Nem tudom mit akartam kihozni a férfiból ezzel a megjegyzéssel, ám lehet, hogy szimplán csak a mérgemet akartam levezetni rajta és éreztetni vele, hogy páromnak mennyire rossz érzés lehet, hogy így kell viszont látnia. És igen, egy pillanatra át is fut rajta valamifajta érzelem, de végül csak egy fáradt sóhajtás telik tőle. Többet vártam azért ennél…….
Az, hogy először azt is akarja hallani, amit Lash akar mondani neki, vagy kérdezni tőle, nekem egyfajta elódázásának tűnik annak, amit majd a saját kérdésemre válaszol, de most már kicsit nyugodtabb vagyok, így nem türelmetlenkedem. Sejtem, hogy kedvesem mit tervez kérdezni tőle. Ami már oly régóta nyomasztja és nyit még mindig fájdalmas sebeket az emlékei között. Tudom, hogy imádja Curiort, de azt is, hogy amikor ránéz egy másik gyermeket is lát ott a bölcső mellett……
- Ezt komolyan is gondolhatod. – morrantam fel a férfi megjegyzésére. – Ki is dobhatott volna az első percben és hidd el szívesen segítettem volna neki.
Nem érdekelt, hogy nem ismertem, hogy azt sem tudtam mire képes. Ez a mi házunk volt és ez az én családom, ahol tolvajként bukkant elő. Ha kértem volna, az egész közösségünk – a családomról nem is beszélve - gyorsan itt termett volna, hogy segítsenek.
Az volt a minimum, hogy komolyan vett.
Ezek után elhangzott Lash kérdése, csendesen……., de mégis határozottan fogva tartva az apja tekintetét, hogy egy rezzenését se tévessze szem elől.
A levegő szinte megállt pár feszült pillanatig. Nem akartam, hogy Lash-nak ismét rossz híreket kelljen hallani. Szúrós szemekkel meredtem arra a férfira, aki az apjának nevezte magát, hogy jól gondolja át mit mond. Egyáltalán mi a fenének kellett felbukkannia! Már kezdett minden nagyon jól alakulni. Lash megérdemelte, hogy boldog legyen!
Aztán mintha megütöttek volna minket a szavak. Önkéntelenül kedvesem mögé léptem és a vállára tettem a kezem, hogy támogassam, hogy tudja ott vagyok mellette, bármi is következik.
~ Minden rendben lesz Lash, minden rendben! ~ suttogtam a gondolatai közé.
Átéltem már milyen, ha feltámad a remény és aztán összezúzódik és nem akartam, hogy ez megtörténjen szerelmemmel is. Éreztem a teste feszülésén, hogy mennyire próbálja visszafogni magát, de hát, ha valakinek azt mondják, hogy az elveszettnek, vagy halottnak hitt gyermeke él, akkor hogy is tarthatná vissza a reményt…..
És megtörtént amitől tartottam, a hír, amit a férfi közölt rossz volt, csoda, hogy Lash nem vágta pofon, nem esett neki….
~ Lash! LASH! Kérlek, hallhassuk végig, ha él meg fogjuk találni! Mi megtaláljuk! ~ fogtam meg a kezét és szorítottam meg.
Viszont nem tudtam elvonatkoztatni a feleségem felzaklatott állapotától, így az én haragommal is szembe kell néznie, ha nem ad értelmes választ.
Döbbenten néztem rá, ahogy végül magyarázattal szolgált.
- Elvesztetted…..valószínűleg azért, mert TE csináltál valamit, amiért lehet Ő került bajba, aztán még nem is tudod megkeresni és aztán idejössz, hogy segítsünk gyógyulásra lelned???? És lehet, hogy még azokat is idevezetted, akik üldöznek? – kérdeztem tőle hitetlenkedve, mert bár nem mondta ki ezt nyíltan, de hogyan másként értelmezhetem. – Lash, te is így értetted? – néztem a páromra, miközben próbáltam higgadt maradni, ha már az előbb erre intettem szerelmemet is.

Viridiel szavaira odafordul, de nem sokáig; a férfi vonásai, az, hogy miként reagál, némileg jobban érdekli őt, noha nem fogja hagyni, hogy a téma itt leragadjon. Szeretne ő is aludni még a mai nap folyamán, bár jó eséllyel ez csak akkor lesz, mikor Cuinor is aludni fog arra az egy-két-három órácskákra, hogy aztán törődésért és odafigyelésért könyörögve felsírjon. El is engedi, hogy gyorsan végeznek ezzel, de amit nem kell, azt nem akarja elnyújtani, így összepréselt ajkakkal fürkészi az idegent, aki összevonja a szemöldökét, de inkább komolyan, mint dühösen. Láthatóan kész arra is, hogy harcoljon, de ha nem kell, akkor elkerüli – legalábbis ezek alapján, különben már nem a nappaliban lennének.
- Láttam a fakarját – int az irányába, kissé szűkszavúan ismerve el ezzel, hogy nem kételkedik a felhozottakban. – Szép darab – teszi hozzá egy finom biccentéssel is egy kisebb szünet után, bár nem hinné, hogy azért, mert elgondolkodott volna, sértő lenne-e vagy sem. – És a helyi férjek védelmező készségében sem kételkedem – csúszik némi gúny a hangjába, mire enyhén összeszűkített szemekkel figyeli az ismeretlent, figyelmeztető jelleggel. A beszélgetést viszont egy köhintéssel megzavarja, hogy haladjanak, mert a kérdés ott ég a lelkén és a száján egyaránt, hogy végre kimondhassa, noha jó hírekben nem reménykedik – vagyis nem akar reménykedni.
Amint megérzi férje kezét a vállán, hezitálás nélkül fog rá, hiszen az információk súlyosan nehezednek rájuk, főleg azok baljós hatása miatt. Jóformán összeroppantja őt az ezzel járó aggodalom és félelem, mert bár elengedte, számtalanszor megmondta magának és másnak is, hogy beletörődött ebbe, ott mélyen, legbelül még mindig vérzik. Nem esik ugyanakkor teljes reménytelenségbe, hiszen itt van neki Viridiel, itt van neki Cuinor, itt a családja és meggyőződhetett arról, hogy van tovább, de mégis...
Viridiel gondolatai szavai hallatán finoman rászorít az ujjaira, mindvégig mereven fürkészve az ismeretlent, aki tud a fiáról, a drága Deirythről, akit soha nem volt lehetősége érinteni, akinek a nevelésének lehetőségét elvették tőle, pedig képes lett volna száműzetésben is élni, ha vele lehetett volna, ha nem veszik el tőle...
Egy pillanatra teljesen felháborodik, elszakadva így férjének érintésétől, hogy számon kérje a magát apjának állító alakot, ugyanakkor mielőtt túlzásokba esne, Viridiel hangja újra megjelenik a gondolatai között, és így némileg elül az a belső vihar, ami kialakulni látszott. A kétségbeesése és egyre fokozódó reménytelensége, a tehetetlen dühvel vegyes gyász ugyan ott van, de ennek megúszására van támasza és segítsége, legyen akármilyen nehéz is. Úgy fog rá Viridiel ujjait kereső kezére, mintha az lenne az utolsó mentsvára, közben egyre nagyobb elkeseredéssel hallgatva a másik vörös erdeit. Nem vigasztalja az, hogy a másik mit gondol még annak tudatában sem, hogy ő sokkal jobban megismerhette az elvett gyermeket. Fejét lassan fordítja le, magába zuhanva bámulva és meredten bámulva a padlót, mintha nem látna kiutat – bár valahogy így is érez. Annyira közel érezte magát ezzel az elsőszülöttjéhez, annyira akarta, hogy láthassa őt, hogy találkozhasson vele, eljött a nyom, eljött az, aki tudta, mi van vele, és róla is kiderül, hogy már évek óta nem tudta felvenni vele a kapcsolatot...
A többi jóformán nem is érdekelné, elküldené őt, viszont vannak még kérdései. Tudni akarja, hol látta utoljára, hol nevelkedett, milyen körülmények között nőtt fel és milyenné vált, milyen a szemémlyisége. Fiú vagy lány? Kitől örökölte a szemeit, az alkatát? Felkapja a fejét, hogy a kérdéseit feltehesse, azonban a dühös szavak beléfojtják a szót, a kérdés, amit férje nekiszegez és az idegen felől áradó frusztráltság is tapinthatóvá válik, és már csak azt veszi észre, hogy a helyéről felállva csap az asztalra, de csak a jobbjával, feléjük hajolva.
- NEM vezettem ide senkit, Természet Anya áldjon meg! – emeli meg a hangját, érezhetően próbálva visszafogni magát. – Akkor egy falvat nem közelítettem volna meg, inkább hagyom, hogy elharapják a torkom az üldözőim a hóban – int reszkető baljával egy félkörív mentén, és gyorsan vissza is húzza, vélhetően hogy ne erőltesse meg annyira. – Aztán hadd lakmározzanak egy jót a belsőségeimből. Ennyire bolond nem vagyok, még ha most azt is hiszitek rólam! – ül vissza sértetten a helyére. – A fiú eltűnésének okáról meg nem tudok, én csak figyeltem rá, és lehet, hogy ő szülőként tekintett rám, nem én töltöttem be ezt a szerepkört – teszi karba a kezét a köpenye alatt, fanyalogva húzva el a száját, és már látja a tekintetében az ellenszenvet, amit idáig jó eséllyel rejtegetett. Nem mintha féltené önmagát vagy a másikat; jócskán rászolgált arra, hogy ne akarják őt kedvelni, mégiscsak Cuinor szobájában találták meg... – És ahogy hallom, az a vénasszony se mondott el semmit a feladataim mkapcsán – forgatja meg a szemeit, és újra kiülnek rá a kissé idegesn vonások. – De mindegy, jó... – könyököl a térdére, és behunyva a szemeit dörzsölgeti meg az orrnyergét, véve egy mély levegőt. – A fiú, akit a mostohaszülei Ellinarként neveztek el, nem miattam tűnt el, a feladataimat és a magánéletemet próbálom elkülöníteni, éppen ezért sem voltam soha ilyen formában mások közelében hosszú ideig – néz aztán fel rájuk, az ő arcára pedig kiülnek az enyhén zavaros vonások, ugyanis szöget üt a fejében a más forma emlegetése. Nem szakítja azonban félbe, hagyja, hogy végigmondja, ha már tisztára akarja mosni saját magát. – Mióta az a házsártos boszorkány a gondjaimra bízta, időről időre visszatértem Ellinarhoz, egyszer meg arra tértem vissza, hogy nincs. A mostohaszülei nem tudtak semmit, a szobája teljesen rendben volt, annyit leszámítva, hogy a ruhái egy része eltűnt néhány felszerelésével együtt. Nem volt dulakodás, nem volt semmi, egyszerűen csak eltűnt és a pofátlanja még levelet se hagyott hátra maga után, hogy indokot adjon. Nyilvánvalóan maga találta ki ezt az ökörséget és lépett le az egyik napon – dől hátra, megtámasztva a hátát és egy újabbat sóhajt. – A helyi alvilághoz közöm sem volt soha, így nehéz volt őt követnem, ugyanis oda vezettek a nyo... – szakítja meg újabb roham őt, ami ezúttal hevesebb. Két kezét a szájához fogva dől előre, rázkódva minden egyes köhögésnél, és látni, ahogy ujjai között komótosan csöppen le egy-egy vércsepp. Idő, mire abbahagyja, talán egy vagy két perc el is telik, mire kimerült morgással dől újra hátra szenvedő vonásokkal, igyekezve lélegzethez jutni.

Egyáltalán nem hittem benne, hogy a férfi, aki Lash apjának mondja magát, olyan szende lélek lenne, aminek eddig otthonunkban mutatta magát. Már ahhoz is pofátlanság kellett, hogy ne próbálkozzon meg a bejárati ajtón bekopogni, mint minden más egyenesben járó ember, így aztán nem lehet csodálkozni, hogy kételkedve fogadtam minden szavát. Arról már nem is szólva, hogy nem lehettek kétségei afelől, hogy a hirtelen és derült égből való felbukkanása, milyen hatással lehet lányára, akinek soha még csak futólag sem jelezte, hogy életben van egyáltalán.
Szóval jelenleg nagyon nem kedveltem a fickót és nem titkoltan csak az alkalomra vártam, hogy bemutassam neki az öklömet, ha sokat ugrál, vagy okot ad rá.
És Természet Anya a tanúm, hogy csak egy hajszálon múlt és csak kedvesem miatt nem tettem, amikor felpattanva még ő háborodott fel, hogy semmi jót nem feltételeztem róla.
- Csihadj már, ha nem akarsz bajt! – léptem én is előbbre kicsit, hogy visszakozásra késztessem, miközben szemünk fogva tartotta egymást. – A MI házunkban vagy és ha ismét felébreszted a fiúnkat, ott repülsz ki, ahol bejöttél. – sziszegtem neki hidegen. – És, hogy milyen bolond vagy, nem tudhatjuk, hiszen még a saját lányod sem ismer.
Aztán végre rátért a lényegre, arra, amiért eddig is megtörtük idebenn és én kissé visszahúzódtam, mert tisztában voltam vele, hogy bár Lash sokat változott az évek folyamán, és lelkileg is megerősödött, ezek a hírek biztosan nagyon megviselik.
Éppen ezért gondolatban biztosítottam a szeretetemről, a támaszomról, hogy amennyire csak lehet nyugodtan tudja végig hallgatni apja mondanivalóját. Azzal nem segítünk már a helyzeten, ha állandóan megszakítjuk és emlékeztetjük rá, mit tartunk felőle.
Magamat is figyelmeztetnem kellett rá, hogy nem biztos, hogy az első benyomás, vagy a pletykák azt az embert fogják megmutatni nekem, aki valójában jellemzi a másikat.
Végül is még mindig nem tudjuk, hogy miért ment el, miért hagyta el visszafordulás nélkül a lányát. Ismerve Lash vér szerinti családját és amit tettek vele, sok mindent el tudtam képzelni róluk.
- Ava ………….szóval Ava-val nem ápolunk túl jó viszonyt, így ezzel kapcsolatban főleg nem mondanám bőbeszédűnek. – bólintottam kényszeredetten és pillantottam sajnálkozva a páromra.
A továbbiakban megtudtuk, hogy a fiút Elinar-nak nevezték el és, hogy tulajdonképpen nevelőszülőkhöz került, volt valami, ami azonban nem volt számomra egyértelmű…..
- És te ki voltál neki tulajdonképpen? Tudta egyáltalán, hogy az apja vagy?
Arról azonban nem kérdeztem, hogy mit tudott az anyjáról, mert sejtettem, hogy azt mondták neki, hogy meghalt vagy, hogy eldobta magától. Talán jobb volt ezt kicsit későbbre halasztani, ha már nem egymás torkának átharapása fenyeget és több információnk van, hogy mi és miért történt.
Most elsősorban a fiú épségére kell koncentrálni, hogy előkerüljön.
Az azért szöget ütött a fejembe, hogy vajon a kedves „papa”, milyen munkát végezhetett, mert nem tűnt elveszettnek egy keresésében, nem tűnt városi ficsúrnak…….
- Mit tudott rólad? Mi van, ha úgy érezte kimarad a kalandos életből, amit hozzád társított, hiszen csak időnként bukkantál fel. Talán izgalmas életet szőtt köréd és ő is azt akart, hiszen még gyerek. – találgattam, bár valószínűleg nem jártam messze az igazságtól. – Hol van ez a hely? És mióta tűnt el?
Abban egy percig sem kételkedtem, hogy a nyomába fogok eredni, hiszen most, hogy Lash meg tudta, hogy él a fia, szembesülnie kellett vele, hogy el is veszítheti.
- Nem lesz semmi baj Lash, hazahozzuk! – fogtam meg szerelmem kezét. – Mondj el mindent, amit csak tudsz. – néztem a férfira, aztán vissza Lash-ra. – Talán meg kéne gyógyítanod, mielőtt magával viszi a sírba, amit tud.

