Hirion

Nagyon bízom benne, hogy a zsoldosnő elbánik a katonákkal és sikerül meglépnie előlük, mert az alatt a rövid idő alatt, amit együtt töltöttünk egészen megkedveltem és tudom, hogy Elethea is.
És az sem utolsó szempont, hogy talán egy kis időre meghúzhatnánk magunkat azok között, akikről beszélt, azokról a lázadókról és pihenhetnénk egy kicsit.
Ahogy a húgomat elnéztem, miközben idáig elszekereztünk, tudom, hogy ő is nagyon fáradt, még ha soha nem is vallaná be, ha megkérdezném. Mindig szomorúság szorongatja a szívemet és kétségek gyötörnek, hogy jól tettem-e mikor elhoztam az anyjától és magammal cipeltem ebbe a veszélyes menekülésbe? Képes leszek-e egyszer nyugodt életet biztosítani neki, amit megérdemel?
Most azonban már ismét éber és megint csak mosolyt csal az arcomra, ahogy mindig is teszi. Nem tudom mi lenne velem nélküle!
- A lovak nem a kezedet szeretik, hanem az almát, amit adsz nekik. – oktattam és megmutattam neki, miként tegye a gyümölcsöt a tenyerére, hogy szépen elvehessék. – És ha letáborozunk valahol, akkor rajzolni is fogsz. – biztosítottam és reméltem, hogy tényleg így lesz.
Természetesen nem úszom meg a csipkelődését az ennivalóval sem, pedig igaza van, de annak ellenére, hogy nincs szükségem az ételre, kívánni még kívánom azt, hogy érezzem az ízeket a számban, ahogy okosan megállapítja.
- Zyleena főztjével pedig neked kell megbírkoznod, ha nem megfelelő, mert ahogy éleslátóan megfogalmaztad nekem nincs rá szükségem. – vigyorogtam rá kajánul.
A étkezés után szerettem volna Elethea-t biztonságban tudni, míg örködöm, de aztán belátom, hogy van némi iagzság abban, amit mond, ezért rábólintok a javaslatára.
- Rendben, de jól takarózz be és ne vegyen észre rajtam kívül senki.
Persze tudom, hogy a csábító ételek még párszor mozgásra késztetik, de már épp eleget utaztunk és rejtőzködtünk együtt, hogy tudjam, amikor szükséges okosan fog alkalmazkodni. Igazi eltűnő művész lett az utunk folyamán és a lopást is ügyesen műveli, de hát egy nemes éjtünde kisasszonynak nem épp ez a legjobb ajánlólevél……
Mikor megláttam a közeledőt…..egyedül, szinte biztosra vettem, hogy a zsoldosnő az, bár hogy min utazik azt nem ismertem fel. Egyébként meg, ha egy idegen lett volna, egyedül úgy sem ment volna velünk semmire, így nem sokat kockáztattam.
Viszont a kiáltásomra ki jelent meg elsőnek? Na persze, hogy a húgocskám, akinek el kellett volna bújnia!
- Neked nem a pokrócok alatt kéne lapulnod? – néztem rá kissé bosszúsan, de persze soha nem tudtam rá sokáig neheztelni. – Igen, szerencsédre úgy látom ő az. – meregetem a szemem, a most már felénk tartó alakra, aki amikor elveszi a szája elől a kendőt már nyilvánvalóvá teszi, hogy Zyleena az.
De ezt a húgom is látja és már rohan is a nő elé nagy lendülettel. Megcsóválom a fejem és én is lemegyek, csak óvatosabban.
Elethea jó szokásához híven azonnal letámadja a zsoldost és elhalmozza kérdésekkel, aminek egy részére én is kíváncsi vagyok, de így meg sem kell szólalnom. Miután viszonoztam a biccentését, kíváncsian nézegetem a kétlábú hátasjószágát.
- Jobb, ha kielégíted a kíváncsiságát, mert addig úgy sem hagy békén. – vontam meg vigyorogva a vállam, de én sem akartam adós maradni a válaszokkal. – Igen, nem volt gondunk és senki nem követett. – mutattam körbe és örültem, hogy ő is elégedett volt a választott hellyel. – Itt a szekér is biztonságban rejtőzhetett, míg utolértél minket. – bólintottam. – Nem várakoztunk sokat, legalább pihentünk egy kicsit.
Kérdésére végigmutattam a kocsin.
- Átnéztük és főként élelem van rajta, amit kicsit megdézsmáltunk. – kacsintottam a húgomra. – Van még ruhanemű is, és a lovakat is megetettük. Sokféle növény van a ládákban, de nem vagyok nagy gyógynövény szakértő és nem is bontottunk fel mindent, elképzelhető, hogy az is van. – vontam meg a vállam és Zyleena-ra bíztam, hogy kutakodjon, ha akar. – Nálad minden rendben ment? Nem sebesültél meg? – kérdeztem vissza.

Megnyugtató, hogy nem nyilak várnak rá egy íjra helyezve, mert akármennyire csendes és néptelen a helyszín, Hirion és testvére könnyedén tehetnének szívességet a katonáknak, még ha valószínűleg előnyük nem is származna belőle. Vesz is egy mély levegőt, hiszen tagadhatatlanul megnyugszik az ideiglenes biztonság felfogásával, hiába nem szereti leengedni sem a védelmét, sem az óvatosságát – ennek a két kölyöknek, pontosabban egy kölyöknek és egy felnőtt férfinak tartozik a segítségükért, és talán nem kell előttük annyira tartózkodónak lennie. Főleg, hogy esély is van arra, hogy csapata részeivé válnak.
Kettejük közül a kislány bizonyítja is, mennyire fiatal még, hiszen olyan hangzavarral közeledik felé, hogy csodálkozna, ha a több mérföldre odébb lévő faluban nem hallanák meg ezt. Kivételesen azonban nem bánja, hiszen hamarosan úgyis továbbállnának egyébként is, így egy flegma félmosolyt sikerül okoznia kitörő lelkesedésével. Kicsit emlékezteti őt a táborban várakozó fiatalokra, más kérdés, hogy egyik-másik inkább levadászni és meglepni próbálja őt, az árnyékban lapulva várva a megfelelő pillanatra, de mindig észreveszi őket. Még mindig hangosan lépnek.
- Neked is üdv – állítja meg Szöcskét, biccentve a lánynak, hamarosan leszállva a hátasáról, egyszer beletúrva az állat bundájába hosszú nyakánál hálája jeleként. Következőnek már indul a szekérhez, hogy kicsit átnézze annak a tartalmát – elvégre ha már loptak valamit, érdemes lenne mihamarabb kideríteni, pontosan mit, mert nem számolt az elkötésével, így információi sincsenek a pontos tartalmáról. Ha lenne rajta gyógynövény, az egy felettébb jó fogás lenne, bár nagy valószínűséggel úgysem az lesz a hosszú ideje keresett megoldás a problémájára.
- Igazán? – teszi karba a kezeit kétkedőn, mikor Hirion megszólal a testvére kapcsán, a férfi felé is elengedve egy pimasz félvigyort. – Ebben az esetben, kishölgy... – fordul vissza a lányhoz, kezét emelve színpadiasan mutatva a szőrös lényre. – Talán már hallottatok a híres-neves, de mostanra letűnt gyíklovasokról valami Waterboarding házfő irányítása alatt. Ha jól emlékszem, már öt éve eltörölték Zevadar földjeiről azt a házat és annak minden tagját a Jégvirág-völgyi csata során, de állítólag ezeket a lényeket használták lovak helyett. Én csak Szöcskének hívom – vonja meg a vállát. – És mivel pár napja evett, egyelőre nem fog megenni senkit és semmit, de talán nem árt, ha figyelmeztetlek: kifejezetten szereti a kíváncsi kislányokat elfogyasztani – emeli állához a kezét úgy, mint aki komolyan elgondolkodik. – De amíg nem morog, addig lehet simogatni és piszkálni őt. Azt elég jól tűri, bár volt is ideje megszokni: a táborban is közkedvelt jelenség – mosolyog ezúttal finomabban, és még ha nem is szeretné, ha túl sok érzelem ülne ki az arcára, nem tudná tagadni, mennyire szereti azt az összeverődött társaságot tele ütődött kölyökkel. – A cuccok pedig... – vesz egy mély levegőt, megvakarva a fejét, fellépve közben a kocsira: legalább ezzel jusson előrébb. – Lábas, ahhoz néhány eszköz, tányér, néhány evőeszköz, alkohol fertőtlenítésre, néhány ruha, kajamaradék... Utazásnál hasznos eszközök – von ismét vállat. – Soroljam még? – érdeklődik, mmellette széttárva egy kissé a karját, bár várhatóan nemleges választ fog kapni, elvégre közel sincs nála annyi érdekfeszítő dolog, ami az eltulajdonított szekéren található.
A saját kérdéseire ő is megkapja a választ, hallgatva és figyelve Hiriont ezúttal komolyabb ábrázattal, bólintva néhányat kifejezve mind az elégedettségét, mind pedig elismerését.
- Kiváló – mondja csendesen, ő maga is körbenézve még egyszer a területen. – Akkor még egy kicsi pihenő belefér, utána pedig jobb, ha folytatjuk az utat – fürkészi Hiriont. – A közelben kell lennie egy helynek, ahol éjszakára meghúzhatjuk magunkat, még talán pont elérjük a helyet, mielőtt teljesen ránk esteledne. Na nem mintha nekünk gondunk lenne sötétben, de akkorra már inkább táboroznék és megtölteném a hasam egy jó meleg vacsorával – teszi hozzá könnyeden. – Meg gondolom, a húgod is értékelné, ha végre finomat ehetne – biccent egyet a lány felé, figyelmét aztán a kocsira tereli, aminek a tartalma hamar bemutatásra kerül.
– Jól tettétek, rátok fért – fordítja vissza pillantását a férfira, amint szóba hozza, már ettek. – Valószínűleg pár falatot én is fogok, mert már csak egy punnyadt almám maradt. Azzal nehezen fogok jóllakni – mosolyodik el visszafogottan, de hamar komolyabbá válnak a vonásai, ahogy folytatódik a felsorolás. – Hmm... – ad hangot elgondolkodásának. – Akkor majd a táborban kiderül, mink van pontosan. Annyira én se ismerem őket, de az egyik társam jobban ért hozzá, mint az átlag sötételf – emel azért le egy rekeszt, rögtön elfintorodva a hirtelen orrát megcsapó szagtól. – Jól van, hal is van. A szaga ellenére elég finom ez a fajta – rakja vissza a rekeszt. – A pikkelyeitől majd megszabadítom és kifilézem annyira, amennyire tudom, aztán ha gondoljátok, tűzhetünk valamennyit nyársra – néz végig a felhozatalon, ami egészen sok opciót biztosít vacsora tekintetében. Kifejezetten jó fogásnak bizonyult ez a be nem tervezett tolvajlás, és őt főleg pozitívan éri, hiszen azzal számolt, éhesen fog visszatérni, várva a másik csapat fogására.
Kissé váratlanul éri őt Hirion kérdése, ugyanis nem jellemző a fajtájukra, hogy mások jóllétéről érdeklődjenek. Noha a táborán belül jellemző, hiszen az átlaggal ellentétben törődnek egymással és nagyon jól tudják, hogy muszáj egymásra támaszkodniuk, ha túl akarnak élni, a táboron kívül, idegenektől szokatlan hallania, így önkéntelenül is felkúszik egy kissé a szemöldöke.
- Lehetett volna jobb és rosszabb is – ad aztán semleges választ, mert bár segítettek egymásnak, a jelenlegi leggyengébb pontjait nem kívánja feltárni előttük egyelőre. Az útra magára rángatott köpenye alatt azért hozzáér a még mindig szivárgó sebére helyezett gyolcshoz; szerencsére már kevésbé lüktet a sérülés, de a mozdulataival is figyel arra, ne húzza meg, ha nem szükséges. Emiatt talán egy kicsit merevnek tűnhet és valószínűleg nem is tudja teljes mértékben titkolni a következő néhány nap során, hogy megsérült, de amíg nem okoz komoly problémát, addig nem tartja lényegesnek, hogy tudjanak róla.
– Nem mondom, hogy könnyű volt három az egy ellen, de miután kikerültem a hatókörükből, könnyen megléptem, hiszen nem volt náluk íj – hajol előre, hogy a szemközti rekesz pékárujából csenjen el néhány szem pogácsát. – De mondjad csak, miért vagytok annyira fontosak azoknak a katonáknak? – tér a tárgyra, ami idáig foglalkoztatta. – Azt hiszem, a bizalmat kiérdemeltem korábban.

