// Kéz csókom! Megtörném az idillt drágáim. //

Miután rendeztem soraimat a tévelygőknél tett látogatásom után, úgy gondoltam ideje kissé elbeszélgetnem azokkal, akik talán még nem hajlandók elfogadni uralkodásom tényét.
Uráldúr azok közé tartozott, akikre számítani akartam, és szükségem volt rá, de nem minden áron!
Ha nem fogad el akkor lépéseket kell tennem, még ha fel is háborítom vele a nemesség jó részét.
Aki nincs, velem az ellenem van! Tudatosítottam, miközben befordultam a folyosón mögöttem három elit harcosommal.
Az orkok ügyét rendezettnek tekintettem, és bár tudtam, hogy ismét próbálkozni fognak, egy időre lehűtötte őket látogatásom, ebben bizonyos voltam. Ideje itthon is rendezni néhány kérdést!
Uráldúr emberi méregettek minket, de nem állítottak meg, mikor a folyosó végén befordultunk, és az ajtó felé indultunk tovább.
- Itt megvártok! - Utasítottam a harcosaimat, és tovább lépdelve álltam meg immár egyedül az ajtó előtt.
Bekopogtam és vártam, hogy bebocsájtsanak, csak egy pillanatra tekintettem körbe, de a jéghideg sugallat, sötét lelkem mélyén meggyőzött a feltételezésemről. Vad mosollyal nyugtáztam az érzés tényét.

Azért sok mindenen el kellett gondolkoznom, azután, hogy beszéltem Al-Nuszra-val és nem nagyon hagyott nyugodni az a medál dolog. Viszont azt is tudtam, hogy nyíltan semmit nem tehetek és még kutakodni is csak nagyon-nagyon óvatosan kutakodhatok, mert, ha Uráldur nem odaadta valakinek, hanem elrejtette, könnyen bajba sodorhatom. Néha igazán jó lett volna, ha jobban beavat a terveibe, de biztos voltam annak okában, hogy miért nem teszi.
Azonban most sokkal fontosabb és veszedelmesebb dolog kötötte le a figyelmemet, hiszen férjem hű katonái, kik lakosztályunkat és a családot hivatottak őrizni, pillanatokkal előbb jelezték, hogy egy nem várt személy közeledik. Maga Demertor király személyesen.
Nem hiszem, hogy sűrűn fordul elő, hogy maga veszi nyakába a palotát, főleg miután elfoglalta a trónt, inkább a saját lakosztályába vagy a trónterembe hívatja az áldozatait. Vajon, most miért ez a megtiszteltetés?
De hát, valószínűleg úgy is mindjárt megtudom. Annyi időm volt még, hogy ellenőrizzem a kontyomban a tőrt és már meg is hallottam a határozott kopogást.
~ Szóval még udvariasak vagyunk, ez akár jó jel is lehet. – villant át a gondolat szél sebesen a fejemen, aztán kinyitottam az ajtót, majd egy pillanatnyi szemkontaktus után, tiszteletteljesen meghajoltam Demertor előtt.
- Királyom! Minek köszönhetem a megtiszteltetést? – álltam félre még mindig a padlót nézve.

Egy alig láthatólag biccentéssel léptem el Isis mellett, és beljebb haladva a szobában, vártam meg még becsukja az ajtót.
- Nocsak! A fekete pókok legszebbike. - Húztam el egy érzelem mentes mosolyt, majd körbenéztem.
- Pazar helyen éltek Isis. Minden zugban felfedezni a kezed nyomát, gratulálok. - Fűztem hozzá, kő arccal, és egy ülőhelyet keresve tekintetemmel kényelembe helyeztem magam.
- Ismerjük már egymást Isis egy ideje, úgyhogy hagyjuk a bájolgást ha kérhetlek. - Mutattam kezemmel a szemközti székre, mintha csak én magam lennék otthon, és jeleztem hogy hosszabb beszélgetésre számíthat.
