A beszélgetéssel indított édes pillanatoknak napját a mag elültetésével zárták, és egy szava nem lehetett arra az időre panaszként. Minden egyes másodperce maga volt a csoda, a beszélgetés nyugalmasan és békésen záródott, arról nem is beszélve, hogy teljes mértékben meggyőződhetett saját biztonságáról, innentől pedig gondolkodás nélkül fogja kimondani a boldogító igent, megpecsételve kettejük kapcsolatát és sorsát. Mondjuk még az előkészületekből van valamennyi hátra, de hamarosan sort keríthetnek az ünneplésre, onnantól pedig végre tilalom nélkül alhat Viridiel szobájában, szorosan bújva párjához. Addig viszont még a külön szobát kell elviselnie a maga magányában, noha a telepatikus üzenetek folyamatosan enyhítik a hiányt, sőt, alkalmanként ez az indok arra, amiért átoson. A kedves szavaknak mégse tud ellenállni...
Még mindig izgalmas, ahogy lopják az alkalmakat az együttlére, hol közel kerülve egyfajta lebukáshoz, hol egészen kényelmesen zárva, keresve azokat a helyiségeket, ahova egy darabig nem fognak bemenni. Amíg jó az idő, addig kicsit többször járnak el, meglátogatva pár közeli, de az együttléteknek teljesen alkalmas helyszínt, ám ahogy rohamosan hűlni kezd az idő, egyre inkább beszorulnak az épület melegébe, kevesebb lehetőséget biztosítva a kettesben töltött órákra. Na de természetesen nem ez a legfontosabb időtöltése, mindemellett napi szinten kiveszi a részét a házimunkából, alkalmanként ő főz egymaga, mert már sikerült kitapasztalnia, mit hol talál, illetve a karja is elérte teljes hosszát, vissza-visszagondolva korábbi állapotára pedig már csak vastagszik és erősödik. Játszi könnyedséggel használja már akár egységben az alkar hosszú ágait, vagy éppen külön-külön, mikor alapanyagokért nyúl és azokat keresni a fiókokban, polcokon. Igencsak praktikusnak bizonyul a takarításban is, hiszen több eszközt képes használni, nem beszélve arról, hogy mindegyikük kellően erős. Voltak is ebből kellemetlen pillanatai, hiszen nem mindig sikerül felmérnie azt az erőt, amit karja képvisel, és ennek árát egy-egy tányérnak kellett elviselnie, ezer és még egy bocsánatot kérve, ha eltört pár edényt, egészen kényelmetlenül érezve magát miatta.
A hideg idő eljöttével a problémaforrás azzá vált, hogy meg sem mozdult a karja. Egyre inkább lassabbá vált, ami aggodalmat váltott ki belőle, arról nem is beszélve, hogy így ismét egy félkarú piócaként érezhette magát, mert csak lógott teste mellett mereven. Ismét csökkent a rá kiosztott feladat, mert fél karral nem sok mindenhez kezdhetett, itt-ott besegített, és eleinte egészen rosszul viselte, de kellő biztatást és szeretetet kapott ahhoz, hogy magához képest könnyedén visszaszerezze magabiztosságát, nyugodtan használva ki az ebből származó előnyöket: több időt tölthetett Viridiellel, többet beszélgethetett a családtagokkal, akik éppen nem ténykedtek semmin. Teljesen hozzászokott az itteni menethez, otthonosan kezdte el érezni magát, és néha azon kapta magát, hogy szívesen élne itt. Felhozta volna már korábban Viridielnek, hogy beköltözne, de nem nagyon vannak felszerelései, amiket el is rejtett itt-ott, azok meg már ősidők óta ott rejtőznek, és nem biztos, hogy sok hasznukat venné, a dohos szagukról nem is beszélve. Párja így is ellátja mindennel, na meg az édesanyja is odaadott neki pár csinos darabot, amiket már nem hord, ezeket szégyellősen, de boldogan fogadta el. Az alkati különbség miatt nem mind volt jó rá, de amin tudott, annak szabásán némileg változtatott, elsősorban a csípő tájékán bővítve, néhol igazítva az ujjakat vagy a vállrészt. Mikor épp nem kellett sehova mennie, de mindenki másnak dolga akadt, akkor ezzel foglalatoskodott, mert egy karral ez sem bizonyult egyszerűnek, segítséget meg nem akart elfogadni, mert így is bőven soknak találta, hogy főznek és mosnak rá, a saját igényeit viszont maga akarta megoldani.
Gyakran kísérletezett gyógynövényekkel, hintaszékben hintáztatva magát törve a száraz növényi részeket darabjaira, később teaként használva fel a nap folyamán, sokszor nyugodtan aludva el egy-egy délután ebben a székben a kandalló kellemes melege mellett, ölében a teával teli bögrével, amit mozdulatlan ágaival tartott, nagy nehezen sikerülve berángatni a megfelelő pozícióba azt. Alkalmanként a forró ital helyett egy könyvvel szundikált el ugyanúgy. Egyre inkább nélkülözte a saját, régi ruháit, ahogy hozzászokott az újakhoz és a gondolathoz, hogy amiket kapott, azok már az övéi, és szívesen látják benne, és egészen úgy érezte, hogy kinyílhatott és kibontakozhatott, felfedve a saját gyengeségeit és erősségeit. Persze a tabutémákat továbbra sem hozta fel, amik közé tartozott a pokolban tett kirándulásuk, a saját családjáról való beszélgetéseket ugyanúgy ejtette pár szűkszavú válasszal, még mindig nem akarva a sajátjainak a becsületét mocskolni, hiába lenne miért. Ilyenkor ugyanakkor elgondolkodott azon, hogy vajon mennyire is volt részese annak a családnak, hogy igazából mennyi az, ami hozzájuk köti, hogy esetleg valóban csak egy korcs-e, csak éppen nem félvér - hiszen ilyen szinten a mágiát nem lenne képes művelni -, hanem teljes értékű elf egy másik apától. Egyre inkább berágta magát elméjébe a kérdés, hogy esetleg szülei közt már a megszületése előtt sem volt minden olyan rózsás, és mégsem ő rontotta el a kapcsolatukat. Egy hirtelen ötlettől vezérelve legszívesebben útra kelt volna, hogy felkeresse anyját, aki fogalma sincs, jelenleg hol él, és megkérdezze tőle, mi is az igazság, hogy apja jogosan volt velük szemben igazságtalan és kegyetlen, csak mert az itteni harmóniát látva, ezt az összeszokottságot, hasonlóságokat tapasztalva... Nagyon erős a gyanúja, hogy valami náluk nem egészen volt kerek.
- Szeretnéd látni a régi otthonomat? - érdeklődik egyik alkalommal, mikor Viridiel belép a nappaliba, ahol hintáztatja magát mostanra kedvencének nyilvánított hintaszékben. Lassan engedi le a forró teával teli edényt, rápillantva Viridielre, ám inkább tűnik komolynak és kissé komornak, mint boldognak. - Valamit meg akarok kérdezni édesanyámtól... - áll meg a hintázásban. - Már ha még ott élnek testvéremmel.

Boldog vagyok, hogy Lash egyre jobban beilleszkedik a családom mindennapi életébe és annak is, hogy ők olyan jól fogadták. Bár ebben eleve biztos voltam, azt nem tudhattam, hogy kedvesem mennyire tolerálja anyám vehemens természetét, ami főleg a gyermekei védelmében és a család irányításában nyilvánult meg. Apám volt a csöndesebb, de érdekes módon mégis mindenki azonnal ugrott, hogy tegye, amit mond, pedig nagyon ritkán hallottam, hogy felemelte volna a hangját.
Öcsém, Gwendir már komoly fiatalember lett és állhatatosan udvarolt a királynő egy udvarhölgyének, a húgaim.....óóó, azok a drága kis hölgyek! Ikrek voltak, ami az én népemnél ritkaság és olyan egyformák, mint két tojás. Rien és Eryn, tényleg kész hölgyek és úgy kell elhessegetni tőlük a legyeskedő fiúkat. Nagyon szerettem őket és örültem, hogy minden további nélkül befogadták kedvesemet és nagyon is lelkesen készültek, hogy bátyjuk feje be legyen kötve.
Szeretett bátyám, Thedias pedig legnagyobb örömömre már egészen jól volt és bár már nem igazán vágyott, hogy kardot fogjon a kezébe, azért a kölykök tanításába fektette energiáit.
Szóval már régóta nem éreztem magam ilyen jól a bőrömben, de mindezek ellenére időnként azon kaptam Lash-t, hogy nagyon elmereng valamin és olyankor láttam a bánatot a szemében.
Viszont amikor végül kiderült, hogy hol járnak a gondolatai, azért alaposan meglepődtem, hiszen nem olyan régen még teljesen elzárkózott még a gondolatától is, hogy találkozzon a családjával, az édesanyjával. Vajon mi történhetett, hogy meggondolta magát?
- Hogy....az....ott......hát, persze! - szakítom félbe magam, mert nem akarok előreszaladni. - Én mindenre kíváncsi vagyok, ami kapcsolatos veled, édesem. - guggolok le mellé és veszem a kezembe az ágas-bogas kezét. - Legjobb tudomásom szerint nem költöztek sehová. - erősítem meg, de aztán mégis megkérdezem halkan. - Tényleg ezt akarod? Tényleg oda akarsz menni? Ha igen, mindenképp elkísérlek és bemutatkozom neki.....nekik. - teszem hozzá komoran, bár valami sötét elégedettség is van bennem, hogy az orruk alá dörzsölhetem, hogy Lash az enyém és már a mi családunk megbecsült tagja.

Egy esetlen mosollyal pillant fel Viridielre, amikor lényegében szóhoz sem tud jutni. Mégiscsak egy hirtelen jött fordulatról van szó, és ő maga sem érti igazán, mit akar, mert végül is mindegy, hogy honnan származik vagy mi az igazság, mégis valahogy a kétkedés nem hagyja őt nyugodni, és hajtja őt az igazság felé.
Mikor párja kiegészíti mondandóját és ráfog ágaira, szélesebbé és biztosabbá válik a mosolya, próbálva közben az ágaival kellemesen körbefonni a férfi ujjait, azok azonban meg se mozdulnak. Mély levegő vesz, amint erőlködései egyértelműen feleslegessé válnak, visszafordítva pillantását a ropogó lángok felé, tűnődve bámulva bele a narancsos színbe.
- Nem tudom – mondja, gondolkodva még egy darabig, mi a valószínűbb: a maradásuk vagy a távollétük. Mindenre meglenne az indokuk, és talán ezért sem lenne tanácsos, ha egyedül menne oda, mert elképzelései sincsenek, hogy mit művelnének vele, ha hirtelen megjelenne, két évtized csend után.
- Nem biztos, hogy ugyanott maradtak. Mégiscsak rengeteg gyász köti őket oda, ahogy engem is, és nem hiszem, hogy annyira bolygatni akarnák a múltat. Legalábbis édesanyámból kinézem, hogy inkább elköltözött, testvérem ettől függetlenül még ott lehet, és talán már ő is talált magának valakit – tűnődik, a kezében lévő poharat cirógatva hüvelykujjával lassacskán. – De meglátjuk, ha esetleg ott maradt pár holmim épségben, azokat is elhoznám. Állatot is szívesen hoznék onnan, de nem tudom, mennyire tudnánk ideszoktatni – hintáztatja magát finoman, boldogan emlékezve vissza azokra a pillanatokra, amikor játszott velük, majd véletlenül felvette az alakjukat, és észre se vette, hogy a kölykökhöz hasonló szörgolyóként szórakozik. Talán azóta sem érezte olyan intenzíven azt, hogy egybeolvadna bármilyen létformával.
Kissé meglepetten fordul vissza Viridiel felé a halk kérdései hallatán, de újra elmosolyodik. Finoman megérinti az állát, óvatosan hajolva felé, hogy az ölében lévő tea ne boruljon ki, tenyerével gyengéden cirógatva arcának ívét, húzva maga felé, hogy a homlokára adjon egy puszit. Még mindig hálás a törődéséért és az aggodalmáért, és bár az utóbbi érzést soha nem szerette kiváltani, valahol mégis van egy melengető érzés benne; a szereteté.
- Tényleg – biccent egyet, visszahúzódva kényelmesen a hintaszékbe. – Látva azt az összhangot, ami itt van nálatok, tapasztalva más családoknál is, hogy mennyire rendben megy, nézve a hasonlóságokat, a vonásokat, a színeket... Maga a hangulat is, ami itt uralkodik, de sok más családnál hasonlót mondhatnék el, és tudom, hogy nem mindenhol ilyen intenzíven éri az elfet a boldogság, de... Az a szintű szétesés, ami nálunk volt, az nemcsak kritikán aluli, de gyanús is. Csak eddig nem volt akkora rálátásom, mert soha nem tapasztalhattam meg igazán, milyen is egy család igazi részeként élni. Hálás vagyok az élményért, Viridiel. – Ha eléri, akkor egy gyors csókot ad neki, ezzel is érzékeltetve utóbbi szavainak komolyságát, majd egy fáradt mosollyal dől vissza ismét, kényelembe helyezve magát. – Egyszerűen... Nem fér a fejembe, hogy nálunk mi nem volt jó, hogy miért vagyok ennyire tapinthatóan más, mint a testvéreim vagy az apám. Gyerekként is gyakran éreztem magam tényleges fattyúnak, és nem csupán azért, mert így neveztek. Belegondolva meg olyan, mintha... Mintha nem is az lenne az apám, akit idáig annak gondoltam, és egy hatalmas hazugság volt az, amiben éltem, hogy egyben maradhasson a család. Mintha egy hazugság lenne az, ami vitte volna a hátán a kapcsolatokat és a megmaradt, igen kevés összetartást, ami végül darabjaira hullott annak az embernek a megjelenésével.
Merengve bámul bele a tűzbe, láthatóan rágódva ezeken, de egyáltalán nem gyakorol rá negatív hatást. Már csak a tiszta kíváncsiság az, amit érez, semmi ellenszenv nincs benne vagy gyűlölködés, inkább azt szeretné tudni, mi az igazság és honnan származik.
- Ne kérdezd, miért kezdett el ez érdekelni, mert tudom, hogy nem számít már, hogy neked nem a múltam vagy a származásom számít – pillant a férfira. – Talán csak... – Megáll pár pillanatra, lesütött szemekkel próbálva megfogalmazni a gondolatait, aztán nemlegesen megrázza a fejét. – Nem, nem tudom – sóhajtja. – Biztos te is éreztél már egyfajta belső hajtást, aminek az okait nem tudod megmagyarázni. Most valahogy így érzem, talán hogy végérvényesen le tudjam zárni a múltat és teljesen a jelenben és jövőnkben élhessek veled. Ez így... mennyire érthető? - érdeklődik kissé aggodalmasan, hogy talán túlgondolja a saját körülményeit és feleslegesen rágódik néhány kitalált indokon.

