- Egy darabig bíztam benne, hogy ennek nem lesznek következményei; miután mind a ketten észhez tértünk, leszögeztük, hogy erről nem beszélünk egymás között sem, hogy úgy teszünk, mintha nem történt volna semmi. Ez némileg megnyugtatott, noha a bűntudatommal továbbra is vívódtam, hiszen nyilván nem volt helyes ezt tennünk, és még csak azt sem mondanám, hogy tényleges szerelemből lett volna. Csak a pillanat heve, a felfokozott érzések... – újabb sóhajtás hallatszódik felőle, ahogyan próbálja megragadni, mégis mi vezetett pontosan idáig, nagyon is jól tudva, hogy mindez hatalmas vétek és tradíciótörés, ami csak nagyon kevés kivétellel megtűrt az elf társadalomban. – Nem kellett sok időnek eltelnie, hogy kiderüljön, Ava gyereket vár, és míg őt határtalan boldogság öntötte el, ahogy erre rájött, addig engem teljesen leforrázott, de már nem volt mit tenni, hiába akartam visszafordítani mindezt, hiszen tudtam, hogy hamar kiderül, nem Filvereltől van. Kettejük között mindenképp egyértelmű volt – bámul maga elé, és nehéz lenne megállapítani, hogy a komor hangulata a helyzetre való visszaemlékezés miatt van vagy azért, mert ilyen hatással lett a jelenre. - Hangot adtam a kétségeimnek, hogy miként kerül megoldásra mindez, hiszen ha eljön az ideje, én nem fogom tudni elvinni, én nem fogom tudni felnevelni nem csupán tapasztalatlanságból, de a kövek miatt is, amikről ugyanúgy tudott. Ő csak lesöpörte, szinte felelőtlenül, nem akarva a következményekre gondolni, nem akarva aggódni, csak örülni annak, hogy lehetősége van még egy gyereket kapni, akit mindenképp felnevel. Biztos voltam, hogy megpróbál majd megoldást keresni, ha eljön az ideje és mikor kell, akkor kitalál indokokat, álhíreket, de nem hittem, hogy teljesen meggyőzőek lesznek, csupán a helyzetre való tekintettel, ráadásul ott volt Filverel, aki ugyanúgy teljesen más híreket terjeszthetett volna. Mindkettejüknek meglehetősen jó híre volt, hiszen a férfi a király körül legyeskedett katonai tanácsadóként vagy micsodaként, Ava pedig híres gyógyítóként rengeteg elfet képzett ki és nem egy csatamezőt megjárt, ahol a lehető legtöbb erdeit megmentette, de akárhogy néztem... Mindig elfogott a baljós megérzés, hogyha Filverel elkezdi terjeszteni a hírét, hogy nem az övé a gyerek, akkor neki fognak hinni. Én párszor rákérdeztem a várandósság ideje alatt, hogy miként kerül megoldásra, mivel nekem nem szabadott túlságosan szem előtt lennem, így nem tudtam aktívan segíteni ennek az elsimításában.
Egy kissé elgondolkodni látszik, és az eddigi komor vonásokba mintha némi nosztalgikus boldogság kötlözne.
- Annyiszor győzködött, hogy minden rendben lesz, hogy végül belenyugodtam, és egyre izgatottabb lettem, ahogyan az idő telt. Hiába akartam magamban úgy kezelni, nem az enyém a gyerek, valahol mégis tudni akartam, ki lesz, mi lesz, és annak ellenére, hogy tudtam, nem nevelhetem őt, kísérni akartam a háttérből, miként alakul a sorsa, aztán... Aztán eljött a nap. Már minden zöldbe borult, így könnyen el tudtam bújni állatként, az egyik ablakból néztem be, mert részben aggódtam, részben azonnal tudni akartam, Avához kerül-e a csecsemő, hogy nem veszik el tőle. Nagyon feszült voltam, amíg csak Ava kiáltásai hallatszódtak ki, a hirtelen csend pedig igazi riadalmat hozott magával, de mikor abból a csöpp csecsemőből hangosabb sírás jött ki, mint ahogyan Ava vajúdott... – nevet csendesen, megszakítva egy kicsit gondolatai menetét. – Bármilyen helytelen is volt az a nap, attól még büszke voltam és valahol engem is megmelengetett a gondolat, hogy van, aki viszi tovább a véremet. De talán nem neked kell mondanom, friss apaként... – int feléd sértetlen karjával egy félmosollyal, majd vesz egy mély levegőt, ami megalapozza a további események nem túl fényes alakulását.
- Egy darabig nem történt semmi. Én gyakran a ház körül sündörögtem, hogy megtudjam, minden rendben van-e, és mikor Ava egyedül volt otthon, akkor segítettem neki Lash gondozásában vagy a házban láttam el pár feladatot, nem akarva magamra vonni a figyelmet kinti munkákkal. Sokat beszélgettem Avával arról, hogy mi zajlik most a családján belül, hogy mennyire megtűrt Lash jelenléte, és szerencsére csak Filverel felől érzett rosszallást, a fivérek elfogadónak bizonyultak. Derék fiúk voltak ők, bár őket is csak távolról láttam, hiszen a legjobb az volt, ha senki nem lát meg Ava környezetében.
Újabb idő telt el, és újabb jeges vízként ömlött rám, mikor kiderült, Lash örökölte a vörös hajat, ami önmagában megalapozta a vele szembeni negatív kivételezést. A saját esetemből kiindulva biztos voltam benne, hogy hamar híre megy a félvérség lehetségességének, hogy valamiféle korcsként fogják őt kezelni, bármit is tegyen, és nem segített ezen Filverel sem, aki ezt követően elkezdte az ismerősi körében terjeszteni a híreket a barátai körében, akik meg a saját baráti körükben folytatták a pletykálást. Sokan elfordultak akkoriban Avától és sokan kiábrándultak belőle, mikor a fülükbe jutott a hír – simít hátra néhány vörös tincset, a homlokán át vezetve a kezét. – Filverel elkezdte a saját gyerekeinek elméjét is megfertőzni, hogyha nem is aktívan, de passzívan a saját anyjuk ellen forduljanak, ugyanis állítása szerint nem érdemli meg a tiszteletet vagy becsületet. Talán ez a korszak volt a számára a legrosszabb, viszont ott volt neki Lash, akit igyekezett védelmezni hosszú éveken keresztül, akit igyekezett megvigasztalni újra és újra, ha bántották. Láttam rajta, ugyanúgy fáj neki az, ami Lashnek is; mélyen törődött vele, viszont nem csupán Lash ellen irányultak negatív megszólalások és tettek, hanem Ava ellen is, Ava pedig lehetett bármilyen kitartó és bármilyen makacs, a kirekesztés, a megvetés olyan súllyal nehezedett rá, hogy néhány év múlva beletört az akaratereje, és már nem volt teljesen ugyanaz, akiként én megismertem; csak árnyéka volt önmagának, egy egyre csak kiüresedő báb. Továbbra is törődött Lashsel, továbbra is beszélgettünk, de tudtam, hogy elfáradt, hogy ez már szellemi torzulásokat eredményezhet nála, így megkértem, törődjön magával, próbáljon meg felépülni és megerősödni, én pedig foglalkozok addig Lashsel, ha már ittmaradtam. Egy pillanatig teljesen kétségbeesett, hogy elveszem tőle, úgy kellett megnyugtatnom, hogy nem viszem őt sehová, hogy csak úgy fogok figyelni rá, mint egy erdőszellem a saját területére és ott élő lényeire, hogy én leszek az ő személyes védőlelke.
Nem volt eleinte egyszerű, gyakran nem tudtam, mikor kéne közbeavatkoznom és mikor kéne hagynom, hogy az eseményenek menjenek tovább a beleszólásom nélkül, és gyakran a háttérben maradás mellett döntöttem, hiszen nem akartam továbbra sem szem elé kerülni a kelleténél többször, de igyekeztem más szépségekkel kárpótolni és lelkesíteni Lasht. Az első napon, mikor mondhatni átvettem őt, akkor értem oda, mikor néhány vele egykorú gyerek megdobta őt valamivel és elfutottak, olyanokat mondva, hogy fattyú és szörnyeteg csak azért, mert elterjedt a félvéréségének a lehetősége, és valószínűleg Filverel sem volt rest terjeszteni a rosszabbnál rosszabb híreket.
Odamentem hozzá, állatként, óvatosan, és mivel háttal volt nekem, nem tudtam, mit csinál. Mozdulatlanul ült, biztos voltam benne, hogy némán sír, hogy pillanatokon belül kitör belőle, és ahogy megpillantottam az arcát, meglepve vettem észre, hogy csak szomorú beletörődés van rajta. Az a bal szeme felett, a szemöldökénél vérzett, és hamar észrevettem a követ is, amivel megdobták őt. Egy pillanatig elgondolkodtam azon, hogy a kölykök után megyek és rájuk ijesztek viszonzásul, de Lash megsimogatott és az ölébe vett valami olyasmit mondva, hogy én is egyedül vagyok-e azért, mert vörös a bundám. Felnézve rá láttam a szemeiben a ki nem engedett szomorúságot, és tudva, hogy mindez valahol az én hibám, mindenképp jóvá akartam tenni. Vigasztalón megnyalogattam az arcát, fenntartva az egyszerű állat álcáját, és a fölsőjébe beleharapva kicsit megrángattam, jelezve neki, hogy jöjjön utánam. Egy darabig csak értetlen volt, visszanézett arra a helyre, ahol eltűnt az a másik néhány kölyök, aztán visszafordulva felém mondta, hogy ők úgyse akarnak vele barátkozni – mosolyodik el egy kissé, keserűen.
- Elkezdett így követni, egy pont után meg előreszaladtam, eltűntem előle, viszont mielőtt nagyon megijedhetett volna, megjelentem előtte elfként, mire megijedt, de az övéhez hasonló vörös hajam láttán lecövekelt és gyanakvón kezdett el fürkészni. Fiatal volt még ahhoz, hogy tudjon fajunk alakváltó képességéről, így könnyen el tudtam vele hitetni, hogy az a rókám, amit követett, mikor rákérdezett, az enyém-e. Hozzátettem azt is, hogyha nagy szüksége lenne rám, akkor ő majd elvezet hozzám, persze csak ha akarja, hogy mellette legyen.
Kicsit közelebb lépett, ő hátrált, megkérdezve, én is bántani akarom-e, mire visszakérdeztem, úgy nézek-e ki. Erre ő végignézett rajtam, megbámulta még az arcomat, és azt mondta, igen – nevet fel halkan. – Elővettem a csomagomból néhány alapvető, gyógyításnál alkalmas eszközt, folyadékot, megmutatva neki, hogyha bármi fenyegetőt lát, akkor szóljon csak és eldobom, egyébiránt szeretném a sebét kitisztítani és bekenni az egyik regenerációt felgyorsító kenőcsömmel. Kicsit közelebb lépett, és kikapta mindet a kezemből, hogy alaposan áttanulmányozza, hátra-hátrapillantott rám, továbbra is méregetve engem, majd leültem, ahogy elkezdett hosszasra nyúlni a szemlélődése. Gondoltam, ha kényelembe helyezem magam és nem mutatom semmiféle jelét annak, hogy bántanám, könnyebb lesz, és így is történt: nem sokkal ez után visszaadta az eszközeimet, megkérdezve, hogyan működnek, mire én csak mondtam, hogy be kell kenni és kész, és ezt jóváhagyta. Mielőtt viszont benedvesíthettem volna az egyik tiszta ruhadarabot alkohollal, hogy fertőtlenítsek, megkérdezte azt is, hogy nekem is voltak-e nehézségeim a vörös hajam miatt. Felnéztem rá, egy darabig csak néztem azokba a kék szemekbe, amiket Avától örökölt, aztán elmosolyodtam és mondtam neki, hogy voltak, hogy engem is úgy bántottak, mint őt, hogy engem is hívtak félvérnek és fattyúnak egyarántde ez nem állított meg abban, hogy megkeressem azokat a személyeket, akik képesek elfogadni. Mondtam neki, hogy akik bántják őt a haja miatt, azok nem érdemlik meg úgyse a barátságát, csak keressen tovább és ne álljon meg.
Ekkorra már benedvesítettem a textilt, figyelmeztettem, hogy kicsit csípni fog és büdös lesz, és bár nem akkora szakértelemmel, mint Ava, de kitisztítottam a sebét, majd bekentem az egyik gyógynövényes kenőcsömmel. Szépen megtörölgettem az arcát is, hogy ne vérmaszatosan térjen vissza az anyjához, és azt vettem észre, hogy elkezdett sírni. Nem mondtam semmit és neki se kellett semmit se mondania, hiszen mindketten tudtuk, mi a baj: hogy nem fogadják el őt. Láttam előtte a szemeiben, szóval bátorkodtam magamhoz ölelni, viszont ahogy megemeltem a kezeimet, gondolkodás nélkül átölelt, és hangosan sírt. Valamilyen szempontból emlékeztetett Avára, hiszen neki is nagy segítséget jelentett, hogy valaki előtt sírhatott.
Sokat törődtem vele; ő egyre kevesebbet járt a fajtársai közé, és bár egy darabig még próbálkozott a beilleszkedéssel, egy ponton túl nem fáradt vele, helyette a természetbe menekült, a növények és állatok közé. Kereste a társaságom, mivel otthon egyre kevesebb elfogadásra került a jelenléte, nem beszélve a vele egykorúakról és szüleikről, így maradtak az állatok, a növények – és én. Megmutattam neki a környék legszebb helyszíneit, persze állatként, és így kísértem el őt a legmagasabb fákhoz vagy a gyökerek legrejtettebb barlangjaiba. Megmutattam neki, hova érdemes menni, ha minden virágzik, hol vannak a hűsítő patakok, és míg Ava helyre nem jött, elfként segítettem a mágiahasználata fejlesztésében is, ami megdöbbentően jól ment neki. Borzasztóan fiatal volt ugyan, de már akkor átsütött, milyen kivételes képviselője is ő a fajunk mágiahasználóinak, így nem kellettem többre, csak arra, hogy a kezdő löketet megadjam neki, az érzést, amire koncentrálnia kell, ha el akar érni valamit.
A köveket távol tartottam tőle, mert észrevettem, hogy fogékony azok jelenlétére, de nem akartam az ő vállaira helyezni azt a súlyt, aminek engem kell terhelnie. Nem kellett sok egyébként, hogy rájöjjek, pár rosszullét, a figyelmének elterelődése, valami megfoghatatlanról való megjegyzés... Tudtam, miről beszél, így az egyik legbiztosabb helyen elrejtettem, mikor elfként kellett megjelennem előtte, mert nem tudtam, hogyan reagálna az ezekben elzárt mágikus erőre, amit még Ava sem tudott kezelni.
Megmutattam neki a tündérfátylakat is, hogy mikor virágzanak, állatként. Ekkor már tudott azoknak a nyelvén is kommunikálni, így onnantól elsősorban rókaként vigyáztam és figyeltem rá, úgy beszélgettem vele és magamra ilyenkor mindig mesterként vagy gazdaként hivatkoztam, továbbítva neki a saját gondolataimat vagy segítő megjegyzéseimet. Az az éjszaka teljesen lenyűgözte őt a tündérfátylak fényeivel, és egészen addig bámulta, amíg el nem aludt, így nekem kellett őt hazavinnem, amit szerencsére sikerült feltűnésmentesen.
Lash jól érezte magát a természetben, az erdőben, elfek nélkül, akik között soha nem tudott igazán kibontakozni vagy elfogadtatni magát. Biztos voltam benne, hogy zavarja, de mint az apja és félig-meddiges gondozója, ha nem is így, ebben a formámban, ugyanakkor igyekeztem felvidítani őt és megmutatni neki olyan dolgokat, amiket más nem fog tudni neki. Szerettem volna, ha már a fajtánk közt nem is találja a helyét, akkor az erdőben teljesen otthonosan érezze magát, noha sokat panaszkodott Filverelről és a kiképzési módjáról. Néha ő állt be tanítani őt más helyett, hátha egy kis fegyverismeretet a fejébe verhetett, néha a szó legszorosabb értelmében, ilyenkor pedig a nap maradéka arra ment el, hogy a tagjait fájlalta és kerestük a megfelelő gyógynövényeket, amik segítik a zúzódások gyógyulását. Egyre jobban kezdtem gyűlölni Filverelt, mert nem csupán Ava volt az, akit bántott évtizedeken keresztül, viszont Lash is kezdett az áldozatává váláni ennek, nem csupán a rossz hírek terjesztésével, de azzal is, hogy ilyen módon használja ki a kiképzési időt, hogy fizikailag bántalmazza mindenféle következmények nélkül, azzal a címszóval, kiképzi – érződik a hangján a fortyogó harag. – Sokat panaszkodott testvérei távolságtartó jelleméről is, hogy mennyire utál a saját fajtája között lenni, mert érzi a megvetésüket, mindenkinek a szemét a hátán, hogy érzi, bármilyen kicsi hibát is kövessen el, azt számon fogják kérni rajta.
Mivel azt a félig-meddiges hazugságot mondtam neki állatként, hogy el-eljárok messzi vidékekre, sokszor könyörgött azért, hogy elvigyem őt messze ettől a gyűlölt helytől, messze azoktól, akik kivetik magukból, és bár megtehettem volna Ava ellenzésére, nem volt ehhez elég bátorságom. Féltem a kövek rajta lévő hatásától, féltem, hogy kapcsolatba kerülhet velük, hogy nem látom a lehetséges következményeit, hogyha egy tényleg veszélyes útra megyünk, akkor mi történik vele, így megpróbáltam óvatosan hárítani és leinteni őt erről, amit csalódottan vett tudomásul. Nem kerülte a társaságomat, de hosszú ideig éreztem rajta, hogy neheztel rám miatta, hogy bántja őt, viszont meg akartam védeni őt attól, ami mostanra mégis a közelébe került – sóhajt egyet. – Néhány év eltelt, és egyre kevesebbet volt igényelt a jelenlétem; már boldogult maga is és megtalálta a saját békéjét és világát az erdő területén, távol az elfektől, így én is, Avának természetesen mondva, hogy továbbállok, így is sokkal több időt töltöttem el itt, mint terveztem, távoztam. Furcsa volt kimozdulni annyi év után, és néha kaptam híreket róla, elsősorban akkor, ha összeismerkedett valakivel és jól kijöttek. Más kérdés, hogy azok a kapcsolatai nem tartottak sokáig...
Egészen addig nem mentem vissza, amíg Ava nem szólt, hogy Lash várandós, ráadásul egy embertől. Éreztem rajta a dühöt, az aggodalmat, hogy fogalma sincs, mit kéne tegyen, hiszen Filverel nem tett ellenük semmi komolyabbat, nem tudhattam, hogy ez mit fog kiváltani belőle. Engem a magam részéről nem érdekelt, kit választ partnernek, nekem van a legkisebb jogom beleszólni, hiszen jómagam is vétkes vagyok tradíciótörésben, és minden tőlem telhetőt megtettem, hogy lenyugtassam Avát, aki mintha magára ismert volna Lashben és ebben a lépésében. Ava elmesélte azt, hogy megtiltásra került Lashnek, hogy találkozzon azzal az emberrel, mert semmi jó nem származik egy ilyen kapcsolatból, de ezzel a tiltással csak rontottak a helyzeten, ami Lash korai várandósságát eredményezte. Nem mintha a negyvenes éveiben ne lett volna kellően érett ahhoz, hogy a családalapítás mellett döntsön, de amennyit tudok, nem ismerték egymást annyira régóta – és ebből a szempontból én is némileg nehezményeztem Lash döntését. Felelőtlenül és gondolkodás nélkül beleugrott ebbe, de ki vagyok én, hogy ezért megdorgáljam? Végeredményben ugyanezt tettem én és Ava is...
Mindketten tudtuk, hogy nem maradhat Lash gyereke. Egy félvér erdei területen... – nemlegesen és lemondón megrázza a fejét. – Bíztunk benne, hogy Lash sorsa legalább jobbá válik, ha nincs mellette a gyereke, hogy nem fogják őt annál is jobban kiközösíteni, hogy nem kerül ugyanarra sor, ami Avával is történt. Nem akartam, hogy ő is belerokkanjon egy még erőteljesebb kirekesztettségtől, meg akartuk próbálni legalább egy kicsit tisztára mosni a helyzetet, a nevét, hogy képes legyen élni az erdőnkön belül, így én átvettem a gyereket és elhoztam, Avára bízva a helyzet tisztázását, hogy Lasht megnyugtassa, a gyereke életben van, hogy én, az apja elhoztam, de teljesen visszájára fordult, ahogy jöttek a harcok a sötételfekkel szemben, ahol Filverel és Ava két fia meghalt. A káosz, amit annyira el akartunk simítani, amit annyira idomítani akartunk, csak még nagyobb káosz lett, és az utolsó információm sokáig az volt, hogy Lash eltűnt és nem lehet őt elérni...

