Elethea

Széles vigyorral fogadja a hajborzolást, cicaként dőlve a keze  irányába, majd vidáman néz rá, gyereknek érezve magát. Nem mintha ne lenne gyerek, de a helyzetük nagyon ritkán engedi azt meg, hogy akként is viselkedjen, muszáj gyorsan komolyodnia és felnőnie, főleg, mert Al-Nuszrával állnak szemben. Vagyis inkább előlre bújkálnak, akivel talán sikerül egyszer leszámolniuk, és nem csupán ők lesznek szabadok, de az anyja is.
Izgatottá válik, mikor a lázadó a lovak szőrükön való megüléséről kezd el magyarázni, lelkesen figyelve hol Hiriont, hogy mit szól ehhez, hol a nőt, mert bár szinte soha nem volt szerencséje lovakhoz, csak messziről, nagyon is meg akar tanulni lovagolni. Az úgyis olyan menő és ha sikerül egyet szerezniük maguknak, az nagyon-nagyon jó lenne. Mondjuk állítólag sokat esznek... Viszont megtanulhatna feltámasztani egyet! Jaj, majd szól is apjának, hogy tanítsa meg neki, annyira jó lenne! Mondjuk a döglött lovak annyira nem szépek...
- Úgy izgulok! – súgja Hirionnak, amíg a nő gondolkodik, kicsit hátrébb lépve, mikor testvére felsegíti az idegent, aki megpaskolja a fejét. Gyorsan a szája elé kapja a kezeit, hogy ne látszódjon a széles vigyora, ami ennek láttán megjelenik az arcán és nehogy véletlen elnevesse magát, mert nagyon viccesnek tartja a látványt és jelenetet annak ellenére is, hogy nem indult túl jól a beszélgetésük. Elég együttműködő, és mivel ételt is ajánlott nekik, így egyelőre nincs miért húzza a száját. Ráadásul ha akarja, ha nem, egy halvány bizalom a cseppet sem tetszetős viselkedés ellenére is épülget a nő irányába, de ennek csak akkor fog utat engedni, ha már jól is lakott.
- Te, Hirion... – húzódik bátyja mellé, mikor a nő már a tetőn járkál csendesen. – Szerinted én is megtanulhatok így kardot forgatni? – néz rá érdeklődőn és csillogó szemekkel, számítva arra, hogy nem lesz túl örömteli fogadtatása ennek. – Annyira menő volt. Nem tetszik a viselkedése, mert annyira nagy az arca, hogy Al-Nuszrát is kiüldözné a lakosztályából, de két katonát levert, kettőt! – mutatja ujjaival is a számot, miközben kárörvendőn elvigyorodik. – Biztos nagyon bosszantani fogja a mostohaapámat ez - vigyorog elégedetten az orra alatt. Ő maga nem nagyon néz az utcára, mert bár nagyon szívesen végignézné a jelenetet, túl feltűnőnek tartaná, ha bámulná a férfit. A kíváncsiságát nehéz legyűrnie, így inkább letelepszik, hátát az épület falának támasztva, felhúzott lábait közrefogva, és a hallására hagyatkozva tájékozódni. A lázadó lépteit nem kifejezetten hallja a tetőről, csak valami halk neszt, ami az lehet, és amint egy keményebb ütés és puffanás hallatszódik, felkapja előbb a fejét, aztán ültéből is felpattan olyan gyorsan, mintha kardhegybe ült volna. Ha esetleg Hirion kifele néz, akkor lelkesen rángatja meg a ruháját, ezzel kérve figyelmét.
- Sikerült neki, sikerült neki? - kérdezi toporzékolva, alig várva, hogy életnagyságban láthasson lovakat, így amint meggyőződtek a sikerrül, már rohan is a túloldalra gondolkodás nélkül. A nő előtt áll meg, csalódottan hallgatva, hogy még mindig van mit előkészíteniük, ugyanezzel a szenvedő ábrázattal néz fel bátyjára, aztán szájhúzva vissza a lázadóra.
- Hát, én bemehetek... - motyogja a haját csavargatva és a vállát vonogatva. - Talán, ha megkérem, hogy hadd simogaassam meg őket, akkor megengedi, hogy megsimogassam. Egy kölyöktől úgyse várnak semmit, egy magamfajtától főleg nem - mondja, hátul összekulcsolva a kezeit és a lábfejein hintázva. Testvérére néz aztán, engedelmesen kivárva, hogy mi legyen tovább, bár ha túl sokáig tart a megbeszélés, akkor biztos betrappol türelmetlenségéből fakadóan az épületbe, hogy végre megcsodálhassa azokat a négylábú, ritka jószágokat, amiből bezzeg Melethnek van egy, csak kisebb. Fú, mennyit hisztizett ő miatta, hogy annak a lánnak van, neki meg nincs! Egyszer azon gondolkodott, hogy megtépi, ha nem engedi fel valamikor a lóra.

Szúrós szemekkel a nőre meredve hallgatom, ahogy kielemezgeti, amit az előbb mondtam neki, aztán végül is kilyukad oda, amit én is említettem, vagyis két ló kell.
Nem is értem, hogy boldogult eddig nélkülünk?!
Mikor beleegyezem, hogy felsegítem a tetőre, hogy nehogy megerőltesse magát és ezt még nem csak egy lekezelő paskolással, hanem egy szúrós megjegyzéssel is kiegészíti, akkor legszívesebben behúznék neki egyet, de ami késik nem múlik. Pedig a szellemek lássák a lelkemet, nőt sosem ütöttem még meg!
Ezért persze azon töltöm ki a mérgem, aki kéznél van és miután fellöktem a lázadót a tetőre, éles tekintetet vetek a húgomra, akinek a szája állásából tudom, hogy most jót kacag rajtam.
- Egy szót sem, ha jót akarsz! – sziszegtem és a sarokhoz lopóztam, hogy lássam, végre tudja-e hajtani a nagyszájú a feladatot.
Miközben a szemem nem veszem le a nőről, ahogy a mit sem sejtő fickó felé lopakodik, hallom a hátam mögött Elethea suttogását és még mindig a megaláztatástól rekedten vágok vissza.
- Nem is láttad harcolni, lehet csak a szája nagy és különben is ha egyszer az a szemét Al-Nuszra leszáll rólunk, remélem nem lesz szükséged a harcra Eli. – válik érzelmesebbé a hangom a végére és már csak egy szeretetteljes pillantást kap tőlem. – De én is megnézném a hadúr arcát, ha ez a fülébe jut. – vigyorgok szélesen, ahogy a jelenet megelevenedik előttem a képzeletemben.
Aztán megint a teljes figyelmem a harcos nőé, aki minden nehézség nélkül leüti a veszélyes szemtanút és leereszkedik a tetőről, kis egyensúly vesztéssel, bár aztán ügyesen megoldja.
- Igen, sikerül, futás! – rántom magam után Elethea-t, hogy máris rohanjunk a túloldalra, az istálló falához tapadva.
Tudom, hogy mielőbb el kell tűnnünk az utcáról és a lovakat megszerezni és azt is, hogy a húgom már tűkön ül, hogy csinálhasson végre valamit és ha nem bízom meg valami könnyebb feladattal, képes és valami őrültséget csinál, aztán vakarhatjuk a fejünket. És bár nagyon nem tetszik, végül is, egy istállófiú nem lehet akadály Elethea-nak.
- Jól van…. – sóhajtok egyet és a húgomhoz fordulok. – De semmi ostobaság, csak figyelemelterelés, rendben? – nézek komolyan a szemébe, ahol az övében biztos, hogy ott fog csillogni az elégedett öröm. – Ha látod, hogy kint vagyunk, akkor máris rohansz utánunk. – kötöm még a lekére.
Ezek után már csak imádkozni tudok családunk őseihez, főleg az apánkhoz, akit már jó ideje nem láttam – és amit én nem is bántam, - hogy vigyázzon rá.

Elethea


Hazugság lenne, ha azt mondaná, hogy megijedt bátyjától, bár ez főleg azért van így, mert csak testvéri civakodás volt köztük jellemző mindig is, semmi komoly. Innentől még inkább szélesedik a vigyora, amit már két kézzel próbál takarni, szemei csillanása viszont túlzottan nagy árulója lehet, az meg már csak hab a tortán, hogy a vállai is reszketnek a belső röhögéstől. Persze nyilván nem neki kell megemésztenie a nő megjegyzéseinek élét, elvégre nem ellene szólnak a szavak, ám ha neki szólna be, valószínűleg ő is hasonlóan reagálna. Nem is tudná hibáztatni Hiriont, de annyira jól szórakozik rajta, mikor valamin megsértődik, és ha forró is emiatt a talaj a lába alatt, csak azért is kiröhögi! Mert hát... testvéri szeretet.
- Jóóó, tudom, hogy a földön voltam a hülye képességtől, de attól még menő volt, ahogy félrelökte azt a két katonát, ezt te se tagadhatod – rángatja meg bátyja ruháját még mindig szórakozott vonásokkal az arcán, ám ahogy érzelmesebbé válik Hirion hangja, szomorúan vezeti le a földre a tekintetét, közelebb bújva testvéréhez, átölelve a karját. – Tudod, hogy úgyse fog – motyogja csendesen, nem adva sok esélyt annak, hogy Al-Nuszra valaha is lemondana a keresésükről, és bár vannak elég bolond húzásai és megmozdulásai a mostohájának, nem úgy ismerte meg, mint aki feladja, legfeljebb holtában. – És különben is, ha azt akarod, hogy ne kelljen harcolnom, akkor nem kéne Zevadarban sem maradnunk, ahol mindig minden élet-halál harc, mehetnénk máshova, ahol békésebb mindenki, mondjuk La... – Hirtelen fagy le a mondata közepén és kezd el vészesen izzadni a meredt földre bámulás közepette, ahogy realizálja, majdnem kibökte azt az ötletét, ami már egy ideje hánykolódik a gondolatai között, szerencséjére viszont a sötételf nő eltereli erről a figyelmet, ahogyan leérkezik a földre és átszalad az út túloldalára. Ez némi megkönnyebbülésére van, ugyanakkor riadtan kezdi el fürkészni Hirion vonásait, aki a szavai hatására talán némi hezitálást következtében rántja maga után, ő pedig ügyetlenül szedi a lábait, hogy képes legyen testvérével tartani a tempót.
A túloldalon még mindig befeszülve álldogál a korábbi szavai miatt, és már csak azért is felkínálja a segítségét, hogy valamelyest enyhüljön a gyomorgörcsös szorítás, tudva, hogy nem ez a legjobb alkalom megbeszélni a továbbiakat. Csak reméli, hogy nem fogja Hirion marasztalni őt, és ahogy belegyeznek a menetelébe, gyorsan már szökik is, hogy elintézze a lovászfiút – vagy legalábbis a figyelmét elvezesse.
- Hé, bácsi, bácsi! – fut oda a férfihoz, egy pillanatra megdermedve, ahogyan az hidegen végignéz rajta. Megtorpan és megilletődik, de aztán ahogy eszébe jut, hogy mögötte ott van Hirion, akivel biztos beszélgetnie kell, máris kínos mosoly jelenik meg az arcán és fut tovább az épületben üldögélő felé. – Bácsi, bácsi! – lép oda hozzá vigyorogva, a férfi elutasító tekintete pedig teljesen lepereg róla.
- Mi van..., kölyök? – kérdezi unottan és kelletlenül, de persze ez nem állítja őt meg abban, hogy ne próbálkozzon tovább.
- Bácsi-bácsi, meg tetszik engedni, hogy felüljek az egyik lóra? – érdeklődik lelkesen. – Ahonnan én jövök, ott nincsenek lovak, csak azok a szagos-büdös élőholt lovak, de azok meg nem olyan érdekesek, mint ezek itt – mutat körbe olyan lelkesedéssel, hogy a lábujján pördül meg, téve egy teljes fordulatot, és egy mosollyal a képén találva szembe magát ismét a láthatóan nem éppen lelkes férfival, aki ráadásul még csak nem is szól. Na, itt kezd el izzadni, ahogy fürkészi őt gyanakvón! El is bizonytalanodik egy kissé és kérdőn bámulja a férfit, de mielőtt megkérdezhetné, hogy mégis mi a baj, jön felőle egy másik kérdés:
- És a szüleid hol vannak? – könyököl a térdére.
- Az egyik fogadóban! – vágja rá a sablonválaszt. – Mostanában jöttünk meg, és láttam, hogy vannak itt lovak, szóval elkéredzkedtem! – fogja össze hátul a kezeit, illegve-billegve egy kicsit, mint egy jó kislány, és bár a férfi nagyon makacskodik, végül egy beletörődő sóhajtással feltápászkodik a helyéről és belemegy az egészbe.
- Jó... Legyen... – morogja. – Aztán megkeressük a szüleidet, jó? – néz le rá, és heves bólogatásba kezd.
- Anyuék biztos adnak cserébe valamit! – mosolyog rá bájosan, aztán már fordul is, keresve azt a hátast, amelyik a lehető legtávolabb van Hirionéktól. – Ú, az tetszik, az-az! – mutogat az egyik lóra, aminek a kinézete igazából mindegy is. – A bácsi esetleg felnyergeli? Sose ültem még nyeregben! – néz rá kérlelőn.
- Nem vagyok gyerekvigyázó... – felel kissé ellenszenvesen.
- Majd anyuéknak mondom, hogy adjanak többet – kulcsolja össze újra a kezeit hátul, és ahogy elnézi, ez máris motiválón hat a férfira, így aztán fogja aztán fogja az egyik nyerget, és kinyitva a karámajtót már el is tűnik a szem elől – na persze Hirionék szeme elől. Egy sunyi mosolyt egy kacsintással kísérve megejt az irányukba, feltételezhetően látták az egészet, és lelkesen követi a férfit, hogy kipróbálja a ló megülésének szépségeit, jobb esetben pedig még az elkötés is sikerül neki. Mekkora lenne már, ezt biztos sokáig emlegetnék Hirionnal!

//Mesélői//

A nő csak bólint egyet némán, mikor megérkeztek, rátok bízva a döntést a folytatást illetően, és ahogy gyorsan kialakul egy terv, arra is csak bólintani tud. Különösebben nem aggódik Elethea miatt, az aggodalmadat viszont rendesen megmosolyogja, ami bár nem látszik a rajta lévő ruhadarab miatt, a szemei nagyon gyorsan elárulják őt, és mikor Elethea eltűnik az épületben, előhúzza a kardját, ám lefelé szegi, így talán te sem érzed magad veszélyben.
- Mik a terveitek? – kérdezi halkan és úgy, mintha egy átlagos családi beszélgetés lenne, még ha közötök sincs egymáshoz. – Egy ilyen kislánynak még a korabeliek közt lenne a helye és játszania velük, és ahogy elnéztem, nagyon óvod és védenéd mindentől – fürkészi a vonásaidat, vélhetően próbálva leolvasni az arcodról a gondolataidat. - Egyedül nem tudom, mennyire fog menni Zevadarban, főleg úgy, hogyha keresnek is – néz rád továbbra is, és inkább tűnik aggodalmasnak és együttérzőnek a hangja és a pillantása, mint ítélkezőnek vagy rosszallónak. – Mondjuk bármilyen más földön is nehéz lenne egyedül sötételfként... – néz le maga elé, közben finoman megrezzen a füle, ahogyan hallgatja a bentről kihallatszódó beszélgetést, pillantását aztán visszavezeti rád érdeklődőn. – Nem kell válaszolnod, ha nem szeretnél – fűzi még hozzá teljesen más hangsúlyban beszélve, mint ahogyan azt eddig tette. Nincs benne gőg, nincs benne semmi nagyképűség és nagypofájúság, semmi olyanra utaló apró hangsúly, ami azt sugallná, sokkal nagyobbra tartja magát, mint kéne.

//Én hagynék ennek egy vagy két kört, addig Elethea úgyis próbálja győzködni a lovászselfet //

//HIRION// kép később

A figyelmem a feladatra összpontosul, ezért nem is fogom fel teljes egészében, amit Elethea motyog a hátam mögött, csak már az istálló felé való futás közben tudatosul bennem, hogy mi lehetett az, amit végül nem mondott ki és ezzel majdnem sikerül kizökkennem az akcióból és nagy valószínűséggel tönkre is téve azt.
De végül – bár heves szívdobogással, - de tovább futok egészen addig, míg meg nem húzhatjuk magunkat a fal takarásában.
- Most menj és nagyon ügyelj magadra, de lesz mit megbeszélnünk, ha már nyugodt vizeken evezünk. – mondtam neki erősen fojtott hangon és útjára engedtem, a gyomromban azonban a csomó csak még nagyobb lett.
Hiába, ő volt nekem az egyetlen szerettem és nagyon is féltettem, akármilyen ördögfióka kópé is volt.
Aggódva követtem a szememmel, amíg csak tudtam és bár érzékeltem, hogy mellettem álló nő kardot húz, nem gondoltam, hogy ellenem akarná fordítani.
Szavai indulatokat keltenek bennem, hiszen olyan, mintha azt feltételezné, hogy én ezt nem tudom és szándékosan keverem a húgomat veszélybe. Mintha nem fordulna meg naponta ezerszer ez a gondolataimban és nem fontoltam meg legalább ennyiszer, hogy mit tehetnék, hogy legalább Elethea-nak jobb legyen. Legszivesebben a másik torkának esnék, de legyűröm a dühömet és csak vészeszes villogó szemekkel suttogom neki.
- Még a nevedet sem tudom, de már azt gondolod, hogy jogod van véleményt formálni rólam, rólunk. – intek az állammal testvérem irányába, miközben megszorul a kezem a kardom markolatán. – Azt hiszed nem tudom, nem ….akarom, hogy Elethea a korabeli lányok vidám és gondtalan életét élje? Hogy ne kelljen szívbajt kapnom minden egyes nap, amikor elevensége és kora miatt olyan helyzetekbe sodorja magát vagy mindkettőnket, hogy alig tudunk kimászni belőle? Hogy szívesen adok neki üres levest és száraz kenyeret és alszunk a földön vagy jobb esetben hideg szalmán? Hát nem! – szusszanok, ahogy a mérgem is enyhül, hiszen igazából nem is rá vagyok mérges, hanem magamra, hogy nem tudom ezeket megadni neki.
Sokszor felmerül bennem, hogy talán nem kellett volna elhoznom az anyja mellől, hiszen ott legalább tele lehetett a hasa és puha ágyban alhatott, de tudta, hogy az élete viszont nem volt biztonságban, csak egy túsz volt, amit bármikor felhasználhatott Al-Nuszra a saját érdekében.
- A tervem……a tervem, hogy egy olyan helyet találjunk, ahol békében megtelepedhetünk és eltarthatom magunkat. Soha nem bocsátanám meg magamnak, ha miattam, emiatt az élet miatt baja esne.