Elethea


Gyanakodva fürkészi bátyját, aki kioktatja arról, mit szeretnek a lovak és mit nem, nem tudva megállni kétkedő homlokráncolás nélkül annak ellenére sem, hogy tudja, Hirionnak több tapasztalata van ezen a téren is. Csak olyan veszélyesnek tűnik, hogy közel rakja a kezét a szájukhoz, olyan ijesztő! Aggodalmai azonban gyorsan eltűnnek, mikor a rajzolás lehetőségét biztosítja testvére: a szemei felragyognak, ahogy elképzeli, mennyi mindent fog papírra vetni. Az biztos, hogy az egyik sarokba Al-Nuszrát fogja nagyon-nagyon morcos és bosszús ábrázattal odafirkálni, hogy saját magának is elevenebb legyen a kép, mostohaapja távol van és nagyon-nagyon ideges, míg a papír másik felén zsúfoltabban odarajzolná Hiriont, Zyleenát és magát, jóóóó nagy szájjal, mert jóóóó hangosan nevetnek! A rajzon legalábbis. De lehet, inkább azt kéne megörökítenie, ahogy civakodnak. Az viccesebb! Meg lerajzolhatná azt is, hogyan képzeli a kezének leharapását és milyen borzasztó történet lenne, ha megtörténne.
- Remélem is, mert sok ötletem van ám! – húzódik cinkos vigyorra a szája, de aztán alaposan megfigyeli, hogyan is csinálja Hirion a lovak kézből történő etetését, amit nem sokkal utána utánoz is, de köszöni szépen, neki elég volt! Csupa nyál lett a tenyere! Meg különben is, a rekeszben lévő zöldek jobban érdeklik az állatokat – az ő figyelmét pedig már a szekéren lévő finomságok kötik le, akárcsak Hirionét. Legalább olyan éhes, mint a lovak!
- De most méééééért! – húzza el a száját. – Várj, tudom! – nyílnak nagyobbra a szemei, amint rájönni vél az indokra, amiért Hirion leinti Zyleena vacsoráját, és nagy elégedettségében karba teszi a kezét. – Félsz, hogy borzasztó a kosztja, mi? És rajtam akarod látni előbb, mennyire jó, és ha kiderül, hogy finomat csinált, akkor felfalod az egészet! – jelenik meg egy elégedett vigyor maszatos képén. – Éles eszemen nem fogsz túljárni! – harap egy nagyot a lekvárosból büszkén, hogy aztán ijedten fordítsa meg a péksüteményt, mert a másik oldalon utat talált magának a tésztán át a gyümölcsös töltelék. A legfinomabb részt nem fogja veszni hagyni!
Némi eszegetést követően Hirion már őrködni is áll, javasolva az elbújását, és szerencsére nem kell sokat húznia a száját; Hirion elég gyorsan belemegy abba, hogy a szekéren maradhasson nagyon szigorú elvárásokkal: egy pokrócba bugyolálva.
- Úgy elbújok, hogy még te is azt hiszed rólam, egy zsák liszt vagyok! – rántja magára a keze ügyébe eső első pokrócot, hogy bemutathassa profizmusát, bár még egy kicsit mozgolódik, hiszen még majszolgatja a begyűjtött pékárukat. A jóllakottságot jóleső álmosság követi, és mivel eseménytelennek bizonyul a következő időszak, nehéz lenne ébren és éberen maradni. Egyedül Hirion kiáltása az, ami azonnal felrázza őt nyugalmából, és rögtön megrohamozza őt az izgatott kíváncsiságát. Nem is tud így a szekéren maradni, hiába fogja megfeddni ezért bátyja, muszáj tudnia, mit talált vagy látott!
Sietősen mászik fel mellé négykézláb, ő is alaposan szemügyre véve a távolt, hamar megpillantva az érkező lovast azon a fura jószágon. Már teljesen elragadná őt a látvány, mikor Hirion felteszi kérdését, aminek rosszalló hangzására kissé összerezzen. Hoppá!
- Őőőő... Ja, nem nekem kiáltottál, hogy jöjjek ide? Pedig azt hittem! – vigyorodik el bután, tettetve a bugyutát, bár valószínűleg nem fogja tudni elhitetni bátyjával, milyen mélységesen félreértette kiáltását. – De amúgy meg ne húzzad a szádat, ha nem ő lenne, nem kiabálnál – löki meg játékosan Hiriont könyékkel, akit hamar magára is hagy, amint Zyleena elérhető közelségbe kerül. Kis híján lebucskázik a dombról igyekezetében, mert a magas hó nehezíti a járást és rohanást egyaránt, viszont valahogy mégis sikerül megtartania az egyensúlyát annyira, hogy állva maradjon végig. Leérve azonban megtorpanásra kényszerül a fura állat látványától, amin a nő érkezett, és hát ha eddig nem volt benne biztos, most már nyilvánvaló, hogy ez nem egy ló! Pedig azokkal már kezdett megbarátkozni, de ez... Mi ez?! A bundája miatt nagyon cukinak tűnik, viszont a pofája inkább egy veszélyes ragadozóra emlékezteti őt, oldalt lévő kémlelő szemei pedig erősítik nyugtalanságát. De csak nem lehet nagyon veszélyes, hát Zyleena ennek a hátán ül!
Tartva a távolságot felteszi a kérdéseit, és nagyokat bólint helyeslése jeleként Hirion felvilágosító magyarázatára. Úgy van! Ha nem kap választ, akkor nyaggatásba kezd, azt pedig senki nem akarja! Szépen válaszoljon csak! A válaszok közül viszont csak az első nyűgözi le őt; még nagyon kicsi volt, mikor hallott arról a csatáról, amit Zyleena felemleget noha lelkesedése hamar kényelmetlenségbe vált, elvégrel Al-Nuszra is jelen volt annál a harcnál. Párszor felemlegetésre került valami olyasmi magyarázattal, hogy az ott mutatott eredményei is hozzájárultak az anyjával történő házassághoz...
- Mondtam én, hogy sárkányon fog érkezni! – fordul Hirion felé kiöltött nyelvvel, mert hát a gyík az már majdnem egy sárkány. – Kár mondjuk, hogy nem voltak erősek – pillant Zyleenára. – Pedig erősebbnek tűnnek, mint a lovak. Vagy inkább veszélyesebbnek – néz újra Szöcske felé, bátorkodva közelebb lépni, hogy végighúzza ujjait az állat csupasz homlokán, mert kíváncsi, milyen a bőrének tapintása, ám ahogy elhangzik Zyleena figyelmeztetése, rögtön hátralép néhányat, ijedten keresve a zsoldos alakját. - Micsoda?! – sápad el annyira, amennyire egy sötételfnek ez lehetséges. – Uh... Huh, még jó, hogy kíváncsi vagyok, de nem kislány! – nevet fel kínosan, látszat-magabiztossággal téve a kezeit csípőre, újabb néhány lépéssel hátrálva a lénytől. – Lehet, jobb, ha inkább távol maradok tőle... – motyogja, de azért körbejárja egyszer a jószágot tisztes távból, megnézve a táskákat, batyukat. Ezeknek tartalmát Zyleena elkezdi felsorolni kérdése nyomán, viszont gyorsan elhessegeti a folytatást. – Nem kell! A szekéren izgalmasabb dolgok vannak – húzza el a száját, bátorkodva a nyugodtnak látszó hátas közelében maradni.

