Dagnír

Megszaporodtak a dolgai, mióta apja, Uráldur a szokásosnál is hosszabb időt töltött távol. Talán távozásával két-három hónappal rá kezdődtek azoknak az ügyeknek az intézései, amiket egyébként a hadvezér szokott, bár jóformán már egy év eltelt, és a helyzet egyre tarthatatlanabb. Ideje kezdeni valamit a felmerülő problémákkal, Uráldur hiányával, bármennyire fájó és elkeserítő - sok kívülálló számára pedig kárörvendést jelentő -, ám más vezető egyéniségek kétkedését meg kell előzniük, nehogy aztán bekopogtassanak, megkérdőjelezve a Pók-ház további rangosságát és erősségét.
Bár édesanyja is kivette a részét a teendőkből annyira, amennyire tőle tellett, néhány az ezredesekre is esett, így ő maga sem volt rest, mikor eljött az ideje a nagyobb aktivitásnak. Arról nem beszélve, hogy ő maga is távol volt egy kisebb egységével, kezeskedve néhány dologról és próbálva a bosszantó szekérrabló népségnek is a nyomára bukkanni, de minduntalan meglepetést okoznak. Hol félrevezetik őket egy teljesen máshol való megjelenésükkel, hol teljesen kiszámíthatóan lépnek, csak éppen nekik, a másik oldalról nem az, mivel a gondolataikban és lépéseikből nem tudnak olvasni. Kaotikus rendszertelenséget alakítottak ki, ezzel ellehetetlenítve, hogy komolyan tehessenek ellenük bármit, hiszen arra senki nem fog áldozni egységeket, hogy kétszer-háromszor annyian őriztessék a kufárok szekereit, élelem ide vagy oda. Jobb esetekben mondjuk a vezetők a sajátjaik élelméről kezeskednek és ők maguk tervezik meg az ellátmány beszerzését, ám a falvak és városok így nem fogják megúszni, bár mintha…
Nem, az ilyenek gondolnának arra, hogy ne lépjen fel halálos éhínség Zevadar egyes területein? Az ilyen kis eltaposni való férgek, akik képtelenek lennének egyébként teljesíteni a rendszerükön belül, és így, kiskapukat és más lehetőségeket találva inkább sötételfet megszégyenítően ellenük fordulnak?
Vesz egy mély levegőt, arra gondolva, hogy ez nem az ő sara, mert bár valóban nem az, ha távolra gondol, sok galibát fognak még okozni, amit most már nem ártana elfojtani, kérdés, miként. Az biztos, hogy a főbb vezetőjüket mindenképp el kell fogniuk, és a csoportjuk fejét levágva feloszlatni az egészet, elfogni mindet és egy kis börtönben való szabadságolást követően látványos kivégzésben részesíteni őket, példát statuálva mindenkinek.
Ezért ment ki párszor terepre, és nem egyszer botlott bele Al-Nuszra egységeibe sem. Habár a hadvezér nem mondott semmit arról, hogy keresne valakit, katonái távolléte nagyon is erre utalt, és végül, mikor rákérdezett, egy idő után persze a katona se tudta tartani a száját, és szépen kikotyogta, hogy azt a két taknyost keresteti annyira, bár ő már valószínűleg hagyná őket elsorvadni a koszban és bűzben, az aljanép között, ugyanis feltörekedni aligha lesznek képesek. Nincs meg bennük az a potenciál, és ha meg is lenne, hamar leverésre kerülnének, köszönhetően a kémek és katonák jelentéseinek… Vagy ha fel is törnek… Ha mégis sikerül bármit is elérniük, akkor meg úgyis sokkal édesebb elvenni tőlük azt, amit megszereztek, sárba tiporva őket, teljesen kiábrándítva őket abból, amiben hittek.
Egy mosoly kúszik az ajkaira, ahogy erre gondol, és pontosan ezt akarja csinálni azokkal a nyomorult lázadókkal is. Azt hiszik, elérhetnek bármit is, de mindegyiknek le fogja törni a szarvát, mert a hatalom ellen nem fognak tudni tenni hosszútávon semmit. Beleringatják majd magukat valamiféle optimista tévhitbe, és ha csak egy aprót is, de véteni fognak. Ő pedig akkor fog lecsapni.
Még egyszer végigporolja magát, megigazgatva elegáns ruházkodását, ahogy a palota folyosóit járja kíséret nélkül. Nincs szüksége rá, a helyiek meg hamar fel fogják ismerni, és különben is, nem áll szándékában más hadvezérek, vezetők által elfoglalt lakóhelyiségek folyosóin tartózkodni, hogy aztán az ő testőreik gyanakvását kivívva nemes egyszerűséggel elfogásra kerüljön kémkedés vádjával. Legszívesebben felnevetne ennek gondolatától, és legyen akármennyire abszurd, az éjtündék nemzetsége nagyrészt ilyen; abszurd.
A lépcsőket megmászva és néhány sarkon befordulva már ismerőssé válnak számára a folyosók és néhány katona felismerni látszik, így mikor köszönésüket meghallja és főhajtással vagy haptákba állással üdvözlik, csak egy hideg mosollyal társított intéssel köszöni meg, viszonozva az üdvözlést egy jóval magasabb rangú attitűddel. Igazság szerint egyetlen testőrnek a jelenléte számít most neki, mert csak pletykaként rebesgették a visszatérését, ám a saját szemével akart meggyőződni ennek hitelességéről és valóságosságáról. Persze nem ez az egyetlen indok, ami miatt visszatért otthonába, egy helyettest kijelölve a helyére saját birtokain, ez inkább számít mellékes jónak, tekintve, hogy nem hisz a fülébe jutottaknak. Nem mondaná, hogy lehetetlen, hiszen vannak rá módok, csak éppen senki épeszű sem akarja olyan mélységekig bolygatni a túlvilágot, főleg nem ennyi idő elteltével. Apja se tett semmit, hű szolga ide vagy oda, pedig aztán hűségesebbet aligha találhatnának, és, ha másnak nem is, maga előtt kénytelen bevallani, a halálhíre annak idején igencsak elkeserítette. Talán ezért sem akar hinni, nehogy kiábrándulás legyen a vége, mint azoknak a piócáknak, akik ennek a kemény társadalomnak a munkáján élősködnek titkos kis barlangjaikban.
Ha esetleg a mindig hű, ranglétrát a kemény munkájával, kitartásával megmászott katona vonásait megpillantja a szokásos testőrparancsnoki ruhájában - éppen akár visszajőve a kimenőjéről vagy pár ügy intézéséről -, megtorpan, látványosan és hitetlenkedve. Nagyobbra tágult szemekkel fürkészi az ismerős alakot, és akármilyen edzett is legyen sötételfként az érzelmek takarásában, nem zavartatva magát kimutatja pillanatnyi megrökönyödését, ami hamar egy szelíd mosolyba fordul. Hát igaz, hogy szinte már legendás módon a halálból visszatért, hiszen nem sokan térnek vissza az élők sorába, főleg nem ennyi év után.
- Rathal, barátom - lép elé, jobbját nyújtva egy tőle rég nem érzett kézfogásra, és nem tagadhatja, hogy hiányzott neki ez a fajta üdvözlés, talán a közös edzések közben kialakult barátságuk miatt, talán a megkérdőjelezhetetlen hűsége miatt, esetleg mindkettő miatt, mert az előző parancsnoknak kijelentett alakkal egyáltalán nem érezte helyénvalónak ezt. Inkább tűnt azzal az egyénnel valamiféle éjtündés ridegségű köszöntésnek és formalitásnak az egész, ami a rangból adódó kötelező viszonyt erősen sugallta. Nem mintha gyakran járt volna ezen a helyen egyébként is, ám most, hogy apja nem vigyázza ezt az otthont, lehet, kénytelen lesz visszatérni nem túl nagy bánatára. A saját körében egyébként sem tapasztalta azt a fajta családi szeretetet, amiben nevelkedett,
Ha a férfi elfogadja a jobbot, akkor erősen rászorít, mosolya finoman szélesedik, majd egy finom rántással vonja magához közelebb, hogy egy baráti ölelésben részesítse, meglapogatva a hátát közben, kézfogásra nyújtott kezét el sem engedve. Különös? Meglehet, de, ha Rathal nem, akkor senki más nem érdemel ilyesfajta fogadtatást. Végül aztán kihátrál, elengedve a kezét is, megtartva szívélyes mosolyát.
- Örülök, hogy ismét a testőrparancsnoki pozíciódban látlak - biccent egyet. - Nem mertem hinni a híreknek, azt hittem, még egy kicsit elidőzöl az utadon - enged meg egy laza, keserédes humort, és bár nem mutatja ki teljesen, a szeme csillogása áruló lehet, hogy a visszafogott hangsúly mögött nagy az öröm. - Gondolom, hiányoztak az itteni körülmények. Minden visszatért a megszokott kerékvágásba? - érdeklődik, és feltételezve, hogy egyébként is a lakosztályba megy, lassú léptekkel megindul felé, ám mivel nincs túlságosan messze, eltűnődve hümmög. - Mit szólnál hozzá, ha a kimenőd alatt elmennénk valahova? Megihatnánk valamit, és beszélgethetnénk, úgyis elég rég találkoztunk, és legalább kimozdulsz te is innen - veregeti meg a vállát játékosan és ugratólag. - Előtte még édesanyámmal kell megbeszélnem pár dolgot, talán mondanom sem kell, miért. Bizonyára itthon van Meleth mellett - kutatja kérdőn a testőr vonásait.

Nagyon hamar visszazökkentem a napi teendőkbe és a kezdeti pletykálkodás is elhallgatott már, amit a megjelenésem kiváltott. A bokros teendők nekem is segítettek abban, hogy feldolgozzam magamban a történteket, bár, mivel Ale volt a helyettesen és naponta többször is találkoztam, beszéltem vele, ezért sosem feledhettem el teljesen. Mindig volt bennem egy apró félelem, hogy ez az egész egyik pillanatról a másikra megfordulhat és én holtan esem össze. Félreértés ne essék, nem a haláltól féltem, hanem „ettől” a haláltól. Harcban, a család védelmében elesni méltó halál lett volna és reménykedtem benne, hogy ez az ajándékba kapott élet, nem az első módon fog véget érni nekem.
Éppen ezért kevés pihenést hagytam magamnak, hogy ne kelljen ezeken gondolkoznom, de szerencsére az Úrnő épp elég intéznivalót adott, hogy ezzel ne legyen gondom. Érezni lehetett, hogy az Úr hiánya mennyire rányomja a bélyegét a Házra, még úgy is, hogy Isis igazán mindent megtett, ami csak erejéből telt. Ám a sötét elf társadalom eléggé meghatározta, hogy egy nő meddig mehet el.
Sajnos Uráldur életben lévő elsőszülöttje már saját házát irányította és ha csak nem akarta volna beolvasztani vagy beolvadni a Pók Házba, akkor nem nagyon tudott mit tenni.
Dagnar lett az egyetlen remény, ám ő is messze volt, talán nem is tudta, hogy az apja már jó ideje eltűnt és semmi hír nem volt róla azóta. Azt nem tudtam, hogy Isis megpróbálta-e értesíteni, ahogy én párszor megpendítettem neki, de hát én csak egy szolga voltam, - még ha megbecsült is, - így az Úrnő kezében volt a döntés.
A Ház katonai vezetőjétől érkeztem épp vissza, hogy milyen tennivalók és beszerezni valók kellenek nekik, hogy az Úrnő számolni tudjon vele, amikor elgondolkodó tekintetem megakadt egy ismerős alakon a lakosztályhoz vezető folyosón. Minden más kiszaladt a fejemből és csak néztem a férfit, mert igen, már kész férfi állt előttem, majd az ő arcán megjelenő mosoly az én arcomon is felderengett.
Gyorsan léptem közelebb hozzá, ahogy a kezét nyújtotta és én megragadtam úgy, ahogy mindig is tettük: az alkarját fogtam át a könyöke alatt, egy erős, a barátoknak és fegyvertársaknak kijáró szorítással, majd engedve a kis húzásnak vállunk egymásnak koccant és alaposan meglapogattuk egymás hátát.
- Dagnar! Boldog a szívem, hogy ismét láthatlak! Kész férfi lettél!
Mindig is közel éreztem magamhoz a fiút, mint egy fivért és vele sosem tudtam tartani sem azt a távolságot, amit még a katonatársak is tartottak, főként, hogy Dagnar az Első Lord és az én uram fia volt. Ez a ritka barátságok egyike volt, olyan, mint a fehér holló.
- A halál sem tudott visszatartani attól, hogy vigyázzak a gondjaimra bízottakra és főleg rád, mert mit is kezdenél nélkülem. – vágtam vissza és úgy éreztem magam, mint egy virgonc kölyök, vigyorogtam, mint a vadalma, szigorú vonásaim a szokatlan mimikától repedeztek. – Itthon minden rendben, bár nagyon jókor érkeztél, azt hiszem az Úrnő már kezd ereje végén járni. Minden tiszteletem az ővé, hogy eddig is kitartott és kordában tartotta a koncra éhezőket. Tudod, hogy jó pár Ház ennél erősebb helyzetben is elbukott már, ha eltűnt a Ház feje. – foglaltam össze tömören.
Nem tudtam, hogy mennyire van képben, de egy beszélgetés, mindenképpen jól jött volna, mind egy baráttal, mind egy felelős vezetővel, aki képes iránytani akár egy sereget is.
- Igen csak örülnék neki. – bólintottam a meghívásra hát, aztán a lakosztály felé intettem. – Igen, ha ideje engedi vele van, ami mostanában elég kevés. Elkísérlek odáig, aztán ha alkalmas lesz, küld egy őrt a szobámhoz és már megyek is. – tettem hozzá.
Még pár szót váltottunk az utazásáról és a mostani feladatairól, aztán az ajtónál elváltunk és mentem a dolgomra. Ha megkaptam az értesítését, rendbeszedtem magam és mentem a találkahelyre.

