/ISIS/

Egy zavaros tekintetű elf sétált végig a főváros utcáin. Nem volt egyedül, más elborult elmék is sétálgattak vele egy irányban vagy épp a szembejövő forgalomban. Ráadásul ahová megy, a palota, ott érezhetően sűrűbb ez a fajta lény.
Bár a városig élőhalott lován érkezett, a még tetemes utat gyalog szerrel tette meg. A határőrökre jellemző szabású vastag bunda kabátja volt, mely leért majdnem a térdéig. Hátán íj a tegezbe volt csúsztatva és oldalán kard, övébe számos tőr tűzve. A pajzsát ott hagyta a kapuőrnél a lova nyergére erősítve, mely holtan nyúlt el, ahol hagyta.
Al-Nuszra volt ő, kinek eszét megviselte a hadvezére alatt szolgáló évek. Gyorsan haladt a centurió rangig, első ránézésre könnyen véve az akadályokat. És az első években nem is volt baj ott sem, ám az utóbbi években sokkal többször volt a vesztes oldalon a vég nélküli hadgyakorlatokon, mint a győztes csapatban, ha a tömeg harcot gyakorolták. Bármennyire is egyöntetűen őt tartják még a felettes tisztek is Uráldur kedvencének, féltékenyen nézve rá, élete mostanában kudarcok sorozata. És szívében egyre inkább halványul a remény, hogy amíg éles bevetéseken az egyre könnyebb utasításokat elvégzi, nem fog életével fizetni botlásaiért.
Belépve a palotába kigombolja kabátját, mely alatt díszegyenruhája villan elő. Így még több nő figyelmét felkelti, noha ő mit sem törődve velük csak egy gyors oda nézésre méltatja őket. Már jó pár éve foglalkoztatja a halál gondolata, és most olyat készül megtenni, amiért biztos benne, hogy le fogják csapni a dudort a nyakáról. Már két hete, hogy elment az útjára felettese és ő az nap kiírt magának az ütinél (ügyeletes tiszt) egy teljes szabad napot. Már alaposan részeg volt, mikor a szolgálatból a kocsmába betérők akkor este meglátták. Csak kevesen törődtek vele, aki oda ült mellé, hamar felállt és távozott a helységből, oly kívánságokat fogalmazott meg borgőzös aggyal annak férjéről, akihez most épp látogatóba igyekszik.
Pedig nem volt oka rá. Majdnem minden alkalommal, ha vesztett (vagy akár nyert) a hadgyakorlaton újabb katonákat kapott és alaposan felduzzasztották a csapatát. A végére már közel ötszáz bakával nem tudta teljesíteni a századra kiírt parancsokat, és mégis mindenki a nagy hadvezér kiskutyájának tekintette.
Már két hete... az óta az éjszaka óta nem ivott. A rá általában jellemző közönnyel vette tudomásul, hogy a határon járőröznek majd. Újra erősnek és egészségesnek érezte magát, de úgy tűnik, a nagy ember árnyéka még most is betakarja és meg akarja ölni. Mintha csak meghalt volna és itt kísért, utolsó akarataként átsegíteni őt a holtak birodalmába. Vigyázzba vágta magát az ajtó előtt és nagy levegőt véve bekopogott a nagy épület egy szintén hatalmas lakosztályába. Mit sem törődött a folyosón az őt figyelő őrökkel. Ha a ház úrnője nyitja ki a bejáratot, akkor jobb kezét a hasán keresztbe téve mély meghajlással üdvözli.
-Üdvözlöm, asszonyom! -pár másodpercre elhalkulva egyenesedik fel- Látogatóba jöttem, ha nem zavarnék.
*Bár jól ismerik egymást, hiszen találkoztak már. Mégis olyan bizonytalan a hangja, mely még soha nem volt.
~Tuti meg fogok halni. Kinyírnak.