Hirion

Megforgattam a szemem Elethea szemtelenségére és nyelvnyújtására, de magamban csak jót kuncogtam rajta. Tisztában voltam vele, hogy nagyon engedékeny vagyok vele és ezzel nem biztos, hogy jót teszek….főleg magamnak, de hát hogyan is haragudhattam volna rá?
Még én sem láttam ilyen lényt, bár, ahogy Zyleena magyarázatát hallgattam már rémlett, hogy olvastam róluk.
Meglepve tapasztaltam, hogy a zsoldosnő hamar átlátott húgom taktikáján és cukkolása már majdnem elérte az Elethea megzabolásához szükséges mértéket, ami hatott is és testvérem olyan gyanakodva tekintett az előbb még lelkesen csodált állathoz, amitől felfelé kunkorodott a szám széle.
- Nem hiszem, hogy ez sokáig fog tartani. – legyintettem aztán arra, hogy sokáig távol tudná tartani magát a különös hátastól, bár legalább óvatosabb lesz, bár kétlem, hogy a jószág bármilyen kárt tenne benne.
A szekérnek támaszkodva néztem, ahogy Zyleena végignézi a zsákmányt és elégedett vele. Egyetértően bólintottam, amikor azt mondta, hogy itt csak megpihenünk és van egy jobb helye ahol éjszakázhatunk, mert ez azért nem volt alkalmas arra, hogy tüzet gyújtsunk és megmelegítsük magunkat a fagyos éjszakában. A húgomra pillantottam.
- Abban biztos lehetsz és nem árt ha ehető is lesz, különben egész életedben ezt hallgathatod, ahogy én is.
Azon kérdésem után, hogy jól van-e és nem sérült-e meg érzek némi habozást a válasza előtt, de nem mutatja jelét súlyos sérülésnek, így annyiban hagyom. Láttam harcolni és tudom, hogy elég ügyes ahhoz, hogy megússza, így ez nem kell hogy furcsa legyen.
Aztán ő is kérdez és egy pillanat alatt megmerevedek, az eddigi felszabadult megkönnyebbülést egy pillanat alatt elfújja a hideg szél. Ismét Elethea-ra nézek, hiszen nem csak a saját, hanem az ő életét is kockára teszem, ha megnyílok valaki előtt, aki elárulhat és elég sok pénzt ajánlottak a bőrünkért.
Hosszasan haboztam, mert ugyan tényleg kockára tette miattunk az életét, de már nagyon régen nem bíztam meg senkiben……
- Awarnondyas hadvezér fia vagyok. – sóhajtottam végül megadóan. – Ő a féltestvérem. – biccentettem Elethea felé. – Al-Nuszra nagyon szeretne megtalálni minket.
Ha Zyleena-val maradunk, az emlegetett táborában lehet, amúgy is felismer minket valaki, ezért túl nagy kockázatot nem vállaltam személyünk felfedésével. Meg kell pihennünk egy kicsit valahol és reméltem, hogy a nő eléggé utálja a fennálló rendet ahhoz, hogy ne rohanjon feladni minket.

- Hát, én nem tudom, miben erősebbek és mennyivel, vagy hogy ez mit határozott vagy változtatott meg a sötételf társadalomban, de különösebben nem is érdekel – rázza meg a fejét nemlegesen, felelve a lánynak. – Azt tudom, hogy Szöcske hűséges társam, és nekem ennyi elég is – válnak visszafogottá a vonásai, ahogy a pihenő jószágot fürkészi, aki kíváncsian kémleli a számára idegen sötételfeket. Tenni ugyanakkor az állat nem tesz semmit; csak áll és néz, egy darabig még az ismeretleneket mérve fel, ám tudja, hamarosan már a környezetét fogja vizsgálgatni, keresve az esetleges veszélyeket, hiszen érzi, nincsenek biztonságos területen.
Elvigyorodik, mikor észreveszi Elethea enyhe riadalmát és tartózkodását, elégedetten véve tudomásul, hogy a szokásos szövegelése ezúttal is sikeresen hatott egy taknyoson. A hozzá hasonló korúak kíváncsiságát azonban nem becsüli alá, éppen ezért nem is feltételezi, hogy olyan sokáig észben tartaná a figyelmeztetését – de hát ő megtette, onnantól pedig nem hibáztathatja, ha felzaklatta Szöcskét.
- Hmh, tudom – vigyorog rá a férfira aztán, majd fellép a szekérre a dobozok és hordók közé, csak egy pillanatra elevenítve fel a tábori kölykök reakcióját. – Nem nagyon láttam még sötételf kölyköt, akit hosszú időre eltántorított volna a veszélyre való figyelmeztetés – vonja meg a vállát közönyösen. – Sőt, elég sok olyat ismerek, akik emiatt csak még lelkesebben ugrálják körbe Szöcskét – rosszallón megrázza a fejét. – De a szavamra szerencsére hallgatni szoktak - enyhülnek meg a vonásai, apró morzsákat hintve el a férfinak, hogy a táborban bizony nagyon fiatal sötételfek is tartózkodnak, sokan a húgával azonos korúak lehetnek.
Szórakozott kétkedéssel vizsgálgatja Hiriont a testvérével kapcsolatos figyelmeztetésére, már-már felnevetve, micsoda károk érhetik őt, ha rosszul sikerül a kosztja.
- Igazán? - érdeklődik. - Be kell valljam, ezzel most alaposan megrémisztettél, mert sokkal, de sokkal veszélyesebbnek hangzik, mint egy élet-halálra párbaj a legfélelmetesebb hadvezér ellen. Ha emiatt a rettegés miatt fogom elrontani a vacsorát... - rázza meg a fejét jókedvűen, befejezetlenül hagyva a mondatot néhány ciccegéssel a végén, hogy a testvérpár azzal egészíthesse ki, amivel akarják.
Kényelmesen nekitámaszkodik a szekér oldalánál lévő dobozok egyikének, miután felmérte a zsákmányt és annak értékét, félig ráülve a fatárgyra. Karba teszi a kezeit súlyos köpenye alatt, mely kizárja Zevadar kegyetlen hidegét, egy pillanatig hezitálva, miként válaszoljon a férfi kérdésére. Habár megsérült, nem hinné, hogy szót kéne ejteni róla, hiszen nem súlyos, és nem akarja azt sem, hogy a sebesülése később kihasználásra kerüljön. Bár megszavazza nekik a kezdő bizalmat, a kétségek még elméje hátsó szegletében ott lapulnak, melyek nem engedik meg neki a teljes őszinteséget, bár... Ha meg is engedné magának ezt, valószínűleg akkor se mondaná el. Nem szeretne felesleges aggodalmat egy olyan apróság felett, mint ez.
Az eddig őt foglalkoztató kérdés is elhangzik végül, nyomatékosításként hozzátéve, hogy minden bizonnyal kiérdemelte az őszinte feleletet, ám az egy darabig nem érkezik. Egy szem szemöldökét felvonja egy kissé Hirion látványos és hosszas hezitálására, ami erősen sugallja a számára: komoly az eset, és ténylegesen mérlegelnie kell a helyzetet, hogy ez nem pusztán játék vagy kis apróság. Szemöldöke aztán visszasüllyed, majd kérdőn, szinte már sajnálattal fürkészi tovább az éjtündét, aki az eddigiek alapján kishúgával menekül egy halom katona elől.
Vesz egy mély levegőt.
- Figyelj... – kezdené elterelni a témát, érezve annak súlyosságát és kényességét, és amennyire nem akarja, hogy elárulják őt, láthatóan Hirion is tartózkodik a megnyílástól bizonyára ugyanilyen indokokból kifolyólag. Ráadásul neki a testvére is itt van, akire vigyáznia kell, és ilyen hosszas gondolkodás után pedig már inkább fontolgatja, hogy elengedi a témát, megvárva, míg a férfi is késznek érzi magát a megosztására. Az eddigiek alapján nem hinné, hogy rá és a csapatára fenyegetést jelentenének, hiszen lényegében két olyan kölyökről van szó, akiket ugyanúgy üldöznek. Vélhetően nem kockáztatnák meg a feladásukat, mert akkor valószínűleg egyetlen biztonságos helyszín, csoport sem maradna a számukra, ami szemlátomást elkéne nekik.
Ahogy kifejezné, nem akarja erőltetni a témát, ha ennyire súlyos, az első szót követően szinte azonnal meg is kapja a beletörődő feleletet, mire ütődötten néz fel a férfira, nem kifejezetten akarva elhinni, amit hall. Néhány másodpercig csak pislog bután, ahogyan realizálja, lényegében a politika áldozatai lettek azok ketten, és bár a házak vitáiról sokat nem tud, Awernondyas halála és Al-Nuszra kinevezése a helyére elég jelentős volt ahhoz, hogy még ő is értesüljön erről. Meg hát fontos tudni azt, ki felelős a belügyekért, hogy meddig mehetnek el a lopással, mennyi észre számíthatnak a felsőbb hatalmaktól... És ha az igazat mondja, hogy ő a néhai vezetők egyikének a fia...
Ellöki magát a ládáról, hogy könnyeden lelépve a szekérről Hirion elé álljon kissé gyanakvón, ám a választól megfeledkezve az oldalsebéről keményen érkezik a talajra. Egy pillanatra grimaszba fordul ábrázata, elnyomva közben egy szitokszót és hangosabb nyögést, amit a sebbe nyilalló fájdalom kicsikarna belőle, végül közönyös ábrázattal helyezkedik el közvetlenül Hirion előtt, fürkészve annak vonásait. Hosszasan néz vele farkasszemet, mintha arra várna, hogy a következő pillanatban azt mondja, viccelt, noha nem biztos abban, hogy értékelné ezt a típusú humort. Nem is szól egészen addig, amíg meg nem győződött teljesen a válasz igazáról, és bár ellenséges szándékai egyáltalán nincsenek, feladni sem kívánja őket annak ellenére sem, valószínűleg busás jutalomban részesülne, mégis teljes mértékben biztos akar lenni abban, Hirion állítása valós.
- Tehát... – szólal aztán meg, kicsit hátrébb lépve, hogy kénylemesebb legyen a beszélgetés. – Ha nem lenne ez a bonyolult, átláthatatlan sötételf szeszély, akkor most egy házat vezetnél és ellenségként kéne rád tekintenem? – vonja fel ismét a szemöldökét, halkan felkuncogva a végén, ahogy elképzeli ezt az eshetőséget. – A szellemek érdekes játékot űznek, mit ne mondjak – emeli állához a kezét, halványan mosolyogva. – De ha nem várjátok el, hogy selyemszéket toljunk a feneketek alá, akkor én nem bánom, gyertek csak – vonja meg a vállát, megindulva a lovak felé, hogy a szekér elé kösse őket. Ideje indulni. – Elkél az erős kéz nálunk, és a bemutatótok alapján nem tűntél használhatatlannak – néz hátra Hirionra a válla felett. - De a részleteket majd megbeszéljük később, még az éjszaka eljötte előtt el kéne érjük a táborhelyünket.