Mesélői

A férfi felpattanására érkező reakciód láthatóan nem érinti jól a célpontot, ugyanis Lash feltételezhető apja nem titkolt ellenszenvvel és számodra bizonyára indokolatlan fegyelmezési szándékkal fürkész téged.
- Akkor te meg fejezd be a vádaskodásokat és én is csendesebb leszek – mutat rád reszkető baljával figyelmeztetőn. – Mindennek tetejében gratulálni fogok, ha ez a hatalmas védelmező szándékod felülírja a józan eszedet, és hagyod elúszni azt az egyetlen nyomot, ami Lashrael félvér fiához vezet – ül vissza a helyére kellemetlenkedő vonásokkal, de hogy ez a kiváltott ingerültség miatt van-e vagy azért, mert nem szívesen zsarol, nehéz lenne meghatározni – jelenlegi helyzetben az előbbi valószínűbb. – Megteheted, de akkor felejthetitek mindketten, hogy megtaláljátok, és ahogy hallom, nem csupán Lashrael érdeke a megtalálása, hanem te is magadon viseled, mi történhet vele – teszi karba a kezét, viszonozva a hideg pillantásodat. – Lashrael pedig jó okkal nem ismerhetett meg, de ez továbbra sem jelenti azt, hogy a háttérben nem figyeltem rá – fűzi hozzá mellékesen, és egy rövid szünetet követően már folytatja is a számotokra fontosabb információkkal.
Halkan, szinte már elégedetten kezd kuncogásba, mikor az Avával való kapcsolatotokat tisztázod, de a végére mintha keserűvé válna nevetésének tónusa, lassú fejrázása pedig rásegít ehhez az érzethez.
- Sok dolgon ment keresztül és sokat veszített, én nem hibáztatom, hogy senkivel nincs jóban mostanra – vonja meg a vállát. – Meg nyilván könnyebb az én nyakamba varni ezt is – sóhajtja, és a következő kérdésed hallatán már jókedvűen, de nagyon visszafogottan nevet fel. – Legfeljebb a nagyapja. Emberi területeken járva sok groteszk dolgot hallottam, viszont nem süllyednék olyan mélyre... De nem, nem tudta, hogy a vérünk összeköt – rázza meg nemlegesen a fejét. – A család ismerőseként voltam jelen, semmi rokoni vonalat nem vittem bele – válaszol aztán, azonban amint meghallja, hogy gyerekként emlegeted a fiút, megilletődötten emelkedik meg a szemöldöke. – Hát ha egy huszonéves félvér neked gyerek... – tárja szét a karját egy kissé. – Én is kölyöknek hívom már csak megszokásból is, de míg én csak néhány ősz tincset szereztem, addig ő kész férfivá nőtt és jó gyerek volt mindig is. Csak annyit meséltem neki, ami kielégítette a fantáziáját, néha ferdítettem – von vállat. – Egyszer próbált a nyomomba eredni, de akkor is észrevettem őt, és a baj után megvédve visszavittem, leckeként pedig megtanulta, hogy amit ő kalandosnak és izgalmasnak él meg elmesélve, addig rémisztő a valóságban – folytatja a mesélést, a végére pedig egy halvány mosoly is feldereng az arcán, viszont újra elkomolyodik, ahogy feltételezhetően a jelen és valóság felé visszatereli a gondolatait, újabb kérdéseidre azonban fáradtan sóhajt fel. Combjára könyökölve jobbjának tenyerébe helyezi az arcát, ujjaival finoman mintha masszírozná a homlokát, szemeit behunyva.
- Nagyon figyelsz... Egy nagyon kicsivel korábban mondtam, hogy két éve tűnt el, de úgy tűnik, túlságosan elvesztél a saját vádjaid között, meg hogy biztos alapot találj arra, hogy egy aljas erdei vagyok. Most megnyugtatlak egy kicsit, hogy képes legyél koncentrálni: nem vagyok tökéletes, megvannak a hibáim és rossz döntéseim, de melyikünk mondhatja el magáról az ellenkezőjét? – pillant fel rád már-már lesajnálóan. – Helyszínnek Királyöbölt választottam, ott a legkönnyebb elvegyülni a létszámbeli és területbeli nagysága miatt – egészíti ki, a kíváncsiságod egy részének bizonyára eleget téve, folytatni pedig folytatná, de a köhögése félbeszakítja őt. Kicsit nehézkesen, de sikerül levegőhöz és szóhoz is jutnia, persze csak miután már te is javaslod a meggyógyítását.
- Ahogy mondtam, valószínűleg az erdeiek gyógyító képessége már kevés lesz... – dönti előre a fejét, aztán a köhögőrohamtól kicsit kábábban néz Lashre várakozón. – Tehetünk vele egy próbát, de ha a sejtésem helyes, akkor kelleni fog egy tényleges ellenszer.

Annyira határozottan indult ez az egész; tudta, mit akar, tudta, mi a célja és azzal is tisztában volt, hogy nem akarja a fiukat veszélyben tudni, viszont ahogy több és több derül ki erről az idegenről, úgy kezd elbizonytalanodni. Többnyire most csak csendben figyel a háttérben, amíg pánikolva próbálja kitalálni, mégis mihez kéne kezdeni, mit kéne tegyen vagy mondjon, és főleg akkor akad el a szava és lélegzete, amikor a két férfi kis híján egymásnak esik. Ráfog férjének ruhaujjára ugyan, hátha ezzel egy kicsit tudja enyhíteni a felborzolt kedélyeket, hiszen azzal nem jutnak sokkal előrébb, ha egymást marják. Különösen fontos lenne neki, ha az első fiáról is kiderülne néhány dolog, azonban a saját ellenszenvüket és tartózkodásukat sem nyelhetik le teljesen a kicsivel korábban történtek nyomán...
Hirtelen kapja a vörös erdei irányába a tekintetét, mikor jóformán érzelmi zsaroláshoz fordul, mire összepréseli az ajkait és kicsit össze is szűkíti a szemeit amolyan figyelmeztető jelleggel, hiába van tisztában azzal, hogy nem fogja a másikat meghatni. Eddig se nagyon mutatta jelét, hogy különösebben érdekelnék őt a következmények, és bármennyire nem tetszik neki a férfi kellemetlenkedő, nemtörődöm hozzáállása, valószínűleg lennének más megoldások – vagy a következmények, amiket magával hordozna, már úgyse vonatkoznának rá.
- Engem nem érdekelnek az okok – mondja csendesen, végre összeszedve magát. – Engem csak az érdekel, hogy hol a másik fiam, és szeretnék meggyőződni az épségéről – szögezi le aztán, hiszen ha tényleg hihet a férfinak és tényleg életben van...
Ujjai lecsúsznak férje karjáról a kezére, hogy ráfogjon, mert fogalma sincs, hogy a támogatása és tapintása nélkül mennyire érezné a saját szétesését és kétségeit, ahogy pánikszerűen másznak elő a gondolatok a rejtett zugokból, hogy ellepjék őt azzal, amit már régen eltemetett... Aggódik, félti a nagyra nőtt fiát, reménykedik abban, hogy láthatja, mégis tart attól, hogy miként kerül ez sorra, hogy egyáltalán épségben látja-e őt... És a megkülönböztetés? Hiszen... Félvérként sehol nem egyszerű beilleszkedni, őt is bántották annak ellenére, hogy nem volt az, és lehet, hogy teljesen tőle függetlenül történt mindez, mégis magát hibáztatja, hogy nem volt mellette.
Maga elé meredve hallgatja a társalgást, bár csak félig hallja meg, amíg azon rágódik magában, hogyan lenne a legjobb utánajárni annak, hol a fia és mit csinál, méghozzá azt is figyelembe véve, hogy Cuinornak még nyugalomra van szüksége – és neki is. Kérdés, mennyi nyugalma lesz úgy, hogy tudomására hozták, életben van az első gyermeke. Csinálhatná azt, hogy magával viszi Cuinort, de akkor az túl veszélyes lenne, ha pedig túl sokáig vár, akkor meg lehet, elkésik vele, főleg azt nézve, hogy már két éve tűnt el... Ki tudja, mibe keveredett, hogy meddig van ideje, hogy mit csinál és meddig nem túl késő?
A tenyerébe temeti az arcát, ahogy arra gondol, mindkét gyerekét védené, csak ketté nem tud szakadni sajnos, és vagy bízik a soha nem látott fia képességeiben, vagy megkockáztatja a saját és Cuinor veszélybe kerülését, míg megpróbál segíteni az esetleg bajban lévő utódján... Most van egy szép és békés élete, amit nem akar feláldozni bármi más miatt, ugyanakkor a saját lelkiismerete mennyire maradna tiszta? És egy régen áhított, másik álom is megvalósulhatna, de ha elhamarkodja...
Erősen hunyja be a szemeit, kínjában a hajába markolva, szinte már riadtan eszmélve fel, amikor a vörös köhögőgörcse újra jelzi, hogy nincs éppen rózsás állapotban, a következő pillanatban pedig megragadott kezét fürkészi egy darabig. Szavai hallatán bizonytalankodva biccent egyet, újra összepréselve ajkait, és tekintetét maga elé vezetve fürkészi a padlót kétkedőn, amit aztán az idegen férfira, akinek várakozó pillantásával találja szembe magát.
- Ettől függetlenül megpróbálom... Ha másra nem is lesz elég, de visszaszoríthatja legalább egy kicsit – egyezik bele az ellátásba. – A karod fáj...? – kérdezi némi hezitálás után. – Mert akkor vedd le a fölsődet, és megnézem – engedi ki lassan a levegőt, és amíg a férfi eleget tesz ennek a kérésnek, férjére néz. – Nem fogunk tudni most menni... – mondja keserűen, a gyerekszoba irányába pillantva, miközben rászorít Viridiel ujjaira. – Nem hagyhatjuk itt Cuinort, és nem szeretném, a veszélyben lenne bármelyikünk. Egy nyomozás elhúzódhat hónapokig is, főleg, ha... – A másik vörösre néz próbálva felidézni azokat a szavakat, amik alig hatoltak át kétségektől ködösödő elméjén. - ...ha az alvilághoz vezet... Én... – néz tehetetlenül a tenyerére, ismét behunyva a szemeit és véve egy nagy levegőt, mielőtt a megszakadásnak az érzése túl naggyá válna. Már nagyjából sikerül úrrá lennie az érzésein, de még mindig nem nevezné magát mentálisan stabilnak, és főleg az taszítja őt hisztériaközelbe, hogy már lemondott a múltjáról és már elfogadta azt, erre Természet Anyának volt és van akkora humora, hogy most ad neki visszakézből egy pofont.
- Nem tudom, mit kéne és hogyan csináljunk, Viridiel... – bújik hozzá, arcát a nyakába rejtve.

Veszek egy pár mély lélegzetet, aztán……………..megismétlem még párszor, hogy az agyam hátsó részébe üzzem a késztetést, ami arra próbál rávenni, hogy előkerült apa vagy sem, hajítsam ki a frászba ezt az alakot.
Viszont arra is rá kell jönnöm, már persze nem először, hogy a harag rossz tanácsadó és még sok minden van, amit ennek az elfnek meg kell magyaráznia és amit Lash-nak valószínűleg muszáj megtudnia, ha már kiderültek rég eltemetett dolgok.
Ráadásul, ha igazságos akarok lenne – bár most ez annyira nem motivál, - azt el kell ismernem, hogy egy csomó minden mellett elsikkadt a figyelmem és ez egy komoly beszélgetésben nem a legjobb.
Vissza kell vennem Lash érdekében. Figyelnem és értékelnem kell, hogy aztán eldönthessük a továbbiakat.
- Egy 20 éves elf az kölyök. – morogtam, de már legalább nem akartam megölni a szemeimmel a fickót.
Azt persze nem feltételeztem, hogy valami vérfertőzést követett el, az csak elszólás volt, de az eltűnése időpontja tényleg elsikkadt a haragom következtében. Ám ez össz is zavart, hiszen miért nem akkor jött vagy kicsivel utána, miért két év múlva……?
De most már nem akartam megszakítani, hiszen csak Lash idegein táncoltam minden bizonnyal, hogy eltértünk a lényeges és fontos dolgoktól. Meg kell tudni mindent, amit tudni lehet, hogy segíthessünk a fiúnak és aztán hazahozzuk.
Már csak azért is higgadtnak kell maradnom, hogy támasza lehessek szerelmemnek, akire ez eltudom képzelni milyen hatással van most.
Ezért megértően és támogatóan szorítom a kezét, jelezve, hogy most már nem veszítem el a fejem.
Ahhoz azonban, hogy részletesen kifaggassuk a megkerült atyát, nem kéne hagyni, hogy itt haljon meg, valami olyan sebesülésben, ami szerinte csak valami különleges módon gyógyítható.
Lehet, hogy Lash is szívesen hajította volna ki a férfit, de azt is tudtam, hogy még egy kóbor ellenségen is segítene, nem, hogy egy elfen a saját fajtánkból.
- Lash a legjobb gyógyítók egyike. – bólintottam, de árgus szemekkel tartottam szemmel az alakot, nem bíztam benne. – Különben meg mi a fene sebzett meg, amihez egy elf gyógyító nem elég, hiszen még a halálos kór sem akadály…..?
Látom kedvesemen, hogy mennyire megviselte, amit hallott és, hogy őszinte legyek tényleg nem a legjobb hírek. A kölyök két éve tűnt el és az alvilág…….nem tudom, hogy kezdhetnék a kereséséhez, nem sok tapasztalatom van azokban a körökben……
- Neked mindenképp a fiúnkkal kell maradnod. – jelentettem ki, hiszen tényleg nem hagyhattuk itt mindketten. – Én megyek és ha az „apád” túléli, akkor majd elmondja, amit tudom kell. – néztem a férfira, számításba sem véve, hogy nem működik együtt.
- Egyébként még nem mondtad, hogy miért pont ide jöttél? Miből gondolod, hogy pont mi tudunk rajtad segíteni? – kérdeztem tovább, mert hát csak volt oka………
Közben azért fürkészve néztem, hogy mi lehet a baja.

Zaklatottan veszi a levegőt, hiszen ez az egész most a lehető legrosszabb módon jön ki. Nem is tudja, magát kéne-e hibáztatnia, hogy a múltja folyamatosan visszatér, nem csupán neki, de Viridielnek is gondot okozva, és ha nincs is benne önhibáztatás, mindenképp kellemetlen. Párja hangjának meghallásával és a mondandójának felfogásával megemeli a vállára hajtott fejét, kétségbeesetten fürkészve férjét. Szólásra nyitja a száját, próbálva valamit kitalálni, amivel esetleg megállíthatja vagy amivel indokot adhat a maradásra, de hirtelen semmi nem jut az eszébe, így lesüti a pillantását tehetetlen dühvel. Nyilván nem akarja, hogy Viridiel elmenjen, szeretné, ha maradna, szeretné, ha legalább a téli időt együtt tölthetnék itt, békében, azt a maradék egy-két hónapot, és mivel ez az ő sara, annyira menne, de Cuinor... Szüksége van rá, függ tőle, ennek tetejében nem teheti meg vele, hogy magával rángatja őt az alvilágba.
Nem is tud mit mondani, ugyanis nem akarja a saját elsőszülöttjét cserben hagyni most, hogy rászorulhat a segítségre, noha korábban már elbukott. Annyira különös ez az egész, annyira nem érti, mi miért történik most körülötte, viszont nem ad semminek hangot, még annak a kérésének sem, amivel Viridielt maradásra bírja – férje biztosan tudja erről a gondolatait, ismeri már annyira. Azonban, ha... Ha mondjuk mindannyian mennének, ő pedig szigorúan maradna a szálláshelyen...? Bár akkor meg Viridiel aggódna túlságosan...
- Ha... Ha egy kicsit sikerül pihennünk, megbeszéljük, jó? – néz végül párjára kérlelőn. – Nem akarom, hogy veszélynek tedd ki magad, nem most... – cirógatja hüvelykujjával Viridiel kézfejét, majd az idegen férfi megvizsgálására való tekintettel eltápászkodik a helyéről. – Hozok egy-két gyertyát, hogy jobban lássak – mondja, azzal távozik a szobából.


//Mesélői//

Valószínűleg látszódik rajtad az idegesség, de nem úgy tűnik, mintha örömét lelné abban, hogy szavaid cáfolásával vagy kiforgatásával jóformán kiborít téged, amire rátesz a mostanában jellemző, éjszakai gyereksírásoknak köszönhető kialvatlanság. Ránézésre inkább morcos és kissé türelmetlen, noha a hangja egészen másfajta hangszínnel bír, témánként eltérő.
Arra, hogy kölyökként kezeled az emlegetett huszonévest, végül csak egy vállrántással reagál – nem is tudna belekötni ebbe, hiszen az átlagos erdei életkorhoz mérten valóban gyereknek számít egy húszéves, és a többségnek nem is nő be ekkorra a fejük lágya sem. Más kérdés persze, hogy egy emberek közt nevelkedett félvér esetében egészen másként oszlik el ez.
- Nem vagyok meglepve az anyja után – bólint egyet mintegy elismerőleg párod szakmai tudása kapcsán. – A komoly mágikusságáról meg ugyancsak tudok – teszi még hozzá, azonban a következő kérdésedre egy nehéz sóhajtás hallatszódik felőle. – Jobban örülnék annak, ha nem is tudnám. Awyris lakatlan területein sok olyan élőlény van, amivel a hétköznapi erdei nem találkozik, és ezek között vannak olyanok is, amiket nehezen lehet gyógyítani. Ez majdnem olyan, mint egy tüdőgyulladás, ha nagy szerencséd van, felgyógyulsz belőle, kezelni a hagyományos módszereken kívül nehéz, hiszen a gyógyító mágiánk korlátozódik a mérgekre és felszíni sebesülésekre – magyarázza most már jóval higgadtabban, vélhetően azért, mert te is visszább vettél. Ezek után Lash arra kéri őt, hogy szabaduljon meg a fölsőjétől, így csak bólint egyet, majd feltápászkodva jobbjával kioldja előbb a köpenyét, amit ülőhelyének karfájára tesz. Amíg beszélgettek, addig megviselt ingjét is elkezdi kifűzni, és nagyjából akkor ér el a lecibálásához, amikor Lash is elindul gyertyákért, így mikor újabb kérdéseid felteszed neki, már ketten vagytok. Megáll a mozdulat közepén és egy darabig fürkész téged, mintha csak fontolná, hogy mit kéne mondania, végül visszafordul és leveti az ingjét. A holdfény gyér sugaraiban is látszik bal karjának elszíneződése; felsőtestének egésze szinte már kísértethez hasonlítóan világos és sápatag, viszont az eddig is reszkető balja jócskán sötétebb ennél, és a mellkasára is húzódik néhány csíkban ez a sötétlő szín.
- Mehettem volna Avához is, de valószínűleg hasonlóan reagált volna, mint ti, és egy gyors ellátás után kidobott volna, mert még nem teljesítettem a kérését – ül vissza a helyére, lerakva maga mellé a levett inget, behunyva a szemeit, arcára pedig visszaengedi a fáradt vonásokat. Kisvártatva résnyire nyitja a szemeit, maga elé bámulva, és egy újabb mély levegővétel közben kioldja az övén lévő bőrzacskók egyikét, az asztalra rakva azt. – Szerettem volna mentesíteni Lasht ettől, de tudom, hogy kapcsolatba lépett velük, és sajnos ezt nem hagyhatom figyelmen kívül már... – fűzi hozzá elsőre eléggé sejtelmesen, de ha megvizsgálod a csomagot és annak tartalmát, talán hamar rájössz. Tapintásra kemény a táska tartalma, kettő legfeljebb tenyérnyi nagyságú dolog van benne, súlyra könnyű, és akár kiveszed, akár csak az asztalra kiöntöd a tartalmát, akkor két követ találsz, rajtuk egy-egy jellel. – Ellinart akartam kiképezni, és még ha félvérként nincs is akkora mágikus hatalom birtokában, tökéletesen el tudta volna látni az őrzésük és adott esetben elrejtésük feladatát, de ahogy idősödött, úgy kezdett változni, és tudom... Tudom jól, hogy ahogy nőnek, úgy változnak, de ez másabb volt, mint Lash esetében.