Csak egy fintorral jelzem, hogy bezzeg nekem kicsit más elképzelésem van Lash anyjáról. Lehet, hogy….sőt biztos, hogy elfogult vagyok, de azért nem csak szerelmem elbeszéléséből alkottam meg a véleményemet, hanem a saját szememmel és fülemmel tapasztaltam meg. Mondjuk a család férfitagjai sem lopták be magukat a szívembe.
Azért, amikor azt mondta Elidyr, hogy Ava törékeny, csak kibukott belőlem egy kis önkéntelen kacaj, ahogy ezt magam elé képzeltem.
- Bocsáss meg, de nekem olyan tapasztalatom volt vele, hogy a kiképző őrmesterem simán elbújhatott volna mellette. – emeltem fel a kezem elnézést kérve a férfitől, hogy a félbeszakítottam.
Arra, hogy a tea mellett Lash még olyan gyógynövényekkel is ellátta, amitől várhatta, hogy csökken a fájdalma, már csak egy kis biccentéssel reagáltam, hiszen ez volt az én édes feleségem.
A kandalló mellett a falnak vetettem a hátam és kényelmesen kinyújtottam a lábam, miközben én is kortyoltam párat a kulacsomból. Az ismerős izek egy pillanatra visszarepítettek a házunkba Lashhoz és Cuinorhoz és ez halvány mosolyt csalt az arcomra, de aztán már átadtam magam Elidyr történetének, aki a kérésemnek megfelelően a legelején kezdte ……Ava-nál.
Abban egyetértettem vele, hogy az a nő nagyon keményszívű és rideg, de szerinte ez csak a külső máz. Talán valamikor, amikor ő ismerte, még igaz is volt……
Na, de pont azért hallgatom most, hogy én is megismerjem, nem igaz……?
A történet lassan rávilágított egy olyan asszonyra, akit sok veszteség ért és az akinek a legjobban a támaszának és a társának kellett volna lenni az életében magára hagyta, elfordult tőle.
Lehet, hogy Ava egy megértő társ mellett nem vált volna azzá, akivé lett és sosem került volna sor a közte és Elidyr közötti kapcsolatra, de az események valahogy eléggé sorsszerűen követték egymást.
Én el sem tudom képzelni, hogy magára hagynám Lasht egy olyan irtózatos bánatban, mint egy gyermek elvesztése és azt meg főleg nem, hogy még hibáztassam is érte……Micsoda érzéketlen barom az ilyen.
Ezek után persze nem volt meglepő, hogy annak a férfinak a karjaiban kötött ki, aki néha-néha legalább felvidította. Ennyi erővel Filverel bele is lökhette volna…..
Láttam Lash apján, hogy nem akarja szépíteni a dolgokat és egyáltalán nem büszke a szerepére és valóban, talán inkább a királyhoz kellett volna fordulni, hogy rakja helyre a Filverel-t, de nem az én tisztem, hogy ítélkezzem……
- Talán Lashnak is tudni kellene fogantatásának körülményeit….. – mondtam halkan, de nem akartam megszakítani a mesét, így figyeltem tovább.
Persze innentől elég nyilvánvaló volt, hogy ennek a történetnek nem lehetett jó vége, még akkor is tudtam volna, ha nem épp a feleségemről lett volna szó és nem lettem volna tisztában vele, hová fajultak a dolgok. A társadalmunk eléggé hagyománytisztelő és még ha ezzel nem lett volna probléma, ott volt Filverel……
Még mindig nem voltam teljesen tisztában azzal, hogy ezek a kövek milyen szerepet játszanak az őrzőik életében, talán igaza volt Elidyrnek, hogy veszélyes lehette volna egy gyermekre nézve, de ………akkor is az apja volt! Ha már nem tudott uralkodni a vágyain, akkor is felelősséggel tartozott egy életért! Nem kellett volna Ava-ra hallgatnia, akit elvakított az anyaság!
Egy kissé megenyhültek a vonásaim, ahogy végül kiderült csak megfogta az apaság érzése és végül segített ahol tudott, de az áruló hajkoronán senki nem tudott változtatni, ez előre vetítette az elkerülhetetlen véget. Filverel nem hagyhatta ennyiben! És nem is tette.
Az az egyszeri kaland és a következménye megmérgezte azt a családot.
Elidyrt hallgatva, hogy ezek után mennyit foglalkozott Lash-sal és, hogy ő rakta le az alapjait kedvesem természet- és gyógyismereteire, nem tudtam, hol romlott el végül minden, miért hagyta végül magára, ha ennyire fontos volt neki? Hiszen még most, ahogy visszaemlékezett az akkori dolgokra, most is büszke mosoly honolt az arcán, még ha ő maga észre sem vette. Olyan volt mint minden boldog apa.
Persze aztán Lash felnőtt és mivel okos, felfogta a körülötte zajló dolgokat. Ismerve lobbanékony természetét, nem csodálom, hogy kissé eltávolodtak.
És aztán elment, magára hagyta, pedig látta, hogy Ava nem tudja megvédeni, vagy már nem is akarta…….
Innentől már én is ismertem a történetet, de most a másik fél szemszögéből hallgattam végig.
Azonban ettől sem lett szebb és elfogadhatóbb, amit vele tettek, még akkor sem, ha ebben már a férfi csak a „jóakarót” játszotta.
Éreznie kellett, hogy ez nem helyes, hogy nem így kellett volna tennie.
- A szerelme elhagyta. A karjai közül szakították ki a gyermekét. Kis híján beleőrült a fájdalomba, hiszen úgy gondolta egyszerűen megölték a fiát! – szakadt ki belőlem hevesen, előredőlve a szemem rámeresztve. – Mire gondoltál, mikor ebbe belementél, hogy egy anya önként lemond a gyerekéről, csak, hogy ne gúnyolják tovább, amit egész életében tűrt…….miattatok?
Megráztam a fejem, hogy visszanyerjem a hidegvéremet és visszadőltem, a légzésem normalizálódott.
- Meg akart halni. Megpróbálta megkeresni a fiát, de még maga sem bízott benne, hogy életben van, ezért mindent megtett, hogy meghaljon. – mondtam halkan végül.