- Először is engedd meg, hogy csodálattal adózzak alakod, és vonásaid előtt. Ennyi gyermek, és csapás után melyek őket, és így téged is értek, igazán rendkívüli. Uráldur szerencsés lélek, annyi szent. - Kezdtem némi érzelem mentes rideg vallomással, és szúrós pillantásom mélyen a szemébe vájva folytattam.
- Férjed jól van, él és virul! Legalább is ha az erdei határvadászok nem vágták le. De ismerve őt hamar kivágja magát. - Tartottam némi szünetet, majd előre dőlve kissé folytattam.
- No, de nem is ezért vagyok itt! Kódorog amerre kódorog, ha akarom minden lépéséről tudomást szerzek, de inkább másról beszélnék veled Isis. A jövőről! - Tettem hozzá sejtelmesen, és ismét hátradőlve tartottam egy újabb szünetet.

Nem lepett meg, hogy Demertor úgy sétált be mellettem, mintha ő lenne otthon és meg valami ajtónálló szolgáló lennék és ezen az sem sokat segített, hogy még bókot is kaptam, a férfi szokásos érzelemmentes hangján, ami inkább hidegen megborzongatott, mint jól esett.
- Azt hiszem túlzol királyom. – emeltem rá a tekintetem, mert király ide, király oda, a megalázkodást nem sokáig viselem el. – A legszebbik még csak most nyitogatja pilleszárnyait. – utaltam ezzel legkisebb lányomra, aki már most mindenkit elbűvölt.
Elnéztem, ahogy fogadószobánk kényelmes ülőgarnitúráján kényelmesen elhelyezkedik, mintha csak a trónjára ült volna és kegyesen megengedi, hogy én is leülhessek. A saját lakásomban!
Mindezekből semmit sem lehetett leolvasni az arcomról, udvarias és várakozó  mosoly honolt az arcomon, amiben már igen nagy gyakorlatom volt életem nem rövid útján.
- Ahogy mondod Demertor. - bólintottam, de azért nem felejtettem el ki ül velem szemben, és hogy minden szavamat százszor meg kell rágnom, mielőtt kiejtem a számon a jelenlétében.
A látszat ellenére a gyomrom összeszorult, hiszen Uráldur nem volt itthon és hiába kaptam kiváló nevelést és edződtem meg az udvar állandóan áskálódó légkörében, féltettem a családomat. Most igazán okosnak kell lennem.
- Uráldur azért szerencsés, mert királyom bölcs és tudja, hogy kiben érdemes megbíznia. – hárítottam az újabb dicséretet, amit nem sűrűn hallani e kegyetlen férfi szájából, aki általában csak használja a nőket aztán eldobja.
Különben is ezeket a szavakat csak a szája mondta, a szeme továbbra is úgy tartotta fogva az enyémet, mintha bűvölni akarna.
~Hát királyom, ebben emberedre, vagy inkább asszonyodra akadtál. ~
Egy pillanatig felmerült bennem, hogy ismét lesütöm a szemem ezzel ámítva őt, de egyrészt ennek álságát valószínűleg ő is megérezte volna, másrészt nem akartam ezt én sem. Tényleg ismerjük ennyire egymást. Álltam a tekintetét.
Talán csak egy villanásnyi szemrebbenés volt, ami elárulta, hogy micsoda megkönnyebbülés hallani férjemről és, hogy jól van. És valóban ha eddig sikerült, most is meg fogja védeni magát. Érzem!
- Ezt nagy boldogsággal hallom és a én is és családom is hálás ezen hírekért. – adtam tudtára, amit már úgy is sejtett, az azonban megütötte a fülem, hogy mindenről tud vele kapcsolatban, erre jó lesz ügyelni.
- Királyom! Épp velem óhajtasz a jövőről beszélni? Hát ki vagyok én? Egy szomorkodó feleség, egy büszke anya, de mit tehetnék én egy olyan jövőért, ami a te érdeklődésedre is számot tart? – kérdeztem a lazán ücsörgő férfit, akinek most már határozottan néztem a szemébe.
Bár szívem hevesebben dobogott, megszállt a nyugalom, hiszen talán sok minden ezen a beszélgetésen múlik és én nem hagyhattam cserben a fekete pókok nemzettségét.

