Név: Narcan Wimpshore
Nem: de igen
Faj: ember
Kor: 24 év
Foglalkozás: bárd
Mágia: nincs

Kinézet:
Nem igazán tűnik ki a tömegből - a felfogása szerint szerencsére. Átlagosnál alacsonyabb a maga 180 centijével, és bár nem különösebben kisportolt, súlyfelesleg sincs rajta (sok); a kettő között mozog. Egyszerű vászonruhákat hord, hogy is lenne pénze különbre? Ha van is, az se marad nála sokáig, eltűnik egy kocsmárosnál - vagy az egyik bordélyházban...
Kinézetére ugyanakkor igyekszik figyelni, s bár nem egy isteni szépség, egész pofásra tudja igazítani a szakállát a félhosszú, barna hajával együtt. Amire viszont jobban vigyáz, mint a szeme világára, az a lantja: elég sokszor fordul elő, hogy csak a hű hangszere és egy vadásztőr társaságában rója az egyik város utcáit. Hogy melyikét? Amelyiket épp nem unja.

Jellem:
"Magam vagyok a szabadság, a vándorlás éltet,
 Nincs bennem aljasság, s a jókedv majd szétvet.
 Nem kell nekem semmi, az élet elég vagyon,
 Társaságom ennyi, magam és a lantom..."
- már ha hihetünk neki. Vándorénekes ő, aki műveinek váltakozó minősége ellenére bátran kiáll a tehetségéért, s ezzel mindig megkeresi a kenyérrevalót, na meg megkedvelteti magát a kocsma társaságával - csak azért, hogy másnap továbbáljon, és a város, vagy akár a királyság más részén folytassa a tevékenységét.
Nehezíti a dolgot viszont (vagy épp könnyíti?), hogy egy jó adag pofátlanságért se kell a szomszédba mennie. Nem egyszer került már összetűzésbe valakivel, akinek meg kellett volna énekelnie egy hőstettét, hogy másfajta "hőstettet" énekelt meg, ami nem feltétlenül tartozott a nyilvánosság elé. Nem túl szerencsés, ha a falu alfahímjének cselekedeteit részletezed, ha ott van mellette a felesége is. De vajon miért...
Akárhogy is, eddig mindig sikerült kikecmeregnie a bajból, amibe belesodorta saját magát. Amilyen pimasz, olyan talpraesett, és nehéz olyan helyzetet mondani, amitől elcsüggedne - vagy legalábbis olyat, amit egy átborozott éjszaka és egy ledér hölgy el ne tudna feledtetni.

Előtörténet:
A történetem? Ugyan, az olyan unalmas, mint egy kocsma bor nélkül. Tisztességes földművelő szülőktől születtem, és nem voltam egy mintagyerek. Sorra követtem el a kisebb-nagyobb csínyeket: volt ott minden, kisebb-nagyobb lopások, verekedés, de semmi olyan, ami különösen nagy bűn lett volna, és nagyjából mindent megúsztam.
...aztán egyszer, tizenkét éves koromban felgyújtottam a tyúkólat, hogy én sült csirkét akarok enni. A ház már nem az én művem volt! Nem tehettem róla, hogy átterjedt a tűz, és olyan szerencsétlenek voltak, hogy nem tudták eloltani. Valamiért ezt nem díjazták nem csak a szüleim, de a falusiak sem, és miután nagy nehezen elértem, hogy ne hasítsanak szíjat a hátamból, apámnak elege lett, és beadott egy katonai iskolába, hogy majd ott megtanulom a fegyelmet meg a tisztességet.
Na nem kell sajnálni, egész jól ment a kiképzés: másfél napig bírtam, aztán az éjszaka közepén összeszedtem a kevés holmim, és meglógtam. Meglepően könnyű dolgom volt, mert bár tartottam az őrtől, ő elég jól elvolt egy flaska társaságában. Könnyedén ki tudtam hát surranni, aztán elindultam. Tizenkét éves fejjel, az éj közepén, pénz nélkül, a városnak egy veszélyesebb részén. Hülyeség volt? Természetesen. Hogyne lett volna az?
Hogy miként keveredtem be a kocsmába, arra már nem emlékszem. Szólt a zene, mindenki ivott, az egész hely bűzlött az alkoholtól, én pedig tanácstalanul néztem körbe. Próbáltam valamerre menni, de mindig lökött rajtam egyet valamelyik részeg - egyszer meg is botlottam, és hasraestem.
Röhögtek.
- Mit keresel itt, kölyök? - hallottam egy érdes hangot.
- Éjszaka otthon kéne lenned, nem? - szállt be egy másik.
- Nekem... - próbáltam válaszolni, de ekkor egész egyszerűen megragadtak a karomnál fogva, és elkezdtek vonszolni az ajtó felé. - Hé! Eresszetek el!
- A kölyök velem van. - hallottam a sarokból egy meglepően sima hangot, mire a vonszolás megszűnt, és majdnem megint elestem.
- Mit beszélsz? Már hogy lenne veled?
Fenéztem, és megláttam, hogy az előbbi üdvözlőim értetlenül néznek a sarokban álló férfira. Magas, középkorú, barna ruhás férfi képe rajzolódott ki előttem, kezében pedig valami furcsa...
Egy lant.
- Mellém adták, hogy tanítsam meg zenélni. De csak a gond van vele, most is elkóborolt. Ugye? - nézett rám olyan szigorú tekintettel, hogy az égiek tudják, miért, de azonnal lenéztem a földre.
- Igen... mester.
- Ez a beszéd! Na gyere ide, kölyök, mielőtt én megyek oda! - odasomfordáltam, mialatt a többiek visszaültek a helyükre, a hangulat pedig gyorsan helyreállt, mikor a bárd megpendítette a húrokat, és tiszta hangján rákezdett egy dalra.