Hirion

Lehet, hogy megsértem azzal, hogy nem válaszolok neki azonnal, de most nem ezek a gondolatok járnak az eszemben, hanem, hogy miképp tudom a legjobbat kihozni a helyzetből. Igaza van abban, hogy kiérdemelte a bizalmat, de amikor az embert azok árulják el, akiknek védenie kellene, akkor azért érthetően megrendül.  Persze tudom, hogy a mi fajunk nem az érzelmeiről, főleg nem a szeretetteljes érzelmeiről híres és ezt a velem szemben álló sötét elf zsoldos tudhatja a legjobban, ezért bíztam benne, hogy mégis megértőbb lesz és nem húzza fel az orrát, mert nem osztom meg vele azonnal a történetünket.
Én világ életemben kilógtam a sorból, pont ezért nem is volt valami fenékig tejfel az életem és szinte már nem is emlékszem mikor volt az, hogy nem menekülök valami, vagy valaki elől.
Csak Elethea kiszabadítása és ragaszkodása hozzám, nyújtott enyhülést az életemben, ezért őt az életem árán is megvédtem volna bármitől. Ezért is volt nehéz dönteni, mit árulok el magunkról és mit nem, de egyszer el kell kezdeni legalább a saját ítéletemben megbízni, ami most azt mondta, hogy Zyleena nem lesz az árulónk, még ha ezzel talán kegyelmet és biztos megélhetést is biztosíthatna magának. Hogy őszinte legyek elfáradtam, jó lett volna legalább pár napot megpihenni egy biztos helyen, a húgomról már nem is beszélve, bár nagyon büszke voltam rá, hogy egy panasz szó – a szokásos engem való piszkálásán túl, - nem hangzott el a szájából, tudtam, hogy neki is kell, hogy kicsit regenerálódjon és saját korabeliekkel is legyen. Azt vettem ki a zsoldosnő szavaiból, hogy a táborban akadnak ilyenek.
És kimondtam, legalábbis a lényeget kimondtam, ami láthatóan megdöbbentette egy pillanatra Zyleena-t. Hamarosan már szinte az orrom előtt áll, alaposan szemügyre véve, mint aki most lát először. Nem kárhoztatom érte. A nyögésre azonban nekem is felszalad a szemöldököm. Ennyire megviselte a bejelentésem, vagy mégis titkol valamit?
Azonban, hamar kiismerhetetlen arcot ölt magára ismét és folytatja a szemlélődést, de műár kis teret hagyva közöttünk.
Mikor végül megszólal, úgy érzem megemésztette a dolgot, így még némi humort is belecsempészve a mondandójába, bár az tényleg vicces, hogy akár igaz is lehetne.
- Én sosem tudnék elvezetni egy házat, nem képeztek ki rá, mivel én csak egy feláldozható gyalog voltam a játszmában, csak azután lettem érdekes, hogy apám meghalt és Al-Nuszra megölte a mostohaöcsémet, így megörököltem a vér kötelékeket………- kezdtem elkeseredve, de aztán a kuncogása engem is kizökkentett. – Különben sem lennék sosem olyan, mint ők! – ráztam meg a fejem és meleg pillantást vetettem a hátassal ismerkedő húgomra.
- Én már egy pár nap nyugalmas nappal, egy puhább szalmazsákkal és egy kis meleggel is kiegyezem, selymet akkor láttam, amikor Al-Nuszra elől menekültünk, az egyik hálószobában. – nevettem fel én is rekedten.
Megkönnyebbültem, amikor elindult és az indulásról intézkedni és a megtudottak ellenére nem küldött el minket, hanem továbbra is felajánlotta a tábora védelmét.
- A kényszer sok mindenre megtanított minket, nem leszünk a terhetekre, de ……- álltam elé egy percre megakasztva, - szeretném, ha ez a beszélgetés kettőnk, vagyis hármunk között maradna. Minél kevesebben tudnak róla, annál jobb.
Ha beleegyezik, akkor máris segítek neki összekészülni és Elethea-t is ráveszem erre, hogy mielőbb indulhassunk.

