Faj: Sötét elf

Nem: Nő

Kor: 115

Becenév: Halálra Ítélt

Rang: Hadvezér

Mágia szint: Mester

Egy könyörtelen katonai vezető, akinek a démonokkal kötött egyessége miatt gyakran vannak álmatlan éjszakái, hogy miként fogja teljesíteni az egyesség rá esőrészét. Higgadtságom, tiszta gondolkodásmódom segít megoldani a legtöbb problémám. A jelenlegi történésekhez egyelőre passzívan állok, de tudom, jól sokáig nem maradhat üresen a trón, s tökéletes jelöltet nem igazán tudok, remélem sikerül találnom valakit. Taktikai szempontból igyekszem a katonáimat állandó készenlétben tartani, hiszen a történések háborúhoz fognak vezetni, az hogy polgári vagy hódítói háborúkhoz majd kiderül.

Száztizenöt évvel ezelőtt kezdődött sötét történetem, aminek legnagyobb cselekményeit a történelemkönyvek lapjain fog megtalálni a következő generációnk.  Szüleimről mit is mondhatnék talán azt, hogy nővéremen kívül senkinek nem volt fontos sorsom? Nem is csoda elvégre a másod szülött fattyúknak nem sok életjoguk van egy nemesi családban főleg nem egy olyanban, melyben a családfő egy hadvezér. Talán csak azért tűrt meg a házában, mert nem akarta nyilvánosan felvállalni, hogy anyám egy kurva, akinek minden jött ment meg teszi? Érdekes kérdés, de hát a választ nem tudja talán ő maga sem. Anyámról ellentétben sokkalta többet tudnék mesélni, amikor a hadvezér távol volt valamilyen oknál fogna. Na, anyám akkor mutatta meg valódi énjét. Nem is tudom mikor hagytam fel a férfiak számolásával, akikkel együtt hált talán akkor, amikor férjura testvérével is összeszűrte a levet.  Nővérem pedig talán csak harminc évvel idősebb, mint én nem sok ez még is érettebben viselkedett, mint a nálunk egy évszázaddal idősebb szüleink még akkor is, ha csak talán anyánk közös.

Végül miután betöltöttem a megfelelő életévemet a sötét mágusok akadémiáján kezdtem meg tanulmányaimat. Mesterim között sok neves mágusunk volt található, sajnos legtöbbjük mára valamilyen úton, módon elhalálozott. Gyorsan, ügyesen, és kiemelkedően haladtam tanaimban, sok mester mágus elmondása szerint fényes jövő várt volna rám, mint sötét mágus, már ha nem léptem volna katonai útra inkvizítori kinevezésem után. Nővérem apjának csapataihoz jelentkeztem, majd nővérem kisebb közben járásának köszönhetően alá lettem be osztva, mint újonc. Furcsa dolog volt ez a mi népünktől, hiszen ellenségeskedésünk egymással igen csak meg szokott, minden napos rutin.

A Seregnél gyorsan megtanultam azt mit is jelent a szenvedés, kiképzésem alatt a „tanulsz vagy meghalsz” elv igen csak vezetői szerepet kapott, talán a huszadik öngyilkos akció után hagytam fel ennek számolásával, lehet még előtte. Egy viszont biztos kiképzésem végére több sebhellyel rendelkeztem, mint egy ork harcos, talán csak szerencsém hogy a legtöbbnek mára nyoma sem maradt. Ezek után kerültem ténylegesen nővérkém öngyilkos osztagába. Ott tanultam meg igazán, hogy a harcban csak saját eszemre hagyatkozhatok, na meg persze az olyan adottságaimra, mint a nyers fizikai erőm, gyorsaságom, ügyességem, és reflexeim, ha e tulajdonságaim nem lennének szinte tökéletesek, akkor már rég halott lennék. Több sikeres akció és még több szenvedés után sikeresen kezdtem el fellépkedni a parancsnoki láncolaton, majd mire betöltöttem negyvenötödik életévemet már hadnagyi rangban jutottam, mint nővérem másod parancsnoka, életem legrosszabb, legkellemetlenebb, pozíciója volt ez. Ebben az évben történt ugyanis egy váratlan ork hadjárat a földjeinkre, idióta orkok a saját vesztükbe rohantak, de magukkal vittek jó pár harcosunk, mágusunk.