Dagnír

Az erős, bizalmas szorítás és a kölcsönös vállveregetés még szélesebb mosolyt csal az arcára, és ilyenkor érzi azt, hogy van szíve, ami képes a baráti ragaszkodástól és bizalomtól felmelegedni, mert egyébként minduntalan fagyosan didereg, átadva az észnek és gondolkodásnak az irányítást. Ezredesként, egy csapat élén nem puhulhat el, nem hozhat kegyelmes ítéleteket és nem engedheti meg, hogy az érzései túlzón kifejezésre kerüljenek. Muszáj stabilnak lennie, muszáj egy oszlopnak, kősziklának lennie, egyenesen egy hegynek, amit képtelenek az alatta szolgálók megdönteni és lerombolni – de ő nem ilyen. Nem olyan, mint az apja, aki képes bármit faarccal végignézni, benne több az érzelem, de a sajátjai megtanulták már, hogy sosem bízhatják el magukat az esetében, arckifejezés ide vagy oda.
Nem mondaná, hogy igazán felfogná Rathal jelenlétét, kissé olyan, mintha álmodna, hiszen hosszú évek óta nem látta ebben az épületben, és talán valahol már el is engedte, hogy viszontláthatja. Nem is fogja elszalasztani a lehetőséget, hogy néhány hosszú órán keresztül társalogjanak egy drágább helyen valahol a környéken, de ezt majd még kitalálja, sajnos ennek még várnia kell, mert előbb fontosabb ügyeket kell intéznie. Biztos abból sincs a legkevesebb, anyja tegye bármennyire jól a dolgát.
- Nem akarok kérkedni, de azt hiszem, ezredesként már ideje volt, még ha borostát nem is sikerül növesztenem a mai napig – húzza ki egy kicsit magát, megengedve egy komisz félmosolyt, végigsimítva az állán, és valahol belül nagyon elégedett, hogy Rathalt így láthatja. Nem olyan gyakoriak az őszinte, boldog mosolyok sötételf földön, de legalább az ő szűk körükben ebből nincs hiány.
Szinte már pimasznak nevezhető visszavágására érdeklődőn vonja fel a szemöldökét, majd karba teszi a kezét, finom arroganciával emelve meg a fejét. Ha nem Rathal lenne előtte, akkor biztosan a tyúkszemére lépne egy odaszúró megjegyzéssel, helyére rakva azt, aki vele szemben ezt megengedi, tartva a tekintélyét, ám ez most egy egészen más helyzet egy egészen más személlyel.
- Micsoda arcátlanság, ez párbajért kiált! – mondja könnyed szórakozottsággal.  – Attól tartok, az ügyek rendezése és a beszélgetésünk után helyre kell tegyelek, kissé mintha elkanászodtál volna – nevet a tekintete, és bár hangjába igyekszik némi feddő színt vinni, nem lehet komolyan venni, ám a felkérés így is egyértelmű a közös gyakorlásra a közeli jövőben. – Ajánlom, hogy ne legyél berozsdásodva... – emeli fel figyelmeztetőn egyik kezét, kinyújtva mutatóujját. - ...ugyanis vereség esetén súlyos árat kell fizess: az azt követő összeülésünkkor te fizetsz két kört. Ha te nyersz... Akkor meg én fizetem.
Az, hogy most hány katona figyeli éppen őket, különösen nem foglalkoztatja; az őt fürkésző tekintetek érzetét nemes egyszerűséggel lesöpri magáról, és ha féltékenyek is, hát legyenek, ha meg rosszallják, hát tegyék. Ez az ő kapcsolata és az ő döntése, és arra, hogy ő legyen az egyik következő hadvezér, egyre több esély van, szóval elkezdhetik megszokni.
Hamar elkomolyodik aztán, ahogyan a testőr gyorsan összefoglalja az események itteni alakulását, és komor bólintással ért egyet a szavaival.
- Igen, pontosan ezért érkeztem, mondhatnám, aggaszt a helyzet, Fawenről sem hallottam már mióta, akit bár bizalmatlanul kezeltünk mindig is, a mi családunkat pártolta talán a leginkább, így segítségét vehettük volna. Ráadásul Al-Nuszra katonáival is találkoztam, míg részben a saját ügyeimet intéztem, és nem éppen a kirendelt helyükön találtam őket – magyarázza halkabban, miközben a lakosztály felé indul lassú léptekkel. – Bizonyára ő is érzi apám hiányát, és tartok attól, hogy hiába emelte apám a hadvezéri rangba, most fog visszaélni vele. Ha még nem jött ide látogatóba, akkor nemsokára megteszi, ebben nem kételkedem, és még az sem kizárt, hogy munkakörünkön kívül ugyanarra a prédára vadászunk, noha erre még nincs bizonyítékom... – emeli állához jobbját, baljának alkarját pedig a hátához húzva tartja. Kisvártatva visszaengedi a kezét, és hátul összekulcsolva azokat sétál tovább. – Mindenesetre nem akartam, hogy ennél tovább édesanyám vállait nehezítse a súly, valószínűleg vissza is költözöm ide, mert innentől nem tudhatjuk, apám mikor tér vissza. Ha visszatér-e egyáltalán... – szűkíti össze a szemeit sötéten, és kifejezetten bosszantja, hogy semmi hír nincs Uráldurról. Eddig se nagyon volt olyan, aki üzengetett volna hosszú távollétei alatt, de most kifejezetten frusztráló, még akkor is, ha esetleg valami titkos küldetésen van Fawennel, amiről valamilyen megmagyarázhatatlan oknál fogva nem beszélt senkinek. Talán dühös is lenne az apjára, viszont kellően rágta már ahhoz a témát, hogy ne legyen keserű a szájíze emiatt, hanem az ügy megoldásán gondolkozzon és azon, hol lehet. Azt sem tartja kizártnak, hogy azzal az átkozott gyomzabálóval találkozott, és most Awyrisban van jobb esetben csak rabságban.
Azt a kis nyomorultat is meg kellett volna már akkor ölnie apjának, mikor Aglarnis lényegében a kezébe adta őt. Fel is háborította, amint a fülébe jutott, hogy egyik alkalommal csak úgy elengedte, és most mi az eredménye?
Vesz egy mély levegőt, és megdörzsöli behunyt szemeit egy fejrázás kíséretében. Végül is apja alakította a saját sorsát, ő biztos végzett volna azzal a kis pondróval, aki volt olyan tökös, hogy betegye nem egyszer és még csak nem is kétszer, de számtalanszor a lábát Zevadarba még úgy is, hogy Dante poklát is megjárta. Van tartása, de nem lesz olyan kegyes vele, mint az apja, és ha kell, ízekre szedi, hogy elvezesse a Pókok fejéhez.
Sikerül aztán pozitívabb témák felé terelnie a beszélgetést a meghívással, amire visszatér a mosoly az arcára, és bár nem terhelné Rathalt ilyenekkel, sajnos ezek őrá is vonatkoznak ebben a rangban. Nem fogja tudni sokáig magával hozni, ha esetleg Capitalon belül hosszabb időre szólítja valami, hiszen a család mellett a helye, de talán tud majd adni neki néhány megbízható katonát, akiket tud nélkülözni. A saját csapatait nem állomásoztathatja itt, nekik a saját rezidenciáján a helyük és azt kell védeniük.
Egy bólintással veszi tudomásul, hogy jól sejti az itthon zajló ügyek mikéntjét a kis apróságokkal egyaránt, és igazán felemelő lesz ismét találkozni anyjával és kisebbik húgával. Aglarnis még biztos barangol valahol, de ha nem és valahol a környéken van, vele is lesz beszélnivalója az apja és a gyomevő fajankó kapcsán.
- Rendben van, talán ma estére a legfontosabbakat meg tudom beszélni, szóval ne kalandozz el mindenféle kuplerájba most, hogy átveszek némi felelősséget és terhet rólad és anyámról egyaránt – jelennek meg újabb pimaszkás vonások az arcán, tudva, hogy a sötételfek közt viszonylag gyakori az ilyen, ám ő maga nem nagy rajongója ezeknek a helyeknek. Nem mintha ne lettek volna futó alkalmak, de ezek is elég elszórtak voltak; főleg azokkal a hölgyekkel ismerkedett mélyebben, akiknek aktuálisan udvarolt.
Még a rövid sétájuk alatti csevegéssel megemlíti az egyelőre nem túl veszélyes, de hosszútávon kifejezetten bosszantónak ígérkező szekeres társaságot, akiknek próbál a nyomára bukkanni, ám ezen, és azon kívül, hogy Al-Nuszra katonái más helyeken is előfordulnak, nagyon nincs mit mesélnie. Az ezredében minden a lehető legnagyobb rendben van,  hiszen mindenki tudja, mivel jár az engedetlenség – nem feltétlenül tűnik első szempillantásra sem kegyetlennek, sem keménykezűnek, de nagyon komolyan meg tudja szorítani azt, aki ellene áskálódik. Megpendíti a birodalom elhagyását is Aglarnis tapasztalatainak segítségével, hogy megpróbáljanak apja nyomára bukkanni – vagy legalább azt az ostoba erdeit nyakon csípni, hátha tud valamit, ha már Fawen sincs itt, aki meglehetősen jóban volt apjával. Vidáman sajnos nem tudja zárni a gondoktól terhes beszélgetést, így csak egy ígéretet tehet: amit tud, megtesz, hogy a családjukat továbbra is erősnek, és ha lehet, még erősebbnek lássák, ha már Thoron ide se dugja az orrát, mert van elég gondja a saját házának vezetésével.
Nem kifejezetten örül, hogy esélyesen át kell vennie a hadvezéri rangot, az túl nagy változás lenne így hirtelenjében, amihez nem biztos, hogy képes lenne jól alkalmazkodni, ám ha más nincs, akkor megteszi. A Pók-házat nem taszíthatják le a mélybe, kitörölve a történelemből, és ha apja visszatér és büszkén fog nézni rá, talán ki tudja majd jelenteni ő is saját magának, hogy nem veszett kárba a sok erőfeszítés és méltó ennek a nemzettségnek a továbbviteléhez.
Rathal távozásával még int egyet neki búcsúzólag, aztán bekopog a lakosztályba. Talán senki sem értesítette még édesanyját a jöttéről, így kellemes meglepetésben fogja részesíteni, noha talán közel sem annyira örömteliben, mintha Uráldur tért volna vissza.

Ha nem négyszemközt lennénk, eszembe sem jutna megengedni magamnak, hogy ilyen hangon beszéljek Dagnir-ral, még ha az előző életemben elmondhattam magamról, hogy igazi barátság volt köztünk, ami a mi érzelemszegény társadalmunkban igazi különcségnek számított, főként, hogy ez a Ház urának, az Első Lord-nak a fiával volt.
Azonban tisztában voltam vele, hogy most egy kíváncsi fül sincs a közelben, így, ha minden maradt a régiben, akkor a fiú a humorosabb oldalát fogja látni a szavaimnak és úgy is fog reagálni.
Nem tévedtem, de azt is éreztem, hogy már a határokat súroltam, hiszen mégis csak egy nagy Ház leendő örökösével beszélek, aki a hadseregben is magas rangban szolgál.
Még mindig az újratalálkozás mosolyával az arcomon hajoltam meg felé a jobb kezem a mellkasomon keresztbe téve.
- Állok szolgálatára nagyuram, amikor csak óhajtja! Volt alkalmam leverni magamról a rozsdát, míg visszaértem és itt is igyekszem formában tartani magam, így úgy vélem, nem az én pénztárcám lesz szegényebb.
Nem az én tisztem, hogy a Ház jelenlegi nehézségeiről beszámoljak Dagnir-nak, de minden információ csak segíti abban, hogy átlássa a helyzetet, amiben most vagyunk és segítsen az Úrnőnek megerősíteni a Pók Ház pozícióját.
- Fawen már azelőtt ismeretlen helyre távozott mielőtt Uráldur elment. – bólintottam a meglátására. – Al-Nuszra meg valami kölyköket hajkurász, felesége Thea lányát és első férje fiát. A városban munkálkodó besúgóink azt a pletykát hallották, hogy „szegény” hadvezért alaposan megszégyenítették, mert egészen háza mélyére behatolva, lopta el Aw fia a lányt, ráadásul valami erdei lomzabáló nő segítségével. Azt suttogják a rossz nyelvek, hogy a kölyöknél van apja öröksége, amire Al-Nuszrának fáj a foga….. – számolok be a dolgokról, miközben Dagnir mellett sétálok a lakosztályok felé.
Arra, hogy a fickóval vigyázni kell, csak helyeslően bólintani tudok.
- Az az ember vezetője hátán kapaszkodott fel és megölte a mostohafiát, hogy ne legyen konkurenciája, ez még nálunk sem épp megszokott, mármint az utóbbi. – húztam el a szám, hiszen az intrika napi szórakozás volt, de egy tehetetlen kölyök megölése…….
Pár percig szótlanul gyalogolok mellette és hallgatom a terveit. Nem mondom neki, de én nem bízom benne, hogy a Pók Ház fejét valaha viszont látjuk. Saját jószántából biztosan nem hagyná ennyi időre magára uradalmát, mert ő van a legjobban tisztában azzal, milyen gyorsan taszíthatnak le valakit a trónjáról.
- Örömmel hallom, hogy visszaköltöznél. Isis úrnőre rá fér a segítség és az, hogy a húgoddal több időt töltsön. Ráadásul Aglarnis miatt is aggódik, ő sem jelentkezett egy ideje, bár a megbízása titkos volt, ez túl sok egyszerre most.
Úgy vélem ennyi elég is lesz a gyors összefoglalóból, különben is megérkeztünk a magánlakosztályhoz, így egy újabb meghajlással búcsúzom, kissé hivatalosabbá is igazítva a hangom, hiszen itt már őrök állnak és még ha tudják is, hogy elég közvetlen a viszony köztem és Urunk kisebbik fia között, nem kell, hogy ezt a szájukra vegyék.
- Ezredes úr! Majd üzenek a Madam-nak, hogy tegye át az időpontomat máskorra. – a vigyor szinte csak egy pillanatra suhant át az arcomon, mert Dagnar tudja, hogy nem gyakran fordulok meg ilyen helyeken, ráadásul mostanában időm sem igazán van a szórakozásra, kicsit összejöttek az események. – Várni fogom a hívásodat. – köszöntem el tőle és magára hagytam. Lesz gondja neki is, ha tisztába jön a mostani helyzettel.

Isis

Férjem irodájában ültem és a levelet fogalmaztam, amiben próbáltam valahogy diplomatikusan megfogalmazni a Kígyó Ház úrnőjének, hogy Aglarnis nem fog a fiához feleségül menni, bármennyire is azt erősítgette, hogy ezzel tulajdonképpen megmenteni az elárvult Házunkat.
Mikor kopogtak kissé ingerülten szóltam ki.
- Mondtam, hogy legalább egy óráig ne zavarjanak, olyan nagy kérés ez?