Továbbra sem hiszem, hogy Lash anyja elköltözött volna, általában nem költözködünk olyan könnyedén, de sosem érdeklődtem utánuk, így biztos nem lehettem benne.
Az azonban biztos, hogy nem maradt üresen és valószínűleg a rosszabbik opció, hogy ha kedvesem testvére birtokolja, mert, amit tőle megtudtam, nem valószínű, hogy csak úgy simán beengedi Lash-t és hagyja, hogy bármit elvigyen, még ha az az övé is volt és még meg is van. De nem akarom még tovább fokozni a szomorúságát, inkább azon leszek, hogy sikerrel járjon és majd megbírkozom a problémákkal, ha ott állunk előtte.
- Én benne vagyok. - bólintottam és egyáltalán nem volt ellenemre a kedveskedése és most megelégedtem azzal a puszival a homlokomra, nem akarván megtörni ezt a mélabús hangulatot.
Aztán a magyarázata után megértettem, hogy miért akart visszatérni régi és megvetéstől terhes otthonába, ahol csak bántás érte, miért akar találkozni azzal a nővel, akinek a világon a legjobban védenie kellett volna és a következtetés, amit még a kimondatlan szavak nélkül is levontam és, amit Lash is pedzegetett, az olyan megdöbbentő volt, hogy a sarkamra huppanva meredtem rá, bár.........egyáltalán nem volt logikátlan és sok mindenre magyarázattal szolgált volna.
Tényleg nagyon kirítt a családjuk "nevelési módszere" a szokásos elf általában melegséggel teli családi légköröktől. Én nagyon sokáig például felfogni is nehezen tudtam, hogy miként bánhattak így a lányukkal és testvérükkel, de ez.......
Pár eltekt perc után, ami alatt emésztettem a dolgokat, felálltam és hátulról melegen átöleltem.
- Nem, nem számít, hogy honnan jöttél, csak az, aki vagy és amit a szívemmel és lelkemmel látok benned. De súlyos dolgokat vetettél fel és megértem, hogy ki akarod deríteni a miérteket. Az én és a családom támogatására is számíthatsz és úgy vélem a király is mellénk áll az ügyben, ha elfajulna a dolog, bár ne így lenne..... - sóhajtok, de érezheti Lash, hogy mindig ott fogok állni mellette, történjen bármi is.

Elmosolyodik a beleegyezés hallatán, válaszként Viridielhez hasonlóan bólintva, folytatva aztán a nem túl kellemes feltételezések felvetésével – vagy inkább sejtetésével -, próbálva ő maga is megfogalmazni, mit is érez, noha ez igencsak nehéznek bizonyul. Annyira megfoghatatlan, és nem igazán tudja meghatározni, mik a gondolatai, hogy van-e egyáltalán benne csalódás vagy csupán egy régi hite az, ami végül megvalósulni látszik, és ezáltal inkább elégedettséget tapasztal-e.
Párjára pillant, a döbbenetét látva pedig inkább visszafordítja fejét a lángok felé, mélyet sóhajtva, kisvártatva feltápászkodva a helyéről. Odasétál a mögötte lévő asztalhoz, amire lerakja a poharát, benne egy kevés, kihűlőfélben lévő teával, nekitámaszkodva a falapnak. Mondana valamit, hogy oldja a kellemetlennek tűnő hangulatot, és bár folytatja azzal, mennyire tisztában van azzal, leendő férjének nem számít sem a múltja, sem a származása, mégis van rajta egyfajta nyomás. Valahol mégsem akarja, hogy valódi korcsként kezeljék, hogy ez ténylegesen elismerésre kerüljön, még ha annak idején az udvarban a mérhetetlen arrogancia vezette őt, meghajolva ezáltal a hiedelmeknek.
A csendességet tapasztalva lesüti a pillantását, belebámulva a pohár mélyébe, és pár pillanatig feneketlennek tűnik a maga sötétségével. Nem akarta ennél tovább halogatni ezt a megérzését, az ehhez kapcsolódó gondolatait, amik már egy ideje rágták őt belülről. Inkább most derüljön ki minden kis apróság és simliskedés, minstem az esküvőjük után, és bár nagyon kicsi az esély arra, hogy bármi is változzon, nem bízza magát a véletlenre, mindenképp el akarva kerülni, hogy esetleg, ha fattyúsága bizonyítottá és alátámasztottá válna, az váltson ki a kapcsolatukban egy törést. Semmiképpen sem szeretné, ha bekövetkezne, főleg akkor nem, mikor már elkényelmesedett a melegségben, a puhaságban és a biztonságban, és még van lehetőségük lemondani mindent, ha párja esetleg úgy döntene, így inkább mégsem...
Megint butaságokat gondolsz, le kéne erről szoknod. Már régen más a helyzet, mint akkor...
Mélyet sóhajt, és szándékában áll szokásához híven beletörődő megjegyzéseket tenni, semmiképpen sem hibáztatva párját, mikor meglepetten kapja fel a fejét a mögüle érkező karok ölelésére. Ujjaival finoman végigsimít a férfi kezén, belesimulva ebbe a rejtekbe, arcát óvatosan nyomva Viridiel nyakához, jóízűen mosolyogva. Az első szavaknál hálássá válnak a vonásai, mindemellett megnyugszik, és ez a végére csak erősebbé válnak.
- Nem is tudom elképzelni, mit tennék nélküled... – mondja halkan. – Még mindig megható a törődésed és a támogatásod, ugyanakkor én is remélem, hogy nem lesz semmi. Nem szeretném, ha elfajulna a helyzet, azt meg főleg nem, ha bármelyikőtök megsérülne. Nem problémát akarok, csak teljes mértékben eltűnni az életükből, és a te családodnak a részese lenni teljes mértékben - igyekszik megfordulni párja ölelésében, hog szembetalálhassa magát vele, végigsimítva állának ívén, a halántékán, pár ezüstös tincset hátrasimítva. - Figyelj... Ha nagyon problémásnak ígérkezik, akkor elmegyünk, nem fogok erőltetni semmit, így lehet, feleslegesen tettük meg azt az utat, ám ha mégis megtudunk... dolgokat..., nem kell félnem, hogy másként fogsz rám tekinteni, ugye? - érdeklődik kissé szorongva, és mintha maga is rájött volna, hogy mekkora butaságot kérdez, kényszeredetten elmosolyodik, behunyt szemeit megdörzsölve. - Le kell szoknom az állandó kétkedésről - ingatja lassan a fejét. - Ne haragudj - néz rá bocsánatkérőn, aztán átöleli. - Tudom, hogy nem fog változni semmi - suttogja, miközben cirógatja a tarkóját. - Mikor induljunk? Nem sürgős, de szeretném még az esküvőnk előtt rendezni. Legkorábban indulhatnánk akár holnap is, de nem akarom, hogy a csacládodat túl váratlanul érje, azért nem pár óráról van szó... Néhány napot igénybe fog venni, mire odaérünk, aztán még vissza is kell jönnünk, a téli időszakban meg nem olyan egyszerű a fajtánknak egyébként sem.

Elmondhatom magamról, hogy már elég jól kiismerem magam kedvesem hangulat ingadozásaiban, így nem nehéz észrevennem, hogy megint elfogja a kételkedés és szinte látom a gondolatait, amiben azt latolgatja, hogy vajon, ha kiderül róla, hogy nem apja lánya, akkor azonnal hátat fordítok-e neki.
Ez annyira jellemző ré és sosem fogom megérteni, hogy miért kételkedik még bennem. Nem bizonyítottam már eléggé, hogy nem érdekel, hogy kicsoda és honnan jött, csak ő számít, az akit kívülről-belülről megismertem már és el akarom venni feleségül.
De nem akarom tetézni még a szorongását, hiszen az a célom, hogy elérjük majd, hogy elengedje magát és elfogadja saját magát is úgy, ahogy van.
Átölelem tehát hátulról és igyekszem megerősíteni, hogy rám mindenképp számíthat.
- Nem áll szándékomban a király egyik megbecsült tábornokával összerúgni a port, de azt sem fogom hagyni, hogy bántson vagy becsméreljen téged. Remélem ő is felfogja majd, hogy ez nem megfelelő hozzáállás és a múlt az maradjon múlt. Vagy átlép rajta, vagy most már nem csak veled egyedül gyűlik meg a baja, bár nem kétlem, hogy te is megállnád már a helyed és a helyére tennéd. - simulok a tenyerébe, ahogy végigsimít az arcomon. - Most meg kellene sértődnöm. - fogom meg az állát a kezemmel és emelem meg, hogy a szemembe nézzen. - Úgy ismertél meg engem......vagy akár a családomat, hogy ez érdekelt engem vagy őket? Tettem akár egyetlen megjegyzést is erről? - korholom, de nem tudok haragudni rá, csak nagyon féltem. - Igen, nagyon le kéne szoknod róla. Én nem foglalkozom ezzel és feleségül akarlak venni, ha nemes elf vagy, ha csak egy utolsó koldus, vagy akár félvér, vagy mit tudom én micsoda. Szeretlek Lashrael Laralytha, teljes szívemből szeretlek! - ölelem át én is és ringatom megnyugtatóan.
Közben átgondolom, hogy mikor is indulhatnánk, de nem találok olyan okot, ami miatt el kéne húznunk azt.
- A családom támogatni fogja, hogy ha ez megnyugtat téged, akkor járjunk a végére. Nincs olyan teendőm, ami akadályozná, hogy akár holnap elinduljunk. Összeszedjük, ami kell és reggel mehetünk is. - összegzem a gondolataim végeredményét. - Jobb is mielőbb túlesni rajta, aztán már csak az esküvői előkészületekkel kell foglalkoznod. A húgaim már tűkön ülnek, hogy valami lányos estét szervezzetek együtt.

Örül annak, hogy párja semmiképpen sem fog ellenségesen vagy támadólag fellépni addig, ameddig nem szükséges, noha lehet, nagyon is meg fogja követelni a helyzet. Elképzelése sincs, elfajul-e vagy békésen megy a végéig, fogalma sincs, bátyja mennyire neheztel rá, hogy egyáltalán mit csinál vagy hogyan érez, ugyanis az elmúlt két étvized során egyáltalán nem érdeklődött felőle. Egyszerűen... Nem akart vele kapcsolatba kerülni, nem válaszolt kezdeti érdeklődésére, és még ha utólag bele is sajdul a szíve, ő maga is csalódott testvérében. Az akkori helyzethez mérten teljesen jogos volt, hogy nem reagált, hanem teljesen függetlenítve magát élte a saját életét úgy, akár egy kóbor állat otthon és gazda nélkül, vadul morogva arra, aki próbálta őt megközelíteni.
Halványan megmosolyogja a feltételezést, bár elég kétesélyesnek találja a végkimenetelt, hiszen testvérét mindig is úgy ismerte, mint fegyvermestert, és vélhetően ez a mai napig nem változott. Talán mágiailag is fejlődött annak ellenére, hogy nem mutatott olyan rettentően nagy fogékonyságot rá, ugyanakkor ez bizonyára ki fog derülni, ha találkoznak és rákényszerülnek képességeik fitogtatására. Nem szeretne belegondolni, de ha apja temperamentumos jellemét örökölte egy nagy adag gőggel, akkor semmiképpen sem fognak jól alakulni a dolgok, és ez nyomasztja.
Bűntudatosan hajtaná le a fejét, lesütve a szemeit, mikor Viridiel felhívja a figyelmét, meglehetősen sértőnek találja a kétkedését, ám az első apró mozdulatnál emeli a férfi állához a kezét, nehogy véletlenül is másra szegezze pillantását. Először mintha menekülne, más vonásokat keres, amiket figyelhet, de újra és újra visszavezetődik tekintete azokra a melegbarna szemekre, melyek most komoly keménységgel fürkészik őt, nem hagyva, hogy mást fürkésszen. Nem szeretné látni benne a sértettséget, azt, hogy bántotta, mert neki is fáj, de tudja, hogy ismét helytelenül feltételez, bizonyításul pedig Viridiel ki is mondja ezeket.
Bűntudatosan bámul rá, bár legszívesebben csak összegömbölyödne és elbújna, ismerve saját bűnét, amibe vissza-visszaesik, és szörnyűnek tartja magát, hogy képtelen elengedni teljes mértékben a múltat, hogy még mindig léteznek ezek a berögződések. Nehéz szólásra nyitni vonallá préselt ajkait utána, mintha pillanatokra elment volna a hangja, aztán óvatosan megrázza a fejét nemlegesen.
- Nem... Soha semmi ilyenre nem tettél megjegyzést, és úgy ismertelek meg téged, mint aki a jót keresi mindig a másikban. Bennem biztosan - válaszol elszontyolodva. - És a családod is felfoghatatlan elfogadással fordult felém, és ezért a szeretetért nem győzök hálálkodni... - teszi hozzá halkan. - T-tényleg ne haragudj... - süti le a pillantását, már amennyire tudja, az újabb szavakra meg csak óvatosan emeli tekintetét párjára, bűnbánón fürkészve őt, a mondandó végeztével pedig halványan elmosolyodik, nyomban simulva az ölelésbe. Jólesőn magába szívja a férfi illatát, nehézkesen emelve fakarját is, finoman bújva a nyakához.
- Én is szeretlek téged, Viridiel, mindennél jobban - válaszol csendesen, örömmel fogadva a gyengéd ringatást, biztonságban érezve magát, egy olyan helyen egy olyan személlyel, ahol és akivel baj nem érheti őt. - Szeretnék már megszabadulni ezektől, elhiheted, és igyekszem teljesen felfogni és megértetni magammal, hogy már nincs mitől félnem - ígéri meg. - Úgy érzem magam, mint valami befogadott, kóbor macska, akit a világ legjobb gazdája talált meg - kuncog a hirtelen előkerülő képen, noha nem mintha távol állna az igazságtól, még egy kicsit szorítva az ölelésen, aztán elengedi, noha fakarjával kissé nehézkesnek bizonyul a mozdulatmegtétel. Nem mindenre reagál, és ha reagál is, akkor az nagyon lassan történik, ami gond lehet, ha problémák merülnek fel az út során vagy épp akkor, mikor visszatér abba a régi-régi családi fészekbe.
Lassan eltávolodik, mikor a tervezésre kerül sor, figyelve párja vonásait, amint gondolkodik, majd egy bólintással veszi tudomásul az indulás időpontját.
- Én csak örülnék, ha mihamarabb túlesnénk rajta - szúrja közbe gyorsan, egyetértőn biccentve, mikor az ügy lehető legkorábbi intézése jóváhagyásra kerül. A végére azonban nem tudja megtartani a komoly ábrázatot, muszáj nevetnie. - Akkor arra az estére magadra maradsz, mert biztos végigkotyogják az időt, ábrándozva mindenféléről, sorra beszélve ki az udvarlókat, miközben egymás haját fonogatjuk és fésülgetjük. És ha javasolhatom, a hátralévő napok szabadságát használd ki, mert az esküvő után még szigorúbban és még féltékenyebben foglak őrizni, mint idáig - lépeget baljának ujjaival Viridiel mellkasán játékosan, hogy ugyanígy az orrára koppintson. - De tessék óvatosan, mert ha megtudom, hogy más nőcskénél udvarolgatsz, nem leszek kegyelmes - vigyorog, így nehéz komolyan venni szavait, majd még egyszer szorosan megöleli. - Menjünk a dolgunkra, mielőtt nagyon hiányolnának minket - nyom egy puszit az arcára.