A férfi elsőre összeráncolja a szemöldökét, nem kifejezetten értékelve, hogy viccesnek találod azt, amit mond, láthatóan nagyra értékelve azt a nőt, aki mostanra nem sokat tesz azért, hogy kedvelhetővé tegye magát. Persze mikor elmagyarázod neki, halványan és fáradtan elmosolyodik, valamelyest megértve, mi váltotta ki ezt belőled, és kisvártatva még egy halk nevetés is érkezik felőle, miközben megvakarja a tarkóját.
- Katonához házasodott, még jó, hogy ilyen – vonja meg a vállát, láthatóan jól szórakozva a felvetett szituáció elképzelésén, bár ezt követően hamar rácáfol, mennyire másképp látta Avát és mennyire másik oldalát ismerte meg a nőnek, köszönhetően annak, hogy közel engedte magához. Bár az események és a körülmények cseppet sem nevezhetőek rózsásnak, az elmondásai alapján azt az időt, amit a gyógyítóval tölthetett, nem cserélne el mással, legfeljebb a baklövéseit, melyekre egyáltalán nem büszke, javítaná ki.
Az újabb közbeszólásodra egy darabig téged fürkész, elgondolkodva engedve lejjebb pillantását.
- Lehet... Bár nem tudom, egyáltalán kíváncsi-e rá a történtek után. Nem lepne meg, ha inkább csak elfelejtene mindent – mondja hozzád hasonló csendességgel, viszont néhány köhintéssel visszatér a történetének meséléséhez, aminek végén történő kifakadásodra csak szomorúan néz rád. Sovány vigasz az ábrázat, hiszen ennél jóval súlyosabb következményei lettek cselekedeteinek, minthogy egy kis komorsággal elérje a bocsánatot, viszont vonásaiból leolvashatod, hogy nem várt egyébként sem megértést, sőt, ehhez hasonló reakcióra számított. Tekintetén továbbá jól tükröződik az is, hogy bánja a történteket, hogy tisztában van azzal, mennyire rossz döntés volt ez, mert bár teljesen a jószándékok vezérelték a szavai alapján, mégis a visszájára fordult – sőt, a lehető legrosszabb végkimenetel következett be. Utólag persze könnyű okosnak lenni.
- Jobb lett volna, ha Filverel ténylegesen elveszi az életét? – kérdezi csendesen, hagyva némi szünetet. – Az én meglátásom szerint kitelt volna belőle, hogy egy félvér csecsemővel végezzen, csupán azért, mert ez „rossz fényt vet” a vérvonalára, amiről persze tudjuk, hogy Lash nem tartozott bele, de még így is... Féltettem őket. Mindannyiukat... – néz maga elé borúsan, újabb rövid szünetet tartva. Vélhetőleg saját magát is még mindig, annyi évtized elteltével is emészti az akkori eseményeket és nem tudta magát teljesen túltenni azon, hogy így elfajult.
- Nem tudhatta egyikünk sem, hogy a következő ütközetnél elveszíti az életét, hiszen akkor hagytam volna őt Awyrisban vagy egyszerűen csak az erdő szélén lévő települések egyikét javasoltam volna, de azt sem hagyhattam, hogy úgy nőjön fel, mint Lash vagy még nagyobb megvetésben. Ha engem kérdezel, maradás esetén Lash ugyanúgy belerokkant volna a nehézségek elviselésébe, mint ahogyan azt Ava is tette, hiszen láttam, mennyivel nehezebben viseli Ava is, hogy a gyerekét bántják... – néz maga elé. – Abban sem lehettem biztos, hogy Filverel mennyire lesz agresszív a továbbiakban Lashsel szemben, mert nem lepett volna meg, ha még nyíltabban bántalmazni kezdi... – emeli meg ép kezét, hogy arca egyik felét takarhassa vele, behunyva a szemeit. – Egy gyerekkel egyedül, támogatók nélkül, tapasztalatlan anyaként rengeteg veszélynek és nehézségnek lett volna kitéve, én pedig nem tehettem meg, hogy végig mellette legyek, és aztán az, hogy eltűnt és lekapcsolódott arról a mágikus hálóról, amin keresztül elérhettük volna és megmagyarázhattuk volna... – rázza meg nemlegesen a fejét. - Itt nem volt jó döntés, vagy te talán másképp látod? – pillant fel rád, jóformán megkérve arra, hogy gondold végig a helyzetet, hagyva egy kis időt, hátha találsz erre valamiféle megoldást, noha sokat az akkori helyzeten nem fog segíteni. – Elhiheted, én se akartam, hogy így alakuljon, szerettem volna, ha lenne egy boldog élete és ami tőlem tellett és akkoriban jónak láttam, megtettem, de azt hiszem, Természet Anya akarata és tervei ellen nem lehet tenni semmit – rázza meg újra a fejét nemlegesen, már-már lemondóan. – Valamit vagy akar az öreglány, vagy csak szereti, ha szenved az elf a próbálkozásai ellenére is... – nevet fel halkan és keserűen, fejét a falnak támasztva nézve fel a mennyezetre, egy rövid ideig nem szólalva meg. – Ha tudnám... – kezd bele csendesen. – Ha tudnám, talán kijavítanám, de félek, hogyha megadatna a lehetőség és így tennék, Lash nem az lenne, akit ma ismerhetünk. Minden bizonnyal már házas lenne egy másik férfival, jóban lenne az anyjával, a nevelőapjával, a testvéreivel, lenne két-három szép gyereke és én is megnyugodva lehetnék a feledés része, vagy... Vagy Lash nem is született volna meg soha...

Hiába mondta Lash, hogy a legutolsó anyjával történt találkozó után végleg lezárta a családjával való kapcsolatot és ezzel megbékélt, tudom, hogy ez csak vágyálom. Egy elf annyira mélyen kötődik a véréhez, amennyire a természethez. Soha nem lehet véglegesen kiirtani belőle, még ha valakik oly annyira sikeresen igyekeznek is, mint kedvesem rokonai. Ráadásul sosem kapott igazán magyarázatot arra, hogy miért fajultak odáig a dolgok, hogy elszakították tőle a gyermekét és szinte kiközösítették. Valószínűleg az anyja, Ava túl büszke volt ahhoz és még ma is az, hogy bármit is mondjon ezzel kapcsolatban, inkább úgy tesz, mintha sosem lett volna lánya.
Persze azért felmerül bennem, hogy mégis ott volt, amikor meg kellett menteni az életünket, de az is lehet, hogy az csak azért volt, mert ő volt a környéken a legerősebb gyógyító Lash után.
De nem most volt itt az ideje, hogy Ava lelkivilágán agyaljak.
- Hidd el, biztos vagyok benne, hogy a leghőbb vágya, hogy végre teljes egészében megtudja az igazat. - erősítettem meg felé azt, amit az én szívem súgott.
Jogosnak vélt haragom kiáradt belőlem, amikor elér a története végére, mert én tisztában vagyok vele, hogy milyen nyomorult és halálvágyó életet akasztottak így Lash nyakába. Rossz döntések tucatjait hozták meg és, ha legalább egyszer nem az önzőség vezette volna őket……., ha csak egyszer belegondoltak volna, hogy milyen életre kárhoztatják……..
Láttam Elidyr arcán a bűntudatott, de ez most nem hatott meg, de aztán sikerül visszanyernem a hidegvérem. Nem csak ő hibázott és…..ő mégis csak egy férfi volt, aki talán kevésbé érezte át, hogy mit okoz ezzel a tettével a lányának, igaz ez sem mentség……
- De milyen áron maradt életben Elidyr? – kérdeztem vissza én is csendesen. – Ne érts félre….én vagyok a legboldogabb férj és apa a birodalomban, de ha éppen akkor nem találkozom össze Lash-sal……, akkor a halálba rohan és ráadásul azzal a fájdalmas tudattal, hogy az egész élete egy hatalmas kudarc volt, hogy rossz elf, hogy rossz gyerek és…..rossz ……..anya. – fulladt el a hangom egy pillanatra.
Elidyr tovább magyarázott, felhozva, hogy, ha másként dönt, talán még rosszabb sorsra juttatja nem csak Lasht, hanem a nyilvánvalóan félvér gyermekét is.
Dühös voltam, de kezdtem eljutni a tudatomhoz, hogy olyan ördögi körbe kerültek az első vágyaiktól túlfűtött kis kalandjuk kezdete után, amiben nem volt jó megoldás. Végül inkább meggyőzték magukat, hogy racionális döntést hozzanak, a túlélés érdekében, mint, hogy az érzelmeiket vegyék figyelembe. A jövőbe senki nem látott bele.
- Filverelt meg kellett volna állítani! – morogtam már némileg enyhültebben. – Ha te nem is akartál szembeszállni vele, jelenthetted volna a királynak a helyzetet, biztos tett volna valamit, ha tudja, egy alattvalója ok nélkül szenved. – néztem rá kérdőn. – De addig húztátok az időt, míg összeomlott mert nem magyaráztatok meg neki semmit és magát okolta, aztán már a hitét is elvesztette a népünkben.
Mikor Természet Anyára hivatkozik ismét rávillan haragos tekintetem.
- Ne, ne Természet Anyát okold a saját bizonytalankodásodért Elidyr! – csattantam fel. – Ha vállaltad volna a lányodat és ha kell magaddal viszed, minden más lett volna! Ja,…….., hogy akkor lekellett volna mondanod pár dologról a saját életedben? Hát igen, egy igazi apa megtette volna és most nagyon úgy néz ki, hogy az unokádat is elvesztetted egy hasonló döntés miatt.
Keserű hangjára csak fújok egyet és fejem a hideg falnak döntöm.
- Én az életemről is lemondanék, hogy boldog legyen…….velem, vagy nélkülem. – szólalok meg rekedten. – Mert……..szeretem.
Azt hiszem talán eleget hallottam mára, na meg nem árt kissé leülepíteni a dolgokat és pihenni kicsit, mielőtt holnap megint útra kelünk.
- Próbáljunk meg aludni egyet, neked főként nem ártana a pihenés, különben sosem érjük el azt a növényt, ami segíthet. – állok fel és terítem le a hálózsákomat, aztán elvackolom magam. – Gyere közelebb a tűzhöz, mert később hidegebb lesz.