Szó nélkül, beszél tekintetünk, és vívja, saját kis hatalmi harcát mialatt hallgatom válaszait, gondolatait.
Maszkom érzelemmentesen pihen arcomon, mit vonásaim, faragtak rá és az évtizedek tökéletesítették, és tették rendíthetetlenül acélossá.
- Néha szebb a virágját bontott rózsa, a még bimbózó és sejtelmes virág kezdeménynél. Mert ki tudja milyen is lesz, ha kibontja virágjait, nem igaz Isis? – Kérdeztem vissza, államat simítva.
- A minap elbeszélgettem Aglarnisal! Igen értelmes, és becsvágyó nő. Mert szerintem már a nők sorába sorolható, hisz igencsak domborodik, ott ahol kell. – Apró fenyegetésemet egy vad mosoly követte, de aztán ismét mereven tekintettem rá.
- Fiaid is, Thoron és Dagnír, előszeretettel éltetik az új királyt, és persze hadurát, a férjedet. – Kezeim összekulcsolt ujjai érintőileg simították végig alsó ajkam, mielőtt összefűztem karjaim a mellkasom előtt.
- Isis! – Kezdtem immár vad vonásokkal, némi haraggal a tekintetemben, de hangom nem emeltem, csak maradt a reszelős fél halk dörmögésem, mely rettegőn kúszott szét a szobában, hogy lassan behálózva Isis lényét jusson el tudatáig a fenyegetés nem kis jelentősége.
- Ne játssz velem! Nálad erősebb, és keményebb nőt nem ismerek a birodalomban. Rossz felet választasz, ha engem akarsz, némi álságos áhított maszkkal átverni. Tudom én mire lennél képes a családodért! Nagyon is tudom! – Vad grimaszt kölcsönzött ajkaimnak, ahogy nyelvemmel a fogaim birizgáltam kissé, majd hirtelen kaptam villanó tekintetem a puhára font szőnyegről a pillantásába.
- Szükségem van Uráldura, és a családotok támogatására. – Böktem ki undorral, azt, amiért valójában jöttem.
- Jócskán akad támogatóm a nemesség körében, és tapasztalt harcosokban sem szenvedek hiányt, de a ti családotok ősibb sok más nemzetségnél. Végleg elhallgattatnám az ellenem törőket, ha mellettem tudhatnám a dinasztiátokat Isis! – Felkeltem a székből, és hozzá sétálva fogtam meg kecses vállát.
- Véget érhet a félelem számotokra! Természetesen, garantálok bizonyos dolgokat cserébe. – Mondtam immár egy kis körútra indulva a szobában. Bútorokat érintve ujjammal, egy festmény előtt álltam meg, hátratett kézzel, Isisnek hátat fordítva.
- Garantálhatom, hogy többé egy gyermekedet sem fogod elveszíteni csatában. Persze ettől még komoly feladatokat szándékozok dinasztiátok tagjaira bízni, de mindig kellő védelemmel, és tapasztalt mágusokkal körülvéve a szeretteidet. Békében, és teljes nyugalomban élhettek a kastélyban, tudván, hogy Demertor királytól nincs félni valótok! - Némi csend után folytattam tovább.
- Úgy tudom Aglarnis saját szájából, hogy érdekli a mágia. – Egy hirtelen fordulattal fordultam szembe Isissel, és széttártam kezeim egy félmosoly kíséretében-
- Rendben! Fawen gondjaira bízom, ha akarod. Nála jobban senki nem tudná bevezetni a mágia tanaiba. A közeledben akarod tudni unokáidat, és faidat? El van intézve! Áthelyezem őket a kastélyba. Thoron, a leglelkesebb támogatóm, úgyis terveztem, hogy személyes testőrségemben fog helyet kapni. – Fejeztem be, és megvizsgálva egy gyertyatartót, visszaindultam az előbbi ülőhelyem felé. Kissé elnézve az ablak irányába, és elidőzve a kinti zord tájon, foglaltam ismét helyet.