Valamennyire én is hátrébb veszek az agyaraimból, mert ha egyszer nem akarjuk kidobni, akár meg is hallgathatom, hogy mi a fene hozta ide és mi baja van.
Igazából, ha belegondolok, elég nagy bajnak kellett történnie, hogy ennyi idő után idejöjjön és így keresse meg a lányát. De most minden Lash-tól függ, ezért nem vitatkozom vele, mikor a megbeszélnivalónkat elhalasztja majd akkorra, ha magunkban leszünk.
Elengedem, amikor feláll, hogy a vizsgálatához több fényért elindul a gyertyákért.
- Ugye biztos nem nekem akarja bemutatni az erdőnket és az abban lévő veszélyeket? – ingatom meg a fejem, de már nem ellenségesen, csak ..hmm….hogy is mondjam…..értetlenül.
Hiszen mi is találkoztunk már olyan lénnyel, amitől még mindig feláll a szőr a hátamon és ami majdnem a halálunkat okozta. Elképzelhető, hogy ő is valami hasonlóba futott bele?
- Volt már pár tapasztalatunk, de várjuk meg, mit talál Lash. – tettem még hozzá.
Miután óvatosan levette az ingét, megláttam a sérülését, ami elsőre úgy nézett ki, mintha jól összeverték volna és a zúzódás ellepte volna a teljes karját és a mellkasa egy részét. Viszont a szín nagyon ….egységes volt, nem tarka, mint a véraláfutások. Olyan mintha terjedne, talán méreg?
De ebben Lash a szakértő, így a háttérben maradok, inkább csak olyan védelmezőként.
Az Ava-val kapcsolatos mondanivalójával teljesen egyetértettem, Lash anyja egy percig sem habozott volna, főként ismerve az előzményeket.
Aztán kezdett mégis olyan érzésem lenni, hogy a helyzet csak romlik, amikor elővett egy kis zacskót, majd kimondta azokat a szavakat, ami egy pillanatra értelmetlennek tűnt, de aztán, nagyon-nagyon kezdett rossz érzésem lenni.
Egy darabig csak néztem a szütyőt, aztán lassan felé nyúltam és büszke voltam magamra, hogy nem remegett a kezem és kiborítottam az asztalra a tartalmát, aztán csak néztem a két ismerős követ.
- Természet Anya segítsen! – fakadtam ki és legszívesebben hozzávágtam volna a férfihez. – Mi a bánatért hozta ide? Találkozott vele, ugye? Ő csinálta? – böktem a keze felé. – Tudja, hogy meg akarja szerezni őket? És ide hozta! Ide az otthonunkba!
Ha eddig ki akartam dobni, most inkább meg akartam volna ölni. A kezem megfeszült a kardon.
- Egy…..egyetlen okot mondjon, hogy ne én végezzem el a munkát. – néztem a sérülésére, olyan halkan, hogy szinte suttogtam.
Lashnak csak egy szót kellett mondania……………….

//Mesélői//

Csendes kuncogásba kezd, mikor a bemutatóról érdeklődsz, finoman széttárva a karjait.
- Igaz, a sötételf területek után semmi sem lehet borzasztóbb és új – válaszol, de a benne lévő irónia nagyon is sejttetheti veled, hogy nem éppen egyezik a véleménye azzal, ami elhangzott. – Nyilván veszélyes Awyris bármelyik pontja bárkinek, de én nem azokról a területekről beszélek, amiknek mindenki tudatában van és amiket nagyjából mindenki ismer. Van egy olyan sejtésem, hogy királyi futárként nem az erdőnkben kellett fel-alá futkosnod.
Felső ruházatának levetése után bólint egyet a szavaidra, egy darabig csendesen várva Lash visszatérésére, végül mégis előveszi azt a zsákocskát, amitől kialakul benned a balsejtelem. Sejtelmes viselkedésével jócskán rárakhat erre a kellemetlen érzésedre, és mikor kifakadsz, talán nem foglalkozol vele, de Lash állítólagos apja fürkészőn szűkíti össze a szemeit. Nem kapja el előled a köveket, mintha rejtett kincsek lennének és még csak nem is tántorodik vissza kifakadásodtól.
- Ha köztudott lenne a létezése, akkor sokan elkezdenék kutatni őket – kezd bele a kérdéseidre adott válaszok sorozatába. – Találkoztam szörnyekkel, embergúnyát öltöttekkel és hagyományos értelemben vett szörnyekkel egyaránt, de egy részük csak az értéktárgyaimat akarta, egy másik részük meg ösztönösen védelmezte a territóriumát. Tény, hogy találkoztam olyannal is, ami Észak-Bivaly korcsfajzatai közé tartozik, egyikük sem üldözött sokág, így ha megint attól tartanál, hogy idevezettem valakit, hangsúlyoznám, hogy nem, nem hoztam ide senkit és fogalmam sincs, hogy kire utalsz – tart egy kis szünetet. - Ami pedig a karomat illeti, az az én hibámból van – néz le az elszíneződött tagra. – Ahogy mondtam, Awyris nem csupán abból áll, amit az átlagos elf ismer – fordítja vissza pillantását rád komolyan, de nem kezd bele másnak az ecsetelésébe, valószínűleg azt érzékelve az irányodból, hogyha el is mondanád, megint vádaskodásba fulladna. Inkább vár, amíg kiadod az ingerültségedet és a dühödet, folyamatosan az arcodat fürkészve, és mikor az indokot várod el tőle, akkor már-már színpadiasan abba az irányba mutat, ahol nemsokára Lash megjelenik egy gyertyatartóval, rajta néhány meggyújtótt gyertyával. Még ekkor sem vezeti el rólad a tekintetét és még mindig téged néz.
- Lashrael maga az indok – mondja aztán ki, egyértelműen érzékelve a jöttét, bár valószínűleg csak meghallotta párod csendes lépteit.


//Lashrael//

Nem szívesen hagyja hátra Viridielt és a vörös erdeit, de nagyon más választása nincs. Ha szerencséje van, akkor elég hamar megtalálja a gyertyákat, bár már maga se tudja, mikor használta őket utoljára. Az estéi és éjszakái többnyire arról szóltak mostanában, hogy aludt vagy a gyerekhez ugrott, mert sírt, és bár nagyon nehéz és idegőrlő alkalmanként ez a helyzet, semmivel nem cserélné el. Mindig kárpótolja őt Cuinor látványa és szuszogása és mindig olyan boldogan öleli őt magához... Viszont a gyerták...
Először a hálóban kezdi el őket keresni, arra alapozva, hogy az idő egy nagyobb részét ott töltik és mivel onnan mászkálnak Cuinorhoz is, valószínűleg valahol ott lesz, az egyik fiókban... Vagy Cuinor szobájában...? Előbb a saját hálójukat kutatja inkább át fáradtan, benézve a tartó miatt egy-egy szekrénybe is, és lassan csak összeszedi a részeket. Még a gyújtóeszközöket kéne feltúrnia, és akkor már meg is van az egész, és amint azok is előkerülnek, egy-egy gyertya meggyújtása után elszöszmötöl a csepegtetéssel, felkapva a fejét, mikor Viridiel megemelt hangját meghallja. Ez némileg arra készteti, hogy siessen, de még így is kell egy kis idő, mire a viasszal a tartóra ragasztott, égő gyertyákkal elindulhat vissza, megjelenve az ajtóban.
- Mi történt? – érdeklődik, közelebb lépve és a tartót lerakná az asztalra, de a mozdulat közepén teljesen megdermed, amint megpillantja az ottani két, simára csiszolt követ, rajtuk egy-egy belekarcolt, számukra idegen jelentésű jellel. Néhány hosszú mádosperc erejéig csak bámulja a varázstárgyakat, de aztán behunyja a szemét és vesz egy mély levegőt, igyekezve erőt venni magán. Ha már senki sem tud higgadt lenni és nem egymás torkának ugrani, akkor ő megpróbálja türelmesen kezelni, bár a kialvatlanság igen gyorsan ingerelhetővé teszi őt.
– Ez valami vicc, ugye? – kérdezi, lerakva az asztalra az elf motívumokkal díszített tartót, és csak ez után néz az idegen férfira, akinek keze megláttával teljesen elsápad. – Édes Természet Anya... – suttogja döbbenten, vakon keresve maga mögött a helyet, ahova megrökönyödésében leülhet, tekintetét nem tudva levenni az idegen erdei karjáról, mely nagyon emlékezteti őt a saját elhalt, majd levágott karjára, csak ez... – Mi ez? – suttogja, önkéntelenül ráfogva fakarjának vállára, emlékezve még igazi karjának elveszítésének fájdalmára és nyomasztó érzésére, emlékszik az akadályokra, amiken keresztül kellett mennie és azon az ürességen, ami az eltávolításával magával ragadta. Nem kívánja senkinek, hogy lássa a saját karját elsorvadni olyannyira, hogy már csak a levágása jelentheti a gyógyulást és úgy egyáltalán az élet folytatását, mert biztos, hogy idővel az egész teste károsodott volna belőle.
Egyre zaklatottabban vizsgálgatva a még sötételfekhez mérten is természetellenesen sötét bőrelületet, a lilává vált ereket, melyek néhol látványosan türemkednek ki a bőr alatt, behálózva az egész tagot és lassan terjed a vállán át az egész testén. A másik kialakuló csomópont pedig az oldalán van, ám ereinek lila elszíneződése nem kerülte el a mellkasát. Valószínűleg innen a köhögés, a feltételezhetően véres köpet...
Nem úgy tűnik, mintha rohadna a karja, sőt, mintha teljes egészségnek örvendene azt leszámítva, hogy nem éppen a megszokott színezete van, de... Ezzel mégis mit kéne kezdjen? Mármint... Sok mindent látott gyógyítóként, de nem emlékszik arra, hogy erre lett volna példa. Tudja mozgatni, noha reszketegen is, és valószínűleg korlátozza őt a mozgásában, de...
- Remélem, alapos magyarázatod van minderre – szól egy kis csendes idő után, erőt véve magán tápászkodik fel, hogy a konyhakések közül elvegyen egyet, ha esetleg az idegen erdein nem lenne sérülés, amin keresztül a vérébe juttathatná az aranyló könnycseppek méregtelenítő hatását, és mikor talál egy viszonylag éleset, visszasétál a gyertyafény által jól megvilágított helyre.

Beleuntam már, hogy folyamatosan felbosszantsam magam ennek a felelőtlen alaknak a mondandóján, aki lehet, hogy úgy véli talán tud valamit az elhagyott lányáról, de rólam viszont semmit.
- Ezt hagyjuk! – emeltem meg a kezem, amikor azt kezdi el ecsetelni, mit ismerhetek és mit nem Awyrs-ban vagy azon kívül.
Mikor a köveket meglátva szinte elakad a lélegzetem, megint csak félreért, de ez már meg sem lep, bár ettől nem kevésbé vagyok dühös. Csak akkor nyugszom meg, amikor rájövök, attól, hogy birtokolja a köveket, semmit nem tud a szörnyről, így talán nem az okozta a betegségét és nem is vezethette ide.
- Talán ezt el is fogadom, de akkor viszont sok mindent nem tudsz még a kövekkel kapcsolatban, de ezt majd akkor beszéljük át, ha itt lesz Lash, de ne becsülj le és sok olyan dolgot tapasztaltam, amit te talán soha. – vágtam vissza a szavaira. – Nem dicsekvésből mondom, de nem vagyok átlagos, ahogy a feleségem sem.
Mintha végszóra történne megjelenik kedvesem a gyertyákkal, a férfi pedig nem mond azzal ujjat, hogy ki miatt van itt.
Talán elrejthettem volna a köveket, hogy később, egy alkalmasabb pillanatban lássa meg őket, de még én is alig tértem magamhoz a döbbenettől. Szinte éreztem a pillanatot, amikor Lash-ban megállt az ütő, ahogy rásiklott a tekintete. Idegesen ráztam meg a fejem a kérdésére.
- Ő hozta, ezeket őrizte és a fiadra akarta bízni. Nem hiszem, hogy tudna a szörnyről. – mondtam rekedten, de szerencsére, az apja sérülése hamar magára vonja a figyelmét, amit nem csodálok, hiszen ilyen rondasággal még én sem találkoztam és Lash ízig-vérig gyógyító volt.
Úgy vélem valamit azért eszébe juttatott a látvány, mert ujjai azt a vállát simítják végig, amit Természet Anyától kapott, de a szemein látszik, hogy ő sem látott még hasonlót sem. Szó nélkül várom, hogy mire jut, nem zavarom meg a vizsgálatban.
Kíváncsian nézem, amikor feláll, hogy az egyik legnagyobb késünkkel térjen vissza.
- Ha le akarod vágni, hozhatok egy fejszét a kamrából. – jegyzem meg könnyedén.

//Mesélői//

Az idegen erdei nem erőlteti a témát, amit hanyagolni kívánsz, azonban a figyelmeztetésed hallatán derengőn megjelenik valamiféle szórakozott mosoly. Talán mintha még elégedett is lenne, úgy néz téged egy darabig, miután visszavágásod szavai elhangzottak, egy darabig meg sem szólalva, mely enyhén feszült légkört alakíthat ki.
- Szerethetsz erősködni... Vagy csak engem tisztelsz meg az agyaraid ilyen módú kimutatásával? – érdeklődik első benyomásának elárulása után. – Azt azonban kissé botor kijelentésnek találom, hogy semmit nem tudok a kövek kapcsán az őrzőjükként... – pillant le az emlegetett tárgyakra, az erősködésedre és különlegességed kihangsúlyozására nem licitálva, vagy nem látva értelmét, vagy nem tudva okosabbat mondani. Akár elkönyvelheted győzelemnek is adott esetben, talán ez kicsit nyugodtabbá teszi az állapotodat.
Lash visszatérésével jócskán csendesebbé, már-már visszahúzódóvá válik, talán a gyógyulás lehetőségét nem akarja elvenni saját magától. Ha esetleg a lánya kifakadna a magyarázatod nyomán, akkor azt némán végighallgatja vagy elviseli, le sem véve a nőről a szemét, csak megvárva, ha valami kérdése van, akkor arra válaszoljon, illetve megállapítsa, mégis mit lehet ezzel kezdeni.


//Lashrael//

Igazság szerint fogalma sincs, mit érez, annyi minden kavarog az elméjében. Sok negatív, frusztrációtól élénkebben jelen lévő érzések ezek, hol az egyik dominál, hol a másik, és ez talán rosszabb, mint az állapotossága alatt fellépő elviselhetetlen hangulatingadozásai. Na jó, talán nem, de ott legalább megvolt egy jó indok, aminek köszönhetően nem bosszankodott... annyit...
A kövekkel nagyon vegyesek a meglátásai; elképzelése nemigen van, hogyan lehet őket használni, leginkább csak valami mélyről jövő ösztönösséggel sikerült azzal az alkalommal, amikor aktiválta őket. Azóta érzi az enyhe másságot magában, a mágiával való kapcsolatát, és bár eleinte kissé tartott, sose változott a képességének ereje vagy érzete. Minden ugyanolyan bizsergető volt, minden ugyanolyan készségesen állt a szolgálatára... Talán úgy lehetne a legjobban jellemezni, mintha fűszer került volna az ételre, csak még nem tudja, hogy ennek az íze így jobb lesz-e vagy rosszabb.
Az indulatok közt most jócskán dominál az idegesség a kialvatlanság miatt, a tény miatt, hogy Cuinort valaki megzavarta az alvásában és így betolakodott az otthonukba, a kövek most igazán mellékesek, főleg talán azért, mert emlékszik arra, hogy a szörny nem tudja követni, nem érzi a jelenlétüket. Vele ellentétben, még ha halványan is, erősebb koncentrálással, odafigyeléssel... Az azonban nem nyűgözi le, amikor Viridiel tisztázza a vélhetően addig megbeszélteket, míg ő gyertyát keresett.
- Nem mintha bárkit ki akarnék tenni ezeknek... Főleg a gyermekeimet nem... – rakja le a gyertyatartót az asztalra, figyelme pedig a sebesülésre terelődik, vagy inkább... Fertőzésre? A mérgek kicsit másképp működnek, és a fertőzések esetén sem ennyire komoly a torzulás, ugyanakkor nem úgy tűnik, mintha sorvadásnak indult volna. Sőt, talán... Egy kicsit megduzzadt? Hmm...
A kés megszerzésével elindul vissza a fényforrás felé, letelepedve a feltételezhető apja mellett, a sebesült karjának oldalán, férjének megjegyzésére pedig szigorúan összeszűkíti a szemeit.
- A fejszét hagyd csak a helyén, addig nincs szükség rá, amíg én nem mondom – válaszol kissé sértetten, nem nagyon véve jónéven a végtagok eltávolítását, hiszen neki is ezen kellett keresztülmennie, hozta az ork a fejszét, a másik leszorította, és egyszerűen csak... levágták... Lehet, hogy nem érzett semmit fizikailag, de az egy kemény lelki megrokkanás volt a számára, és nem is szívesen emlékszik vissza rá, főleg, hogy Természet Anya megajándékozta őt a megpróbáltatásaiért cserébe. Ez viszont nem jár mindenkinek, és tudva, nagyon is jól ismerve a körülményeit és nehézségeit az egyik kar elvesztésének, nem kívánja senkinek – inkább megpróbál mindent megtenni, hogy gyógyítson. Ott is... Az orkoknál is meg lett volna a lehetőség a gyógyulására, csak túl kockázatos lett volna állítólag...
- Sokat mondjuk nem segítene, mert ahogy elnézem, az oldalán is ott van, így ennyi erővel levághatnánk, mint egy vadállatot, de én gyógyító vagyok, nem gyilkos vagy vadász – teszi hozzá élesen, és kicsit csendesebben folytatja. – Mennyire érzékeny? – érdeklődik, hozzáérve a fertőzött taghoz, finoman megnyomva, érezve a másiknak a rándulását. Érzetre is olyan, mintha kicsit megduzzadt volna, vizenyős és nem épp a legtermészetesebb...
- Inkább csak... – szólal meg némi hezitálás után a férfi, bár a hangja kissé így is megreszket, vélhetően a fájdalomtól, ami a karjában van. – Csak vágj meg, és próbálkozzunk a gyógyító könnyekkel, aztán meglátjuk, mennyit segít... – teszi hozzá, ép kezét rátéve a kést tartó ujjakra, hogy a szándékát erősítse. Egy darabig fürkészi a férfi arcát kissé bizonytalanul, a fájdalomtól enyhén torzuló vonalakat, észrevéve, hogy kerüli a tekintetét.
- Jól van – néz le, finoman rászorítva a késre, némileg hezitálva, de aztán egy gyors mozzanattal vágja meg a másik karját, aki ennek hatására rámarkol nadrágjára és előredőlve fojt el valamiféle kiáltásszerűséget. A furcsa színű vér szinte sprickol, amint egy vékony csíkban felhasad a bőr a kés nyomán, és talán undorodnia kéne, hiszen a hálóruhájára ment így, inkább csak gyanakvón fürkészi annak különös árnyalatát, de majd ha közelebb viszi a fényhez, alaposabban megnézi.
Ha nem tudná, mi a dolga, akkor biztosan komoran kísérné egy darabig a szenvedő fél kínjait, ám számtalan gyötrődővel való találkozás után már nincs mi miatt megálljon; az elszíneződött vért szivárgó sérülés fölé hajol és a bűvös, suttogó szavakat elmondva megjelenik előbb szeme sarkában az aranylón csillanó könny, mely végigszalad arcának ívén és álla csúcsáról a sebre hull. Egy darabig vár, hátha történik valami, de akárhogy nézze, nem talál semmiféle változást, csak a sebesülés körül, ami...
- Habzik...? – suttogja, közelebb húzva a gyertyát, és elsőre habzásnak tűnik, annak is inkább egy krémesebb változata. Fogalma sincs, hogy lehetséges ez, de észreveszi, hogy a vér nem teljesen keveredett a méreggel, fertőzéssel, jól láthatóan különül el színben a kettő, amiről nehéz lenne megmondani, jó-e vagy rossz. Az viszont határozottan rossz, hogy ezen a krémes habszerű valamin jól látszódik az aranyszín könnyeinek egy része, és ez erősen arra enged következtetni, hogy csak egy töredéke jutott be a szervezetébe... Ha ez így van, akkor még az sem segíthet, ha a végkimerülésig csinálja, mert akkor is elterjed az egész testében ez a valami...
- Maradj itt, aludj egy kicsit, használhatod a kanapét – tápászkodik fel mellőle, viszont a férfitól nem érkezik válasz, csak erős légzése jelzi azt, hogy életben van. – Viridiel... – néz párjára, csendesebben szólítva meg őt, fejével a hálószoba irányába biccentve.