//Mesélői//

Valószínűleg a nő nem várt mást, ugyanis villogó tekintetedre egy arcizma sem rezdül, csak megtartja az aggodalmas, már-már törődőnek tűnő pillantását, ha már más nem látszik a hajától és a ruhájától. Pár pillanattal később viszont mégis egy vállvonással emeli meg az orrát, tekintetével már az előtte lévő falakat és utat figyelve.
- Nem véleményt formáltam, hanem beszélgetést próbáltam kezdeményezni – böki oda, és ebben már érezhető a korábbi él, amivel beszélt hozzád. – De ha ez változtat a hozzáállásodon, Zyleena – fordítja vissza pillantását rád, hangja kissé undok, tekintete hasonlóan csillan, de főleg semleges és közönyös. Ahogy azonban folytatod, visszatér az együttérzés a szemébe, így fürkészve egy darabon a vonásaidat. Valószínűleg nem vele foglalkozol, hanem a saját belső világoddal, így nem biztos, hogy észreveszed, ahogy borúsan kapja el pár másodpercre a tekintetét néhány mondatod után, de utána az érzéseit lenyelve néz vissza, hallgatva az elképzeléseidet a jövőre nézve.
- Szép tervek – jegyzi meg hangján érezhető a mosollyal, és ebben a két szóban sincs semmi él vagy támadó hangsúly, szemlátomást teljesen őszintének tűnik. – Kár, hogy ehhez gyökeresen meg kéne változtatni a sötételfeket – sóhajtja, hallgatózva egy kicsit, hogy hol tart a beszélgetés odabenn, és finoman megmozdítja a csuklóját, készülve a lecsapásra, mert észrevétlenül úgyse fogjátok ellopni a benn lévő férfi elől. – Már most másnak érződtök az egymás iránti törődésetekkel, és ha már így törődsz a drága hugicáddal, akkor induljunk befele, mielőtt megbánnád, hogy beengedted – enged meg némi játékosságot, és egy csuklómozdulattal megforgatja a fegyvert a kezében, viszont mielőtt belépne, komolyan fordul feléd.
- Ha meglátod, akkor küldj rá egy bénítás átkát, úgy könnyebben kiütöm és nem fogja felriasztani a környéket. Ha nem sikerül, az sem baj, de mindenképp el kell csendesíteni, ha két lóval biztonságosan és lehetőleg nagyobb feltűnést kerülve el tudjuk hagyni ezt a helyet – vár egy kicsit a válaszodra, azzal lendületes, de a lehető legcsendesebb lépésekkel lép be az épületbe, követve Elethea és a lovakhoz kirendelt férfi duruzsolását, bár főleg Elethea az, aki mindenféléről kotyog. Az utolsó karámok egyikében találhatóak, Elethea már a lovon ül, láthatóan nagyon élvezve, hogy egy erős hátason ücsöröghet, eközben a lovat felszerelő sötételf éppen a zablát próbálja ráadni a lóra, bizonyára abból a célból, hogy az épületben egy-két kört menjen Elethával, kantáránál fogva vezetve a jószágot.


//Ha képességet használsz, akkor dobj egy hatos kockával, az általad megadott 3 számmal sikeres lesz a képességed, a másik hárommal sikertelen, figyelembe véve a korkülönbséget és gyakorlottságot, illetve a célpont felkészületlenségét.
Eletheával majd utánad írok, hacsak azt nem mondod, mégis írjak vele előbb //

A hozzáállásomon nem változtat, de szeretem nevesíteni azt a személyt, akit akár gyűlölhetek vagy kedvelhetek, vagy csak simán elküldhetem melegebb éghajlatra, ha továbbra sem hagy fel ezzel a pengenyitogató hanghordozással, ami sokszor a szavaiban cseng. Úgy érzem néha, hogy taknyos kölyöknek néz vagy tart és ez nagyon irritál, mert lehet, hogy képzettebb katona, mint én, de talán nem ment olyan sok mindenen keresztül.
De mivel kikívánkozik belőlem sok minden, ezért most legyűröm a késztetést, hogy bemossak neki egyet, így is van épp elég, amit rázúdíthatok, mert az érzések, amik végigszáguldanak rajtam, úgy érzem maguk alá temetnek. Annyiszor végig gondoltam már ezeket és annyiszor vallottam kudarcot azzal, hogy ebből bármit is megvalósíthassak…….
Tényleg nem követtem nyomon az arcán végigfutó változásokat, mivel a saját bajommal voltam elfoglalva, de a szavaira már csak ránézek és meglepődve látom, hogy mosoly játszik a szája szélén.
Kétszer is megnézem, hogy jól látom-e vagy jól értem-e, hogy nem undokoskodik éppen.
Ám őszintének tűnik és ráadásul igaza van.
- Sajnos így igaz! Több megértést tapasztaltam attól, akit népünk halálos ellenségének tekint, mint a saját fajtársaimtól. – mondtam keserűen. – Páran pedig a halálnál is rosszabb sorsot szánnának nekünk.
Biztos voltam benne, hogy Al-Nuszra katonái parancsot kaptak, hogy ne öljenek meg minket, csak fogjanak el. A hideg is kirázott, ha arra gondoltam, amit el kellett tőle szenvednem és az még semmi nem volt ahhoz képest, amit a továbbiakban szánt nekem, csak, hogy megkapja, amit akar. Ráadásul most már itt volt Elethea és, ha eddig nem tudta, hogy milyen szeretetet érzek iránta, most már tisztában van vele…………..
Zyleena is azonnal átlátott rajtunk, bár ez eléggé nyilvánvaló volt a történtek tükrében.
A belátása azonban még így is meglepett, mintha a rideg viselkedése ellenére, ő is tapasztalt volna hasonló érzelmeket és ha így van, akkor talán még sincs veszve minden, talán nem vagyunk
egyediek a sötét elf világban……
Bólintottam a javaslatára.
- Egy bénítás átka nem fog gondot okozni.
A lovász sem tudott ellenállni Elethea bűbááj varázslatának, amivel a legtöbb embert le tudta venni a lábáról, így nem lepett meg, hogy már az egyik lovon ül és a férfi igyekszik a kedvében járni, még ha úgy is tesz, mintha nem lelné kedvét benne.
Ahogy meglátom igyekszem a legjobb pozícióba kerülni és azonnal a megbeszélt éjtünde varázslattal mozgásképtelenné téve, bízva benne, hogy ez elég időt ad a zsoldosnak lecsapni, hogy jó időre eszméletlenné tegye a fickót.

Dobás:
1-3 = sikertelen a varázslás
4-6 = sikeres

The member 'Viridiel' has done the following action : Szerencse, játék, kockázat

---

'Hatos' : 5

Mesélői

Mikor az ellesnéges fajt emlegeted, megemeli a szemöldökét, hiszen nem éppen jellemző, hogy bárki is felvegye a kapcsolatot a sötételfekkel, hacsak nem rabszolga az illető. Tekintetén ugyanakkor a meglepettségen kívül kíváncsiságot is fel lehet fedezni, de a következő szavaidra el is komorodik, amibe keveredik némi megértés is. Feltételezhetően őrá sem várna fényes jövő, ha elkapnák, jobb esetben azonnal kivégeznék szekértolvajlás miatt, rosszabbikban fájdalmas módszerekkel kikényszerítenék belőle a társai hollétét és rabszolgának adnák.
Hezitálva, de megemeli a kezét, elsőre talán azt hiszed, hogy meg akar érinteni, olyan irányban vezeti karját, végül csak megigazítja az arca alsó részét takaró ruhadarabot. Nagyon valószínű, hogy a mozdulat közben meggondolta magát, még idegennek érezve egy feltételezhető baráti vagy bátorító vállveregetést.
- Nos... Érdekes történetnek tűnik a tiétek – mondja végül. - Ha hátrahagytuk ezt a porfészket, akkor mesélhetnél, miközben megtöltjük a hasunkat – kínálja fel végül a lehetőséget, na meg valamivel egyébként is el kell ütni majd az időt, míg esztek, nem feltűtlen tűnhet rossz ötletnek - Elethea minden bizonnyal teli szájjal fog beszélni mindenféle érdektelen dologról. Mivel úgy tűnhetett idáig, hogy a cserekereskedelem sincs ellenére, a ti mesétekért cserébe ő is mesélhet nektek valamiről, már ha egyáltalán van bármi, amit fontosnak véltek annyira, hogy faggassátok róla.
- Remek – biccent egyet a biztosításodra, és némán elindul az itt-ott szalmával tarkított folyosón, nem sietve el túlságosan a közeledést, hiszen nem akar lebukni egy óvatlanabb mozdulattal. Néha ösztönösen benéz egy-egy nyitott karámba, kerülve egy kissé az itt tartott lovak kilógó fejét, mielőtt megpróbálnák színre szalmának látszó hajára ráharapni.  Ezen felül megbizonyosodik arról is egy-egy pillantással, hogy az itt lévő lovászon kívül van-e más is, szerencsétekre azonban, bár vannak nyitott karámok, azok üresen állnak és nincs bennük még egy rejtőzködő vagy használt szalmát sepregető vagy lótrágyát pakoló sötételf sem.
A beszélgetés hangjai gyorsan elárulják mindkettőtöknek, hogy Elethea a hátsó karámok egyikébe rángatta el a sötételfet, aminek közelébe érve Zyleena megáll. Egyik kezében ott van a kardja, bár az elmondásai alapján nem akarja leszúrni az illetőt, szimplán kiütni. Hátrafordul feléd, megbizonyosodva arról, hogy mögötte vagy-e, majd egy gyors mozdulattal átlép a karám bejáratának másik oldalára, mikor biztosan kiesik a benti sötételf látókörén kívül, neked meghagyva azt a részt, ahol jobb rálátásod van a célszemélyre. Mindeközben hallgathatjátok Elethea óbégatását a ló tetejéről, ami kellően eltereli a lovász figyelmét - és ezen felül a kicsit hangosabb lépéseket is elnyomja. Kényelmesen van így lehetőséged használni a képességedet, melyet sikeresen hajtasz végre; a férfi teljesen gyanútlanul álldogál a ló mellett, várva, hogy Elethea mikor elégeli meg a szórakozást, és érezheted, ahogyan varázslatod megfogan a férfi védtelen, mágiától nem éppen edzett elméjén. Mivel háttal áll nektek, így nehezen állapíthatjátok meg róla látásból a bénítás átkának hatását, Zyleena éppen ezért végig téged fürkész, hogy mikor adsz neki jelzést.
Ha jelzel, akkor a nő kibújik a helyéről, ha nem jeleznél, akkor Elethea várhatóan furcsálló megjegyzései nyomán lép ki a karámajtó takarásából, hogy a fegyvere markolatával egy nagyot üssön a lovász tarkójára, aki azonnal erőtlenül rogy össze.
- Meglepően könnyen megy ez így - rakja el elégedetten a kardját a nő, elnézve és lábával oldalra fordítva a földön heverő éjtündét. Van lehetőséget így Elethea mellé lépni, ha esetleg lesegítenéd őt az állatról, ha nem, akkor a kalimpáló lányhoz Zyleena lép, hogy a karjait nyújtva megfogja őt a derekánál és egy lendülettel leemelje őt a lóról. - Lovagoltatok már valaha? - érdeklődik, miközben egy pokrócot helyez a hátasra és a szemközti falnál lévő korlátról lógó nyereghez odalépve megragadja azt, hogy odavigye a lóhoz és rárakja, megpaskolva a pejtarka hátas farát. Míg a válaszotokra vár vagy azt hallgatja, addig a nyerget rögzíti, hasnál összekapcsolva a szíjakat. Ha válaszolt valamelyikőtök a kérdésre - vagy mindkettőtök -, akkor kilép az épület folyosójára.
- A zablát rád bízom - néz rád, azzal elindul, megnézve, melyik ló lenne még alkalmas, hogy ellássa a szekérhúzás feladatkörét, bár sok választása nincsen. Egyetlen ló tűnik kellően edzetnek és testfelépítésben megfelelőnek, az pedig egy világos májsárga igásló. Neki leakaszt egy kötőféket, amin keresztül majd vezetheti a szekérig, és rárakja azt a fejére, kihozva őt a karámjából, megállva mellettetek.

Elethea

Hát ez a fickó borzasztóan unalmas! Nem elég, hogy alig akarta felengedni, de hiába mesél neki mindenről, inkább tűnik türelmetlennek és unottnak, mint érdeklődőnek, pedig ő aztán nagyon igyekszik a lehető legjobb mesékkel előrukkolni! Ahj, ez annyira nem ér, így hogy akarjon beszélgetni? Á, mindegy, Hirionék úgyis biztosan mondjárt jönnek, és végre megint piszkálhatja őt, nem úgy, mint ezt az alakot, aki teljesen érdektelennek mutatja magát. Talán gondolatban még ásít is a gonosz.
A ló viszont nyugodtan áll; nem tudná megmondani, hogy annyira megszokta már, hogy valaki ilyen gyerekesen és ilyen hangosan magyaráz, meg ennyit fészkelődik rajta, olyan lelkes. A kezeit hol megemeli, hol kis híján leesik a lendülettől, amit vett, és a lábaival is csak kalimpál, ami majdnem tényleg a leesését eredményezi – szerencsére az utolsó pillanatban megkapaszkodik a jószágban, ami továbbra is úgy áll ott, mint egy darab szikla. Vagy kő, de legalább így könnyű lesz megülni őt. A lovász meg le se tojja, még csak a szeme se rebben, mikor majdnem lepottyan az állat hátáról! ARGHHH!
- És így történt az, hogy megmentettem egy macskát! – húzza ki magát, derekára nyomva az ökleit nagy elégedetten. – Szegényke nem tudott lejönni, és annyira rossz volt hallgatni, hogy úgy nyávog és annnyira, de aaaannyira megsajnáltam, hogy meggyőztem a bátyámat, maradjunk már még néhány percet, amíg levadászom őt a tetőről. A bátyám viszont magas, tudod? Úgy... Ilyen magas! – emeli meg jobb kezét, hogy megmutassa, nem véve észre, mennyire aránytalanul magasan is van most, az viszont feltűnik neki, ahogyan a férfi bólogat, de annyira látványosan süt róla, nem hiszi el a mondandóját, hogyha ordítana, akkor se lehetne egyértelműbb. És ennek még hangot is ad!!
- Aha, persze, biztosan olyan magas... – tárja szét egy kicsit a kezeit, aztán újra keresztbe teszi azokat, mire majdnem dühösen biggyeszti le a száját, de visszafogja. Most tettetnie kell! Tettetnie azért, hogy a néni és Hiri sikerrel járjanak és el tudjanak kötni egy lovat!
- Pedig így van ám, így, ekkora! – nyújtózik még jobban, hogy még magasabbat mutasson. – Szóval ő megemelt engem, és így, közös erővel le tudtuk venni a macskát – engedi le a kezét. – A macska mondjuk nagyon sovány volt, de azért remélem, hogy jól van... – tűnődik állához emelt mutatóujjal.
- Valószínűleg már megdöglött, én nem foglalkoznék vele túlságosan – vonja meg a vállát a fickó. - A gyengék nem élnek sokáig.
- Naaaaa! – húzza össze haragosan a szemöldökét. – Ne mondj már ilyet! Ez gonoszság! – hisztizik karba tett kezekkel, és ekkor veszi észre a szeme sarkából a karámajtó mögötti mozgást, elkapva a társuknak szegődött nő világos haját. Hirion is biztosan itt van, ami azt jelenti, hogy végre, VÉGRE nem kell elviselnie ezt az unalmas alakot! Legalábbis egy pár percen belül megvalósul ez a kívánsága, addig meg még fenntartja a látszatot. Valamit magyaráznia kell neki még elterelésként.
- Mindenesetre a bátyám nagyon erős is! Annyira erős, hogy ezt a lovat is meg tudná emelni! – paskolja meg az állatot, amelyik továbbra sem gazdag reakcióban. Hmh, fura, minden ló ilyen? Más már elfutna meg nyugtalankodna... Vagy kimerült lenne? Lehet, kérdeznie kellett volna a lovakról, az lehet, nagyobb lázba hozta volna a másikat, de már késő bánat! Ha elkezdte Hirion dicsérését, akkor folytatja!
– Szóval így nem csoda, hogy fel tudott engem emelni, és még csak nem is ijesztő, a macska is nagyon megszerette őt azért, mert segítettünk neki – vigyorog szélesen és elégedetten.
- És most hol van a bátyád...? – kérdezi, de egyértelműen azért teszi, hogy fenntartsa a beszélgetés és érdeklődés látszatát, amúgy meg akkorát ásítana... Így is inkább a plafont bámulja, semmint őt, meg néha ránéz a lóra, elhúzva a száját. Ez alapján a lovak se érdeklik őt annyira... De akkor mért dolgozik itt? Vagy egyáltalán miért van itt? Ajj, annyira idegesítőek ezek a felnőttek! Reméli, a néni nem lesz ilyen, mert akkor... Nem is tudja mi lesz akkor. Baj! Nagy!
- Nyilván otthon, segít pakolni a cuccokat. Én még fiatal és kis gyenge vagyok ahhoz, hogy nehéz csomagokat és dobozokat cipeljek. – Jaj, micsoda vicc! Pedig mennyi mindent lopott már csak azért, mert nem volt más megoldás! Meg azért, mert hát... Öhm... Hát mert nem tudtak fizetni, és valami kellett, és hiába volt Hirionon tiltakozás vagy rosszallás, máshoz nagyon nem lehetett fordulni. Meg akiktől benyúlt dolgokat, azok is gazdagabbak voltak; nem tartja valószínűnek, hogy bárkinek is hiányozna az, amit eltulajdonított. Mondjuk azok sem voltak túl nehezek... Hmh, mi volt az a nehéz dolog, amit cipelnie kellett...
...volt egyáltalán ilyen?
Látja, hogy a férfi megint kötekedés miatt szólásra nyitná a száját, de hang már nem jön ki rajta, helyette egyre inkább utat tör benne a döbbenet, ami egyre jobban látszódik a szemein és az arcán egyaránt. Muszáj gonoszul elvigyorodnia ennek láttán, mert hát megérdemli, amiért ennyire nem figyelt rá és amiért nem hitt neki, és a néni jön, és BUMM, akkorát ver a fejére, hogy össze is esik!
- EZ AZ! – ujjong kinyújtott tagokkal, mire megint kis híján leesik, de egy jól irányzott karlendítéssel sikerül fenn maradnia. – Hiriiii, ez te voltál ugye? A varázslat! – vigyorog rá bátyjára, kicsit előrébb dőlve, megfogva a ló nyakát fönn, kétoldalt, biztosítva az egyensúlyát. – Segíts lejönniiii, én nem tudok! – nyúl felé. – Kicsit magas... – bámul le maga mellé aggodalmasan, aztán vissza Hirionra. – És akkor most elvisszük az összes lovat, ugye? – néz hol a férfira, hol a nőre lelkesen, elképesztően örülve a gondolatnak, hogy egy istállónyi lova lehet. Mintha kapott volna egy seregnyi babát! – Egyébként megérdemelte – mutat a fekvő férfira. – Annyira látszott rajta, hogy nem érdekli, amiről beszélek, pedig mind, MIND igaz volt! Hallottátok, ugye? Vagy inkább te hallottad, ugye? – mutat aztán a nőre. – Hirionnak nem kell hallania, ő tudja – vonja meg a vállát.
Akár ideiglenes társuk, akár Hirion lesegíti őt a lóról, alaposan megöleli testvérét egy elégedett és széles vigyorral a képén.
- Olyan ügyes vagy – néz fel rá. – Ez a bénítás volt, ugye? Látnod kellett volna az arcát, mikor felfogta, hogy nem tud mozdulni! – nevet fel. - Ilyen volt! - veszi fel az ábrázatot, eltúlozva a kiülő döbbenetet és nagyra nyíló szemeket. – Meg is érdemelte! – teszi csípőre a kezét, aztán a kérdés hallatán bambán fordul a nő felé. – Én nem. Akartam, de nem engedtek. De Hiri biztos tud. Vagyis azt hiszem... – néz a bátyjára bizonytalanul, félreállva az útból, nehogy annak a nehéznek látszó nyeregnek az útjába kerüljön. Biztos felborulna, ha a nő egy fordulatot tenne és véletlenül meglegyintené azzal a súlyos bőrdarabbal!