- Nos! – Folytattam, körmömet piszkálva, - okos nő vagy, nem hiszem, hogy ki kéne fejtenem, mi is áll az érem másik oldalán. Kitalálod te magad is! Aki nincs velem Isis, az ellenem van! – Fejeztem be, kissé félre hajtott fejjel, és fancsali grimasszal arcomon.

Ha Demertor egymaga jött hozzám, ráadásul még, ha nem is ment túl jól neki, de bókolt, akkor nagyon akarhat valamit. Ez még nem lett volna baj, mert soha nem árt, ha egy király valakinek a lekötelezettje, de az gyanakvással töltött el, hogy látogatását olyankorra időzítette, amikor nincs itthon a ház ura, főleg, ha az az ember az érintett első Lord-ja.
Sejtettem, hogy nem sokáig fogja bírni a felesleges udariassági köröket, hiszen ő ízig-vérig harcos volt, akit a háborúk edzettek, vér áztatta csizmáját és kardja ezen éltető nedűtől nem rozsdált be soha, viszont nem volt a szavak embere. Ezért már vártam, hogy mikor elégeli meg a bájcsevejt és tér a lényegre, habár amennyire vártam, legalább annyira féltem is tőle. Bár sok nehéz döntést hoztam már meg életemben, gondoltam, hogy ami előtt állok, talán az lesz a legnehezebb és nincs itt Uráldur, hogy együtt vészeljük át a gyülekező fekete fellegből kialakuló vihart.
Általában mindent el tudok viselni és nem is tudnak kihozni a sodromból, csak, ha a gyerekeim kerülnek szóba, amit most Demertor, mint egy mellékesen fűz szavai közé.
Egy kis ránc jelenik meg a homlokomon, mikor, mind Aglarnis-t, mind a fiúkat megemlíti és tudom, hogy ez nagyon nem véletlen.
- Rendben királyom, felejtsük el a hagyományos szerepeket. – biccentek felé és már csak tiszta, fürkésző tekintetemet láthatja, semmi mézesmáz, semmi kellem. – És örülök, hogy tudod mi lakozik a szívemben. – teszem hozzá, hiszen igaza van, ezt mindketten tudjuk.
Az egészséges félelmen kívül, ami egy vérrel trónra került királlyal szemben megvan, aki nem egy ismerős családon állt már bosszút, nem ijesztettek meg jobban sem vad arcvonásai, sem undorodó szavai, mellyel férjem nevét ejtette ki.
Viszont veszélyes vizekre tévedtem, nem rejtette véka alá sem azt, amit kínált, sem azt, amit elvehetett, ha visszautasítjuk. És valószínűleg……nem, biztos voltam benne most már, hogy miért most jött. Az oszd meg és uralkodj elvét jól magáévá tette. Egyedül voltam és nem hiszem, hogy sok haladékot kapnék a válaszra, annyit biztos nem, amennyit szeretnék.
Végül még azt sem mondhatom, hogy szűkmarkúan mérné a hűségünk árát, csak kérdés, mi maradna ebből a kezünkbe. Egy markában vizet vivő ember képe villant át a gondolataimon.
Mikor befejezte Demertor kicsit összeszorult a gyomrom. Lehetek bármilyen okos, de ebből a helyzetből nehéz lesz úgy kimászni, hogy a kecske is jól lakjon és a káposzta is megmaradjon.
- Igen nagylelkű ajánlat…..királyom. – szólaltam meg némi szünet után. – Nincs nagyobb ajándék egy anyának, mint gyermekeit biztonságban tudni. – fűztem tovább szavaimat. – És bár jólesik dicséreted személyemről, azért ezt elfogadni egymagamnak, túl nagy ….felelősség lenne. Három általad is említett gyermekem már felnőtt, így eléjük tárnám szavaidat.
Időt kellett nyernem, de óvatosan.
- Azonban tudnod kell, hogy Uráldur és vele családja, a fekete pókok nemzettsége mindig hűséges uralkodójához, ezt ne vond kétségbe…..uram. Most is a javadért van távol. Ha láttad őt, akkor tudod.