Meggyőzött szavaidra egy darabig néz téged, de aztán lesüti pillantását elgondolkodva. Látszik rajta, hogy nincs meggyőzve erről; minden bizonnyal őt nem érdekelné, ha már megtalálta volna a saját helyét, mégis mi miért történt.
- Meglátjuk – ad végül egy bizonytalan beleegyezést, hiszen végeredményben ez Lashtől fog függni – ha ő azt mondja, meg akarja hallgatni, akkor bizonyára beszélni fog, de más esetben nem valószínű, hogy erőltetné a témát. Csendes visszakérdezésedre és az ezt követő mondandódra keserűen és fanyarul elmosolyodik tehetetlenségében, egyértelműen nem találva valami boldogítónak a közölt a tényeket, noha ezeket szavakkal nem nagyon fejezi ki - nem is nagyon lehet mit hozzáfűzni. Hibázni hibázott, ezt belátta a beszélgetés során, a következményeit pedig már csak elfogadni lehetett, ha a megelőzés végül nem sikerült.
- Nagy szerencsének tűnik, nem igaz...? – hallatszódik felőle egy fájdalmas nevetésszerűség, annak is csak az első töredéke. – De nem hiszem, hogy ez puszta véletlen lenne, ilyen nagy szerencséje aligha lehet bárkinek is... – pedzegeti a gondolatát, hogy egy felsőbb hatalom is közbeszólt az események alakulásába. – Én kerestem őt – mondja aztán. – Kerestem őt Neminraszerte, megkockáztattam azt, hogy a sötételfek közelébe mentem annyira, amennyire csak lehetett, kerestem őt az Emberek Királyságában, az ork hegyekben és még a törpék bebocsátását is kérvényeztem, noha az elutasításra került... Ahol a növények hallgattak, az volt az egyetlen nyomom, hogy esetleg ott járt, de mindvégig olyan volt, mintha egy délibábot kergetnék – pillant le arca felé néző tenyereire, lassan laza ökölbe szorítva azokat lemondásában, szánakozó lemondása pedig az újabb javaslatod alatt is megmarad, amire elsőre nemlegesen megrázza a fejét.
- A király is csak egy elf, Filverel pedig tudomásom szerint a jelképes jobbkeze volt, míg meg nem halt – mondja komoran. – Szerinted mennyi esélyem lett volna? – enged meg egy újabb fájdalmas mosolyt. – Megjelentem volna így... – mutat végig magán. – A nemesi kör nagyobb része tudod, miként reagált volna? – pillant vissza rád, hagyva egy rövid szünetet. – Nevetett volna és nem hitték volna el, hogy teljes értékű elf vagyok, hiába a mágikus bizonyíték, csakúgy, mint Lash esetében, ezen felül pedig még nagyobb megerősítést nyert volna az ő szemükbe, hogy Lash még inkább érdemtelen arra, hogy az erdőnkben éljen – magyarázza. - Örülök, ha neked ekkora hited van a királyodban, de tekintve, Filverel milyen pozíciót töltött be, szerinted nem hallott ezekről, ha csak töredékeket is? Mégsem tett semmit, mert ugyanolyan, mint a többi elf – veti fel következő elképzelését, és a számodra már ismerős dac és a fajgyűlölet enyhe formája jelenik meg szavaiban, amiről gyorsan eszedbe juthat Lash. – A félvéreket mindenhol megvetik, Viridiel, legyen az tény vagy kitaláció. Ha egyszer rád akasztották, nem tudod magadról lemosni, onnantól pedig tehetsz bármit, félvér maradsz örökre – közli mély meggyőződéssel; valószínűsíthetőleg tapasztalatból beszél. – De tételezzük fel, hogy megfontolják a mondandómat; egy olyan mondandóját, aki nincs ennek a birodalomnak a szolgálatában... Szerinted egy fattyúnak mennyivel van könnyebb dolga, mint egy félvérnek? – érdeklődik. – Csak mert ezzel lényegében bevallom, hogy én vagyok Lash apja, és ezzel nemhogy könnyítenék a dolgán, hanem nyilvánosság elé hozva csak még inkább rászegeződtek volna a szemek, hiszen egy fattyút ugyanolyan megvetően kezelnek, mint egy félvért, hiába áldozat. A legtöbb elf szemében a tradíciótörés bizonyítéka, nem elszenvedője... - viszi le a hangsúlyt, és ha lehetne is ezen mit taglalni, nagyon nincs értelme. Lehetne vitatkozni azon, hogy kinek van rosszabb sora, egy félvérnek vagy egy fattyúnak, de a tényen nem fog változtatni, hogy mindkettő kirekesztett, köszönhetően az elfek erősen tradíciókhoz kötődő hozzáállásának.
Haragos tekinteted nem viszonozza, elsőre ugyanúgy ott van a szomorúság és komorság pillantásában és vonásaiban egyaránt, készen arra, hogy elfogadja az ellenérzéseidet, láthatóan magára sem véve, hogy hibáztatod. A folytatásodra ugyanakkor egy pillanatra megmerevedni látszik, aztán egyre inkább húzza össze a szemeit és változik meg ábrázatával együtt a kisugárzása is: érezhetően elfojtja a saját haragját, talán még a nyelvébe is beleharap azért, hogy képes legyen végighallgatni azt, amit mondani akarsz, ne vágjon a szavaidba udvariatlanul.
- Szerinted ha lett volna rá lehetőségem, nem vittem volna magammal? – kérdezi halkan, de fenyegető éllel benne. – Szerinted azért nem vittem magammal, mert néhány „kiváltságról” nem akartam lemondani? Azt hiszed, azért vándorlok ennyit, mert majd' kiugrok a bőrömből, hogy megtehessem? Azt hiszed, annyira szórakoztató kockáztatni újra és újra az életemet, hogy aztán ilyenekkel kelljen küzdenem?! - mutat sebesült karjára nyílt frusztrációval. - És mondd csak, te mi a büdös francot láttál abban a nyomorúságos barlangban?! Avának csak a semmiért kellett mennie és Lashnek is a semmitől égett össze az egész teste?! – áll fel a helyéről, széttárva a kezeit, most már egyértelműen dühösen emelve meg egyre jobban a hangját. – Azt hiszed, hogy ezekkel... – fogja meg az övén lógó zsákocskát, amiben összekoccannak ennek hatására a kövek. – Ezekkel a közelében a lányom majd biztonságban lesz?! – fakad ki teljesen. – Igen, itt, ebben a rohadt erdőben ilyen rothadt elfek között valóban rossz sora volt, de legalább nem halt meg még gyerekkorában! Láthatóan viszont te sem vagy másabb, mint bármely más elf, ugyanolyan arrogáns, elutasító és ítélkező vagy a megértés fikarcnyi jele nélkül, és csodálkozom, hogy Lash meglátott benned bármit is, amivel kiérdemelted a vele való házasságot – rántja magára a köpenyét, és bár biztosan kínzón fáj a sebesült karja, még azt is mozgásra bírja, hogy gyorsabban összekösse magán a ruhadarabot. – Remélem, nem csupán áltatod őt is, mint engem a látszat-nyitottságoddal – érezheted a nyílt fenyegetését szavai mögött, miközben megragadja a táskáját, átvetve annak pántját magán, és elindul a kijárat felé. – Reggel indulunk tovább – fogja meg a kilincset, és az ajtót durván kinyitva becsapja azt maga után, alaposan megtáncoltatva a beáramló fagyos levegővel a lángokat, de nem oltva ki őket - maradnak, hogy az éjszakádat melegen tartsák.

Ha esetleg kimennél a távozását követően, akkor már nem találod kinn, viszont a hóban maradt lábnyomaitok mellett apró mancsok friss nyomát megpillantva sejtheted, hogy állati alakját használva távozott innen - vagy húzódott meg valahol a közelben.
Az éjszaka folyamán nem fog történni semmi, ha esetleg félig éberen aludnál - ami csak fokozott nyugtalanság esetén elképzelhető, hiszen Cuinor állandó éjszakai ébresztői miatt valószínűleg nem vagy a legkipihentebb egyébként sem -, nem hallhatsz sem lépteket, sem egy csendesen kinyíló ajtót, semmit. Elidyr egész éjszaka távol marad tőled, reggel viszont, ha az összekészülésedet követően kilépsz a viskóból, megpillanthatod az ajtó mellett pár méterrel Elidyrt a falnak támaszkodva, karba tett kezekkel, változatlanul mély karikákkal a szeme alatt, mellette egy halom tüzelésre való fa hever.

Nem kételkedek benne, hogy tényleg kereste Lasht, amennyire tőle tellett, de talán nem értette, hogy én nem ezt rótta a szemére, hanem, hogy hagyta idáig elfajulni a dolgot. Még abban sem kételkedtem, hogy szerette a lányát, de rossz döntéseket hozott, ami aztán nagyon visszaütött, holott egyáltalán nem ezt akarta.
Sajnos ez már semmin nem változtatott, legalábbis azon, hogy elvesztette a lányát és csak nagyon halvány reménye lehetett arra, hogy valaha is visszanyeri. Már majdnem megsajnáltam…….amikor kétségbe vonta az uralkodónk hozzáértését
- Ha mondhatom, talán jobban ismerem királyunkat, mint te és hiszem, hogy a feltételezésed teljesen légből kapott. Ha tudomására jutott volna, hogy Filverel, miként viselkedik elismert gyerekével, hiszen nem tagadta meg tudtommal Lasht sosem, akkor nem hagyta volna szó nélkül. – védtem urunkat meggyőződéssel. – Ám a nemesi réteg viselkedésével sajnos egyet kell értenem, még ha nem is lett volna bizonyítható, a szóbeszéd elítélte volna…. – sóhajtottam, hiszen a mi népünk sem volt mentes az ilyen dolgoktól.
További érvei is meggyőzőek……azok lennének, ha nem élte volna át így is úgy is Lash a szánkivetettek életét egy olyan apa mellett, aki egyre inkább megvetette és egy olyan anya mellett, aki belekeseredett az életébe és önsajnálatában eltaszította magától a lányát, aki az ő gyengeségéből született.
- Igen…..a tradíciók….. – hagytam rá, de aztán megráztam a fejem. – Igen, ez megnehezítette volna mindenki dolgát, de nem csak egy helyen lehet élni Awyris-ban sem és lett volna apja, aki szereti, még ha az anyja nem is vállalja fel a szerepét. Ennek ellenére te is tudod, hogy nálunk sem ismeretlen a válás, senkit nem kényszerítenek arra, hogy leélje az életét valaki mellett, akihez már nem fűzi érzelem, hiszen az életünk hosszú………
Pont ezért érzem jogosnak, hogy a szemére hányjam, hogy inkább vette volna magához a lányát, de úgy látszik ezzel igen érzékeny pontjára tapintottam, eddig ennél rosszabbakat is a fejéhez vágtam már az este folyamán.
Ahogy egyre jobban felhergeli magát, úgy nő bennem is a harag, mert még mindig csak rébuszokban beszél és nem látom, hogy mitől más ez, mintha csak magát védené.
- Nem! NEM TUDOM! – kiáltottam rá, mikor felállt és mielőtt még elfutott volna a szavaim elől. – Nem tudom miért fontosabbak azok a rohadt követ, amiket az a rém is meg akar mindenáron szerezni, mint a tulajdon lányod. A hordozójához nőttek, nem lehet lemondani róluk, elrejteni, megsemmisíteni, ha már annyira veszélyes? – állok fel én is dühösen, hogy egy szinten legyünk. – Te is és Ava is csak utalgattok rá, hogy húúú, milyen veszélyes és blablabla. És igen borzalmas volt ott a barlangban, főleg azért, mert azt hittem nem tudom megmenteni azt, akit a legjobban szeretek, hidd el, nem a saját életemet féltettem, de én legalább megpróbáltam szembeszállni azzal a veszedelemmel, ahogy a lányod is, aki pont miattatok gyalogol bele vakon majdnem a halálába.
Ha vádaskodni akarunk, akkor én sem fogok a szomszédba menni.
- Tévedsz Elidyr! Én tényleg megpróbáltam nyitottan állni hozzád, de most is csak azt érzem felőled, hogy kétségbeesetten igyekszel bebizonyítani, hogy jól döntöttél, még ha a szíved mélyén tudod is, hogy ez nem igaz. – léptem felé és csak nagy-nagy akaraterővel fékeztem meg magam, hogy utolsó mondataira ne vágjak ököllel a képébe, de nem üthetek meg egy nyomorékot! – Örülök neki, hogy Lash-ban olyan nyomokat hagytál, hogy sose akarjon téged az apjának, hiszen egyáltalán nem ismered ahhoz – ahogy engem sem, - hogy bármilyen olyan véleményt formálj, aminek akár a legkisebb súlya legyen számunkra. – néztem rá inkább csak megvetően, aztán hagytam, hogy felhúzza a nyúlcipőt mielőtt, még felülbíráltam volna a nyomorékokkal szemben fennálló aggályaimat.
Aztán csak álltam ott a dühtől remegve és azt sem bántam volna, ha jégcsappá fagy odakinn, legalább visszamehetek tiszta lelkiismerettel a feleségemhez és a fiamhoz.
Eszem ágában sem volt utána menni. Felnőtt ember, aki tud magára vigyázni, hiszen eddig is olyan jól ment neki!
Ettől függetlenül éberen és kissé nyugtalanul aludtam, de ez inkább nem Lash apjának, hanem az én drága kisfiamnak tudható be. Elidyr nem jött vissza.
Mikor reggel eloltottam a tüzet és elindultam, hogy beszerezzem a friss adag fát a később idetévedőknek, nem voltam biztos benne, hogy tovább tart-e az utam vagy mehetek vissza.
Azt hiszem nem lepődtem meg túlságosan, amikor Elidyr ott várt kint.
- Igazán nem kellett volna fáradnod, magam is boldogulok. – intettem a fahalom felé közömbösen. – De legközelebb, ha még jobban ki akarod készíteni magad és nem pihensz rendesen, akkor visszafordulok, mert feldobod a talpad mielőtt elérnénk a célt és akkor feleslegesen pazarlod az időmet, amit a feleségemmel és a fiammal tölthetnék. – jegyzem meg fagyosan, aztán várakozóan meredek rá. – Nos? Megyünk vagy sem?