A férfi erősködésemre vonatkozó szavaira csak elhúzom a szám és nem válaszolok, a kövekre adott reakciója miatt azonban nem tartom magam vissza.
- Eddig semmit sem bizonyítottál. – rántottam meg a vállam, de már nem akartam több vitát, mivel megérkezik Lash és nem akarom megzavarni a munkájában, de persze, ha az örege nem tudja visszafogni magát és újból beszól, akkor magára vessen.
Azt a fejszés megjegyzést nem gondoltam komolyan…..vagy mégis? De úgy látszik Lash apjának sebei nem derítették jókedvre kedvesem, mert most nem díjazta a fekete humoromat.
Egy percbe is beletelt mire rájöttem, hogy nem a megfelelő dolgot mondtam.
~ Bocsáss meg édesem, nem gondolkoztam mielőtt járt volna a szám. ~ -kértem tőle elnézést.
Tény, hogy elég rondán nézett ki az a sérülés. Nem láttam fizikai sebeket, így csak valami mérgezés lehetett, de hát ehhez párom sokkal jobban ért.
Természetesen nem kívántam az apja halálát, bármennyire is nem lopta be magát a szívembe, de ezért maximum jól bevertem volna az orrát.
Innentől kezdve csak arra ügyeltem, hogy szerelmem tudja tenni, amit kellett és ebben a páciense se akadályozza, de egyébként inkább csendben maradtam.
Én reménykedtem benne, hogy a gyógyító könny segít mégis és a férfinek nem lesz igaza, mert akkor rövid úton kitehettük volna a szűrét, amíg Lash másként nem gondolja, ám nagyon nem tetszik nekem a vérének a színe, ahogy a vágás után kicsordul.
Közelebb lépek, amikor kedvesem apja fájdalmasan megrándul, mert nem szeretném, ha véletlenül és sérülést okozna a sebre koncentráló Lashnak.
Aztán olyasmi történik, amit még soha nem láttam.
- Olyan, mint amikor összeugrik a tej. – hajolok én is közelebb döbbenten. – És a könnyed nem keveredett a vérrel, mintha kivetné magából. – mondom kis szünet után.
Lash vendéglátásra vonatkozó szavaira már nyitnám a szám, hogy mondjak valamit, de végül meggondolom magam, hiszen jó ha annyi ereje lesz az apjának, hogy ledőljön a kanapéra. Nincs jó bőrben és én nem vagyok kegyetlen gazember, mint ő.
- Megyek. – bólintottam a feleségemnek és követtem a hálószobámba, a férfinek csak a szememmel jeleztem, hogy viselje jól magát, különben neki annyi, nem kap még egy esélyt. – Gondolom még te sem láttál ilyet, ahogy az arcodat elnéztem. – mondtam kedvesemnek, ahogy a szobába értünk.

Nem éppen szívderítő látvány az idegen férfinak a karja, és nem segít az ügyön az sem, amit Viridiel mond. Más esetben lehet, értékelné az odaszúrását vagy viccesnek szánt, de cseppet sem jóindulatúnak tűnő megjegyzését, azonban a gyerek miatti éjszakai ébresztőknek köszönhetően nem reagál mindenre túl jól vagy túl türelmesen. Érzékenyebb és ingerelhetőbb, főleg, hogy az éjszaka közepén kell egy sebesülttel foglalkoznia, aki ráadásul nem is tűnik olyannak, mint akit két maflással helyre lehetne tenni – ahogyan az anyja jellemezte a könnyebben gyógyítható eseteket.
Már javában vizsgálódik, mikor hallhatóan Viridiel felfogja, miért nem derítette őt fel egyáltalán a megjegyzése és miért lett tőle az aktuálisnál is rosszabb a hangulata, mire vesz egy mély levegőt. Férje bizonyára tudja azt, hogy az ezt követő sóhajtás a gondolati szavaira érkező első reakció, tekintetét azonban még mindig azon a területen tartja, ami jócskán elszíneződött.
~ Nem haragszom ~ válaszol aztán. ~ Ingerültek vagyunk mindketten, kialvatlanok, és nem neked vágták le a karodat tőből ~ teszi hozzá talán egy kicsit nyersen. ~ Nem vártam el egy pillanatig sem, hogy mindig észben tartsd, min mentem át vagy mire vagyok érzékeny, én se tudok mindent számon tartani veled kapcsolatban ~ pillant Viridielre, aztán inkább elkezdi gondolatban kielemezni a sebesülést – vagy inkább mérgezést. Azon kívül, hogy semmi sem néz ki jól és semmi sem tűnik jó jelnek, sokkal többet nem tud megállapítani, mert teljesen új neki. Bízni persze bízik abban, hogy a gyógyító könnyek majd segítenek, és így meg is sebesíti a férfi karját, aki a fájdalom hatására bár felkiált, igyekszik nagyon csendesre fogni, elfojtani. A könnyek azonban nem nagyon teszik a hatásukat, ami kifejezetten aggasztó; nem volt még ilyenhez soha szerencséje, nem ilyen drasztikushoz, amikor nemhogy nem használ, de még ki is veti magából a tisztító cseppeket. Volt alkalma ugyan nagyon nehezen gyógyítható esetekben segítkezni, mikor anyjához fordult pár súlyos beteg, és a legrosszabbaknál némi rásegítéssel, de a gyógyító könnyek teljesen hatásosnak bizonyultak. Ennél viszont nem tartja valószínűnek, hogyha találnak is valamit, amivel enyhíteni lehet a hatásokat, akkor a könnyek segíthetnek... A forrás ismeretlensége miatt pedig még inkább meg kell fontolni, hogy mégis miként próbálják eltűntetni az elszíneződött, elfertőződött területeket, és ha még egy kicsit is fontolóra venné a levágást, még annak is késő. Ha az apja tudja, hogy mi lehet az ellenszere – a szavai alapján ugyanis tisztában lehet vele -, akkor az lehet az egyetlen esélyük.
- ...ez nagyon nem jó... – suttogja Viridiel megállapítása nyomán, még mindig azt nézve, ahogyan teljesen különállóan látni lehet magát a fertőzött vért és az aranyszínben úszó könnyeket. Hihetetlen, hogy az ereje kevésnek bizonyul, és nehéz lenni tagadni vagy rejtegetni a döbbenetét, mert bár tisztában van azzal, hogy mágiával nem mindent lehet gyógyítani, mégis elképesztő ezt a saját szemével látni úgy, hogy tanácstalan és nincs meg a saját tudása ehhez az ügyhöz.
Egy darabig csak mered teljesen elképedve, hiszen soha nem történt még ilyen ennyire súyosan, azonban nem is hagyhatják, hogy ez a valami eleméssze a férfi egész testét. Fogalma sincs, milyen fájdalmakat okozhat vagy mennyire lenne kínkeserves az ilyen módú kiszenvedése, de ha van még ideje, ha még visszafordítható, akkor már csak azért is segíteniük kell rajta, mert elsőszülött fiának a hollétét kiderítheti... Mesélhetne róla, arról a fiúról, akivel soha nem találkozott, de legalább felnevelkedett és egészséges lett...
Szerencsére férje mindenféle fennakadás nélkül követi őt a szobába, és mivel az apja sem úgy tűnik, mint aki nagyon mozdulni akarna, a gyertyát is elhozza onnét. Valószínűleg annyi ereje és öntudata még csak van, ami megengedi neki, hogy az oldalára dőlve elaludjon, ehhez a mozdulathoz pedig nem kell látnia. Bízik abban, hogy békés lesz az álma és valamelyest kipiheni magát, hiszen fontos lenne, ha mondjuk másnap indulni kéne begyűjteni az ellenszernek való kivonatot.
Az ajtót becsukja Viridiel mögött, a gyertyát pedig az éjjeliszekrényre rakva leül az ágyra egy nagyobb sóhajtással, a kérdésére nemlegesen rázva meg a fejét.
- Nem. Anyámnak voltak különleges betegei, akiknél kicsit több kellett, mint mágia, de azok sem néztek ki így – pillant fel a férfira, aztán Cuinor szobája felé néz, egy rövid ideig elgondolkodva. – Ha tudja, hogy hol található az a növény vagy bármi más hozzávaló, ami ezt visszafordíthatja, akkor valamelyikünknek mennie kell... – emeli pillantását ismét férjére. – Ha nem is miatta, akkor az elsőszülött fiam miatt – válnak komolyabbá és aggodalmassá a vonásai. – Nem akarom elsietni a keresését sem, mert ha nagyon nagy hangot adunk neki, akkor őt is veszélybe sodorhatjuk, bár nem hiszem, hogy az állítólagos apám olyan hamar felépülne ebből... Biztos bele fog telni némi időbe, de addig meg mesélhet azokról a... kövekről... ha már nála vannak – néz maga elé összepréselt ajkakkal, tartva egy kis szünetet. – Ha nem szeretnél menni, akkor elkísérem én őt, pár napra össze tudok készíteni valamit Cuinornak, amit elszopogathat, mikor éhes.

Mivel nagyon jól ismerem Lash tehetségét a gyógyításban, az apjának igen csak nem jó hír, hogy még kedvesemet is meglepi az ami a könnycsepp alkalmazása után az arcára van írva. Mondjuk elsuttogott szavai ezt csak megerősítik.
Ez a fickó, akármivel is találkozott, az alaposan kikészítette és most már nem csodálkozom azona sem, hogy megkockáztatta velünk a találkozást. Valószínűleg mindent egylapra tett fel.
Az is nyilvánvaló, hogy nem sok ideje lehet hátra, míg a fertőzés teljesen eluralkodik a szervezetén, de ezen már egy éjszaka nem fog sokat változtatni.
Elfogadom a feleségemtől azt, hogy megengedi a férfinak, hogy maradjon, nem hiszem, hogy ilyen állapotban bármit is kedve lenne tervezni…….
Még egy utolsó, figyelmeztetőnek szánt pillantást vetek a kanapén elernyedő alakra, aztán követem páromat a szobába, ahová a meggyújtott gyertyát is veszi, sötétben hagyva a sebesültet, hogy pihenjen.
Érdeklődésemre, csak itt a szobában, mikor kettesben maradunk kapok választ gondterhelt kedvesemtől, amit meg is told pár olyan mondattal, amitől meglepetten nézek rá.
Még jó, hogy egy percig elgondolkozok a mondandóján és nem vágok rá semmit, amit nem kéne. Tudhattam volna, hogy akármennyire is nem ismerhette meg az apját, az mégis az volt aki és ha már itt van, meg kell adni az esélyt, hogy alkalma legyen vele elbeszélgetni, másrész pedig már csak a szakmai büszkesége sem hagyhatja, hogy egy betegség kifogjon rajta.
Természetesen nem tagadható, hogy elsőszülött fia megtalálása is elsődleges szempont volt, amit nem ártott, hogy eszembe juttatott.
Így aztán nem is volt kérdéses, hogy mi lehet erre a válaszom, főként, hogy a másik variáció Lash szerint az lett volna, hogy ő megy el, itt hagyva engem a csecsemő fiúnkkal……
- Ő a te apád és ezért teljesen mindegy, hogy mit gondolnék én, az természetes, hogy megteszek neked mindent, hogy megtaláljuk az ellenszert és ezzel nagy lépést tehessünk arra, hogy megleljük idősebb gyermekedet. Milyen férfi és milyen férj lennék, ha hagynám, hogy ez csak a te válladat nyomja. Neked még bőven pihenned kell és Cuinornak meg az édesanyjára van most a legjobban szüksége. Megyek és megkeresem a gyógynövényt, bár nem tudom mennyi ereje van még apádnak, hogy lépést tartson és időben oda is érjünk, vagy ha olyan veszélyes túlélje az utat? Fel tudod valamennyire erősíteni? – néztem kérdőn Lashra és mellé ülve magamhoz húztam a kezét, hogy megcsókoljam, kifejezve szeretetemet.

Aggasztó ez a helyzet, feszültségkeltő, főleg úgy, hogy az alvással is mostanában gondok voltak, köszönhetően Cuinor éjszakai ébresztőinek – és most ez. Talán egy kicsit nyersebb és morcosabb a szokásosnál emiatt, noha így is elvégzi a kötelességeit, azt, ami elvárt a szakmája miatt, még ha kicsit kevesebben is jönnek mostanában hozzá, hiszen megkérte a környékről idejárókat, hogy amíg a baba nagy figyelmet igényel, csak komoly esetben keressék fel. Ez pedig sajnos elég komoly, és tekintettel elsőszülött fiára, nem hagyhatja figyelmen kívül, noha a férfi megérdemelné... Mégis... Talán más esetben is hasonlóan reagálna, talán még akkor is megpróbálna neki segíteni, ha nem lennének nála fontos információk...
Nem akarja párját olyanra kényszeríteni, amit nem akar megtenni és Cuinor is kibír pár napot, amíg ő a férfinak kellő ellenszert keresi. Már szólna is, hogy belevágjon férje mondandójába, ám ahogy a szavak gördülnek tovább, úgy csendesednek el a gondolatai a megoldás kapcsán, halványan és fáradt boldogsággal mosolyodva el, hiszen Viridiel újra meggyőzi őt arról, milyen szerencsés is, hogy itt van neki. Más jó eséllyel nem lenne hajlandó áldozatot tenni egy olyan ügyért, aminek már nincs nagy reménye, és annak idején ő is így tett volna... Elengedte volna és elfogadta volna – Deiryth-ről, avagy Ellinarról is már lemondott, Viridiel hozzáállása azonban átsegítette őt ezen, később pedig anyja is elhintette, hogy életben lehet.
Meghatottan fürkészi a férfi vonásait, kezének szorítását viszonozza és közelebb húzódva bújik hozzá, arcát elrejtve a nyakában és mélyen magába szívva az illatát.
- Újra és újra rádöbbentesz arra, micsoda áldás vagy... – mondja csendesen, elengedve a kezét aztán végigsimít párja arcán ujjaival, a szemeibe nézve. – Köszönöm, hogy ennyi mindenben segítesz és hogy ezt is elvállalod... – nyugtatja kezét Viridiel nyakán, közelebb hajolva hozzá adva neki egy hálás csókot. – Megpróbálok reggel készíteni valamit, valószínűleg használok a sárkánygyümölcs levéből valamennyit, azt felhígítva meg segíthet neki, de nem is fog elaludni... – néz oldalra eltűnődve, állát finoman dörzsölgetve, keze aztán azonban felkúszik, hogy már a halántékát masszírozza, ahogy próbál visszagondolni. – Majd megnézem, mi van itthon és mi lehet a hasznunkra, így hirtelen nem tudom – tekint vissza férjére, majd feláll a helyéről, hogy hálóingjét egy karmozdulattal lecsúsztassa magáról, lábbal lökve kicsit az ágytól messzebbre. – De ha idáig el tudott jönni és ilyen hangnemet meg tudott ütni velünk szemben, annyira nem aggódnék miatta, elég jól tartotta magát annak ellenére, hogy néz ki a karja... – nyom el egy ásítást mély sóhajtássá, ismét lehuppanva az ágyra, aztán a gyertyákhoz fordul azzal a szándékkal, hogy eloltsa őket. – Amíg lehet, aludjunk – húzódik közelebb az éjjeli szekrényhez, és ha Viridiel nem akar semmit, akkor elfújja a lángokat, illetve további ellenállás híján elfekszik az ágyon, magára húzva a takarót, keresve Viridielt maga mellett, akihez közel húzódva alszik el.