Dagnír

Az okos figyelmeztetés Rathatltól a pimasz mosolyát magabiztossá és kihívóvá teszi, és talán nem kell elmondania, hogy neki sem volt éppen feladatmentes időszaka. Igazából egy sötételf sosincs feladat nélkül, és ha arra gondol, hogy bármikor baj történhet, jobb is, ha állandó felkészültségben van, rozsdamentesen.
- Nos, azt hiszem, ezt már csak a párbajunkkal deríthetjük ki. A pénztárcám kinyitásába sajnos sokaknak beletört a bicskája már, így ne vedd könnyűpénznek – vigyorog rá Rathalra, de mellőzve mindennemű önelégültséget; nem szereti többnek mutatni magát, mint ami, így marad a sötételfektől szokatlan ugratásnál. Bár kit is próbál áltatni? Pont a Pók-ház testőrparancsnokát? Ugyan már, nagyon is tisztában van a képességeivel, mint ahogyan ő is Rathaléval.
Mikor társa elkezdi ecsetelni a helyi ügyeket, egy kissé megemelkedik a szemöldöke, elsősorban a pletykánál. Azt tudta Al-Nuszra közlékennyé váló katonáinak köszönhetően, hogy azt a két fattyat keresi annyira és főleg miattuk szórta szét az egységeit Zevadar-szerte, de hogy örökség is lenne a háttérben, meg erdei? Kész röhej, nem is érti, hogyan lehettek erre képesek. Egyáltalán egy erdei hogyan jutott a határaikon túlra? Vagy annak a kölyöknek a rabszolgája lenne? Nem beszélve arról, hogy a palotában is észrevétlenül közlekedett ezek szerint, ami nem éppen jellemző. Még annak a taknyosnak a beszivárgását el tudja képzelni, ha ügyesen cselekszik, és nagyon úgy tűnik, hogy ügyes volt, nem is kicsit...
- Nocsak-nocsak – jelenik meg egy mosoly az arcán, és már látszik rajta, hogy azt latolgatja, miként tudja mindezt a saját előnyére hajtani, ám nem akarja túlságosan szóval tartani ezzel; majd ha iszogatnak, akkor ráér összerakni az apró darabokat. Hallott ezt-azt más helyszínekről is, a határnál nem sokkal az itteni szöktetés után határőrök is haltak meg, kettő, szám szerint, ráadásul Dreyndra is akkortájt tűnt el... Pontosabban még az itteni események előtt, aztán kinevezésre került a helyére egy démonivadék. Mindemellett... Az erdeiek királya is visszajutott otthonába, és erről a hírek a határőrök levadászása után kerültek elő. Csak nem az a szuka tette mindezt? Mondjuk minek segítette volna azt a fattyút?
Összeszűkített szemekkel halad, tűnődve és próbálva összerakni a szálakat, bár a személyek ismeretlensége miatt nem túl sokat haladhat előre ennek kapcsán. Az biztos, hogyha elkapja azt a korcsot, akit annak idején a király maga mellett tartott, valószínűleg csak azért, mert a halott hadvezérnek a leszármazottja, sakkban tarthatja vele Al-Nuszrát. Már ha sikerül előbb megtalálnia őt.
Halvány félmosolyra húzódnak az ajkai, amihez gonosz és becsvágyó tekintet társul, valamiféle kellemes kárörvendő bizsergést érezve, ahogy belegondol, miként tarthatja markában a hadvezért. Túl sok hibát ejt, és bár rosszallotta apja tettét a kinevezést illetően, hiszen századosként sem teljesített már annyira jól a tiszt, ám valószínűleg azért tette hadvezérré annak idején, hogy képes legyen kordában tartani és a saját akaratának behódoltatni. Más kérdés, hogy ez nem kifejezetten lesz hosszútávon a nép hasznára, már ha több baklövést követ el, bár jócskán javultak ezek az arányok a hadvezérré nevezése óta.
Rathalra pillant a maga sejtelmes nézésével, még mindig szövögetve azt a bizonyos hálót, bár mivel apjáét képtelen folytatni, egy újba kezd. Mintha egy igazi pók lenne, bár azokkal a nyolclábú lényekkel ellentétben a saját hibáit képes kijavítani és nem kezd bele egy új csapda készítésébe.
- Ezeket igazán jó tudni, még több lehetőséget nyit nekem az előnyszerzésre – biccent egyet köszönetképpen, az újabb információra viszont megkeményednek a vonásai. Tisztában van azzal, hogy Al-Nuszra kegyetlen és gyakorta kiszámíthatatlan, ám ezt a lépését már régen rossznak tartotta.
- Pedig felhasználhatta volna beházasodásra vagy egy másik család saját házába való beolvasztására. Még csak egy kölyök volt, mikor megölte, semmi félnivalója nem lett volna később sem a tapasztalatbeli különbségek miatt, és ha életben hagyta volna, akkor most minket is megkörnyékezhetne egy házassági ajánlattal. Még ha Aglarnis nem is rajong ezekért, a családfő nélküli családunk helyzete biztosítva lett volna ezáltal, már ha az érkezésem előtt hozakodik elő ezzel. De ez a hajó már elment, ahogy azt mondják, kicsit előrelátóbbnak kellett volna lennie. Ezt még apám eltűnésének sem kellett volna befolyásolnia  – válik ábrázata a komolyból nyugodttá, némi elégedettséget érezve, hogy erről a részről nem lesznek kiszolgáltatva Al-Nuszrának, hiszen könnyen vissza lehetett volna ezzel élni. Ha minden igaz, már korábban Thea kopogtatott náluk, még néhány éve, bár az is egy egészen abszurd szituációvá vált, amennyiről értesült.
- Ezt megértem – mosolyog halványan. – Majd a kezembe veszem az itteni ügyeket, mielőtt elharapódznának – vesz egy mély levegőt. – A vihar előtti csendben még fel lehet készülni a viharra – fürkészi a folyosót, megpillantva a lakosztály régen látott ajtaját. Az őröknek egy biccentéssel köszön, megadva a nekik járó tiszteletet, és talán nem kéne még ennyit se tennie rangjából és pozíciójából adódóan, egy fejbiccentés nem nagy ár, ráadásul a beosztottak is érzik a törődést, ezáltal jó eséllyel erősítve a hűségüket.
- Köszönöm, parancsnok. Ha esetleg kárpótlásra vágyna a kisasszony, majd tárgyalunk erről is – biccent egyet, és bár feszes magabiztossággal áll a lakosztály ajtaja előtt, Rathalra nézve szinte kacagnak a szemei, búcsúzására pedig még egyet bólint, azzal egy halványan derengő mosollyal kopogtat, bár ez nevetésbe fulladna, ahogy kihallatszódik édesanyja hangja, ám tartja magát. Egy kissé szélesedik a mosolya, aztán, mivel ezt nem túl hivatalos behívónak tekinti, benyit.
- Mélységesen sajnálom, hogy a ház úrnőjét éppen ilyen teendőkkel teli időben zavarom, de azt mondták, sürgős és nem várhat egy percet sem – lép be a szobába, halkan csukva be maga mögött az ajtót. – De természetesen távozhatok is és majd visszajövök később, ha úgy gondolja, zavaró a jelenlétem és nem tudok segíteni, édesanyám – leplezi le magát teljesen, hátrahagyva a kezdeti szórakozott színjátékot, és bár nagyon szívesen foglalkozna ilyennel, talán pont nem Isist kéne most ilyenekkel boldogítani. Aglarnist sem akarja sokáig ugratni, de mindenképp azzal a mondattal fogja őt is magához hívatni, hogy a ház ura várja.
Fogalma sincs, hogy anyja ilyen szélsőséges helyzetben és állapotban miként fog reagálni, de ha esetleg megölelné, akkor azt örömmel fogadja és viszonozza, behunyt szemekkel élvezve az anyai szeretetet és törődést.
- Hallom, hanyagolod Melethet, és úgy éreztem, szükséges jönnöm figyelmeztetni téged erről. A kis csodabogár már majdnem az ajtómon kopogtatott, hogy jöjjek már – jelenik meg egy játékos mosoly az arcán, aztán vonásai komolyabbak és együttérzőbbek lesznek. - Hogy vagy? - érdeklődik óvatosan és finoman, és talán nem kell bővebben kifejtenie, hogy Uráldur eltűnésére és az így ráháruló feladatokra gondol. Legfőképp az elsőre, mert bár egyelőre úgy tűnik, anyja nagyon is jól tartja magát, tudja, hogy ez csak a látszat. - Jöttem segíteni és átvállalni a terhek nagy részét, és ha a szobám még mindig megvan, akkor hamarosan akár be is költözhetek - mondja gyengéden, így próbálva kifejezni együttérzését, mert biztos nagy a fájdalom és aggodalom édesanyja szívében.

A feszültség jócskán enged bennem, amikor Dagnar-on, a távollétében történtek gyors összefoglalása után, látszik, hogy máris beindultak az agyában a fogaskerekek. Én mindent megtettem, hogy Úrnőmet segítsem és megvédjem, de én egy testőr, egy katona vagyok, az intrikák és fortélyosságok világa messze áll tőlem és féltem, hogy esetleg, ha valamihez nem megfelelően nyúlok, több kárt okozok a Háznak, mint hasznot. De most e teher lekerült a vállamról és örültem, hogy megfelelő kezekbe kerül a felelősség, aki még jóindulatot is táplál felém.
Eddig ideges voltam, hogy talán Al-Nuszra cselekvésre szánja el magát bármelyik pillanatban, ahogy halvány jelét is látja annak, hogy gyengébbek lettünk. És, ha nincs ura a Pók Háznak huzamosabb ideig, lehet Isis bármelyen ügyes és ravasz, bajba kerültünk volna. De Dagnar, még ha mostanában nem sokat is tartózkodott itthon, ismerte a viszonyokat és magát a hadurat is.
- Örülök, ha segíthetek a Ház megerősítésében. – hajtottam meg a fejem, majd bólintottam, amikor Al-Nuszra elszalasztott lehetőségét felemlítette. – Igen, elég érthetetlen ez a tette, de nem először viselkedik zavarosan. Én azért óvatos lennék vele.
Az őrök kiismerhetetlen arccal állnak az őrhelyeiken, de a szemükön látom, hogy jól esik nekik, hogy a nagyúr észreveszi őket. Elmondhatom, hogy pont ez különbözteti meg a mi katonáinkat a többi hadúrétól: Emberszámba veszik őket és nem csak egy száraz adatnak a listájukon.
Lehet, hogy azt diktálja bármelyik Ház embereinek, hogy akár az életüket is áldozzák fel urukért, de talán ők egy pillanatig haboznának, de a mieink nem, ők azonnal ugranának és ez volt a különbség, ez a nyúlfarknyi pillanat.
Mikor elbúcsúzom Dagnir-tól, egy rövid időre nem tudom mire gondol, aztán felvillan a vigyorom.
- Félek, ezt már nem lehet helyrehozni. – sóhajtottam, majd még mindig vigyorogva távoztam.

Isis

Nem szoktam terrorizálni a szolgákat, de most épp elég bajom volt és már igazán rég volt, amikor alaposan kipihentem maga, így ingerülten kaptam a fejem a nyíló ajtó felé, ám zavart ráncba szaladt a homlokom, ahogy a hangot meghallottam, mert az nem lehet………
- DAGNIR! Édes fiam! – ugrottam fel, majdnem felborítva a tintát az asztalon, ahogy elsőre hitetlenül meredtem rá, majd boldog mosollyal az arcomon öleltem magamhoz.
Olyan ritkán engedhettük meg magunknak, hogy érzelmeinket leplezetlenül kiengedjük mutatni, de szerencsére házunk ezek közé a helyek közé tartozott és embereink hűsége biztosította, hogy ez így is marad.
Eltartott pár percig, míg összeszedtem magam, hiszen már régen éreztem ilyen felszabadultnak magam. Azért igyekeztem visszapislogni a könnyeimet, mert a gyengeséget már megtanultam visszafogni és már szinte ösztönös volt. De a mosolyt nem lehetett levakarni rólam.
- Ez nagyon boldog meglepetés fiam. Üzenhettél volna, akkor megfelelő étellel várlak, hiszen a szobád sem áll készen. Várj azonnal szólok, hogy tegyék rendbe. – léptem a csengőhöz, aztán megtorpantam. – Jaj, most láthatod, hogy anyád nem áll a helyzet magaslatán, mi? – huppantam le a székre. – Talán Meleth üzent? – néztem rá döbbenten. – Az a kis démonfióka akár képes is lehet rá, a határozott szavam ellenére. Nem akartalak terhelni, van neked elég feladatod. – próbáltam ismét mosolyt varázsolni magamra, de a kérdése mégis elkomorított, ami azt mutatta, hogy már nem vagyok ura az mimikámnak. – Jól vagyok Dagnir………Áááá, úgy sem tudlak becsapni, na meg gondolom nem véletlenül vagy itt, igaz? – néztem a szemébe egy fáradt sóhajjal. – Elfáradtam, hogy fenntartsam a látszatot, minden rendben van. Apádról semmi hír, még egy démoni vagy szellemi üzenet sem. Félek …….nem fog visszatérni……………….- halt el a hangom, de aztán kihúztam magam és felálltam.
Sosem voltam gyenge asszony.
- De gondolom éhes és fáradt vagy és szívesen rendbe is szednéd magad. – húztam meg a csengőt, hogy hívjam a szolgát.