Hirion

Szó nélkül nézem Zyleena-t, amikor egy baráti gesztus mozdulatával nyúl felém, komor szavaimat hallgatva, de végül visszafogja magát, valószínűleg nem tudja miként reagálnék, így inkább nem kockáztat. Igazság szerint én sem tudom, mert olyan kevés társunktól kaptam jóindulatot, hogy én sem igazán bíztam senkiben.
- Úgy vélem nem csak a mi történetünk „érdekes”, hanem a tiéd is, ha végre nyugtunk lesz, akkor majd kölcsönösen mesélünk. – bólintottam, mert biztos voltam benne, hogy ő is kalandos uton lett azzá, aki.
Mivel a hangokból ítélve Elethea teljes mértékben lekötötte a lovász figyelmét, ideje volt a tervünket megvalósítani és bebizonyítani harcias társnőnknek, hogy mi is értünk valamihez.
A bénítás átka már megy nekem, de azért nem gyakoroltam olyan sokat, hogy ne csúszhasson be valami hiba, ha nem figyelek eléggé. És most nem lett volna jó ha kudarcot vallok, mert a lovász könnyen felverhette volna a minket kergető őrjáratokat.
Azért nem kapkodjuk el, ki tudja, nem alszik-e valamelyik üres boxban egy-egy lovászinas is, akit felriaszthatunk. Óvatosan osonok Zyleena nyomában, bízva az ösztöneiben, amik eddig életben tartották, valamint én biztosítom a hátát, míg végre az egyre hangosabb csacsogást hallva, amiben akkor is biztos lennék, hogy az én minden hájjal megkent húgomtól származik, ha nem pillantanám meg annak a nagytermetű lónak a hátán és nem markolná meg a szívemet a félelem, hogy leeshet onnan, amikor kezével összevissza kalimpálva nem kapaszkodik.
Érzem, ahogy a varázslat megragadja a lovász elméjét, de egészen addig nem enged a gyomromból a görcs, amíg meg nem látom Elethea szélesedő vigyorát, ahogy egy kis időre befogja a száját.
- Minden rendben. – lehelem halkan Zyleena-nak, aki ugrásra készen lapul mellettem.
Szinte villámként mozdul és mire kettőt pislogok a lovász már a földön hever eszméletlenül és véleményem szerint halvány fogalma sincs, hogy mi történhetett vele. És ez így jó nekünk.
Tényleg könnyen ment, ezért egyetértően biccentettem a sötétruhás zsoldosnőnek, de azért nem csinálnám minden nap, mert tagadhatatlanul ideges voltam, főleg, hogy Elethea is veszélynek volt kitéve.
- Csssss…..Ne kiabálj! Igen….én voltam.– kaptam Elethea dereka után, amikor a nagy örömködésben majdnem leesett és emeltem le a lóról, hogy eleget tegyek a kérésének is. – Igen, jó nagy és te nagyon bátor vagy, hogy egyáltalán felültél rá. – borzoltam meg a haját egy rövid időre melegen magamhoz szorítva. – Elég feltűnő lenne, ha elvinnénk az összeset, nem gondolod? – kérdeztem vissza kérdésére.
Meglátására, hogy a lovász megérdemelte a sorsát, mert nem figyelt rá, csak halkan felkuncogok, de aztán komoly képet vágva bólogatni kezdek. Nem jó ujjat húzni a húgommal, ha az igazmondásának megkérdőjelézéséről van szó.
- Sose lódítanál. – kacsintok most már némileg megkönnyebbülve Elethea-ra, aztán sokatmondó arccal Zyleena-ra nézek. – És örülök, hogy tetszett, de azért az az átok nem játék, remélem tudod. – figyelmeztetem, mert előbb-utóbb ő is meg fogja tanulni és akkor a Szellemek kegyelmezzenek mindannyiunknak!
Természetesen mióta Elethea-val menekülünk, nem sok alkalmunk volt lovat szerezni, azzal csak még jobban felhívtuk volna magunkra a figyelmet, így nem csoda, ha nem volt lehetősége lovagolni megtanulni.
- Én már párszor ültem lovon, nem fogok leesni. – vontam meg a vállam. – Csak valami békésebb jószág legyen.
Úgy látom ebben nincs hiba, legalábbis társnőnk elég rutinosan választja magának pont azt a paripát, amiről az előbb szedtem le a húgomat. Jó nagy ló. Biztos sokat bír.
Kicsit arrébb húzódunk míg Zyleena felnyergeli és meghúzza a rögzítőszíjakat.
- Rendben. – mondom bizonytalanul és körbenézek, hol találok egyet a mondott lószerszámból. – Jó paci, szép paci. – igyekszem felhelyezni aztán a zablát, ahogy emlékeztem rá, míg a zsoldosnő a többi lovat mustrálja.
Ismét visszatér az idegességem és szívesen lennék már túl ezen a településen, ahol minden pillanatban ránk törhetnek, hiszen mégis csak két katona vallot kudarcot itt és azt nagyon nem díjjazzák.
- Jó lenne már menni. Ha lezárják a ki és bemenő utakat, akkor könnyen pórul járhatunk a szekérrel. – vetem fel. – És természetesen segítünk neked, amíg lehet, de én elsősorban a húgom biztonságát fogom szem előtt tartani.

Számodra is látható szemöldöke úgy emelkedik fel a szavaid hallatán, mintha kissé meglepődne azon, hogy nyitnál felé, tekintetében viszont ott van a piszkálódó kihívás is, szórakozottsága pedig hamar megjelenik egy könnyed kuncogásban.
- Csak aztán nehogy újra a farokméregetésnél találjuk magunkat – érződik csipkelődő hangján a széles vigyor, ha már látni nem lehet az arca alsó részét fedő, felhúzott ruhadarab miatt, de aztán már indul is az istállóba, hogy a karámok mellett a folyosón haladva hamarosan annál a nyitott ajtónál legyetek, ami mögött Elethea is tartózkodik a nektek háttal álló sötételf társaságában. Köszönhetően a varázslatodnak, gyorsan meg is birkóztok az itteni lovásszal, aki pillanatokon belül a földre rogyva terül el, ahogy megadod Zyleenának a jelzést.
Minden bizonnyal elsősorban a húgodat figyeled, így nem veszed észre, de a háttérben a nő meglehetősen jól szórakozik a műsoron, amit ti ketten csaptok, és mikor Elethea felveti ötletét, akkor halk hümmögésbe kezd, kérdésedre pedig nem is hagyja, hogy Elethea megszólaljon:
- Feltűnőnek feltűnő lenne, de figyelemelterelésnek is kellően jó lehet. Kérdés, mennyire hajlandóak a faluban mászkálni – néz végig az épületben prüszkölő hátasokon a folyosón állva. - Mit gondoltok? - pillant vissza rátok érdeklődőn. - Ha gondoljátok, kiengedhetjük az összeset, aztán talán ez is eltereli valamennyire a figyelmüket... - vezeti tekintetét Eletheára bátorítón, egyértelműen rajta keresztül igyekezve megfogni titeket ezzel az elképzeléssel. Beleegyező válasz esetén bólint egyet, viszont csak akkor nyitja ki a karámokat, mikor már a lovak közt tartja a szemlét, ám ha nem találjátok megfelelő lépésnek, akkor is kinyitja őket. Legfeljebb nem lesz hasznotokra.
Mikor a húgod - még a szemle előtt - elkezd magyarázni és kérdezni, mit hallottatok, titeket fürkész, hiszen a kislány utolsó szavaival egyértelműen azt érezteti, neki szánja mondandóját.
– Ó, hogyne hallottam volna? – kérdez vissza. – Egy lovat még én se tudok megemelni, de ha a bátyád igen... – bök állával feléd, alaposan méregetve téged, mintha tényleg fel akarná mérni, mennyire nagyok is az izmaid ehhez a feladathoz. – Ettől függetlenül a távozásunk után majd csinálhatunk belőle versenyt. Ki tud magasabbra emelni egy több száz kilós lovat... Talán egy orkot is meg kéne hívni erre a versenyre – tűnődik hangosan, a hátast vizsgálgatva már, hallhatóan jól mulatva az elképzelésen, aztán a lóra hamarosan fel is dobja a súlyos nyerget, meghúzva a szíjakat rajta, megrángatva egy kissé a megmunkált bőrdarabot, hogy biztosra menjen: nem csúszkál.
- Az a párszor elég lesz, a szekéren fogtok ülni úgyis az út nagy részén – fordul feléd a nő. – Annyi, hogyha odaérünk a szekér közelébe, majd lovat kell cserélnünk – indul el a karám kijárata felé, hogy hamarosan a lovak közt tartson szemlét, és elkezdje kinyitogatni a lezárt ajtókat. – Nyeregre nem lehet rárakni a szekér szíjait, de majd én szőrén megülöm a lovat, hogy ne kelljen ezzel vacakolni a helyszínen – teszi még hozzá, azzal elindul a saját dolgára, hogy megkeressen egy másik lovat. További szavaidra már csak akkor válaszol, mikor ismételten a közeledben tartózkodik.
- Nincs ellenemre az indulás – néz a mellette lévő hátasra, de rögtön gonoszul össze is vonja, ahogy észreveszi, az állat kis híján beleevett a hajába. Kezét a mén puha orrához rakva tolja el a fejét valami olyasmi szöveggel, hogy "hé, nem széna", de nem hallani tisztán a csendes megjegyzést a száját takaró ruhadarabon át. – Viszont nem hiszem, hogy egy faluban annyi lenne a katonák száma, hogy hatásosan lezárjanak egy csomó utcát, főleg, ha a ló jól meglódul – tér vissza a témára, megsimogatva a jószág nyakát. -  Bár tény, hogy rajta is használhatnak mágiát... – tűnődik. – De majd kiderül, ha odaértünk, inkább valóban csipkedjük magunkat – lép az állat baloldalához, mindkét kezét a hátára téve. Elrugaszkodik a talajról, karjait megfeszíti, ahogy felnyomja magát, majd átveti jobb lábát, és már magabiztosan is ül a lovon, kötőfékkel a kezében. Megvárja, amíg ti is felkapaszkodtok a saját lovatokra, ami átlép az eszméletlenül fekvő sötételfen, ki a folyosóra, ahol már vígan járkálnak a lovak, egyre csak közeledve afelé a kijárat felé, amin bejöttetek. Az ezzel szemközti ajtó is nyitva van, ami felé Zyleena meg is indítja a lovát, folyamatosan csettintgetve a nyelvével, kiadva azt a lovasokra jellegzetes cs és ty közti hangot, sarkával finoman megbökdösve az állat oldalát.
- A falu közepe felé fogunk menni, a lócserét követően pedig elterelem a katonák figyelmét, és elindulok velük északra, szóval neked valóban csak a húgodra és saját magadra kell majd figyelned - néz aztán rád. - Ha sikerült a szekérhez kötnöd, akkor indulj el a nyugati utcák irányába, és haladj egyenesen, amíg kiérsz a faluból. A település nem nagy, így jó eséllyel a faluhatárban már látni fogsz. Onnan egy darabig még nyugati irányba fogunk haladni, aztán elindulunk délebbre. Amíg a lovak bírják, addig haladunk, utána táborrakás és csinálok valami finom étket is - magyarázza az elképzeléseit, kilépve az egyik utcára, ahol bár van pár járókelő, egyelőre nem úgy tűnik, mintha különösebben nagy jelentőséget tanúsítanának a jelenléteteknek. Nem katonák, egyszerű lakosok az itteniek, és ők is inkább tűnnek olyanoknak, akik hazafele indulnak, elnézve a náluk lévő zsákokat, kosarakat.

Elethea

Ahogy Hirion rászól, rögtön a szájára tapasztja a kezeit meglepetten és bűnbánón.
- Jóóóóó, nem kiabálok, na! Ne haragudj! – mondja ugyanolyan hangerővel, de a kezei miatt jóval tompábban és valamelyest halkabban is hallatszódnak szavai, hagyva, hogy bátyja aztán leemelje őt a lóról, segítve legalább annyiban, hogy felé dől, kissé ügyetlenül húzva át a lábát a ló másik oldaláról. Mikor már fogja őt, akkor kezeit a vállaira teszi, hogy biztosan támaszkodjon rajta, és ahogy lerakja őt, szélesen elvigyorodik a dicséretére.
- Tudom! – jelenti ki, és még csak fel sem merül a kétség benne; nyilván bátor! Hát egy ekkora, de ekkora állat hátán megmaradni nem olyan egyszerű ám! Hát még összeszedni a bátorságot, hogy egyáltalán felüljön rá, huhú! Aztán még ölelést is kap! Gyorsan viszonozza is szorosan, beledörgölve fejét Hirion mellkasába, véve is egy mély, elégedett levegőt, viszont mikor kérdőre vonja az ötletét, elhúzódik, hogy csúnyán nézzen rá, hisztisen ellenállva, de a nő közbeszól. Hirtelen kapja felé a fejét egy kis értetlenséggel.
- Látod? – jelenik meg a túlzott elégedettség az ábrázatán, karba téve a kezeit fordulva vissza bátyja felé. – Szerinte használható az ötlet! – húzza fel az orrát gyerekesen, ha lehet, még szélesebben vigyorogva. – Én ki akarom őket engedni – fordul a nő felé lelkesen. – Hadd fussanak! Hátha ezektől a csúnya, gonosz sötételfektől megmenekülnek – húzza el a száját fintorogva, ahogy az eszméletlen alakra vet egy pillantást. – De engedjük ki őket! Hiriiii, kiengedjük őket, ugye? – fordul Hirion felé kérlelőn, kezeit megfogva toporzékolva, majdhogynem ugrálva az izgatottságtól, hogy ennyi lovat lát egy helyen. A palotában lett volna rá lehetősége, de nem nagyon engedték ott se a lovak közé, meg állandóan azt magyarázta Al-Nuszra is, hogy jaj, Uráldur ez és Uráldur az, meg jaj, a katonái... Kicsit unta már...
- Úúúú, jó! Bár jobb lenne, ha inkább fekvőznénk, abba én is be tudok szállni! Tudok csinálni... – elkezd számolgatni az ujjain bizonytalanul, mindkét öklét feltartva nyújtva ki egyszerre egy ujjat, csendesen mondva ki a számneveket. – Tizenötöt! – vigyorog bőszen, hogy aztán Hirion felé visszaforduljon következő szavai után. - Én aztán sose – rázza meg a fejét csípőre tett kezekkel, további nagy elégedettséggel és egy másik nagy adag ártatlansággal a képén, de aztán a figyelmeztetésre csak lebiggyeszti az ajkait. – Tudooom... Csak apa nincs itt sose... Biztos összerúgta a port egy másik szellemmel... – teszi karba a kezeit elégedetten. – Vagy egy démonnal! Úúúú, és lehet, hogy éppen vele küzd, aaah, bárcsak láthatnám! – válik azonnal rajongóvá, noha apjáról nincsenek túl élénk képek, míg élt, és így fogalma sincs, pontosan milyen apa is lehetett volna. Szellemként meg hát... Biztos vannak szellemügyei, és mivel már halott... Igazából nem sok mindent vár el tőle. Mondjuk Hirionra se figyelt annyira... Lehet, jobb is, ha nem ismerte túlságosan éltében? Meg mikor élt, akkor is nagyon sokszor távol volt...
- Ő elég békésnek tűnik – mutat arra a lóra, amire a nő éppen felrakja a nyerget. – Visszaülhetek rá? – néz könyörgőn bátyjára, megragadva a kezét, annyira hatalmasra nyitva a szemeit, amennyire csak tudja, bár érzi, hogy ettől elkezd csípni. Kisvártatva sűrű pislogásba kezd, és valamelyest eltávolodva megdörzsölgeti a szemeit, aztán ha Hirion megengedi neki, akkor felpattan a hátasra, noha némi ügyetlenséggel igyekszik átlökni az egyik lábát, miközben a másikkal az alatta bizonytalanul ingó kengyelre nehezedik, kezeivel megkapaszkodva a nyereg két szélén. Ha nem engedi még meg neki, akkor megvárja, amíg megteszi, addig meg csak vár és néz, mert segíteni nem nagyon tud ebben.
- Szőrén meg tudod ülni? – kapja kezeit az arcához meglepetten és rajongva. – Megtanítod majd nekem is? Én is akarok nyereg nélkül lovagolni! – jelenti ki kissé talán az igényeltnél nagyobb akaratossággal
Még figyeli azért Zyleenát, ahogy elmegy, hallgatva a fémek súrlódását, a pattogó kattanást, a csendes nyikorgást, mire összevonja a szemöldökét, hogy mit csinálhat, így ki is néz a karámból a folyosóra, megpillantva, hogy bizony az ajtók lassan kinyílnak. Gyorsan a szája elé rakja a kezét, mielőtt felsikítana örömében és izgatottságában, hogy egy-egy ló már elindult kifelé, de megpróbálja lenyelni, nehogy bátyja megint rászóljon, hogy csendesedjen el.
- Azt keresed? – érdeklődik Hiriontól, igyekezve elterelni a figyelmét, mielőtt visongatásba kezdene, rámutatva a szemközti falból kiálló rúdról lógó, neki inkább megmunkált bőrhálónak tűnő valamire, benne néhány fémrésszel. Az eszköz leakasztása után sunyin vigyorog, nézve, ahogy Hirion felrakja a lóra a zablát és ahogy az állat némi segítséggel, de készségesen a szájába veszi a fémet, hangosabban fújva ki utána a levegőt és megrázva a fejét.
- Te, Hirion. Én akarok tartani egy saját lovat – nézi csillogó szemekkel az állatot. – Olyan szép! Szerinted máshol dagadtabbak? Vagy máshol lovakat használnak egyáltalán? – kezd el gondolkodni, önkéntelenül is azon gondolkodva, hogy Lashrael vajon milyen körülmények között élhet és mennyivel lehet másabb az itteni helyzet az övéhez képest. Állítólag sokkal másabb helyen élnek, de sose tudta elképzelni...
A nő újabb megjelenésére újabb rajongás fogja el, de nyilván nem a sötételf miatt, hanem a ló miatt. Milyen szép az is, ahj! Aztán egy pillanatra hangosan és élesen felnevet, majd újra szájához kapja a kezeit, hogy tompítsa kitörő kacagását, mikor észreveszi, hogy a négylábú jószág megpróbált ráharapni a szalmahajra.
- Te, Hirion, ha az ő haját megeszi, akkor szerinted Lashrael hajára azt hitte volna, hogy répa? – hajol közelebb testvéréhez az orra alatt röhögve. Talán most nem fog a fejére kapni azért, hogy megint felemlegeti az elfet, de annyira vicces reakciói vannak, és muszáj, egyszerűen MUSZÁJ ezzel cukkolnia! Csak hogy érezze a testvéri szeretetet!
Ezt követően azért igyekszik fegyelmezni magát, valószínűleg Hirion mögötte fog ülni – ha ő kerülne hátra, akkor szorosan öleli Hiriont -, az indulással meg sem hallva azt, amit Zyleena magyaráz, csak a kisétáló, körbekémlelő lovakat figyelve, majd’ elolvadva azoknak a látványától.
- Csak fussatok, menjetek a csúnya sötételfek elől! – mondja csendesen, pár hessegető mozdulatot téve feléjük, figyelmét ugyanakkor gyorsan eltereli a finom étek kifejezés. Rögtön felkapja a fejét, a nő irányába kapja a pillantását, szájában pedig összeszalad a nyál, ahogy elképzeli, mi minden finomat ehetne, ha lenne egy kicsivel több pénzük.
- Finom... Finom étel...? – nyel egy nagyot, elkezdve alaposan simogatni a hasát, mert nagyon is ráfér egy alapos és zamatos evés. Olyan régen volt már, hogy nem maradékot vagy valami maradékból összeállított kotyvalékot kapott, annyira hiányzik neki a normális étel! Csak Hirionnak nem mer panaszkodni róla, néha így is olyan szomorúnak látja miatta, és nem akarja, hogy aggódjon.
- Amúgy... Hiri – néz fel rá. – Hogy fogod elrejteni előle? A... tudod... – kérdezi csendesen, annyira csendesen, hogy a nő ne hallja, lepillantva bátyja gyomrára, hogy biztos értse, mire gondol. – Csak mert nem eszel miatta...