Mivel nem a belső testőrségével érkezett, hogy lemészárolja családomat, így biztos voltam benne, hogy nem látott semmi olyat, amit gyanakvással kezelne.

Elkalandoztak gondolataim az anyaság, és az egyéb dolgokat taglaló szavai közben, és már egy egészen más tárgyalást készítettem elő fejben. Persze csak nagy vonalakban, hisz az még odébb volt, de sosem árt előre gondolkodni kissé. de volt oka annak, hogy hirtelen visszazúduljanak gondolataim a szobába, és Isis tekintetébe vágva szórjanak szikrákat.
- Türelmem nagyon is véges Isis! Ezt pedig neked kell nagyon is tudnod rólam. Nem hajbókolni jöttem! Előbb rágnám le mindkét lábam, vagy vájnám ki saját szemem, hogy nehogy idetaláljak. Ajánlatom pont azért tettem, mert tudom, hogy hűségesek vagytok. – Haragtól remegtek meg arcizmaim néhány pillanatra, ahogy ökölbe szorult kezem is.
- Férjednek már megmondtam, hogy döntsön. Három napot adtam neki erre, és esélyt hogy elmeneküljetek, ha nem áll mellém, de e helyett elment bóklászni a nagyvilágba. Ha nem ismerném, azt mondanám, hogy gyáván megfutamodott, hátrahagyva a családját. De ismerem! Komoly okai lehettek, de ezt akár tekinthetném arcul köpésnek is a részéről, és fellógathatnám az egész pereputtyot, mindenestül. – Felkeltem és közelebb sétáltam Isishez. Nem voltam fenyegető, vagy dühödt. Inkább rendíthetetlen, és eltántoríthatatlan, mikor egészen arcához hajoltam közel.
- Nem kívánom tovább ritkítani a nemesség sorait. Így is sok az új feltörekvő fiatal. Kell a régi vér az udvarba! – Suttogtam fátyolos hangon.
- Néhány nap múlva kész a listám, és jobban teszed, ha elbúcsúzol néhány közeli barátodtól, mert most is ellenem szövetkeznek egyikük birtokán, jól tudom. Hírük sem marad a történelmünkben.
Elhajolva személyes aurája közeléből maradtam előtte, és néztem le rá undor teljes pillantással, néhány pillanatig, aztán ismét a kőarcom mutattam felé.
- Az idő, roppant veszélyes fegyver Isis! Azt kéred, adjam a kezedbe? – Csendben figyeltem kérdésem után arcának rezdüléseit, tekintetének fénylő csillanását, mielőtt újra megszólaltam, ismét közel hajolva hozzá, tenyereimet a karfákon pihentetve.
- Legyen! – Dörmögtem felé, és egy medált húztam elő a belső zsebemből. Egyszerű réz medalion volt, bőr függőn, és csakis egy "C" alakra emlékeztető rovás volt belevésve.
- Ezt akaszd az ajtótokra, és legyen ott tíz napon keresztül. Az elődöm elkövette azt a hibát, hogy nem igen számított a másokra a húsvér élőkön kívül. Nem követem a hibáját. Mikor lesújtok, sikítások hangja fog az éjszakába tépni, és betölti majd az udvar minden zugát. Alaktalan, és lélektelen lények fognak préda után kutatva haladni. Házról házra, szobáról szobára, lélekről, lélekre. Nem fog rajtuk a hagyományos penge, és hiába a jól képzett macskamozgású testőrök. Ők éhesek! N.A.G.Y.O.N éhesek! Ez megvédi házad népét, de utána választ várok, és ezek után, feltétlen támogatást várok tőletek. – Visszasétálva a székemhez ültem le ismét, és bár, mivel végeztem akár ki is sétálhattam volna, de hallani akartam mit válaszol.

Már akkor nem voltak kétségeim, hogy nehéz és veszélyes beszélgetés vár rám, mikor ajtót nyitottam neki és nem a testőre rontottak be kivont karddal. Tisztában voltam vele, hogy ha nem sikerül elaltatnom gyanakvását és meggyőznöm róla, hogy nem jelentünk számára veszélyt, akkor ez csak afféle haladék lesz és talán még a gyors, kegyes halál sem lesz osztályrészünk.