Dagnír


Édesanyja ábrázata mindent megér, ahogy megpillantja őt nagy megdöbbenésében az asztal mögött. A vigyora szélesedik, miközben egy biccentéssel reagál megszólítására, és amint Isis elindul felé, ő is tesz néhány közeledő lépést, vidáman viszonozva az ölelést, amiben nem bővelkedett a saját rezidenciáján. Így, ismét itthon tapasztalva ezt, be kell vallania, hogy igenis hiányzott neki, bár elég, ha csak magának teszi; másnak nem kell erről tudnia.
- Ugyan, nem kell sietni – tárja szét a karját csendes kuncogással, kacagó tekintettel figyelve fellelkesedő anyját, elkezdve kioldani meleg köpenyének zsinórját, kint kellően hideg volt a ruhadarab viseléséhez, idebenn viszont már jócskán kellemesebb. – Csak meg akartalak lepni – emeli le magáról a köpenyt, amit először karjára fektet, felfedve az alatta lévő elegáns inget és rajta lévő mellényt, nyakig befűzve azokat. Gyorsan körbenéz, és mivel minden változatlannak bizonyul a régiekhez mérten, már lép is az egyik legközelebbi székhez, hogy annak támlája tartsa a súlyos ruhát, míg anyja leül. Ha van hely mellette, akkor anyja mellé ül, ám ha csak szemben van szék, akkor ott kényelmesedik el, egyik lábának bokáját a másik térdére téve, karjaival a karfákon könyökölve és a hasán fűzve össze ujjait.
Nyugodt helyzetében nem sokáig marad, a döbbent arcot látva és szavakat hallva előbb csak a vállai rázkódnak, aztán halkan és jólesőn felnevet, nemlegesen megrázva a fejét.
- Dehogy-dehogy! – kuncog még mindig, egyik kezét megemelve, hogy hessegető mozzanatot tegyen vele. – Csak a fecsegő szellemek megsúgták, hogy nagyon elfoglalt vagy, Meleth semmit nem tett – dönti oldalra a fejét, rátámasztva a hessegetésre emelt kezére, könyökölve a karfán. – Bár szerintem még egy hónap, és biztos megtette volna, ebből kiindulva pedig nem hagyhattam ki ezt a lehetőséget – vigyorodik el cinkosan, mert csak ugratás szintjéig hibáztatná testvéreit, tovább nem. Nem mintha annyira gyakori lenne ez, csak ritkán vannak ilyen lehetőségek, főként egyébként is a komoly ügyek kerülnek nála terítékre, így az ilyen gyerekes játszadozásoknak nehéz ellenállni, mikor lehetőség adódik rá. Éppen ezért volt ellenállhatatlan ez is.
- Vanni van, de rá tudom bízni másokra is, ha fontosabb ügyekkel kell foglalkoznom – vezeti fel aztán így érkezésének kényesebb felét, és még csak meg sem jelenik rajta a méltatlan és kétkedő ábrázat, anyja már folytatja az igazsággal. Már-már beletörődő kérdésére ismét hasán kulcsolja össze a kezeit, egy nemleges fejrázással válaszolva rá.
- Nem, sajnos – mondja halkan, és bár igyekszik nem gyászosan kiejteni ezeket, a szavak csendességéből mégis érződik ez. Tekintetét nem vezeti el, nem néz oldalra, egyenesen anyja szemeibe néz, szinte összefonódva vele, de nincs is mit rejtegetnie és őszintén is akar beszélni, nyíltan nyílt lapokkal és lehetőségekkel. A valóság felfedésére egy halvány, keserű félmosolyra húzódik a szája, hiszen nem éri meglepetésként, hogy anyja elfáradt ennyi mindenben, főleg úgy, hogy apja intézett szinte mindent, így aztán nem nyomta annyi minden Isis vállait. Uráldur eltűnésére térve viszont jócskán elkomorodik és jóval komolyabbak is a vonásai, sőt, szinte már sötét pillantással fürkészi anyját, javarészt ezzel leplezve a gyásszal vegyes haragot apja irányába.
- Még nem tudhatjuk. Ha meghalt volna, megjelent volna előttünk szellemként, nem? – érdeklődik, rávilágítva arra, amire ő is csak mostanában gondolt, és éppen ezért is gyanakszik arra, hogy az a gyomevő valahogy elkapta, viszont mielőtt ezt a feltételezését feltárná, anyja felugrik, ezzel együtt ő is, hogy a kezét finoman megfogva elvezesse a csengő zsinórjától. – Még ne – mosolyog rá halványan. – Nem az asztalnál akarok ilyeneket megbeszélni, és teljesen jól vagyok így. Attól, hogy átöltözöm vagy megfürdök, nem leszek kevésbé fáradt. Vagy legalábbis nem sokáig, persze csak ha azt nem mondod, hogy elviselhetetlenül illatozok – fogja meg a vállait a végén egy mosollyal, óvatosan tessékelve vissza ülőhelyére, ha engedi. – Szeretnék segíteni és akár azonnal a kezembe venni mindent, még ha valószínűleg nem is fognak elfogadni azonnal apám... helyetteseként, mert bizonyára Thoront várják erre a pozícióra – ül le annyi különbséggel, hogy most keresztezi a lábait, úgy kulcsolva össze az ölében az ujjait, könyékkel a karfákon támaszkodva amolyan férfias eleganciával, komoly ábrázattal magyarázva. – Viszont ahhoz tudnom kell pár dolgot a jelenlegi helyzetről, noha elég jól informáltak a kémeim és a helyiek. Rathal nagyvonalakban összefoglalta a helyi viszonyokat, és mivel nem említette konkrétan, így megkérdezem... Járt nálad Al-Nuszra? Tudom, hogy valamelyest elfoglalt annak a két kölyöknek kergetésével, találkoztam a katonáival, míg terepen voltam – magyarázza, azonnal a lényegre térve, hacsak anyjának nincs valamiféle kivetnivalója, ami nagyobb fontosságot élvez, mint ez. - Illetve szükségem lesz Aglarnis segítségére is. Van egy olyan elképzelésem, hogy apám külhonban tartózkodik, valószínűleg fogságban, ahova nem érnek el a démoni és szellemi hatalmak. – Ha esetleg látna a nőn bárminemű tiltakozást vagy méltatlankodást, megemeli a kezét, minden más esetben egyszerűen csak folytatja. – Mágikus tárgyakkal nem kizárt, és az eddigiek tudatában először annál az erdeinél keresném, aki elég sokszor megfordul a... vendégségünkben, és bár nem gyűjtik a mágikus tárgyakat úgy, mint mi, testvérfajként lehet náluk bőven – tér is a lényegre.

Össze-vissza beszéltem, annyira meglepett Dagnir felbukkanása és egyben annyira meg is könnyebbültem, hogy láthatom, hogy jól van. Azt hiszem tényleg elfáradtam, bár mindig erős asszonynak tartottam magam, de most a férjem miatti kétség és a Ház ügye, na meg természetesen, hogy összetartsam a családot, sok energiámat felemésztette.
Tudom, hogy nem vagyunk tipikus sötét elf család, amikor magunk között vagyunk, mert én szeretetre és érzelmekre tanítottam a gyerekeimet és, hogy soha senkit ne becsüljenek le, legyen az a legádázabb ellenségük. Persze szerettem én Uráldurt is, de ő sokszor még számomra is rejtély volt. Tudom, hogy szeretett, de mégis csak ő volt az Első Lord, az első hadak ura, aki nem engedhette meg, hogy egy pillanatra is gyengének lássák és ez erősen rányomta a bélyegét egy idő után a családi életünkre is. De a gyerekek……..ők az én szívemet örökölték, bár ebben a sötét világban nem tudtam, hogy ezzel jót tettem-e nekik vagy sem. Thoron inkább az apjára ütött, benne meg volt az a ridegség, még ha ne is teljes mértékben, de Dagnir……….ő volt a büszkeségem, persze nem, mintha a többi gyermekemet nem imádtam volna és nem haltam volna meg értük.
Boldogan fogtam meg a kezét, amikor mellém ült és hallgattam bársonyosan mély hangját, ami az évekkel megkapta azt a határozott élt, ami egy vezetőnek szükséges. Tudtam, hogy a katonái tűzbe mennének érte és azt is, hogy Rathal, mennyire hiányolta …….
Most csak a szemét néztem, ahogy elkomolyodott, ahogy elmondta, hogy azért tért haza, hogy segítsen, hogy átvegye a Ház irányítását.
- Kegyes szellemek, már kész férfi vagy! És önző módon örülök, hogy el tudtál szabadulni, hogy itt legyél.
Apja említésére én is elkomorodom, de igyekszem realistán gondolkozni.
- Így van és a ház szellemei sem tudnak semmit. A hozzánk kötött démont viszont csak te tudod megidézni, ha esetleg be akarod vonni a kutatásba. – szorítottam meg a kezét, hiszen ez a Ház mindenkori vezetőjének a kiváltsága volt. - Ha nem tudod megidézni, ez is egyfajta bizonyosság, hogy apád nem halt meg, hiszen akkor az idézés sem sikerülhet.
Igen, én ezt már végig gondoltam, még ha nagyon nehéz is volt, de nem maradhattunk védtelenek, akármi is történt.
Mikor a sürgetésre, hogy menjen és pihenje ki az út fáradalmát, gyengéden visszahúz, nem ellenkezem.
- Thoron a déli lázadókkal van elfoglalva és nem régen kaptam tőle levelet, melyben téged javasol. Az ő háza bővülni fog, nagyon úgy néz ki, hogy ajánlatot kapott felesége egy rokonától, hogy csatlakozna hozzá. Ez egy kisebb ház, de minden bizonnyal a társulás nem lesz zökkenő mentes, tudod, mennyire kényesek a nemesek az erőegyensúlyra. Egy szóval Thoron támogatása a tiéd, ahogy a katonáinké is. És nem utolsó sorban az enyém is. – simítottam végig az arcán szeretettel.
Nem lepődtem meg, hogy találkozott már a testőrparancsnokkal, hiszen Rathal figyelmét semmi sem kerülhette el a házunk táján.
- Nem, nem járt még itt, de bármelyik nap számíthattam a látogatására. – erősítettem meg a híreket. – Viszont az biztos, hogy Thea lánya és Aw fia valamiért nagyon a bögyében vannak, hiszen csak két kölyök, de minden erejével utánuk kutat, ez túlmutat a sértett büszkeségén, ha engem kérdezel. – csóváltam meg a fejem. – Aglarnis-t egy titkos küldetésre küldték és aggódom miatta, de talán a szellemek ebben tudnak majd segíteni.
Feltételezése, hogy annak az erdei elfnek köze van férjem eltűnéséhez, nagyon megdöbbent. Erre sosem gondoltam volna, hiszen az csak egy ……lombevő szolga……
- Ha ez igaz, akkor mielőbb meg kell találni és kifaggatni! – borult el az arcom a haragtól. – És ha az ő fogságukban van, akkor az Istenük irgalmazzon neki és szeretteinek!