Hirion

Éppen próbálom átgondolni, hogy mit nyernénk és mit vesztenénk, ha széteresztjük a lovakat, hiszen igaz, hogy nagy káosz lenne, de a saját utunkat is megnehezítenénk talán vele, ám Elethea nem nagyon hagy más választást csak a beleegyezést, mert olyan vad táncba kezd a kezemet rángatva, hogy majd kirángatja a helyéből. Sokat segítette, megérdemli, hogy kedvére tegyünk és végül is nem olyan rossz ötlet a figyelemelterelésre…….
- Jó, persze…..legyen……..eleresztheted őket, de – emelem meg az ujjam figyelmeztetően. – Csak akkor, ha engedélyt kapsz rá és nagyon figyelsz, hogy ne kerülj a lábuk alá, rendben? – fordítottam magam felé az állát, hogy rám nézzen és vegyen komolyan.
Azért azt sem szeretném, ha a lovászt agyontaposnák a saját lovai, ezért megfogtam a karját és behúztam az egyik állásba, közben hallgatva a húgom és az elf zsoldosnő rólam való társalgását.
Nem állom meg, hogy látványosan fel ne nyögjek és meg ne forgassam a szemem.
- Természetesen….. – néztem sokat mondóan Elethea-ra, - még ha „sosem” lódít a drága testvérem, azért szeret tréfálkozni a bátyja rovására és, ha én is szavazhatok, maradjunk a „fekvőzésnél”, ahogy javasolta. – intettem Zyleena-nak sóhajtva. – És ez fekvőtámaszozást jelent. – fordítottam, ha nem értette volna.
Az apánk emlegetésére elkomorodok. Egy időben elég gyakran meglátogatta Elethea-t, de már régen nem jelentkezett. Mivel nem voltam járatos a szellemvilágban fogalmam sem volt, hogy ez azt jelentette-e, hogy bajban van, ahogy húgom mondta, vagy egyszerűen elfelejtette, de ezt testvérem ragyogó szemeit elnézve, inkább megtartottam magamnak.
- Te csak ne akarj semmilyen démon közelébe kerülni, inkább koncentráljunk a mostani feladatunkra. – próbáltam elterelni a figyelmét.
Nézem, ahogy a nyereg felkerül, aztán bólintok a nő szavaira, hogy többnyire szekérrel kellene mennünk. A lócserére azonban van egy ötletem.
- Miért nem viszünk még két lovat száron, nyereg nélkül, akkor csak be kell kötnünk őket a szekér elé és már mehetünk is, aztán, ha már nyugodtak lehetünk, hogy nem jönnek utánunk, majd átülünk a szekérre. – javasoltam, ez kevesebb időveszteség lenne.
Elethea választása meglep, hiszen jó nagy az a ló, de ha úgy érzi vele biztonságos, nekem jó.
- Szőrén ülni a lovat nagyon nehéz, mert a lábaddal kell megtartanod, hogy ne csússz le, sokat kell gyakorolni és erősödni és mi nem maradhatunk sokáig egy helyen, tudod. – emelem fel a nyeregbe, amikor már zabla és a kötőfék is a helyén van. – És remélem egyszer tarthatsz lovat….és igen, sokan használják utazáshoz és vontatáshoz, szántáshoz, ilyesmihez. – adtam választ számtalan kérdéseire. – Nem tudom, hogy miért akarják megkóstolni Zyleena-t, talán csak kedvelik a lovak. – vontam meg a vállam mosolyogva – És most már elég legyen a kérdésekből, ügyelj, hogy a hátán maradj, ne bökdösd, úgy is jön a többiek után – nyomtam a kezébe a kantárt elkomolyodva.
Nem volt miért tovább itt időznünk, ezért én is választottam egy lovat, amit felnyergeltem, aztán, ha Zyleena is belement a dologba, egy másikat is kötőfékre fogtam, amely majd a szekér elé kerül.
Amit felhozott, hogy a lovakat is célba vehetik, ha ránk támadnak, igaz volt ezt kockáztattuk.
- Ha kidől alólad a ló Elethea, akkor ugorj és rohanj a szekérhez, ha nem látsz minket, akkor futás tovább a fák közé és keress rejtekhelyet. Ha estig nem kerülök elő……. – tudtam, hogy ezt a részt nem szereti hallani, de én azt akartam, hogy megmeneküljön, - akkor próbálj meg eljutni a……barátunkhoz….Lashrael-hez. – néztem rá, tudva, hogy érti mit akarok mondani.
A lovak karámjai nyitva, már csak el kell érni, hogy kiiramodjanak, így próbálom utánozni a zsoldost a hangok kiadásában.
A lólopás utáni tervet nem igazán beszéltük át, de nem tudok jobbat és mivel ő biztosan jobb lovas, mint mi és nekem a húgomra is ügyelni kell, ezért nem ellenkezem az ellen, hogy úgy tegyünk, ahogy mondja.
- Ajaj! Az ételt nem kellett volna nagyon emlegetni. – sóhajtottam, de azért örültem, hogy Elethea legalább nem azon agyal, hogy miként keveredünk ki ebből a nem kissé veszélyes helyzetből, hanem azon, hogy majd milyen finomat eszünk. – Most már muszáj lesz tényleg beváltanod az ígéretedet. – biccentettem Zyleena-nak.
Húgom szavai viszont emlékeztetnek rá, hogy van egy nagy titkom, amit nem áll szándékomban megosztani csak úgy mindenkivel.
- Majd kitalálok valamit……., mint eddig. – súgtam vissza, - egyelőre nem aggódom emiatt.
Ha sikerül az álllatokat kihajtani, igyekszem elvegyülni közöttük egy darabig, folyamatosan szemmel tartva Elethea-t is.
Ha a terv sikerül, akkor hamarosan zavart és ijedt kiáltások zengik be a falut, mi meg rohanunk a szekér felé.

Bár az arca alsó részét fedő darab még mindig rajta van, valahogy így is sejthető, hogy alatta mosolyog az erőpróbával kapcsolatos gondolataidra; leginkább a szeme állása vagy annak szórakozott csillanása okozhatja ezt az elképzelést. Látványosan mozgatja meg behajlított karjait, vállból téve valamennyi kört velük, mintha csak bemelegítene erre a megmérettetésre, noha jócskán odébb lesz az még, ha egyáltalán tényleg belemész.
- Nekem aztán nincs ellenemre. Én egy kézzel, te két kézzel, úgy lesz igazságos, picilány pedig számolhat – piszkálódik, de érezhetően nem gúnyolódás szándékával, inkább baráti incselkedés már ez. – Valószínűleg kétszer-háromszor többet fogunk csinálni, a bátyád meg, ha ilyen erős, akkor ötször annyira is képes lesz – száll be a mókába, amit Elethea felállított az erőd eltúlzásáról, de ekkor már a nyereg felrakásával foglalkozik, így komor ábrázatodnak nem válik szemtanújává. Egy pillanatra azért megdermedni látszik, mikor egyértelművé válik a számára, hogy édesapátok halott, ugyanakkor nem firtatja ezt a részét.
- Meg, igen – néz Eletheára, mikor a ló megüléséről érdeklődik, ellépve a jószágtól, elindulva a karám kijáratához. – Nem sokszor volt rá szükség, de ha gyorsan kellett cselekedni, akkor inkább ezzel spóroltam időt, gyakorlással pedig neked is elsajátítható – egészíti ki a válaszát, megfordulva a karám ajtajánál, hogy lásson titeket, bólogatva valamennyit a bővebb magyarázatodra.
A javaslatodra érdeklődőn fürkészni kezd téged.
- Nem is rossz az ötlet – bólint rá szinte azonnal, rövid habozása alatt pedig valószínűleg gyorsan átgondolta ennek az előnyeit és esetleges hátrányait, bár mivel a lovak így is kiengedésre kerülnek, úgyis a falu azon oldalára fog csődülni a nép, és nem azt fogják nézni, mégis hány hátast hoztatok el. Ezt követően el is tűnik, hogy kiengedje a jószágokat, míg ti azzal vagytok elfoglalva, amelyiken korábban Elethea ült. Zyleena kisvártatva a megbeszéltek fényében két lóval tér vissza, a korábbi világos májsárgával és egy felnyergelt almásderessel, ezért neked már nem kell felnyergelni még egyet, csak kötőféket rakni a kiszemeltedre – feltéve, ha Elethea mögé akarsz ülni, aki még nem tud úgy lovagolni, hogy a hátast biztosan tudja irányítani.
Már a lovakon tartotok kifelé az épületből, hallhatjátok és láthatjátok is, ha magatok mögé néztek, hogy ezen az élelemben gyér vidéken lesoványodott, de nektek nagyon is természetes látványt adó paripák követnek titeket, egy másik részük pedig bátorkodik kimenni a másik oldalon és körülnézni az épület túloldalán. Hamarosan minden bizonnyal felfedezik maguknak ezt a csöpp falut.
- Nem állt szándékomban betartatlanul hagyni egyébként se – vonja meg a vállát, mintha semmiség lenne. – Bár nem vagyok egy palotai szakács, de azt hiszem, egy ilyen kis utazáshoz megfelelő lesz a tudásom – figyelmeztet már jó előre, bár az ábrázata alapján – amiből nem túl sok látszik - sejthető, hogy nem egy elveszett alak, ha főzésre kerül sor. Eközben ösztökéli a lovat egy kicsit gyorsabb tempó felvételére, majd hátranéz rátok: – A vacsora nem vár! – mondja, aztán visszafordul, magabiztosan ülve meg az almásderest és vezetve azt abba az irányba, amibe kell, egyik kezében tartva a szaporán baktató májsárga kötőfékjét.

A falu valóban nem egy nagy település, lovakkal szinte semmi perc alatt eljuttok a központként szolgáló térre, és több méterrel a házsor széle előtt Zyleena megállásra inti a kezét, nem akarva, hogy a lovak feje véletlenül kilátszódjon. Szerencsére az állatok lépteinek zaja nem jut messzire, mert bár patkoltak, az út nincs kirakva – kemény föld az egész, így nem visszhangzik hangosan minden egyes lépésük az épületek között.
A nő gyorsan, de csendesen leszáll a ménről, téged is hasonlóra intve, hogy az épület sarkához lépve körbenézzen, jobb esetben veled együtt. Az arca most kifejezéstelen és komoly, ahogyan felméri a helyzetet: a tér nem valami nagy, semmiképpen sem ölt magára városi méreteket. Talán száz méterre lehet a két legtávolabbi pontja egymástól, amit könnyen át lehet futni, és innen öt irányban ágaznak az utcák - egyik az, ahonnan jöttetek. A környező épületek főként egyszintesek, néhány magasabbra emelkedik, amelyek jó helyszínnek bizonyulhatnak ahhoz, hogy kényelmesen rálőhessenek azokra, akik nem kívánatosak ezen a helyen, bár ezek magánterületnek minősülnek, így katona ott aligha lehet.
A szekeret valóban itt találjátok a szemközti épület fala mellett, ami feltételezhetően valamiféle raktárhelyiségként szolgálhat a méretei és általatok látszodó kiépítése alapján. Tartalma már egy kissé hiányosnak tűnik, ám látványra így is bőségesen ehettek belőle a következő időszakban, hiába vihették már be egy részét. Az épület ajtaja azonban nincsen zárva: olyan, mintha valaki csak hanyagul belökte volna, nem figyelve arra, valóban sikerül-e becsuknia vagy sem.
A téren most nem jár senki a civilek közül, korábban is csak néhányat láthattatok az utcán, akik ugyanúgy a saját otthonaik felé tartottak. Két Al-Nuszra egyenruháját viselő katona van itt csupán egy-egy lándzsával, akik a szekér körül strázsálnak, merev fegyelemmel nézelődve, észrevesznek-e valamit. Amire felkapják a fejüket – és valószínűleg ti is -, az egy nagyon hangos káromkodás az istálló irányából, mely gyorsan tudatja a lakosokkal, hogyha nem is a pokol szabadult el, de a helyi ménes szabadon kószál. Erre az egyik katona megmozdulni látszik Zyleenával együtt, aki megragadja kardjának markolatát, viszont a katona társa megragadja a beosztott partnere ruhaujját, nemlegesen megrázva a fejét, ezzel intve maradásra. Zyleena is megkönnyebbülni látszik, hamarosan pedig több alak kezd el kiáltozni az istállónál, ahogy egymást utasítgatják, hogyan tereljék vissza a jószágokat, valamint a lovászt is úgy szidják, hogy még talán három generációval feljebb lévő őseik is szégyenkezni kezdenek.
- Csak ketten vannak, őket el tudom intézni – néz rád, ha követted őt, ha nem, akkor előbb visszasétál a lovatokhoz. – Várjátok meg, amíg végzek velük, utána gyorsan a szekér elé kötjük a lovakat. Ha valami balul sülne el, akkor továbbra is el tudom őket vezetni innen.

Elethea

Felragyognak a szemei, mikor bátyja végül beadja a derekát kérésének, és már-már örömujjongásban tör ki, hogy kiengedhetik az itteni lovakat, mikor felfogja, hogy bizony csendben kell maradnia. Gyorsan a szájára is tapasztja a kezeit, nehogy kicsússzon egy hangos szó vagy lelkes kiáltás, mert biztos, hogy Hirion nem állna jót magáért, ha lebuknának Neminra túlfelére is kifejezett jókedve miatt. Akkor biztos idecsődülne az összes sötételf, sőt, még talán Al-Nuszra is, őt meg még mindig el akarja kerülni!
Nagy pislogásba kezd azonban, ahogy Hirion maga felé fordítja őt, viszont tisztában van a mozdulat jelentősségével: mindig akkor csinálja ezt, amikor valamit nagyon-nagyon komolyan gondol. Össze is húzza a szemöldökét, hogy ezzel fejezze ki bátyja felé, ő figyel ám – kivételesen -, meg hát a lovak szabadsága függhet ettől!
- Jó-jó! – bólint nagyokat, ha testvére is engedi, teljesen őszintén és komolyan gondolva, hogy most hallgatni fog a szóra. Legalábbis megpróbál, mivel sose volt az erőssége mindent szóról szóra követni... De majd most megpróbálja! Legfeljebb megint elbukja, aztán Hirion enyhén megdorgálja, mint általában... Vagy a nő... Mondjuk a nőtől sem tart túlságosan, elsőre elég ellenszenves megnyilvánulásai voltak, de nem tűnik annyira rossz alaknak ő sem, bár arra nem venne mérget, hogy ne vágná őt pofon, ha valamit nem a kérése szerint tesz.
Hirion egyetértésére széles vigyorral fordul felé, elégedetten téve kezeit csípőre és büszkén nyomva ki a mellkasát, de gyorsan le is lombozódik, mikor végül csak fekvőzés lesz a verseny tárgya. Ezekkel a patásokkal pedig sokkal izgalmasabb lett volna! Mondjuk erős kétségei vannak, hogy egyáltalán bármelyikük át tudná őket fogni...
- Naaa, de az nem olyan vicces – húzza el a száját, fordulva is a nő felé, aki ugyanúgy hozzászól az esethez, méghozzá nem épp úgy, ami őt boldogítaná. Egyébként is duzzogva tette volna karba a kezeit elégedetlenségében, de így, hogy az idegen még rá is erősít azzal, hogy megint a testvérét minősíti negatívan, csak még morcosabb lett! Ezt még megbánja, Hirion úgyis megmutatja neki, milyen ügyes! – Jó, de akkor én meg ráülök és úgy fogja csinálni! És akkor kiegyenlített lesz – hozakodik elő a fantasztikus ötlettel, mire megjelenik képén egy cinkos mosoly, gondolatban a saját vállát veregetve, micsoda esze van. – De még úgy is képes lesz ötször annyit lenyomni, mint te! – emeli meg az állát, újra eldicsekedve Hirion erejével, legyen az valós vagy valótlan. A számára úgyis ő a legerősebb és legbátrabb és legjobb testvér, még ha most egy kicsit nehezményezi is apjuk felemlegetését.
- Úgyse fogok, apa biztos tőlük véd ás azért nincs itt – siet a ló elé, hogy a szügyénél mindenféle félelem nélkül átölelje a jószágot, míg a nő felnyergeli azt, csendesen hümmögve simogatva a nyakát közben. Az állat nem nagyon mozdul, egészen jól tűri a szeretgetését - vagy csak nem érdekli őt -, viszont mikor elkezdi őt megszaglászni, akkor nagy, kíváncsi szemekkel elengedi az állatot, jobbnak ítélve, ha hátrál néhány lépést, majd megsimogassa a fejét. Elnézi ezt a furcsa fejformát, amihez nem sokszor volt szerencséje - Al-Nuszra jobban kedvelte az élőholt lovakat, amik egyáltalán nem voltak ilyen szépek, és még a fejformájuk is valamennyivel másabb volt.
– Jó nagy orrlukai vannak... – motyogja homlokráncolva, megérintve az orr területét, meglepetten véve tudomásul, mennyire puha. Ahhoz már nem szól hozzá, hogy mennyi lovat visznek el magukkal – ő legszívesebben az összeset magával rángatná -, így csak örül annak, hogy a nő ellenére sincs, hogy hozzanak még néhányat magukkal.
Alaposan rácsodálkozik a tényre azonban, hogy a nő képes megülni nyereg nélkül egy lovat, ám sem Hirion, sem az idegen nem intik le őt, hogy neki lehetetlen lenne elsajátítani ezt. Na nyilván nem most, bárcsak úgy lenne...!
- Nem baj, a lényeg, hogy majd megtanulhatom! – vigyorodik el ismét, odalépve Hirion elé, mikor a zabla is rákerült a hátasra, akire ideje lesz már felszállni. Meg is emeli a kezeit, hogy bátyja kényelmesen találjon a hóna alatt fogást, ő pedig a nyeregbe belekapaszkodva igyekszik felhúzni magát, kicsit ügyetlenül átdobva egyik lábát a másik oldalra. Újabb elégedettség söpör végig rajta, hogy megint ilyen magasan lehet, és biztosan le se szállna, ha nem lenne rá szükség. Olyan jó ilyen magasnak lenni! Biztos egy csomó mindent láthatna az utazások során is, ha lenne egy ilyen nagy hátasuk, nem beszélve a gyorsabb haladásról. Mondjuk enni elég kényelmetlen lenne így, ez meg elég nagy hátrány...
Hirion hirtelen rángatja ki a gondolatai közül, mikor kivezeti a lovat a karámból, és az állat emiatt olyan váratlanul mozdul meg alatta, hogy az első zöttyenéssel kis híján le is esik a hátáról. Önkéntelenül is erősen belekapaszkodik a nyeregbe, hirtelen kapva a megmunkált bőrdarabért, egész testében megfeszülve, nehogy véletlenül tényleg leessen, mert ez így teljesen más élmény, mintha a ló csak úgy állna a helyén. Így most még elképesztőbbnek tűnik a számára, hogy valaki szőrén ülje meg ezeket a négylábúakat, hát hogy lehetséges ez?! Még nyereggel se tud megmaradni rajta rendesen! Jó, na, nincs különösebb gondja, de azért tart hogy ennyire... rázkódik meg lötykölődik meg inog meg minden.
A szeme sarkából észreveszi a nő közeledését, és egyre nagyobbra nyílnak a szemei, ahogy felfogja, mennyi ló kezd el kutakodni a karámján kívül. Nem beszélve arról, hogy az idegen mögött is van kettő, amelyek velük fognak tartani, és ez vigyorra készteti, majd mikor megpróbálja az egyik hátas megenni a haját, halkan felkuncog.
- Ó, szóval Zyleena a neve? – csodálkozik rá Hirionra. Hmh, biztos akkor mutatkozott be neki, mikor ő már a lovász figyelmét próbálta lekötni. Kíváncsi lenne, mit beszélgettek még, talán róla volt szó? Vagy összepiszkálódtak? Esetleeeg...
Mielőtt túlságosan elveszhetne a lehetőségek tengerében, megkapja a kantárt, amitől elkerekednek a szemei rémületében.
– De... Hé, Hirion, ne hagyj itt! – kapálózik utána egyik kezével kétségbeesetten, míg másikkal ujjai közt a kantárt és a nyerget is szorongatja, nehogy elveszítse az egyensúlyát és a földön kössön ki. – Én nem tudom vezetniii – esik kétségbe, nem merve a lábaival is harangozni tiltakozásában, nehogy a hátas ezt jelzésnek vegye és meginduljon annak ellenére, hogy nem akarta előidézni ezt. Meg hát már nem a karámban vannak, ahol a szűkös hely miatt úgyse mehetne sehova, itt van egy köpésre a kijárat, aztán ki tudja, meddig megy el!
Az aggodalmas kétségbeesése tovább fokozódik, mikor Hirion folytatja a figyelmeztetésével, ami cseppet sem azt sugallja, hogy jó végeredményt jósol az eseményeknek. Szólásra nyitná a száját, hogy tiltakozzon nem azért, mert ne tenné meg a kedvéért, hanem azért, mert nem tudja megtenni, nem erős és nem ügyes ő még annyira, hogy képes legyen véghez vinni azt, amit kér. Végül mégis lenyeli ezeket a kikéredzkedő szavakat, oldalra néz és lesüti a pillantását, sejtve, hogy a beleegyezés bátyja megnyugvására van, így csak bólint egyet csendesen. Nem nevezhető a legvidámabbnak az elhangzottaktól, na meg nyilván nem akarja hátrahagyni a testvérét, hiszen nélküle aligha menne bármire is, lopni se tud rendesen, nemhogy falvak közt biztonságosan közlekedni, hiszen még mindig csak egy gyerek, akinek szüksége van testvére támogatására...
Kissé rászorít a kantárra és ráharap az alsó ajkára tehetetlenségében, mert bár nem tartja igazságosnak, hogy ő meneküljön, tudja, hogy úgyse tehetne mást – többször is tapasztalta Al-Nuszra közelében, hogy mekkora különbségek vannak gyerekek és felnőttek között. Ha segíteni próbálna, az csak hátrány jelenleg.
Lashrael említésére Hirionra néz kissé elhúzott szájjal, mert bár korábban majdnem felhozta az ötletet, hogy a sötételfek területét hátrahagyva inkább menjenek az erdeihez menedékért, nem biztos benne, hogy ő megtalálná a nőt egyedül. Nem is emlékszik annyira a vonásaira, csak arra, hogy vörös a haja és pamacsos fülei vannak, ha átváltozik. Meg... Ha odamenne az elfekhez, amihez át kell vágnia egy mocsáron és az ork hegyeken is, ha jól emlékszik... Ha valaha eljut az erdejükig... Vajon meghallgatnák? Vagy tényleg csak lelőnék őt, ahogyan azt otthon állandóan hallotta?
- Akkor inkább gyere vissza hozzám! Úgyse az én barátnőm, hogy csak úgy beállítsak hozzá! – húzza fel végül az orrát hisztisen, téve karba a kezeit, egy pillanatra feledve, hogy egy megtermett lovon ül, de amint eszébe jut, rögtön belevési körmeit a nyeregbe, úgy szorítja.
Ha Hirion felül mögé, akkor kicsit lazulnak az izmai, tudva, hogy testvére mögötte van és félig át is öleli, hogy a kantárt fogva valamelyest irányítsa a lovat. Ha nem ül fel mögé, akkor elmondhatatlan feszültségében izzadni kezd, mihez kezdjen, hogy a lovat megindítsa Zyleena és Hirion után. Ülni és irányítani azért más! A kérdését ettől függetlenül nem hagyja el, mivel segítségre szükség lesz, így akkor ejti meg, mikor Hirion kénytelen mellé baktatni a lóval, hogy segítsen a sajátja vezetésében.
- Mmmhm, jó - bólint egyet testvérének csendesen, majd kicsit megemeli a hangját, hogy Zyleenának is válaszoljon. - Az üres hasam se vár!