Uráldur még mindig nem adott hírt magáról és ezért egyre jobban aggódtam. Ilyen hosszú idő nem volt még, amikor, ha mást nem hírvívő madarak útján, de ne értesültem volna hollétéről. Azonban tisztában voltam vele, hogy ez az aggodalom nem ülhet ki az arcomra, legfeljebb csak magányos óráimban, amikor senki nem látja azt.
Kifelé, mint mindig a magabiztosság látszatát kell kelteném, még családom sem sejthet semmit, a személyzetről és a király mindenhol figyelő szemei és fülelő füleiről már nem is beszélve.
Tettem a napi dolgomat, felügyeltem a háztartást, fogadtam az érdeklődő és kíváncsiskodó palotabelieket és Uráldur tiszttársait, ha kellett és sokat foglalkoztam és játszottam az én drága tündéremmel, Meleth-hel, akinek szintén nagyon hiányzott az apja.
Közben minden nap úgy keltem, hogy vártam a rosszhíreket, vagy azt, hogy a király hivat, hogy magam közölje férjem kegyvesztettségét, hiszen legendák zengtek kegyetlenségéről.
Nekem is meg voltak a magam kis szemei és fülei, így nagyon is jól tudtam mit művelt, szegény megözvegyült királynéval, mondjuk ezt nem is igen tették titokká, talán már a város fél serege használhatta a testét. Akármilyen keménynek hittem magam ettől végig szaladt a hátamon a hideg.
Csak azon imádkoztam, hogy ha a legrosszabb bekövetkezik, akkor meg tudjam időben tenni a megfelelő lépést. Ezért mindig volt a kontyomba tűzve egy vékony kis tőr………A végső megoldás.
A délutáni játék után Meleth-het éppen a dadája gondjaira bíztam, mikor kopogtattak az ajtón.
Gyorsan végig néztem magamon. Egyszerű szabású, fekete ruha volt rajtam, lila szegéllyel, amit most gondosan lesimítottam, a hajam megigazítottam és magam nyitottam ajtót.
Meglepődve néztem a tiszteletteljesen meghajló tisztet, Uráldur egyik kedvenc emberét.
- Üdv néked is Al-Nuszra! – biccentettem felé, miközben gyorsan körbefuttattam a szemem a háta mögött.
Látszólag egyedül volt.
- Uráldur még nincs itthon, ha őt keresed. De fáradj beljebb, hogy megkínálhassalak egy kis frissítővel, ha már elfáradtál idáig hiába. – mondtam hangosan és kitártam ki az ajtót, intve, hogy jöjjön be.
A látszat és a szavaim ellenére, egyáltalán nem gondoltam, hogy Uráldur-t keresi, hiszen biztosan tudhatta, hogy nincs itt.

A tiszt egy lélegzetnyi szünetig csendben állt ott, majd bólintva fejével belépett.
-Köszönöm a kedvességét, asszonyom. Nagyon hálás lennék érte.
*Rögtön belépve az előszobába levette bakancsát, hogy vastag, téli zoknijába kövesse a nőt a konyhába. Nem erőltette a beszélgetést, míg a ház úrnője el nem kezdett szorgoskodni a limonádéjuk elkészítésével. Leült az asztalhoz egy székre és fejét egyik keze tenyerébe hajtva nézte a gyönyörű alakot.
-Már két hete, hogy semmi hír a hadvezérről. A többiekkel beszélgetve még bíznak a visszatérésében. Úgy tartják, mindannyiuknál erősebb harcos.
*Elvette a pillantását a csodás teremtményről és inkább kifelé nézett az ablakon, hogy a téli hópelyheket szemlélje. A házak tetején a kéményekből füst szállt a magasba, mely mintha csak tisztulni vágyott volna felfelé, hogy a felhők legyenek, ahogy a szürke füst szétoszlik a magasban.
-Az ork területek felé ment. Ott nekünk is esett el nem sokkal az után egy felderítőnk. És állítólag nem volt egyedül. Más csapatoknak is öltek meg a büdös szájúak emberét. Valami követről száll a mende-monda, akit legyilkoltak. Állítólag a király elindult valamelyik hadvezér embereivel, hogy rendet tegyen egy újabb hadjárattal.
*Mélyen, egyenletesen vette a levegőt. Még a nyugodt, beletörődő hangja és testtartása mögül is kisejlett, hogy minden tanult nyugtató módszert igénybe vesz, hogy mély érzelmeit elnyomja. Meditáció, légzőgyakorlat, amit csak a hadsereg tanítani tudott, hogy az italát készítő hölgy urát elviselje.

/A történet Demertot visszatérése előtt játszódik, az ork szövetségkötés megkötése utáni néhány incidens idején/