Dagnír

Anyja le se tudná tagadni az örömét, és ez mosolyt csal az arcára annak ellenére is, hogy állítása szerint önzőség is van mögötte. Nem különösebben zavarja vagy sérti, sőt, Isisnek megvan a maga kötelessége a háztartásban, amiben helyt kell állnia, de ilyen hosszútávon már nem csinálhatja ugyanazt, mint az apja. Vagy ez, vagy az, Melethtől pedig nem venné el a gyerekkora maradékát, ami mindannyiuknak kijárt – kivéve persze a beteg kistestvéreknek.
- Nem, démonokat nem akarok ebbe belevonni még ilyen szinten sem – rázza meg nemlegesen a fejét az elképzelésre, és bármennyire legyen csábító, felelőtlenül nem idézhetnek meg ilyen entitásokat és nem is zargatná őket addig, ameddig van más választásuk. Túl nagy kockázatnak véli, épp elég a többéves éjtünde bálra gondolni, akkor sem kis pusztítás volt részben nekik köszönhetően, illetve az Észak-Bivalyból érkezett hírek is alátámasztják a számára, hogy csak utolsó utáni lehetőségként kérjen segítséget a démoni síkról.
- Majd ha nem lesz más választás, de egyelőre én sem állok erre készen. Egy démon mégsem egy egyszerű szellem, és lehet, hogy házunk jelenlegi patrónusa, nem tudhatom, mikor talál kiskaput, amit kihasználva a saját malmára hajtja a vizet. Vagy inkább a saját beteges igényeit elégíti ki... – cirógatja hüvelykujjával anyja kézfejét a szorítás hatására. – Azzal sem vagyok tisztában, hogy milyen feltételek kötik őt hozzánk, de majd ennek megpróbálok utánajárni, apám csak hagyott hátra valamilyen iratot az irodájában ennek kapcsán – enged meg egy halvány, bizakodó mosolyt, mert bár elég titoktartók a sötételfek, pár felfirkált címszó is segíthet egy jelentés alján is akár. – Attól sem tartok, hogy a démonnal rendelkező családok akár ellenünk fordulnának, nincsenek annyian és nincsen akkora befolyásuk sem, de ha kíváncsiskodnának is, akkor legfeljebb közöljük, hogy nem sikerült és még mindig az élő Első Lordot szolgálja, ezzel is időt nyerve, ha szükséges, de remélhetőleg nem fog kelleni.
Édesanyja nem tűnik túl ellenkezőnek, bizonyára a fáradtsága teszi és a kezdődő szétszórtsága, ám ezt is egy megmosolyogja, de csak halványan és kedveskedőn, így amint visszahuppant a helyére, ő is leül mellé, hallgatva, mi jót is művel Thoron, mert felőle aztán elég régen hallott. Nem mintha lett volna indoka szaglászni utána, mindkettejüknek megvan a maguk baja, és a vérkötelékük miatt nem sok esélyét látja annak, hogy valaha is egymás ellen fordulnának, hiába nincs tisztelet a sötételfek nagy részében még a saját anyjuk irányába sem, nemhogy testvér esetén.
Egy szórakozott vigyorral a képén rázza meg hitetlenkedve a fejét, mikor anyja értesíti őt Thoron leveléről, bár miért is lepődik meg? Egy vér, és ha nem is egy gondolkodás, mindenképp hasonló előrelátás jellemző rájuk, így igazán sejthette volna, mégis úgy számolt, hogy még ilyesfajta levélre várniuk kell – vagy egyenesen Thoron jön vissza, noha ennek kisebb esélyét látta.
- Ezek igazán jó hírek – biccent egyet elégedetten. – Ezzel még egy lehetséges problémát tudhatunk magunk mögött... – néz maga elé elgondolkodón, állához emelt kézzel, aztán visszavezeti pillantását anyjára, mikor folytatja a támogatókkal, akik segítik elfogadtatni másokkal a rang örökösét, ezzel elkerülve egy fenyegető belviszályt. Jóleső mosollyal hunyja be a szemeit, fogva rá az arcán lévő kézre.
- Amiért nagyon hálás vagyok – biccent egyet, és anyja kezét fogva az ölébe engedi azt, közrefogva a sajátjaival. – Viszont valószínűleg még így is meg kell majd fordulnom néhány nemesi háznál, hogy az ő támogatásuk is meglegyen. Király híján nincs, aki ki tudna nevezni vagy elfogadtatni más házakkal, így azt hiszem, nem kevés dolgom lesz – nézi anyja közrefogott kezét, gondolkodva, kik lehetnek azok, akik a pártjára állnának az esetleges ellenállókkal szemben, mert amennyi támogatója volt idáig a családnak, annyian pártolhattak el tőlük apja hiányában. Vesz is egy mély levegőt, viszont nem engedi el egy hangos és gondterhelt sóhajtásként, hanem felnéz Isisre, folytatva a beszélgetést bizakodóbb hangvétellel.
– Thoron viszont biztosan megoldja a felmerülő problémákat, de ha mégis túl sok lenne neki, akkor ahogyan ő támogat engem itt, úgy én is támogatom őt a saját gondjaiban.
Úgy tűnik, hogy teljesen időben érkezett meg ahhoz, hogy még valamelyest fel tudjon készülni Al-Nuszra látogatására, mert biztos nem fogja elkerülni a figyelmét Uráldur hiánya, elvégre a kiskutyája volt. Vagy inkább a korcsa. Mindenesetre túlzottan megbízható támogatásra nem számít tőle, és ha jóvá is hagyja a leendő, ideiglenes rangját, biztosan azokat a lehetőségeket fogja lesni, miként tehet neki keresztbe. Önkéntelenül is megmosolyogja ezt, miközben gonosz titokzatossággal villannak a szemei, ahogy az apja által felemelt katona elvérzik a próbálkozástól. Halkan és sötéten kuncog, ahogy ismét ecsetelésre kerül a két taknyos kölyök – vagy inkább egy taknyos kölyök és egy fattyú nyomorult -, és kényelmesen dől hátra.
- Bizonyára van valami náluk, valami, amire Al-Nuszrának fáj a foga. Rathal említett valami örökséget még Awernondyastól, ami most náluk van, és feltételezhetően az kell neki. Kérdés, hogy ő kapja-e el őket először... Vagy esetleg egy rebesgetett erdei segítségével megint meglógnak – mosolyog sejtelmesen, és bár tudná takarni, nem kifejezetten áll szándékában kimutatni, mennyire szórakoztatja a helyzet, ez a rengeteg lehetőség az előnyszerzésre. Ha esetleg le is marad néhányról, akkor sem kerülhet túl nagy hátrányba. Aglarnis említésére érdeklődőn csillannak a szemei, és egy bólintással ért egyet ebben.
- Még azért várjunk egy kicsit, biztosan nem egyszerű feladatot adnak neki most már, és az ilyen titkos küldetések elég nagy hajlandóságot mutatnak az elhúzódásra – mondja, de tényleg nem áll szándékában túl sokáig várni ezzel, ha annyi ideje távol van, hogy az már aggasztó. A körülmények tudatának hiányában viszont nehéz mérlegelni, mikor lenne tényleg ok az aggodalomra, viszont valószínű, hogy nemsokára testvére tapasztalataira is szükség lesz, főleg az erdei kapcsán, akinek említésére kiülnek anyja arcára a döbbent vonások.
- Nocsak, édesanyám, csak tán nem alábecsülted az ellenséget? – érdeklődik szórakozottan. – Mintha lett volna alkalom, amikor apám az ő fogságában volt, valószínűleg nem túl sokáig, de lehet, rosszul emlékszem... – szélesedik arcán a sötét mosoly, teljes egyetértésben anyja szavaival; ő maga biztosan élvezni fogja a kihallgatás minden percét, sőt, minden másodpercét, amint valamelyik cellába bekerült. – Természetesen nem tudhatom biztosra, de szerintem tudok szerezni valakit, aki beszivárog az erdeiekhez... Kikutatja, mivel foglalkozik pontosan... Hova jár... Kik a rokonai és mi a legértékesebb az életében... És azt elvéve lépre csaljuk Awyristól messze, ahol már sem a saját fajtársai, sem a természet nem lesz a segítségére, majd elhozzuk ide kivallatni – ecseteli a tervet lassan, ízlelgetve a szavakat és azok tartalmát, és talán azt a híresen makacs elfet sikerül megtörnie, nem úgy, mint az apjának, aki a jelek szerint nem morzsolta darabjaira, nem tépte, szaggatta cafatokra a lelkét, hogy örök nyomorultként létezzen tovább, érezve, mi is igazán ő: szolgának is rossz féreg.
- Sajnos az egyszerű körbeszimatolás a birodalomban nem segítene, mert ha el is kapták apámat, azt nem fogják nagy dobra verni, nyíltan üzenve hadat ezzel nekünk. Nincs hozzá elég vér a pucájukban, mint ahogy az életek elvételéhez sem. De szerintem senkit nem fog zavarni, ha az egyik börtönünk sötét cellájába kerül... – fürkészi Isist, próbálva az arcáról leolvasni a gondolatait, mert bár az a bolond erdei nem először lépett a területükre nem kevés bosszúságot okozva nekik – főleg talán Uráldurnak és Aglarnisnak -, bizonyára nagyon szívesen vernék le rajta ezt a szívességet. Ő mindenképpen kezelésbe akarja venni. – Illetve... – pillant oldalra, ahogy még utoljára fontolóra veszi a következő ötletét. – Tudom, hogy apám nem volt híve más, rabszolgának való népek használatának, viszont ha már Awyrisba küldünk valakit... Mi lenne, ha egy gyógyítót is kölcsön kérnénk onnan, félretéve a saját arroganciánkat ezzel is erősebbé válva? – érdeklődik. – Az erdeiek mágiája segíthet több területen is, és ha néhányfős kíséretet kap rendes ellátással, amit szerintem tudunk biztosítani a vele járó előnyök fényében, nem kéne állandóan aggódni a sérültek és betegek miatt, erősítve akár olyanok hűségét is az irányunkban, akik esetleg hezitálnának. Kis körben, természetesen, vagy komoly összegért mások ilyen formájú kisegítésében...

Megkönnyebbülten sóhajtok fel, amikor Dagnir kijelenti, hogy nem szándékozik bevonni a démonokat apja keresésébe. Számítottam higgadt vérmérsékletére, hogy ezt a döntést hozza, de azért volt bennem kis aggodalom, hiszen tudta, hogy mindent megtennék azért, hogy Uráldur visszatérjen és ezért akár miattam kockáztathatott is volna, amit nem akartam. Hiába voltam az anyja, a Ház vezetése az elsőszülöttre száll a törvény szerint – ha csak, mint jelen esetben az rá nem ruházza másik testvérére, - így most Dagniré volt döntés joga.
- Reméltem, hogy ezt mondod. – mosolyogtam rá. – Veszélyes egy pokolbélivel üzletelni, mindig megpróbálnak átverni. – bólintottam
Fajtánk köreiben fennállt a veszélye annak is, hogy testvér testvér ellen támad, ha hatalomról van szó, de én erős kézzel neveltem a gyerekeimet és szeretettel, így büszke voltam, hogy Thoron ilyen döntést hozott.
- Bízom benned fiam. Tudom, hogy megbírkózol a feladattal és ezt Thoron is tudja. – Engedem le a kezem az övével együtt.
Tudom, hogy talán hosszú időnek kell eltelnie, míg megint ennyire átadhatjuk magunkat a szeretetteljes légkörnek, így igyekszem magamba inni minden egyes percét.
- Igen, támogatókat kell gyűjtened és tudom, nem fogod lebecsülni a veszélyt. Gondolj csak arra, hogyan veszítettük el…..Rathalt. Óvatosnak kell lenned a tárgyalásokon.
És ezek közé a veszélyek közé tartozott Al-Nuszra, de Dagnir is tisztában volt ezzel.
- Gondolom az Awernondyas ház démonaihoz van köze. Ha a kölyök Aw utóda, akkor csak ő maradt, aki meg tudja idézni őket, az ő vére kell és az elméjében tárolt kulcsszavak. Ezzel te és Thoron is rendelkeztek, de Al-Nuszra nem tudja uralni őket ezek nélkül, hiába ácsingózik a teljes hadvezéri hatalomra. Na és persze nem vet rá jó fényt, hogy két gyerek és egy erdei lóvá tették és behatoltak a birtokára. Ez gyengének mutatja. – értettem egyet a megállapításaival.
Igyekeztem bizakodó lenni lányom távolmaradásával kapcsolatban, semmiképp nem tett volna jót, ha még ezt a terhet is Dagnir nyakába akasztom, így bólintottam szavaira.
Az erdeivel kapcsolatban is igaza volt és egy büntudatos grimasz telepedett az arcomra.
- Jogos a megjegyzésed, hisz én mondogatom ezt álladóan. Ennek ellenére meglepne, ha ennyi idő után vette volna a bátorságot, hogy fellépjen apád ellen. De semmit nem szabad elvetni és ha meg van a lehetőséged, természetesen élj vele. Minden segítséget megadok neked, ami csak kell, bár gondolom megvannak a saját terveid, ha már a kezedben lesz. – villantak meg a szemeim, igazi sötét elfhez méltó sötétséggel. – Az erdeieknek mindig az önfeláldozás volt a legsebezhetőbb pontja, ezt jól gondoltad kihasználni. – néztem a szemébe határozottan, hogy tudja pártolom a dolgot.
A gyógyító javaslatára elgondolkozom és átpörgetem az elmémen, hogy milyen hasznokkal és milyen veszélyekkel járna ez ránk és a Házra nézve, de van benne logika.
- És hogyan akarod biztosítani a lojalitását? A folyamatos lojalitását? – bólintok, de egyben megfogalmazom a kérdésemet is.