Kissé összeszűkíti a szemeit, mikor fellépsz királyod védelmében, de nem tiltakozik; hagyja, hogy végigmondjad, noha az ábrázatáról süt, hogy nincs túl nagy meggyőződéssel az állításodról. Jó eséllyel ugyanakkor nincsenek személyes tapasztalatai látható földönfutósága és bevallott vándorlása miatt, így beléd kötni ezzel kapcsolatosan nincs joga.
- Ha ennyire légből kapott, akkor minek tart maga körül olyan piperkőcöket? Hiába képzett katonák, ha elvakultak – érdeklődik szenvtelenül; egyértelműen kétségei vannak a király kapcsán, de ezzel együtt érződik rajta egyfajta természetes, mélyről fakadó elutasítás is, ami miatt nem valószínű, hogy valaha szóba akar állni majd az uralkodóval. – Az pedig túlzás, hogy Filverel elismerte Lasht a sajátjának... – javít ki, nemlegesen megrázva a fejét. – Ha elismerte volna, akkor nem terjesztette volna a híreket sem, aztán lehet, tévedek – vonja meg a vállát. - Nem vagyok sem nemes, sem katona, Filverel meg főleg nem, hála Természet Anyának – jegyzi meg mogorván, amin átszűrődik a gyűlölködés a férfi irányába. Hangulatán nem segít az sem, hogy továbbra is kötekedsz vele; ránézve egyértelműen nem értékeli a felsorakoztatott meglátásaidat.
- Nem fűzi érzelem? – nevet fel keserűen. – Látszik, keveset éltél meg az érzésekkel és azok elbizonytalanító oldalával kapcsolatosan, de lehet, egyszerűen csak nem érdekelnek téged a tradíciók a többséggel ellentétben. Utóbbi esetében csodálom, hogy a királyi udvarban szolgálsz – érződik rajta némi szarkazmus és enyhe megvetés is, de nehezen lehetne megállapítani, hogy a királyi udvarban tartózkodókat nem kedveli ennyire vagy a te nézőpontoddal nem szimpatizál. - Persze, a válás egy nagyon egyszerű döntés lett volna, de az érzések ennél összetettebbek, minthogy azt egy ilyen dolog megoldja. Nem csupán fekete és fehér van, ez egy kérdésekkel teli kavalkád, ha az érzelmek kereszttüzében találod magad, ha megkérdőjelezed, mi a helyes a faji szemléletmód szerint, hogy mit diktál az ész és mit a szív – rázza meg újra a fejét. – Ava pedig... – vesz nehezebben egy mélyebb levegőt, végigsimítva arcának egyik felén felfelé, így túrva bele vörös, csapzott fürtjeibe némileg elgondolkodva, hogyan fogalmazzon. – Ava boldog akart lenni, amiért nem hibáztatom két csecsemőhalál után... Szerintem bárki más próbálta volna keresni a boldogságot a helyében, legyen az bűnös vagy elismert mód... – néz maga elé, ismét nyugodtabban valamelyest, ami az eddigiek után tovább erősítheti benned azt a benyomást, miszerint továbbra is érzelmek fűzik őt a gyógyítóhoz. Hangsúlyából továbbá az is érzékelhető talán már sokadjára, hogy bántja őt is a helyzet, amit mindez eredményezett. – Én is boldognak akartam őt látni... – teszi hozzá csendesen, belebámulva a lobogó lángokba, és valamit még mondana, az ajkai szólásra nyílnak, de remegve csukja be őket; mintha csak realizált volna valamit, amit talán nem akar ténylegesen elismerni. – Ez... Ez egy nehéz helyzet volt és mai napig nehéznek látom. Nem kívánom senkinek, hogy átélje azt a bizonytalanságot és a választás kényszerét, de nem taglalom tovább... Nem látom túl nagy értelmét – néz rád, nem takargatva, hogy nem vár teljes megértést tőled. Vélhetően eleget mondtál ahhoz, hogy ne akarjon ennél jobban beavatni téged, mi volt akkor vagy hogyan érzett az események iránt, Ava szemszögét meg meglehet, egyébként is a gyógyítóra hagyná, noha részleteket így is kaphattál, ő min ment keresztül. Társalgásotok azonban nem záródik ennyivel, ugyanis olyan érzékeny pontra nyúltál, ami minden mással ellentétben rettentően kihozza őt a sodrából - és emiatt sajnos téged is cserbenhagy a hidegvéred.
- Próbáltam! – kiált rád vissza, magára rántva a táskáját, de a hangja megreszket, és egy pillanatra mintha erőtlenebbé válna a tartása és az ábrázata egyaránt, de haragja hamar visszanyeri az erejét. – Próbáltam megsemmisíteni, de eredménnyel jártam? Mint láthatod, nem! De te kérdezés helyett csak következtetéseket vonsz le azonnal, mintha csak keresnéd az alkalmat, hogy mivel tudsz megtámadni, mint mindenki más! – folytatja teljes lendülettel. - Ha tehetném, már régen eldobtam volna magamtól ezeket, ha tehettem volna, magammal vittem volna a lányomat és felneveltem volna a határon vagy egy emberi faluban, ahol nem törődik senki azzal, honnét van és kitől van, eldobtam volna magamtól azt a felelősséget, amit gyerekkoromtól kezdve rám helyeztek, amire kiképeztek! Ha módomban állt volna, én vettem volna rá Avát, hogy hagyja hátra Filverelt, és elvettem volna én feleségül, hogy biztosítsam neki is és Lashnek is a boldogságot! – szorít rá mellkasán, a szíve felett a ruhájára, összegyűrve a rongyos, piszkos anyagot, fáradt szemein pedig mintha vizesebben csillogna a tűz fénye, majd tehetetlenül megrázza a fejét, vonásai is némileg lágyulnak a düh feszült redői után, fájdalmasan hunyva be a szemeit és engedve le a fejét, vélhetően felkészülve arra, hogy újabb részletet osszon meg veled, de mikor kitérsz arra, hogy állításod szerint mit érez, újra megkeményednek a vonásai. Ellenségesen néz a szemedbe, a kezét megemeli, szinte már láthatod magad előtt, hogy megragadja a ruhádat a mellkasodnál, hogy magához húzzon, de végül a levegőben ökölbe szorítja ujjait, ismét becsukja a szemét, és erőszakkal engedi vissza maga mellé karját. Az egész kisugárzásából és testtartásából érződik, hogy nagyon szívesen mondana valamit, végül inkább meg sem várja, hogy befejezd azt, amibe belekezdtél: nemes egyszerűséggel fordul sarkon, hogy távozzon, hacsak nem próbálod megállítani őt, bár az minden bizonnyal a veszekedés folytatásához vezetne. Távozás esetén az ajtót ugyanúgy becsapja maga után, és így ezzel talán még kellemetlenebbé válik a szájízed az éjszakára.

Amikor reggel kilépsz az épületből, Elidyr nem néz rád, kimerülten és komoran bámul maga elé. Úgy tűnhet, mintha tudomást sem venne a jelenlétedről, hiszen még akkor sem fordul feléd, mikor megszólalsz, de nem hagy válasz nélkül:
- Igazán? Akkor egyedül be is viheted – vágja rá azonnal, intve a farakásra. – Ha ennyire vissza akarsz menni Lash-hez, akkor menj, nem foglak megállítani. Szerintem mindkettőnknek jobb lenne, és nem kéne a törődést sem erőltetni még ilyen átlátszón sem – löki el magát a faltól, és már el is indul, így meg sem kell kérdezned, hogy mentek-e vagy sem: ugyanúgy ágakból fonja magának az utat a folytatáshoz, és még csak nem is néz hátra, hogy egyáltalán követed-e őt. Ha úgy döntesz, hogy hazamész, akkor nem fog utánad kiáltani vagy megállítani, a visszavezető utadat pedig könnyedén megtalálod, így estére már otthon is lehetsz. A veszély is elkerül téged, legfeljebb pár vadállatot látsz járkálni a télre megkopaszodott fák között, de azok sem törődnek veled túlságosan, legfeljebb egy darabig fürkésznek téged.
Ha veletartasz és felzárkózol hozzá annyira, hogy mellette sétálj, akkor észrevehetsz néhány halvány vérmaszatot a szája sarkában; nem tűnik frissnek, így minden bizonnyal éjszaka köhögött fel vért. Egy darabig nem szól semmit, minden bizonnyal kivárja, hogy tényleg szándékodban áll-e követni őt, és miután már pár perce járjátok a hóval fedett, lombok közt vezető ösvényt, rád emeli borostyán szemeit. Rövid ideig csak néz téged kifejezéstelen ábrázattal, mégis mintha magyarázatot várna arra, hogy miért vagy még itt és miért nem tartasz vissza az otthonod felé.
- A tegnapiért nem fogok bocsánatot kérni - mondja aztán, visszavezetve figyelmét az előttetek folyamatosan épülő útra, amin így biztos járásotok lehet. - És nem vonom vissza egyetlen meglátásomat sem - jelenti ki. - Továbbra is úgy vélem, hogy kérdezhettél volna, így a kövekről is, de ehelyett rögtön következtetéseket vontál le, nekem ugrottál a vádjaiddal és azzal, szerinted mi volt a helyes, pedig szerintem közel sem kaptál elég információt ahhoz, hogy körültekintően ítélkezhess - magyarázza, de a tegnapival ellenben nincsen semmiféle ellenszenves él a hangjában; közönyös és távolságtartó, mint egy olyan ismeretlen személy lenne, akivel most találkozol először, hogy végrehajtsátok a feladatot, amire jelentkeztetek. - Ugyanakkor hibáztatni sem tudlak, hiszen idáig csak Lash szemszögét láthattad, és az eddigiek alappján elég elfogult is vagy vele kapcsolatosan. Nyilván őt fogod védeni, főleg, ha így elvakítanak az irányába való érzéseid, és éppen emiatt nem látlak elég nyitottnak arra, hogy meghallgasd azt, ami nem hangzott el tegnap.

Volt elég időm éjszaka, főleg, mert igen rosszul aludtam, hogy meghányjam vessem magamban a vitánkat Elidyr-rel. Még mindig dühös vagyok rá, de a mérgem jó része elszállt, ahogy többször is végigjátszottam magamban azt amiket mondott. Tisztában vagyok vele, hogy nem egyszerű az élet a merev hagyományok miatt néha és tényleg nehéz lehetett akkor, abban a helyzetben jó vagy okos döntéseket hozni. Utólag persze, tudván, hogy mik lettek a döntések következményei már könnyen lehet okos az ember. Azt sem tagadhatom, hogy szinte éreztem Elidyr kétségbeesését, amikor Lash sorsáról és arról a kilátástalan helyzetről beszélt, amiben voltak. Persze változatlanul nem tudom elfogadni Ava viselkedését a saját gyerekével szemben, mert most már apaként el sem tudom képzelni, hogy Curinort így eltaszítsam magamtól, Lash-ról meg végképp nem, inkább meghalna, de még a legnagyobb megaláztatást is vállalná a kicsiért.
De persze Elidyrnek ott voltak a kövek és még mindig ott vannak. Abban is igaza van, hogy nem tudom miért kötődik annyira hozzájuk, de egyszerűen senki nem hajlandó elmagyarázni, pedig többször is kérdeztem……
Viszont ő sem hajlandó elfogadni, hogy talán rosszul döntött……..De már mindegy, ami elhangzott elhangzott, a holnap majd megmutatja, hogy mit tartogat számunkra.