Meg kell vallanom, amikor megláttam a katonát a küszöbünkön, az jutott eszembe, hogy eljött az idő. Azonban egyedül volt, legalábbis ezt szűrtem le futó pillantásomból, de látszólagos nyugalma ellenére szinte sütött belőle a feszültség.
Lehet, hogy nekem már nagyobb rutinom volt az udvar álságos praktikáiban, így sokkal jobban lepleztem nyugtalanságomat, hiszen bár – látszólag - soha nem vettem részt Uráldur katonákkal kapcsolatos ügyeiben, nagyon is tisztában voltam vele ki, mennyire hűséges hozzá, hiszen hogyan is tudtam volna megvédelmezni jó uram, ha ezzel nem vagyok tisztában. Al-Nuszra viselkedése azonban most feszültté tett. Uraldur mindig elismerte az érdemeit és úgy látszott a férfi is elégedett a sorsával, de most, míg a frissítőt készítettem neki a konyhában, fél szemmel figyeltem és nem nagyon tetszett, amit láttam. Vagy tudott és elhallgatott valamit, vagy valami olyan játszmát játszik, amit még nem látok át.
- Csodálkozom, hogy egyáltalán felmerül bennük, hogy esetleg nem tér vissza. – teszem le elé a pohár limonádét és nézek a szemébe kutakodóan. – Talán benned is kétségek vannak? Tudod, hogy a férjem kiváló katona és kiváló taktikus. Biztos meg van az oka, hogy nem hallunk róla. Nekem nincsenek kétségeim. – mélyesztem bele szemem a szemébe.
És nem, nem tévesztett meg a szabályos légzés, mikor pár verejtékcsepp ott ólálkodott a haja tövében. De sajnos fogalmam sincs még mindig, hogy miért jött valójában. Talán bánatot akart okozni, de miért?
- Én nem adok a mendemondákra és jobban teszed, ha te sem Al-Nusszin. – mosolyodom el, de a szemem nem nevet velem. – Uraldur itt lesz, ha elvégezte a dolgát és szükség lesz rá, ezt megmondhatod a kételkedőknek is.

A százados kínosan kerülte a pillantást és bár folyton oda nézett, hogy megtisztelje a figyelmével a vele szemben ülőt, de szinte azonnal elkapta a tekintetét. A hűsítőt is csak szorongatta két kézbe szorítva, mint a pofa sört, mit csak azért rendeltünk, hogy ücsörögve eltölthessük a kocsmában az időt, jól érezve magunkat beszélgetés közben.
Ám Al-Nuszra nem érezte jól magát.
-A férjed harci képességeit senki nem vonja kétségbe... -furcsán kiemelte az egyik szót és mintha nem is lenne vége a mondatnak, csak lebegett a vége levegőben.
*Mélyen a sárga folyadékba nézett, úgy tűnt, nem először néz a pohár fenekére. De csak görcsösen tudta folytatni mondanivalóját.
-Nagyon rossz fegyvereket vitt magával. Nem ezeket szokta használni. Már régen használt rövid kardot, ráadásul közkatonáknak valót. -nagyot nyelt, mert az utolsó szavak furcsán jöttek ki a száján. Nagyon élesen felment a hangszíne, szinte a Bansheek sikolyához hasonlított. Érezhetően összegezte már a véleményét jóval korábban. Jól kiértékelte a lehetőségeket. Nem véletlenül vált gyorsan naggyá. Mindig foglalkoztatták azok a részletek is, amik mások szerint nem fontosak. Kicsit összeszedve magát folytatta a feleség szemébe nézve.
-Nincsenek kételkedők. Egy erősebb tárgyat kért csak magának. Egy rózsa medál párt vételezett ki az útra. Sokan abban reménykedünk... -egy pillanatra megállt, hiszen ha igaza van, akkor nem szabad tudnia róla. Ha nincs igaza, akkor meg lehetetlen helyzetbe kerül... ismételten- Ez képes két ember lelke között kapcsolatot teremteni. Sokan úgy gondolják, nem vitte magával mind a kettőt. Valakivel beszélni akar ideátról. Tudom, hogy nem tud gondolatokat közvetíteni, de... néhányan úgy gondolják, valakivel megbeszélt valami jelet. Az egymáson alkalmazott mágiával üzennek vég szükség esetén. -nagyot nyelt ismét- Ezek... az alakok abban reménykednek, hogy elérhető a hadvezér most.
*Szánakozó arccal nézte a gyönyörű szemeket. Képtelenségnek tartotta, hogy ebből élve kikeveredjen. Ha a teljes tiszti karnak nem mondta el, akkor nem akarja, hogy tudjanak róla. A le nem írt szabályzat szerint soha nincs olyan körülmény, amiért nekik kutakodniuk kellene az Első Lord tervei után. Látszólag számára a legbiztosabb, ha mind a két medaliont elvitte és nem volt ilyenfajta terve.
Ám ha nem tart fent titokban kapcsolatot a feleségével, hamarosan egy biológiai bomba fog felrobbanni. És csak akkor nem söpri el a hulláma Al-Nuszra centuriót, ha a férj soha nem tér haza. Még egy áthelyezés sem menti meg az életét, ismerte annyira a hadúrat.