Az éjszaka kissé nyugtalanul telik, főleg egyedül, noha már lassan hozzászokik, hogy külön kell aludniuk. Néha sikerül lopniuk időt maguknak, mikor együtt pihenhetnek, de a téli idő beköszöntével egyre kevésbé váltak jellemzővé, bár a szobáját már egészen kezdi megszokni. Talán csak a gondolatok azok, amik zavarják álmait, ezért is nehéz, a reggel eljöttével pedig lassan összerámolja a felszereléseit: két tőr a csizmájába, hiszen sose lehet tudni, övén az üvegcsék, hátizsákjában a maradék, tőle egészen megszokott összeállítás. Hátára rántja a táskát, a szekrényéből kiveszi a melegebb ruhákat, amire szüksége lesz az út során, hogy a szakadó hóban ne fázzon, a szobájából kilépve pedig az előszobába lép, ahol felöltözhet. Nem akarja felébreszteni a családot, noha valószínűleg már mindenki ébren van, hiszen kicsit hosszabb túrára indulnak párjával, és lehet, nem lesz egyszerű. Mindenesetre csendesen felöltözik, begombolja a meleg, szőrmés kabátot, amit előszeretettel simít végig újra és újra, nagyon kedvelve ezt a darabot, kellemesen elmosolyodva a gondolatra, mennyire törődnek vele és mennyire nem hagyják, hogy szűkölködjön. Mindent megkap itt, mindent elintéznek, hogy boldog legyen, és már csak ez a mostani túra választja el őt a teljes boldogságtól.
Figyeli, ki mikor fut be vagy elbúcsúzni, vagy azért, hogy vele tartson, bár párjáén kívül nem akarja senki jelenlétét, és ha később jön, mint ő, akkor halvány mosollyal nézi végig, amint készülődik. Amint mindketten elkészülnek, a búcsúzást megejtve kilép az épületből, sodortatva maguknak a kopasz ágakból utat, amin könnyebb lehet a közlekedés, és mikor már pár fával odébb járnak, akkor lelassít és megáll.
- Viridiel... - szólítja meg, megfogva a kezét nézve fel rá. - Nem lesz egyszerű, mármint... nem csak ott, a háznál, de... Az út sem lesz teljesen biztonságos. Át kell haladnunk Awyris pár... veszélyesebb vidékén, és tudom, hogy már elindultunk, de még visszafordulhatunk, ha nem akarsz a fenyegetéssel foglalkozni - bizonytalanodik el.

Vélhetően úgyis továbbhaladunk, így pár napos túrát követően megérkeznek, a fákon haladva viszonylag biztonságos, így gond nélkül közelíthetik meg otthonát. A tél miatt már messziről észrevehetőek a házak egy-egy fa törzsében, oldalán vagy az ágakon, és könnyedén el tudná képzelni az elf, hogy ezek tavasszal és nyáron kiválóan beleolvadnak a környezetbe ráfuttatott növényekkel és levelekkel. Nem tűnik semmivel sem különösebbnek egy átlagos tündefalutól, olyan, mint a többi kisebb település, melynek nem sok híre van. Talán ezért is volt feldolgozni a múlt eseményeit, mert ha itt történt valami, arról mindenki tudott.
Itt-ott kisebb kerítésként szolgáló botok jelzik a kertecskéket, néhol állatoknak ólakat találni, ahol melegedhetnek a befogott, talán emberektől szerzett jószágok, amiket azóta is tenyészthetnek, mióta először kaptak példányokat belőlük.
Rászorít párja kezére, lesütve a szemét, és erős gyomorgörccsel küzd a kellemetlen feszültség miatt.
- Jártál már itt...? - érdeklődik, hátha ezzel oldja saját idegességét. - Mármint futárként biztos sok helyen megfordultál, de... Jártál már itt? - néz rá kíváncsian, nem igazán tudva, párja mióta is utazik a király nevében, és nagyon is megvan az esélye, hogy járt erre akkor, amikor ő már kiábrándultságtól vezérelve elhagyta Awyrist. Érdekes lesz, ha felismerik néhányan...

Miután megállapodtunk a másnap reggeli indulásban, mintha egy nagy kő esett volna le Lash szívéről és már viccelődni is tudott, persze az én rovásomra.
Vigyorogva hallgattam, ahogy mennyire jól kiismerte már a testvéreimet és lelki szemeimmel láttam is, ahogy kacarászva csacsognak és szépítgetik egymást, miközben a fiúkon köszörülik éles kis nyelvüket. Aztán rám is sor kerül, ezért úgy teszek, mint aki halálra rémült leendő arám fenyegetésétől, mintha egyáltalán felmerülhetett volna akár ennek a legkisebb lehetősége is.
- Jaj, csak nem lebuktatott valaki minket? - forgattam meg a szemem, - Pedig a fiúk megígérték, hogy a táncoslányok jelenlétéről a búcsúztatómon hallgatnak, mint a sír.
Persze mielőtt még bármit is komolyan vehetett volna belőle, derékon kaptam és kacagva pörgettem meg. -Minden porcikám hűséges hozzád drágám, de tényleg menjünk, mert a végén még nyakon csípnek bennünket, meg aztán anyámat is meg kell győzni, hogy ne akarjon egy hadsereget mellénk és ne minden élelmet a házban akarjon a hátunkra rakni.

Hiányzott az éjjel mellőlem a párom, de úgy voltam vele, hogy már nem sokat kell kihúznunk külön. Sejtettem, hogy Lash korán fent lesz, hiszen láthatóan izgatta ez a dolog, így nem lepett meg, hogy megelőzött.
Lassan beszivárgott az egész család, hogy elköszönjenek tőlünk és az öcsém és a húgaim még a településünk szélére is elkísértek minket, onnan integettek amíg csak láttuk őket.
Nem is volt kérdés, hogy ha kedvesemen múlik a fák között tesszük meg az utat, olyan jól ment már neki, hogy még csak figyelnie sem kellett rá. Csodálatos volt ez és a gyógyító képessége. Talán összefüggésben is volt ez a karja helyén sarjadt növényi résszel, ami mostanra teljesen kifejlődött és bár nem tudta még rendben használni, ha valaki nem tudta, hogy hiányzik a karja, nem is láthatta.
Miután megáll előttem, kérdőn néztem rá, de hamarosan megtudtam mi a baj.
- Lash, édesem, mikor izgatott engem a veszély? Jópárat átvészeltél már miattam és Természet Anya a tanúm, hogy nem pont Awyris fog megijeszteni. - simítottam végig az arcán és megfogva a kezét újból elindultam vele az úton.

Nem mondom, hogy teljesen ismeretlen volt a vidék, bár természetesen nem jártam be hatalmas erdőnk minden szegletét, általában nem is helyben volt dolgom a király nevében.
Tisztában voltam azzal is, hogy persze itt is érhet minket baj vagy meglepetés, ezért a hazai környezet ellenére óvatosak voltunk, főleg ott, ahol Lash mutatta.
Így aztán minden baj nélkül érkeztünk meg egy tipikusan elf faluhoz, melyet hagyományosan főleg a fákra építettek.
Éreztem, ahogy a mellettem ballagó kedvesemben egyre növekszik a feszültség. Már jó pár órája alig szólalt meg és most, hogy megtette, szinte remegett a hangra.
Viszonoztam a kézszorítását, hogy éreztessem vele, itt vagyok, velem biztonságban van.
- Nem, nem jártam erre, de ez nem meglepő, hiszen engem általában a külhonba szólítottak a feladatok, de ennek ellenére nincs kizárva, hogy van aki megismer, hiszen innen is megfordulnak fiatalok szolgálni az udvarban és láthattak ott. - vonom meg a vállam. - Melyik a ti.....házatok? - nézek körbe megpróbálva kitalálni. - És bár tudom, hogy nem nyugodsz meg addig, míg túl nem leszel rajta, abban biztos lehetsz, hogy én itt leszek melletted végig. - szegeztem rá határozottan a pillantásom, hogy lássa is.

Nemsoká ismét útra kell kellnie. Így talán most jobb, ha elbúcsúzik az anyjától. Igaz, hogy különösebben nem kedvelik újabban egymást, de akkor is ő nevelte fel és ápolta, ha megsérült. Ennyit megérdemel. Jó darabig úgy sem fogják egymást látni.  Az elmúlt napokban úgy is sokminden történt. Legalábbis, amit ők is érintik. Kicsit eddigi nyugodt életét fel is forrgatták. Elveszettnek hit testvére is hazatért egy másik elf oldalán. Ugyan örül eme váratlan fordulatnak, de nem keresték a társaságát, így ő is távol maradt. Úgy fest a sebek még ennyi év távlatából is túl elevenek és frissek.
- Talán ez megbékíti Anyát is. -  gondolja magában.
A gondolat után azért felhorkant. Neki már úgy sem számít. Nem tartozik igazán sehova, csak a katonák közé. Ami azért bánattal tölti el. Hisz az egykor oly hívogató otthon, most akár egy kripta is lehetne, oly rideg. Ami azért hiényérzettel tölti el, ez tagadhatatlan. A vele szemben haladó elfek csak biccentenek felé. Ő pedig köszön nekik.
Az út csak pár napot vett igénybe, de még így túl sok ideje maradt gondolkodni és elmélkedni mire az otthon küszöbe elé toppan. A kert mint mindig, most is gondozott.

Az elköszönést követően kissé meglepetten veszi tudomásul Viridiel fiatalabb testvéreinek kísérését, de jólesően elmosolyodik. Amíg velük tartanak, addig beszélget velük, megtartva a tőle társaságban megszokott visszafogott jókedvét és barátságosságát, az elválásukkal pedig többször hátrafordulva integet nekik, mígnem a lombok már kellően eltakarják őket mezítelen ágaikkal. Mielőtt azonban túl messzire kerülnének, még muszáj még egyszer meggyőződnie mindennek helyességéről és arról, párjának biztos jó-e így, mert nem akarja őt rángatni.
A válaszát hallva és érintését érezve elmosolyodik, belesimul a tenyerébe, és hozzáérve még kéri is, hogy tartsa egy kicsit ott, táplálkozva és erőt merítve ebből a szeretetből és törődésből, amire talán most van a legnagyobb szüksége, a kétkedések tengerében. Hálásan néz aztán fel rá, onnantól pedig nem áll ellen, hogy folytassák a több napos utat, kéz a kézben, remélve, hogy biztonságos lesz minden, főleg ilyen magasban, különös, téli csendben. Hozzászokhatott már, mégis az előző évszakok nyüzsgését követően kivételesen furcsának találja a természet ezen némaságát, mély alvásukat, belül mindig bocsánatot kérve, ha felébresztett valakit vagy valamit kéréseivel.
Az út maga nyugalmasan telik, ők maguk is csendes békességben róják a fák alkotta ösvényt a vezetésével, és nem is érzi szükségét szavaknak. Elég neki Viridiel jelenléte, a pihenők során kapott ölelései, és máris ismét nyugodtan állt az őrjítő kétségeket ébresztő gondolatok elé, noha a megérkezéssel nagyon kellemetlenné válik a félelmek okozta gyomorgörcs. Próbálja a légzését szabályozni, megtartani annak szokásos ütemét, ám nem venne mérget arra, hogy ne gyorsulna fel pillanatokon belül, ahogy a régen látott otthonát fürkészheti – legalábbis a falut. Nem sok minden változott, ezt meg kell hagynia, jóformán semmi, és bizonyára még mindig ugyanazok a személyek élnek itt, akiket gyerekkorától kezdve ismert, ha nem is feltétlen olyan mélyen, de névről biztosan. Talán a vele egykorúak már nincsenek itt a saját felelősségeik miatt, azonban még az is előfordulhat, hogy folytatták a családban generációról generációra öröklött feladatokat és szakmákat.
- Értem... – reagál a férfi vonásainak kíváncsi kémlelése után, lassan visszafordítva tekintetét a hóval borított környezetre, tetőkre. – Akkor soha nem is találkoztunk volna, ha nem kezdek el vándorolni. Így valahol hálás vagyok azért a rosszért, amit tettek velem – enged meg egy keserű mosolyt, egy sóhajtással engedve ki a feszültség egy részét, hiszen nem kell más lehetőségeken rágódnia. Találkozott Viridiellel, együtt vannak és boldogok, a házasságukkal teljesen összekötik az életüket, és csak ez számít, az az örömteli végkifejlet, amit végül megkapott nem kevés szenvedés árán, a többi nem számít.
- Kicsit beljebb, a fákon. Több részből áll, szorosan vannak egymás mellett az épületek, úgy nagyjából középen van egy nagyobb... – kutakodik, járva az ágakon, már ő maga sem emlékezve igazán, hogy pontosan merre is van az otthona. Régen volt már, és a fájdalmakat próbálta kitörölni a saját emlékezetéből, hogy ne marják és égessék őt annyira, mert egy idő után elviselhetetlen lett volna.
Nem sokan szólítják meg őket, bár nincsenek is sokan erre, a téli időszakot inkább benn a melegben töltik. Ha meg is pillantják őket az ablakban, akkor inkább visszafordulnak a saját teendőjük felé, vagy nem ismerve fel őt – Viridielt pedig főleg nem -, vagy még él bennük a tudat, hogy a család szégyenévé vált. Nem tudja, az a bizonyos csupán, hogy érez magán pár fürkésző pillantást, de üdvözlő hang nem érkezik feléjük. Valószínűleg az itt lakók tekintetét érzi magán, így nem sokat foglalkozik vele egy idő után, csupán egyenesen halad a célja felé, még ha kissé bizonytalanul is az emlékek fakósága és egyre nagyobb kopottsága miatt.
– Egyébként mindjárt ott vagyunk – mosolyog halványan párjára néhány vaskos ág kikerülése után, hátranézve a válla felett rá. – Még pár fa - teszi hozzá, és mikor előrefordul, átbújva még néhány ág alatt, már meg is pillantja az épületegyüttest. Csak az egyik kéményből füstölög szürkés felleg, bizonyára valaki otthon van, a többi kisebb házikót azonban körülöleli a hó, jégcsapok lógnak le a tetőkről, teljesen olyan érzetet keltve, mintha senki sem foglalkozna már velük. Csak a központ épület az, ami benne rejlő életet mutat, a többiben pedig már nincs senki. Mielőtt elmutogathatná, hogy melyik kinek a szobája volt, megrökönyödve téved az ajtóban álló személynek az alakjára a tekintete, felfogva, hogy egyáltalán nem készült még erre fel. Hirtelen kap Viridiel keze után, szorongatva úgy, amit ő fájdalmasnak érez már, párja viszont aligha tapasztalhatja így gyenge szorítóereje miatt.
- Édes Természet Anya... - suttogja, nem merve megszólítani a küszöb előtt álldogáló testvérét, alig véve észre a tetőn ólálkodó, vörös bundás, fekete mancsos és lompos farkú ravaszdit, amely árgus szemekkel figyeli az ajtó előtt lévő férfit.