Dagnír


A mosolyt viszonozza, és egy bólintással ért egyet az elhangzottakkal; hasonlóképp gondolkodott ő is, és amíg nincs biztos talaj a lába alatt, addig nem akarja ilyenbe ártani magát. Nem mintha ne tudná, hogy kockázat nélkül nincs siker sem, de ez nem az a fajta kockázat, amit elvállalna. Kudarc esetén sajnos az egész házat veszélyeztetheti, és egyébként sem túl nagy kedvelője a hirtelen megmozdulásoknak, inkább előretervez és alapos munkát végez, és ami alapos és előrelátó, rugalmas egyéniségnél kifogástalan eredményeket hozhat.
- Nem is tudom, kikre hasonlítanak... – dől hátra kényelmesen, rákönyökölve a hozzá közelebbi karfára, miközben vonásai szórakozottá válnak. Egyelőre nincs a démonok célpontjának listáján, és nem is kíván rajta szerepelni, mert míg egy sötételffel elbánik jobb esetben könnyedén harcedzettsége és képzettségei miatt, egy démon már egészen más szintet képvisel.
Anyja bizalma kifejezésekor lágyabbá válnak a vonásai, és egy kicsit előrébb dőlve emeli ajkaihoz a kezét, hogy kézfejére egy alig érezhető csókot leheljen, majd komolyan villanó tekintettel néz fel rá.
- Nem fogok csalódást okozni – mondja az ígéret mosolyával halkan, megismételve a néhány pillanattal korábbi mozdulatot: visszaengedi ölébe a kezét, és a figyelmeztetésre újabbat bólint. – Tudom, igen, emlékszem rá. Nehéz lenne elfelejteni... – dől újra hátra, inkább maga elé nézve hagyva, hogy az akkor érzett dühös tehetetlenség ne nyíltan, anyja szemei fürkészése közben kerüljön kifejezésre, és csak akkor, mikor elültek ennek lángjai a tekintetében, fordítja pillantását Isis irányába. – Ugyanakkor ez hivatalos látogatás lesz, és széles körben bejelentve nem fognak merni lépést tenni ellenem, ellenünk. Nem kockáztathatják meg, hiszen azzal bevallanák, hogy az ellenségeink, és szerintem nem akarják nyílttá tenni ezt a legerősebb házzal szemben, kivívva más házak ellenségességét is – vezeti le a meglátását, noha vonásaival és pillantásával nem titkolja, hogy el tudja képzelni, így is megpróbálkozhatnak eltenni őt láb alól; lehetnek olyan őrültek a házfő pozíciójában, ám nem is kíván felkészületlenül és naivan besétálni az oroszlánok barlangjába, hogy úgy kapják el őt, mint valami kisnyulat. Nem, ő sokkal nagyobb vad ennél, méltóságteljesebb és erősebb, és ha ők oroszlánok, akkor ő egy oughwari werit tigris.
- Rathalt nem fogom emiatt elkérni mellőletek, hacsak nem ragaszkodik hozzá, de szerintem jobban érezné magát ő is, ha maradhatna, szóval majd választok vagy a saját ezredemből kíséretet vagy Rathal néhány beosztottját. Meglátjuk, miként alakul – biccent egyet zárólag, és amennyit hallott Rathal esetéről, közel sem hivatalos keretek között tért be egy másik házba, noha az események teljes sorozatáról nem értesült, innentől a halálának pontos okát és körülményeit nem tudja. Nem kívánja erről faggatni a testőrparancsnokot, ezzel is emlékeztetve őt az akkori bukására, a katonát ismerve pedig nagyon magára veszi ezt és önvádaskodásba kezdene csak, ami nem vezetne senkit előrébb. Lényeg egyébként is az, hogy itt van, és annak az esetnek már régen vége, amibe akkor belemártóztak.
- Nem az hírlett róla, hogy Awernondyas félrelépéséből van? Mintha a királynál szolgált volna pont ezért – szűkíti össze a szemeit egy kissé, ahogy próbálja felidézni, bár őszintén nem sok figyelmet szánt neki; akkor már részben egészen máshol tartózkodott és egészen más feladatok élveztek prioritást. – Viszont ott van a lány is, ő is Awernondyas leszármazottja... Hmmmh... – tűnődik el egy pillanatra, bár mondjuk nincs kizárva, hogy csupán a fattyú kezében van meg a kulcs a ház démonaihoz. Ha jól keveri a lapjait, akkor annak segítségével még akár egy saját házat is létrehozhat, ugyanis egy démonnal rendelkező család ellen aligha akarnának fordulni. És ha esetleg segítené őt Al-Nuszrával szemben...? Mondjuk mi előnye származna abból, hogy egy törvénytelen utódot a szárnyai alá vesz? Egy másik démon jelenléte lehet, nagyban növelné a tekintélyüket, de ugyanakkora belső veszélyt is jelentene, amit nem biztos, hogy szívesen melengetne a mellkasán, arra várva, mikor fog ránehezedni annyira, hogy ne tudjon lélegezni többet.
– Ha tudok, akkor erről úgyis gondoskodni fogok, aztán talán nekünk kicsit fecsegősebbek lesznek a kölykök. Egyelőre nem tudom, miként járnánk jól velük, de Al-Nuszrával szemben mindenképp előny lenne, ha velünk lennének. Vagy nálunk – könyököl újra a karfára, hüvelykujjával cirógatva az állát, ahogy próbál mérlegelni, de kéne ismernie hozzá a két bujdosót, ami alapján ítélkezhetne. Egyelőre csak spekuláció spekulációt követ, és pár pillanat után nem is folytatja, mert csak felesleges idő- és energiaveszteség.
- Nem tudom eldönteni, hogy az erdei önszántából volt vele vagy kényszerből, mert ha önszántából, akkor meghazudtolja a józan ész által diktáltakat, viszont azt sem hiszem, hogy Hirion... Hirion a neve, ugye? – néz anyjára egy pillanatra, elbizonytalanodva a neve kapcsán. – Szóval hogy ez a kölyök maga mellett tudna tartani egy rabszolgát, meg egyáltalán annyira ellátni őt, hogy ne pusztuljon el, csak mert nem épp barátságos a zevadari időjárás, környezet és életvitel. Valami nekem bűzlik ebben, valami nagyon hiányzik... És lehet, ezzel nem számolt Al-Nuszra sem – tűnődik, újfent összeszűkítve a szemeit. – A palotát éjszaka is katonák őrzik, rabok akkor már nem mászkálnak, hacsak nem valamelyik katona akarja az ágyát melegíttetni vele, ám a hadvezéri lakosztályt csak úgy nem közelítheti meg egy erdei még akkor sem, ha katonának tetteti magát valaki... Valami hiányzik... – ismétli a szavakat, ujjait ajkai elé helyezve, tompává téve a hangját, aztán elengedi ezt is, hiszen újra és újra zsákutcába jut, bármennyire próbálja kitalálni, mi hiányzik. Jobban kéne ismerni a titokzatos testvérfajt, bár nagyon nem fordulnak elő az erdejükön kívül, túlságosan imádják a saját zöld területüket és túlságosan fennhordják ők is az orrukat ahhoz, hogy megmutatkozzanak mások előtt csak úgy. Tagadhatatlan viszont, hogy jobban kéne tudniuk, mikre képesek és azokat felhasználni ellenük, ám az, hogy a gyógyászatban és a növények ismeretében és használatában otthon vannak, mindenütt köztudott, innentől fogságba is gyorsan eshetnek sötételfekként, ha zöld ligeteken járnának és egy erdei véletlen beléjük botlana. Ez vezet a következő gondolatához, illetve az, hogy egy erdei pofátlanul sokszor jelent meg náluk.
- Vagy csak most nyílt rá lehetősége – hívja fel erre a figyelmet. – Mi sem mindig azonnal csapunk le valamire, van, amire ki kell várni, és ha volt annyi esze és a nálunk töltött idő alatt magára szedett valamit a mi gondolkodásmódunkból, várt. Várt, amíg elhalványul a gyanú, várt, amíg egy nagyon kicsit lejjebb engedte apám a védelmét vagy csak olyan helyen jár, ahol jóval nagyobb előnye van erdeiként, és úgy intézkedett. Bár egyelőre semmi nem igazolja, hogy nála lenne, túl sokszor volt nálunk és az ő szemében apám túl sokszor vétett ellene ahhoz, hogy annyiban hagyja a dolgot, elvégre egy kis mitugrász gyomzabálóról van szó, aki megjárta a bányánkat is, összecsapott apámmal is... És talán megtanult nem félni és tiszta szívből gyűlölni, de majd én megismertetem vele újra a rettegést... – mosolyodik el sötét elégedettséggel, így nézve anyja szemeibe is, bár nehezen tudná kifürkészni belőle, pontosan mit is lát benne. Bosszúvágyat vagy hozzá hasonló elégedettséget? Talán mindkettőt egyszerre, hiszen ha valóban nála van Uráldur, akkor akármennyire kerülte eddig a kínzást és társait, valószínűleg ő maga fogja felvenni a kesztyűt és tenni azt, amit kell.
- Kiváló kérdés, édesanyám – biccent egyet, és egy pillanatra felenged rajta a sötételfek igaz valója, hogy maga elé nézve még intenzívebben váljon érzékelhetővé tekintetén, amiben a sötét vágyak csak úgy kavarognak a vonzóbbnál vonzóbb módszerekkel együtt, de ennek szépségét is csak a saját népük láthatja azáltal, mennyire csodálatos is az, mikor elismerik az erejüket és nem mernek nekik ellenszegülni, puszta félelemből. – Ha ismerni fogom a leendő gyógyítónkat, akkor tudni fogom – válaszol aztán mosolyogva. – Mindenkin lehet fogást találni, bárkin. Nincs olyan, akit nem lehetne valahol megragadni, még a teljes elkeseredésükben is van valami, amit ki lehet használni. Egyedül a teljes közönnyel élők azok, akiket nem lehet megfogni semmivel, de én még nem láttam olyat, aki ne könyörgött volna az életéért... Vagy ne kívánt volna magának egy jobb életet... – kezd el játszadozni az ötletekkel, egyelőre csak halványan. – Az lenne a legjobb, ha a keresett erdeinkhez lenne köze, és akkor így ütnénk két legyet egy csapásra. Bizonyára vannak nagyon tehetséges gyógyítók, akik kapcsolatban állnak vele, jobb esetben nagyon közel, és míg a mi kis madarunkat odalenn faggatjuk egy sötét, bűzös cellában, addig a másik idefenn fog nekünk szolgálni. Természetesen a példastatuálás mindenképp igényelt lesz, így ha az egyikük valamit rosszul csinál, a másikuk fog szenvedni érte... – szélesedik a mosolya és még szűkebbé húzza össze a szemeit. – Ha a leendő gyógyítónknak nem lesz semmi köze az énekesmadarunkhoz, akkor a megfélemlítés eszközeihez is nyúlhatunk, bár az kevésbé érdekes – vonja meg a vállát. – A szereit könnyedén tudjuk tesztelni; magával a készítőjével etetjük meg, és ha tünetmentesnek bizonyul, akkor elfogadjuk, bár ha meglobogtatjuk előtte a szabadulás lehetőségét, nem hiszem, hogy visszautasítaná végelkeseredésében. Ha pedig meg akarja öletni magát, arra ott lesznek a szerei és szerzünk mást a helyére - tárja szét a kezeit közönyösen. – Ilyen egyszerű a megoldás, veszteni nem vesztünk vele semmit, elvégre ez is csak egy kísérlet, amiről kiderítjük, mennyire bevezethető. Noha a célszemélytől sok minden fog függni, ugyanis bizonyos módszerek csak bizonyos személyeken hatnak. Tervezni sem szeretek úgy valaki kapcsán, hogy nem ismerem őt, az egyébként is olyan, mint információk nélkül orvgyilkosságot elkövetni egy olyan személyen, akiről kiderül, hogy nem is a célpont volt.

Isis

- Én meg ragaszkodom, hogy vidd Rathal-t. Az a kis félreértés a ……..távozásával kapcsolatban, már tisztázódott és sokkal nyugodtabb lennék, ha ő állna melletted, ha más Házakhoz mész tárgyalni. – szorítottam meg Dagnir kezét megnyugtatóan. – Nagyon jó emberei vannak és a Házunk szívében nem fogunk veszélyben lenni, ahogy eddig sem. – tettem még hozzá mosolyogva.
Így is nagyon sok mindennel kell elég rövid időn belül tisztába jönnie kisebbik fiamnak, hiszen sokáig volt távol a fővárostól, bár biztosan igyekezett követni a híreket, de ebbe Aw félrekufircolásának eredménye nem hiszem, hogy bele tartozott.
- Igen, féltestvérek, az apjuk egy értelemszerűen. Thea pont ezért gyűlöli úgy azt a fiút. Nem irigylem azért szegényt, nem volt jó sora, de azt nem értem, hogy miért ragaszkodik annyira ezek után a húgához…..bár az is lehet, hogy csal borsot akar törni Al-Nuszra orra alá. – találgattam, mert ezt igyekeztek nagy titokban tartani. – Ha olyat ajánlasz neki, amivel leveszed a Demokles kardját a feje fölül, akkor akár nyerhetsz Nuszra ellen egy szövetségest és ki is játszhatod. – mondtam elégedetten, hogy mennyire jól gondolkozik. – Igen, az erdei egyelőre rejtély, miként kapcsolódik az ügyhöz, de ahogy már tudod – mosolyodtam el, - ne becsüld le a kölyköket, Al-Nuszra hadvezér létére már kergeti őket egy ideje és még nem kapta el őket.
Látom, ahogy járnak Dagnir elméjében a fogaskerekek, ahogy a számtalan lehetőséget áttekinti és majd kiválasztja a legjobbat ahhoz, hogy mi kerüljünk ki győztesen. Büszke voltam rá, mert felnőtt a feladathoz, hogy átvegye a Ház vezetését és ezt mindenki el fogja ismerni vagy így…..vagy úgy.
Az erdei, Viriniel volt a másik rejtély – úgy látszik nekünk az erdeiek a mumusok, - nem értettem férjem és a közte lévő kapcsolatot, jelentsen ez bármit. Uráldurnak is rengeteg alkalma lett volna végezni vele és akár igaz lehetett Dagnir-nak a lombevőnek is bőven lehetett oka bosszút állni, de eddig egyik sem történt meg, de hát az Első Lord annyi vasat tartott a tűzbe és annyi mindent nem osztott meg velem, mint ahogy ez egyre másra derül ki…….
- Sajnos nem ismerem annyira ezeket az erdeieket, hogy bármit javasolhatnék. – mondtam halkan, amiből azért sütött a harag, szerettem volna többet segíteni.
Azért persze a rabszolgák idomításában volt elég tapasztalatunk, hogy abban adjak ötletet, miként lehet valakit többféleképpen magunkhoz láncolni, még hozzá úgy, hogy maga se akarja eltépni e kötelet.
Bólintottam a fiam szavaira, aki legalább olyan jól átlátta ennek jelentőségét, mint én és ennek megfelelően tervezett.
- Kiváló ötlet Dagnir! Ez lenne a legjobb, két legyet ütnél egy csapásra. És abban is igazad van, hogy személyre kell szabni a tervet és ehhez ki kell kémlelni, akkor sokkal könnyebb dolgod lesz. Van már választottad a feladatra? Ha itthon lenne Aglarnis talán őt javasolnám, de sajnos most nélkülöznünk kell….. – sóhajtottam, de aztán kíváncsian vártam, hogy mit mond a fiam.

Dagnír


Anyja kézszorítására odapillant, és egy pillanatra megáll a tervezgetésben – amiben egyébként is meg kéne, hiszen ingoványos talajra felesleges építkezni, előbb vagy utóbb úgyis elkezd süllyedni. Ettől függetlenül érdeklődőn hallgatja őt, talán némi értetlenséggel is, mert nem éppen arra célzott, hogy ne találná mellé valónak Rathalt egy diplomáciai tárgyaláson, inkább a család mellett lenne a helye. Mondjuk a testőrparancsnoki körbe beletartozhat a ház aktuális vezetőjének védelme a rezidencián vagy palotán kívül is...
Viszonozza a mosolyt, és egy halk, rövid kuncogással könyököl szabad kezével a karfára, arra nehezedve nézve anyja szemébe.
- Remélem, nem hiszed, hogy ezzel Rathal képességeit becsmérlem, nem... – rázza meg a fejét nemlegesen. – Pontosan azért marasztalnám, amiért te velem küldetnéd, de ha úgy ítéled, mellettem jobb helyen lenne, akkor magammal viszem. Előtte még rákérdezek, ő miként látja, viszont azt sem akarom, hogy a távollétünkben jelenjen meg Al-Nuszra – válnak egy pillanatra lágyabbá a vonásai, de aztán a hadvezér említésével meg is keményedik az ábrázata, elvégre egy komoly potenciális ellenségről van szó, aki jóformán átvehetné egy szó nélkül a vezetői pozíciót, hiszen se Uráldur, se a harmadik tagja a triumvirátusnak nem szólhat ebbe bele.
Míg a találgatást hallgatja és a kapcsolatokra próbálnak fényt deríteni, pár dolog felmerül benne. Rémlik neki arról valami, hogy Thea nagyon hirtelen jelentette ki házasságát Al-Nuszrával, ami lehet, puszta menekvés volt, Al-Nuszra hírhedten apja kutyája volt. Habár ne tud ennek az esetnek a bonyodalmairól, van egy sejtése, hogy a Pók-háznak nagyon is köze van hozzá.
- Vagy megvan benne az, ami bennünk is – néz maga elé, fejét finom ökölbe szorított kezén támasztva, a találgatás közönyével folytatva: - Aggódás a családtagjaiért – fordítja vissza pillantását lassan Isisre, próbálva leolvasni az arcáról, hogy mit gondol erről. – Rathallal pont azt beszéltem idefele jövet, hogy mennyire rossz húzás volt az Al-Nuszrától, mikor megölte Awernondyas és Thea közös fiát, most ezt kihasználva összeköthette volna az ő házát a miénkkel, hiszen itt van nekünk Aglarnis. Ha én nem jönnék vagy Thoron abban az esetben nem vállalná el, még talán más opció nem is lenne a rang és házunk erejének hosszútávú megtartására apám hiányában... – húzza össze a szemeit, ahogyan igyekszik mindezt elképzelni. – Borzasztó lépés volt ez tőle, különben már régen csapdában lennénk – mosolyodik el kárörömmel, amihez a tekintete is társul néma kacagással. – Mindenesetre ha aggódik a félhúgáért, akkor jogosan teszi, hiszen Al-Nuszra – szerintem – indokolatlanul végzett az idősebbik testvérrel, innentől nem csoda, ha maga mellett akarja tudni. A jelek szerint Thea nem tudná megvédeni az utódait... És ha már Thea, kérdezhetek valamit? – villannak a szemei komolyan, némi hatásszünetet hagyva, ezzel is igyekezve kihangsúlyozni a felmerült kérdése fontosságát. – Al-Nuszra és Thea házasságához volt köze apámnak? – érdeklődik, ugyanis ez sok mindent megváltoztathat. Ha esetleg apja olyan felelőtlen lépést tett, aminek következtében a gyerekek maguk is látták a lépését, valószínűleg az életben maradt lány előtt nem lesz titok semmiféle szándék, hacsak nem ejtették a fejére. Ráadásul, ha annyira komoly az ügy, akkor még azt sem merheti teljes mértékben állítani, hogy velük lesznek. Ha semmi köze apjának az egészhez, akkor rendben van minden, és bár egy pillanatra megfordul a fejében, hogy talán ezt Uráldur nem kötötte Isis orrára, azért mégis. Egy próbát megér.
- Mert ha igen, az problémákat is felvethet, ha nem is emiatt a Hirion miatt, akit... – megakad egy pillanatra, maga elé kapva a tekintetét és kezével eltakarva a száját, amíg gondolatban is meggyőződik, hogy a gondolatai közt előkerülő eset valóban megtörténhetett. – Apám nem akart valamit Hiriontól? – sejlik fel benne baljóslatún. – És nem főleg ezért lett valamiféle kitaszított, mert nem adta meg?
A választ meg sem várja, már elégedetlenül morog, ökölbe szorítva a kezét, amit újra a szája elé rak, ahogy elgondolkodón mered a szoba túloldalára, lassan mellékes tevékenységként finoman ütögetni kezdve a felső ajkát. Ha esetleg közen anyja választ ad neki a kérdéseire, akkor azt teljes mértékben felfogja – nem kötik le ennyire a saját gondolatai és a próba, ahogyan a szálakat összekötögeti. Remélhetőleg ez gyorsan kiderül és anyja kezében vannak a megfelelő információk, amikkel biztosabban mehet tovább, de egyre valószínűbbnek tartja így is, hogy az esélyel folyamatosan úsznak el Hirion és testvére megszerzése kapcsán, ettől függetlenül megpróbálkozhat majd egy alkuval. Legrosszabb esetben az erőszakhoz folyamodik, amit nem kifejezetten szeret, inkább a háttérben ügyködve gondolja át a lépéseit és másokat fordít a célszemélye ellen, itt viszont nincs mit tenni. Legnagyobb jóindulattal is két személlyel elintézhetőek, mert az egyikük még gyerek, a másikuk pedig nem szedhetett magára olyan jelentős kiképzést, ami túl nagy akadály lenne, de még ennek fényében is inkább másik két személlyel intézi az ügyet, mikor terítékre kerül.
Ezen a témán semmiképpen sem lép túl egészen addig, amíg tiszta választ nem kap, akár olyat, ami nem túlzottan van a segítségére, akár olyat, ami tisztítja a látását és lehetőségeit egyaránt. Csak ezután kerülhetnek szóba az erdeiek és a velük kapcsolatos tervei, és csak megmosolyogja anyja visszafogott dühét.
- Nem baj, valószínűleg senki nem tud többet róluk, mivel elzártan élnek a kis erdejükben, és jóformán azonnal kiszúrják az illetéktelen behatolót, innentől ebben nem is kifejezetten éjtünde segítségre számítottam – mosolyog, egyáltalán nem bánva, hiszen ha sikeresen felkéri az illetőt, akit erre a feladatra már kinézett, akkor problémájuk nem lesz, annak ellenére sem, hogy még a felbérlendő alak sem lehet teljesen tisztában az awyrisi rendszerrel.
Isis lelkesedésére újra elmosolyodik, és a sötét vágyaktól teli csillanás is inkább szórakozottá és átlagossá válik.
- Természetesen már van – bólint egyet. – De Aglarnist legfeljebb a terv második részébe vonhatom be, ha jól tudom, ő is ismeri azt az erdeit, és valószínűleg elég jól beleégett a célpontunk agyába Aglarnis arca... Ettől függetlenül a visszatérésekor majd kikérdezem, mit tudott meg róla, fontos lenne, de Awyrisba semmiképpen sem küldeném. Határon belül könnyen lebukhat, ha kellően éberek... – dől hátra kényelmesen, csak óvatosan sandítva anyja irányába, a beszédet követő mosolya ismét megjelenik, tekintetében pedig újfent lappang a gonosz sötétség. – A saját fajtájukat küldöm ellenük – mondja halkabban. – Van egy ismerősöm, aki összeköttetésben áll ezzel az erdeivel... Annyi a bökkenő, hogy helyi képzést kapott orvgyilkosként – mosolyog Isisre a szemeivel is. – Egy erdei az, akire a legkevésbé gyanakodnának Awyrisban, mivel fajtárs, és egy közülük minek állna egy sötételf szolgálatába? Inkább kivégzik magukat... Mondják ők... Rengeteg alkalmazható fedőtörténet és fedőnév jöhet szóba, hiszen nem ismerik az erdőben, innentől a bukásunk esélye is csökken, és ha jól keverjük a lapokat és a vadászunk is jó nyomot talál és jó szagot fog egy kis kékelf hátszéllel... Szerintem kijelenthetem, hogy minimálissá válik az esélyünk a vesztésre. Nos? Mit szólsz?