Az a minimum, hogy a férjem embere ne érezze jól magát a konyhámban, mikor olyanokat beszél, amivel idegessé tesz, még ha ez nem is látszik rajtam jelenleg.
Miközben beszél, majd mikor válaszolok, gőzerővel jár az agyam, hogy mitől érzi ennyire kényelmetlenül magát. Ha valami bajt akarna keverni, vagy „kegyes” királyunk bábja lenne nem lenne itt egyedül és nem őt választották volna, aki nem épp a színészi teljesítményéről lesz híres.
Nem tetszett, ahogy a férj szót kiejtette, olyan volt, mintha kétségbe vonta volna, hogy az uram. Ez egyre rosszabb lett és én megborzongtam, akaratlanul is, főleg mikor folytatta és a hangja a magasba szárnyalt. Nem kellett tudnom róla, hogy pontosan mik a tervei Uráldur-nak és azt sem, hogy ezt milyen módon akarja végrehajtani. Nem csak egyszerűen az asszonya voltam, hanem a lelki társa és ehhez hozzá tartozott, hogy nem kérdezősködtem a döntései felől. Ha rám tartozott valami, elmondta. Ez a katona többet tudott azonban, mint amit neki illett volna,……sokkal többet és talán ez lehetett az oka, hogy ennyire izgatott volt. Olyanba ütötte az orrát, amibe nem kellett volna, de még mindig nem tudtam miért fedte ezt fel előttem, hiszen ő is jól tudta, hogy ezzel az életével játszott, még ha igen csak érdekes és ijesztő is volt, amit mondott.
A rózsa medál egyenesen megdöbbentett és ezt talán már én sem tudtam álarc mögé rejteni. Erről nem tudtam és el nem tudtam képzelni, hogy, ha nem vitte el a mindkét részt, akkor hol, kinél lehet a másik.
Viszont, ha jól értettem Al-Nusszin-t, akkor esetleg valaki tudja, vagy sejti és ……..tervez valamit a férjem ellen? Lépre akarják csalni?
Még ha alaposan megrendültem is, rövid időn belül rendeztem arcvonásaimat és a szemem most már obszidián keménységgel mélyedtem a másik szemébe, ahogy az asztalon keresztül közel hajoltam hozzá.
- Most már beszélj, ha elkezdted! Itt nincs füle a falnak, erről gondoskodtam, de, ha nem akarod, hogy,……hogy megváltoztassam rólad a véleményemet – vált jegessé a hangom, - akkor beszélj, apád szerelmére, beszélj!

A hű tiszt úgy húzott elő egy szalaggal átkötött, lepecsételt papírt, mint a kis fiú, ki előhúzza zsebéből a boltból lopott gesztenyét. Kettejük közé tette fél útra, hogy ha ISIS el akarja olvasni, hát megtegye.
-Aglamis már nem először adta be felettesének ezt a kérvényt. -mondta csendesen- Senki nem akarja elfogadni közöttünk. -a következő szót újra ugyan azzal a furcsa hangsúllyal mondta, mint az előbb- Férjed képzett katona, jó harcos. Nincsenek kételkedők.
*Felállt és a vendéglátójának hátat fordítva kinézett az ablakon. Két világ tekintett rá vissza a fénylő hóból. Egyik sem a jelen, mint a kettő a jövőről szól. A kérvényben a katona kérelmezi áthelyezését az ork földre küldött járőrökhöz és harcoló alakulatban teljesítendő szolgálat előírását a következő fél évre. Egyértelmű paranccsal hagyta itt őket, nem helyezhetik külhoni akcióba, a határon kell járőröznie.
Két világ volt ugyan azon a helyen és ő ezt látta már pár nappal Uráldur elindulása után. Egyikben tekintete távoli helyeken járt, az oughwari hegyekben vérében fekvő bőrruhás nőt szemlélve. A másikban Isis gyermeke nem éri el célját és bosszúból az ellen a tiszt ellen fordul, aki útját állta. Ismerte a Dor'Odrun ház számos titkát. És nem volt kétsége afelől, hogy a vére eléri az első hadvezérnél, amit szeretne ellene. Ha mégsem, akkor is talál egy hű katonát, aki a família kegyeit keresve bármikor hátba döfi egy sikátorban. Ez ellen nem védi meg őt még az áthelyeztetése sem. Bár lassan nővé érő leánya nem örökölte még apja higgadtságát, a halottakról nem sokáig beszélnek. Hadvezére kedvelt szokásai közé tartozik úgy eltüntetni az útjában állókat, hogy ne maradjon maradandó emlék róla. Csak egy halvány érzés, mely az udvar minden lakójának szívébe belopakodik, hogy valami szörnyű volt, mikor említették. De furcsa amnézia telepedik hetekkel, hónapokkal később az ügyre, mely elveszti jelentőségét.
Szótlanul bámult ki a jövőre és várta az ítéletét. Ha a lány nem él már, mire haza tér a ház ura, ő reménykedhet még egy gyors lefejezésben hirtelen felindulásból.
-Férjed mindig hallgatott a tanácsaidra és ha döntesz az ügyben, elfogadjuk.