//Hirion//

Tudom, hogy Elethea is valószínűleg fél és ideges, hogy miként alakul majd a „kis” kalandunk, de ezt soha nem vallaná be, inkább nagyotmondásokkal és látszólagos nemtörődömséggel játssza a magabiztosat.
Ehhez tartozik az is, hogy a lehető legnagyobb lovat nézi ki magának, de végül is nem rossz ötlet, hiszen, mint még időben rájövök, nem hagyhatom egymagában ülni a lovon, még akkor sem, ha első szándékomban kötőfékre fogtam volna az övét, mert könnyen leeshet róla a nem létező lovagló tudásával, aztán a lovak lába alá kerülhet könnyen.
- Nem vagy olyan szerencsés, hogy itt hagyjalak és….igen, ideiglenes utitársunk neve Zyleena. – biccentek egy kis vigyorral.
Mikor már megbizonyosodom afellől, hogy a húgom biztosan ül a nyeregben, magam is mögé pattanok, így mire Zyleena megnyitja a kényszerből karcsú paripák előtt a karámok ajtaját és megjelenik két lóval, már menetre készen állunk.
Most már nem halogathatjuk az indulást, hiszen a bátrabb hátasok már szétszéledtek és csak a kézhez szokottabbak téblábolnak körülöttünk, így hamarosan már a faluban is felfedezhetik, hogy valami nem stimmel az istálló környékén.
- Akármennyire is ezt a látszatot kelti a kishúgom, nem vagyunk válogatósak. – vontam meg a vállam a zsoldosnő szakácstudására, mert ha innen épségben elszabadulunk, tényleg a legkevésbé az fog érdekelni, hogy milyen minőségű az étel, ami majd a gyomrokba – de nem az enyémbe – kerül.
Zyleena is lezárja itt a csevejt és megnógatja a lovait, amik engedelmesen a főtér irányába fordulnak. Én is megütögetem a sarkammal a nagydarab állatot, ami meglepően kezesnek bizonyul. Jó pár kiengedett jószág követ minket.
Elethea szavai nem lepnek meg, hiszen tudom, hogy ő is legalább annyira ragaszkodik hozzám, mint én hozzá és talán bele is őrülnék, ha vele történne valami, de éppen ez vezérel abban is, hogy tudjam, ha velem történne valami, biztonságban tudhatom. De persze nála ezt sosem lehet tudni…..
- Nem a barátnőm! – koppintottam – persze nem túl erősen – az előttem billegő kobakjára. – De biztos vagyok benne, hogy jól gondodat viselné és Nyusztól is biztonságban lennél ott. – jegyeztem meg egy csibészes mosollyal, ahogy a hadvezér gúnynevet használtam. – És visszafogok térni hozzád, mindenképp. – nyugtattam meg, bár azt nem téve hozzá, hogy ha mást nem szellem alakban, mert én nem lennék képes magára hagyni.
Mivel nem kell messzire menni, hamar elérjük a főteret szegélyező házakat, ahol a helyzet felmérése céljából leszállunk a nyergekből, Eletheat azonban maradásra intem. Eddig szerencsésen nem fedezett fel minket senki.
Zyleena mellett én is óvatosan kidugom a fejem, hogy felmérjem, mi vár ránk. A tér nem túl nagy és jelenleg teljesen kihalt, csak két Nuszrás katona strázsálja a szemközt árválkodó szekeret. Úgy néz ki, hogy talán épp lerakodnak róla, mert a ponyva megbontva félre van tolva és a raktárajtó csak félig van behajtva. Mivel a miénken kívül még hégy irányba ágazik út a térről, fontos lesz tudni, hogy melyik irányt válasszuk, már ha sikerül elcsalni az őröket, mert ha ők ott vannak, aligha nézik tétlenül, ahogy bekötjük a szekér elé a lovakat és el húzunk vele.
Ráadásul azt sem hiszem, hogy csak ketten lennének és, ha kiabálni kezdenek, akkor nyakunkon lesznek a többiek is……
Aztán elkezdődik! Valaki felfedezte a nyitott istállót vagy a bóklászó lovakat, mert onnan, ahonnan jöttünk kiabálás hallatszik, amihez egyre többen csatlakoznak és ha jól hallom, nem épp dícsérő szavak pattognak.
Legnagyobb sajnálatomra, azonban az őrök nem mozdulnak, mert egyikük okosabb, mint szeretném és maradásra bírja az izgágább társát is.
Mikor Zyleena visszahúz és elmondja a tervét, nem vagyok boldog, de nem nagyon van más választá, ha csak nem megyünk el a szekér nélkül.
- Hát nagyon remélem, hogy igazad van, de előtte akkor mond meg, hogy melyik úton jussunk ki a faluból. – intek a szerteágazó utakra. – És, hogy hol várjunk be, ahol az esetleges üldözők sem látnak meg.
Annyira nem ismerem a környéket, hogy hirtelenjében jó búvóhelyet találjak.

Kissé elmosolyodik, mikor jóformán megnyugtatod, hogy nem lesz szükség nagy szaktudásra az elkészített étel elfogyasztásához, de végül csak egy egyszerű bólintással reagál rá. Hamarosan már egyébként is azon kell törnötök a fejeteket, miként fogjátok kivitelezni a tervet, amit Zyleena felvetett, de láthatóan a nőnek elég konkrét elképzelései vannak erről is. Még ha az elején meglehetősen szétszórtnak is bizonyult a továbbiakkal kapcsolatosan, talán most már kezd érződni a számodra is, hogy nem először csinálja ezt – minden bizonnyal a hirtelen megjelenésetek is megzavarta őt a feladatában.
- Capitaltól elég messzire esik a hely, nem hiszem, hogy sok katonát kirendelnének, ha egyébiránt a fővárosba kellenének... Legjobb tudomásom szerint legalábbis – néz rád azért, hátha többet tudsz erről, de nem valószínű, hogy kivetnivalót látsz ebben a meglátásban. Al-Nuszra bár keres titeket, az összes erőforrását nem pazarolhatja rátok, ugyanis akkor a saját hatalmát ingatná meg a katonái hiányában, nem beszélve arról, hogy akkor nem lenne őrség a fővárosban sem. Azt sem feltétlen akarhatja megkockáztatni a hadvezér, hogy a város viszonylagos irányítását átvegye a Pók-ház, és ha láttátok is ezeket a lila egyenruhákat utazásaitok során, sose hemzsegtek a települések tőlük, sok esetben pedig el is kerültétek Al-Nuszra kutyáit. Amennyi időt itt töltötteket, ebben a faluban is azzal a néhány katonával találkoztatok, amivel Zyleena küzdött, és a szekér ittléte miatt az sem elképzelhetetlen, hogy ennek kísérésére lettek kirendelve.
- Az út pedig... – kiles újra, aztán visszahajol hozzád. – Balról a második – mondja, és tudhatod, hogy az nincs is annyira messzire a szekértől, ránézésre pedig mintha csak irányba is állították volna nektek: jóformán azonnal rákanyarodhattok a lovak bekötését követően. - Ha sikerült befogni a lovakat a szekér elé, akkor csak haladjatok egyenesen, beérlek titeket. Nem hinném, hogy addig húzódna, de tételezzük a legrosszabbat: ha napnyugtáig nem talállak meg titeket, akkor menjetek arra, amerre jónak látjátok, mert vagy elkaptak, vagy menekülni kényszerültem – néz a szemedbe, még megvárva a válaszodat, és ha jóváhagyod, akkor hátranéz a hozott hátasra elgondolkodva. – Hmh, csak hátrány lenne... – motyogja. – A lovat itthagyom – emelkedik fel, kivonva az egyik kardját, leakasztva hátáról a pajzsát, és néhány lépéssel szinte kivetődik a házsarok mögül, egyenesen rohanva a szekeret őrző katonák felé, akik közül meghökkenésében az egyikük azonnal felkiált, de el is fojtja, ahogy maga elé rántja a lándzsáját.

Minden bizonnyal szemmel követed az eseményeket, így odafigyeléssel hallhatod, ahogyan a duó okosabb tagja megszólal:
- Nem hat rá a mágia! – A fogait összeszorítja, de előrébb lép a szekértől, hogy ne akadályozza őt a mozgásban, meg is indulva Zyleena felé, hogy szúrjon, de a nő maga elé rántja a pajzsát, félreütve a lándzsát, és mielőtt a zsoldos a katona gyomrába térdelhetne, a férfi a lendületet használva megforgatja a ládzsát, hogy a másik végét előrenyomva ő üsse gyomorszájon a nőt. Zyleena az utolsó pillanatban egy nagyot dobbantva éppen csak kitér egy fordulattal, mire az ebből adódó lendülettel vezetné pajzsos karját, hogy a katona fejét eltalálva ha nem is kiüsse, de legalább megszédítse, viszont a másik katona lándzsája a látóterébe kerül. Pajzsát az ütés helyett védelemre használja, és az erőtől, amivel nekicsapódik a lándzsa, kénytelen hátratántorodni pár lépéssel, az egyensúlya teljes visszanyerésével pedig tesz még néhány hátráló lépést, közben megfordulva, hogy rohanásra váltva elterelje két katonát a helyszínről.
A fiatalabb sötételf már rohanna utána egy kiáltással, vélhetően azzal a felszólítással, hogy álljon meg, ám aki korábban megállította őt, most is ezt teszi, megemelve elé a lándzsáját.
- Hol van a két kölyök? – kérdezi a férfi, mire Zyleena megtorpan, arcából viszont a maszkja és a haja miatt semmit nem látsz, hezitálva történő megfordulása miatt ugyanakkor érezhető, hogy erre nem számított. Kisvártatva visszafordul a katonák felé, akik közül a tapasztaltabb önelégülten elvigyorodik, hogy fogást találhatott a nőn, akinek csendes figyelmét érdeklődésként kezelve folytatja:
- Kell nekünk az a kettő. Ha átadod nekünk őket, viheted a szekeret – bök állával felé. – És még ezt is megkaphatod – nyúl az övéhez, meglötyögtetve az övéről lógó bőrzsákocskát, amiből fémes zörrenés szűrődik ki: pénz. – És még el is mehetsz szabadon – tárja szét a férfi a karjait. A katona láthatóan tisztában van azzal, hogy mindezek egy üldözött és számkivetett számára nagy értékekkel bírnak és kevesen tudják megállni, hogy feladják a saját társaikat ilyen helyzetben.
Zyleena egy darabig áll, talán mérlegel, hogyan jönne ki ebből a legjobban, arca látható szegletén viszont egyetlen izom rezzenése se látszódik: mereven figyeli egy szem rubintekintetével a katonát. Ha figyeled az eseményeket vagy csak hallgatod, akkor kínosan lassan telhet az idő, hiszen ez a szituáció most egyértelműen próbára teszi azt a bizalmat és hitet, amit a nőbe fektettetek. Belül talán már érzed, hogy újabb árulás áldozata leszel, hiszen ez a sötételf mentalitás alapköve, nem beszélve arról, hogyha Nuszra beosztottjai valóban elengedik őt ennyi mindennel, még jobban is járna, mintha titeket segítene ki.
A nő hosszú, súlyos másodperceket követően végre megemeli a kardját, hogy megmutassa az irányt, és meglehet, nem hiszel a szemednek, de nem felétek mutat. Bár nem is abba az irányba vezeti kardját és így a katonák pillantását, amibe eredetileg tervezte; feltételezhetően gyanította, gyanús lesz a katonáknak, ha ugyanazt az utcát mutatja, amelyikbe egyébként is menekült volna. Láthatóan azonban ezen a felhős, félhomályos napon mégis rátok mosolyog a szerencse vagy annak a szelleme, esetleg démona, mert ezzel jócskán megnőtt az esélye annak, hogy Elethea megtöltheti a pocakját, akár Zyleena társaságában, akár az ő hiányában.
A férfi még elégedettebb vigyorral fürkészi a zsoldost, majd odatrappol a félig nyitott ajtóhoz, hogy bekiabáljon:
- Nitrehal! Hagyd a pakolást, gyere, kapás van! – kiált be, és nemsokára megjelenik egy kardforgató a Hidra-ház egyenruhájában. Szinte azonnal a fegyvere markolatához kap, ahogy megpillantja Zyleenát, egyértelműen felismerve az alakot, aki mereven áll továbbra is a helyén, arra várva, hogy mikor vezetheti el ezt a hármat a helyszínről.
- Ő? – horkan fel, ránézve arra, aki kihívta.
- A két kölyök – jelenik meg újra egy önelégült vigyor a lándzsás képén, mire a kardforgató hasonló ábrázatot vesz fel. – Elvezet minket hozzájuk – teszi hozzá sunyin.
- Akkor kövessük – tesz egy lépést Zyleena felé. – Menjünk! – int egyet, ezzel indítva el a nőt az útjára, aki megfordul, hogy elvezesse őket a helyszínről. Amennyire sejthető, már szemet is növesztett a hátára, nehogy Al-Nuszra katonái meg találják őt támadni hátulról és meglincseljék őt az így eldöntött harcot követően, rátok azonban nem néz egy pillanatra sem, nem akarva megkockáztatni a lebukást és észrevételeteket.
A katonák – akik szinte kipukkadnak a büszkeségtől és a várható jutalomtól, amit Nuszrától kapnak az elkapásotokért - hamarosan eltűnnek Zyleenának köszönhetően, nektek pedig van lehetőségetek a lovakat a szekér elé kötni, és még csak probléma sem merül fel. Persze körülöttetek zajlik az élet, hiszen a lovak az istálló mindkét oldalán kószálgatnak és nézelődnek, amit az itteni kicsi sötételf populáció nem vesz túlságosan jónéven, így mire már a lovakat szerelitek fel, az épület kétoldaláról hallatszódik az éjtündék káromkodása. Néha felnyerít egy ló, eljut hozzátok egy-egy jószágnak a prüszkölése vagy dobbantása, és már csak idő kérdése, hogy az összes hátas visszakerüljön a helyére – a szekér előtt lévőket kivéve. A hangok miatt azonban olyan szempontból nem kell aggódnotok, hogy Zyleena nem abba az utcába irányított titeket, ami közvetlenül érintkezne az istállóval, így az ottani tumultust el tudjátok kerülni, jobb esetben pedig még a házak takarásában is lesztek, míg a földes-köves úton észrevétlenül elhagyjátok a falut és mentek egyenesen, ahogyan a nő monda – már ha tartjátok magatokat ehhez.