Hatalmas teher nehezedett most a vállamra, ahogy szavai és ajánlata útvesztőjében próbáltam keresni a kiutat, amivel távol tartom családunk és saját nyakától a hideg vasat.
Tudtam, hogy nyomós oka lehet annak, hogy Uráldur és a nemzettségünk nem volt az elsők között, akiket lemészároltatott, és ez az oka, hogy még most, férjem távollétében sem fenyeget egyelőre minket ez a veszély, de bár nem adtam jelét őszintén meglepett, hogy végül maga, nyíltan tárta fel ennek okát. Kegyetlenül nyíltan, de hát mit is várna az ember egy vérgőzös uralkodótól.
- A férjem sosem futamodna meg, ahogy te is mondod! – emeltem fel a fejem és vált legalább annyira rideggé a hangom, mint az övé, de nem voltam bolond, hogy megfeledkezzem róla, hogy ki ő, így tartottam a határt. – És, azt is tudod, hogy katonai ténykedését – ahogy te sem teszed nőddel, - úgy ő sem osztja meg velem. Bár Kyrinne biztos nagyon jó tanácsokkal lát el, hiszen okos és tapasztalt …….embered. – tettem hozzá egy halvány mosollyal a dicséretet, nem egészen véletlenül. – Abban azonban biztos vagyok, hogy Első Lordod a népe érdekében cselekszik. – szögeztem le
Egy arcizmom sem rezzent, mikor közölte, hogy már kész halállistája van, akik közül sok a barátunk és a támogatónk, de a szívem rémülten szorult össze. Csapdát szimatoltam, hiszen lehet, azért mondta, mert sejtette, hogy megpróbálom értesíteni őket, ezzel bizonyítékot nyerve árulásunkról, vagy, ha nem teszem, magam is bűntársává válok az eseményeknek. Még közönyös arcot vágva néztem rá, legszívesebben előkaptam volna a tőrömet és belevágtam volna fekete szívébe. De……de inkább kissé meghajtottam a fejem, mikor megkaptam a kért haladékot, ami még nem tudom mire lesz elég.
- Igazán kegyes vagy királyom. – préseltem ki magamból a választ és közben árgus szemekkel figyeltem, ahogy kiveszi zsebéből azt a bőrszíjat, rajta a medállal.
A rajta lévő rúna nem volt ismerős, de sötétség lengte körül, amitől önkéntelen húzódtam kicsit hátra.
Mikor megtudtam mire kell használni, mi ellen kell használni, a gyomrom is felkeveredett. Micsoda aljas ötlet! Nem hagyhatom, hogy barátainkat ilyen kegyetlen módon veszejtse el ez a trónfosztó.
- Köszönöm uram! –álltam fel én is és vettem el kissé habozva a nyakláncot. – Ezen tetted híre nem marad meghálálatlan. – hajoltam meg felé illendően. – Ha nincs egyéb fontos közlendőd esetleg megkínálhatlak valami frissítővel, hiszen eddig igazán udvariatlan háziasszony voltam. – maradtam állva előtte, mert nagyon szerettem volna egyedül maradni és kitalálni, hogyan értesítsem úgy barátainkat, hogy az ne jusson Demertor fülébe.

Válaszait ülve hallhattam végig, a karfára könyökölve, öklömön pihentetve arcom.
Egy fancsali mosollyal biccentve keltem fel, utolsó szavait hallva.
- Nem Isis, ne fáradj! – Legyintettem hetykén a kínálásra, majd az ajtóhoz léptem, és a kilincset megfogva fordultam még felé.
- Tévhitben élsz Isis, ha azt hiszed bárki is belekotyoghat a dolgaimba, és arra enged következtetni, hogy egyáltalán nem ismersz. A volt király is ott hibázta a legnagyobbat, hogy azt hitte ismer!
Szigorúan szűkült össze a szemem az élcelődését követően.