Sasként figyelő tekintetem egy mozdulatát sem tévesztette szem elől a tisztnek, és mikor kettőnk közé helyezte a pergament, egy darabig fegyelmezve magam csak néztem és vártam a hozzá fűzött szavakat is, amit szinte parancsba adtam neki, ha nem akarja, hogy saját két kezemmel fojtsam meg.
Azonban egészen mást kaptam, mint amire számítottam és pár percig szinte alig akartam hinni a fülemnek, ahogy Al-Nuszin a lányomról beszélt. A lányomról, Aglamis-ról és nem a férjemről!
Az újabb szócsúsztatást szinte alig hallottam, annyira megdöbbentett a dolog. Lassan elvettem a dokumentumot és elolvastam. Azt persze tudtam, hogy idősebb lányom, mennyire ambiciózus, hiszen az apja lánya volt, de, hogy a hátam mögött és főleg az apja háta mögött akarja elérni, hogy veszélyes helyre helyezzék, arra nem készültem fel. Persze kellett volna, hiszen valószínűleg azt akarja, hogy apja és Első Lordja büszke legyen rá, de annyira fiatal volt még!
A pergament szépen összetekertem és visszatettem oda, ahonnan elvettem.
Egy pillanat alatt átláttam, hogy ez a hűséges tiszt itt előttem, mi mindent tett kockára, hogy ezt tudassa velem, hiszen ismertem a lányom.. Ha valamit elhatározott, akkor tűzen-vízen át megpróbálja elérni és Al-Nuszra nem fogja tudni megállítani. Értékeltem, hogy hozzám fordult, bár sejtettem, hogy nem igazán volt választása, hiszen eléggé kilátástalan volt a helyzete.
Nem bénított meg a kérés, a teher, amit így a nyakamba szakasztott, hanem inkább elgondolkoztam a megoldáson.
- Hmm…..azt hiszem meg tudom oldani a problémát. – tekintettem rá most már egy megkönnyebbült mosollyal, mert már tudtam mit fogok tenni. – Jóváhagyhatod ezt a kérelmet, teljesítve ezzel egy lelkes harcos óhaját, de szegény sajnos megbetegszik mielőtt elindulhatna és talán apja érkezéséig nem is tud elindulni. – toltam felé a papiruszt.

A hű százados örömmel csillogó szemekkel nézett az anyára.
-Igenis! -hajolt meg mélyen, immáron újra kézben fogva a papírt- Köszönöm! Hálásan köszönöm!
*Ezzel sietve lépkedett az ajtó felé, surranójába szinte csak bele ugrott. A feltekert okiratot még gyorsan kabátja belső zsebébe csúsztatta, majd az őt kikísérő hölgy két kezét megfogva két markában, nézett őszintén a szemébe.
-Köszönöm! Bármiben számíthat a segítségemre, bármi történjék is.
*Nem tette hozzá, hogy amíg istenek meg nem kegyelmeznek neki végleg és a sors fintoraként áthelyeztetik egy másik hadvezérhez. Ennek úgy sincs jelentősége. Amíg él az ura, hálával tartozik a feleségének.

/Köszi a játékot, Drágám! És köszi, hogy nem ölted meg a kedvenc tisztemet!/

Láttam a hálát és a megkönnyebbülést a tiszt szemében és azt is tudtam, hogy megint jól kevertem a lapokat.
Persze azon kívül, hogy segítettem egy katonának, hogy tovább szövögesse élete fonalát, az én lányom is kapott némi haladékot, hogy átgondolhassa, megéri-e a hátam mögött szervezkednie, hiszen előbb-utóbb, valószínűleg sokkal utóbb, de meg fogja tudni és mivel okos, mint az anyja, tudni fogja, hogy hálás lehet ezért.
Még mindig mosolyogva kísértem ki az úja lendületet kapott Al-Nuszra-t, aki újból kifejezte háláját és köszönetét és én biztos voltam benne, hogy akár az életét is feláldozza értem, ha arra kérem. Jó, ha ilyen emberek vannak a közelemben, sosem lehet tudni, mit hoz a jövő.

//Én is köszönöm drágám, de ha máskor is ilyen titokzatos, nem biztos, hogy élve távozik. //