//Ha Viridiel nem kezdeményez beszélgetést, Felaern pedig nem néz körbe vagy nem foglalkozik a hatodik érzékével, ami figyelő tekinteteket sugall, akkor, bekopogás esetén anyuka kinyitja az ajtót. Ha kopogás és ajtónyitás lesz a szituációból, akkor írok egy mesélőit, csak csipogjatok rám.//

//Mesélői beavatkozás, mivel Felaern a jelek szerint eltűnt.//

Figyelembe véve, hogy annyira nem került lereagálásra Felaern jelenléte, az épület előtt nem tartózkodik senki. Egyedül a róka az, amit láttok leugrani a tetőről ügyes mozdulatokkal, hogy aztán az ablakpárkányra mellső mancsait feltéve bekukucskáljon az épületbe. A hó ropogását ugyanakkor hallja, amint közeledtek, így ahogy hallótávolságon belülre kerültök, először csak a fülét fordítja felétek, hallgatózva, de amint megbizonyosodik arról, hogy élőlények jönnek, a fejével is felétek fordul hirtelenjében. Egy pillanatig hezitál, és ha továbbra is jöttök vagy megpróbáljátok magatokhoz hívni, akkor eliramodik, eltűnve a magas, vaskos ágak közt, és ha keresnétek őt, akkor hamarosan a földön találjátok őt, amint felnéz rátok pár pillanatra sárgás szemeivel. Egy darabig bogarássza alakotokat, aztán elrohan, és ha akarjátok, akkor követhetitek őt, hiszen a hóban megmarad a lábnyoma, de nem valószínű, hogy most ennek a lénynek a követése az elsőszámú célotok.

//Lash// - valamennyi az előző posztból

– Egyébként mindjárt ott vagyunk – mosolyog halványan párjára néhány vaskos ág kikerülése után, hátranézve a válla felett rá. – Még pár fa - teszi hozzá, és mikor előrefordul, átbújva még néhány ág alatt, már meg is pillantja az épületegyüttest. Csak az egyik kéményből füstölög szürkés felleg, bizonyára valaki otthon van, a többi kisebb házikót azonban körülöleli a hó, jégcsapok lógnak le a tetőkről, teljesen olyan érzetet keltve, mintha senki sem foglalkozna már velük. És ez így is van, már nem lakja őket senki, legfeljebb a testvére, ha még itt él, de erről sincs meggyőződve. Már az is meglepi őt, hogy valaki egyáltalán lakik itt, ugyanakkor még az is megeshet, hogy egy vadidegen költözött be.
Viridiel kezéhez nyúl, megszorítva azt egy nagy nyelés kíséretében, elképesztően izgulva, hogy mi fog történni, és most érzi minden porcikájában, hogy vissza akar fordulni és elnapolni ezt az egészet - vagy inkább eltemetni. Mély levegőt vesz, közelebb lépve, és a saját meglepettsége miatt észre sem veszi az első pillanatokban a tetőn ólálkodó rókát, csak akkor, mikor lehuppan a ház falaihoz, hogy aztán benézhessen. Gyanakvón figyeli egy darabig, párjára pillant, mit kezdjenek vele, de végül folytatja a sétát annyira csendesen, amennyire tőle telik, bár a csillogó fehérség nem kifejezetten engedi meg neki a néma közlekedést.
~ A központi épületben lakott édesanyám és apám, és én is legfiatalabb bátyámmal, Felaernnel. A másik két kisebb épület a csatában elesett testvéreimé, mert nem volt annyi hely a főépületben, hogy mindannyian ott tartózkodhassunk. Meg gondolom, ezzel is elismerték, hogy független tündék egy bizonyos koruk után ~ meséli nosztalgikusan, mindenféle rosszérzés nélkül, bár a szíve dübörög a kételyektől, és keze szorítása sem enyhül. Ha leendő férje nem állítja őt meg, akkor óvatosan halad tovább a vaskos ágakon egészen addig, ameddig el nem éri az ajtót, ezzel elijesztve a rókát. Egy darabig nézi vörös, a téltől vastagra dúsult bundáját, majd értelmes tekintetét fürkészi a magasból, az eltűnése után azonban az ajtóval szembefordul.
- Kíváncsi vagyok, vajon rókákat is tart-e már... - tűnődik halkan. Még egyszer Viridielre néz, keresve benne a felkészültséget, őt találva az egyetlen biztos sziklájának, és ha nem talál rajta kétkedő vagy aggodalmas vonásokat, akkor egy mély levegő kíséretében megfogja az ajtón lévő kopogtatót, annak háromszori odacsapásával jelezve jelenlétét. Odabentről egy darabig nem hallatszódik semmi, amitől arcára kúsznak az aggodalmas vonások, és legszívesebben az ujjait tördelné, de nem tudja hogyan, így marad az ajakrágcsálás. Mielőtt kételyeit kimondhatná, cipőkopogás hallatszódik odabentről, amely közeledik feléjük, a kilincs lenyomódik, és nyikorogva feltárul az ajtó.
- Miben segíthet...? - kezdi a kérdést az idős elf asszony, és bár talán sose került konkrétan megemlítésre, már bőven az elf élethossz második szakaszát tapossa. Közönyös és kissé talán mélabús érdeklődése azonban félbeszakad, mikor megpillantja Lasht, és a pillanatnyi kölcsönös megrökönyödés után be is csukná az ajtót. Ha Viridiel nem lép közbe, akkor Lash emeli a lábát, hogy az ajtó és az ajtófélfa közé tegye, nehogy kizárja őket, mert kinézi belőle, hogy így tenne a következő pillanatban, mi több, a kulcsok csörgése teljesen erre enged következtetni.
- Anya, kérlek... - kéri csendesen és elhalón. - Csak beszélgetni szeretnék, és nem jövök többet... - teszi hozzá, hátha ez meggyőzi a makacs nőt, aki valamennyit hezitál, majd ismét kitárja az ajtót. Arrogánsan húzza ki magát, és bár az elfek átlagos magasságát nem éri el, a kisugárzása így is olyan magabiztosságot és felsőbbrendűséget éreztet, ami még a pökhendi nemesek közt is bőven megállná a helyét, sőt, még talán túl is szárnyalja a legtöbbet. Ruhái súlyosan nyújtóznak a padló felé, a mélyzöld és sötétkék közti tökéletes színben pompázik, és nehéz lenne megállapítani, hogy tulajdonképpen melyik szín felé hajlik is. Rengeteg fülbevaló lóg a füléről, nyakékek a nyakában, csuklóján pár karperec, de hosszú, csontos ujjain nincs egyetlen gyűrű sem. Ezüstös, hosszú haja nagyrészt kibontva simul a hátának, az elülső tincsek fonatban találkoznak hátul, így semmi sem gátolja, hogy úrihölgyesen lenéző vonásait láthassák. Fagykék tekintetének színe és alakja nagyon is Lash szempárára emlékeztethet bárkit annyi különbséggel, hogy nincs benne semmiféle anyai szeretet vagy bárminemű megértés és empátia. Hidegen méri végig először a lányát, aztán a vele érkező férfit, kimértségével a nagyságos asszony képét megtestesítve.
- Újabb szerelem, újabb áldásadás? Hanyadikkal van már dolgod az eltűnésed óta? Az ötvenedikkel? - horkan, Lashre kapva tekintetét, akinek az eddigi határozottsága nyomban elszáll, kissé megfélemlítve és megalázva érezve magát már most. A nő újabb hosszú és becsmérlő pillantást vet Viridielre, majd félreáll az ajtóból, hogy beengedje az érkezőket.

A környék kihaltnak tűnik, legalábbis életnek csak annyi nyoma van, hogy az egyik építmény kéményéből vékony füstcsík száll az ég felé, de még nyomok is csak állatoktól láthatóak a hóban.
Természetesen kíváncsi vagyok, hogy hol élt leendő párom, még ha az ő nyugtalansága rám is átragad és feléleszti védelmező ösztöneimet. A hely gyönyörű lenne, ám belezavar a képbe a Lash által mesélt szörnyűségek emléke, ezért sokkal éberebben és fenntartásokkal nézelődöm, várva, hogy bármikor elénk ugrik valaki.....
Ám csak egy kíváncsi rókafit pillantok meg, aki egészen meglepő módon a házba próbál bekukucskálni, mintha nem először járt volna erre és várná, hogy valaki beengedje.
A csendben elég jól hangzanak a lépteink, bár nem is igyekszünk azokat leplezni, hiszen "látogatóba" érkezünk, nem titkon lopózva, de a lomposfarkú persze akkor is meghallana minket, így hamarosan már teljes figyelmét élvezzük.
Más vadállat már elszaladt volna, de meglepő módon a róka vacillál és csak mikor már elég közel vagyunk, akkor iramodik el, ravaszdi, megrovó, - hogy megzavartuk - pillantásával vissza-vissza nézve ránk.
Érdeklődve pillantok utána, mert furcsa a viselkedése, de aztán inkább a kezemet egyre jobban szorongató kedvesem az, akire a figyelmem fordítom. Neki van rám most nagy szüksége, érzem az elbizonytalanodó és mind apróbbá váló lépésein és ujjaim nyomorgatásán.
Ezek után természetesen érdeklődve hallgatom, ahogy felidézi emlékeit abból a korból, amikor még itt gyerekeskedett és az élete felhőtlennek ígérkezett. Talán ez ad neki erőt, hogy szembenézzen a múltjával és azzal, ami most várja.
- Igen, különös volt ez az állat, mintha nem félt volna, mint más vadak és mintha várt volna bentről valakire. - jegyeztem meg, látva, hogy az ő figyelmét sem kerülte el a róka. - Ki tartott rókákat? - kíváncsiskodok, ezzel is elvonva figyelmét.
Határozottam tartok a ház ajtaja felé, minden kisugárzásommal biztosítva szerelmemet, hogy mellette állok és biztonságban van, nem árthat neki senki és semmi, legyen az akár erdei boszorkány.
Ha már itt vagyunk, akkor túl kell esni ezen, hogy végre lezárja életének azon szakaszát és maga mögött hagyja a szorongását, elfogadva végre, hogy együtt boldog család leszünk majd.
De most is olyan erős, mint egész ismeretségünk alatt és nem hátrál meg, a kopogás hangosan visszhangzik a téli erdőben.
Nyugodtan várakozom és hamarosan már hallani, hogy közeledik valaki, majd egy magára még mindig sokat adó, idős tünde nő nyit ajtót, láthatóan nem számítva látogatóra, legalábbis nem arra, akinek láttán kerekre tágulnak a szemei.
Szinte látom a pillanatot, amikor tudatosodik benne a látvány és az arra önkéntelen reakvciója, így még időben támasztom ki erőteljes mozdulattal az ajtót, hogy ne csapja az orrunkra.
- Kérem........ne! - szólalok meg nyomatékosan, bár már hallom, hogy Lash is ezt mondja, csak jóval halkabban, megtoldva egy magyarázattal is.
Ha nem tudnám, hogy nemes, még ha a rosszabbik fajtából, akkor is kitalálnám az ezt követő magatartásán. Mereven kihúzott derék, magasra emelt orr, fagyos, lenéző tekintet........pedig reméltem, hogy lassan kihal már ez a fajta a tünde népből, ahogy kissé nyitottabbá válunk a külvilág felé, de.......számíthattam volna rá.
Egyébként a vonásai és a szemei - a vasvilla nézésétől eltekintve, - kiköpött Lash, biztosan tudhatom, hogy személyesen az anyjához van szerencsénk.
Állom a pillantását, amivel végig mér, de kezd forrni a vérem, ahogy kedvesemen tekint végig.
A szavai pedig csak tovább szítják ezt. Az arcom komor maszkká merevül, mert nem szeretnék már az ajtóban konfliktust.
- Hagy mutatkozzam akkor be.....asszonyom. - nyomom meg a végét a mondatnak, de a hangom elég visszafogott, hogy fülelnie kelljen, hogy hallja. - A nevem Viridiel, Turian fia, a nemeself Turian házból és a király első számú futárja és megbízottja.
Szándékosan használom most a rangomat, hogy tudja kivel áll szemben.
- És nyomatékosan szeretném kérni, hogy alaposan válogassa meg a szavait, amikor nem csak leendő feleségemről beszél, hanem, akinek felmérhetetlen szerepe volt uralkodónk kimentésében Capitalból, a sötét elfek fővárosából és amiért a királyi pár mérhetetlenül hálás. - húztam ki magam én is, mert bár ritkán kellett nagyon hivatalosan viselkednem, én is ismertem a módját.
Ez a nő pedig nem érdemelt mást!
Mivel arroganciája ellenére félreállt az útból, hogy beengedjen minket, biccentettem felé és előre engedtem páromat udvariasan, majd én is bementem utána, becsukva az ajtót magam után.
- Valószínűleg nem zavarjuk sokáig, de Kedvesem pár dolgot tisztázni jött. - tettem még hozzá, aztán megfogtam Lash kezét és együtt mentünk a nő után, ahova vezetett.