Így ismertem meg a mesterem. Mint később megtudtam, nem volt ő olyan szigorú, csak meg akart menteni azoktól a részegektől. Elmeséltem neki mindent, mire ő csak nevetett.
- Nagyszerű bárd leszel! - veregette meg a vállam.
Nos, én ebben már nem voltam olyan biztos. De kiderült, hogy nem is megy olyan rosszul: nem sokkal ezután kaptam én is egy lantot, és pár évvel később már felváltva szórakoztattuk az éppen összeverbuválódott közönséget, na meg persze próbáltuk megúszni a kocsmai verekedéseket... ami hol sikerült, hol nem. De hát semmi nem lehet tökéletes.

Egy gondom volt az egésszel.
Unatkoztam.
Húsz évesen szedtem össze a bátorságom, hogy elmondjam neki: unom már ugyanazt a kocsmát, ugyanazokat a részegeket. Szeme se rebbent.
- Hát menj.
Értetlenül pislogtam.
- Most mi van? Azt hitted, visszatartalak? Amit meg tudtam tanítani, azt már megtettem - vigyorgott. - Ha neki akarsz vágni a világnak, akkor minek akadályoználak meg benne? Most már talán jobban túléled, mint taknyos kölyökként - nevetett gondtalanul. Eléggé kiismertük egymást az évek alatt, és láttam: nem játssza meg magát, tényleg ilyen könnyen utamra enged.
Még aznap összeszedtem a cókmókomat, kezembe fogtam a lantot, és ránéztem a mesteremre.
- Köszönök mindent.
- Sok sikert, kölyök. Aztán ne feledd a Három Patkány kocsmát, néha gyere be köszönni! - hány éves is volt? Negyven körül? Mégis ugyanazt a felelőtlen, gyerekes mosolyt láttam rajta, mint már annyiszor.
Bólintottam, aztán megfordultam, és eljöttem onnan.
Ekkor kezdődött a vándorlásom.

Persze nem kell túldramatizálni az egészet: ugyanazt csináltam, mint eddig, csak most már egyedül, más-más kocsmákban, sőt néha nyakamba vettem az országutat, és szerencsét próbáltam egy másik városban is. Több veszélybe is sodortam magam a pofátlanságom miatt, és egyszer csúnyán helyben is hagytak, de élveztem a szabadságot.
És időnként visszajártam a Három Patkányba, inni egyet az idősödő bárddal. Minden szép volt, úgy éltem, ahogy élni akartam, és bár persze soha nem lettem gazdag, soha nem szenvedtem hiányt semmiben.
Most viszont...

Hideg falak vesznek körül. Nem látok mást, csak komor szürkeséget, s mintha még a napfény is menekülne erről a helyről. Megborzongok, és körülnézek. Hol is vagyok?
Ja, persze, a cellában. Hogy jutottam ide?
Hát az úgy volt, hogy...
Nos, én csak szórakozni akartam kicsit. Senki nem mondta, hogy ha Királyöbölben kicsődül a népség az utcára valami nemes miatt, és katonák bizonyosodnak meg arról, hogy zavartalanul haladjon el, akkor illik vigyázni a számra. Én ugyanis nem zavartattam magam, odaférkőztem az első sorba, és vártam, hogy megjelenjen a rangos fickó, akiről hamar megtudtam, hogy szegény lova olyan súlyt cipel a hátán, hogy nézni is fáj. Na meg azt, hogy hárman préselik bele a páncéljába. Vagy ezek csak rosszindulatú pletykák voltak? Nem különösebben érdekelt, és mikor megjelent a nemes, rácsaptam a lantomra, és rázendítettem erre:
 "Hős urunknak hős a paripája,
 Olyan dagadt, két ló kell alája.
 Páncélját égi csillagból verték,
 Szét ne hulljon, kétszer is szegelték.

 Nagy urunknak nagy lőn a kegyelme,
 De még nagyobb hája, méltón rengve,
 Dicsőítsük urunk böhöm hasát,
 Hogyha lenéz, nem látja a faszát!"

...eddig jutottam művemben. A jónép élvezte az előadást, röhögtek, tapsoltak, de valamiért a katonákat nem nyűgöztem le: ketten megragadták a két karom, kiszedték a lantot a kezemből, és a méltatlankodásom közepette elvonszoltak. Hát micsoda dolog ez?
Szóval most itt vagyok a padon - tegnapelőtt hoztak be. A panaszkodást már tegnap feladtam, bár eltartott egy darabig, hisz az őrök barátságtalanok, a koszt borzalmas, a hely pedig unalmas. Ki ne fejezné ki a nemtetszését egy ilyen helyzetben?
És ki tudja, meddig leszek még itt?
Gondolataim végszavaként nyikorgást hallok. Felkapom a fejem, és látom, hogy az egyik katona a zárammal bajlódik. A kaja majd csak később jön, mit akar?
- Na szedd a sátorfádat.
Pislogok.
- Hogy mi?
- Nem hallottad? Most megúszod a kornyikálást. De ha még egyszer hallunk felőled...!
- És hol a lantom?
Sóhajt, és megfogja a fejét.
- Neked aztán van bőr a képeden... visszakapsz mindent, csak takarodj innen. Értve vagyok?

Így esett hát, hogy a börtönből röpke két nap alatt kiengedtek. Miután megszoktam a napsütést, elégedetten körbenéztem. Teleszívtam a tüdőm friss levegővel, és elindultam.
Itt az ideje folytatni ott, ahol abbahagytam.