Elethea

- Inkább te nem vagy olyan szerencsés! – ölti ki a nyelvét Hirionra. – Így tudlak piszkálni! – teszi karba a kezeit nagy elégedetten, de szinte rögtön válnak vonásai riadtá, ahogy a magasságot realizálva megragadja a nyerget. Még nem jött el a napja, hogy leessen! Hirion mondjuk nagyban megnehezíti ebben a dolgát, mikor felpattan mögé a lóra; összehúzódik, hogy ne legyen útban és egy véletlen mozdulattal pont a bátyja legyen az, aki lelökje. Kinézni nem nézi ki belőle, hogy megtenné, mert ilyen mocsokságra még ő se lenne képes! Viszont ezzel a lovaglás maga is biztonságosabbnak tűnik: valamelyest testvérének dől, így érezve maga mögött a jelenlétét, meg ha ki is billenne a nyeregből egy kicsit, a kantárszárat tartó kezeivel közrefogja őt. Nincs mitől félnie!
- Nem is vagyok válogatós! Legfeljebb te! – fordul meg törzsből valamennyire, hogy az orra hegyét megnyomja, szigorúan húzva össze a szemeit. – Én csomó mindent megeszek – teszi újra karba a kezeit, ezúttal az elégedetlensége miatt, hogy Hirion ilyeneket mond róla. – Csak éhes vagyok, nem válogatós! – duzzog tovább, ami magával is vonszolja a piszkálódást, mint viszonzást, ígéretét így hamar be is váltva, amire azonnal érkezik a számára nem túl kellemes válaszreakció.
- Au! – kap a fejéhez felhúzva a vállait, majd hátranézve nagyon-nagyon gonoszan fürkészi bátyját. Megérdemli, ha már kapott egyet a fejére igazságtalanul! Na jó, annyira nem, de na, annyira vicces ezzel piszkálni Hiriont, hogy nem tudja kihagyni! Meg hát azért idegesíti is egy kicsit, hogy pont egy erdeiben kezdett el megbízni - nem mintha a sötételfek jobbak lennének, de akkor is...
Hisztizve kapaszkodik bele a nyeregbe, halkan morogva, viszont nem mond ki semmi értelmetzhetőt sem, mert bár felmerül benne a kérdés, hogy mégis hogyan és miként fog egyáltalán eljutni ahhoz a nőhöz, hogyan fogja megtalálni, nem teszi fel őket. Ha feltenné, azzal csak nem nyíltan elismerné, hogy igaza van Hirionnak, és köztudottan nem neki van igaza! Mindig, MINDIG a hugica mondja meg az igazságot, és ő azt vallja, hogy Hirionnak úgyse lesz baja, este pedig egy jót vacsoráznak majd!
...meg hát ezekre a kérdésekre lehet, Hirion se tudna választ adni, ha meg nem gondolt rá... Akkor jobb is. Nincs felkészülve a Zevadaron túli vidékekre, fogalma sincs, hogy min kell átvágnia és miken kell keresztülküzdenie magát ahhoz, hogy egyáltalán nyomra bukkanjon, ami elvezeti őt Lashraelhez. Állítólag egy sötételfnek meg nem is segítenek, legyen akármilyen fiatal, bár Hirion erről többet tudna mesélni... Ha elhagyják Zevadart, akkor pont ezért kéne az, hogy vele jöjjön!
- Hmh, jó... – morogja duzzogva. – De úgyse fog semmi sem történni! – köti az ebet a karóhoz, felhúzva az orrát, ezzel is kimutatva, mennyire mélységesen nem fogad el ellentmondást. Ha azt mondta, rendben lesz minden, akkor az úgy is lesz!
Aztán megérkeznek, ő pedig felkapja a fejét, mikor Hirion leugrik a nyeregből. Ő reszketve marad a hátason, most már görcsösen kapaszkodva a bőrdarabba, figyelve, hogy mit pusmog össze bátyja és a nő. Ahogy ezt figyeli, mérhetetlenül nagy igazságtalanságra figyel fel, átlátva jelenlegi félelmeinek ködén: csak ők leskelődnek! Kihagyják őt ebből a mulatságból! Hát milyen dolog ez?! Hirion igazán levehette volna őt, hogy velük együtt nézhesse meg, mi folyik a... ezen a helyen, és még biztos lettek volna jó ötletei is, erre...! Argh! A gonoszak!
...vagy olyan dologról beszélnek, amiről nem kéne tudnia? Olyan... felnőttes dolgokról? Hmmh, érdekes elképzelés... Míg benn volt az istállóban, addig ilyen jóban lettek?
Nagy morfondírozását egyedül az alatta lévő ló zavarja meg, mely megmozdul, de csak annyira, hogy kényelmesebben álljon a négy lábán, viszont még ez is kiakasztja: összeugrik riadtában és alsó ajkába harap, nehogy kínjában felkiáltson, ezzel azonnal magukra vonva Nyuszi katonáinak figyelmét - vagy bárki másét, aki a környéken van, az meg most nem hiányzik.
Hirion viszont ezért kapni fog! Azért is, mert nem vitte magával és azért is, mert megijesztette a ló! Igazságos? Nem biztos, de nem baj, majd ráfogja valamire, amiért már megérdemli!

//Hirion//

Bár valószínűleg nem velünk képzelte el a szekérlopást Zyleena, azért hamar feltalálta magát, igaz a kocsmában történő harc után egyedül talán nem is lenne esélye, hogy elvégezze a dolgát. Egyébként meg nagy szüksége lehet a szekéren lévő dolgokra, mert a fokozott veszély ellenére sem fogta menekülőre, hanem ragaszkodik a terve végrehajtására.
Rajtam is végigfutott már, hogy vajon miért is mentem bele ebbe, de ha pár nap nyugalmat lelhetünk ezeknek a lázadóknak a táborában, remélhetőleg megéri, hiszen mostanában elég izgalmakban volt részünk és főként Elethea-nak szeretnék pár gondtalan napot, nem egy ekkora lánykának való ez az életmód és az sem árt, ha pár napig tele hassal térhet nyugovóra. Már persze, ha sikerül a terv és mindannyian épségben megússzuk…….
- Sajnos ezeknek a katonáknak az ura, Al-Nuszra hadúr épp elég emberrel rendelkezik, hogy jusson is maradjon is és annál elszántabb, minél tovább kell várnia arra, hogy zsákmánya a kezébe kerüljön. – szalad ki a számon miközben gyűlölködve nézem a jellegzetes színekbe öltözött katonákat.
Aggaszt, hogy akármennyire is próbálunk kevésbé fontos, kis településeken áthaladni, mindig látunk vagy az úton vagy a falukban belőlük párat, bár talán reményre adhatna okot, ha tudnám most egy másik Ház miatt is fő a feje, az talán nagyobb reményt nyújtana.
Kicsit visszalépek a saroktól, hogy megpaskoljam a nyugodtan álló lovat és egy bátorító pillantást vessek a hátán ülő húgomra, aki biztosan ég a vágytól, hogy tudja mi van a téren, mit látunk és mi a következő lépés, miközben Zyleena ismerteti velem, hogy merre is haladjunk és hol fogunk találkozni vele, így legalább Elethea is hallja, ezért nem kell majd engem faggatnia, hogy mit fogunk csinálni.
- Van két katona a szekérnél. – fordítom magam felé húgom figyelmét. - Zyleena elcsalja őket, a többit hallottad. Ha a lovakat befogtuk, akkor felülünk a szekérre és hajtunk, ahogy csak bírunk, nem állunk meg semmi miatt. – mondom neki határozottan, ezzel megerősítve, hogy ha megsebesülök is, vagy rosszabb, hajtson tovább, bár tudom, hogy nem erőssége a szófogadás…… - Rendben, úgy teszünk, ahogy most megbeszéltük. – bólintottam a zsoldosnő szavaira, aki ezek után úgy dönt, lova nélkül könnyebben boldogul az őrök elcsalásával. – Készülj húgocskám, ha itt az idő felülök mögéd és úgy sietünk a szekérhez. – biccentek testvéremnek, azzal az épület sarkhoz sietek, hogy megfeszült izmokkal várjam, mikor kell indulnunk.
A katonák azonnal készültségbe vágják magukat és átkot szórnak rá, ahogy megpillantják Zyleena-t, ami azt mutatja, hogy nem zöldfülű kezdők. Na meg nem is hatódnak meg a nő támadásától, fegyelmezetten, együtt dolgozva harcolnak és majdnem sikerrel is járnak. Zyleena hátrálni kényszerül……bár talán ez is a taktikája része……
Mikor az egyik őr megindul, úgy néz ki talán bejön a terv, de aztán a másik keresztbe húzza a számítást, ráadásul úgy látszik sejti, hogy közünk lehet a lázadóhoz vagy neki hozzánk, nyilvánvalóan tisztában van pár dologgal és most úgy véli egy törvényen kívülivel megegyezhet a feladásunkban.
Összeszorul a szívem és még a lélegzetem is visszafojtom, úgy figyelem, hogy mit tesz Zyleena….., hiszen szinte nem is ismerjük egymást és meg kell vallanom, a katona ajánlata minden tekintetben csábító, megkapja a szekeret, elengedik és még pénzt is kapna, mit veszítene két kölyök feladásával……És a nő mozdulatlansága nem sok jót ígér….az arcát nem látom a kendő takarásától…..Miért nem csinál valamit? Mire vár?
- Elethea…….-suttogom a húgomnak. – Készülj……készülj…. – remeg meg a hangom. – Lehet….menekülnünk kell…..
Aztán mégis megelevenedik az eddig szoborként álló nő és……….egy másik utcára mutat!
A levegő majdnem kirobban belőlem, de még időben fogom vissza magam, ahogy megkönnyebbülök.
- Talán mégsem. – sóhajtok, de meg kell nyugtatnom a húgomat is, aki talán a kiabálást, amivel a katona hívja a többieket, ő is hallja. – Elcsalja őket…….Zyleena elcsalja őket……
Most már kissé nyugodtabban lesem a folytatást, bár még van egy feszült pillanat, amikor egy olyan katona jelenik meg, aki a kocsmában látta a zsoldosnőt, de aztán nagyobb a csábítás, hogy minket elkapjanak, mint a lázadó irhájának kikészítése, de az is lehet, hogy két legyet akarnak ütni egy csapásra.
- Vigyázz magadra! – suttogom a nekünk hátat fordító nő felé, majd megvárom míg a négy alak eltűnik az utcában. – Mehetünk. – ugrom fel Elethea mögé és a lovat, míg a mögöttünk baktatót a szekér felé irányítom.
Erőszakkal fogom vissza magam, hogy ne rohanjak, hogy ne keltsünk feltűnést, de hála a Szellemeknek, mindenki az elszabadult jószágokat kergeti, de ez nem tart már sokáig.
A szekérhez érve, leemelem Elethea-t a lóról.
- Ülj fel a szekérre. – intek neki, aztán kapkodva bekötök két lovat a szekér rúdjához, majd a kantárokat húgom kezébe dobom, míg magam is felszállok mellé és átveszem tőle. – Akkor hajrá! – mosolygok rá bíztatóan, hogy eddig minden rendben volt. – Gyí! Gyí! – rántom meg a szíjakat és az ajánlott utcán már vágtatunk is a városból kifelé.
Egy katona sem kerül az utunkba, így már reménykedhetünk a sikerben, már csak Zyleena-nak kell utólérnie minket.
- Jön majd meglásd, jó harcos. – mondogatom mind a húgomnak, mind magamnak.

Elethea

Bátyja nagyon is jól ismeri őt, és mikor már komolyan elkezdene azon gondolkodni, hogy az orrára koppint, amiért nem avatja be őt a tervbe, már jön is Zyleenával együtt, hogy a nő ismertesse az elképzeléseit. Mintha Hirion csak megérezte volna csúnya nézését a hátán és meghallotta volna a gondolatait! Helyes! Viszont roppantmód bosszantja, hogy a nő is a legrosszabb lehetőségeket is számításba veszi, ellenszenve jeleként pedig durcásan karba teszi a kezét, és olyan, de olyan morcosan vonja össze a szemöldökét, mintha a nő valami nagyon rondát mondott volna, amit egy gyerek társaságában nem kellene.
- Úgysem lesz baj! – ismétli el a szavakat morgolódva, amiket Hirionnak is mondott már, persze csak visszafogott hangerővel, mert hát azért azt tudja ám, mennyire nem kéne zajongania. Akkor Hirion az ő orrára koppintana! A tervbe ugyanakkor bátyja nem köt bele, ő meg nem nagyon tud, mert nem látta a teret, ahol a várható küzdelem zajlani fog, és különben is, neki csak az számít, hogy a végén tele legyen a hasa! Ha már így megígérte ez az idegen, akkor ne játszadozzon csak úgy az érzéseivel, szóval tessék csak mindent beváltani! Hogy milyen módszerrel, nem érdekli, a nő ismeri a saját határait és képességeit jobb esetben, rosszabbikban meg... Öh... Fogalma sincs, mi lenne. Talán nem vállalná magára a felelősséget?
Hirion gyorsan felvilágosítja a falakon túli helyzetről, mire nagyokat bólogat. Ha van is itt két katona, akkor Zyleena biztos jól összeismerteti őket a pajzsával, amit úúúúúgy megnézne, mert annyira vicces látvány lenne, és amíg ez zajlik a nem túl barátságos ismerkedés, addig...
- Úúúúú, ellopjuk a szekeret…?! – csillannak lelkesen a szemei, kis híján felkiáltva, de még éppen időben realizálja, hogy nem kéne hangoskodnia, így csak suttogva kiabál, a lelkesedését viszont semmivel se tudná leplezni. – Úúúú, Hiri, ez olyan menő! Aztán majd elkezdenek üldözni minket, de mindegyiküket lerázzuk…! – kezdi el máris elképzelni az izgalmasabb variációját a szekér eltulajdonításának, noha tisztában van azzal, hogy a legjobb opció a feltűnésmentes eltűnés lenne. Ettől függetlenül még ábrándozhat ilyenekről, főleg, hogy garantált sikerrel képzeli el a zárását!
Ahogy testvére felhívja a figyelmét a készülésre, elhelyezkedik a nyeregben, erősen ráfogva annak a szélére, hogyha bátyja felpattanna a hátasra egy váratlan pillanatban, a lendülete, ami minden bizonnyal a nyerget is megrántaná, ne sodorja le. Azért annyira nem magabiztos egy ilyen magas állaton úgy, hogy most először kell rajta egyedül ülnie! Előtte is talán kétszer ült lovon kölyökként segítséggel, de ahhoz nagyon rossz emlékek kötődnek, most viszont figyelnie kell, na meg hallgatóznia, hátha megtudja, mi történik odakinn a téren. Nincs ideje azon gondolkodni, hogy mikor ült lovon korábban!
És nem hiába figyel!
A fémek összecsendülésétől végigfut rajta a hideg és a harc izgalmába belegondolva felcsigázottan várja, mi lesz a végkimenetel. Minden hanghoz társít egy képet, természetesen olyat, ami Zyleena fölényét jeleníti meg előtte, a háttérben kiabálók mellett meghallja az erősebben dobbanó lépteket – Zyleena biztos meghátrálásra kényszeríti a katonákat, Al-Nuszra katonáit! Uhh, ha látná mindezt mostohaapja, biztos színt váltana az arca mérgében!
Aztán csend. Ennyi volt? Nyert is? A szellemek biztos vele vannak, ha ilyen gyorsan végzett kettő katonával, de aztán Hirion fura dolgokat kezd el suttogni. Értetlenül ráncolja a homlokát bátyja csendes mondandója nyomán, és egyre inkább összezavarodik. Ösztönösen kérdezné meg, hogy miért kéne felkészülni a menekülésre, de könnyen levezethető a gondolatsor: mert a nő elárulja őket. Hitetlenkedésében nagyobbra nyílnak a szemei, mert nem akarja, hogy újabb árulás áldozatai legyenek – épp eleget csinálják ezt a sötételfek, főleg velük, de… Talán pont ezért nem kéne meglepődnie sem, ha erre kerülne sor. Lassan oldalra vezeti a pillantását, a gyerekes izgatottság elszáll, ahogy újabb emlékeztetőt kapnak mindketten arről, még a felszínről is kiveti őket a saját fajuk, mikor végül a katonák idáig elhallatszódó kiabálása után Hirion újabb szavakat suttog.
- Mi…? – kérdezi csendesen, újabb zavarodottsággal. – Elcsalja őket? – kerekednek még jobban a szemei, ezúttal a megkönnyebbült meglepetéstől. – És te ijesztgetsz itt! – hajolna előre, hogy megrángassa bátyja fekete üstökét, de végül az egyensúlya halvány elvesztésével újra a nyeregbe kapva talál magának biztos pozíciót remegő lábakkal és karokkal a hirtelen ijedtségtől. Alig találja meg a biztos ülését, mikor Hirion felpattan mögé, a nyereg a súlya alatt kissé megmozdul, ami újabb rémületet vált ki belőle, mielőtt viszont felfoghatná, hogy nem fog leesni, bátyja már a kantárt fogva közrefogja őt karjaival. Jócskán nyugodtabbá válik ennek látványától, neki is dőlve hátával testvérének, mellé egy nagy sóhajtást elengedve – ennyi stresszt!
- Legközelebb ne ijessz így meg, mert meghúzom a hajad – teszi karba duzzogva a kezeit egy figyelmeztető fenyegetés társaságában, felnézve bátyjára, akinek leginkább csak az állát látja így.
A lóval elhagyják az épület takarását, és így végre neki is tényleges rálátása van a térre, de azon kívül, hogy igencsak üres, más nem tűnik fel neki – a szekeret leszámítva. Kinéz oldalra, ahol a lovakat hajszolják, az onnét származó káromkodásra és ideges hangokra meg csak magában, kárörömében pisszegve felnevet, biztosnak érezve a feltűnésmentes elnyargalásukat. Ez az érzése még inkább erősödik benne, mikor a ló hátán a tér túloldalára érve a szekér mellett megállnak, ahol megkapaszkodik még egyszer a nyeregben annyira, hogy Hirion le tudjon szállni a ledöntésének félelme nélkül, és mikor a karjait nyújtja felé, nemes egyszerűséggel beledől, persze csak miután átemelte a túloldalon lévő lábát. Nem akar fennakadni egy buta szíjban sem!
Hirionnak szólnia sem kell, hogy felüljön a szekérre; ahogy lerakja őt, már lép is fel a kocsi kétfokos lépcsőjére, hogy egy lendülettel már helyet is foglaljoon annak elején, széles vigyorral figyelve a folyamatot, amíg bátyja felszereli az állatokat. Na meg alkalmanként körbenéz, van-e bárki is a környéken, de aki a faluban tartózkodik, azok a lovakkal vannak elfoglvalva, vagy egyszerűen esetleg… Érdektelenségből alszanak? A szobájukban vannak? Eh, mindegy, lényeg, hogy nincs itt senki és nem fenyegeti őket veszély!
Még elnéz maga mögé, amerre Zyleena mehetett, egy darabig fürkészve az üres utcákat.
- Remélem, jól elveri a seggüket – motyogja, összerezzenve, amikor az ölébe hullik a gyeplő, ösztönösen ráragadva azt, testvére meg ki is veszi ujjai közül, amint letelepedett mellé, hezitálás nélkül indítva el a lovakat. – Úgy izgulok! – szorítja meg Hirion ruhaujját, ahogy elkezd zötyögni alattuk a szekér a földúton, ami a haladásuk zaját tompítva szinte már láthatatlanná teszi őket mások számára. Főleg, mikor kitakarják őket a házfalak! Más kérdés, hogy a lovak rohannak, így kicsit azért mégis hangosabb a távozásuk, ő azonban nem aggódik semmi miatt: a nő is vissza fog térni, a vacsorájuk kiadós lesz és végre kicsit kipihenhetik magukat! Meg hát végre nem gyalogosan kell közlekedniük, hanem szereztek így egy jó szekeret, aminek ülőhelyén a kényelmes szemlélődés helyett természetesen hátrafordul, hogy a ponyvával letakart, az egyenetlen út miatt összezörrenő dolgok között kezdjen el matatni – pontosabban kitapogatni azon keresztül, mi lehet bennük. Kisvártatva dühösen vonja össze a szemöldökét, hiszen mindegyik dobozt lefedték valamivel, ami miatt lehetetlenné teszi a találgatást a tartalom kapcsán. Ismételten hisztisen karba teszi a kezeit, így fordulva vissza, újra lehuppanva az ülőhelyére.
- Azt hittem, megtudhatom, mit hozunk… - morgolódik. – De nem tudom, hogy kell kioldani ezt az izét… De majd Zyleena biztos megcsinálja, csak jöjjön utánunk! De gyorsan! Mert éhes vagyok annyi ígéret után! – húzza fel az orrát, Hirion ezt követő szavainak igazában pedig egyáltalán nem kétkedik. Miért kéne? A nő megmutatta, hogy elbír a katonákkal, csak azt nem tudja, hogyan fog felzárkózni hátas nélkül. – Ja, legfeljebb… őő… talán valami mágikus eszközt, és hirtelen itt lesz a szekéren? Úúú, mi van, ha már a szekéren van, csak a ponyva alatt? – fordul meg újra, megkapaszkodva a szekér oldalában, hirtelen válva kíváncsivá és lelkesedővé.