Szellemként kóválygok a házban, lépéseimmel felverve a szobákra telepedett csendet, még mindig keresve a helyem. Elkeserítő felismerni, hogy annyi év után sem tudok elszakadni az akkor alkotott illúzióktól. A mai napig kapaszkodok az emlékekbe, az illatokba és mindenbe, ami jelentett nekem bármit is.
Minden ugyanúgy néz ki mint akkor, mégis hiányzik valami. Anyánk azóta is úgy tartja a házat, mint azelőtt, tökéletes rendben, de az élet legkisebb szikrája nélkül. Újra és újra átjárom a szobákat, de egy keserű szájíz és a torkomban lévő szorításon kívül semmit sem érzek. Nem azt, amit kerestem.
Végigsétálok a nappali könyvespolcai mellett, meg-megállva egy előtt, elolvasva a gerince vésett betűket. Sóhajtva fordulok az ablak felé és arra könyökölve várakozok anyámra, ugyanis a búcsúnkat egy nem várt vendég kopogása szakította félbe. Bár nem fordulok arra, fél füllel a bejáratnál vagyok. Szemöldökeim azonnal összeszaladnak, amikor a kérdés félbe szakad, majd két idegen hangot hallok, az egyik pedig különösen ismerősen cseng, még ha nem is tudom hová kötni. Az ajtóhoz elég közel állok ahhoz, hogy ki tudjam venni a szavakat, amiket nem tudok hova tenni. Mégis kivel és kiről beszél?...
Megfordulok, hátha kiolvashatok valamit anyám arckifejezéséből, ami most különös közönnyel és hidegséggel telik meg. Mélységesen zavar a tény, hogy nem tudom, kik állnak a túlsó oldalon és hogy mégis milyen szerelemről és feleségről beszélnek?
Kósza gondolatként ugrik be Lashrael alakja, de amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan el is vetettem a lehetőséget. Kíváncsi vagyok, hogy végül hol kötött ki... Valószínűleg megint felszedte egy jött-ment alak, akinek már ki tudja, hogy hányadik félvér kölykét hordja. Még azon sem csodálkoznék, ha egyszer találkoznék vele a Királyságban, mint olcsó átjáróház, hiszen amennyire ostobán és teljes odaadással tudott feladni bármit a pillanatnyi szeretőjéért, biztos vagyok benne, hogy ezt is megtette volna, ha arra kérik.
Hátranyúlok és amint találkoznak az ujjaim a párkánnyal, azonnal megtámasztom magam és az épp bejövőkre pillantok, kimért közönnyel, hiszen aki ilyen módon képes beszélni azzal, akinek a házába lép, megérdemli a hasonló bánásmódot.
A vörös szín azonnal magára hívja a tekintetet, én pedig abban a pillanatban megrökönyödök és még lélegezni is elfelejtek. Ő lenne a rég elveszett Lashrael?...
A tekintetem azonnal sötétté válik, amikor becsmérlően mérem végig őt és a kísérőjét. Tehát nem elég, hogy jól van, még házasodik is? Bemocskolta a nevünk, amelyet az őseink vérrel és izzadsággal emeltek fel, tiszteletlenségét kifejezve nem jelenik meg a temetésen, majd szó nélkül eltűnik, kétségek között hagyva az egyetlen személyt, akit érdekelt valaha is? S ha ez még nem elég van elég bátorsága, hogy hagyja, hogy a szeretője ilyen lenéző hangszínnel beszéljen arról, akinek percekkel később könyörögni fog az áldásért?
- Hasonló tanáccsal szolgálhatok, jobb ha megválogatod a szavaidat. - Mindannyian leolvashatják az arcomról az egyértelmű, mély megvetést és undort, amivel őket fogadom, ahogyan egyre közelebb lépek hozzájuk, rendíthetetlen büszkeséggel és tartással. A férfi előtt állok meg, épp annyira közel, hogy fenyegetésnek érezze a jelenlétem. - Nem vagytok szívesen látott vendégek, tudtommal pedig mi teszünk szívességet azzal, hogy fogadunk titeket. Ezzel a viselkedéssel pedig könnyen elérheted, hogy olyan gyorsan távozzatok innen, amilyen gyorsan betolakodtatok ide. - Szinte egy hajszál választ el attól, hogy vicsorgással fejezzem ki a véleményem róla, így inkább ahelyett, hogy hagynám magam lehúzni a szintjükre, hátra fordulok és elindulok a legközelebbi szobába, ahol fogadhatjuk őket.
A vállam felett átsandítva még elkapom a húgom tekintetét, egy becsmérlő pillantással együtt pedig még csak ennyit fűzök hozzá.
- Illik hozzád. Legalább nem ember.

A kérdés hallatán némileg elgondolkodik, hümmögve nézve körbe, hátha rosszul emlékszik, majd Viridielre tekintve válaszol, lassan lépegetve mellette.
- Senki, a családunk tartott olyan macskafélét, ami az állati alakom is. Még nagyon fiatalon véletlenül átváltoztam és csak azt vettem észre, hogy macskakölyökként játszom a többi kiscicával – nevet halkan. – De rókát senki nem tarott tudomásom szerint, igazából azon gondolkodtam, hogy anya vajon rókát is tart-e már és azért volt-e itt – válaszol végül a kérdésére, ám az ajtó elé állásukat ilyen elterelő beszélgetés sem állíthatja meg. Kissé kellemetlenül és kényelmetlenül érzi magát, görcs szorongatja a gyomrát, párszor oldalra sandítva párjára, és találkozva simogató és kedveskedő pillantásával, hálássá válnak a vonásai. Nála jobbat aligha kaphatott volna, és csak azt reméli, sohasem fogja elveszíteni.
Ijedten rezzen össze aztán Viridiel gyors reakcióján, mint aki számított volna rá, hogy ez fog történni. A tette kirántja őt a meglepettség és váratlan döbbenet okozta béklyók közül, és nem hitte volna, hogy ennyire meg fog lepődni édesanyja láttán, mert azon kívül, hogy jócskán meglátszik rajta az elmúlt húsz év elmúlása, semmivel sem másabb, mint mikor elment. Ugyanazt a lenéző tekintetet és ábrázatot kapja, mint várandósságának kiderülése óta, és bár már két évtizede történt, mégis hasonló frissességgel éli meg az akkori fájdalmakat. Talán ezért kerülte idáig ezt a környéket és a családtagjait, mert mélyen belül sejtette, hogy képesek lennének összetörni őt, ha egyedül van.
Nagyon fél, végig szorítja párja kezét, mert ő maga sem akar konfliktusokat, márpedig anyja magatartása kivívja, hogy így alakuljon a beszélgetés. Bár nem tartozik a legerősebb mágusok közé, kihasználja, hogy koránál fogva tiszteletből sem fogják őt megtámadni, tudva, hogy egy ilyen cselekedet mekkora megbélyegzés lenne bárki számára. Undorító húzás ez tőle a hozzá csatlakozó pökhendiséggel, de nem várhatott mást a történtek óta. Tudja jól mellette azt is, hogy Viridiel rangját villogtató-csillogtató bemutatkozása sem lesz túl nagy hatással Aván. Óvatosan vezeti át párjáról anyjáéra tekintetét, valahol kíváncsian, mégis miként fogja kezelni, hiszen már nem mondhatja azt, hogy egy sehonnani alakkal állított be, akinek se neve, se vagyona, se semmije, és bár soha nem ez volt a fő szemszög, az ember megjelenésétől elkezdték ezeket az indokokat is felhozni eltérő faja mellett.
A nő megtartja becsmérlő pillantását és magabiztosságát, és nehéz lenne bármit is leolvasni az arcáról. Viridielt fürkészi fagyos tekintettel, majd Lashraelre néz, aztán vissza a férfira, és bár jelét nem nagyon adja, pillanatnyi szótlansága arra enged következtetni, meggondolja, mégis miként fogalmazzon.
- Kíváncsi vagyok, mégis mit tett a... drága lányom – ejti ki az utóbbi két szót úgy, mint aki csak kényszerből  hívja őt így, de ezzel arra is felhívva a figyelmet, úgy beszél utódjával, ahogy akar, elvégre szülőanyja. -, hogy egy ilyen rangban lévő alak ígéretes jövővel pont egy ilyen korcsot akar feleségének. Ezerszer jobbakat találni Awyris bármelyik pontján, aki nem minden második jött-ment férfinak adja oda magát, ezzel is bemocskolva a család hírnevét és becsületét. De mindegy is, nem akarom beengedni a hideget – lép el az ajtóból, hogy az érkezők bejöjjenek. Lash teljesen ledermed a szavak hallatán, zavarodottan és magában szinte összeroskadva, hogy ilyen mélyen él még ez a negatív kép róla a család igencsak szűkössé vált körében, és csak párjának finom érintésétől lép be. Fél az anyja szemébe nézni, és ha meg is próbálja, ha találkozik is a tekintetük, a benne talált keménység és szigor azonnal arra kényszeríti, hogy lesüsse sajátjait.
– Oda lehet felakasztani a kabátokat – mutat egy fogasra, ő maga még az ajtó mellett állva, hogy becsukja azt. Viridielnek csak egy pillantással jelzi, hogy nem kell ezzel törődnie, bár nem a legkedvesebb vonások uralkodnak rajta, és amint beléptek mind a ketten, be is csukja az ajtót, a kulcskarikát a helyére visszatéve a falon lévő kiszögellésre.
Kellemes gyógynövényillat az, ami odabenn fogad, az épület tele van meleg színekkel, a bútorok szemgyönyörködtető barnában pompáznak, és már ránézésre megállapítható, hogy egyik-másik egy igazi remekmű, ám a többi sem marad el. Komolyan megmunkált bútorok ezek rengeteg elf motívummal teledíszítve, mindenütt növények zöldellnek cserepekben, kisebbek és nagyobbak egyaránt, de ezek elsősorban dísznövények. A szobaajtók nyitva, így belátni más helyiségekbe is, ahol folytatódik a mestermunkák és növények sora, illetve felakasztott, szárított gyógynövényektől kezdve az apróra morzsolt, üvegben tároltakon át a folyadék formáig minden megtalálható. Vélhetően töméntelen mennyiségben tárol magánál, azért lengi körül az egész épületet az illat, ami Lash számára kifejezetten ismerős, noha a körülmények miatt egyáltalán nem barátságos.
Nem nagyon néz körbe, anyja mozdulatait követi feszülten, lépve egyet a fogas irányába, lassan gombolgatva ki a kabátját, néha tétován megállva, amikor eszébe jut, hogyha leveszi, akkor biztos láthatóvá válik az egyik karja helyén lévő ág, amely helyettesíti elveszített végtagját, na meg a tetoválás a testén... Mégis mit fog ahhoz is szólni? Biztos lesz ezekhez is néhány kellemetlen megjegyzése és odaszúrása, biztos közölni fogja vele, mennyire buta és bolond. Aztán, mikor a meleg bunda már lekerülne róla, ijedten kapja fel a fejét az újabb hangra, mely borzongatóan ismerős, és sajnos nem kell még odafordulnia sem, hogy tudja, kié az az ellenszenves hangsúly. Vállai közé húzza a fejét, meredten bámul lefelé, igyekezve úrrá lenni kezének és lelkének reszketésén, lassan fordulva meg, azonnal megtalálva bátyjának magabiztos és kihúzott, Viridielhez közeledő alakját, kétségbeesett dermedtséggel bámulva a jelenetet. Fél ettől az elftől, talán jobban, mint a saját anyjától, de hogy ketten együtt itt legyenek ennyire rémisztő kisugárzással és megvetéssel...
Eddig nem akarta elhinni, hogy ilyen fogadtatásban fognak részesülni.
- Nem... – keresi a hangját, ügyetlenül lépve közelebb, végig bátyja pillantását keresve, és ha találkozik a tekintetük, némi hezitálást követően maga elé mered, nem bírva elviselni a szemeiben talált utálatot. – Nem zavarunk sokáig... Tényleg... – teszi hozzá csendesen, csak akkor emelve rá bátyjára tekintetét, mikor távolodó lépteit meghallja. Félve vizsgálja mozdulatait, és kirázza a hideg is, mikor hátranéz rá, szavai nyomán teljesen megsemmisülten állva. Fogalma sincs, miként kéne reagálnia, olyan súlyosan nehezednek rá a lenéző tekintetek és mondatok, és őszintén nem hitte volna, hogy még mindig ennyire égeti őket akkori tette és érzései.
- Én szerettem azt az embert... – suttogja maga elé lehajtott fejjel.
- Persze, mint az előtte lévő elf fiúkat is, mi? – teszi karba a kezét Ava. – Neki is ilyen sorsot szánsz, csak előtte még kisemmized? Utána keresel még egy gazdag pacákot? Szépen nézünk ki - fordul sarkon, követve Felaernt a nappaliba, ahol a kandallóban ropog a tűz, kellemes narancsos színbe borítva a szobát, meleget biztosítva az épületben. Ava itt leül a hintaszékébe, és a tűz körül fekvő karakálok egyike rögtön fel is ugrik a nő ölébe, dorombolva helyezkedve el. Két kisebb játszik egymással, kergetőzve végig a szobában, a középen hosszasan nyújtózó, alacsony asztal alatt vagy éppen arra ráugorva. Néhány szekrényt és rengeteg polcot roskadásig régi könyvekkel találni még itt, és ez a helyiség sincs növények hiányában. A padló nagy részét minőségi szőnyeg fedi, és másik néhány házikedvenc nem rest heverészni rajta.
Lash egy darabig maga elé bámul némán és megfélemlítve, zavarodott aggodalommal nézve fel párjára, mintha tőle várná a továbbiak kapcsán, mit is tegyenek. Végül ismét maga elé néz, lassan mély levegőt véve, szótlanul rángatva le magáról a kabátot, amit aztán ügyetlenül felakaszt. Kicsit megigazgatja a ruháját, hogy ne legyen túl feltűnő fakarja és a ruha alól csuklóján díszelgő tetoválás egyik vége, sajnos ugyanakkor kinézi a családtagokból, hogy tetőtől talpig végignézik őt csak azért, hogy kifogásoljanak rajta valamit.
- Ha... Ha elfajulna... - kezdi halkan, Viridiel tekintetét keresve. -...elmegyünk.
Amíg Viridiel és Lash be nem mennek a nappaliba, ami a szomszédos, jócskán nagyobb szoba, addig Ava hintézni kezd a székében, simogatva az ölébe ugrott bundás jószágot.
- Láttad már ezt a férfit? - érdeklődik halkan Felaerntől. - Azt mondja, királyi futár és nemeself. Ő is tűnik inkább valami félvérnek azzal a hajjal és ezzel a viselkedéssel... - sziszegi ellenszenvesen.