//Isis// kép később

Nem tagadhatom, hogy büszke vagyok a fiamra! Néha már úgy érzem, hogy simán befejezhetné az én elkezdett mondataimat, annyira egyformán jár az agyunk. Persze több nézőpontból látjuk és ezért a problémák megközelítése sokrétű és épp ez benne a jó, ki tudjuk segíteni egymást.
Rathal parancsnokot őseink szellemei küldhették vissza, hogy mellettünk álljon a Ház nehéz óráin és biztos, hogy mind Dagnir, mind mi nagy hasznát vesszük hűségének, mindegy épp hol tartózkodik.
- Akkor bízzuk az ő tapasztalatára, hogy hol szeretne lenne, amikor ezeket az ügyeket intézed, bízom a véleményében. – bólintottam fiam ellenvetésére.
Bár voltak más ellenségeink is, de jelenleg a legnagyobb problémát Uráldur eltűnése után Al-Nuszra okozta, így természetes, hogy a mi megbeszélésünkön is ő volt a fő téma.
- Nem ismerem azt a fattyút, sosem láttam, ahogy a húgát sem, de ha örököltek valamit Aw-tól, akkor Nuszrának meggyűlhet velük a baja. – mosolyodtam el hidegen. – Nagyon nagy hiba volt az a gyerekgyilkosság, sok gyengébb szövetségesét hidegítette és bizonytalanított el ezzel a felesleges kegyetlenséggel és igen, elvágta pár kötendő szövetségesétől is magát. – értettem egyet Dagnir meglátásával, tudtam, hogy ez sokat jelentett a Pók Háznak és főleg Aglarnisnak, aki így nem kényszerül ilyen házasságra.
És eljutottunk egy kérdéshez, ami régóta nyomja a lelkemet. Én szerettem a férjemet és tudom, hogy a maga módján ő is szeretett engem, de…..túl régóta nyomta a vállat Házunk vezetése és a felelősség népünk fenntartása iránt, mint Első Lord, főként a király ágynak esése és „halála” után. A sok intrika és ravaszkodás, állandó gyanakvás átjárta az életét…..Felsóhajtottam.
- Igen……és….és ezzel nem is lenne baj, hiszen a Aw házát valakinek vezetnie kellett, hiszen a harmadik legnagyobb Házak közé tartozott, de a módszer………Theát brutális módon kényszerítette erre a lépésre apád és ahogy megtudtam Elethea, Thea lánya ezt végignézte…..
Az enyhe kifejezés, hogy mérges voltam ezért a páromra, de utólag már nem tehettem semmit, sőt igazából megakadályozni sem tudtam volna. Én csak egy feleség voltam, még ha egyébként többször hallgatott is rám.
- Hiriontól egy követ akar. – mondtam halkan, undorral. – Ami állítólag a kölyök gyomra helyén van és az tartja életben, valami varázskő. Ne kérdezd, nem tudom igaz-e, csak egy elejtett beszélgetésből hallottam, véletlenül. Bármilyen nehéz is megemésztenem, de úgy vélem, apád habozás nélkül feláldozta volna a kölyköt, ha ez igaz és meg tudja szerezni. Tudod, hogy mindig minden előnyt igyekezett maga mellé állítani.
Nehéz ezt most megosztanom Dagnir-ral, mert olyan, mintha a férjem titkait árulnám el, de tudnia kell róla, ha vezetni kell e Házat.
Kicsit könnyebb, bár nem kevésbé fontos az a téma, amit Dagnir az erdeiekkel kapcsolatban kieszelt.
Pont ezen meglátásai miatt örülök, hogy ha már váltani kell, akkor Dagnir vezeti a házat, kell a megújult gondolkodás és bátyja túl gyakorlatias és többet örökölt Uráldúr kegyetlenebb oldalából, hamarabb jár a keze, mint az esze.
Számítottam rá, hogy ebben a témában is előre gondolkodott már és nem tévedtem.
- A saját fajtársukat? – néztem fiam arába meglepetten. – Hol találtál te ilyet? Igazad van általában inkább meghalnak, mint saját népük ellen forduljanak. – csóváltam meg a fejem, de ez inkább az elismerés jele volt most. – Azt mondod kék elf hátszéllel? Ez mit takar?
Bár volt halvány elképzelésem, hiszen a férjem máskor is fordult hozzájuk titokban, de abba nem avatott be.
- Ha van ilyen embered, akkor nagy az esély, hogy sikerrel jársz. Ne garasoskodj, ígérj neki több, mint megfelelő díjazást, akkor még motíváltabb lesz. Mi semmiképp nem veszíthetünk az ügyön, de nyerni sokat nyerhetünk és ha az erdei még tud is valamit apád eltűnéséről, a bosszúnk is beteljesedhet. – szorítottam meg sötét örömmel a kezét.

Dagnír


Csak egy komoly biccentésre futja, és mivel úgyis találkozni fog az este folyamán Rathallal valamelyik rangosabb italozóban, meg is fogja neki említeni az esetet. Sajnos ez nem olyan, amivel késlekedhetnének, hiába lenne a beszélgetés kellemesebb gondterhelt témák nélkül – de valószínűleg ez rendszeres lesz egyébként is. Ezredesként már érzékelte, hogy nem minden olyan fényes és csillogó, mint ahogyan azt a ranglétra alján hitte, sőt, talán több is a gond, mint egy egyszerű közkatonaként. Jobban kell figyelnie felfele és lefele egyaránt, de még maga mellé is, mert sosem lehet tudni, éppen melyik tisztnek a figyelmét hívta fel és nyújtott be nála önkéntelenül is egy elhalálozási kérvényt.
Arra csak bólogatni tud, amit anyja mond Al-Nuszra kapcsán, hiszen ő maga se fogalmazhatta volna meg jobban, és igazából ez kellően kitárgyalásra is került. Innentől valahogy annak a két kölyöknek a bizalmát kell elnyernie, és akkor teljesen sarokba szoríthatja az apja által felemelkedett hadvezért olyannyira, hogy csupán félelemből is elfogadható támaszuk legyen, aki miatt nem kell minden pillanatban a háta mögé néznie.
Isis sóhajtására megáll a mozdulat közepén, és a pillantását lassan felé vezeti. Értelemszerűen elégedetlenségét nem rajta akarja levezetni, ettől függetlenül bosszantja, hogy apja felelőtlensége miatt elúszni látszik egy olyan lehetősége, amiből elképesztő előnyöket kovácsolhatna ezekben a sötét órákban. Az elejével valóban nincsen még semmi baj, ám ahogy kitér arra, hogy a gyerek is végignézte, ökölbe szorított kezét elernyeszti, hogy lassan inkább a szemeit takarja el vele, egy mély levegővétellel fordítva előre a fejét. Kissé dörzsölgeti lehunyt szemeinek szemhéját, majd az orrnyergét, egy újabb légvételt vesz amit egy újabb hangos kifújással enged ki, de nem hagyja, hogy az újabb információk hallatán elhatalmasodjon rajta a haraggal vegyes elégedetlenség. Egy pillanatra megfordul a fejében, hogy talán még apja ittlétében kellett volna felajánlania a szolgálatát és azt, hogy vonuljon vissza, majd ő intézi a továbbiakat, aztán elveti. Úgysem ezzel kell törődnie, és ha jobban is jártak volna, a helyzetükön most nem segít egyébként sem.
- Hát ha képes mást életben tartani, akkor nem csodálom, hogy kellett apámnak, Aglarnis korábbi küldetései során elfertőződött sebesülése után meg főleg nem... – morogja, aztán elhallgat egy kissé. Mereven ül a helyén, miközben gondolkodik, és igazság szerint nem is látja magát a szobát, ahogyan lelki szemei előtt felvázolódnak a szűkös lehetőségei. Bármennyire nem szeretné bevallani, ezeket hallva egyre nagyobb az esély arra, hogy erőszakhoz kell folyamodnia – vagy egyenesen megölnie azt a kettőt, ha nem akarnak vele tartani, mert azt meg nem teheti meg, hogy hagyja Al-Nuszra kezébe jutni. Még az is jobb lenne, ha fogságba kerülnének valamelyik másik népség által.
- Az lenne a legjobb, ha nem táplálnának a Pók-ház irányába gyűlöletet, de apám tettei után erősen kétlem, hogy erre esély van. Fenyegetni nem tudom őket semmivel, elvégre nincs semmijük, és ha kételkednek bennem vagy a házunkban, akkor bármit kínáljak fel nekik, akkor is el akarnának menekülni, hiába mondanám nekik azt, hogy Al-Nuszra ellen is védelmet nyújtanék a számukra – dörzsölgeti az állát, aztán nemlegesen megrázza a fejét. – Majd megpróbálok a nyomukra bukkanni vagy valakit találni, aki a bizalmukba férkőzve elárulhat ezt-azt róluk. Csak az alapján tudhatok biztosan cselekedni, egy darabig úgyis el fog tartani, mire Al-Nuszra talál módot a bekerítésükre. Addig van időm.
Sokkal több és jobb eredményre sajnos ennek kapcsán nem fognak jutni, ez már az, amikor cselekedni kell és még több információt gyűjteni, aminek függvényében elkezdhet tervezni tovább, addig egyelőre felesleges. Még gondolkodnia kell, hogy kiket próbáljon a nyomukra küldeni, amíg ő elfoglalt lesz a pozíciója megerősítésével, illetve a kémek és mágusok fejének is ki kell jelölni valakit – viszont ezt már csak akkor, mikor megvan biztosan a hadvezéri rang. Ennél is jobb lenne valaki olyat, akit imser, ám az is lehet, hogy Al-Nuszra már intézi a posztjukat.
Kissé összepréseli a száját, ám akárhogy is legyen, valahogy úgyis el kell nyernie nem csupán a környezi nemesi házak támogatását, de a különböző ágazatok vezetőinek sötételfes bizalmát is. Amíg ezzel ténykedik, addig nem tud terepen ténykedni, és ő maga keresgélni, de majd válogat a saját egységeiből, kiküldve az alkalmasakat.
Anyja meglepettsége igazán kedvére való, és szélesedik a mosolya a vonásai láttán, bólintással erősítve meg a visszakérdezése tárgyának valóságosságát.
- Én ugyan sehol, csak valahogy belekerült az orvgyilkos közösségbe egy erdei. Amennyire én hallottam róla, csecsemőkora óta ott van – vonja meg a vállát. – Nekünk csak előny, és úgy tűnik, a nevelői és oktatói is látták benne az előnyszerzésre való lehetőséget, ilyen feladatra pedig pont alkalmas is – mosolyog tovább, bár már jócskán sötétebben, ahogy szájában érzi a győzelem ízét, de nem bízza el magát annyira sme.
Egy újabb biccentéssel válaszol az utána érkező kérdésre, de nem hagyja szóbeli felelet nélkül.
– Tudod... Az erdeiekhez nehéz bemenni és kijönni, főleg, ha egy eszméletlen testet hurcibálsz. A határőröknek gyorsan fel fog tűnni, ha valamiben sántikálsz, legfeljebb egy letakart kereskedőkocsi segíthet, de ki tudja, mikor ébred fel a begyűjtendő gyógyító és buktatja le a vadászunkat...? – teszi fel a költői kérdést, amire maga sem tudja a választ. – Az emberi hajók nem túl régen sötételf-kékelf vizek közelében haladtak valami felfedezés miatt és valószínűleg megálltak az erdeieknél, mert az elmondások szerint az ő földjeik irányába hajóztak. Ebből kifolyólag nem lesz meglepő, ha esetleg az irányunkból jön egy hajó még, mondjuk kereskedőnek álcázva... – vezeti fel a tervét. – Szeretném elkerülni a szerencsétlen véletlent azzal, hogy az egyik erdei kikötőbe egy ilyet küldök vegyes legénységgel, akár a rabszolgák közül néhánnyal, akár a távoli területekről összeszedve a más fajtából származó szövetségeseket. A kékelfek úgyis minden portyával szereznek valamit, és ha találnak olyan tárgyakat, gyűjtenek eladható tengergyümölcsöket, a kereskedés álcája sem lesz túl nagy gond, amire az éjszaka leple alatt könnyedén fel lehet vinni valakit anélkül, hogy észrevenné bárki, és az egyik kabinban pedig észrevétlenül raboskodhat az indulás napjáig - vezeti le az ötletét. - Persze ez attól is függ, hogy hol lakik a gyógyító, mert nyilván megeshet, hogy határhoz közel él és egy kereskedőkocsival könnyebb lenne kijutni, mint elmenni egy tengerparti faluig, de ezt majd a küldetés alatti levelezéssel úgyis egyeztetni fogom vele - egészíti még ki, mert hát ez is meglehetősen sokat számít. Előbb nyilván ki fel kell bérelni az illetőt, de nem akarja úgy magához hívatni és úgy megjelenni, hogy nincsenek konkrét elképzelései, amivel biztosabbá teheti a számára is a feladat sikerességét, növelve a küldetés elfogadásának esélyét.
Kezének szorítását finoman viszonozza, örülve annak, hogy anyjának boldogságot okoz nem csupán a megjelenésével, de azokkakl az ötleteivel is, amiken mostanában gondolkodott. Az meg csak hab a tortán, hogy a házuk előnyére fog szolgálni rengeteg szempontból, bevezetve olyan újdonságokat, amik más házaknál még nincsenek meg népük arroganciája miatt. Ilyenkor kissé megmosolyogja, hogy ő ezt képes félretenni, és már alig várja a pillanatot, hogy szembetalálja magát azzal a lombokban bujkáló semmirekellővel egy olyan helyen, ami nem lesz az erdei előnyére. Már most hallja, amint gyávának és álnoknak hívja őt csak azért, mert nem egy növényekkel teli területen hívta őt ki, és szinte nevetne ennek a helyzetnek az elképzelésekor, de lenyeli. Majd akkor jól szórakozik, mikor meg is valósul, várva, hogy a kétségbeesett tekintetét fürkészhesse, várva, hogy dühös legyen és tehetetlen, hogy a szájába harapva próbáljon még küzdeni - teljesen feleslegesen, elvéve tőle a reményt és keserű reménytelenségbe taszítsa.
- Nem fogok - kuncog gonoszul, elméjében továbbra is a leendő jeleneteken tűnődve. - A siker és házunk stabil helyzete fontosabb, és tudod, hogy bármit megtennék ezekért... És természetesen érted is - pillant anyjára. - És végre én is láthatom házunk tájékán elhíresedett erdeit. Kicsit azért remélem, hogy alá fog becsülni, jó érzés lesz elvenni tőle a magabiztosságát - teszi hozzá még inkább mellékesen, még pár pillanatig engedve ezeknek az elragadó jeleneteknek, aztán visszatér a tervezés befejezéséhez. - Viszont édesanyám, szerintem megbeszéltünk mindent, ami kiemelt fontosságot élvezett - dől előre annak szándékával, hogy felálljon, így ha elengedi a kezét, akkor feltápászkodik. - Ha megengeded, elkezdek apám dolgozószobájában rendezkedni és nézelődni, hátha találok fontos információkat, este pedig elmegyek Rathallal egy kicsit iszogatni és beszélgetni - jelennek meg rajta vidám vonások, mindenféle sötét vágyódás nélkül. - Nem ígérem, hogy azonnal át tudok venni minden ügyet, de mindenképp felszabadítalak a nagyobb részéről, hogy Meleth kicsit élvezhesse a társaságodat - kacsint egyet, majd ahhoz a székhez lép, aminek támlájára rádobta a köpenyét még jöttekor. - Ha bármi fontos érkezne bármikor, akkor arról értesíts, szeretnék róluk tudni, illetve... - fordítja anyja felé a pillantását komolyan. - Én nem szeretnék úgy titkolózni előtted, mint ahogy azt apám tette - mondja. - Szeretném, ha mindenről tudnál és szeretnék veled minden fontos lépést megbeszélni, hogyha bármikor máskor hasonló helyzet merülne fel, ne legyen az aktuális vezetőjelölt tanácstalan. Apám bizonyára védelemből titkolózott, de az én meglátásom szerint ez a legrosszabb fajta védelem: tudatlanul hagyni. Így, ha nem bánod... - Nem fejezi be a mondatot, bizonyára nem kell, hiszen nyíltan kimondta, miként szeretné folytatni a vezetést, ha lehetősége nyílik rá és elfogadásra kerül Uráldur utódjaként más házak szemében is.