Másnap ott állt a ház előtt és bár szavaival arra utalt, hogy nem kíván a szavamon fogni, hogy elkísérjem, de mégis megvárt, nem vágott neki egyedül.
Nem akartam folytatni a vitát, úgy láttam nem lett volna sok értelme, csak megkeseríti az utunkat és, ha nem tudunk egymásra támaszkodni, ha veszélybe kerülünk – már pedig szerinte abban nem lesz hiány, - akkor könnyen itthagyhatjuk a fogunkat.
- Be is viszem. – rakodtam a karomba a fakupacot és bent a kandalló előtt lepakoltam, majd visszatértem a várakozóhoz.
- Semmit sem erőltetek. A tegnap történtek miatt nem fogom meggondolni magam és suttba dobni a szavam. Segítségre szorulsz és még akkor is veled tartanék a gyógyulásod érdekében, ha nem Lash apja lennél.- szögeztem le határozottan.
Így aztán ismét a magasban, az engedelmesen lábunk alá hajló ágakon folytatjuk az utunkat. Természetesen nem kerüli el a figyelmem, hogy nincs jó állapotban, sőt szerintem rosszabbodott a helyzet, nem árt sietősebbre fognunk.
Már eltűnt hátunk mögött a kunyhó, amikor megszólalt és én megálltam, hogy meghallgassam.
Nem lepett meg amit mondott.
Kis ideig némán követem, ahogy ismét elindulunk, mert felesleges lenne folytatni a perlekedést.
- Én sem fogok visszakozni, mert amit mondtam helyesnek érzem, még ha talán kissé túl is lőttem a célon. Nem volt szándékomban a becsületedbe gázolni, mert elismerem, abban igazad van, hogy nem ismerlek és nem is ismertelek. – ez érthette kétértelműen is. – A kőről pedig te sem beszéltél, mindig csak védekezésként hivatkoztál rá te is, szóval még mindig rejtély, hogy miért vagy hozzákötve, így nem csodálkozhatsz azon, hogy nem értem. – bólintottam, aztán ahogy folytatta, figyelmesen szemléltem. – Lash-sal kapcsolatban is igazad van. Az életem adnám érte. – mondtam egyszerűen. – Az pedig a te döntésed, hogy mit mondasz el, vagy mit nem, bár véleményem szerint eddig sem a nyitottság hiányzott.
Tényleg nem volt kedvem vitázni, az erőnkre is szükségünk lesz a továbbiakban, főleg az övére, ha ennyire bajban van.

Elidyr elég alaposan szemügyre vesz téged, mikor bizonygatni kezded, a vitátok ellenére is vele mennél; érezhetően kétkedik szavaid igazában, firtatni ugyanakkor nem firtatja. Minden bizonnyal a tegnapi vitátok bőven elég volt neki, további frusztrációt pedig nem is kíván, ha elkerülhetőek – és jelenleg a megjegyzései és nyílt gyanakvásának lenyelése elég jó opciónak tűnik ehhez. Részben talán ezért sem erőlteti túlságosan a beszélgetést sem, míg a kopasz lombok között jártok, ahol az ágak a talpatok alá simulnak, stabil utat biztosítva a számotokra. A többi évszakhoz képest feltűnően nagy a csend a téli időnek köszönhetően, a vadállatok többsége is inkább a menedéke vagy egy etető körül tartózkodhat, alapos szemlélődéssel azonban a távolban észre lehet venni itt-ott egy vöröses vagy egy barna, esetleg szürke bundát.
A némaságot egyedül a lábaitok alatt ropogó hó töri meg, valamint a fel-feltámadó szél, ami összeveri a zörgő gallyakat, ágakat – mintha csak reszketve fáznának. Némi séta után aztán a társad mégis megszólal, noha nem feltétlen a legdiplomatikusabb vagy legbékítőbb monológgal, amit valaha hallhattál. Észrevéve, hogy megállsz, ő maga is így tesz, valamennyire feléd fordulva, hogy mondandód közben téged fürkészhessen borostyán szemeivel.
- Inkább addig örülj, ameddig nem érted meg – sóhajt egyet, majd vesz egy újabb mély levegőt, mikor újra előkerülnek a kövek. – Tudod... Van egy mérgezett karom, ami jó eséllyel átterjedt a tüdőmre, és több, mint hatvan éve történt eseményeket kellett felelevenítenem úgy, hogy neked is emészthető legyen. Sajnálom, hogy nem tudok mindenre kitérni és mindenre odafigyelni ilyen állapotban – jegyzi meg szarkasztikusan, ám az ezzel járó sértődött vonások hamar beletörődővé és megenyhültté válnak. – A legegyszerűbb az, ha kérdezel. Nem vagyok gondolatolvasó, hogy a fejedben kotorászva megtudjam, mi böki a csőrödet – mondja, azzal lép is, hogy folytassa az utat, még azért hátranézve rád, hogy követed-e. Láthatóan nem nagyon van kedve álldogálni, ezzel is pazarolva az időt, beszélgetni pedig tudtok úgy is, ha az ágakon közben haladtok.
A köpenye miatt nem láthatod, de a kövek tipikus, összekoccanó hangjáról és arról, hogy Elidyr szinte csak jelképesen az öve tájékára pillant oldalra, ahonnét a hang is jött, sejtheted, éppen összeszedi a gondolatait, hogy valamennyit megosszon veled ezekről az érthetetlenül fontos tárgyakról.
- Hol is kezdjem... – vesz egy mély levegőt. - Bizonyára ismered az emberek által nagy becsben tartott négy elemet, és hogy a mágusaik milyen szorosan kötődnek ezekhez – néz rád, keresve a megerősítést, aminek megkapása után folytatja: - Ezekben ugyanennek a négy elemnek a szellemei vannak elzárva szétszórtan, darabokban, de semmiképpen sem istenszintűek. Inkább... Azok kivetülései vagy hírnökei, mint nálunk Természet Anya esetében az erdőszellemek vagy más védőszellemek - pillant rád újra. - Alapesetben egyszerű mágikus tárgyként kell rájuk gondolni, ugyanis egy-egy kőnek a birtokában szert tehetsz néhány elemi varázslatra... - vesz elő két követ. - A jelek mindegyiken mások, valószínűleg a varázslat neve lehet, amit egyfajta legkisebb töredékként magukban hordoznak - emeli eléd azt a néhány darabot; az egyiknek barnás-vöröses színe van, míg a másiknak inkább szürkés-kékes. Teljesen természetesnek tűnnek látványra, inkább hihetnéd azt, hogy különböző területekről származnak, leszámítva persze a rajtuk szereplő egy-egy, különböző jelet, ami emlékeztethet téged az erdeiek ősi, elfeledett mintáira, mégsem vagy képes értelmezni a jelentésüket. - A mára már régen kiirtott őselfekhez kapcsolta a tanítóm a jelek hasonlósága miatt, esetleg némi emberi segítséggel, mert ők birtokolják ezeket az elemeket. Teljesen biztosak persze ebben nem lehetünk, mert az őselfekről nem tudunk valami sokat, de a témánál maradva... - rakja el a köveket, ha nem akarod a kezedbe venni és úgy nézegetni, bár lehet, neked már az is sok, hogy így előhúzta őket. - Vannak olyanok, akik képesek egy-két varázslat helyett magukba kebelezni ennek az elzárt lénynek az egészét, feltárni ezt a hatalmas mágikus erőt csak azért, hogy kisvártatva bele is haljanak. A mi fizikai testünk ugyanis nem bírja ki azt a zabolázatlan energiát, amit egy-egy ilyen szellem képvisel, és nagyon úgy tűnik, Lash nem csupán a kövek erejének felszínét karcolgatja, de képes mélyebbre nyúlni... - tűnődik, noha láthatóan nem túl boldog ettől a felfedezéstől, majd hirtelen eszébe jut valami: - És azt hiszem... Igen, tegnap felhozásra került az elpusztításuk lehetősége, amit meg lehet tenni, de... - Mély levegőt vesz. - Csak ideiglenesen. Egy idő után újra felbukkan ugyanaz a kő; minden bizonnyal a szellemek elzárásának véglegesítése miatt, hogy ne lehessen pusztán ennyivel ezektől a béklyóktól megszabadítani őket. Kétségtelenül egy hatalmas erő birtokában lévő mágus csinálta ezt még nagyon régen, ugyanis nem úgy tűnik, mintha annyira kopni akarna ennek az elzárásnak a tartóssága... - vakarja meg a tarkóját elgondolkodva, maga előtt figyelve az águtat merengőn. - Ez eddig mennyire érthető? - fordul feléd érdeklődve, és ha úgy érzed, valami nem tiszta vagy valami kérdésed van, szemlátomást nyitott rájuk.

Semmi nem zavarja meg a téli erdő csendjét, legfeljebb az ágakról lehulló hópamacsok, amiket lépteink levernek róluk. Mindegyikünk a gondolataiba merül jó darabig, miután némileg igyekeztünk elviselhető mederbe terelni tegnapi vitánkat.
Igazából a haragom már elmúlt, mert a múlton már ezzel semmit nem tudok változtatni és ha akkor másként dönt, akkor lehet sosem ismerem meg Lasht és sosem kötjük össze boldogságban az életünket és nem születik meg Curinor, imádott gyermekünk, aki remélem csak első a sorban a gyerkőceink közül……
Ettől én még biztosan nem úgy döntöttem volna, ahogy Elidyr, ezt biztosan tudtam.
Azonban őt is gyötörhették kétségek, bár az is lehet teljesen más indíttatásból szólalt meg ismét, de megtette és megállt velem szemben egy vastagabb ágon.
Nem tagadhattam, hogy lehet némi igazság abban, amit mondott. Ha én néznék szembe azzal, hogy az a méreg bármikor megállíthatja a szívemet, én sem lennek a türelem mintaképe, mikor a döntéseimet kritizálná valaki olyan, aki akkor még tojáshéjat hordott a fenekén.
Valószínűleg egyébként én sem reagáltam volna ennyire hevesen, ha nem épp Lashról van szó, akivel a történtek után hosszú-hosszú ideig nem volt könnyű elhitetni, hogy értékes elf, akit nagyon is lehet szeretni.
Fürkésző pillantásom végigszalad rajta még az után is egy röpke ideig, hogy hátat fordítva elindul ismét, majd követem.
- Ne sértődj meg, de egyelőre be sem engednélek a fejembe. – utaltam arra, hogy azért ahhoz ki kell érdemelni némi bizalmat, hogy ilyet egy „idegen” fajtársnak megengedjen az ember. – De nekem sem egyszerű kérdeznem, mikor rejtélybe burkolnak egy eseményt. – teszem hozzá engedékenyebben, igyekezvén elvenni az élét a dolgoknak.
Egyáltalán nem számítok rá, hogy ezek után mégis meggondolja magát és beavat azoknak a nyomorult köveknek a rejtélyébe, de a gondolatai biztos arra fordultak, mikor, mintha csak jelzés lenne, megcsörrennek a kövek a derekára kötött kis zacskóban.
A magyarázata teljesen érthető, ráadásul sokat jártam az emberek királyságában, így ismerem a mágusaikat és azok elemekhez kötődő képességeit. És ezek a varázslatok nagyon erősek, bár sokkal pusztítóbbak is, mint a mi, inkább a természethez kötődő képességeink.
Nem volt nehéz elképzelnem, hogy azokat az elemeket, vagyis kis részeiket, a kövekbe zárták – ahogy a mi erdőszellemeink is néha egy-egy tárgyban vagy természeti jelenségben nyilvánultak meg, - főként azok után, hogy láttam a szörny barlangjában lévő kő, mit művelt Lash-sal.
Mikor előveszi a köveket, eszemben sincs megérinteni őket, csak megnézem a rajtuk lévő szimbólumokat.
- Elképzelhető, hogy a világunk kezdetén még nem váltak olyan nyilvánvalóan külön a mágia különféle szálai, mint mostanság, talán még akkor zárták börtönükbe az elemi mágiát, de az emberek valahogy „kiszabadították” egy részét……. – mondtam kis töprengés után.
Viszont meg is ijesztett, hogy Lash-sal mit tett vagy talán még mindig tesz ez a különös erő.
- Nem tetszik ez nekem….. – morogtam, most egyetértve Elidyr komorságával, mind kedvesemmel, mind a kövek elpusztíthatatlanságával kapcsolatban. – Érteni értem, de akkor sem tetszik. – biccentettem. – Nem akarom, hogy Lash-nak köze legyen hozzá, viszont…….ha ő képes túlélni és magába fogadni ezt a dolgot – intek a kövek felé, - akkor lehet, hogy valaki más is és az elpusztíthatja a köveket.
Ez egy igen kicsi esély volt, főleg úgy, hogy ha valaki meg tudná szerezni ezt a hatalmat, akkor miért mondana le róla önként?
- Kik tudnak erről még? Jobban mondva ki akarja megszerezni őket, bár egyvalakiről sajnos mi is tudunk. – sóhajtottam arra a rémre gondolva.