Nem gondolom, hogy megkedveltettem magam Lash anyjával, de most már el tudtam képzelni, hogy miről is beszélt a kedvesem, amikor a családjáról beszélt. Nekem, aki szerető szülőkkel és testvérekkel áldott meg a sors, eddig elég nehéz volt elképzelni.
A fagyos tekintet azonban nem enyhült, de mintha óvatosabbá vált volna a szavaimra.
Ennek ellenére tovább szapulta szerelmemet, amire ökölbe szorult a kezem és jó pár mély lélegzetet kellett vennem, ha nem akartam végleg bezárni magunk előtt ezt az ajtót.
Csak azért fogtam vissza magam, főként látva Lash alázatossá váló tekintetét és mélységesen zavart viselkedését, mert azt akartam, hogy egyszer és mindenkorra lezárja ezt a dolgot. Tudtam, hogy sokat jelentene ez neki.
- Kérem......ne becsmérelje őt tovább......nem......nem ezért jöttünk. És engem nem érdekel ezer, meg még ezer Ön szerint "jobb" parti, mert nála nincs jobb, akármilyen hazugságot is von köré a képzelete, hogy megnyugtassa a lelkét a vele tettek miatt. A család hírneve.......
Nem folytattam, mert azon kívül, hogy közben lesegítettem szerelmemről a kabátot és a magamét is mellé akasztottam, megéreztem, hogy nem vagyunk egyedül.
Miközben az asszony mögött a fogadó szobába lépünk, fél szemmel érzékelem, hogy csodás elf munkákkal van tele a ház, ami bár talán egy idegennek melegséget sugározna, de engem a megfagyott múltra emlékeztet. Ez a nő magára zárta az időt, hogy elmeneküljön a jelen elől.
A helyiségbe lépve megpillantom a negyedik személyt és nem kell sok idő, hogy felismerjem, hiszen számtalanszor láttam már a palotában, csak nem tudtam, hogy ő Lash bátyja, Felaern.
Aki mindig is nagy pokróc hírében állt és most sem tagadta meg önmagát, bár eddig sem én sértegettem a "nagyasszonyt", hanem ő leendő feleségemet.
Nem akartam vitát, veszekedést, csak pár egyértelmű választ, ám azt sem tűrhettem, hogy így beszéljenek velünk, hiába volt a fickó a király egyik tábornoka.
Álltam a szemkontaktust, ahogy egészen közel lépett, azt hívén, hogy megijedek tőle. Óóóóó, nagyobbat nem is tévedhetett volna, hisz forrt bennem a düh és kedvesem már ismerhetett annyira, hogy soha nem fogok meghátrálni, főleg ha róla van szó.
- Én, ellenben vele - intek Lash anyja felé, aki közben leült egy hintaszékbe és a négylábúit ölelgette, - nagyon is megválogattam tábornok úr. - kezdtem bele halkan. - És nem szíveslátásért jöttünk, csak is kizárólag leendő arám múltját egyszer és mindenkorra lezárni. Ha ez meghaladja egy nemes elf képességeit, akkor másként is rendezhetjük...... - sziszegtem már szinte, merőn fogva tartva Felaern tekintetét. - Válaszolhatsz ezekre a kérdésekre a király előtt is, mert hidd el kérvényezni fogom nála és akkor azt hiszem jobban aggódhatsz te és az édesanyád is a család hírneve miatt, ezen túl pedig nemes párbajra hívlak ki, amiért megsértetted a menyasszonyomat és megkérdőjelezted egy másik nemes szavait. Még választhatsz Felaern tábornok.....most beszélünk, vagy később. - merevednek meg maszkszerűen a vonásaim, miközben látványosan megfogom és megszorítom Lash kezét, jelezve, hogy ne uralkodjon rajta a félelem, mert nem bánthatják, a szavaik pedig saját magukat minősítik.
- Még egyszer kérem és ez az utolsó, hogy hagyják abba a sértegetéseket és, ahogy kedvesem mondta, pár kérdés és válasz után elmegyünk. - ajánlottam fel, de csakis Lash kedvéért. - A nevem is megismétlem, hogy ne felejtsék el ki fogja megvédeni Lasrael becsületét: Viridiel, Turion fia. A különbözőségünk okát - érintettem meg önkéntelenül fehérbe csavarodott hajamat, - pedig nem pont maguknak fogom magyarázni.......
Várakozóan szegem fel a fejem, várva, hogy döntenek, felvértezve magam arra a lehetőségre is, hogy a származását és a rangját sutba dobva, a házában támadjon rám a tábornok.

Megvető pillantásokkal jutalmazom Lashrael enyhén remegő alakját, mélyen pedig remélem, hogy csak a hideg váltja ki ezt belőle, nem a félelem... Apánk nem ilyen gyáva kiállásra nevelt minket, legalább ennyit megtanulhatott volna az évek során! Összehúzott szemekkel fúrom a tekintetemet a húgoméba.
- Remélem. - Jegesen szúrom oda azt az egy szót, ezután tudomást sem véve a jelenlétéről, szentelem a figyelmem nagy részét a szabad szájú betolakodóra, aki nem beszélve arról, hogy egy idősödő nemeself asszonnyal bármiféle szégyenérzet nélkül átáll a tegeződésre, még meg is fenyeget abban a házban, ami egyáltalán nem az ő területe. Elgondolkoztat, hogy ez a férfi korlátlanul bátor, vagy végtelenül ostoba? Bár meg kell hagyni, egyik bevonzza a másikat.
Tényleg ez lenne Turion fia?...
Ha lehetséges, még inkább elsötétül a tekintetem, egy pillanatig némán állva a szemkontaktust, majd sokatmondóan tekintek a húgom félelemmel telt szemeibe, megadva az esélyt, hogy még most kimenthesse szerelmét a párbaj alól. Tehet egy lépést, ha mégsem szólal meg, akkor visszavezetem a figyelmem Viridielre és elmosolyodok, hogy utána lassú léptekkel induljak el a nappaliba.
- A kihívását elfogadom, kedves Turion fia, a későbbiekben megbeszélhetünk egy időpontot, amikor mindkettőnknek megfelel. Futárként gondolom szűkös az időbeosztása. - Vetem oda félvállról, a hangom viszont még mindig hordozza magában a kemény és jeges jegyeket. - Jó látni, hogy fejlődsz párválasztás  terén, drága Lash. Ez legalább már életképes.
A nappaliba beérve helyet foglalok és bár úgy tűnik, mintha otthonosan mozognék, nekem is pont annyira idegen ez a hely, mint a húsz éve eltűnt Lashraelnek. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az, hogy a körülöttem lévő karakálok lomhán hordják át magukat anyám oldalára, míg néhány észre sem veszi a jelenlétem. A természethez évtizedek múltán sem vagyok képes kapcsolódni, bármennyiszer is próbáltam ki az összes utat, míg végül bele nem feledkeztem az edzésekbe és már nem is igazán érdekel.
~Igen, egyszer-kétszer látom a palotában, ezen kívül nem tudok sokat róla. Amikor utoljára elmentem egy csatába, még semmilyen hírneve nem volt...~ Csak egy másodpercre kapom anyám felé a pillantásom, utána kényelmesen dőlök hátra a székben, a mennyezetet bámulva. ~Aztán ki tudja, a bolondoknak jobban kedvez a szerencse~

Boldog attól, hogy Viridiel ilyen szinten kiáll mellette az anyjával szemben, akinek akarata és elképzelései megingathatatlannak látszanak – saját maga számára mindenképp. Nem volt ő mindig ilyen, emlékszik azokra a napokra és évekre, amikor a szeretetébe burkolta, óvta őt és védte addig, ameddig erejéből tellett apjuk elől. Bár egy idő után elfáradt a folyamatos védelmezésben, sosem szűnt meg a törődése az irányába egészen addig a napig. Talán azért is fáj annyira a mostani fagyossága, azért éri őt ekkora hidegzuhanyként a viselkedése, mert nem volt lehetősége megszokni ellenségességét. Mindig azt a halvány, anyai mosolyt képzelte az arcára, mikor őrá gondolt, és hiába voltak róla negatív gondolatai, kis idő múltán mindig visszakúszott a fejében alkotott képre az a mosoly.
Szólni nem tud, de párja megteszi helyette is, és már sokadszorra gondolja ezt, még mindig fogalma sincs, miként fogja mindezt meghálálni neki, ezt a türelmet és vasfegyelmet. Más talán meg se akarná próbálni mindezt, inkább lemondanának az egészről, inkább más utat választanának, elkerülve a konfrontálódást, és meg is érti, de ha belegondol... Mégis mit kezdene egy olyan partner mellett? Hogyan érezné magát? Annak idején lehet, nem zavarta volna, de most már tudja, mennyire rossz menekülni, hogy tanácsosabb inkább szembenézni a félelmekkel, bármennyire rohanna el előle, és bár most gúsba kötik őt a múlt árnyai és a reszketés, Viridiel itt van mellette és kiáll érte. Értük, magukért, a kapcsolatukért.
Semmi sem változott az épületben azóta, mióta utoljára itt járt. Fogalma sincs, mi vette rá anyját, hogy így hagyjon mindent, hogy ne kezdjen bele komolyabb változtatásokba, mert ő maga nem tudja elviselni a terem hangulatát elsősorban a megéltek miatt. Túl sok minden köti őt ide, túl sok rossz vagy azzá vált kép, ami valaha jó volt, de megfertőzte őt a gyűlölet és megvetés – végül a szomorú keserűség oldotta fel mindezt, így inkább néz végig valamelyest a szobán bánatos tekintettel, mint ellenszenvvel.
Felaern megjelenése hab a rémségek tortáján szavaival együtt, akinek ugyancsak fagyos kisugárzásától és pillantásától legszívesebben kimenne az ajtón. Még a hó is melegebb, mint az a tekintet, amit rájuk vet, de ha akarna, se tudna mondani semmit, tenni is csak annyit, hogy figyel, rémülettel telt tekintettel bámulva az eseményeket, bele se szólva, mert egyszerűen nem mer. Tudja azt is, hogy Viridiel egyébként se hallgatna rá, hiába próbálná visszább húzni őt a vakmerőségből.
Amint párja látványosan megragadja a kezét, ügyetlenül lép mellé, nagyra nyílt szemekkel bámulva először a férfi ujjaira, aztán az arcára, most fogva fel igazán, hogy mit is mondott. A torkába ugrik a szíve, miközben a kétkedés és aggodalom mardossa őt belül, és elképzelése mostanra már van, miért csinálja, mégis képtelen felfogni, hogy miért megy el ennyire messzire. Ahogyan ő tudja, az ilyen nemesi párbaj nem egy kis volumenű dolog, legalábbis a két fél között biztosan nem valami apróságról szól, és bár nem élet-halál harc, inkább csak valami hivatalosabb eljárás a nézeteltérések intézésére, azért talán mégse kéne ezt...
Érzi magán testvére tekintetét, és akármennyire féljen is tőle, önkéntelenül is felé tereli pillantását, lassan és óvatosan, meghunyászkodva. Nem tudja sokáig azt a metsző pillantást állni, és mikor találkozik vele, akkor is belefojtódik minden szó és gondolat, legszívesebben Viridiel mögé bújna, de ennyire nem akar gyengének látszani. Nem akar sebezhetőnek tűnni néhai családja előtt, nem akarja ezen reakciói által elismerni, mennyire igazuk van és most már nem kéne eltűrnie sem mindezt, de a régi berögződések erősebbek, mint a hite vagy logikus meglátásai. Mi több, mielőtt értelmezhetné testvére pillantásában hordozott szándékot, elfogadja a Viridiel által megemlített kihívást, és amint ismét az ő sértése kerül terítékre, lehajtja a fejét, mereven bámulva maga elé, észre sem véve, mekkora erővel szorítja párja kezét.
- Ő a legjobb, akivel valaha találkozhattam... – mondja halkan, még mindig a cipője orrát bogarászva kellemetlenül. – És ne mondjatok semmit erről – fordítja a hintaszék felé a tekintetét, mielőtt anyja ismét belekötne. – Hiába mondanék nektek bármit is a kapcsolatunkról, úgyis mindig az előzőeket hoznátok majd fel példának, mintha nem lennék képes a változásra... – folytatja fojtottan, erősen izzadva. A szíve dübörög, a fülében hallja a vér dobolását, még mindig szorítva Viridiel kezét, mert egyáltalán nem készült fel arra, hogy felszólaljon saját maga érdekében, még ha egyelőre nem is olyan erősen. Gondolt rá korábban, azt hitte, meg tudja tenni, ám most kell vele szembesülnie, milyen nehéz is igazából ezt megvalósítani.
~ Ha szóltam volna, sem hátrálsz ki a párbaj elől, ugye? ~ tekint Viridielre óvatosan, bár ahogy ismeri a két férfit, egyikük sem szívná vissza azt, amit kimondott, Felaern a saját arroganciájától vezérelve, Viridiel pedig az igazságérzete és vakmerősége miatt.
Lassan a nappali irányába lép, ahol a házikedvencként tartott állatok látványa halvány mosolyt csal az arcára, de jóformán azonnal le is törli azt, ülőhely híján pedig állva maradva. Úgyse tervezett sokáig itt tartózkodni, hogy aztán az így is keserű emlékek még több keserűséget hordozzanak.

//Mesélői//

Mikor Lash szóhoz jut a kakaskodás végén, kinéz a nő kinéz a széktámla mögül óvatosan olyan tekintettel, mellyek jóformán kérdőre vonja az elhangzottakat. Látszik rajta, hogy nem hisz lánya szavainak és abban, hogy ez egy olyan tartós kapcsolat lesz, mint ahogyan a mondandójából ez hallatszódik, de ahogyan azt kérte, végül nem fűz hozzá megjegyzést.
Felaern gondolati válaszára Ava csak egy mély levegőt vesz, lassan fújva ki azt, simogatva az ölében lévő bundás jószágot, gyengéden hintáztatva magát, figyelve a parázsló lángokat az előtte lévő kandallóban. Hallja, amint némileg közelebb jönnek a kívánatlan vendégek, morcos ábrázatáról az enyhén ingerült vonások nem tűnnek el egy pillanatra sem.
- A konyhából kell hozni széket – jegyzi meg. – Ritkán vannak vendégeim a tanítványaimat leszámítva és nem is számítottam senkire a mai napon.
Egy darabig talán csend a válasz – Lash részéről biztosan -, és ha Viridiel sem mozdul semerre, akkor ismét magához veszi a szót. Ha a futár úgy dönt, szeretne hozni széket, akkor azt megvárja, és ha Lash egyedül is marad velük, akkor sem fűz neki semmiféle negatív megjegyzést. Azt Viridiel jelenlétében is megtehetné gondolati úton, de ezzel is inkább az elzárkózást akarja lánya tudomására hozni, illetve azt, hogy nem kifejezetten egy látni kívánt alak errefelé.
- Szóval mi ez a hirtelen látogatás? – érdeklődik a nő, amint mindenki elhelyezkedett, hangja azonban továbbra is hűvös, közben az asztal sarkára tett teás csészéjéért nyúl, hogy maga elé emelje azt, a válaszok hallgatása közben csürcsölgetve a benne lévő italt, de még csak tartja azt csontos ujjai közt. – Nem állok annak útjába, hogy hamar végezzünk. Holmikat akarsz a szobádból? Érintetlenül hagytam mindent, így ott találod meg a dolgaid, ahol hagytad. A kulcsot tudod, hol van – kezd bele, ismét kilesve válla felett az érkezőkre, fürkészve őket, így próbálva kitalálni, mégis mik a szándékaik. Lash Viridielre pillant, aztán anyjára, majd egy mély, terhes sóhajtással belekezd.
- Nem ragaszkodom a régi dolgaimhoz, csak fájdalmat hordoznak magukkal – válaszol lesütött pillantással.
- Akkor elajándékozom őket a falubelieknek – jelenti ki hezitálás nélkül, mintha várta volna ezt a választ. – Nekem sincs kedvem feleslegesen tárolni, helypazarlás csupán.
Lash arcán egy halvány, fájdalmas mosoly jelenik meg, amint ez elhangzik, hiszen ezzel végső soron kijelentésre került, hogy soha többé nem is fogja hazavárni őt senki. Nem mintha lenne otthona, legalábbis így már tényleg nincsen.
- Ha nem ezért, akkor minek jöttél? Csupán a szülői jóváhagyásért? – érdeklődik tovább, mire Lash nemlegesen megrázza a fejét. – Á, szóval a fényes jövővel ellátott párodat is magaddal rántod a romlás útján! Nem mintha úgy ismernélek, mint akinek számítanak bármit is a szokások – morogja utóbbit inkább magának elégedetlenül, várakozón nézve lányára, aki kisvártatva megszólal.
- Szeretném tudni, hogy van-e bármi alapja annak, aminek mindig is hívtak. Tudni akarom, hogy akit apámnak hittem, az... az valóban az apám volt-e – szorongatja Viridiel kezét, aggodalmasan pillantva fel a szőnyegről anyja vonásaira, aki egy pillanatra megfagyni látszik, majd visszadől a hintaszékébe, érezhetően elgondolkodva. Már maga ez a csend tőle sokat sejtethet, végül lerakja a teáját és öléből is megemelve az állatot a padlóra rakja. Felápászkodik a helyéről, megigazgatja a ruháját, és ismét szilárdran tartva a nagyságos asszony ábrázatot fordul az érkezők felé.
- Lashrael, gyere velem. Felaern, Viridiel – tekint az említettekre. – Egy kis türelmeteket kérem. Jó lehetőség lesz ez megbeszélni a párbajotok időpontját – indul meg Lash felé, és ha senki sem állítja meg őt sem szóval, sem tettel, akkor eltűnnek a nappaliból és egy egészen másik szobába mennek be, Felaern tudhatja, hogy a szülői szoba ajtaja záródik. Viridiel csak az ajtó csendes nyikorgását és a kattanást hallhatja, amint becsukják.