Aw fattyú kölyke tényleg okozhat még meglepetéseket, de Uraldur-ral az a történet már elég régen volt, így nem hiszem, hogy komoly agresszíót táplálna ellenünk, de ha már Al-Nuszrát utálja, az nekünk semmiképp nem válik kárunkra. És akárhogy is nézzük a két kölyök a Házuk örököse.
- Igen, ajánlj nekik békét és védelmet, nem gondolom, hogy bosszúra szomjaznának, akkor másként viselkednének és nem eltűnni próbálnának. – helyeslem velük kapcsolatban Dagnir tervét.
A hírre, hogy van egy erdei orvgyilkosa, én is vidámabban nézek rá, hiszen ez nagyon is megvalósíthatóvá teszi az elgondolását annak az álnok erdeinek az elrablásával kapcsolatban. Egy erdei kém…………sosem hittem, hogy ez valaha lehetséges lesz.
- A kék elfek bevonása, nagyon jó ötlet. Nem lesz különös, ha a hajójuk felbukkan a lombzabálók határainál és ha eltűnik egy-két erdei a hajók gyomrában, onnantól már talán követni sem tudják őket. De sok minden függ a bérgyilkosodtól, remélem nem csak a fegyvereit tudja jól használni, hanem az eszét is. Ezt eszetlenül nem lehet megcsinálni. – nézek a fiamra, de bízom benne annyira, hogy tudjam, alaposan letesztelte már az alanyt.
Ismét bízni kezdek abban, hogy talán tényleg megtudhatunk valamit a férjemről és Házunk fejéről és ezt Dagnir már csak annyival is el, hogy itt ül velem és elém tárja a gondolatait. Az eszem és a szívem is azt súgja, hogy meg fogja oldani és minden rendben lesz.
Most már nem csak az ajkaim, hanem a szemem is mosolyog, ahogy ránézek is beiszom arcának kedves látványát, férfias kisugárzását, de nekem mégis megmaradt kisfiús mosolyát.
Megpaskoltam a kezét és hagytam felállni, aztán én is követtem.
- Érezd otthon magad fiam, itt minden a tiéd is. Sok munka vár rád, így élvezd ki még ezt a napot, ahogy csak tudod. Én is ezt fogom tenni ma először nyugodtan.
Ráadásul Rathal mellett a legnagyobb biztonságban is tudhatom.
Rosszul esik, amikor emlékeztet rá, hogy annak ellenére, hogy én teljes szívemből szeretem a páromat, ő sok titkot megtartott magának, persze azzal az indokkal, hogy ezzel engem véd, de hát……a dolgok tükrében sötét kétely ébredt bennem……Ám ez nem tartozik senkire rajtam kívül.
Nem engedem, hogy ez az arcomra is kiüljön, így aztán csak bólintok.
- Köszönöm neked fiam. Én is minden megteszek, hogy sikeres légy, de hát ezt talán mondanom sem kell….- öleltem magamhoz még egyszer, mielőtt útjára engedem.
- Még ugorj be Melith-ez, mielőtt megsértődik, hogy nem ő volt az első, aki láthatott. – intettem meg, aztán elengedtem.
Talán minden jóra fordul.

Dagnír


Anyja szavai meggondolandók a rejtőzködésük kapcsán, de nem példátlan az sem, hogy valaki a nyomtalan felszívódása után tűnt fel egy egészen tekintélyes támogatottsággal. Nem túl sokszor fordult ez elő, hiszen a sötételfek nagyon figyelmesen és körültekintően kutatnak mindenki után, nehogy váratlan meglepetésben részesítse a hozzájuk legközelebb eső és barátságos ház sem, nem maradhat figyelmen kívül az sem, hogy a két kisegér a háttérben szervezkedik, próbálva követőket toborozni magukhoz. Két gyerekről van ugyan szó, de nem akarja őket alábecsülni csupán azért, mert kölyköknek számítanak; Aglarnis is annak számít, mégis meglepően magas képzettséget megkövetelő feladatokat képesek adni neki, melyeket bár változatosan teljesít, de teljesít.
Egyelőre inkább csak helyeslőn bólint a meglátásra, hogy észben fogja tartani ezt a lehetőséget is, elvégre megvan ennek is az esélye, bár hogy mennyi... Azt maga sem tudja. Még talán Hirion az, aki kevésbé fog tartózkodni tőle, a húgában viszont jócskán nyoma maradhatott apja terrorizáló tettének, így az ő ellenérzéseire jobban számít. A fiú ranglistájának élén valószínűleg egyébként is Al-Nuszra áll.
- Pontosan – bólint egyet a nyomok követhetetlenségére, mert hát ez lenne a cél, hogy ne tudják, hova mennek a hajók, kik a tényleges tulajdonosai. Az erdeiek egyébként sem hajós nép, jóformán elvesznek a tengeren, és éppen ilyen remek előnyük van nekik, sötételfeknek azzal, hogy a kékelfek velük élnek egy viszonylag jól működő szimbiózisban.
Újabb bólintással helyesel a következő szavakra.
- Egy bérgyilkosnak okosnak és rugalmasnak kell lennie, ha nem akar az első, jobb esetben a második küldetésén meghalni. Ráadásul egy erdeiről beszélünk, aki Zevadarban élte túl idáig, nem alábecsülendő... Nem lesz gond, legfeljebb meghal Awyrisban, még mielőtt elvégezhetné a feladatát – mondja egy derengő mosollyal, jól szórakozva az elkövetkezendő nagy terv kivitelezésének elképzelésére, kisvártatva pedig feláll, hogy a lerakott köpenyéhez lépve karjára tegye azt. Megfordul a fejében, hogy lepakol a szobájában, de rá kell jönnie, hogy nem hozott szinte semmit, így azonnal apja néhai dolgozószobájába veheti az irányt, ahol nyomok után kutathat. Sok mindent kell még ellenőriznie és átnéznie, és ezt anyja sem tagadja, amire egy mosollyal biccent.
- Ezt örömmel hallom, édesanyám. Megígérhetem, hogy nemsokára teljesen nyugodt légkör lesz itthon – mondja még, hiszen erős szándéka, hogy házuk ereje és tekintélye ugyanúgy ragyogjon, mint mindig is apja vezetősége alatt, de talán lehet azt még fényesebbé tenni... Talán sikerül elérnie, hogy még nagyobb tekintélye legyen a Pók-háznak, de természetesen nem siet. Türelmesen kivár és mindent lépésről lépésre, megfontoltan fog tenni, alapos átbeszélésekkel és átgondolt döntések meghozatalával, elvégre ez nem játék – még ha valahol egy kiváló sakkjátékként is gondol minderre.
Az ölelést jólesően viszonozza, és bár már kész férfi és ő is egy felnőttként tekint magára, ilyenkor nem tudja elhessegetni a gondolatot, melyek boldog gyerekkora köré fonódnak, és az ezzel járó hála sem kerülhet elsöprésre anyja irányában. Mindent megtett érte és testvéreiért, amit csak lehetett, és talán most már egy kicsit képes lesz ennek viszonzására, és nem csupán sikereivel járó büszkeséget érezhet.
- Nem, de köszönnöd sem kell – mondja halkan, és az ölelésből való kibontakozás után Meleth említésére kuncogva húzza fel a vállait. – Akkor az iratok átnézése előtt ránézek, legközelebb meg hozok valami apróságot is neki, nehogy panaszkodjon, üres kézzel jöttem haza – nevet tovább, persze csak a tőle megszokott és őrá jellemző visszafogottsággal. A bútorok elhelyezkedésének változatlansága miatt feltételezi, hogy Meleth szobája ugyanott van, mint mikor legutóbb is itt járt, megindul az irányába, és egy csendes kopogással nyit be, hasonlóan humoros belépővel nyitva kistestvérénél is, mint anyjánál. Néhány óra beszélgetés és játék vele bizonyára még belefér, de utána elkezdi a levelek átnézését, feltúrva jóformán mindent, ami az apjáé volt, mert bárhol lehetnek fontos tárgyak, információk, még akár a ruhái közt is, így azok zsebeit sem átall átkutatni és a dobozokat, fiókokat is alaposan áttapogatja, átnézi. Estig végezni akar egy nagyobb részével, hogy aztán Rathallal egy-egy pohár ital mellett egy kellemes, baráti beszélgetéssel tárgyaljanak ki mindent, ami az eszükbe juthat. Szándékában áll bevonni őt is a terveibe, és ha lesz egy elkerített része az épületnek, akkor a társalgás menetétől függően megosztja vele is az elképzeléseit és azokat, amiket édesanyjával megtárgyalt, elejtve mellette azt is, nem szeretné, ha ez kiszivárogna. Amiről nem kell tudnia a beosztottaknak, arról nem tájékoztatja őket, elég akkor értesíteni az egységeket a tervekről, mikor azok ideje eljött. Aztán...
Aztán meglátogatja az Árnylégió kiképzőtáborát.

//Na, akkor köszönöm itt a játékot, a folytatása meg már ugye elindult Táncosunk behozásával //