- Kyrinne egy hű harcosom, nem több! A szavaid egy hű testőröd életébe fognak kerülni! Majd kifelé menet találomra választok, összetakaríthatod, ami marad belőle, ha már jó háziasszony akarsz lenni! – Lenyomtam a kilincset, de mielőtt ajtót nyitottam, még szóltam.
- Uráldur lehet, hogy a nép érdekében cselekszik, de vajon az egyezik családja, és királya érdekeivel is?
Kérdeztem szemöldök felhúzva.
- Nos! Remélem, mert ha nem, akkor a vadonban élő, tébolyultak kapnak egy fiatal nőt, hogy eljátszadozzak kicsit. Ennyit igazán megérdemelnek nem igaz? – Nevettem fel félhangosan, és elnéztem a válla felett. Lassan öltött valamelyest alakot a derengő remegés, a háta mögött, és áthaladva Isis testén, lebegett elém. Legfeljebb egy jéghideg fuvallatot érzett a nő, és egy röpke pillanatig megérintette a halál sugallata a lelkét. Némi hidegrázással talán megúszta a találkozást, nem szenved maradandó sérüléseket. Talán lesz néhány álmatlan éjszakája. Talán!
A szellem elmémbe ültetett jelentését követően bólintottam, majd kifelé biccentettem, mire átsiklott a falon, és eltűnve szemünk elől elindult a folyosókon. Ezután ajtót nyitottam, és még egyszer Isis szemébe nézve szóltam.
- Velem, vagy ellenem Isis! Ne feledd szavaim! Velem, vagy ellenem! Gondold, meg mit cselekedsz! Előttem semmi nem marad rejtve sokáig! – Azzal kiléptem és majdnem becsuktam az ajtót, de aztán ismét kinyitva szóltam felé.
- Ha találsz egy sötét elf nőt, aki szerinted hozzám való, kérlek, értesíts. Hm..megnézném magamnak! – Dörmögtem, és becsuktam az ajtót. Ezzel azt is tudtára hoztam, hogy jelenleg nincs és talán nem is érdekelnek jelenleg a testi dolgok.
Kilépve a folyosóra, végighaladtam az enyhén biccentő őrök között, és a sor végén álló kék vértest kinézve magamnak, megragadtam a torkát. Magam elé rántottam, mint egy élő pajzsot, és félhalkan szóltam.
- Aharys!
Elitjeim azonnal beléptek a sarokról felajzott íjjakkal, és a testőrökre szegezve oldalaztak a falak mellé.
Uráldur testőrei alakzatba álltak, és elhátráltak úrnőjük ajtaja elé.
A falból tűnt elő a szellem, és szinte azonnal a prédára vetette magát. Sikítva guvadtak ki a sötét elf szemei, és lassan halkult nyüszítéssé hangja, ahogy életereje átáramlott a szellem kéjtől remegő éteri testébe.
Bőre ősi pergamenként repedezett be, és sárgásan pattogott le a remegő húsról, mikor hang már nem jött ki a torkán, csak tátott szájjal bámult társai felé, akik arcán az undor húzott mély barázdákat. Ekkortájt robbantak ki a szemgolyói, és kezdett füléből a vér folyni. Elengedtem a hússá vált testet, és ellépve tőle, nézte még egy pillanatig, ahogy szellem végez, és eltűnik a fali kárpittal borított falban.
- Köszönjétek úrnőtök csípős nyelvének! – Szóltam a harcosok felé, akik közül néhány inkább elfordult mintsem végig nézze az istentelen jelenetet.
Egy intéssel leintettem embereimet, majd elindultam a folyosón és a lakosztályom felé vettem az irányt.
A Do' Odrunok lakosztályi fő folyosóján, immár egy hatalmas vértócsa közepén egy felismerhetetlen kiszikkadt, megfeketedett húsdarab hirdette, hogy ott jártam...