A támadás meglepetés szerűsége miatt átmeneti előnyre tettek szert az orkok melyet a hadvezérek egyesített ereje gyorsan és sikeresen tudod szét zilálni, kisebb veszteségekkel. A mi szakaszunk egyenes a szarvihar közepébe lett küldve, egyenest a Knuut és annak legkiválóbb harcosai közé, egyetlen feladattal. Meg ölni és visszavinni az ork Knuut fejét bármilyen áron, nagyon jól tudtuk, hogy ez sokaknak csak egy irányú út lesz. Féltem, és ezt máig nem tagadom, elvégre háromszoros túlerő ellen vonultunk. Mire meg érkeztünk a célpont kisebb bár alaposan megerősített táborához az utánunk érkező fő haderő is beért minket, nem tudtunk elég gyorsan átvágni a mocsáron ezek szerint, de talán jobb is volt így. A rohamban mire áttörték a fő védelmet több emberünket használtunk élőholt pajzsként, mint orkot, hát igen frontális ütközetben az agyarasoknak kedvezet a helyezett s ez nem lesz másképp a knuut ellen sem. A főhaderő szinte tiszta utat biztosított a Knuutik, onnantól vette kezdetét a valódi küzdelem. Öt kiváló katona, egyetlen hatalmas fémpáncélba burkolt ork s annak kétfős testőrsége ellen. A csatában gyorsan elhullott a két testőr, de a fémkolosszus túl masszívnak bizonyult s három társammal már rég végzett.

Végül hosszas küzdelmet követően az orkot kifárasztottuk az élőholtak segítségével, s sikerült is egy nyílást találni az ork páncélján ahol sebezhetőnek bizonyult. A hasi tájékon, a páncél alatt lévő bőrkabát szerű valami könnyen átszakadt egy éles penge hatására halálos sebet ejtve az orkon, viszont ugyan úgy az életét követelte nővéremnek, aki bevitte e találatot. Innentől kezdve már csak türelemjáték volt, míg a hatalmas óriás kivérzett s én fejét véve indulhattam vissza a parancsnokságra jelentést tenni. A jelentés legrosszabb része az volt, amikor hadvezérem szemébe nézve kellet közölnöm féltestvérem, lánya hősies halálát, bár igazából engem jobban megviselt, mint a hadvezért, vagy legalább is nem mutatta ki fájdalmát. A feladat sikeres teljesítésért őrnagyi rangot kaptam, s visszatérve a csatamezőre ahol elvesztettem nővérem, a hatalmas ork kétkezes pallosa tökéletes trófeának bizonyult s egy igen szomorú, fájdalmas emléknek.

Így teltek az évtizedek, talán olyan öt körül telhetett el lehet picivel több, nem igazán számolom és nem is érdekel. Azóta őrnagyi rangomban lettem hadvezérem egyik legkiválóbb kiképzőtisztje, és parancsnoka, hírem a katonák között vegyes érzelmeket táplált volt, valaki tisztelt, valaki megvetett, azért ahogyan az újoncaimat képeztem.

Ezen évek alatt értettem meg igazán, hogy milyen súly is van egy parancsnok vállán, amikor döntenie kell arról, hogy halálba küldi-e katonáit, vagy a biztonságos, de kevésbé eredményes módszereket választja kiképzésükre. Az év végére nálam volt a legtöbb elhalálozott újonc, viszont azon kevesek, akik túlélték a brutális körülményeket, lehetetlen feladatokat, és a gyakori öngyilkos akciókat, azokból mára tiszt, vagy az elitzászló alj kiváló katonája vált, persze voltak, vannak s lesznek is még olyanok, akik soha nem növik ki az átlag gyalogosi szerepet, mind egy milyen kiképzést is kapnak. Ezen idő meg tanított arra, hogy csak akkor lehetünk erősek, ha mindent meg teszünk a túlélésünk érdekében.