Az első, amit érzékel, az a gyerek sírása. Ahogy a a hangja belekúszik a fülébe és az álmába, rögtön elkezdi kirángatni őt a valóságba, nem hagyva, hogy tovább feküdhessen nyugodtan az ágyon. Ha esetleg Viridiel is mocorogna, akkor még hamarabb tér annyira észhez, hogy izmainak és gondolatainak valamelyest ura legyen.
Nyöszörögve és kimerülten kel fel, kellemetlenkedve véve észre, hogy az ablakon keresztül besütnek a hóról visszapattanó, reggeli napsugarak, melyek bántják fáradt szemét, de csak egy pillanatra tartja maga elé a kezét, hogy megtalálja az ágy szélét.  
- ...ha megint ő ébresztette fel... – morogja ellenszenvesen és enyhe dühvel a hangjában, leginkább csak az orra alatt puffogva, és biztos, hogy nem áll jót magáért, ha megint az idegen zaklatta fel Cuinort. Meg is fogadja magában, hogyha meglátja őt a gyerekszobában, azzal a lendülettel dobja ki az ottani ablakon, aztán kezdjen magával azt, amit akar!
A takaró alól gyorsan bújik ki, talpával érzékelve a padlót már fel is áll, sietve a gyerekszoba felé.
- Te maradj csak – mondja oda Viridielnek, bár olyan halkan és olyan nehezen artikulálva, hogy utólag belegondolva nem is biztos benne, párja megértette-e, mit mond neki. Mindenesetre megállni nem fog, valószínűleg éhes a kicsi, így elkerülhetetlen, hogy ő foglalkozzon vele, aztán meg lehet, cserélni is kell a pelust...
Szerencsére a szobában nincsen senki Cuinoron kívül, így ezt a férfi megúszta ezúttal. Ennek köszönhetően ő maga is valamivel nyugodtabban botorkál oda az ágyhoz, hogy a hóna alatt megfogva megemelje a hangoskodó csöppséget. Előbb ellenőrzi, hogy kell-e cserélni, de nem érez semmit – valószínűleg majd valamivel később kell ezzel foglalkoznia -, ezért rögtön a mellkasához húzza őt, nyugtatón suttogva a fülébe, hogy már itt van és nincs semmi baj. Tudja, hogy nem tud választ adni rá, de csendesen kérdezgeti, hogy mi a baj, éhes-e, fáj-e valamije – valahogy jólesik így, némán, kedveskedve érdeklődni, éreztetve a kicsivel, mennyire figyel rá, és bár fáradt, nagyon szeretné, ha jól érezné magát.
A baj hamar kiderül; olyan gyorsan kezd el cumizni a kicsi, hogy muszáj elmosolyodnia, és ezzel a derengő jókedvvel fordul a háló irányába, talán maga előtt is látva Viridielt. Ha más nem, akkor visszasétál a szobába, és valószínűleg férjét öltözni találja majd.
- Ha szerencséd van, akkor lesz még lehetőséged indulás előtt cserélni egyet – csapkodja meg finoman, szinte már alig érezhetően a pelenkát jelzésértékkel férje felé. – Ja, és büfiztethetsz is. Még úgyis át kell majd nézzem, mit tudok összekaparni a vendégünknek, ami segítheti... – tekint vissza a gyerekre.


//Ha esetleg kimennél, akkor az idegen vörös a nappali ablaka előtt álldogál, azon kinézve, teljesen felöltözve, láthatóan utazásra és indulásra készen. Ide Lash nem fog követni, szóval csak akkor beszél hozzád, ha a gyerekszobában vagy a saját hálótokban vagy.//

Jól eső örömmel simulok hozzá kedvesemhez, de nem a kimondott hálálkodó szavak miatta, hanem mert teljes szívemből szeretem és amit csak megtehetek mindig meg fogok tenni érte és a családunkért.
- Kölcsönös az áldás, engem is el kell viselni ám. – kuncogok fel, de aztán hagyom, hogy gondolatai már azon dolgozzanak, miként fogja felerősíteni az apáját, hogy végig csinálja az utat, ami után talán meg is gyógyulhat, Lash pedig újabb gyógymóddal lesz gazdagabb.
Aztán csak nézem és csodálom az én gyönyörű párom, mert sosem tudok betelni teste látványával. Szinte már nem is látszik rajta, hogy nem olyan rég a fiunknak életet adott, az a pici ami még nem ment le róla, pedig pont megadja a dolog báját.
- Ebben te vagy a szakértő……- morogtam vágytól fűtött hangon és villámgyorsan követve a példáját magam is levettem a nadrágom és már mögé is huppantam az ágyon.
- Talán még egy kicsit fenn maradhatnánk…… - dönnyögtem a fülébe, ahogy végigcsókoltam a nyakát…………………………..

Úgy érzem nem is aludtam el igazából, amikor felcsendül Cuinor sírása. Mielőtt rászánnám magam, hogy kimásszak az ágyból – szigorúan becsukott szemmel, mert még nem akarok felébredni, már hallom és érzem is, hogy Lash magában motyogva valamit, kibújik mellőlem az ágyból és halk léptekkel elindul a gyerekszobába. Bűnbánó mosollyal fordulok felé és már megkockáztatom, hogy félig kinyissam a szemem……A fene, már hajnalodik……
Különben is, jobb, ha én is megnézem mi a baja a fiamnak, lehet, hogy az én erős kezemre van szüksége, vagy egy apai puszira, hogy elcsendesedjen.
Már az ingembe bújok, amikor kedvesem megjelenik az ajtóban, mellén az elégedetten cuppogó Cuinorral. Mosolyogva lépek hozzájuk és gyengéden ölelem át Lasht, a fiammal együtt.
- Amennyit eszik nem kétséges, hogy szükség lesz a peluscserére.
Ha szerelmem végzett az etetéssel, elveszem tőle Cuinort, hogy felkészíthessen minket az utazásra, főleg a férfit, én meg kicserélem a vigyorgó – igen, kimondott nekem szánja ezen alkalmakra a fiam, - gyerek pelenkáját.
- Hé, kisember, hogy tudsz ilyen büdöset csinálni, hát mivel etet téged a mamád? – húztam el színészkedve az orrom, majd mielőtt még visszahúzom rá az ingecskét, megpuszilom a hasát.
Cuinor kacagása bearanyozza a reggelemet és elszorítja a szívemet.
- Apa hamarosan visszajön hozzátok. – suttogom neki, ahogy a vállamra veszem és a hátát simogatva a nappali felé indulok, hogy ránézzek a vendégünkre.
Nem tudom aludt-e egyáltalán, de most az ablaknál áll és bambul.
- Lash mindjárt jön. Segítünk neked, veled megyek, hogy megkeressük a gyógyulásod kulcsát.

Társul a halk kuncogásban, és így most annyira távolinak tűnik az idegen férfinek az érkezése, az újabb nyugalomban és békességben, ami a szobájukat szinte állandóan körbelengi. Az ő kis szigetük ez a semmi közepén – még ha nem is a legszorosabb értelmében -, amiről nem is hitte, hogy ennyire egyszerűen meglesz, hogy ennyire gyorsan...
- Mintha olyan nehéz lenne – mosolyog, pár simító mozdulatot téve a férfi mellkasán, jólesőn véve egy mély levegőt behunyt szemekkel, élvezve férjének jelenlétét, akinek pillantása szinte rátapad, amint leesik róla az éjszakai vendég érkezése miatt magára rángatott hálóruha. A kimerültség miatt ezt aligha veszi észre, noha a vágytól fűtött hang és Viridiel gyors vetkőzése elég egyértelműen enged következtetni a gondolataira és leendő cselekedeteire. Egy mosoly táncol így a szája sarkában, inkább kivárva, valóban jól érzékeli-e a szándékait, vagy csak a fáradtság miatt képzeli be ezt.
A gyertyák lángjának elfújása kicsit későbbre marad, és bár már hajolt volna, hogy egy lélegzettel csak kioltsa őket, a fülébe suttogott szavak megállítják, finom libabőrt idézve elő, mely végigfut a gerincén és a karján. A nyakát ért érzéki csókokra ha lassan is, de önkéntelenül is oldalra hajtja a fejét, hogy férje még könnyebben hozzáférhessen az érzékeny bőrfelülethez, alsó ajkába harapva fojtva el a csendes nyögést, ujjaival Viridielt érintve a füle alatt, lassan felcsúsztatva kezét a tarkóján a fürtök közé, gyengéden a hajába markolva.
- Tudod, hogy nem vagyok képes ellenállni neked... – suttogja, fejét fordítva felé, ajkaihoz hajolva kérve csókot, rövid ízelítőket, amíg lassan megfordul párjával szembe, lábait is felcsúsztatva az ágyra, és ha Viridiel nem elég gyors, hogy maga alá húzva őt felülkerekedjen rajta, akkor ezüstös tincsei közt lévő kezét lecsúsztatja a nyakán keresztül a mellkasára, ledöntve őt az ágyra. Egyik lábát átvetve a férfi másik oldalára valamelyest ránehezedik az ágyékára, fakarjával lassan kitámasztva magát Viridiel feje mellett, míg a másikkal végigsimít a mellkasán, a karjain, a kirajzolódó izmok vonalán, terelve párja ujjait és érintését a domborulatok felé. Fokozatosan válik akaratosabbá, egyre kevesebbszer szakítja meg ajkuk találkozását, igyekezve a percek előrehaladtával a lehető leghalkabban hangot adni élvezetének, hogy érzéseik és szerelmük újabb beteljesülésével még csendesebb, de annál boldogságosabb álomba merüljön párja mellett.


Hozzászokni már hozzászokott ehhez a fajta, sokadjára már nem annyira kellemes ébresztőhöz, de emlékezve, hogy mi volt éjszaka, nem kevés frusztrációval indul el a gyerekszoba felé. Már készül arra, hogy a betolakodó férfit ki is dobja innen, elküldve inkább az anyjához, hogy nézesse meg magát nála, de rögtön meg is nyugszik, ahogy megpillantja, a gyerekszobában csak a kicsi Cuinor van. Máris felkúszik az arcára egy fáradt mosoly, és a babaágyhoz lépve még belefér egy szemdörzsölés, mielőtt még megemelné a kicsit, azzal a feltételezhető problémával kezdve, amit a legkönnyebben lehet kideríteni: az éhség.
Nem unja nézni a gyereket, sem akkor, amikor alszik, sem akkor, amikor a karjaiban fekszik, mohón nyelve az anyatejet, derengő, boldog mosollyal lépve vissza a hálójukba, ahol már Viridiel öltözködik. Mosolya szélesedik férjének ölelésére, belebújva erős karjai védelmébe, persze figyelve arra, hogy Cuinor zavartalanul egyen, belecsókolva a férfi nyakába, amíg tart az ölelése.
- Kell neki az erő, hogy minél hamarabb olyan kis kalandor legyen, mint te – nyom egy puszit még az arcára, utána helyet találva az ágy szélén. Egy darabig még nézi a gyereket, aki jóízűen lakmározik, majd fáradt szemeit behunyva pihen addig, amíg meg nem érzi keblének elengedését, fia jóllakottságát jelezve. Elnyom egy ásítást, mielőtt kinyitná a szemeit, boldogan vigyorogva rá a kicsire, Viridielre bízva őt addig, amíg össze nem készíti az úton használható főzeteket, kivonatokat, ha ezúttal már csak ennyivel tudja támogatni férjét.
A szekrényből előkeríti az egyik harisnyáját, hogyha sokat kéne mászkáljon a házban, esetleg a ház körül, akkor ne fázzon – noha a hálóban és a gyerekszobában kellemes meleg van -, és még erre vesz rá egy kényelmes, kissé viseltes nadrágot, annyiszor húzta már magára.
- Szerintem titkon te eteted valamivel, hátha én leszek a soros a cserében – válogatja vigyorogva a fölsőit. – Csak mindig téged jutalmaz vele – vesz ki egy egyszerű, halvány színű rövidujjút, amire ráhúz egy sötétbarna kardigánt, kis nehézséget találva az öltözködés ezen részében a télre mindig megmerevedő, csak lassan és nehezen mozgatható fakarja miatt. Amíg ezen ügyködik, Viridiel mögé sétál, hátulról átkarolva őt egy rövid időre. – Szeretlek – nyom egy puszit a nyakára. - És megyek, megnézem, mi van itthon, egy reggeli sem fog ártani nektek, vagy legalább elvinni - engedi el, még megigazgatva magán a ruhát, majd elindul a konyha felé, hogy átnézze, mi van itthon és mivel segítheti kalandorának és ideiglenes társának útját.
A nappalin némán halad át, nem akarva megzavarni a bámészkodó, valószínűleg magában gondolkodó férfit, noha megáll egy rövid időre elnézni sötét köpenye fedte alakját. Az arca ismerős, de a haján kívül semmit nem örökölt tőle, legalábbis megjelenésben, mégis... Mégis mintha látta volna már őt, ha nem is így, ebben a valójában, de valahogy...
Megrázza a fejét és megy tovább - lesz bőven ideje tűnődni mindezen, amíg a férfi távol lesz Viridiellel, utána pedig még meg is kérdezheti tőle azt, ami érdekli. A konyhában gyorsan tűzre rak egy kis vizet, hogy legyen meleg tea, illetve azt is megnézi, mi maradt még itthon ehető, amit reggelizhetnek és mit lehet útra csomagolni. Amíg meg esznek valamit, addig összekészíti a gyógyfőzeteket is, utána pedig magának is nézhet valami harapnivalót.


//Mesélői//

A férfi egy kis mozdulattal emeli meg a fejét, mikor a nappaliba lépve megszólítod őt. Lassan feléd fordul, egy lépéssel téve könnyebbé és kényelmesebbé ezt, megmutatva így neked kimerültségtől barázdált arcát, és a szeme alatti sötét elszíneződés is jelezheti feléd fáradtságát. Kissé bágyatagon elmosolyodik, valamelyest erőlködve ennek a gesztusnak a megjelenítésével, bólintva egyet a szavaid nyomán.
- Köszönöm - mondja rekedtes hangon, mire megköszörüli a torkát, hogy folytathassa. - Ha túl veszélyessé válna, akkor visszajövünk - jelenti ki. - Abban az esetben talán marad még idő, hogy Ava képes legyen megszerezni az ellenszer egy részét és kezelni is tudjon. Már csak miatta is... - bök állával feléd, a gyerek felé. - És persze Lash miatt is - mondja, elhallgatva egy rövid időre és visszafordulva az ablak felé, bár csak a fejét fordítja arra. Valószínűleg nem zárkózik el a társalgástól, csak nehezen találhatja a szavakat vagy maga se tudhatja, mit mondhatna.

//Ha nem nagyon akarsz beszélgetni az egyébként is hallgatag férfival, akkor Lash pár perc múlva jön egy tálcával a kezében, amit az asztalra lerakva vissza is megy a konyhába, hogy a kancsónyi teát néhány pohárral idehozza. A tálca tartalma egy-egy tányéron tükörtojás, szalonna, egy másik tányérban az egyik falusitól kapott pogácsa, néhány szelet kenyér, és még gyümölcsbefőttet is szedett külön, ha esetleg valamelyikőtök megkívánná - ha nem, akkor úgyis megeszi ő.//

Nem tudom más férfiak miként vannak vele, de én élvezem, amikor Curinor-ral foglalkozhatok és egyáltalán nem bánom, hogy ebbe beletartozik a teledurrantott pelenka cseréje, még ha ezzel nem is ritkán szoktam Lash-t cukkolni, ahogy most is.
Természetesen tisztában vagyok vele, hogy kedvesem nem fogja visszavágás nélkül hagyni, amire halkan felkuncogok, miközben visszacsomagolom a fiamat a tiszta pelusba.
- Nem etetem én, hiszen tudod, hogy imádom nézni, ahogy a melleden tartod. Ennél gyönyörűbb látványt el sem tudok képzelni. – igyekszem kicsit udvarolni neki, hiszen a gyerekkel kapcsolatos fáradalmai mellett nagyon is ráfér, ráadásul még halálosan komolyan is gondolom.
Mióta megszületett Curinor a szerelmünk talán még jobban elmélyük, még ha most kevesebbet is tudunk foglalkozni egymással, de azt a kevés időt igyekszünk jól kihazsnálni. Lash ölelése most egy perc békességet és szeretet nyújt.
- Én is szeretlek édesem, ahogy ezt a kis bűzbombát is itt. – kapom fel a karjaimba a gyereket, ahogy kedvesem tovább áll, hogy mindent előkészítsen, amit jónak talál.

Lash apja nincs túl jó bőrben, bár azért azt sem mondanám, hogy a halálán lenne, de nyilvánvalóan meggyötri a fertőzés és úgy vélem aludni sem aludt valami sokat, ha egyáltalán rá talált az álom.
Persze a körülmények sem kedveztek a nyugalmas éjszakának, de nem hiszem, hogy azért nem aludt, mert tőlünk tartott volna.
Azt sem gondolnám azok után, hogy megtudtam ő Lash apja, hogy ártana páromnak vagy a fiamnak, de elég sok minden maradt még kimondatlan a múlttal és a jelen üggyel kapcsolatban, hogy óvatos maradjak.
- Nem kétlem, hogy Ava nagy tudású és megbecsült gyógyító, még ha feleségem szülőanyjaként nem is …..becsülöm sokra, ám ha Lash nem tudott rajtad segíteni, ő sem fog. – jegyzem meg csak, hogy tudja mire számíthasson. – Engem meg nem kell féltened, több veszélyes kalandban volt részem, mint gondolnád és Lash is tisztában van ezzel, nem egyben velem együtt vett részt. Nem kell miattunk aggódnod, vagyis nem most kellene elkezdeni……..- mondtam neki, mert azt nem igazán tudom hová tenni, akármit is tart arról, hogy eddig miért maradt távolt.
Erre szerintem nem nagyon van magyarázat.
- Tudod, elég nehéz megemésztenem, hogy miként lehetett egy ilyen értékes emberrel, mint a lányod elhitetni, hogy mennyire értéktelen, hogy senkinek nem számít. Se a szüleinek, se a testvérének. Pedig ő most is, a múlt tükrében is hajlandó mindent megtenni és én hajlandó vagyok miatt szintén elfogadni, mert szeretem és becsülöm őt. Ezért megteszek mindent, hogy megtaláljuk neked a gyógyszert……miatta. – tisztázom a helyzetet.
Amikor megjelenik kedvesem a tálcával, rajta a bőséges és laktató reggelivel, már túl vagyunk a büfizésen és így visszaviszem a nagylegényt az ágyába, hogy szundítson egyet, majd visszatérek, hogy közösen költsük el az ételt és utána felcihelődve lassan nekivágjunk az útnak.