//Ha anyucit elengeditek és szeretnétek pár kört és van miről beszéljen a két karakter a feszült farkasszemezést leszámítva, akkor csak tessék, itt a lehetőség! Ha nincs semmi, akkor viszem tovább.//

Bizton számítok rá, hogy Felarien elfogadja a kihívást, mert bár a viselkedése elfhez méltatlan, de a bátorságát nem vitathatom, hiszen már többször bizonyított a harcokban.
Viszont nem hagyhatom, hogy úgy vegye a szájára szerelmemet, ahogy teszi és a megvető pillantásától, amit rá mér, legszívesebben már most a vérét venném, csak az tart vissza, hogy nem akarok az ő szintjükre süllyedni, én megtartom a modoromat és Lash kezét sem akarom elengedni, aki úgy kapaszkodik belém, mint egy fuldokló.
Nem tudom, vagyis tudom, de nem értem, hogy mi vezethetett egy családot ide, de ha ebben a légkörben kellett volna élnem, én biztos előbb elmenekülök, mint Lash.
- Minél előbb kerítsünk rá sort tábornok úr, mert nem lenne türelmem a sértéseit sokáig elviselni, meg egyébként is eltávozáson vagyok az esküvőnkig és még utána is kis ideig. Királyunk hálája és szeretete ezt lehetővé teszi. - húztam hideg mosolyra én is a szám. - Azonban kérem, hogy amíg erre sor nem kerül, fékezze meg a modorát és maradjunk a hűvös udvariasság talaján, ez elvárható egy nemestől úgy gondolom. - törlődik le még ez a kényszeredett mosoly is, az újabb megjegyzésére. Nem tudom mire jó ez neki. - Fejezzük be a látogatást mielőbb, ez mindenkinek az érdeke. - teszem hozzá.
Kedvesem félénksége mióta beléptünk csak a mérgemet növeli, mert szeretnék neki bátorságot adni, hogy a szemükbe nevessen, hiszen ő sokkal több ezeknél az álszent vaskalaposoknál, ezért mikor végre kiáll kicsit magáért, azonnal közelebb húzom magamhoz.
~ Ne figyelj a sértéseikre, több vagy te ennél. ~ szólalok meg a fejében gyengéden. ~ Természetesen nem, nem sértegethetnek csak mert úgy érzik valami felsőbbrendű okuk van rá. Ez a viselkedés nem méltó egy elfhez és szégyellem magam, hogy ilyen nemesek is léteznek még, bár remélem egyre kevesebben. Érted száz párbajra is kihívnám és remélem sikerül bevernem azt a magasra tartott orrát. ~ küldtem egy mosolyt is az üzenetem mellé.
Végül, ha folyamatos sértegetések és rosszindulatú megjegyzések kíséretében, de csak elértünk a fogadószobáig, ahol vendéglátóink elfoglalták ülőhelyeiket, egy csepnyi - még az idegeneknek, sőt az ellenségeknek kijáró csekély udvariasságot is mellőzve.
- Köszönjük, nekünk állva is megfelel, nem tervezünk a szükségesnél tovább időzni egy barátságtalan lakban. - hárítom el a nő "kínálását".
Tényleg szeretnék már elmenni, nem azért mert félnék tőlük, hanem mert még a csontjaimban is érzem a hideget, ami felőlük árad és én a fény fia vagyok, bennük meg abból igen kevés van már, így kérdőn nézek kedvesemre, hogy mit tár eléjük.
Összeszorítom a szám, hogy ne bukjanak ki belőlem a kéretlen szavak, amikor megint belevájja karmait az anyja Lashba, a holmijának elosztogatásának ígéretével, de megállom, hogy nem szólok.....hangosan.
~ Mindened meg lesz a s a j á t házadban! ~ simítok végig hüvelykemmel a keze oldalán.
A következő szavai azonban ismét felvillantják a feszes, hidge mosolyt.
- Hah.....szülői........de nem, nincs rá szüksége és ezzel semmilyen hagyományt nem sértünk, hiszen uralkodónk már megadta ezt és más nem is kell. - szúrok vissza.
Ám végre Lash összeszedi magát és véget vet a találgatásaiknak, egyenesen rákérdezve jövetelünk okára.
Örömmel látom, ahogy az eddig az arcára ragasztott gunyoros mosoly megfagy és a szemeiben, mintha..........félelem, szorongás lobbant volna?
Sikerült meglepni és úgy látszik még a tábornok úr sem jogosult arra, hogy a vallomását hallja, ami gyógyír egy kicsit a dühömre.
- Csak üzenj, ha valami ......khmmm.....rosszul megy. - hintek egy finom csókot a keze hátfejére és elengedem, mert ha most erőltetem, hogy vele tartok, csak gyengítem Lash esélyét, hogy megtudja az igazat. De nem szívesen engedem el.......
Mereven bólintok a nő felé, majd ahogy eltűnnek egy szobában, Felarienhez fordulok.
- Rendezzük le ezt mielőbb, ahogy az előbb már mondtam. Két nap múlva, napfelkeltekor a nagyfánál? - nézek rá kérdőn.

Aprón rezzen a tekintetem anyám felé, amikor a jóváhagyás kerül terítékre, elengedve a fülem mellett a férfi megszólalását. Nem vagyok olyan mélyen, hogy minden egyes szavába belekössek. Azt viszont meglepve tapasztalom, amikor Lashrael nemlegesen rázza meg a fejét. Amint kiejti a látogatásának okát, megfagy a levegő, legalábbis, körülöttem biztosan. Nem fejezem ki az érzelmeimet, amennyire ilyen helyzetben csak lehetséges, elrejtem őket, rezzenéstelenül bámulva a szőnyegen fekvő karakált.
Felkapom a pillantásomat, amikor a nevemet ejtik ki, így pont elkapva Lashrael kezére hintett csókot. Nem tudom elrejteni a pillanatnyi undort, ami az arcomon fut át és el sem tudom képzelni valaki hogyan tud szeretni egy olyan nőt, mint ő... Az ilyen félvérek maximum egy alkalomra jók. Gondolataimból a szülői szoba nosztalgikus nyikorgása, majd a zár kattanása szakít ki, engedve a testtartásomon, hogy türelmetlenül sóhajtva dőljek hátra. Még mindig van egy fenyegető szikra az íriszeimben, ahogyan a kezeimet a szék karfájára hajtom és elkényelmesedek. Nem állok fel, hogy megadjam a tisztelet kellő formáját azzal, hogy egy szintben vagyunk. A tárgyalótermekben is mindenki áll, a király kivételével. Ennek a háznak pedig én vagyok az uralkodója.
Elmélyülten bólintva hümmögök egyet, pont úgy, mint aki elveszett a saját gondolataiban és nem is figyel túlzottan a beszélőtársára.
- Rendben, megfelel az időpont. - Csak most tisztelem meg a tekintetemmel, de az sem tart sokáig, ugyanis inkább a mellettem lévő ablakon bámulok ki. A legkisebb mozdulatomból sem sugárzik a félelem, pusztán érdekesebbnek találtam a kinti világot. - A megbeszélt időpontra hozatok fegyvereket, hogy azonos esélyekkel induljunk. Fontos számomra a fair mérkőzés és mint a király magas rangú tábornoka, kötelességem tisztán tartani a nevét. - Talán ez az első alkalom, amikor nem szándékozok semmilyen sértő hangszínt felvenni magamra, bár azzal kapcsolatban, hogy ő ezt netalán negatívumként fogadja, nem tehetek semmit. - A mágiát pedig mellőzzük, ha kérhetem. Van esetleg más kivetése?

Elmondhatatlanul jelentéktelennek érzi magát ebben a beszélgetésben, ami már-már hasonlít egy párviadalhoz Viridiel és Felaern között. Kellemetlen az egész, és egyre inkább csak arra gondol, hogy ez volt életének egyik legrosszabb döntése és ötlete, amit valaha a fejébe vehetet, lehetőség szerint inkább meg is fordulva és távozva. Persze ezt az elágazást már elhagyták, innentől nincs visszaút, bármennyire vágyik ismét a nyugalomra. Ha most ezt nem csinálja végig, soha nem lehet az, legalábbis nem teljes mértékben. Párja is egyre türelmetlenebb, és bár nagyon jól kezeli a helyzetet, dicséretesen terítve a nála lévő előnyöket – de hát mit is várt egy hírnöktől, akinek feladatonként számtalan ilyen esettel van dolga? Büszke rá, még ha jelenleg képtelen is kimutatni, azonban mérhetetlenül örül a jelenlétének és a viselkedésének; példát kéne vennie róla. Legalább egy kicsit bátrabbnak kéne lennie, ha már miatta vannak itt, ha már a saját kíváncsisága és nyughatatlansága vezette őket idáig, csak annyira... nehéz...
Némileg meglepetten vonja fel a szemöldökét, mikor Viridiel közelebb húzza magához, és szándékában áll jólesőn lehunyni a szemét, egyelőre tartania kell magát, mert ebben a házban a katonás fegyelem az úr, főleg akkor, ha Felaern is jelen van. Ettől függetlenül egy finom érintéssel érezteti a háláját, majd nem tudja megállni a halvány mosolyt, amit párjának elhatározása kivált belőle, viszonozva ezzel a férfi arcán lévő gesztust.
~ Csak aztán nehogy a te orrod kerüljön beverésre ~ rándul meg a szája széle egy szélesebb vigyorra, de visszafogja magát és előtérbe kerülnek az aggodalmas, törődő vonások. ~ Azért ne vidd túlzásba, tudod, hogy nem szeretem, mikor megsérülsz. Biztos vagyok benne, hogy nem fogod alábecsülni, de azért vigyázz ~ nyomna egy puszit az arcára, gyengéden indulva felé, ám az első mozzanatnál megáll. Annyira ösztönösen jönnek ezek a kedveskedések, viszont pont nem Felaern és Ava előtt akarja bensőséges viszonyukat feltárni, kimutatva, mennyire közel állnak egymáshoz és mennyire összetartoznak ők ketten.
A nappaliban mereven bámulja anyja tekintetét, mert nem akarja, hogy még egy pislogás is változtasson a meglátásain, noha vélhetően tőle örökölte az „előbb mérlegeljünk, és utána cselekedjünk” gondolkodást, így sokat nem számít, mit tesz. Tény, ezt is képes sutba dobni, mikor Viridielről van szó, azonban alapvetően nem cselekszik elhamarkodottan, ahogyan az anyja sem, és ha nem látja előnyösnek a kérdéseire a válaszadást, akkor nem is fogja megtenni, legyen bármilyen erőteljes és magabiztos a kiállása. Tőle van az a makacs önfejűség, és ha a külső nem lenne elég beszédes, hát az ereikben csergedező vér bőven elég bizonyíték lenne erre.
Valahol nem esik jól neki, mikor az anyja kijelenti, nem fogja a továbbiakban megtartani a holmijait, valahol azonban örül is neki, hiszen ezzel némi hivatalosságot is adnak a családtól való tényleges elválásnak, hogy már nem tagja ennek a szűk, véren alapuló közösségnek. Egy időben ezért küzdött, vagyis inkább ez elől menekült, a kötelékek és kötelességek elől, ám úgy tűnik, korábban is csak ennyit kellett volna megtennie, hogy ez a fajta teher lehulljon róla, noha be kell látnia, korábban nem lett volna rá képes. Viridiel nélkül nem.
~ Nekem már megvan mindenem ~ nyúj kisujjával, hogy beleakaszkodjon párjának ujjaiba, de nem néz rá, hanem Ava kelletlenkedésére lesütött tekintetét visszavezeti az asszonyra, belül kíváncsian, mégis félve, hogy mit fog reagálni a jövetelük okára, mert innentől nem titkolhatja, már nem kerülgethetik ennél is tovább a forró kását. Talán ő maga is meglepődik, mikor a nőn a döbbenet halvány vonásait véli felfedezni, tudva abból a tekintetből, amit rá meresztett, hogy most elgondolkodik azon, hogyan feleljen, mit mondjon el és mit titkoljon. Ismeri őt, ismeri, mert olyan, mint saját maga, tudja, hogy mérlegel, szinte hallja a gondolatait, az érveket és a kontrákat, azt viszont ő fogadja meglepetten, mikor Ava lepakol és feltápászkodva helyéről lép elé, hogy elvezesse őt az annak idején mindig is tiltottnak tartott szülői szoba felé. Csak Viridiel szavai és kezére nyomott csókja rántja ki a döbbenetéből, jólesőn és hálásan mosolyodva egy bólintással válaszul, és bár megölelné őt egy pillanatra, anyja megragadja a karját, és nem a legszelídebben, de elfként kezelve vezeti el őt, hogy közölje vele azt, amit születése óta titokban tartott előtte. Legalábbis nagyon reméli, hogy erre fog sor kerülni, és nem újabb hazugságokra.