Tél köszöntött a népünkre, hideg, könyörületlen, tél, már igazán hozzá szoktam ehhez, akár  csak ahhoz hogy ilyenkor a hadtestben megnő a elhalálozási ráta, főleg azon újoncoknál akiket mi képzünk ki, a hidegben való túlélés nehezebb, kíméletlenebb, halálosabb, és jutalmazóbb mint a melegebb évszakokban. Nem is tudom melyik a szánalmasabb, az hogy az újoncaink nagy része önteltségében észre sem veszi, amikor egy hidra fészekbe sétál, vagy az hogy egy átkozott tábortüzet nem képesek rakni, hogy ne fagyjanak halálra, ne a helyi flórából akarjanak estebédet főzni. A legutóbbi jelentésben egy tizenhárom fős csapat négy tagja Hidra vacsora lett, másik kettő sikeresen aludt el egy elf evő fa tövében, arról nem is beszélve, hogy még három idióta meg ölt két másikat s utána sikeresen futottak bele ugyan abba Hidra fészekbe, amibe előbb négy társuk lelte halálát miután ördögvirágból csináltak vacsorát, legalább a hidrákat sikerült felhizlalni. Életképtelen barmok. A végén már hadvezérünk is hivatott, s ha legalább egy kis szerencsém van felment az idióták képzése alól, lassan szívesebben kérnek meg egy orkot hogy „masszírozzon” meg mint a kiképzéseket vezetni. Majd a hadvezér fényűzőre sikeredett megerősített kastélyába belépve anyám fogadott könnyes szemekkel, sajnálkozva, bűnbánóan, nem tudtam hova tenni e furcsa látványt.

Majd amikor beléptem hadvezérem szobájába minden értelmet nyert, az idős elf betegsége, ami néhány napja még nem tűnt akkora problémának senki számára… most halálossá vált. Meg torpantam lépteimben, úgy ahogy életemben csak egyszer, úgy ahogy a katonák soha nem láthattak, olyan arccal, mint akit egy ork csapat becstelenített meg. Fura érzés kapott el, pontosan az, amit csak nővérem halálakor, temetésén éreztem, a halál rideg, könyörtelen, félelmetes, jelenlétét érezni lehetett a szobában akkor. Az idős elf, mikor meg szólalt volna már erőtlen hangján, csak utolsó lélegzete volt képes elhagyni a száját. Miért hivatott, soha nem tudtam meg, soha nem is fogom már, érdekel-e? Nem tudom.

A következő héten folyamatos meghallgatások jöttek a hadi bíróság felől, királyunk maga is látogatót tett a hadvezér nélkül maradt seregen. Nem igazán tudtam mit mondani se a hadbíróság képviselőinek se a királynak, se annak, követeinek. Még is honnét kellene, nekem tudni azt ki lenne kiváló helyettese az elhunytnak? Talán egy hónap telet el, amikor ítélet született a hadbíróság és a király által, hívattak. Elsőre azt gondoltam én leszek a futár az, aki elviszi új parancsnokának az örömhírt. Tévedtem, katonai múltamat, s annak széles számomra jelentéktelen eseményei alapján engem bíztak meg a nemes feladattal, hogy vezessem a sereget. Furának éreztem a döntést, nem tudom mit láttak bennem akkor vagy minek hatására döntöttek így, de egy biztos én nem ellenkezem.

Az elmúlt években mióta az én kezembe került a sereg, azóta számos változtatást hajtottam végre, a kiképzés, a gyakorlatok, számát megnöveltem s a feladatokat megnehezítettem. Az eredmények magukért beszélnek, a harcosok nagy része jobban teljesít, mint azelőtt. A kastély tömlöcében sötét mágusokkal és kiváló katonák segítségével meg idéztettem egy a pokol légióinak tejhatalmú urát, akivel tárgyalásom sikeresen záródott. Feltételei egyértelműek voltak, szolgáival támogatja csapataimat, ha szükséges mi pedig a kastélykínzó kamráiban hagyjuk őt s szolgáit táplálkozni a foglyok fájdalmán, félelmén, s haláluk esetén, a lelkeiken. Szinte tökéletes paktum, egyetlen kellemetlen záradéka, ha nem teljesülnek az általa meg szabott feltételek. Nos, azon esetben az ő birodalmában vár rám egy öröké vallóságig tartó kínzás, így igyekszem minden tőlem telhetőt meg tenni már lassan tizenöt éve, hogy ezt a paktumot teljesítsem, s hűségem szolgálataimért a démon úr egyik hadnagyát személyes testőrömé nevezte ki. Ezzel biztosítva azt, hogy ha nem tudnám, teljesíteni a paktumom véletlenül se tudjak menekülni haragja elől. Így hát meg látjuk sikerül-e valahogy úgy túljárnom a démon eszén hogy én is életben maradjak. Viszont egyelőre népem sorsa érdekel, így legidősebb hadvezérünk Uráldur személyes látogatását kérvényezve indítottam útnak egy futárt ő hozzá remélve hogy meghallgatást nyerek az élő legendánál.