Ezek az elejtett, beszélgetésbe olyan könnyedén belesimuló dicsérő, hízelgő szavak mindig megmelengetik őt, és bár az udvarolgatás nem volt nála különösebben igényelt sose, tagadhatatlanul jólesik neki. Sajnálja is azonban, hogy szóban nem tudja ilyen szinten visszaadni és tükrözni az érzéseit, és értékelje, szeresse bármennyire is a férjét, sosem vagy csak nagyon ritkán találja rá a megfelelő szavakat. Ráadásul mindez, ez az idill és nyugalom őt magát is megnyugtatja afelől, hogy Viridiel is élvezi az együtt töltött időt, és hogy egy darabig még elvan utazás nélkül. Nem mintha Cuinor nagy nyugalmat adna nekik mostanában, ettől függetlenül néha azért aggódik Viridiel kalandos lelkülete miatt
- Hát még mikor te ringatod... – mondja csendesen, átkarolva őt hátulról, igyekezve ezzel a gesztussal valamelyest érzékeltetni a háláját és azt, nagyon is élvezi a dicséreteket hallgatni. – Boldog vagyok ettől a látványtól, a gondolattól, hogy egy ilyen szerető családot alkothatunk együtt... És már nem csupán megkönnyebbülök és megnyugszom, látva a törődésedet és szereteted a fiunk iránt, hanem... Nem is tudom... – próbálja megfogalmazni, viszont nehéznek bizonyul szavakba önteni. Mégiscsak a régen áhított álma valósult meg ezzel, egy biztonságot adó férj és egy szépséges gyerek formájában. – Mintha ez egy álom lenne, amiből nem akarok felébredni soha – simítja arcát a férfi hátához, míg ő a kapálózó és vigyorgó Cuinor pelenkáját cseréli. – Viszont majd ha egy kicsit kevesebbet sír már és elkezd rendesen aludni, elmehetnénk valahova... – emeli meg a fejét, hogy egy kicsit is, de rálásson a férfi arcára somolyogva. – Nehogy nagyon unatkozz itt nekem – vigyorodik el, utána nyomva nyakára a csókot, mondva ki aztán a szerető szót, hogy aztán felnevessen a Cuinorra aggatott jelzőn.
- Most mondjam azt, hogy apja fia? – fojtja el a nevetését. – De vigyázz, nehogy aztán egyik pillanatról a másikra ő legyen a nagyobb kalandor – figyelmezteti szórakozottan, mivel állítólag gyorsabban felnőnek a gyerekek, mint azt a szülők hinnék. Hát... Az biztos, hogy ő minden pillanatát ki fogja élvezni, és mivel úgysem csak Cuinort tervezték, többször is átélhető a gyereknevelés kezdeti szakaszait, amikor a csecsemő még annyira kiszolgáltatott és törékeny. Még nyilván várnak néhány évet, mire a következő csöppség érkezése egyáltalán felmerülhet, de, ahogyan egymásnak is ígérték többször is, még lesz pár – előbb persze még Cuinornak kell egy kicsit nagyobbnak lennie.
Még pár pillanatig elnézi, ahogyan Viridiel a gyereket tartja, derengőn mosolyogva és hálát adva Természet Anyának, hogy megadta nekik ezt a békét és lehetőséget adott nekik a családalapításra.


//Mesélői//

A férfi egy darabig hallgat, mintha csak azt próbálná összeszedni, amit gondol a megfogalmazott véleményedről, talán még azt is mérlegre téve, hogy mi az, amit kevésbé találsz sértőnek és így nem válik bicskanyitogatóvá. Persze az éjszakai beállítása miatt nehéz lenne elhinni pont róla, hogy ezen tűnődne, noha nem is a legjobb állapotban érkezett meg hozzátok és valószínűleg nagyon feszült lehetett, hogy miként is végződik az élete, hiába került elhangzásra az, hogy követés esetén inkább hagyta volna magát és feladta volna.
- Örülök, hogy Lash ilyen szinten elsajátította a gyógyítói szakmát, de nem is az ő képességeiben kételkedem, hanem a sajátunkéban – mondja aztán. – Nyilván nem vagyok tisztában a képességeid teljes tárházával, éppen ezért inkább a legrosszabbra is számítok – teszi hozzá. – Persze ez nem jelenti azt, hogy alábecsülnélek, azért a királyt visszahozni Zevadar földjéről nem kis vállalkozás lehetett – biccent egyet, amolyan elismerésként, csak bólintással jelezve feléd a következő szavaid végén, hogy értette. Meglepetés nem nagyon látszik rajta, vélhetően tudva, hogy királyi futárként szolgálsz, nem nagy újdonság neki a veszélybe való belemászás, főleg a sötételf területen lezajlott, erdeiek közt igencsak nagyhírű események után.
Az ezeket követő nyíltságodra egy darabig figyel téged, változatlanul komoly, ugyanakkor bágyadt ábrázattal, végül elereszt egy nagy és nehéz sóhajtást. Az arcáról is valami hasonlót lehet leolvasni; fáradtságot és az események bonyolultságának tükrében kellemetlenséget, tanácstalanságot, miként is fogalmazhatná meg neked azt a választ, ami kielégítheti a kíváncsiságodat és el is fogadod.
- Az eddigiek alapján azt talán levonhatom következtetésnek, hogy egy egyszerű, bonyodalmak nélküli családból származol, leszámítva természetesen a sötételfek miatti gondokat. Az előbbi megjegyzésed is leginkább ezt az elképzelésem támasztja alá, amit kiegészítenék azzal a feltételezéssel, hogy szeretetben és biztonságban neveltek, bátorítva téged, bármibe is vágtál – kezdi, néha a konyha felé pillantva, mintha vagy Lash visszatérésében reménykedne, vagy abban, hogy ne hallja meg a beszélgetéseteket. – Arra valószínűleg már rájöttél, hogy Avának és így Lashraelnek a családja története nem éppen egyszerű. Bár nem az én dolgom lenne beavatni téged ebbe a zavaros múltba, de az öreglány úgysem fog beszélni róla, Lash pedig keveset tud az akkori eseményről, elvégre ő volt Ava utolsó gyereke – vezeti fel neked a témát, de érezheted a hangján, hogy nem most akar részletekbe bonyolódni ennek kapcsán. A következő mondatával le is szögezi ezt: - Figyelembe véve, hogy nem egy napot fogunk kóricálni Awyris mélyebb pontjain, ha van türelmed és kellően érdekel téged, mesélhetek az akkor történtekről és talán egy kicsit közelebb kerülsz Lash önmagában való bizonytalanságának megemésztéséhez. Továbbá, bár Lasht is érdekelheti, az én körülményeimről is mesélhetek, ha úgy érzed, ez közelebb visz téged a megértéshez.
Még egy válasz belefér, mielőtt Lash lelkesen megjelenne a szobában, elkezdve lerakosgatni az asztalra azt, amit készített nektek reggelire.


//Lash//

A főzés nyugodtan telik, bár a tevékenység jóformán fél karral még mindig kicsit nehéznek és bonyolultnak bizonyul. Sok odafigyelést igényel, nehogy leégesse az ételt, igyekszik nem megperzselni magát és óvatosan csinálni mindent, így mikor a főzés részével elkészült, a tealevelek is kellően eleget áztak a forró vízben, gusztusosan elhelyezi a tojást és szalonnát a tányérokon. Ehhez hozzápakolgatja a pékárut és a szekrényben talált befőttek egyikéből is merít egy külön tányérba, ha már megtehetik, hogy gazdagon reggelizhessenek. Mindezt kiviszi, két fordulóval, hiszen a teát külön kell hoznia, és a fordulónál észreveszi, Viridiel visszaviszi Cuinort, feltételezhetően a szobájába pihenni. Elmosolyodik a látványtól, szinte elolvad, mint mindig, de képes rávenni magát, hogy újra a konyhában legyen pár pillanat erejéig.
A tea akkor kerül ki, mikor Viridiel is visszaér, és ha leülne, akkor az asztalon megtámaszkodva nyom egy puszit férje arcára vagy az ajkaira, mielőtt visszamenne a konyhába, ha még nem ülne le, akkor a puszit állva adja neki.
- Én majd később eszem, még elő kell készítenem nektek valamit az útra, így jó étvágyat nektek – mondja. – Utána pedig kihasználom és alszom még egy kicsit, ha már Cuinor vélhetően szundikál a szobájában – biccent az emlegetett háló irányába, és már fordul is vissza a konyhába, mielőtt viszont még kilépne a helyiségből, hátranézve látja, hogy bár a férfi kissé feszélyezetten és mereven, de leül az asztalhoz, hogy egyen. Egy halvány mosolyt azért elenged ennek láttán, mert bár a belépője nem volt a legmegnyerőbb, annál többet nem tett ellenük, ráadásul sok kérdésükre megadhatja a választ, ha már ilyen hirtelen felbukkant. Elengedni bztosan nem fogja, amíg ki nem derült az, amire kíváncsi, és ha mást nem, akkor biztosan elküldi őt, hogy keresse meg elsőszülött fiát.
A következő készülés során elkezdi érezni az éhséget, ami a konyhában lévő finom illatok hátramaradásával kialakul, így néha felmorranó gyomorral, de sikerül előkészítenie az útravalót. Készít a sárkánygyümölcs kivonatából is egy enyhébb verziót; a tea maradékát felhasználva egy kulacsot majdnem megtölt, csak annyit hagyva benne, amennyit a sárkánygyümölcs koncentrátumának szán. Nem akar sokat belerakni, hiszen nem akarja, hogy túl erősen kábító és altató hatása legyen, így csak módjával csepegtet a teába. Amint jónak ítéli az arányokat, lezárja a kulacsot és felrázza, és ebből készít még egyet, ezt egy kicsit viseltesebb kulacsba, ha már az utazások miatt van néhány nekik.
Viridielnek először csak tiszta vizet önt a saját kulacsainak egyikébe, végül kever bele egy kevés bort is a hideg időre való tekintettel, hiszen talán ilyenkor mégis jobb a boros víz, mint a sima, téltől igencsak hideg víz. Végül a konyhából elővadássza a sajtféléket, a pogácsa és kenyér maradékát, illetve néhány szárított hússzeletet is, amit háziasszonyosan összecsomagol az indulóknak. Amint ezzel megvan, két gondos csomagolásról árulkodó batyuval toppan ki a konyhából, lerakva a csomagokat az asztalra, fordulva, hogy a kulacsokat is kihozza következőnek.
- Ez a tiéd – nyújt két kulacsot át az állítólagos apjának. – Ez pedig a tiéd – adja át Viridielnek is a sajátját. – A batyukban ugyanaz van, így amelyik tetszik, azt veszitek el – vonja meg a vállát, és ha még zajlik a készülődés, akkor lehuppan az egyik székre, hogy a maradékokat zavartalanul egy tányérra kotorva, öntve elkezdhesse a maga reggelijét. Amint a két férfi indulásra készen áll, akkor odasétál hozzájuk az épület kijáratához, álldogálva egy darabig hátul, amíg Viridiel minden meleg ruhát magára rángat, nem maradva le a búcsúzásról. Ha az öltözködéssel is megvan, akkor közel lép férjéhez, finoman végigsimítva az arcán, hogy egy búcsúcsókkal engedje útra őt.
~ Gyere vissza hozzánk hamar ~ néz párja szemébe. ~ A kis ördögfiókánk biztos hiányolni fog ~ cirógatja meg Viridiel orcáját, aztán hátrébb lép, nem akarva feltartani őt tovább. – Vigyázzatok magatokra – mosolyog rájuk halványan.


//Mesélői//

Lash megjelenésével a férfi őt fürkészi, és mikor visszatérsz Cuinor lefektetése után, még akkor is áll, mintha nem merne nélküled az asztalhoz leülni. Ha te megteszed, csak akkor követi a példádat, bár kissé bizonytalanul és feszélyezetten, mereven mozdulva a szék irányába, hogy csendesen kihúzza azt, majd leüljön rá. Az evőeszközöket rendesen tartja a kezeiben, mégis van egy olyan érzet a tartásában és a mozzanataiban, ami erősen arra engedhet következtetni, hogy jócskán elszokott már ezeknek a használatától. Fertőzött keze kicsit erősebben reszket, mint az éjszaka folyamán, de csendesen étkezik. Igyekszik nem kimutatni, de nagyon jólesik neki a házi koszt, sőt, néhai tempóváltásai egyértelműen elárulják, hogy próbálja visszafogni magát. Meglehet, hosszú ideje nem volt lehetősége így enni, és csak az idegen környezet és az illem maradéka tartja vissza attól, hogy ne egy állat módjára kezdjen el enni. A teát is jólesően hörpinti fel, és mivel a kancsóban van még, bátorkodik önteni még a saját poharába, gyorsan leöntve a torkán azt is.
Végig csendes, rágni is némán, csukott szájjal rág, így talán nem is a legjobb társ az étkezéshez, főleg a jelenlétének idegensége miatt. Nem kizárt, hogy ő is kicsit kényelmetlenül érzi magát, de kihasználja, hogy finom ételt kap, így mikor minden elfogyott az adagjából, a mosogatásra váró tányérokat egymásra rakja, az evöeszközöket pedig a felső tányérra helyezi egymás mellé. Ha nem lenne idegen ebben az épületben, talán még ki is vinné, így viszont még csendben üldögél, ha esetleg még ennél, ha pedig már felálltál a helyedől, hogy készülődj, akkor a bejáratnál várakozik rád és a Lash által készített tatyókra egyaránt.
Mikor a feleséged felbukkan, és már a kulacsokat adja át, akkor csendesen szólal meg.
- Köszönöm... Ezt is és a reggelit is – enged meg egy halvány mosolyt, miközben elrakja az átadott és előkészített dolgokat, és ha már te is az utolsó ruhadarabokat igazgatod magadon, akkor feléd fordulva beszél tovább. – Ha készen vagy, akkor indulhatunk – lép az ajtó mellé, és igenlő válasz esetén még biccent egyet Lash irányába, majd kinyitva az ajtót ki is lép a hóval födte területre, összehúzva magán sötét köpenyét.

Nem újdonság az, amit Lash apja kissé felháborodott szavaim után felvezet, utalva arra, hogy én talán nem igazán érthetem meg a Lash családjában lévő gondokat, mivel „normális”, szerető családban nőttem fel. Hát ebben nagyon is igaza van, mert nem értem meg! Nem Lash tehet róla, hogy olyan körülmények között született, amilyen, nem ő kérte, hogy anyja lépjen félre egy olyan férfivel, aki ezt követően lelép és utána, amikor ezt a nyilvánvaló dolgot tagadni sem lehet, akkor ő ihatta meg mindennek a levét. Lehet Ava bármilyen sikeres és tehetséges gyógyító, mint édesanya nálam elbukott, ahogy az előttem álló férfi is, aki sosem állt ki sem maga, sem a gyereke mellett.
Kedvesem ugyan úgy megérdemelte volna, hogy biztonságban és a képességeit bátorítva nőjön fel.
- Tisztában vagyok a múltjával, Lash-nak nincsenek titkai előttem. – mormogtam, de én sem akartam, hogy azt higgye Lash, hogy a háta mögött kibeszéljük, ezért bólintottam a felajánlására, hogy abba is beavat az útunk során, ami még szerelmem számára sem ismert. – És bár nem hiszem, hogy bármi is befolyásolná a véleményemet, azzal kapcsolatban, hogy milyenek a szülei, kész vagyok meghallgatni a történetet, amit el mondasz majd.
Ennél többet már nem tudunk erről beszélni, mert megérkezik Lash a reggelivel, amit nem sajnált tőlünk és mivel Curinor is túl volt már a büfizésen és már ernyedten szunyókálni kezdett a karjaimban, gyorsan visszavittem az ágyikójába, mert korogni kezdett a gyomrom.
Mire visszaértem kész terülj-terülj asztalkám volt és még a pusziról sem maradtam le, amit lelkesen viszonoztam.
Tudom, hogy hiába győzködném a ház asszonyát, hogy üljön le ő is, addig úgy sem lesz nyugta, amíg az úticsomagjainkat is el nem készíti és el nem indít minket biztonságban, így aztán csak biccentek neki és megsimogatom a kezét míg elmegy mellettem.
Aztán az asztalhoz ülök, mert az apja láthatóan nem akar első lenni a sorban, hogy nekilásson a finom és tápláló étkeknek, míg én el nem kezdem.
Utána viszont nyilvánvalóvá válik, hogy ráfér a hazai koszt, bár láthatóan igyekszik visszafogni magát.
- Nyugodtan egyél, amennyit kívánsz, hála Természet Anyának, nem kell szűkölködnünk. – mondom neki két falat között, hogy biztassam kissé.
Talán nem számított arra, hogy a váratlan és igen csak szokatlan megjelenése után, nem csak éjszakai pihenéssel, hanem étellel is ellátjuk, minden esetre érezni rajta a feszültséget továbbra is, ami az étkezés közben sem múlik el. Bár szavaim hatására még egy adagot szed magának, a hasunk tömésére szánt idő csendben telik.
Mikor végzett pedánsan összeszedi és összerendezi a piszkos tányérokat, mint aki megszokta, hogy ebben csak magára számíthat és talán még ki is vinné elmosogatni, de végül csak oldalra tesz.
Én is befejezem, mert azért nem jó degeszre tömött hassal nekiindulni a mérföldeknek és az ő kupacához teszem az én tányéromat is. Ki is vinném, amikor megjelenik Lash két csomaggal és a kulacsokkal. Az apja már közben összeszedte a zsákját és az ajtóhoz húzódott, nem akarván zavarni.
Azonban ő is megkapja kedvesemtől az adagját, mert még ha Lash mérges is rá, a vendégszeretet és az áldott jó szíve úgy sem engedné meg, hogy enélkül bocsássa útnak, ráadásul még az apja tartozik is neki egy magyarázattal, ha már nem kell az életéért izgulnunk.
Elveszem az egyik batyut és a hátizsákomba teszem, a kulacsot felcsatolom, aztán, amíg Lash is megreggelizik, felszerelkezem, felveszem a páncélt a meleg ruha alá, a kardot, a töröket és eligazgatom, hogy ne aggassanak, még ha futni is kell esetleg. Mire végzek Lash is végez.
Szerelmes csókkal köszönök el tőle.
~ Soha nem hagynálak magatokra benneteket. Sikerrel fogunk járni és hamar itt leszünk. ~
válaszolok telepatikusan, hangosan csak annyit mondok.
- Te is vigyázz magadra és a kicsire. – majd a férfire nézek. – Indulhatunk.
Követem a reggeli, friss hidegbe, de előtte még leakasztok egy-egy pár hótalpat a ház oldaláról, amiből egyet átadok neki.
- Ez még jól jöhet, ha nagyobb lesz a hó.