A szekérlopás a kezdeti nehézségei és izgatottság ellenére meglehetősen jól alakul sikeres összedolgozásotoknak és vélhető szerencséteknek köszönhetően, így miután Zyleena eltereli a katonák figyelmét és őket magukat is a helyszínről, hogy ti cselekedhessetek, zavartalanul fogjátok a lovakat a szekér elé. Senkinek nem tűnik fel, hogy éppen eltulajdonítotok bármit is, ami a faluhoz tartozna, és bár a lovak felől érkező hangok és kiabálások már valamelyest csendesednek, az állatok visszaterelése a helyükre – na meg a lovászfiú felébresztése és számon kérése az esetről – bőségesen hagy időt nektek az elhajtáshoz. Amiatt sem kell aggódnotok már, hogyha észrevesznek, mi lesz, ugyanis addigra már nem lesznek képesek titeket beérni, azok pedig, akik effektíven tudnak mágiát használni, már Zyleenával vannak, elvégre egyszerű falusiak ritkán szánják mágiatanulásra az idejüket.
A lovak a gyeplő megrántására és az indítószavad nyomán elindulnak, és ahogy megrázod még párszor az eszközt, a könnyed kocogásból hamar futásba váltanak a hátasok. Az egyikük bár megrázza a fejét némi prüszköléssel, mintha tiltakozni próbálna vagy jelét adni annak, mennyire nincsen most kedve rohanni, nem rosszalkodik – tartja a mellette lévő állattal a lépést, alattatok pedig az egyenetlen földút miatt a szekér zötyög és billeg, néha kicsit jobban a kényelmesnél. Egyszer-egyszer huppantok, ahogy áthajtotok egy gödrön vagy egy keményebb kitüremkedésen, a házak eközben suhannak el mellettetek, egy-egy keresztutcán pedig, ha odanéztek, még láthatjátok is, ahogy a lovak legnagyobb része már az istállóban található és a félig nyitott ajtón keresztül látni egy kisebb csoport sötételfet az épületben, ahogy azt a szerencsétlent már-már fenyegetik, a fölsőjénél fogva rángatják, hogy válaszoljon végre értelmesen a kérdésükre. Minden bizonnyal nehezükre esik elhinni, hogy fogalma sincs, pontosan mi történhetett, és hogy egy kölyök csinálta mindezt...
Már elhajtotok az utca mellett, már csak pár ház választ el titeket, hogy a falut elhagyjátok és egy látható út nélküli ösvényen haladjatok tovább, egyenesen, ahogyan azt Zyleenával megbeszéltétek, mikor valaki utánatok üvölt:
- ÁLLJ! TOLVAJOK! TOLVAJOK! – kiabál egy férfi, varázslat viszont nem érződik sem a levegőben, sem az elmétek körül, de hogy pusztán azért, mert nem mágiahasználó, vagy nincs elég jó rálátása rátok, esetleg inkább elrohan szólni a többieknek... A hang alapján az utóbbi tűnik valósnak, és ha hátranéz valamelyikőtök, akkor meg is bizonyosodhat erről a tényről: a férfi eltűnik az egyik épület mögött, az elkapott utolsó mozzanataiból ítélve igencsak sietősen. Ti azonban már elhagytátok a falu épületek jelezte határát, előttetek pedig már a csupasz, kopár hegyvidékes, sziklás terület fekszik néhány fekete, korhadozó fával – amolyan tipikus sötételf, élettelen vidék, távol a téli ködbe vesző hegyek homályos formáival.


Hajtotok, talán már egy vagy két órája haladtok, a környezet változatlan, legfeljebb pár kisebb vad volt az, ami keresztezte utatokat, de gyors haladásotokra elriadva minduntalan elbújtak egy szikla mögé. Mögületek a falu már apró pontként lenne látható, ám a sziklás, néhol kanyargósabban járható útvonalnak köszönhetően a kövek jótékony takarásában vagytok mind ti – mind maga a település. Zyleenát ezen idő során nem látjátok, akármerre nézzetek, és talán egyre gyakrabban merül fel bennetek, hogy nem látjátok viszont. Megállni is lassan megfontolandó lesz, ugyanis a hátasok egyre inkább prüszkölnek és egyre több fehér hab jelenik meg a szájuk körül – fáradnak. Az iramot ugyan tartják nagyrészt, de a kezdeti lendül mostanra veszni látszik és valamivel lassabban vágtatnak a sziklás, kemény területen.
Ha megállnátok pihenni, több helyen is láttok rejtekhelynek alkalmas, hatalmas szikladarabokat, melyek dombokként funkcionálnak, így oda vezetve a szekeret elrejthetitek azt az előttük lévő állatokkal együtt. Mélyedéseket is találtok, mind olyat, ahova eső során húzódnátok be, hiszen fedettséget ad, de egyszerű repedéseket is, ahova kényelmesen beugorhattok, bár ezek kevésbé bizonyulhatnak előnyösnek. Köszönhetően a hónak, a szögletes, szúrós vidék sok helyen most puhább formákkal rendelkezik, viszont a hó miatt nyomok is maradnak hátra utánatok, ami miatt nem kizárt, hogy idővel követnek. Szerencsére azonban apró pelyhekben már hullanak ezek a fehér pihék, az égen úszó felhőket elnézve pedig nem lenne meglepő, ha nagyobb szemekben és sűrűbben esne hamarosan, elfedve a nyomaitokat.
A lovak pihentetése miatt, ha megálltok, talán megnézitek a szekér tartalmát is. A ponyvát félrelökve több, használatlan ruhadarabot találtok, kabátot, kesztyűt, sálat, fölsőket és nadrágokat öt főnek, a többit valószínűleg bevitték. Ezek alatt találtok dobozokat, rekeszeket és hordókat, és míg az előbbiek közül mindnek a fedelét meg tudjátok nyitni, az utóbbi esetében csak azok tartalmát nézhetitek meg, amiken egyébként sincs fedő - a többi teljesen zárt, megmozdítva pedig hallani a folyadék tipikus csobbanó hangját, talán bor vagy annak felvizezett verziója. A fedetlen hordókba többféle gyümölcsöt és zöldséget raktak össze, találni répát, salátaféléket, paradicsomot, savanykás almát és szőlőt, más, mocsárvidéki növényt, illetve a kékelfektől származó hínárokat is találtok, szagról pedig jéggel borított kagylóra, halakra és rákokra is bukkantok egy rekesznyi kenyér leemelése után. Egy másik rekeszben sajtfélék és szárított vadhús vár elfogyasztásra, az egészen végignézve pedig biztosak lehettek benne, hogy legalább egy hétre elegendő ételt jelent ez a számotokra.
Talán esztek is valamennyit - vagy legalább Elethea -, amíg Zyleenára vártok és a lovak is kifújják magukat, mielőtt indulnátok tovább, és eközben minden bizonnyal az őrködés sem marad el. A hó miatti tiszta fehérségben el sem lehetne téveszteni, ha valaki közeledne felétek vagy errefelé járna, így az esetleges rejtekhelyetekből ki-kinézve hosszú percekig nem tűnik fel semmi, később viszont megjelenik egy alak. Ha az őrszem - aki valószínűleg Hirion lesz - kicsit mereszti a szemét és fürkészi a távolt, egyre biztosabb lehet egy lovas közeledésében, noha a házasállata közel sem hasonlít mozgásban sem egy lóhoz. Még csak négy lába sincs, ehelyett két lábon szalad, mint valami madárféle, a fehér bundája is csak azért látszódik a hóban, mert befogta a kosz, a rajta ülő alak fekete köpenyét lobogtatja a szél. Ebből a távból egyelőre nem tudná egyikőtök sem megmondani, hogy ki a lovas, fedi őt a köpenyének csuklyája, és ha kikandikál valahol a világos haja, a környezet alapvető kontrasztossága miatt könnyen csak káprázat lehet. Nem kizárható természetesen az, hogy Zyleena tart felétek, ugyanis egyedül van, senki mást nem látni közel s tova, de talán nem is érdemes annyira biztosra sem venni ezt a gondolatot.

Hirion - Lash alkotásában

Bár egy kiáltás, kútba dönthetné a terveinket, szerencsére elég gyorsan és takarásban haladunk, ahhoz, hogy senki ne rohanjon utánunk, na meg nagyon lovuk sem lenne még hozzá. Ezem azért muszáj mosolyognom kicsit, bár a lóeleresztés érdeme igazán Elethea-é, aki sosem megy a szomszédba egy kis mókáért.
Viszont, ahogy elnézem, ahogy duzzogva, karba tett kézzel, lebiggyesztett szájjal ül mellettem, miután nem sikerült felfednie a szekér tartalmát, nem úgy néz ki, mint aki osztja a vidámságomat.
- Ne feledd, hogy ez a holmi nem a miénk, csak segítettünk Zyleena-nak. – néztem rá kissé feddően. – Különben is maradj a fenekeden, mert a végén még lepotyogsz a szekérről és összetöröd magad.  És nem, - húzom vissza az ingénél fogva az ülőpadra, - nem fog hirtelen itt teremni……legalábbis nem hiszem, de biztos megtalálja a módját, hogy utólérjen minket. – igyekeztem megnyugtatni.
Már elég régóta megyünk, ám még nem igazán találtam jó búvóhelyet, ahol a szekeret is elrejthetnénk. Hiába kanyargós az út, hiába vannak az út mellett kisebb-nagyobb sziklák, azok nem elég nagyok ehhez. Szerencsére a tájék kihalt és üldözőknek nyoma sincs, igaz, a zsoldosnő sem bukkan fel, ami nem túl biztató.
A lovak azonban láthatóan egyre fáradtabbak és nem is akarom agyonhajtani őket, később még szükség lehet az erejükre.
Végre megpillantok egy kisebb, kövekkel övezett dombot, ami mögött eltűnhetünk a szekérrel együtt az esetleg az úton haladók szeme elől és megpihenhetünk mi is és a lovak is.
Még egy kis beugró, egy sziklamélyedés is van, ahol nem lepi a talajt hó, ahová nem fúj be a szél és nem esik be az eső, vagy a hó, ha nedvesre fordulna az időjárás.
A fehér lepel azonban veszélyeket is rejt magában, hiszen visszanézve én is látom, hogy a nyomaink azonnal elárulnának minket, ha valaki keresne. Már éppen azon tanakodom magamban, hogy a visszamegyek az útig és a köpenyemmel megpróbálom elsimítani a nyomokat, amikor elkezd hullani a hó ismét. Hamarosan már nem lehet majd látni a szekér nyomát.
- Most már megnézheted mi van a kocsin. – emelem le húgomat a bakról és még segítek is neki.
Örülök, hogy ruhákat is találunk, az élelmiszereken kívül, ami azt bizonyította, hogy Zyleena igazat beszélt a rakománnyal kapcsolatban.
- Éhen már nem fogunk halni. – vigyorogtam a testvéremre, miközben a vállára kanyarítottam egy meleg kabátot és a kezébe nyomtam egy kesztyűt. – És fázni sem fogunk, míg várakozunk. De addig takarjuk le a lovakat is és etessük meg őket. – mutatok a zöldségekre. – Aztán mi is eszünk.
Hagyom, hogy Elethea  válogasson mit akar enni, én kenyeret, sajtot, szárított húst és némi szőlőt eszek.
- Húzódj be oda és próbálj aludni kicsit, én felmászom oda, - mutatok a dombocska tetejére, - és őrködöm, hogy időben tudjak jelezni Zyleena-nak, ha megérkezik.
Ha Húgom belegyezik akkor egyedül mászok fel egy pokróccal, amit magam alá terítek, ahogy elhasalok egy kisebb szikla takarásában odafenn, ha velem jön akkor kettesben tesszük ugyanezt.
Néha megdörgölöm a szemem, mert a fehérség elvakít, de azt azonnal kiszúrom, amikor megjelenik egy fekete pont, ami rohamos gyorsasággal közeledik és hamarosan már látni, hogy ember formája van, de, hogy min ül, azt nem tudom kitalálni, csak azt, hogy nem ló.
Hiába erőltetem a szemem nem vagyok biztos abban, hogy Zyleena az, de …..egyedül van, ki más lehetne?
Azért meghagyom húgomnak, hogy bújjon el a hasadékban, míg nem mehetünk biztosra.
Még egyszer körülnézek és ha nem látok semmit, felemelkedem és intek a közeledőnek.
- Ide! Itt vagyok! – köpenyem takarásában a kardomra teszem a kezem, míg nem látom az arcát.

Érzi az alatta rohanó állat minden rándulását és izomfeszülését, ahogy újra és újra elrugaszkodik a hóval fedett ösvényen, szinte szökkenve, ő pedig szorítja combjaival a jószág oldalát, nehogy az iram egy váratlanul hevesre sikerült lépésében leessen. A levegő, amit kifújnak, mindkettejük szájából páraként emelkedik a magasba ebben a hidegben, noha neki egy kicsit zaklatottabb a légzése, mint az állatnak, köszönhetően az oldalán lévő sebnek, amelyet a nála lévő felszereléssel sikerült ellátnia annyira, hogy a táborig kibírja. Az is mondjuk még egy hétre van, de addig legfeljebb figyel, nehogy elfertőződjön, újra és újra fertőtleníti és a lehető legtisztább gyolcsba köti. Talán, mire visszaér, nem is kell majd vele semmit se kezdeni!
Nem kifejezetten érzi magát fenyegetve a helyzet ellenére sem: rengeteg közepesen súlyos sebből gyógyult fel, és több halálosat is túlélt már, részben a saját belső akaratának és kitartásának köszönhetően, részben az orvoslásban képzettebb sötételfnek köszönhetően. Ez meg sem fog kottyanni neki, csak amíg ilyen élénken, ilyen lüktetőn és élesen fáj, addig a hátasa ilyen szintű ugrálásai mellett nehéz úgy tartania magát, hogy egy szökkenés során ne húzódjon meg. Az ilyenkor önkéntelenül is feltörő kiáltást rögtön lenyeli, hiszen ha már sehol senki, nem akarja, hogy visszhangként megüsse valaki fülét a nyűglődése. Az kéne még, hogy üldözzék!
Néha rászorít a sebre, miközben pillantásával a földet fürkészi, követve a kocsi és a befogott állatok nyomait, amik minden bizonnyal Hirioné és a húgáé lehetnek. Bízik benne, hogy fennakadás és veszély nélkül megúszták a hirtelen jött hadművelet ezen részét, mivel csak hirtelen ötlettől vezérelve rángatta őket ebbe bele, és nem érezné jól magát, ha emiatt ők sebesültek volna meg. Egyébiránt nem állt szándékában ellopni a szekeret – ő csak elterelés volt, összezavarás, hogy ne legyen kiszámítható, mikor hol csapnak le legközelebb, ugyanis nem akarja megkockáztatni sem ő, sem a társai azt, hogy a sötételf vezetők elkezdjék összekapcsolni a szálakat, hogy elkezdjenek pusztán a tetteikből olvasni és rajtakapják őt és az egész tábort. Ez a kis bónusz pedig kihagyhatatlannak tűnt már csak azért is, mert így újabb összezavarás áldozatai lehetnek a fejesek, ami mosolyt csal az arcára. Minél tovább marad titokban a kilétük, a hollétük, annál jobb, és még ha Hirionékat fel is ismerik a katonák, a rejtekhely továbbra is ismeretlen marad a számukra.
A nyomokat egy hosszabb szakaszon elsöpörte, hogyha valakik követnék is, ne tudják tovább. Persze a kitartóak biztos felfedeznék, hol találják meg a folytatást, de még ez is kellő időt nyerhet ahhoz, hogy több pihenőt tegyenek, adott esetben észrevegyék az üldözőt – jobb esetben teljesen eltűnve a szemek elől egy nagyobb havazásnak köszönhetően, ami újra csak egy követhetetlen parazitává teszi őt.
Mosolya egy pillanatra szélesedik, hiszen borsot törni a vezetőség orra alá a legjobb dolog számkivetettként, viszont ez a vigyor gyorsan eltűnik szövettel takart arcáról, ahogy az alatta szökkenő állat újabb hirtelen mozdulatot tesz.
- Bassza meg, jól elkaptak... – nyögi fogcsikorgatva, miközben ismét végighullámzik rajta a fájdalom, odakapva a sebhez, de megállva, hogy ösztönösen rámarkoljon. Ezt követően a lehető legóvatosabban vesz egy mély levegőt, magában szajkózva, hogy jobb lesz, el fog múlni és meg fog gyógyulni, hamarosan pedig talán meg is állhat. A lovak úgyis egy megrakott szekérrel távoztak a faluból, és azt nem hinné, hogy tovább bírnák, mint az ő hátasállata egy könnyű utassal és néhány felszereléssel rajta, amelyek most is csendesen, tompán ütköznek össze. Van nála valamennyi ruha, pokróc, amibe a fazekat csomagolta, hogy ne zörögjön olyan hangosan, de egyik sem nevezhető valami újnak, ezen felül még maradt tiszta gyolcsa, amibe alkoholos üveget csomagolt sebtisztításhoz, száraz étel; talán egy kenyérsarok is maradt még a punnyadó alma mellett... A felhozatal nem nevezhető rózsásnak, de legalább éhen halni nem fog, főleg, ha a szekér tartalmát is figyelembe veszi. Szerencsére kétlábú, bundás futógyíkjának az idefele út során találtak egy kisebb vadat, így ő néhány hétig jól ellesz.
Nem keveset gondolkodott azon az eddigi menetelése során, hogy ez a Hirion és a húga mégis mennyire fogják tartani a szavukat és mennyire maradnak a tervnél, viszont a férfi aggodalma elég valósnak tűnt a húga irányába. Mi volt a neve? El... Hmh...
Köpenye csuklyája alatt megvakarja a fejét, ahogy próbál visszaemlékezni, de csak nem tudja felidézni. Lehet, be se mutatkozott rendesen a lány, és azért...? Túlságosan el volt azzal foglalva, hogy hogyan fognak kimászni mindabból, amibe keveredtek, és muszáj homlokon csapnia magát, amiért végül mégis visszament, hogy elrángassa őket a fogadóból – felelőtlen tett volt ez tőle. A hangok viszont nem voltak túl biztatóak, elsősorban ez volt az indok, ami visszacsábította őt, és látva, hogy egy kislány fekszik a földön kiszolgáltatottan, nem tudta megállni, hogy ne segítsen. Ezen felül végeredményben nem volt hiábavaló a segítség sem, elvégre a segítségükkel egy szekérre és annak tartalmára is szert tettek.
Kétkedni nagyon nincs értelme abban a kettőben; a látottak alapján egyértelmű, hogy hozzá hasonlóan kitaszítottak és üldözöttek ők is. Mintha a szellemek vezették volna a lépteiket és tetteiket, hogy itt egybeolvadjon az útjuk, persze... Ez még jelentheti azt, hogy teljesen más irányt vesznek, elvégre ez tőlük függ. Más kérdés az is, hogy mennyire lenne hasznukra a jelenlétük – a katonák viselkedése alapján fontosak, viszont nem hallott az esetükről. Ha megtalálja őket, akkor egy tiszta, érthető magyarázattal tartoznak majd neki, elvégre ez a közös munka feltétele – meg hát miattuk is képes volt kockázatot vállalni a katonák elcsalásával… Részben… A másik rész a szekéren van, ha van.
Na nem mintha ne örülne annak, hogy végre valakit jobban üldöznek, mint őt, de attól még furcsa megélni és elhinni, hogy valaki tényleg nagyobb hírnek örvend a kiküldött katonai körben, mint a szekértolvajok. Az egyikük meg csak egy kölyök... De ha annyira fontosak... Feladni nem tervezi őket, elvégre az neki is ártalmas lehet, nyeresége nem lenne belőle, a közös munka esetén is az lenne a legjobb, ha legalább Hirion tudna csatlakozni ezekhez a körutakhoz, míg a húga a táborban marad, biztonságban. Őt is azonban ki kell képezni valamire, ha maradni akarnak…
A tűnődését lezárja egy fejrázással: majd elválik a velük való beszélgetés során. Ha fontosak is, attól még ugyanúgy nyomtalanul el tudnak tűnni, mint most. Kiküldhetnének több katonát, hogy keressék nem csupán őket, de a kölyköket is, de ha azok ketten már régóta úton vannak, akkor már régen változnia kellett volna a katonák létszámának, de nem változott – legalábbis nem kapott fülest róla. Mindig ugyanannyi fővel találkoztak, és lehet... Lehet, hogy nem a szekerekhez küldték ki őket, de hova máshova? Azokkal látogatnak településeket. Egy ilyen szörnyek és kietlenség sújtotta, éhhalállal teli vidéken aligha gondolna bárki is arra, hogy eltöltsön a szabad ég alatt egy, talán két éjszakát. Előbb kockáztatja meg egy üldözött is egy kisebb faluban a szállást, semmint hogy kínszenvedések közepette falja fel élve egy helyi dög.
Beleborzong a gondolatba. Még jó, hogy neki itt van Szöcske, akinek szőrös nyakát megsimogatja hálából és elismerésből, hogy itt van vele. Lehet, ha nem lenne ilyen hűséges hozzá, már őt is keresztben lenyelte volna valami – és fordítva, szóval igazán bajtársias kapcsolat alakult ki kettejük között, még ha nem is feltétlen biztos abban, a jószág képes ennek felfogására.