Amint Hirion kimondja a feláldozható gyalogot, majdnem fanyar mosolyra húzódik szája, hiszen a sötételfek között vagy ilyenné válnak az éjtündék, vagy vezetőkké. A kettő között nem nagyon van más, az átjárás is szinte lehetetlen, és sajnos meglehetősen sokan vannak a táborában is, akik ebbe a kategóriába sorolhatóak: a rangosak számára nem sok értékkel bíró tömegkatonák, akiket bármikor lehet pótolni. Talán nem a semmiért verődtek össze mindannyian egy lázadó csapattá, és még ha a leszámolásnak a lehetősége igencsak csekély, legalább kártevőkként borsot törhetnek az okosok orra alá. Ez elég ahhoz, hogy képesek legyenek szervezetten működni és ne vakítson el mindenkit a személyes érdeke és bosszúvágya.
A halál, a gyilkosság ugyancsak nem egy szokatlan eset fajtájuk viselkedését figyelembe véve, és bár szerencsésnek találja azokat, akiknek nem kellett kényszerből a saját kezükkel végezniük a szeretteikkel, a veszteség továbbra is égető veszteség marad. Képtelen lenne nem részvéttel fürkészni a szomorú, már-már tehetetlen vonásokat, csak még inkább gyűlölve társadalmuk kétségkívül kegyetlen és szadista mivoltát, amit olyannyira megváltoztatna, ha tehetne – de ő csak egy egyszerű lázadó különösebb diplomáciai érzék és nemesi finomkodás nélkül. Őt harcra képezték ki, hogy azzal szórakoztassa az egybegyűlteket, hogyan szúr vagy nyársal fel, esetleg belez ki másokat, de ez talán még mindig jobb, mint tehetetlen szajhaként tűrni. Így legalább meg tudja védeni magát.
- Helyes – enged el végül egy mosolyt, egyetértőn biccentve. – Ha olyan lennél, mint az átlag, akkor úgyis kidobnánk; nincs szükségünk belülről mérgező-fertőző egyénekre – tárja szét egy kissé a karját, bár köpenye alól nem sok látszik ebből. Vet aztán egy pillantást a pokróccal letakart, kényelmesen álldogáló lovak felé, akik szemlátomást már régen végeztek az odarakott vödrök zöldségeivel, majd tekintete és figyelme visszaterelődik Hirionra, ahogy újabb szavakkal toldja meg beszélgetésüket.
– Talán ennél egy fokkal jobb nálunk a helyzet, főleg, hogy állandóan van meleg étel, még ha az csak egy könnyed leves is. Feltételezem, hogy az jobb, mint a moslék – vigyorodik el, és bár nem példátlan náluk a szalmazsák használata, mostanra már gyakrabbak a függőágyak és szőrmék, a rongyosra használt anyagok gyakran törülközőként vagy terítőként történő újrahasznosítása. Amiből csak lehet, abból kihozzák a legtöbbet, hiszen az elérhető nyersanyagaik szűkösek, és csak ritkán jutnak olyan bónuszhoz, mint a mostani.
A lovak felé veszi az irányt, hiszen már nincs más hátra, minthogy tényleges menedéket találjanak maguknak éjszakára, ahol megtölthetik a hasukat és kipihenhetik magukat. Hosszú útnak néznek elébe, és kelleni fog az energiájuk – főleg a kislánynak kell sokat pihennie, noha ő valszínűleg végig fogja aludni az utat a szekéren. Vélhetően Hirion is kezdi a határait súrolgatni; nem hinné, hogy mostanában olyan sok, nyugodt alvásban lett volna része, ám feltételezi, magasabb az állóképessége és még elvisel néhány napnyi utat, aminek végén végre békésen és biztonságban hajthatják álomra a fejüket.
Talán két lépést képes megtenni, mikor a férfi elévágva megállítja őt, mire kissé megemeli fehérlő szemöldökét, pillanatnyi értetlenséggel fürkészve az ábrázatát, ám hamar megjelennek rajta a nyugodt vonások.
- Természetesen – bólint egyet, lehúzva jobbjának kezéről a kesztyűjét, hogy fegyverforgatástól bőrkeményedésekkel és vágásokkal teli tenyerét a szája elé emelve gusztusosan és ízesen beleköpjön. – Nem fogom továbbadni senkinek, efelől biztosíthatlak – nyújtja karját kézfogásra, aminek elfogadása esetén erősen rámarkol HIrion kezére, rázni azonban csak egy aprót ráz rajta. – Ti csak egyszerű kölykök vagytok, akiknek a szüleit átbaszták, és inkább választottátok a tolvajlétet, semmint a rabszolgáknak járó kiszolgáltatott kényszermukát, hogy az állítólagosan elorozott pénzt ilyen formában visszafizessétek. Csak a szokásos – vonja meg a vállát, komiszul kunkorítva fel szája szélét. - Sajnos a táborunkban erősen jelen van egyfajta sértettség a nemesi réteggel szemben, ami kellően mélyen vert gyökeret ahhoz, hogy a számkivetett sarjakat se viseljék el sokáig, így egyébként is megtartottam volna ezt magamnak – teszi hozzá komolyabban és valamelyest komorabban, elengedve a másik kezét, visszahúzva ujjaira a kesztyűt. – A többségünk sokat szenvedett a nemesi rétegek miatt, így nehéz őket hibáztatnom, de én nem fogom összetéveszteni az áldozatokat a tényleges elkövetőkkel. És ti ketten... – pillant Hirion után a kislányra, csak finoman biccentve a Szöcske mellett álldogáló irányába. -... egyértelműen áldozatok vagytok. Nekem ennél több indok nem kell – jelenik meg egy finom, barátságos mosoly az arcán, és ha nincs más, akkor a lovakat visszatereli a szekérhez, hogy befogja őket elé. A vödrök, amiből ettek, azt feldobja a dobozok és hordók közé, majd kezét emelve int egyet Szöcskének, aki engedelesen indul meg a lovak enyhe nyugtalanságára.
- Szerintem hamar megszokják majd a jelenlétét – fordul Hirion felé az egyik ló dobbantását követően, végigsimítva közben saját jószágának szőrös nyakán, lábát aztán beleakasztja a kengyelbe, felhúzva magát hátasára. Hamar lépésre ösztökéli őt pár könnyed sarokbökéssel a kocsi eleje mellé, ahol feltételezhetően Hirion már elfoglalta a helyét. – Megyek elöl. Két órán belül oda kell érjünk, és én ugyan nem számítok váratlan vendégekre, azért mindketten legyetek készenlétben – néz jelentőségteljesen a férfira, aztán a testvérére, és ha nincsen más, akkor megindítja Szöcskét egy kényelmesen gyors tempóban.


Az út során nem kifejezetten szól. Gyakran hátranéz, hogy tudják-e tartani az iramot, de nem olyan nehéz sem az ösvény, amin haladnak, sem a diktált tempó, hogy különösebb gondot jelentsen. A lovak is kellően kipihenték magukat – valószínűleg az út első fele kicsit nagyobb hajszával járt, ám elnézve a hátasokat már nekik is kényelmesebb ez a könnyed ügetés. Azt azonban nem mondhatja el magáról, hogy neki kényelmes lenne Szöcskén ülni, bármennyire szeressen rajta utazni, az oldalsebe sajnos nem biztost neki gondtalan utat. Gyakran belehasít a fájdalom hátasának egy-egy erőteljesebb lépésétől, és nem lepődne meg, ha újra és újra felszakadna az, ami már elkezdett varasodni, többször megtapogatva azonban nem úgy tűnik, mintha annyira vérezne; nem tapasztal átázást. Már előre mosolyog, micsoda kárörvendő vigyor lesz egyik társának a képén, aki állandóan felhívja a figyelmét, hogy legalább egy könnyed bőrpáncélt illene magára vennie, de hát a gladiátorlét... Ilyen kiváltságokat ott nem kapott meg!
Ettől függetlenül kifejezetten bosszantó és sokkal fárasztóbb is emiatt az út, ám a gyakorlottságának köszönhetően nem okoz akkora problémát. Kicsit talán gyakrabban fordítja körbe a fejét, hogy felmérje a környezetet, megtaláljon olyan alakokat, akiknek jelenléte nem éppen kívánatos, viszont senki és semmi nem zavarja az utat. Szinte már monoton módon telik el az a néhány óra, és az elején még ott ágaskodó kopasz fákat felváltja a sziklaerdőktől szabdalt, egyébiránt sík vidék, amit csak messzi tájékon törnek meg a hegyláncok vagy tényleges dombok. A hó fehérlő leplétől különösen unalmasnak bizonyulhat az ösvény, hiszen minden jóformán ugyanúgy néz ki, nem beszélve az egyre sűrűbben hulló hóról, ami fokozza a tájékozódás nehézségét. Egyre gyakrabban söpri le válláról és fejére húzott csuklyájáról az ott gyülekező, fehérlő rétegeket, párszor lesöpörve Szöcske bundájáról is ezt a hideg anyagot.
Végül szürkületkor egy újabb erdőféleségbe érnek, ahol már sűrűbben állnak a zevadari fekete fák, az egyedülálló és már-már dombokká egyesült sziklákból is rengeteget látni errefelé.
- Hamarosan megérkezünk – szól hátra. – Még pár perc, utána mehetünk rőzsét gyűjteni – teszi hozzá, meghúzva egy kissé Szöcske kantárszárát, hogy lassítson és legyen ideje alaposan szemügyre venni a zavarbaejtően hasonló szikladarabokat. Egyik-másiknál lefordul, az emlegetett pár perc elteltével pedig meg is találja a barlang szekérnek és hátasállatoknak is kényelmesen nagy bejáratát, a mélysége azonban feketeségbe burkolózik. – Van benne egy kanyar, annak a végén egy nagyobb teremszerűség – pillant a társaira. – Valószínűleg egy szörny vájta ki magának valamikor régen, mikor még az otthonának tudhatta ezt az erdőt – indul el Szöcskével befelé.

//Ha elindulsz te is a szekérrel, akkor a lovakon érezheted az újabb nyugtalanságot, de nem válnak engedetlenné – valószínűleg csak a helyszíntől feszültek, de különösebb veszély nem lehet a környéken, amire az ösztöneik figyelmeztetnék őket. Fáklyára nincs szükséged, hiszen sötételf vagy, kintről annak ellenére is elegendő fény jön még be, hogy könnyedén tájékozódhass, és a barlang falait látva Zyleenának igaza lehet a hely kapcsán; egyértelműen látszik, hogy nem természetesen alakult ez így ki. Habár a múló idő során a nyomok kopni kezdtek a természeti hatások miatt, még azért kivehetőek a karmok okozta barázdák, melyektől egy örvénylő mintázatú alagút került kialaktásra. A talaj is enyhén ívelt, nem teljesen egyenes, amitől az az érzésed lehet, hogy egy hatalmas bestia lakhatott itt, és ha a végéig követed a zsoldosnőt, akkor egy kanyart követően valóban egy nagyobb teremben végződik az út. Ide már nem jut el annyi fény, hogy kényelmesen tájékozódhass, a lovak sem kívánnak ennél tovább menni pusztán azért, mert ők maguk sem látnak. Itt viszont kényelmesen fognak elférni mind a lovak, mind a szekér és ti is, méghozzá egy kellemesen melengető tábortűz körül.//