Elidyr egy pillanatra mintha felnevetne, rögtön el is fojtva szórakozottságát, vélhetően azért, nehogy kihallatszódjon belőle a gúnyos él, ami idáig elő-előjött.
- Nem mintha akarnám – felel, és ez tekinthető mindkettőtök egyetértésének, miszerint a fejedet és a gondolataidat hagyja békén. Az együtt töltött idő során is tiszteletben tartotta ezt a bizalmas dolgot, és bár az elfek között nem feltétlen okoz gondot a gondolati csevegés, nyilván vannak olyanok, akik elzárkózóbbak vagy éppen óvatosabbak, esetleg nem keresik a társaságot. Elidyr sem kereste; nem tapasztalhattad azt a tipikus közeledési szándékot, ami máskor az elmédet megérinti.
Az ezt követő megjegyzésedet elengedve kezd el téged bevonni a kövek titkába, noha hallomást ő sincs teljes mértékben meggyőződve azok származásáról vagy keletkezéséről, köszönhetően annak, milyen régiek is igazából és hogy mennyire nincs nyoma egyik ismert kultúrában sem ezeknek. Feltételezésed azonban mosolyt csal az arcára, noha meglehet, inkább a téma érdekfeszítő mivolta miatt van ez; a tekintete is mintha érdeklődőbben izzana, és talán így nem is lenne meglepő, ha a vándorlásait nagyban kiegészítenék az ilyen felfedezések.
- Ez nagyon is lehetséges, tekintve a hiányos feljegyzéseket, és ha engem kérdezel... – löki meg egy kicsit hüvelykujjával a tenyerén lévő kövek egyikét. – Szerintem csak elfelejtettük, hogyan is lehet használni azt, amit ma mások faji jegyeinek hiszünk, és a mágikus tárgyak hordozzák magukkal ezeket az emlékeket. Azok használatára szinte bárki képes – csúsztatja vissza a köveket a szütyőjébe. – Romok a felszínen azonban nem maradtak, amik alátámaszthatnák ezt a feltételezést, legfeljebb rejtett vagy egy fő számára nagyban veszélyes helyeken, esetleg a föld alatt, talán a törpéknél néhány rejtett barlangban... – gondolkodik hangosan. – De oda meg nem engednének be – vakarja meg a fejét. – És ha kő van ott... – húzza előre ujjait, hogy ráfogjon az orrnyergére, megdörzsölgetve azt a kellemetlen felfedezéstől, ám így vissza is vezeti a beszélgetés fonalát a kövekre, noha ezek létezésének a kevésbé lelkesítően érdekfeszítő oldalára világítva rá.
- Én se akartam – mondja borúsan, ugyanígy nézve rád is. - Ezért távoztam, miután úgy éreztem, boldogul maga is: még véletlenül se akartam, hogy érintkezzen valamelyik kővel, ami abban az időben nálam volt. Kockázatosnak láttam, és nem voltam biztos benne, a kíváncsisága milyen messzire viheti, az pedig finom megfogalmazás, hogy borzasztóan éreztem volna magam, ha gyerekként elviszi... – néz maga elé. – Hatvan éve... – suttogja, egy pillanatra megállva, mintha realizálná, mennyire hosszú is ez az idő még elf léptekkel is. – Hatvan éve már, hogy távol tartom tőle ezeket, mégis elbuktam... – vesz egy mély levegőt, újra elindulva, sóhajtásként engedve ki a bukás által hozott csalódást.
Az elpusztítás említésére újabb keserű mosoly terül el az arcán; egyértelműen nem hiszi azt, hogy valaha lesz lehetőség a teljes mértékű elpusztításukhoz. Valaki minden bizonnyal már megtette volna, ha nem is Elidyr, de az elődei, hiszen az elmondásai alapján egy kis gondolkodással kikövetkeztethető, ő is csak örökölte valakitől, a tanítójától, akinek feltételezhetően volt még egy tanára.
- Ha lesz rá megoldás... – kezdi csendesen, jelképesen nézve rá a kövekre, melyek már köpenye és a bőrtatyó takarásában vannak már. – Ha lesz rá megoldás, akkor nem fogok habozni – teszi hozzá határozottabban, majd kérdéseidet hallva feléd fordítja borostyán pillantását.
- Ava, ő volt az első, aki kívülállóként tudomást szerzett róluk rajtam keresztül, de ő nem akarja látni ezeket – válaszol szinte hezitálás nélkül. - Ezen felül előfordulhat még néhány hozzám hasonló alak, de annak sem adok kettő-háromnál nagyobb számot, ugyanis a legtöbb egyén nem alkalmas egy ilyen feladatra annak veszélyei miatt. Én is alkalmatlannak bizonyultam a mostanival – érinti meg sebesült vállát kifejezéstelenül. - Ha nem tudatosan keresi az illető, akkor nagy eséllyel el fogja kerülni a figyelmét még akkor is, ha épp megölt egy olyan szörnyet, amelyik véletlenül áldozata lett ennek – teszi hozzá. - És hogy ki akarja megszerezni őket... – állához emeli a kezét elgondolkodva. – Sem én, sem az elődeim nem beszélünk erről, ha nem volt rá nyomós okunk, így többnyire titokban marad ezen köveknek a létezése, és ha bajba kerülnék, előbb pusztítom el én is őket, hogy később újra összeszedjem, semmint átadjam másnak, így tőlem nem informálódhatott senki. Ava ugyan tett említést arról a szörnyről, ami egy éve megtámadott titeket, de jómagam nem találkoztam vele, és ha jól értesültem, Bivalyban is jelen volt... Én nem tartom kizártnak, hogy az onnan elmenekült démonfattyak közül valamelyiknek birtokában legyen egy vagy... volt egy, és esetleg még Bivalyban van... – gondolkodik el a lehetőségen, hogy aztán homlokon csapja magát. – Mehetek oda is ellenőrizni...
Vesz egy újabb mély levegőt, bocsánatkérőn emelve rád tekintetét.
- Sajnálom, ha ez nem segített valami sokat. Amennyire tőlem telik, titokban tartom, és ha valaki értesül is ezeknek a létezéséről, az tőlem független módon kerülhetett kapcsolatba velük, ugyanis nem birtoklom az összeset. Valószínűleg van néhány Nysiyben is, Awyris mélyebb területein, a tengerben, ne adja Természet Anya a sötételfek területein...

Már akkor mikor először kerültek szóba a kövek Lash anyja elmondásában és amit azóta megtudtam róluk, felmerült, hogy ezek ősi varázstárgyak, vagy valamiféle tárolók. És az, hogy ezeket bárki, mindenféle képzettség és képesség nélkül használhatja, nagy mértékben hozzájárul, hogy vannak olyan lények, akik mindent megtennének, hogy megkaparintsák őket, vagy azért mert nem varázstudók, vagy azért, hogy még hatalmasabb tudásra tegyenek szert. Ha arra a szörnyre gondolok ott a barlangban, akkor máris kiráz a hideg a gondolatra, hogy vajon mire is használná, ha megszerezné.
- Nem biztos, hogy jó helyen kereték eddig azokat a romokat? Szerintem köveket a legjobban kövek között lehet elrejteni és abban igazad van, hogy a törpéknél találni a legtöbbet, de még van egy terület, ahol nem sokan kereshették eddig és ez……..Zevadar. – ütögettem meg az állam elgondolkozva, ahogy a szavai közben átvillant rajtam ez a gondolat. – Lehet, hogy ők is tudnak róla, de nem valószínű, hogy valaki is kutakodott erről náluk. – húztam el a szám.
Még ezeket a gondolatokat forgattam a fejemben, amikor Elidyr is mét megszólal és bár még mindig nem vagyok biztos benne, hogy helyesen cselekedett, amikor a lányát oly sok időre magára hagyta, mindenféle magyarázat nélkül, azt nem vonom kétségbe gyötrődése láttán, hogy a kövektől meg akarta védeni.
- Az, hogy megtalált egy követ, nem a te hibád Elidyr, talán maga Természet Anya akarja, hogy így legyen, nem ismerjük a szándékait. Szerencsére Lash erős lélek és nagyon-nagyon kiváló gyógyító, így talán nem ok nélkül kapta azt a követ. Bár, ha tudott volna egyet-mást róluk, talán jobb lett volna…….. - sóhajtottam, de már nem akartam újra éleszteni a vitát. - Ami történt azonban megtörtént, most más gondunk van. Talán az is kiderül majd, hogy mit kell tennünk a kövekkel, hogy sose okozzanak több gondot. – tettem hozzá még bizakodva, látva, hogy nem sok reményt fűz az elpusztításukhoz.
Az, hogy kinek lehet ilyen a birtokában és ki akarhatja megszerezni őket, Elidyr sem tud sokkal többet mondani.
- Valaki pedig biztosan meg akarja szerezni őket, valószínűleg egybe akarja gyűjteni és valamire, sejtésem szerint semmi jóra, használni is. El kéne rejteni valami biztos helyre. – néztem rá kérdőn. – És először találjunk neked gyógyírt, mielőtt új kalandra indulnál. – engedtem meg egy halvány mosolyt a tervezett Bivaly kirándulásra.
- És, ha összegyűjtötted az összeset, mit gondolsz mi fog történni, persze azon kívül, hogy az aki még keresi, nem tűzött máris céltáblát a homlokodra és csak pont erre vár, hogy kikapard a parázsból a gesztenyét neki?
Elindultam, hiszen muszáj volt mielőbb megtalálnunk a növényt, hogy az amiről beszélünk, ne csak egy meg nem valósuló esély legyen.