Mozgás!
Órák óta talán most először vesz észre komolyabb mozgást az egyre erősődő hóhullást leszámítva; néha a szeme sarkából észrevett egy-egy távoli alakot, de azok nem tűntek valami érdeklődőnek az irányába, sőt, jobb elfoglaltságuk volt annál, minthogy megközelítsék őt. Viszont ezen alkalommal baráti és közeledő a szándék, még ha csak integetésről is van szó, ám mikor kiált, biztosra veszi hang alapján, hogy Hirion az. Megemeli a kezét, valamelyest viszonozva az intését, de ezzel rögtön csendre is inti – továbbra sem kell magukra hívni senki látható és láthatatlan figyelmét. Viszont akkor úgy tűnik, hogy biztonságban megmenekültek és nem üldözték őket, jobb esetben nem is csapda, így egy kicsit lazíthat.
Szöcske kantárját kicsit meghúzza, hogy lassítson, és a jószág jóval kényelmesebb tempót felvéve halad tovább, közvetlen közelbe érve pedig lehúzza havas csuklyáját és az arca alsó felét takaró ruhadarabot. A fejét jólesőn megrázza és vesz egy mély levegőt, élvezve, hogy hátasállata is már inkább csak lépked és nem rohan eszeveszetten, hogy az oldalsérülését újra és újra meghúzza. Ettől függetlenül szemmel tartja a környezetét; Hirionnak biccent egyet, ha találkozik a pillantásuk, majd körbenéz a vidéken, de a korhadó fák fekete sziluettjén és a távoli hegyek távolba burkolódó alakján kívül nem lát egyebet.
- Sikerült akkor ezek szerint megmenekülnötök komolyabb akadály nélkül – jegyzi meg, lassan bebaktatva a szikladomb mögé, ahol a szekeret is megtalálja. – Szép munka – mosolyodik el halványan, majd a nyerget megfogva száll le a hátasáról, ami az oldala húzódásának köszönhetően kicsit ügyetlenebbre sikerül, mint azt szeretné. – Remélem, nem kellett sokáig fagyoskodnotok sem, amnenyire tudtam, igyekeztem – néz Hirionra, majd a húgára, aztán a szekérre téved a pillantása. – Végignéztétek már, mi van benne? – érdeklődik, miközben megközelíti az eszközt, könnyeden lépve fel rá, egyelőre csak felületesen nézegetve a hordókat és rekeszeket. Első szempillantásra eléggé élelemkoncentráltnak tűnik. – Gyógynövényeket láttatok? – érdeklődik, leemelve egy rekeszt, majd egy másikat, de csak pékáru és tipikusan bűzös halakat talál.

Hátas:

Elethea


A kiáltást hallva pillanatnyi riadalommal néz hátra, azonnal észrevéve az egyik saroknál lévő sötételfet, akire végül csak kiölti a nyelvét, amint felfogja, nem fog átkot szórni rájuk, mert vagy nem képes rá, vagy nem látja előnyét. Jobb híján a férfi még vissza is fordul, de minek?! Úgyse fogják őket beérni, a lovakat fel kell nyergelni, és mire ez megtörténik, ők már jóóóó messze fognak járni ezzel a szekérrel! És amit így elloptak, az az övéké is marad!
Széles, önelégülten gyerekes vigyor terül szét az arcán, és már vissza is ülne rendesen a helyére, viszont végtelenül kíváncsi arra, mit is sikerült eltulajdonítaniuk. Biztos sok finomságot, deeee... Nem tudja megnézni a hülye ponyva miatt! A csudába is! Ahhoz meg kéne állniuk, hogy kioldozzák a zsinegeket – és ez rögtön letöri a sikeres szökéstől végtelen vidámságát.
- De most mééér? – húzza tovább a száját Hirion szavai nyomán. – Segítettünk neki, azért a miénk is! – emeli ki az utolsó szót nyomatékosítón. Ha már együtt vannak a bajban, a testvéries elosztás a helyes, és bizony ha Zyleenáé a zsákmány, akkor az övéké is! Ebben az esetben legalábbis, bár legszívesebben az egészet kijelentené a sajátjának, mert hát... Megérdemli, amilyen ügyes volt az istállóban!
Morogva enged Hirion húzásának, duzzogva foglalva helyet mellette úgy, ahogyan kéri, ám a következő pillanatban fel is derül az arca, ahogyan elképzeli, miféle módszereket vethet be a nő, hogy beérje őket.
- Úúúú, mondjuk megint kiengedi a lovakat! – fogja lelkesedésében arcát két keze közé. – És az egyiket elköti és szőrén üli majd meg! AAAAAH! A lovak amúgy tudnak repülni? – jut eszébe hirtelen, bután nézve Hirionra. – Mert akkor hiába nézünk magunk mögé, ha az égből jön... – pillant fel a szürke, szinte fehéres fellegekkel borított égre, megborzongva, ahogy a tél nyomasztó hangulata eszébe jut. Jobban szereti, ha tiszta az ég, meg van egy gyér napsütés, vagy inkább ha láthatja a csillagokat meg a holdat. Sokkal kellemesebb érzéseket vált ki belőle a látványuk, de télen ebből semmi nem látszódik a gonosz felhők miatt!

Az út során egy darabig nézelődik, hol hátra, hol az égre, még ha minden bizonnyal bátyja felvilágosította is arról, butaság az utóbbit figyelnie, mert onnan nem jöhet Zyleena. Jó, lehet, hogy nem szárnyas pacival fog érkezni, hanem egy tűzokádó sárkány hátán; ez is előfordulhat ám! Viszont ahogy az órák telnek, úgy kezd el fáradni; a szegényes reggelit követő katonai fenyegetés, aztán a rohanás, majd a lovak kiszabadítása és most megmaradni a szekéren egészen kimerítette. Elkezdett már hozzászokni ahhoz, hogy állandóan utaznak, járkálnak és mindig éberen figyelnek, de ez most egy kifejezetten zsúfolt napnak bizonyult csomó izgalommal és bizonytalansággal, ami sosem volt ennyire tapintható a hétköznapjaik során. Még azért a szemeit nyitva tartja addig, ameddig tudja, néha megdörzsöli őket álmosan, hátha segít az állapotán, viszont csak el-elbóbiskol egy óra múlva, amiből egy hirtelen zöttyenés ijeszti fel. Ilyenkor felkapja a fejét, riadtan pillantva körbe, de ahogy felismeri bátyja sötét ruhákba burkolt alakját - és nem lát senki mást magukon és a lovakon kívül -, meg is nyugszik.
- Nem aludtam! – morran, ha esetleg vigyort találna kormos ábrázatán.
Nem kell sok idő, hogy a rohanás ellenére megint lecsukódjanak a szemei a kimerültségtől. Fogalma sincs így, hogy mennyit haladtak a faluból való távozásuk óta, milyen távol vannak már a településtől, és az útvonallal sincs tisztában, azonban itt a bátyja – ő biztos tudni fogja, ha kelleni fog ilyen információ. Mellette amúgy is biztonságban van, így aztán nem aggódik egyáltalán. Meg különben is... Álmos, az út meg unalmas, akkor inkább alszik.

Egy finom lökésre ébred, érzékelve a szekér lassulását és megállását, mire kábán kinyitja a szemeit, ösztönösen dörzsölve meg az orrát az odahullott hópehely hidegsége miatt, egy darabig grimaszolva a kellemetlen érzés miatt.
- Hol vagyunk? – pislog nagyokat a szekérről leszálló Hirionra, majd álmoskásan fordul körbe, de csak kopasz fákat, havat, hóval borított sziklákat és még több hófödte dombot talál. Sehol senki, se egy katona, se egy sötételf, még csak Zyleena sem. Egyáltalán mennyi lehet az idő? Lehet, lassan beesteledik - ilyenkor elég korán sötétedik, vagy... Utaztak egész éjjel, ő pedig átaludta volna?!
A szekér tartalmának felhozásával azonnal felelevenedik, elfelejtve minden mást, ami kérdésként az imént felmerült benne.
– Igen?! – egyenesedik fel, azonnal csimpaszkodva bele mellé érő bátyjába, aki ahogy leteszi őt, már rohan is hátra, hogy a ponyvát átdobva a másik oldalra felfedje a lopott értékek mibenlétét. Lelkesen néz végig a rakományon, és a látványtól összecsordul a nyál a szájában, annyi finom, régen kóstolt élelmet talál, ám megjövő étvágya egy pillanat alatt tovaszáll, köszönhetően a halak és tengergyümölcsei tipikus szagának.
- UFFF, ez büdööös! – fogja be az orrát grimaszolva, de ez nem állítja meg, hogy szabad kezével felfedezze, mit rejt a pékáruval teli rekesz, rakosgatva egyiket a másik után. – Hát éhen nem, de ami ilyen büdös, abból nem eszek! – szögezi le egy fintorral, megforgatva minden péksüteményt, ami a keze ügyébe kerül, hamarosan mohón beleharapva egy lekvárosba. Ízre valamelyik hegyi növény bogyóiból készíthették, de lehet, valami keverék... Igazából mindegy is, lényeg, hogy finom - és egy nagyobbat harap belőle következőnek.
Ahogy Hirion kiemeli a lovakkal foglalkozás fontosságát, ránéz a mutatott élelemre, párat pislantva, míg felfogja, mit is halmoztak fel abba a dobozba.
- Azt úgyse szeretem – vonja meg végül a vállát; ezt nem irigyli senkitől. Egyék, ha akarják, neki aztán nem kell! – De... Nem fogja leharapni a kezemet is? – érdeklődik kerek szemekkel, majd elengedve az orrát rápillant emlegetett tagjára. – Én még rajzolni akarok vele! – pillant fel Hirionra kétségbeesetten, viszont ha bátyja megmutatja, hogy is kéne etetni a lovakat és mennyire nincs értelme félni tőlük, akkor, ha kicsit vonakodva is, de ő is megpróbál adni a hátasoknak valamennyi élelmet, szigorúan fájón feszítettre nyitott tenyérrel, nehogy véletlen leharapja az egyikük az ujját. A jószágok orra furcsán puha, és ahogy a tenyerét nyaldossa az egyikük, teljesen kirázza tőle a hideg, annyira idegen és... és nem is tudja megfogalmazni, milyen rémisztő és mennyire fura, így neki egy próba elég is volt. Irány saját magát megetetni inkább!
Hagyja, hogy Hirion rakja a fáradt hátasokra a pokrócokat, akik a hó miatt legelészni ugyan nem tudnak, de az odaadott zöldeket hangosan és jóízűen ropogtatják. Ő nagyjából hasonló hangerővel eszeget egy savanykás almát, aminek héja kis erővel megadja magát fogainak. A szekéren lévő dobozok és hordók között üldögél, ölében néhány édes péksütivel, amit csak később fog elmajszolni, viszont mindenképp jelezni akarta, hogy az már az övé és bizony ő nem osztja meg senkivel!
Sunyin elvigyorodik, mikor bátyja magához vesz némi elemózsiát.
- Azért jó enni, nem? - kuncog. - Már csak az ízek miatt is, még ha nincs is rá szükséged... Ehetnél majd akkor Zyleena főztjéből is, aztán ha nagyon rosszul sikerül, ketten tudjuk cukkolni miatta! - vigyorodik el a hirtelen ötlettől, annyira tetszik neki. - Úgyse tudtuk még idáig piszkálni semmivel, valamit majd kell találni... - tűnődik, mutatóujjával ütögetve meg az állát gondolkodása közben.
Hirion nála jóval gyorsabban végez a maga adagjával, és láthatóan már készül is valamire - talán elvackolni magát? Kicsit veszélyes lenne itt, de akkor... Hmmh... Hát ha kell neki a pokróc, akkor biztos feküdni fog vagy betakarózni!
- Nem maradhatok inkább itt? – érdeklődik homlokráncolva. – Abban a lukban lehet, felfázok – sandít fintorogva a tágas helyű repedésre, de nem nagyon vonzza az elképzelés, hogy oda bemásszon. Inkább marad a szekéren, még ha a halfélék miatt nincs is a legjobb illat. Ha Hirion azonban nagyon ragaszkodik a saját elképzeléséhez, miszerint inkább bújjon el, akkor egy nagy sóhajtással felkapja a nasiját és a repedés szélén leülve óvatosan csúszik le – vagy húzódik be a barlangszerű mélyedés takarásába. – Remélem, boldog vagy! – szól ki morcosan, egy darabig maradva a megbeszélt helyen. Kicsit később azonban elkezd ki-kinézni, hogy megtudja, Hirion mennyire figyel, és mikor éppen nem őt és a körülötte lévő területet vizsgálgatja, csendesen kimászik, és visszaoson a szekér hordói és dobozai közé, ott majszolva tovább a kiszemelt pékáruk maradékát, ugyanis egészen jó étvággyal habzsolt a fennálló időben.
Amint jóllakik, már-már degeszre tömte magát, elenged egy nagy sóhajtást, nyújtózva egy nagyot elégedettségében és megsimogatva a pocakját jókedvében. Hirionhoz hasonlóan egy darabig csendben szemlélődik ő maga is, de még csak egy madár sincs az égen, a hóhullás pedig nem jelent akkora izgalmat a számára, hogy hosszútávon lekösse a figyelmét. A mozdulatlanság meglehetősen gyorsan idézi elő az idefele út során is fellépett fáradtságát, aminek valameddig képes ellenállni, ám ahogy telnek a hosszúra nyúló percek, úgy válnak szemhéjai egyre nehezebbé.
Egy ponton túl már nem képes ébren maradni.

Hirion kiáltására riad fel, amitől rögtön felpattan a szekéren, majdnem leverve egy üresedő rekeszt.
- Mi... Mi történt? – kutakszik ijedten, igyekezve felfogni, honnan érkezett bátyja hangja, de az álmain túlhasító kiabálás forrását nem képes meghatározni. Kapkodja a pillantását jobbra és balra, majd hirtelen jut eszébe, hogy pontosan hol is lehet: a dombon. Rögtön megpördül a szekéren, le is ugrik arról, hogy lassan felmásszon a bátyja mellé, meg-megcsúszva a hóban, kicsit ügyetlenül érkezve meg négykézláb mellé. – Mi történt? – kérdezi halkabban, és csak utána ragadja meg figyelmét az egészen közel járó lovas... vagy... bárminek is az alakja. – Hát az meg mi? – mereszti a szemeit, rácsodálkozva a fehér bundás jószágra. Ilyet aztán ő még nem látott, pedig ez a dög biztos tetszene Al-Nuszrának! Vagy valami nagyobb... És veszélyesebb...
– Ez Zyleena? – érdeklődik csendesen, és szinte azonnal választ is kap, mikor a lovas leemeli a csuklyáját és lehúzza az arcát fedő anyagot, noha a hajviselete már elárulja, kit is rejtett a fekete lepel. Egy széles vigyor terül szét az arcán, lelkesen csúszva le a domboldalon, hogy sietősen a nő elé rohanjon, kifaggatva, miféle szerzeten is érkezett.
- ZYLEEENAAAAA! - szalad, viszont ahogy a nála jóval magasabb állatot megpillantja testközelből, egy pillanatra megtorpan, aztán hátrálásba kezd. Nagyon ijesztőek a szemei! - Ez... Ez mi? - néz tanácstalanul az állatról leszálló sötételfre, rámutatva a furcsa fajra. - Harap? Meg fog enni, ha odamegyek hozzá? És mi ez a sok cucc? - tesz fel még több kérdést, és bár tartja az öt lépés távolságot az állattól, attól még alaposan megnézi magának azt és a rajta lévő letakart felszerelést, a továbbiak meg nyilván nem érdeklik ők. Majd Hirion válaszol, ő most elfoglalt ezzel az izével!