//Mesélői//

- Ezt örömmel hallom – válaszol a halk megjegyzésedre, és ha a korábbi kissé ironikus megjegyzései nyomán vagy éppen Avából kiindulva keresnél rajta bármi gunyoros hangzást, vonást az ábrázatán, akkor nem találsz. – Nem mintha olyan sokáig kellene elviselned engem a környezetedben. Ava is elég távol lakik innen – tűnődik el egy kissé, láthatóan nem véve magára azt, hogy nem éppen a legjobb érzéseket táplálod az irányába. Talán nem is olyan szokatlan ez neki, bár a koszos, jócskán elhasznált ruhái alapján előbb gondolhatnál arra, hogy már elfelejtette, milyen is közösségben lenni és milyen az, mikor mások aktívan vélekednek róla.
Az étkezés csendben zajlik, a férfi felől alig-alig oldódó feszültség érezhető, míg ezek az általatok annyira megszokott események zajlanak, és ennek végeztével szinte teljesen háttérbe is húzódik, egészen az indulás pillanatáig. Nincs túl sok felszerelése, így azt könnyen összeszedi és rángatja magára, kisebb táskáját is köpenye alá rejti, várakozva, míg te is kényelmesen összeszeded magadat és Lash is hoz egy kis útravalót. Ez utóbbit elrakja a tatyójába, és míg készülődsz, rajtakaphatod, mikor éppen hosszasan időzik a reggeliző feleségeden, érzéseket viszont nehéz lenne leolvasni az arcáról. Valószínűsíthető azonban, hogy komolyan elgondolkodik valamin, talán éppen átértékeli a helyzetet, amibe került – vagy megbánja, hogy ennyi mindent kihagyott? Esetleg örülne, hogy a lánya megtalálta a neki való helyet és családot? Pár pillanatra közben összepréseli az ajkait, de ez is bármit jelenthet érzelemmentes, viseltes arcán, és csak akkor kerül vissza a jelenbe, mikor mellé lépsz.
Ugyanolyan néma, mikor elköszönsz Lashtől, akin látszik a bizakodás és hogy nem kételkedik a képességeidben, nagy nehezen engedve el a kezedet.
- Akkor ne késlekedjünk tovább – felel, még egyet biccentve Lashnek, és már ajtót is nyit, hogy kilépjen a borzongató hidegbe, ami az éjszaka eljöttével jó eséllyel csontig hatolóvá válik. Megigazgatja magán a köpenyét, ami talán csak most, a tört napfényben látszik igazán, hogy nem egy megszokott állatnak a felhasználásával készült. Nehéz lenne megmondani, milyen színe is lehetett eredetileg, annyira sokat fakult és annyit kopott – na meg koszos is -, de már látványra látszik, hogy nem egy egyszerű, Awyris belakott területein élő lény préme ez.
Elindulna lefelé a lépcsőn, hogy a hóba taposva a kopasz fák közé menjen, viszont újabb szavaidra megfordulva megilletődik egy kissé a hótalp láttán. Egy pillanatra mintha zavarba is jönne, mint aki nem tudná, mit mondjon, végül egy csendes köszönőszóval elfogadja és a zsinegénél fogva felköti az övére.
- Az északabbi hegyek irányába fogunk menni, az a legrövidebb út – tájékoztat aztán, ugyanis erről is teljesen megfeledkezett idáig. – Nem tudom, mekkora elismertségnek örvendesz vagy hogy szeretnéd az étkezéseket intézni. Jómagam hozzászoktam a koplaláshoz, így ha nem lesz egy-két nap fogásunk, engem nem fog zavarni – néz rád, és ha nem sétálnál, akkor néhány tétova lépést megtesz, jelzésként, hogy induljatok. Ha nem kell ilyesfajta buzdítás, akkor egy gyorsabb tempót diktálva lépked a hóban, ezzel megkezdve az utazásotokat.


Az út nagyrészt csendes; ha te nem erőlteted a beszélgetést, akkor eleinte ő maga sem szólal meg, hanem céltudatosan halad, néha megállva, mert esetleg hallott valamit, fülei finom rezgéséből ítélve. Baj azonban nem ér titeket ezen a napon, meglepően nyugodt és néma a környék, noha néha azért fel lehet figyelni pár állat mozgására. Alkalmanként egy-egy elsuhanó árnyat láttok, mely egy gyorsan mozgó erdei élőlényé lehet, viszont ha a fákat kérdeznéd, akkor nem jeleznek feléd veszélyt: egyszeri állatok járják a rengeteget. A hó gazdagon ropog a talpatok alatt minden lépésetekkel, ha a földön teszitek meg a távokat, és ha ez túlságosan zavarna téged az erdeiek alapvető csendes járása miatt, akkor az ágakon is tehettek próbát - a férfi olyan gyakorlottan hajtogatja úttá a lombkorona részeit, mintha Lash tenné azt, és itt már a csendesebb közlekedés is sikeressé válik, na meg persze messzebbre is belátjátok a vidéket odafönt.
Mikor már pár óra eltelik többnyire folyamatos, pihenésekkel csak néha megszakított gyaloglással, akkor összeszedve magát igyekszik fenntartani veled egy felszínes beszélgetést. Az első pár kédéssel inkább a közelmúlt eseményeire kérdez rá, mivel foglalkozol mostanában, milyen a családos élet, mikor született Cuinor, és csak később mutat érdeklődést aziránt, pontosan honnan származol és milyen a családi háttered, illetve miként váltál futárrá. Ha elmesélnéd egy-két kalandodat neki, ami a Lash előtti futáréveidből származik, akkor azt meghallgatja, bár nem bizonyul a legkíváncsibb hallgatóságnak – a kérdései alapján érdeklődik, de az ábrázatán nem látszódik hasonló. Talán ez utóbbi nem is olyan meglepő, hiszen a karját még mindig borítja a fertőzés, és nehéz egy ilyen súlyos elváltozással tényleges érdeklődést mutatni, ha emészti az aggodalom, na meg hozzájárulhat ehhez az is, hogy érezhetően ritkán tartózkodik társaságban.
Ha nyitottnak bizonyulsz a beszélgetésre, akkor tovább érdeklődik, értelemszerűen az őt részben érintő témát hagyva utoljára: Lasht, a találkozásotok módját, hogy milyen is ő, milyen vele lenni. Szinte már félve teszi fel a lányával kapcsolatos kérdéseit, de hogy azért, mert szégyellné, hogy nem tartózkodott mellette vagy éppen azért, mert nagyon jól tudja, mennyire fontos a számodra a feleséged, nehéz lenne megállapítani; nagy megbánást korábban nem tanúsított, éppen ezért feltételezhető, a te heves reakciódtól tart egy kissé.
Az utazás egy bizonyos részébe téged is bevon, mikor már közeledik az este és kénytelenek vagytok megállni, és ha valahol meg akarsz szállni, akkor az egyik legközelebbi falu felé veszi az irányt, ahol talán vacsorának valót is kaptok – ebben az esetben teljes mértékben rád bízza a beszélgetést. Tudva, hogy közkedveltebb alak vagy már csak a király megmentése miatt is, ápoltabb is vagy, így egyértelműen nagyobb lelkesedéssel és bizalommal fogadnának be így titeket, mintha ő próbálna meg kommunikálni a maga megviselt alakjával. Ebben az esetben egészen addig csendben van, amíg szobát nem kaptok, és csak akkor mutatkozik beszélgetésre kaphatónak, mikor már négy fal között ketten vagytok.
Egyébiránt, ha nem akarsz egy kisebb kitérővel egy faluba térni, egy olyan magányos épületet keres, amelyekből szétszórtan hever több is Awyris területén, kifejezetten az ilyen utazások miatt. Élelem ugyan ezekben a nagyrészt elhagyatott, ritkán vándorok által igénybe vett épületekben nincsen, és nem is olyan nagyok: egy vagy két kicsi szobából állnak, viszont arra jó, hogy a télen hosszúra nyúló éjszakát átvészeljétek itt. Fa nem mindig található ezekben a kunyhókban, de a férfi egyelőre nem jelzi a számodra, hogy kéne gyűjteni – ha meg is érkeztek és kiderülne, hogy nincsen, akkor is lesz még idő a környék elhullott gallyai után kutatni. Ha emellett döntötök, akkor a férfi gyorsan meg is talál egy ilyet az egyik fa tetején, amit teljesen hó fed, bár a bejáratnál néhány halvány lábnyom még látszik, amint a fák gyökerei és lassan hajladozó ágai segítségével feljuttok. Amennyire lehet következtetni, még előző nap járt itt valaki, ami miatt a férfi nem repes az örömtől, de nem tétovázik sokat. Az ajtót kinyitja, ami könnyedén tárul fel előtte, és még a küszöbnél elkezdi lesöpörni magáról az utazás során ráhullott hó egy részét, dobbantva párat a bejáratnál, leverve a cipőjéről is azt.
Körbenézve nem a legotthonosabb hely ez, nemhogy bútorok nincsenek, de még csak ágynak való szalma vagy rongyos ruhadarab sincs, amin kényelmesen elheveredhetnének, de egy ilyen helytől sokra nem lehet számítani: egy éjszakára való, kényelmetlen szállás, ami megóv az éj hidegétől és egyben a fagyhaláltól.
Társaságod rögtön keresi az ablakokon már csak nehezen beszűrődő fényben, hogyha van is itt valaki, hol lehet, de személy helyett tűzre való hasábokat talál. Egy pillanat töredékéig fel is csillannak a szemei, amint meglátja, és feléd fordul.
- Természet Anya figyelhet minket; valószínűleg az őrzők jártak itt – int a hasábok felé, és nem is rest, hogy megragadva néhány darabot bedobja a kandallóba, viszont ahogyan lendületesen megfogja baljával az egyik felhasított rönköt, egy elfojtott kiáltással ejti is el azt. - ...bassza meg... – suttogja fojtottan és még más, hümmögéssé nyelt cifra káromkodás is hallatszódik tőle, míg ajkába harapva várja, hogy elmúljon a fájdalom.

Bár nem mondhatom, hogy belopta magát Lash apja a szívembe, azért azt sem gondoltam, hogy akkora tuskónak néz, hogy magamnak megkönnyítem az utat, neki meg megnehezítem. Szóval csak egy grimasszal és egy vállvonással fogadom a köszönését. Szerintem rég volt már, hogy saját fajtársai között járt, szándékosan sosem ártanék neki, még ha nem is kedvelem. Na meg mégis csak Lash apja, akármit is történt azóta……
Ráadásul arra is rá kell jönnöm, hogy anélkül indultam neki a nagy segítsének, hogy bármi közelebbi útirányt megadott volna, amit most bepótolt. Szerintem biztos lerítt rólam, hogy milyen zavarba jöttem. Jó nagy a baklövés a részemről.
- Nem….gond. – motyogtam és gyorsan el is indultam, hogy nem lássa elvörösödésemet. – Már volt alkalmam hozzászokni. – tettem még hozzá, az erdő széléről még egyszer visszaintve Lashnak, aki biztos követett minket a tekintetével.

Nyilvánvalóan tudja merre tart, így hagyom, hogy menjen és vezessen. Azt hiszem már nagyjából kimerítettük a mondanivalónkat és tisztáztuk a viszonyunkat, így csendben és csak a legszükségesebb információk megosztására szorítkozunk. Mivel még az erdő védelmét élvezhetjük, így nem kell igénybevenni a hótalpakat, hiszen a fák ágaink is közlekedhetünk, főleg, amikor bizonyossá válik, hogy Lash-nak volt kitől örökölnie a növényekkel való kommunikációt, mert az apja minden nehézség nélkül alkalmazza a képességet.
Persze így a vadállatok elől is biztonságban lehetünk, igaz még nappal van, így nagyon nem kell tartani tőlük, ezen a részen meg még otthonosan is mozgok, közel van az otthonunkhoz, szinte minden nap járok a környéken.
Később, mikor talán mindkettőnknek kényelmetlenné válik a csend, kérdezősködni kezd és bár eleinte csak szűkszavúan válaszolgatok, ez lassan megváltozik. Miért is ne mesélhetnék az életünkről, hogy tudja Lash megtalálta a helyét, még ha ez nem is neki köszönhető, hanem kedvesem saját erejének, akit még az sem tört meg, hogy elvették a gyerekét és a családja magára hagyta.
Mivel engem is meg akar ismerni, ennek sem szabok gátat, elmondom, hogy a király embere vagyok, hogy kik a szüleim, mikor esküdtünk örök hűséget egymásnak szerelmemmel és, hogy mikor áldott meg minket Természet Anya a legszebb kisfiúval a világon.
- És ő csak az első a sorban, ha minden jól alakul. – vigyorogtam, ahogy gondolataim visszarepítettek az otthonomba, és akiknek lakói máris hiányoztak.
A munkám után is érdeklődik felelevenítek pár közelmúltbeli esemény, nagy vonalakban megemlítem a király kimentését is, amiben Lash is óriási szerepet vállalt, de nem viszem túlzásba, nem akarom, hogy dicsekvésnek hangozzék, bár talán hiába is erőlködnék, láthatóan nem keltem fel az érdeklődését, így egy idő után be is fejezem.
Kíméli a karját, láthatóan csak kissé enyhített rajta Lash tudománya, így nem sértődöm meg, van neki épp elég baja.
Némi szünet áll be a beszélgetésbe, de sejtem, hogy ez csak tapogatózás volt a részéről, hogy egyáltalán hajlandó vagyok-e beszédbe elegyedni vele és biztos vagyok benne, hogy előbb-utóbb rátér arra, ami valójában érdekli. Aztán megtörik a jég, ami majdnem mosolygásra késztet. És nem, nem esik nehezemre mesélni erről, hiszen Lash az egyik kedvenc témám.
A nap jórésze így el is telik, még magam is meglepődök, hogy mennyi mindenről tudok mesélni, hiszen annyi kalandban és élményben volt részünk. Kiemelem Lash óriási szívét, a féltését, a ragaszkodását, hogy mennyi ideig kereste elveszett gyermekét, hogy miként alakult a kapcsolatunk és, hogy milyen odaadó feleség és most már anyuka.
Már régen nem azért mesélek, mert bűntudatot akarok benne kelteni, csak a magam örömére. Addig is közel vannak a szívemhez, nem mintha ezen változtatna a távolság……

Még nem járunk olyan területen, ahol ne találnánk szállást, még ha az csak egy vadászoknak szolgáló ideiglenes táborhely. Ilyenek mindenhol vannak szétszórva Awyrisban, hiszen sokszor előfordul, hogy az este a szabadban éri a vándort és míg az év nagy részében nem gond a szabadban tölteni az éjszakát, a kemény téli hónapokban nem árt, ha van egy védett hely az elffia feje fölött.
Ezek a helyek nem a kényelemnek vannak szentelve, csak menedékek, de mindenki, aki használja, igyekszik tisztán, rendben tartani, előkészítve a következő rászorulónak.
Ezért mikor már levertük magunkról a havat és meggyőződtünk, hogy a nyomok ellenére a házikó üres, nem lepett meg, hogy a tűzhely mellett fahasabokat találtunk a tűz gyújtásához.
Leoldottam magamról a hátizsákomat és lehámoztam magamról a kabátomat, hogy könnyebben mozogjak, miközben a szemem a fára villant szavai nyomán.
- Vagy csak egy másik vadász vagy vándor. Mielőtt elmegyünk, nekünk is illik hasonlóan itthagyni a helyet. Talán az utánunk jövőnek nem lesz módja fát gyűjteni, ha egy vihar kapja el. – bólintottam, miközben leoldoztam a hálózsákomat.
A fájdalom kiáltására máris a tőrömmel a kezemben fordulok felé, azt gondolva, hogy valami megtámadhatta. Kígyóra vagy valami hasonlóra számítottam, de aztán elernyedtek az izmaim és egy röpke időre szánalom villant át az arcomon.
- Ne erőltesd, csak jobban terjed a méreg, majd én megcsinálom. – léptem mellé, eltéve a kést. – Pihenj inkább, ránk fér, hosszú volt az út, de jól haladtunk.