Elethea

Elég nyugodt ez az állat ahhoz képest, milyen ijesztően néz ki ezzel a fejjel és azokkal a nagy karmokkal. Vajon mennyire élesek? És a fogai mennyire hegyesek? Keresztben lenyelne egy lovat? Neeem, nincs akkora szája, viszont ez nem azt jelenti, hogy őt nem tudja megenni! De mi az a vöröses izé a fején? Olyan fura a megnyúlt pofiján is a bőr, olyan keménynek és durvának tűnik... Vajon hozzáérhet? Kíváncsi lenne, milyen a tapintása. Leharapná a kezét, ha megtenné? Hmh, talán nem a legjobb ötlet piszkálni addig, ameddig Zyleena nem figyel.
Apropó, Zyleena – az állat többszörös körbejárását követően most megáll, hogy felé forduljon kíváncsian, készülve arra, hogy kérdezzen valamennyit, de éppen Hirionnal beszélget. Megvakarja a fejét, azon tanakodva, vajon megzavarja-e őket, de bátyja félig-meddig látszódó ábrázatából ítélve talán nem kéne. Meg aztán a nő is meglepődni és elkomolyodni látszik...
Vajon miről beszélhetnek?
Hallgatózni nem akar, mert Hirion mindig olyan morci lesz, ha tudomást szerez róla, és azt is megtanulta, hogyha komoly téma kerül elő, akkor azt még kevésbé szereti. Megpróbálja így legyűrni a kíváncsiságát, inkább csak távolról figyelve bátyját és a nőt, maradva az állat mellett, ám kicsit riasztónak találja Zyleena kifejezéstelen arcát. Mit mondhatott neki Hirion?!
Aggodalmasan ráncolja a homlokát, majd összeszűkíti gyanakvón a szemeit, amikor a nő ábrázata fanyarrá válik közvetlenül a szekérről való lelépését követően. Rosszul lépett volna? Vagy valami eszébe jutott? A kiülő érzelmet azonban rögtön le is törli az arcáról, és már Hirion előtt áll – jóóóóó közel! Azok ketten tuti titkolóznak! ARG, és Hirion kihagyja őt ebből!
- Ez nem ér, én is akarom tudni! – húzza el a száját csendesen, duzzogva téve karba a kezét. – Te nem? – néz a fura állatra, mert így egy darabig nem lesz más társasága, ám a jószág erre igazából nem nagyon reagál; csak néz, meg vicces párapamacsokat fúj ki az orrán. Legszívesebben belekapna a fehér párába, de még mindig riasztó a gondolata annak, hogy ráharap a vékony kis karjára! De talán... Hmmh, mondjuk ha az oldalához lép... ésőő... Mondjuk úgy megsimogatja, akkor lehet, hogy... Hmmmh, igen, ez jónak tűnik...
Lép egyet, hogy Szöcske oldalának közepén legyen, vele szemben viszont így a nyereg van. Most a fejéhez közelebbi részhez érjen vagy a farkához közelebbihez? A farkát se meri megpiszkálni, még a végén képen csapná vele, az meg ki tudja, mennyire fáj! Hallott már olyan rémtörténeteket, ahol egy bestia egyszerűen csak megfordult, és behorpasztotta a katona páncélját, rajta meg még páncél sincs, hogy megvédje! Azt is kellett volna szerezniük korábban, és akkor ilyen kis baleseteknél lett volna megfelelő védelme, de már késő bánat!
Szöcske feje felé pillant – az állat néz rá azokkal a furcsa, gombszerű szemekkel. Kirázza a hideg ettől, azon tűnődve, hogy vajon min gondolkodhat most; meg akarja enni? Vagy csak megkóstolná? Egyik se lenne jó. Vagy azt nézi, hogy ellop-e valamit a nyeregről? Neki aztán nem kell semmi, ami Zyleenáé, semmi érdekes nem volt nála! Ráadásul most, hogy egy szekérnyi ételt szereztek, a nő maradéka sem vált ki belőle különösebb érdeklődést. Ő csak meg akarja simogatni ezt a puhának tűnő bundát, mert ha valóban az, akkor... Akkor követelni fogja Zyleenától, hogy adja neki kölcsön éjszakára! Biztos jó meleg és kényelmes, és ő ilyenen akar aludni!
Nagyot nyel, amíg farkasszemet néz a hátassal, ám az hamar érdeklődését veszítve fordítja el pillantását másfelé. Milyen kiábrándító!
...de legalább már nem fog izzadni a feszültségtől...
- Naaaa, ennyire nem vagyok érdekes?! – morran fel sértetten, rásandítva aztán a szőrzetre el is felejti, hogy haragudnia kéne az állatra. Most itt a lehetőség, nem figyel rá! Most megsimogathatja, aztán elrohanhat, ha veszélyben lenne az élete! Mondjuk... Mondjuk Hirion mögé! Bár ő még mindig Zyleenával beszélget. Jobban belegondolva kit érdekel, ha az élete forog kockán?! Meg talán lesz lehetősége meghallani legalább a beszélgetés végét is. Micsoda terv!
Kinyújtja a kezét, hogy végre megérinthesse a pihe-puhának tűnő bundát, ám mielőtt a lassú, óvatos mozdulata végére érhetne, Hirion megzavarja őt.
- Igen?! – kapja el a karját, rögtön vigyázzba vágva magát, mintha nem csinált volna az égvilágon semmit. Mert hát nem is csinált! Nem kell ezt tettetnie!
Sietősen szalad oda bátyjához, kíváncsian emelve rá a szemeit.
- Akkor megyünk? – érdeklődik, majd kicsit oldalra hajol, hogy Hirion takarásából kikerüljön Zyleena, és amint a nő olyan távol van, hogy suttogását ne hallja, folytatja. – Mit beszéltetek? Hmmh? – emeli meg a karjait izgatottan, ökölbe szorítva ujjait, már-már helyben toporzékolva. – Valami izgalmas titok? Tudhatom? És... Öhm... – hajol ki megint, elkapva, ahogy a nő elveszi az állatoktól a vödröket. – Jól van? – pillant vissza Hirionra. – Olyan fancsali ábrázata volt, mikor lelépett a szekérről.

Hirion

Sok minden múlott azon, hogy most mit mond, vagy mit tesz Zyleeana. Sok minden arra utal, hogy elfogadja azt, hogy kik vagyunk és miért menekülünk, de persze kockázata mindig van annak, ha elárulunk magunkról valamit. A zsoldosnő sokat tett már azért, hogy kiérdemelje a bizalmamat, de a démonok nem alszanak.
A kézfogása azért megnyugtat, főként, hogy már a magyarázata is meg van arra, hogy, ha valaki érdeklődik irántunk, ne leplezzen le minket.
- Köszönjük, nem fogunk gondot okozni. – ráztam meg a kezét elégedetten. – Egyikünkről sem lehet azt mondani, hogy tipikus nemes palánta. Elethea hamarabb vág orrba valaki, ha megbántja, mint, hogy sírva nyafogjon. – engedek meg egy kis tréfálkozást is.
Ezek tisztázása után segítek a nőnek befogni a lovakat, majd megnyugtatni is őket, mert láthatóan berzenkednek Zyleena különös hátasa ellen.
- Bízzunk benne, nem lenne jó, ha bevadulnának és összetörnék magukat, meg a szekeret. – bólintottam a már a hátasán ülő sötételf felé, majd a közben hozzám érkező és szokatlanul engedelmes húgomra nézek, de sejtésem szerint csak az új jószágtól van úgy megszeppenve és felkapom, a bakra ültetve. – Igen, megyünk. Követjük Zyleena-t a következő táborhelyre, ahogy hallottad. Te is tartsd nyitva a szemed.
Mikor társunk már eltávolodott nem lepődtem meg az izgatott, de suttogva feltett kérdésén, csoda, hogy eddig kibirta.
- Nem lyukas még az oldalad? – vigyorodtam el. – De ez most nem titok, sőt jobb is, ha tudod, mert ha beérkezünk Zyleena táborába, nem említheted, hogy kik vagyunk, bár ez eddig is így volt, most még fontosabb. Átlagos, közönséges elfek vagyunk, akik a katonák kegyetlenkedése miatt árván maradtunk. Ebben maradtunk vele. Ő viszont tudja.– bökök az állammal Zyleena felé, de közben én is azon gondolkozom, amit a húgom még hozzátett. – Azt mondja jól van, de szerintem is megsebesült. – jegyeztem meg. – Azonban, ha nem akarja nekünk elmondani és kibírja, akkor nem tehetünk semmit. – vonom meg a vállam.
Elindultunk, de nem találkoztunk senkivel, egy idő után már fárasztó is volt, a lassan eluralkodó nagy, sík fehérséget szemmel tartani, többször dörzsöltem meg, hogy ne szúrjon. Az egyhelyben üléstől kezdek elgémberedni és a hideg is kezdi befúrni magát a bőrünkhöz.
Elethea-t igyekszem rávenni, hogy néha álljon fel és mozogjon, már amennyit a bakon lehet.
Pár óra múlva azonban már újra erdős, sziklás vidéken járunk.
Örülök, amikor a nő bejelenti, hogy mindjárt megérkezünk és tényleg, hamarosan már egy akkora barlang bejárata előtt állunk, amibe még a szekér is elfér.
- És mi a biztosíték, hogy egy másik nem vette be magát újra, ha már ilyen szépen itt áll üresen. – kérdezek rá kissé idegesen, mert a lovak viselkedése nem nyugtat meg, főleg, mivel sem Zyleena, sem én nem látok a kanyar mögé, bár ő megy előre. A szekérrel én nehézkesen mozgok, ha valami megtámad, nagy bajban leszünk.
Nincs teljes sötét, így a látásom elég ahhoz, hogy meglássam, ha veszély közeledne, vagy akadály állna az utunkba, de arra, úgy is figyelmeztetne társunk.
Amit látok az igazolja a zsoldosnő szavait, hogy valami szörny alakította ki, mert látszanak a hatalmas karom nyomok és mikor minden izgalom nélkül bekanyarodunk, akkor elénk tárul egy akkora terem, ahol mindenki, a lovak és a szekér is kényelmesen elfér.
Jobb is, hogy megállunk, mert lassan már az én szememnek is olyan sötét van, hogy még nekimennék valaminek, a lovak is megtorpannak, ők még ennyit sem látnak.
- Gondolom megérkeztünk, vagy ha nem fáklyát kell gyújtani, mert nem igen látok. – jegyzem meg valahová elénk, ahol Zyleenat sejtem, azzal a zsákom után tapogatózom, hogy elővegyek és meggyújtsak egyet.