// Köszönöm a játékot, remekül írsz, igazán megtisztelő volt! Külön köszönöm, hogy írtál naponta, így folyhattak az események is. Írj ha játszanál máskor is! //

Talán itt, az utolsó percekben már nem ügyeltem kellően arra, hogy mit és hogyan mondok, habár néha borzongatóan volt egy olyan érzésem, hogy Demertor a gondolataimba lát. De ha ez igaz lenne, akkor egyrészt olyan mágiával állnánk szemben, ami felettébb félelmetes, másrészt, valószínűleg akkor már nem is élnék.
Átkoztam a nyelvem azért, hogy nem tudtam időben visszafogni és ezért most egy házunkhoz hűséges ember fog megfizetni. Persze tisztában vagyok vele, hogy ez a katonák sorsa, de ezt elkerülhettem volna.
Minden esetre, ha a férfi tényleg beváltja a fenyegetését és megöl valakit, családja tisztességes kárpótlást fog kapni, nem hagyhatom, hogy embereink hűsége meginogjon ezekben a kétséges időkben.
Ha Demertor azt hitte, hogy ezekkel a szavakkal összetör, akkor nagyon nagy tévedésben volt. Igaz, hogy érzékenyen érintett, de végül is csak egy katona volt s valószínűleg még sokan esnek áldozatul a hatalmi harcoknak mindkét oldalon, hiszen új „királyunk” a sajátjait sem kímélte. Neki talán kegyetlen természete miatt jobban kéne tartania az embereitől, mert a félelem és a rettegés ugyan szoros kötelék, de, ahogy egy kicsit is másfelé fordul a figyelem, könnyen vissza is üthet. A hűséges emberek, akik életükkel vagy családtagjaik életével tartoznak, ezt soha nem felejtik el.
Arra, hogy Kyrinne kicsodája, micsodája urunknak és az, hogy ennek említése felbőszítette, amúgy is sokat mondott.
- Nem állt szándékomban megsérteni téged, nagyúr! – válaszoltam kegyetlen szavaira mégis és ha azt várta, hogy valamiféle érzelmet vált ki belőlem, akkor csalódnia kellett.
Én az Első Lord asszonya voltam, nem holmi nyafka, elkényeztetett nemesasszony!
Azonban Demertor is tudta, hol lehet rajtam fogást találni. A gyerekeim voltak a gyenge pontom és most sem hagyta ki a számításból.
- Uráldur soha nem hagyná cserben uralkodóját és családját, ezért értetlenül állok fenyegetéseid előtt uram. – válaszoltam neki hidegen, hiszen ezen való nevetése, sértette a fülemet.
Alig vártam már, hogy az ajtón kívül tudjam, még ha ezzel egy ártatlan katona halálát is siettettem, hiszen tudtam, hogy azért is példát fog statuálni.
De ami még az előtt végigfutott rajtam, mielőtt kisétált volna az ajtón, az iszonyúan megrémített. Már a nyakláncnál is éreztem valami sötét erőt, de ami most átjárta a szívem és a lelkem, az maga volt a tömény gonosz. Talán a szívem is megállt egy pillanatra.
Demertor szemén láttam, hogy ő lát valamit, sőt valószínűleg ő maga volt az, aki előidézte e lidércet, aminek csak halvány körvonalait pillantottam meg. Éreztem, hogy kifut belőlem a vér, de utolsó erőfeszítéseimmel még tartottam magam míg el nem távozott azzal a szörnnyel együtt.
Aztán roskadtam csak le a székre és úgy kapkodtam a levegőt, mintha kiszívták volna a szobából.
Pár másodperc múlva a szörnyű sikoly magamhoz térített, tekintetembe visszaköltözött az élet s tehetetlen dühvel együtt.
Összeszedtem magam, majd az ajtót kitárva intettem a testőrség parancsnokának.
- Tisztességgel temessétek el, ahogy egy harcban elesett hőst szoktak. A költséget én állom. Ha volt családja, kapjanak életük végéig járandóságot, amiből tisztességesen meg tudnak élni.
Ezek után visszavonultam a szobámba és nekiláttam töprengeni, miként értesítsem észrevétlen azokat, akiknek élete veszélyben forog.

// Én is köszönöm a játékot és a dicséretet, igazán remek játék volt. Az írásaidra pedig aztán te sem panaszkodhatsz. //