//Mesélői//

Ha meg is látta a zavarodat és enyhe vörösségedet, akkor azt nem adja tudomásodra; a maga visszahúzódónak ható személyiségével, de kellő magabiztosságával indul el a megadott irányba. Az út során viszonylag sokáig tart a csend közöttetek, ám végül megszakítja kérdéseivel ezt, bátorkodva újabbat és újabbat feltenni, és mintha látni lehetne rajta egyfajta halvány örömet, hogy egyre inkább megnyílsz előtte. Talán nem is meglepő a számodra, hogy a Lashről meséltek foglalkoztatják őt elsősorban, valamelyest viszonozva a vigyorodat, mikor megemlíted, Cuinor csak az első közös gyereketek. Valószínűleg lelkes beszéded közben nem kifejezetten vizsgálod az arcát, ugyanakkor el-elkaphatod megnyugvó vonásait – mintha súly nyomta volna őt idáig. Feltételezhető, hogy megkönnyebbül annak tudatától, hogy Lash megtalálta melletted a helyét, de az sem kizárt, az okoz neki ilyesfajta megnyugvást, hogy őszintén beszélsz hozzá.
A nap már erősen lenyugvóban, meglehetősen jó távot tettetek meg így első nap. Néha-néha a férfi kortyolgat a Lashtől kapott kulacsból, minden ilyen alkalomkor körbenyalva a száját, ami egyértelműsítheti a számodra, hogy ízlik neki. Nem viszi ugyanakkor túlzásba ezt, tartogatja az út fennmaradó részére is, és éppen egy ilyen kisebb korty után veszi észre az épületet, amiben végül megszálltok.
Szavaidra a fáról rád vezeti pillantását, egy darabig csak fürkészve téged, végül rábólint az ötletedre. Némi kelletlenséget vélhetsz rajta felfedezni ennek kapcsán, ahogy egy pillanatra a karjára villan tekintete, ugyanakkor nem áll szándékában vitatkozni veled ennek kapcsán.
- Rendben, kettőnknek valószínűleg nem fog sokáig tartani – ért egyet, aztán anélkül, hogy levenné a melegebb rétegeket a saját mozgása megkönnyítése érdekében, odalép az összekészített hasábokhoz, hogy néhányat bedobáljon, karja azonban jócskán hátráltatja őt ebben. A belenyilalló fájdalom nehezen akar múlni, a fától viszont kínjában elhátrál ép karjával a fájót kis híján önkéntelenül is szorongatva. Mondandód nyomán rád villantja szemeit, és bár a harag érződik belőle, nyilvánvalóan ennek kiváltója és célpontja nem te vagy, hanem saját ügyetlensége és gondatlansága. Az alsó ajkát továbbra is harapva egy darabig áll még mereven, feszes izmokkal, néha csendesen morranva fájdalomtól lüktető karja miatt, aztán vesz egy mély levegőt, erőszakkal hunyja be a szemeit, hogy aztán leüljön a kis építmény egyik falához, megtámasztva ott a hátát. Érezhetően nem értékeli, hogy ennyire kiszolgáltatott és ennyire hasznavehetetlen már ebben is, aminek gondolatát egy dacos félrenézés erősíthet is benned.
- Köszönöm – hallatszódik felőle csendesen, elfojtva magában a tehetetlenség dühét. Kisvártatva, míg te a hasábokat bedobálod a kandallónak kialakított helyre, kioldja köpenyének zsinegét és ledobja maga mellé, öltözékének hangja meg leginkább a bőr jellegzetes hangját idézi, de nem egyezik vele teljesen. Fölsőjének ujját finom és óvatos mozdulatokkal felhúzza, hogy megnézze karjának állapotát, megpillantva a tegnap gyógyítói szándékkal ejtett sebesülését, amire kocsonyásan rászáradt az elszíneződött vér, viszont legalább már szivárogni sem szivárog. Nem nevezhető éppen gusztusosnak a látványa, az elfertőződésétől meg feltételezhetően már régen nem fél – már most is úgy néz ki, mintha másnapra lerohadna testéről a megmérgezett tagja.
- Egyébként... – szólal meg, mikor már elkezded begyújtani a bedobott hasábokat. – Szerintem én még be se mutatkoztam – néz fel rád a sérüléséről, most már kicsit lazábban ülve. Feltételezhetően a fájdalom, ami eddig marta mérgezett karját és görcsbe rántotta az izmait, elmúlt, kimértsége és enyhén távolságtartó kisugárzása pedig visszatérni látszik. – Elidyr vagyok, és... – pillant a valószínűleg mostanra meleg lángokkal égő tüzifára. – Azt hiszem, eljött az ideje, hogy meséljek, már ha érdekel... – néz lassan vissza rád. – Bár nem tudom, mennyit szeretnél hallani és pontosan mit. Feltételezem, nem az egész élettörténetem érdekel, hanem csak az, ami Lashhez köthető – enged el egy fáradt félmosolyt, várva a kérdéseidet, melyek mentén elkezdhet mesélni, ha azonban kicsit elvesznél a témák sokaságában, akkor az esetleges tanácstalanságodat érzékelve pár témát felsorol neked: - Beszélhetek a kövekről, Aváról vagy Lash első fiáról bővebben... - tekint maga elé elgondolkodva. - Vagy Lash gyerekkoráról, esetleg hogyan ismerkedtem meg Avával vagy hogyan jutott hozzám Lash félvér fia... - dönti kissé oldalra a fejét, összevonva valamelyest a szemöldökeit, ahogy tornáztatja a gondolatait. Láthatóan ritkán adatik meg neki a lehetőség arra, hogy beszélgessen; csendesen társalog és hangzásán érződik, mennyire idegen számára az, hogy megszólaljon. Mintha nem lenne ez természetes a számára.

Nem veszem magamra a dühös pillantását, sőt talán először a felbukkanása óta együttérző érzelmek villannak át rajtam. Sebesültem már meg én is súlyosan és meg tudom érteni a tehetetlenség érzését, ami most felütötte benne a fejét. Én sem örülnék neki, ha valakire rá lennék szorulva, főleg olyan valakiére, aki nyilvánvalóan nem repes a boldogságtól, hogy egy rég elveszettnek hitt apa személye bolygatja fel az életét.
Ennek ellenére meg tudja emberelni magát és még egy köszönő szót is ki tud préselni magából.
- Ha megtaláljuk azt a növényt és tényleg segítség a különös sebedre, Lash meg fog gyógyítani, utána nem szorulsz senki segítségére. – szólok hozzá csendesen és nem tart sokáig, máris ropog a tűz a kandallóban.
Mire visszafordulok, már leküzdötte magáról átázott köpenyét és épp a karját vizsgálta. Meg kell vallanom láttam már pár ronda sebet, de az övé viszi az első helyek egyikét. Felmerül bennem, hogy talán kifutunk az időből.
Nem nagy a házikó, ezért hamar érezni a tűz melegét, így én is megszabadulok a köpenyemtől és a zekémtől, lepakolva a holmimat az egyik sarokba, aztán leterítem a pokrócomat is, majd a férfi hátizsákjához lépve, az övét is leoldom – tudom, hogy neki nem lenne könnyű, - és a tűz másik felére terítem.
Nem hozom szóba a karját, hiszen semmit nem tudunk tenni, hogy jobb legyen, csak ha visszatérünk épségben.
Ahogy megszólal és a bemutatkozást emlegeti, meg is lepődök, mert igaza van, már mondhatni két napja együtt vagyunk és nem tudom a nevét, ami most pótlásra kerül.
Biccentek rá és bár sejtem, hogy ő tudja az enyémet, azért az udvariasság azt diktálja, hogy magam is bemutatkozzam.
- Elidyr, én Viridiel, Turion Ly’ess fia vagyok.
Annak ellenére, hogy fájdalmai lehetnek, most kissé enyhülnek feszült vonásai. Mikor felajánlja, hogy – betartva az ígéretét, - mesél Lashról izgatottság vesz erőt rajtam, mindig is kíváncsi voltam, hogy mi vezetett oda, hogy ő lett a család fekete báránya. Még nem bízom meg feltétlenül ebben az emberben, de mégis csak Lash vérszerinti apja, így olyan dolgokat is tudhat, amit még kedvesem sem.
- Minden érdekel és kezdhetnéd időrendi sorban, hogy ismerted meg Ava-t, akkor is már olyan szipirtyó volt? – kérdezem, bár gondolom, hogy valami oka van annak, hogy egy anya ilyen módon változzon meg. – Aztán szeretnék hallani Lash gyerekkoráról és így….szép sorjában. Lesz időnk végigvenni míg együtt leszünk. - helyezkedem el kényelmesen. – Egyébként szerintem érdemes belenézni a Lash által csomagolt holmikba, biztos rakott bele neked valamit, ami ha kicsit is, de csökkenti a fájdalmaidat.
Jól ismerem az én édes kis feleségemet, nem hagyna még egy ellenséget sem szenvedni, nem hogy az apját, még ha sosem vallaná be, akkor sem.

Bólint egy aprót a megállapításodra, kissé talán kényelmetlenül, hiszen megjelenése és hangzása eddig is azt támasztotta alá, mennyire nincs hozzászokva sem a társasághoz, és így a segítségkéréshez sem.
- Valóban. Egyszer voltam hasonló helyzetben, de akkor sikerült már úgy felkeresnem egy gyógyítót, hogy az alapanyagokat begyűjtöttem hozzá – nézegeti a karját, és néha megrándul egy izom az arcán undora jeleként, figyelme viszont hamar terelődik a tűzre és rád. Eszébe jut ezen felül, hogy most már lehetőség adódik a mesélésre is, amit reggel megígért neked, csak éppen Lash társaságában nem nagyon akarta fejtegetni a múltat.
Csendesen felnevet, ahogy Avát szipirtyónak nevezed, lassan, nemlegesen megrázva a fejét.
- Nem, dehogy... ő... – mosolyog, belenézve a táncoló lángokba, ahogy visszagondol arra a régi-régi időre hiszen ez jó eséllyel még a te születésed előtt történt. – Törékeny – mondja ki csendesen, olyan meggyőzöttséggel és hittel mondva ezt, mintha egy, az átlalad ismerttől teljesen eltérő személyről beszélne. Kisebb merengéséből a még odatűzött megjegyzésed szakítja ki, borostyán szemeit így rád vezeti egy halvány mosollyal.
- Igen, a kulacsban tea mellett valami más is van, és bár nem vagyok gyógyító, érzem, hogy könnyebbé tette az utat – túrja elő a mellette lévő táskából az emlegetett tárgyat, kicsit megrázva azt, jelképesen meglötyögtetve a benne lévő folyadékot, majd elrakja. – Viszont akkor Ava, meg az összeismerkedésünk napja... – tereli vissza a témát, újra elmerengve és igyekezve felidézni mindazokat, amiket hallani szeretnél, bár az egy elég hosszú időtartam lesz, feltételezhetően nem kevés információval. Előreláthatólag bővebb rálátást kaphatsz arra is, hogy Lashnek milyen gyerekkora volt, hiszen ő maga sosem eresztette bő lére, nem akarva emlékezni az akkori kirekesztettségére.
- Ava nagyon határozottnak mutatta magát mindig is, sebezhetetlennek, szinte elérhetetlennek, de a szemei... – hunyja be a sajátjait, hátát a mögötte lévő falnak támasztva, ahogy gondolatban felfrissíti az eseményeket. – Láttam bennük a mély keserűséget, ami a találkozásunk napján emésztette őt, és bár évekig nem láttam őt, biztos vagyok benne, hogy most is így van, csak éppen... – félrebillenti a fejét, ahogy elgondolkodik a megfelelő szón, kifejezésen. – Még keményebb burokkal takarja az eltört részeit. Mint egy porcelánbaba, akinek megrepedt a karja és a lába, de a ruhái rejtekében van... Csak éppen javíthatatlanok. Soha nem volt az a fajta, aki nyíltan elismerte volna a vereséget vagy a hibáit, és szerintem nem akarja, hogy lássák a tökéletlenségeit, még ha jelenleg nem is örvend túl nagy közkedveltségnek... – emeli állához a kezét.  - A találkozásunk napja azzőő... – viszi tovább karját, tenyerével eltakarva arcának egyik oldalát. – Még Lash születése előtt... talán két évvel volt, nyáron, két sírnál. A körülöttük lévő virágokat gondozta, valamit motyogott magában, de azt már nem értettem; a két kicsi sír jelenlétén gondolkodtam egyébként is, és az árnyak közül kilépve részvétemet nyilvánítottam, még ha idegenként semmi közöm nem is lett volna hozzá. Akkor felállt, és a sírokon tartotta mereven egy darabig a tekintetét, majd becsukta a szemeit és felém fordulva rám mosolygott, azt mondva, nem gond, már Természet Anya jobb helyet adott nekik – tart egy kis szünetet komoran nézve maga elé. – Talán mondanom sem kell, hogy az őszinte boldogságtól messze álltak ezek a szavak, és meggyőződésem, hogy a szemeit is azért csukta be, hogy ne lássam rajta, milyen mélyen marja őt belül – pillant rád, részben azért, mert félig neked szánja ezt a megjegyzését, félig pedig érdekli őt, mennyire figyelsz. – Akkor viszont igazat adtam neki, hiszen fogalmam sem volt, mi mást mondhatnék idegenként egy olyan anyának, aki egyértelműen két gyereket gyászol. Akkoriban azt gondoltam, mostanában halt meg mindkettő, később persze kiderült, hogy az egyik halom már hatvan évvel korábban ott volt, a másik meg már... tíz éve...? – sóhajt egy nagyot. - Nem akartam tolakodni, így egy kínosnak nevezhető biccentéssel távoztam, de később ugyanúgy ott találtam őt, és akkor vettem a bátorságot, hogy megkérdezzem, hol van az apjuk, mire egy pillanatra megállt a mozdulata közepén, mintha... Mintha rosszat mondtam volna vagy rosszra tapintottam volna, rosszabbra, mintha azt kérdeztem volna meg, hány évesek. Vagy inkább... hány hónaposak. Mondta, hogy a többi gyereküket tanítja a fegyverforgatás mesterségére, és innentől próbáltam enyhíteni a hangulatot azzal, talán nekem is mennem kéne, mert kegyetlenül rosszul használom az összeset – mosolyodik el egy kissé, és most már így azt is tudhatod, Lashnek honnan eredhet a fegyverforgatásos tehetségtelensége. – Ezek voltak az első lépései az ismeretségünknek, de nem terveztem maradni, inkább csak ilyen... Futólag összeismerkedni vele és menni tovább; egy házas nőtől egyébként sem akartam semmit, a személyisége viszont... Lebilincselő volt, főleg, miután kicsit nyitottabb lett. Először csak sajnáltam, mint egy kisállatot szokás, ha nyűgje van, de a történeteit is és az azokból tükröződő személyiségét érdekesnek és izgalmasnak találtam. Ezen felül, ahogy társalogtunk, meglehetősen jól kijöttünk: ő volt, aki állandóan leteremtett, ha valami butaságot csináltam, én pedig voltam a bohóc, aki törődött azzal, hogy legyenek jó pillanatai. Továbbra sem akartam semmit, semmi intimet, nem akartam, hogy megcsalja a férjét, de tudva, mennyire nem törődött vele, hogy mennyire... Nem figyelt rá... – Vesz egy mély, nehéz levegőt, egyértelműen érezve egyfajta dühöt, amit igyekszik elfojtani. – Bár nem emeltem szót ezzel kapcsolatosan, nem éreztem azt, hogy a férje, Filverel kiérdemelte volna Avát, aki egy-egy rosszabb napján, mikor csak támasz kellett neki, beavatott a családja történetébe, a gyerekeiről mesélt sokat, és arról, hogy a második csecsemőhalál mennyire széthúzta őket. Folyamatosan elbeszéltek egymás mellett, ami vitákat szült, és nehéz volt tartania magát az egyre csak idősödő gyerekei előtt, így egyre többször fordult hozzám, a társaságomhoz, hogy kisírja magát, hogy elpanaszolja azt, ami bántja őt – bámul maga elé borúsan. – Aztán... Filverel olyat mondott, amit szerintem az új életében is bán... – hunyja be a szemeit, fájdalmasan ráncolva a szemöldökét, majd oldalra néz. – Az egyik vitájuk során, ami lényegében arról szólt, hogy mivel elégedetlenek egymással kapcsolatban, Filverel felcsattanva közölte Avával, hogy... Hogy gyűlöli őt azért, mert képtelen volt megmenteni az utolsó közös gyereküket. Kérdőre vonta, hogyha gyógyító, akkor miért nem tudott rajta segíteni, és szerintem ez teljesen összetörte Avát, mert olyan összeomlott állapotban még nem láttam. Mikor nekem mesélte, én azon se lepődtem volna meg, ha Filverel a háta mögött titokban más nők után járkál, és én, az alig harminc éves naiv forrófejűségemmel mentem volna, hogy a nálam egyértelműen képzettebb és erősebb Filverelt képen töröljem, de Ava... – kezd nehézzé és lassúvá válni a megfogalmazása, így sejthetővé válhat számodra a folytatás. – Ava megragadta a karomat, hogy megállítson, én továbbra is mennő akartam, szinte ráripakodtam, hogy nem hagyhatom, hogy ilyeneket mondjon neki Filverel. Kifakadtam neki, hogy nem bírom már nézni azt, hogy az a férfi őt kínozza, hogy nem ülhetek a babérjaimon tovább, mert átlépett egy olyan határt, amit soha nem kellett volna, erre... Erre megcsókolt... – csendesedik el az utolsó pár szónál, kezét arcához emelve, mintha szégyellné bevallani a történteket. – Teljes megrökönyödésemben reagálni sem tudtam, és mire észbe kaphattam volna, csak az öszötnök és érzések maradtak... Éreztem a kapaszkodását belém, éreztem a vágyát a boldogságra, amit Filverel mellett nem kaphatott meg, én pedig belekerültem egy olyan helyzetbe, ami addig a néhány tudatos pillanatomig kettészakított. Nem akartam megbántani Avát, nem akartam elvenni tőle azt, amit bennem megtalálni vélt, és bár tudtam, hogy ez nem helyes, mégis... Mégis hagytam megtörténni ezt a félrelépést.
Nem tud a szemeidbe nézni; teljes mértékben kerüli a szemkontaktust, őszintén szégyellve, hogy ilyet megengedett, hiába született meg belőle ezen nemzedék talán legígéretesebb gyógyítója és mágiahasználója.