 
Jólesően felnevet a lány emlegetésével; az eddigiek alapján nehezére esett volna elhinni úgyis, hogy kifinomult hölgyemény lenne, bár tény, hogy még sokfelé változhat a személyisége és az érdeklődési köre. Még nagyon fiatal, az pedig kétségtelen, hogy sokat kell még tanulnia és tapasztalnia, noha minden bizonnyal így is túlvan már néhány meghatározó eseményen.
- Akkor sokat fog verekedni a helyi kölykökkel – vigyorog szélesen. – Van pár kissrác, akik előszeretettel piszkálódnak és feszegetik a határaikat, de akkor a kishölgyet nem kell félteni – biccent egyet a lány irányába, egy pillanatra rajta felejtve a tekintetét, azon tűnődve önkéntelenül is, vajon kinek kéne kiképeznie. Ha a bátya elvállalja a feladatokat és időről időre eljön vele újabb és újabb ellátmányt gyűjteni a tábornak, feltételezhetően a húga is jönni akar mad, de ahhoz mindenképp tanulnia kell, legyen az fegyver vagy egyszerű alapok. Nem adná jelenleg idegen kézbe, már csak Hirionra való tekintettel sem, aki biztos feszélyezve érezné magát attól, ha egy vadidegen magánképzést folytatna vele, viszont ő nem tartózkodik sokat a táborban, hogy érdemben tudjon tanítani... Á, majd lesz valahogy! Előbb még úgyis el kell kényelmesedjenek a helyen, a többiekkel szemben pedig aztán nem kell visszatartaniuk magukat. Ugyanolyan számkivetettek mind, akik elveszítették mindenüket, és egy ilyen szedett-vetett csapatnál találtak új otthonra. Ha a jelenlegi tagoknak sikerült beilleszkedni és alkalmazkodni, a testvérpárnak sem lesz gond.
- Szöcske mégiscsak egy ragadozó, méghozzá hozzájuk hasonló méretű. Nyilván feszélyezve érzik magukat – vonja meg a vállát. – De nem buták a lovak, egy kis idő múlva tudni fogják, hogy nem jelent rájuk veszélyt – teszi még hozzá, kényelmesen üldögélve saját jószága hátán, ám ez az elindulást követően nem sokkal meg is változik, köszönhetően az állandóan meghúzódó sebesülésének.
Az út során hátra-hátranézve észreveszi a testvérek beszélgetését, de nem kíván hallgatózni; csak halványan elmosolyodik, figyelmét pedig visszafordítja a tájékra. Sem egy szörny, sem egy elkóborolt bestia nincs a vidéken, még csak lábnyomokat sem lát a közelebbi területeken, a hó pedig egyre nagyobb pelyhekben hull az égből. Kissé frusztráló, de szerencsére nem csupán az ő látásuknak hátrányos ez, hanem esetleges követőknek vagy szemtanúknak egyaránt – noha ebből nem lát egy darabot sem, egyelőre. A nyomaik ugyanúgy eltűnnek percek alatt, mely talán a legnagyobb előnye a hóhullásnak.
Az állandó oldalfájás miatt lassan telik az idő, végül azonban megérkeznek az erdőbe, ami már azt jelenti, közel vannak a táborhelyükhöz. Másnap a mocsár határvidékét is elérhetik, ha sikerül egy viszonylag jó tempót diktálniuk, onnan irányba állva pedig másik két nap után már a tábort is elérik. Nincs az olyan messze, éhen se fognak maradni, és mivel van szekerük, talán azon utazva érdemben is képes lesz regenerálódni a fennálló néhány napban. Még majd éjszaka, ha már a testvérek elaludtak, biztos ránéz arra is, mert attól még, hogy nem érzi, átnedvesedett volna a kötése, könnyen lehet, hogy cserét igényel. Sőt, Idiina mindig hangsúlyozta, mennyire fontos tisztán tartani a kötést és így a sebet egyaránt, szóval ha nem akar dorgálást tőle, akkor bizony tiszta gyolcsot köt magára.
A barlangot elérve jócskán lelassít, hogy ezúttal már kényelmesen foglalhassák el rejtekhelyüket, melynek ő maga és hátasa rendszeres látogatója, mikor ezen a vidéken jár.
- Szöcske – fordul hátra magabiztosan Hirion felé bizonytalansága nyomán. – Ha valami idegen van a környéken, akkor mindig morog. Ragadozóként elég jó a szaglása – ütögeti meg a saját orrát, ezt követen teljes lelki nyugalommal térve be a barlangba egészen addig, ameddig már ő maga sem lát semmit. Ekkor száll le Szöcskéről, ezúttal figyelve, hogy puhán érjen a kemény, hótól  mentes talajra, érezve és hallva is, hogy hátasállata kényelmesen tájékozódik még itt is, hamarosan elhelyezkedve a barlang egy beljebbi részén. Minden bizonnyal leheveredett a terem oldalába, tudva nagyon jól, hogy most ő gyűjtögetni megy, hogy éjszaka ne fagyjon meg, abban pedig aprócska karmos kezeivel aligha tudna segíteni – és bizonyára fáradt is ennyi kutyagolástól.
- Elethea szerintem maradjon pihenni – lép a fény irányába, kilépve a teljes sötétből, keresve Hirion és testvérének alakját. – Fáklyát pedig gyújthatsz, ha gondolod. Mikor visszajövünk, nem fog ártani, ha tudjuk, hova kell leraknunk a gallyakat. Meg lesz mivel meggyújtani is – indul a kijárat felé, de félúton megáll, amíg várakozik Hirionra és adott esetben testvérére. – Odabújhatsz Szöcskéhez – böki aztán oda Eletheának. – Addig melegen tart, amíg visszajövünk, nem fog megenni. Igaz, Szöcske? – emeli meg a végén a hangját, amely kissé visszhangzik a járatban. A furcsa hátas egy jókedvű választ ad ennek következtében a terem elfoglalt oldalából, amit nem igazán lehetne hasonlítani semmihez – nem vonyítás, de nem is nyüszítés, inkább valahol a kettő között torzultan a hiénákra jellemző nevetéssel keverve, ami az egyetértését jelenti.
Ha eközben a fáklya elővételre és meggyújtásra került, akkor addig hunyorog, amíg szemei meg nem szokják a hirtelen fényviszony-változást. Még egy kicsit vár, ameddig rendezkednek és helyezkednek a testvérek, adott esetben a szekér lovait is beljebb vezeti, ha ezzel előrébb kerülnek, de utána sietősen veszi az irányt az egyre jobban sötétedő külvilág felé. Fa szerencsére rengeteg álldogál a környéken, egyik-másik szemlátomásra is korhadt annyira, hogy könnyű és gyors tüzifát csinálhassanak letördösött ágaiból, a hó alatt pedig biztosan ugyanúgy találni annyit, hogy az éjszakát ezekkel átvészeljék.