Érdeklődőn vizsgálgatja a vonásaidat, mikor újabb felvetéseidet sorakoztatod fel neki. Arcán látszik, hogy a romok kapcsán vannak megosztandó gondolatai, noha nem akar félbeszakítani, így még megvárja, amíg leviszed a hangsúlyt annyira, hogy ő átvehesse a szót. Talán az viszont nem lep meg, hogy Zevadar felemlegetésére savanykássá válik az ábrázata – vesz is egy mély levegőt, egyértelműen azért, mert számításba vette, csak nem akarta nagyon latolgatni az ottani esélyeit. Valószínűleg felesleges is lenne.
- Sajnos nem kizárt, hogy Zevadar területén is vannak ilyen kövek, de Természet Anya óvjon attól, hogy bármelyik kormosképű kezébe kerüljön egy ilyen. Bár nekik ott vannak a démonaik, így nekünk kedvező esetben nem fognak ezekkel a kövekkel foglalkozni... – vakarja meg a fejét kellemetlenkedve. - A helyzet a romokkal pedig az, hogy nincs teljes rálátása igazság szerint senkinek Neminrára, hogy tudja, hol voltak ősi települések, szent helyek, alagutak, bármi más. Az elfek sem tudják, mi rejtőzik Awyris legmélyén, mert aki túlságosan messzire téved a lakott területektől, könnyen egy szörny vacsorájává válhat, ha nem óvatos – int egyet félkörívesen, valamelyest nyomatékosítva állítását. Hallhatod emellé az ismerős elkülönítést is, amit Lash is gyakran használt: elfek, mintha nem tekintené magát a társadalom részének. – Nyilván szeretnék többet tudni ezekről a kövekről, ha már én hordozom őket, de vagy elpusztították a feljegyzéseket, vagy olyan helyen rejtették el, ahova nem lesz képes egy átlagos személy csak úgy belépni, tartozzon bármilyen fajba, de talán... – gondolkodik el ismét állához emelt kézzel, borostyán szemei pedig bár az előtte lévő ágösvényt fürkészik, mégis inkább tűnik úgy, hogy a semmibe réved, ahogy különböző helyszínekről és személyektől származó ismereteit eleveníti fel magában. Ábrázata lassan megváltozik, míg tűnődik, majd elfogja őt a gyanakvás, mintha eszébe jutna valami, ami, ha nem is megoldás, de a helyzet megértését segítheti. Kisvártatva a lemondás látszódik rajta, amit bizonytalanság követ, mire csak nemlegesen megrázza a fejét, elengedve az igencsak hosszasan felmerült ötleteit. Már csak ennyit látva és ilyen hosszú csendből ítélve érződik, mennyi helyen járhatott és milyen mélyen beleáshatta magát az előző korok fellelhető történeteibe – és az eddigi visszafogott, de tapintható lelkesedéséből, valamint a lánya érdeklődéséből kiindulva nem kizárt, rengeteg legendát és mítoszt ismer, amiről feleséged is előszeretettel olvasgat, ha éppen nem gyógyítói tudását bővítgeti.
- Természet Anya furcsa véletlenekkel lep meg minket, ez tagadhatatlan – jegyzi meg enyhe frusztrációval, kissé zaklatottan túrva bele a hajába. Láthatóan nem kedveli az istennőt, még ha korábban már hivatkozott is őrá, miszerint miatta alakult úgy Lash élete, ahogyan, elégedetlensége azonban most jobban érződik, mint korábbi megbánása. – Örülnék, ha tudnám, mit akar még, mert már bőven elég szenvedést okozott... És most itt nem magamra gondolok – pillant rád, így láthatod a szemein, hogy újra a lányára gondol. – A sajátoméba már beletörődtem – teszi hozzá csendesen és komoran, valamelyest megszaporázva a lépteit, de nem annyira, hogy az hamar kifullassza.
Nem kell sokat várni, hogy felmerüljön a kövek elrejtésének ötlete, noha ahogy Elidyr feléd fordítja a fejét, keserű mosolygása azonnal a tudomásodra hozhatja, hogy sajnos nem ilyen egyszerű.
- Ha az elrejtés annyira működne, akkor nem gyűjtené ma senki, hogy őrizze őket – válaszol fanyarul. – Nincs elég biztonságos hely ehhez egyelőre, közelébe férkőzhet egy kisállat vagy egy szörny is Természet Anya furcsa vicceinek eredményeként, és ha valaki el tud érni egy helyet elrejtés céljából, más is eljuthat oda – rázza meg nemlegesen a fejét. – Awyrisban akár működhet az elrejtésük, hiszen nem sok erdei mondhatja el magáról, hogy felfedező, viszont az emberek vagy a sötételfek... – vakargatja meg kényelmetlenkedve az állát. – Igazából az lenne a legjobb, ha megtalálnánk az összeset, és elhajóznánk egy messzi, lakatlan szigetre, mert oda egy darabig még nem fog senki se költözni. Az itteni viaskodások is még eltarthatnak évszázadokig, talán egy évezredig is – vonja meg ép vállát. – Ebben az esetben azoktól is elég messze lenne, akik érzik a kövek jelenlétét, mint én vagy Lash fia. Hmmh, jobban belegondolva lehet, Lash is érzékelte... – gondolkodik el újra. – De mindegy is, ezt majd tőle megkérdezem – hessegeti el végül a téma ezen részét, utat engedve egy másik szálnak.
Kissé furcsállón és kétkedőn emelkedik fel a szemöldöke, miközben egy esetleges haszonleső jelenlétét ecseteled. Egy kínos és rövid nevetést erre elenged, legyintve egyet rá.
- Tagadhatatlanul van ennek esélye, de igen csekély. Alapvetően a társadalomtól elvonultan élek, kevesen tudják a nevem és még kevesebben a foglalkozásom, ha lehet egyáltalán a kövek őrzését annak nevezni. Ha valaki puhatolózik, folyamatosan felbukkan a környezetemben, akkor azt észrevenném, elvégre én is értek a természetmágiához – jelenik meg halvány, megnyugtató mosoly az arcán. – Nem sok minden marad titok előttem.

Csendesen telik a következő néhány napotok, és bár még nem vagytok annyira messze az otthonodtól, Lash csak néha használja a köztetek kialakult és megerősödött telepatikus kapcsolatot. Ilyenkor sem szavakkal üzen neked; inkább meleg szeretettel gondol rád, ami időről időre végighullámozhat az elméden – egyébiránt valószínűleg pihen vagy Cuinorral foglalkozik, ugyanis fiatok vélhetően elintézi, hogy másra ne legyen ideje.
Elidyr nem nagyon kezdeményez beszélgetést a továbbiakban; láthatóan nyomasztja őt valami, amitől nyughatatlanabbak a mozdulatai és a viselkedése egyaránt, ám nem úgy tűnik, hogy annyira meg akarná osztani az indokát. Feltételezhetően a korábbi témák taglalása során felmerült benne valami, amit megpróbálhatott elengedni, mégis egyre nagyobb teret nyert a gondolatai között. Ha kérdezted is ezzel kapcsolatosan, csak legyintett vagy nemlegesen megrázta a fejét, azt magyarázva, eszébe jutott egy régi történet, amit nem tud kiverni a fejéből – és persze a karja fájdalmának elviselése sem segít, hogy jobb hangulata legyen. Ágakon történő utazásotok során néha véreset köhögött, a tenyerére került köpetet pedig jobb híján a nadrágjába dörzsölte frusztráltan, szitokszavakkal kísérve a mozdulatot, de nem akart megállni egyszer sem; dacosan és makacsul folytatta minduntalan a sietős gyaloglást. Ilyenkor meg-megvillant ábrázatán és tekintetén az önutálat, mert felelőtlen volt és összeszedett egy olyan mérget, amit minden bizonnyal nem sokan képesek megfelelően kezelni.
Az elkövetkezendő éjszakák során még a sötétség eljötte előtt sikerült megtalálnotok a vándoroknak, átutazóban lévőknek szánt, elhagyatott kunyhókat. Ebből az ötödikben, és egyben az utolsóban nem volt fa, talán nem is meglepő módon: a negyedik kunyhó elhagyását követően fokozatosan érezhetted az erdő másabbá válását. Mintha egy másik területre lépnél át, egy másik lénynek a territóriumát háborgatnád, noha megmondani nem tudod, miért tapasztalod ezt; szemlátomást nincs semmi különbség az erdőben. Ugyanúgy nőnek a fák, ugyanúgy látni a csupasz bokrokat, a hóval fedett avart, ami alatt bizonyára rengeteg az ősszel lehullott levél, viszont...
A szokásosnál is némábbnak tűnik a vidék. Míg idáig felfedezhetted az élővilág halvány jelenlétét télre itt maradt madarak, hangosan faragó fakopáncsok, csendesen baktató őzek vagy egy-egy farkasfalka képében, most nem érzed egyetlen élőlénynek sem a jelenlétét olyan nyitottan, mint szoktad. Mintha rejtőzni próbálna minden vagy elzárkózni, esetleg megtartani a helyi titkokat maguknak, ami egy olyannak, mint te, aki szereti az erdőt és támaszkodik a segítségére, meglehetősen különös élmény lehet. Belül valószínűleg nyugtalanságot tapasztalsz ezt észrevéve annak ellenére is, hogy az erdő továbbra sem vet ki magából, de egyértelműen idegen vagy ezen a részen - akárcsak minden más elf.
- Közeledünk... – hallhatod Elidyr csendes hangját, egyértelművé téve, hogy számára is érzékelhető volt a változás, majd ráteszi a kezét a kunyhó kilincsére. Egy pillanatra felnéz a szürke fellegektől takar, kora délutáni égre, egy kicsit mérlegelve valamit, végül benyit. – Ma pihenjük ki magunkat annyira, amennyire lehet. Ha szerencsénk van, holnap megtaláljuk azt, ami kell, és indulhatunk vissza Lashhez, ha nem... – vesz egy mély levegőt, beljebb lépve a poros, láthatóan régen használt épületben. – Akkor kinn éjszakázunk, mert ennél tovább nem hiszem, hogy építettek volna bármit is – kezd el nézelődni a szegényesen berendezett épületben, nem zavartatva magát a sarkakban található sűrű pókhálók láttán. Hamar megpillantja azonban, hogy a korábbi helyszínekkel ellentétben itt nincsenek kandallóba dobható fahasábok, ami kellemetlenkedő morgást vált ki belőle. – Még jó, hogy van időnk keresgélni – vakarja meg a fejét elhúzott szájjal. – Viridiel – fordul feléd. – Valószínűleg te is érezted, de ez már nem elfek által lakott terület, ez már... Awyris, a mélye. Vagyis... Annak a széle és valószínűleg egy másik védőszellem figyeli ezt a területet. Nem hiszem, hogy vele problémánk lesz, és kétlem azt is, hogy a helyi szörnyek a környéken járnának, de azért legyél óvatos. Sose lehet tudni.

Nem egészen értek egyet vele a kövek elrejtésének nehézségeiben, hiszen azért vannak olyan helyek, ahová anélkül lehetne elrejteni, hogy bárki más felfedezné őket, de ekkor eszembe jutott, hogy abban igaza lehet, hogy vannak, akik megérzik őket és akkor még egy fa alatti rejtett barlang sem lehet akadály, erre jó példa volt a szörnnyel való találkozásunk. Ha nem vezet oda minket a fuvarosunk elleni támadás és Lash megérzése, akkor sosem gondoltam volna, hogy ott lehet valami, mégis odavonzotta azt a rémet is.
Mikor Elidyr megemlíti a fiamat, aki szerinte örökölte a kövek megérzésének képességét, a hideg félelem belemarkol a gyomromba. Nem! Nem akarom, hogy ezt az életet kelljen élnie, mint az előttem botorkáló férfinak és állandóan a következő lépésén, a következő lehetséges támadótól tartva vándorolnia a világban.
- Őt hagyd ki ebből! – morrantam fel. – Curinort ne vond ebbe bele. Neki jó élete lesz, nem ez! – intettem körbe a fagyos, kihalt tájon.
A fiam védelme mindent felülírt mióta megszületett, ahogy a feleségemé is, de alapvetően már nem haragudtam Elidyrre, ha leszámítjuk azt, hogy szerintem rossz döntést hozott a múltban, nem lehetett könnyű az élete, hiszen ez és a kövek átka az egész életére kihatott és egyedüllétre kárhoztatta.
- Hát persze. – bólintottam arra, hogy ő sem védtelen és képes megvédeni magát. – Hiszen még életben vagy.

Az utunk a heves kezdés után csendesen telik, ezeket az úton lévő órákat csak a Lash-tól érkező meleg és szerelmes érzelmek teszik kellemessé és kevésbé fárasztóvá. Megnyugtat a tudat, hogy ő is és Curinor is jól vannak. Ilyenkor kicsit megszaporázom a lépteimet, hogy mielőbb végezzünk a küldetésünkkel és hamar a karjaimba zárhassam őket.
Egy idő után azt is feladtam, hogy Elidyrből kihúzzam mi izgatja, teszi egyre feszültebbé, bár nem csodálkoznék, ha az aggasztaná, hogy a betegsége idő előtt legyűri, mert már az is csoda, hogy még így bírja magát ezzel a fertőzéssel. Ha mondani nem is mondja, de nem vagyok vak, hogy ne lássam, amint romlik az állapota és már a tüdejét is elérte a méreg.
Egy idő után már hiába próbálom felszítani magamban a düh tüzét, hogy Lash miatta szenvedett olyan sokat, elmossa a sajnálat, mert akármilyen döntést is hozott, éreztem rajta, hogy mennyire bántja, hogy elhagyta a lányát, még ha meg is tudta indokolni, hogy valami rejtélyes hatalom rárótta a követ őrzésének elhagyhatatlan terhét. Senki nem érdemel ilyen halált.
Lassan magunk mögött hagytuk a vándorok kunyhóit és kényelmét, amit a bekészített tüzelők jelentettek, valamint a még valamennyire ismerős erdőt és érezni lehetett az idegenebb világot. Mintha megszünt volna körülöttünk az élet, a növényzetet már eddig is egyre halkabban és gyengébben éreztem, de most már semennyire és egy állat neszezését sem hallottam, akármennyire is füleltem. Sok felé jártam már, de ez megrémített, ennyire sehol nem éreztem a környezettől elszigetelve magam. A kunyhót sem látogatta már nagyon régen senki, vagy ha igen, sietősen távozott mert a tűz sem volt bekészítve.
Ezt Lash apja is megerősítette, mikor kiderült ő sem érez másként.
- Jó lesz már, ha véget ér az utunk. – sóhajtottam, ahogy én is körbenéztem. – Jó lesz már ágyban aludni, még ha meg is szoktam már a vándorlásaim során a föld keménységét vagy az ágak ölelését. Neked is elkél már a segítség. – intettem a karja felé.
A figyelmeztetésére bólintottam, mert igen, természetesen éreztem a változást, ahogy ő is.
- Ha eddig eljutottunk, haza is fogunk jutni, ezért te se tegyél semmi meggondolatlant. Nekem nem kell bebizonyítanod semmit, de a lányodnak még igen, ahogy az unokádnak is. – néztem a szemébe határozottan és a kezem nyújtottam neki.