vissza. Féltem tőle, amikor mérges volt, ilyenkor minden gyűlöletét rajtunk vezette le az edzés során, én pedig a húgomon. Én is vágytam egy szerető karra, amit csak ő kapott meg. Annyi rosszat tett és ezek ellenére mindig csak jó dolgokat kapott!

A mágiájáról nem is beszélve! Nem érdemelte meg azt, hogy jobb legyen nálam! Amit én rengeteg gyakorlás után silány minőségben tudtam produkálni, azt ő már az első pillanattól fogva tökéletesen tudta... Már évek óta megtanultam elfojtani az érzéseimet - elsősorban Filverelnek hála - és már elég idős voltam ahhoz, hogy ne fejezzem ki szavakkal a nemtetszésemet, főleg akkor, amikor Lashrael pofátlan módon kérkedett a tudásával és úgy állította be, mintha segíteni szeretett volna. Inkább lettem volna teljesen mágiátlan, mintsem egy szégyenfolttól tanuljak bármit is...

Szerencsére a harci tudásom ellensúlyozta a vakságom, örömmel mutattam meg neki, hogy mennyivel jobb is vagyok íjászatban, vagy bármi másban, még ha annyira nem is találkoztunk sokszor, ami az évek múlásával sem változott. A távolság köztünk egyre csak nőtt és egyikünk sem tett ellene, tétlenül néztük végig a másik összeomlását. Én a harcba feledkeztem és igyekeztem visszaállítani a családunk dicsőségét, míg ő kapcsolatból kapcsolatba szaladt, de egyikben sem maradt túl sokáig. Nem beszéltük meg egymás problémáit, az övébe nem akartam beleavatkozni, a sajátomról pedig nem akartam tudomást venni. Még akkor sem aggódtam miatta, amikor sokszor napokra eltűnt, ugyanis tudtam, hogy vissza fog jönni, mint mindig, csak... Nem így...

Egyik családtag sem fogadta jól, amikor kiderült, hogy egy ember áll a háttérben, akiért ostoba módon bármit megtett volna, komolynak gondolva a szándékait . Nem értettem, hogy miért nem tanult a saját hibájából és miért akart egy újabb félvért a nyakunkba varrni. Reménykedtem abban, hogy apánk keze helyre tudja tenni, de egyre inkább a vesztébe rohant. Amikor kiderült, hogy várandós lett, anyánk kis híján elájult, míg Filverel szemében olyan mérhetetlen harag gyűlt, hogy felnőtt férfiként is beleremegett a szívem.

Egyetértettem a felvetéssel, miszerint ha a csecsemő világra jön, elszakítjuk őt tőle. Mindenkinek jobb volt így, még ha Lashrael számára fájdalmas is volt. Nem akartunk még egy olyan hibát elkövetni, mint amilyen ő volt, a családunk nevéről nem is beszélve. Ennyi szégyent már nem tudtunk volna elviselni. Tisztán emlékszem az arcán átfutó félelemre, amikor tudatosult benne a szándékunk. Annyira hevesen ellenállt, hogy kénytelen voltam lefogni, a sikítás és a zokogás ellenére is. Utólag visszagondolva is a lehető legjobb döntést hoztuk meg, még akkor is ha ezt ő sosem ismerte el. Hónapokon át nem beszélt velünk, ezen időszak alatt pedig többször is végigfuttattam az eseményt, átrágva a lehetőségeket, hogy mit tehettem volna másképp és hogy annak milyen következményei lettek volna. Átgondoltam azt is, hogy miért nem tudunk rendes családként működni és hogy én miért nem vagyok képes összetartani a szeretteimet, ha már mást nem érdekel... Egyáltalán engem miért érdekel?

Ebben a borús időszakban kaptuk a hírt, miszerint az átkozott sötételfek támadást indítottak. Míg apám és a testvéreim hadba vonultak, nekem otthon kellett maradnom, hogy vigyázhassak a családtagjaim romjaira. Azóta is mar a bűntudat, hogy nem mehettem velük.

Ott kellett volna lennem és megvédenem őket, vagy férfiként meghalni, nem pedig... Itt maradni.

A temetésen mindenki megjelent, kivéve egyetlen lánytestvérünket, amely miatt kimondhatatlan gyűlölet forrt bennem. Még az utolsó pillanatokban is önző módon a félvér kölyke miatt sírt és egyáltalán nem érdekelte a széthulló családunk, sőt, Awyris fájdalma sem! Talán túl erősen ütöttem meg ezután, talán már régóta tervezte, de másnapra eltűnt. Az első hetekben nem foglalkoztam vele, úgy gondoltam, hogy megint összeszedett valami percéletűt, aki mindent ígérve neki elcsábította. Aztán hónapok múltak el...

Egy részem örült, amiért végleg eltűnt, a másik elnyomott oldalam viszont mélyen érzett valami kötődést és aggódott, még ha nem is fejezte ki. Titkon mindig reméltem, hogy egyszer épségben hazatér. Sosem kerestem ezután, hiszen tudtam, hogy válaszra sem méltatna minket. Anyám viszont teljes mértékben meg volt győződve arról, hogy még él valahol...

A családunk többi részével együtt egy darabom is eltávozott. A lelkemet átszőtték az indulatok, még inkább elzárva magam a mágiától, amiről mindig a húgom jutott eszembe.

Már nem éreztem semmit a haragon kívül, minden mást elnyomtam és az edzésnek szenteltem az életem. Beteljesítettem apánk kívánságát és nemes tagja lettem a seregnek, pont úgy, ahogyan azt mindig is akarta. Magam mögött hagytam a múltam, a családi házat, a falut... Igyekszem feladatokkal ellepni magam, hogy időm se legyen gondolkozni. Mégis, néha hátradőlök a fűben, amikor már mindenki alszik és az égboltra nézek. Ilyenkor eszembe jut minden, újra átpörgetem az eseményeket. A szüleimre gondolok, a testvéreimre, a húgomra és arra, hogy mi mindent elvettünk egymástól.

Úgy érzem mindketten pusztulásra lettünk ítélve.