Elethea

Muszáj felnevetnie, mikor Hirion felkapja őt és a bakra rakja – lelkesedésében széttárja a karjait az ég felé, mintha csak azt játszaná, hogy repülne. Végül is annyira nincs messze tőle, csak éppen a szárnyai nem a hátán vannak, hanem a hóna alatt, és két-három méternél magasabbra nem fog tudni emelkedni, mert Hirion nem elég magas hozzá. Persze mindezek nem feledtetik a kérdését egyáltalán, a is sorra kerül ám!
- Az én szemeim, mint az égi ragadozóké! – teszi ujjait a szemeihez, kicsit széthúzva a szemhéjakat, ezzel is hangsúlyozva csodajó látását és megfigyelőkészségét, elsmuákolva, hogy fogalma sincs, milyen madarak vannak errefelé. Ő aztán nem tudja, pedig biztos próbálták neki megtanítani!
Sokáig nem feszegeti szemhéjait, ugyanis hamar csípni kezdenek a szemei ettől a hideg, száraz időtől – és még a szél is fúj. Mindez hamar sűrű pislogásra és fintorgásra készteti őt, és a csípés hamarabb elmúlásának reményében kezdi el dörzsölgetni a szemeit, feltéve közben halkan másik kérdését.
- Az oldalam? – pislog még mindig testvérére. - Várj, megnézem – fordul meg törzsből, végigtapogatva az emlegetett tájékot, de nem talál semmi gyanúsat. – Hmmh, nem, nem úgy tűnik – vigyorog vissza bátyjára, várva a feleletet, amire aaannnyira kíváncsi volt már. Hevesen bólogat, ahogy Hirion elővigyázatosan ecsetelni kezdi, hogy nem szabad elmondania a származásukat senkinek – ami igazából eddig is így volt, szóval neki ez nem nagy újdonság -, és egy újabb egyetértő bólintás következik, ahogy elhangzik a kitalált származás és ebből jövő sorsuk. Mondjuk ez a kitalált történet annyira nem is áll messze az igazságtól...
- Elmondtad neki? – nyílik nagyobbra a szeme, majd bátyjáról Zyleena felé néz, aztán vissza testvérére. Na, ilyen se volt még idáig, hogy valaki másnak az orrára kösse, ki az apjuk! Ez igazán furcsa, de végeredményen megbízhatnak a nőben, legalábbis az eddigiek alapján. Elég sokat tett értük, és most sem úgy tűnik, hogy katonák közé próbálná őket vezetni – talán Hirionnak is ez volt az alapja, hogy megelőlegezze a bizalmat. De attól még mindez somolygásra készteti őt, elvégre mindig olyan nagyra fújja, hogy micsoda titok ez, most pedig jóformán egy egy napja ismert személynek felfedi az igazi kilétüket.
- Mondjuk nem is tudnánk ellátni se – húzza el a száját, egyelőre visszafogva magát és nem mondva semmit, amiért barackot kapna a fejére, aztán feltérdel az ülőhelyen, hogy hátranézzen a szekér lefedett tartalmára. Ezzel kicsit könnyebben felidézi az áttúrt tartalmakat, deee... – Nem is volt itt semmi finomságokon és ruhákon kívül – ül vissza a helyére, mikor meggyőződött, hogy nincs eszköz náluk, amit sebek kezelésére tudnának használni. – De ha sokat kerül ilyen helyzetbe, akkor biztos van nála valami – vigyorodik el magabiztosan. – Vagy lehet, olyan gyógyító varázslata van, mint Lashraelnek... – teszi hozzá halkabban, és lehető legszélesebbre húzódó vigyorát igyekszik eltakarni mindkét kezével, csak sunyin lapítva fürkészve testvérét, vajon mit szól az újabb piszkálódáshoz.
Az út ezt követően csendesen telik az ő részéről is. Próbál figyelni annyira, amennyire lehet, de mivel ennyire nem történik semmi és a környezet is ennyire unalmasan egyhangú, elkerülhetetlen az újabb elálmosodása. Semmi izgalom nincsen, így hogy várhatja el tőle bárki is, hogy éber legyen?! Hol vannak az üldözők? A katonák? Sehol!
- Ott vagyunk már...? – kérdezi álmosan egy idő után, még egyszer körbenézve megint, hátha valami változás lép fel, de csak a kopasz fák szaporodnak meg. – Olyan unalmas... – nyöszörög, hátradőlve a bakon, kinyújtva a kezeit és a lábait, mielőtt teljesen elgémberednének. Feltételezhetően még egy kicsit odébb vannak, így a válasz megkapását követően talán fél órával újra megkérdezi: - Ott vagyunk már? Hirioooon... Unatkozooook – fogja meg testvére ruháit, kicsit megrángatva, hogy figyeljen rá, de hamar ráun erre is, így inkább beledől az ölébe. – Unatkozooooook! – mondja, elnyúlva a bakon, kínjában egy darabig nyöszörögve, aztán már csak némán fekve addig, ameddig meg nem érkeznek.
A lassításkor álmoskásan emeli meg a fejét és pilsog nagyokat, mire viszont teljesen feleszmélne, már az egyre sötétebb belsejű barlangban vannak. Arra éberedik fel igazán, amikor Zyleena javasolja a maradását.
- Micsoda?! Nem! Megyek veletek! – ugrik fel azonnal, valószínűleg be is verve Hirion könyökébe vagy karjába a fejét, a kelleténél kicsit nagyobb hangot adva fájdalmának, alaposan megsimogatva buksiját. Szöcske megemlítésénél ugyanakkor elbizonytalanodik – korábban pont az volt a kívánsága, hogy kipróbálhassa, milyen is melette aludni, hogy megtudhassa, mennyire melegít, és ez így elég csábító ajánlat a maradásra, ám ahogy fel... felnyüszög vagy bármit is csinál a sötétségben rejtőző jószág, ki is rázza a hideg.
- Őőőő, Hiriooooon – kapaszkodik bele bátyjába, erősen markolva a ruhájába. – Hadd menjek veleteeeek! Nem akarom, hogy Szöcske megegyeeeeen! – kezd egyre kétségbeesettebb hisztibe. – Csomó fát fogok szedni, ígéreeeeem! Félek attól az állattól – teszi hozzá az utolsó mondatot halkan. – Főleg így... Sötétben... – fürkészi a termet, amit még az érzékeny sötételf szemeivel sem tud feltérképezni.

Hirion

Hagytam, hagy merengjen el Elethea, hogy mivel is gyógyíthatnánk meg vezetőnket és vegye számba a szekéren talált dolgokat, mert ezzel is elfoglalta magát. Nem lomboztam le azzal, hogy egyrészt egyikünk sem ért a gyógyfüvekhez, így akár valami mérget is adhatunk Zyleena-nak, ha erősködünk, ráadásul, ha nem akarja, hogy segítsünk, úgy sem tehetünk semmit. Én soha nem voltam katona, de ismerem fajunk makacsa ragaszkodását ahhoz, hogy bármi ilyesmi gyengeség…..Pfii….
Azonban rögtön figyelmeztetően a húgomra ugrik a tekintetem, ahogy szóba hozza Lashraelt.
- Most mi van? – kérdeztem tőle összehúzva a szemem. – Állandóan engem szekálltál miatta, most meg mindig te hozod fel. Talán örültél volna ha velünk marad? – kérdeztem, de azért a magam megnyugtatása végett is hozzátettem. – Neki haza kellett mennie. Ott az otthona és várta ……valaki, aki….fontos volt neki. – hangomat igyekeztem semlegessé tenni és éreztetni Elethea-val, hogy jobb, ha nem forszírozza a témát.
Ezek után az út kész rémálom volt időnként a húgommal, aki természetesen elunta magát és az őrületbe kergetett az állandó nyavajgásával.
Egy ideig még türelmesen válaszolgatok, hiábavaló kérdéseire, de aztán halkan, de élesen felcsattanok.
- Ha még egyszer megkérdezed, akkor futhatsz a kocsi után, legalább kimelegszel, én meg megspórolok magamnak pár ősz hajszálat.  De itt egy takaró. – emelem fel a hátsó ládáról és az ölébe ejtem. – Aludj egyet, majd szólok, ha ott leszünk.

Bár először nem látom mekkora is tulajdonképpen a barlang és beljebb haladva is csak a visszaverődő visszhang az, ami ezt megerősíti, azért legalább arra nem kell gondot fordítani, hogy valami óriási szörny a nyakunkba pottyan. Elhiszem Zyleena-nak, hogy a különös hátasa ezt időben jelezné, valószínűleg még a mi lovaink is, hiszen az állatok sokkal érzékenyebbek a ragadozók jelenlétére. A zsoldosnőnek meg felettébb előnyére válik, amikor magányos küldetéseket teljesít.
Biztos vagyok benne, hogy egy jó nagy teremben vagyunk, amikor végre teljesen megállunk és Zyleena hangja alapján már leszállt a hátasáról.
Mivel nincs ellenére, hogy világosságot csiholjunk, azonnal a fáklya után nyúlok és meg is gyújtom. Jobb szeretem azért, ha látom is mi van körülöttem, nem csak valakire rá kell hagyatkoznom. Meg aztán Elethea sem hiszem, hogy örülne, ha sötétben kéne gubbasztania, nem, mintha nem jósolnám meg, hogy mi lesz a válasza, ha itt akarnám hagyni…….
Bár fogadást köthetnék a reakciójára, már gazdagok lennénk!
Tudom, hogy a húgom felettébb kíváncsi, cserfes és pimasz, ez egyfajta védekezés is részéről, de nem hinném, hogy annyira összebarátkozott volna Szöcskével, hogy hozzábújva melegedne……..talán majd egy kis idővel……Főként az állat felől felhangzó furcsa hangokat hallva. Fogalmam sincs ez most mit jelent részéről, de én sem akarnám kettesben tudni vele a testvéremet.
Ezért aztán nem habozok, amikor Elethea nyaggatni kezd, mert most nem ellentétesek a véleményeink.
- Nem,…….nem hiszem, hogy megenne. – fojtom vissza azért a nevetésemet, mert ezt tényleg nem hinném. – Zyleena nem bízna rá, ha veszélyes lenne, vagy talán nem így gondolod?
A húgom elsőnek szavazott bizalmat a sötét elf zsoldosnőnek, így gondoltam nem árt, ha ezt most tisztázza magában.
- De……ha úgy gondolod, bírod még kicsit a hideget, akkor jól jön még egy dolgos kéz, hogy minél több fát gyűjtsünk és megmelegedjünk. – bólintottam és segítettem neki leszállni is.
Szerencsére a hó nem a nedvesebb fajta, így nem áztatta át az ágakat. A terület elég érintetlennek tűnik, sok az idős, kidőlt fa, leszakadt gally.  Hamar szedek egy ölnyit, amiivel visszamehetek már.
Elethea-t nem hagyom elkóborolni, így együtt térünk vissza, hogy aztán meggyújtsuk és végre megpihenhessünk a fárasztó zötykölődés után és megmelegedünk a tűznél.
- Elég sok a zöldségféle a kocsin. Ha találunk valami edényt, főzhetnénk levest. – fut össze a nyál a számban.
Rég volt, hogy meleg ételt ettünk.