A szoba gazdagon bútorozott, és még egy meleg otthon is lehetne, ha nem lenne emlékei közt annyi rossz, annyi negatív. Összeszorul a gyomra, amint átlépik a küszöböt, mert gyerekként, mikor egyszer-kétszer beosont, azt gondolva, itt találja meg az egyik babáját vagy faragott játékát, az apja mindig rajtakapta, újra és újra egy pofonnal jutalmazva őt. A harmadik után nem mert többet belépni ide, de amennyire emlékszik, nem változott semmi. Az ágy két vastag réteg takaróval, hatalmas, puha párnákkal, türkiz pléddel fedve, gondosan megágyazva. Szekrények és polcok sokasága könyvekkel tele, régi, alaposan megmunkált szekrények, benne vélhetően anyja ruhái, illetve elhunyt apja holmijai lehetnek. Nem hiszi, hogy kidobta volna őket, bizonyára nem csak úgy házasodott össze a férfival és született hat gyermeke, még ha ebből kettő nem is élt pár hónapnál többet.
Ava az ágy melletti éjjeli szekrényhez lép, szoknyáját a kezébe fogva térdelve le, hogy az alsó fiókját kihúzva kipakoljon belőle az ágyra. Néhány gyógynövényes tasak kerül ki onnan, egy-két kisebb könyv, olajos üvegek, végül feltápászkodik, valamit az ujjai közt tartva.
- Sejted már a választ, ugye? – érdeklődik a nő mindenféle érzelemtől mentesen, rá sem nézve.
- Mmmhm... Azt hiszem... Túl sokáig mérlegeltél ahhoz, hogy ne legyen sokat sejtető – válaszol halkan, még mindig a becsukott ajtó előtt álldogálva feszülten. Nem várja, hogy az anyja az ágyhoz invitálja, hogy oda üljön le, arról már az elején lemondott, mikor érkezett, sőt, talán még ő is feszült ahhoz, hogy ilyen egyáltalán eszébe jusson.
- Mennyi részletre vagy kíváncsi? – fordul felé, de a hideg maszkon kívül nem lát semmit rajta, a tekintete is fagyos, a hangja ugyanakkor csupasz közöny. – Nem készültem arra, hogy esetleg most kell majd beszámolót tartanom.
- Nem az órádra jöttem – enged meg egy halvány mosolyt, próbálva kicsit oldani azt a feszültséget és szűkíteni azt az éket, ami közöttük van – sikertelenül. A nő arca változatlan, a szemei továbbra is jegesen és elvárón merednek rá, még egy rándulás sincs, ami egy rejtett mosolyra engedne következtetni, így a sajátja le is hervad az arcáról, amint érzékeli, egyáltalán nem ért célt a megjegyzése, bármennyire is volt benne erős a szándék. – Az egész... – válaszol végül elszontyolodva. – Szeretném tudni, hogy miattam romlott-e el minden, ahogyan az mindig hangoztatásra került, szeretném tudni, hogy fattyú vagyok-e, akár félvér, akár teljes értékű elf... Szeretném, ha ez az egész tisztázásra kerülne, mert nélküle nem tudnék belevágni az életem új szakaszába. Azt is tudni akarom, hogy mi lett a gyermekemmel, mert biztos tudsz róla - keményedik meg a pillantása, mert ez az, amit soha nem fog megbocsátani a családjának; hogy elvették tőle. Lehet, mostanra megbékélt a helyzettel, de ez nem jelenti azt, hogy ne lenne rájuk dühös a tettükért. - Remélem, őszintén fogsz beszélni erről... – fürkészi a nőt, de olyan, mintha tényleg egy maszkot rakott volna magára, annyira leolvashatatlan, mit gondol. Egy darabig bámulja és vizsgálgatja, és mikor már kínosan hosszúra nyúlna a csend, Ava mélyet sóhajt.
- Arról a... félvérről... - Ha akarná, sem tudná az undort kiszűrni a szavaiból. -... semmit nem tudok. A sötét rengeteg mélyére vitte Filverel, és az egyetlen dolog, ami eszembe jut a kelletlen szavakon kívül róla, az a szíve felett húzódó hatalmas bőrelszíneződés. Arról biztos felismered, ha Természet Anya valami csodát tett vele - néz rá hidegen.
- És Filverel? - kérdezi, nem akarva véletlenül sem elkerülni a témát, még ha jelenleg emésztené is a gyermekével kapcsolatban elhangzottakat. Nem került konkrétan kimondásra az, hogy meghalt volna, sőt, még támpontot is adott a felismeréséhez, ami eddig nem volt neki. Csak elképzelései voltak, hogy valószínűleg vörös és jobban hasonlít az apjára, mint őrá, de ezek csupán az elkeseredettségéből fakadóan születtek meg.
- Filverel, mint talán mindig is sejtetted, nem az apád – kezdi, és ez nem is lepi meg túlságosan, inkább... Inkább mintha megkönnyebbülne attól a ténytől, hogy annak az utálatos alaknak valójában semmi köze nem volt hozzá, és ettől egy pillanatra fel is ragyog a tekintete, majd gyorsan elnyomja. Ava biztos látta, de nem teszi szóvá, helyette leül az ágy szélére, azonban továbbra sem invitálja őt maga mellé. – Felaern után született egy nővéred, aki pár hónapnál többet nem élt, de erről tudsz, ő volt a második, akit elvesztettünk ilyen fiatalon. Akkortájt kezdődött minden. Míg az első csecsemőhalálnál egymást támogattuk, addig az utóbbinál szétszakított minket és fokozatosan távolodtunk el egymástól, egyre inkább elhidegültünk, és ebben a szakaszban ismerkedtem össze édesapáddal.
Nem tud mit kiszuszakolni magából, mert Természet Anyára, fogalma sincs, miként kéne reagáljon. Valahol meg tudja érteni az egészet, hiszen annak idején kapcsolatból kapcsolatba lépett, kereste a saját nyugalmát, a másik felét, nem egyszer futott zátonyra az emlegetett elhidegülés miatt egy-egy viszonya, csak így... A saját anyjától ezt hallani kissé más, kissé... Furcsa.
- Nem tudom, él-e még, nem kerestem a társaságát azóta – közli tömören. – De akkoriban évekig ismerkedtünk egymással. Több szeretetet és törődést kaptam tőle, mint Filvereltől, de a kötelességemtől soha nem szólított el ezzel a férfival a találkozóink sorozata. Filverel és és a testvéreid mindig előrébb voltak a sorban, mint ő – hagy egy kis szünetet, hogy levegőhöz jusson. Kérdezni nem kérdez, mert sejti, hogy azzal fogja folytatni, amire kíváncsi: a miérttel. Hogy miért került végül annyira közel hozzá, hogy aztán ez lett belőle; ő. – Az apád gyakran utazgatott, járta Awyrist és minden más birodalmat csak úgy a saját szeszélyeitől vezérelve, kalandokat és újdonságokat keresve. Arra gondoltam, talán a fiatalsága miatt, mert akkoriban járt a harmincas éveiben.
Nem talál szavakat hirtelen, ahogyan gyorsan kiszámolja, mégis mekkora korkülönbség van köztük. Nagyjából... ötven év? Jó, most gondolhatna arra, hogy mi lett volna Hirionnal, ha nem lenne itt neki Viridiel, aminek gondolatába belevörösödik a szégyentől, ami nem a sötételf fiú ellen irányul, hanem maga ellen, a ténytől, hogy egyáltalán megfordult a fejében az eddig bejárt életútjuk rengeteg hasonlósága és a kezdetleges összhangjuk miatt, hogy adott esetben működhetne. Nem mintha az érzések ellen tiltakozni lehetne, és a fiúnak is egyértelműen hasonlóan zavarodottak voltak a gondolatai; vélhetően egyikük se tudta miként kezelni a helyzetet és a közös vonásokat, ami elvezetett a labirintus közepébe.
- Filverellel elértem egy mélypontot a várandósságom előtti hetekben. Folyamatosan veszekedtünk és bántottuk egymást, persze nem a gyerekek előtt. Nem szóltunk egymáshoz, nem értünk a másikhoz, szellemként kezeltem én őt, ő engem, de tartottuk annak a látszatát, hogy minden rendben. Nem éreztem felőle egy csepp szeretetet sem már, hiába próbáltam kedveskedni akkor is és utána is, egészen a haláláig. Nem engedett semmit, nem engedte, hogy érintsem, és ha beszélgetni próbáltam vele, figyelmen kívül hagyott, édesapádnál pedig menedéket találtam. Többet talán nem kell ecsetelnem – tekint rá.
- Nem... – rázza meg nemlegesen a fejét, egyszerre örülve és egyszerre szomorkodva, elégedetten véve tudomásuk, hogy akit soha nem tudott megszeretni, ahhoz nincs vérkötelék, de komor a tudattól, hogy valóban egy félrelépésből született gyerek. – Legalább szeretted? Őszintén?
Ava egy darabig elgondolkodni látszik maga elé bámulva, majd visszafordítja a pillantását rá.
- Pillanatnyi fellángolás volt csupán. Kerestem az elveszett szerelmet, meg szerettem volna javítani, de végérvényesen eltört ezzel a tettel. Csak érezni akartam, hogy valaki törődik velem és elfogad, végül túlzásokba estünk.
Annyira furcsának találja, hogy anyja nem keres mentséget, hogy nem magyarázkodik feleslegesen, nem kérdezősködik arról, ez baj-e vagy miként gondol rá innentől, hogy most már ezt is tudja róla. Nincs meg benne az a bizonytalanság, amit magában talál és amit mindig Viridielre zúdít, sőt, elfogadást és beletörődést vél felfedezni a tekintetében, még ha a hangja hideg közönyösséggel cseng.
- Milyen volt? Az... igazi apám – érdeklődik halkan, amire pár másodpercig újabb csend a válasz, és ahogy feltekint a nőre, mintha halvány mosoly táncolna az ajkain, finom ráncokat húzva az arcán.
- Egy csirkefogó, de az egyik legnagyobb szívű csirkefogó, akit Természet Anya valaha az utamba sodorhatott volna. – Mintha simogatóbb lenne a hangja, de nem vonja kérdőre, milyen szinten szerette azt a férfit. – Ahogyan azt az imént mondtam, szeretett utazni, világot látni, ez volt a mindene. Az otthonáról semmit nem tudtam, nem tűnt vagyonosnak sem, de ápolatlan sem volt. Egyáltalán nem értett a fegyverforgatáshoz...
Kis híján felnevet, amint eszébe jut, ő mennyire ért a fegyverekhez: semennyire. Most már érti, kitől van ez a jegye, mert eddig soha nem fért a fejébe, mi ez a mérhetetlen tehetségtelenség.
-..., így elképzelésem sincs, mégis hogyan került ki azokból a helyzetekből, amiket mesélt. Talán csak ámítás volt az egész – jelenik meg egy halvány, vidám hangszín a beszédében, és egyértelműen jó érzéssel tölti el őt a nosztalgiázás. – A haja olyan vörös volt, akár a tiéd, és ahányszor ránéztem és megláttam a mosolyát, mindig azok a ravasz rókák jutottak eszembe. Meggyőződésem volt, hogy Természet Anya egy róka lelkét rakta abba az alakba... – csóválja meg lassan a fejét. – Szeretetre méltó volt – folytatja, ezúttal visszavéve a fagyos, távolságtartó hangját. – Törődő és gondoskodó, de vakmerő és botor, mellette hajthatatlan szamár is, mikor a fejébe vett valamit, de jól forgatta a szavakat. Ilyen volt ő, de nem tudom, most hol jár vagy mit csinál, az eset óta nem beszéltünk – tápászkodik fel a helyéről, odalépve elé, összekulcsolt kezeit megemelve. – Ha nem keresed, dobd csak el. Ha mégis meg akarnád keresni, akkor legyen nálad, fel fogja ismerni, de csak otthon nézd meg – nyújtja át neki a tárgyat, finoman megemelve a kezeit, ám mikor a jobbjához nyúl, Ava összeszűkített szemekkel tapintja a kérges ágakat a puha bőr helyén.
- Ez meg...? – ráncolja a szemöldökét tovább, válaszokat várva nézve fel.
- Hát... Bonyolult... – vakarja meg a tarkóját. – Történt pár dolog, amíg távol voltam.
- Aki bolond, az meg is érdemli – válik ismét azzá a boszorkánnyá, akiként fogadta, az ujjai közé nyomva a tárgyat, amit eddig tartogatott. – Az a fickó is meg fogja járni a nagyszájúságával és vakmerőségével, ha így halad – teszi karba a kezét, dühösen lépve az ablak elé, kibámilva azon. – Jól egymásra találtatok! – förmed rá, melytől teljesen megilletődik, és fogalma sincs, mégis honnan jön ez a hirtelen agresszió. – Most pedig menj – emeli meg a kezét, nyomatékosítva a szavait. – Mindent elmondtam neked, innentől nem vagy a család része semmilyen formában sem; te nem vagy a lányom, én nem vagyok az édesanyád – mered kifele. Ezen szavak hallatán összeszorul a torka, és a megkönnyebbülés, ami az őszinte beszéddel járt, el is tűnik az újabb hárpiás viselkedésnek köszönhetően, borzasztóan érezve magát tőle. – Indulsz már? – ripakodik rá, és csak ekkor veszi észre, hogy mennyire lecövekelt, végül egy félénk biccentéssel maga mögé nyúl, keresve a kilincset, és mikor megtalálja azt, kinyitja, kihátrálva a szobából, menekülve a helyiségből.
- Lashrael – hallja meg Ava hangját, mielőtt becsukná az ajtót. Nem fordul meg, mert nem akarja, hogy találkozzon a pillantásuk. – Ne lépj ugyanabba a hibába, amibe én – hallatszódik, de nehéz lenne megállapítani, mégis mit hordoz magában ez a figyelmeztető óva intés. Egy darabig elgondolkodón áll még az ajtóban, félig a küszöbön, és mivel anyja nem akar mást mondani, így becsukja az ajtót, még meredve maga elé, megemelve aztán a kezét, hogy megnézze, mit tartogatott neki az anyjának már nem nevezhető nő. Súlyra könnyű, tapintásra apró, talán valamiféle ékszer lehet, de a bőrszütyő, amibe Ava bebugyolálta, nem enged sokra következtetni. Egy darabig vizsgálgatja, de végül a kérését teljesítve elrakja az egyik apró övtáskájába, visszatérve a nappaliba. Remélhetőleg ez idő alatt nem ölték meg egymást Viridielék...

Visszaér, de egyedül, és ez talán némi frusztrációt válthat ki Felaernből, így óvatosan szemléli elkényelmesedett alakját a székben, míg Viridiel álldogálva várakozik.
- Megbeszéltük - néz párjára egy mosollyal, tekintetében visszafogott boldogsággal és felszabadultsággal, saját maga is meglepődve azon, mennyire nem rázták meg őt az elhangzottak. Inkább... Elégedett. Elégedett attól, hogy így alakult, hogy ez az igazság, hogy nem tartozik senkihez - bár nem sokáig.
- Ava a szobában van még - fordul Felaern felé, mielőtt megkérdezné és elkezdene olyan feltételezésekbe kezdeni, hogy megölte a saját anyját. - Nektek sikerült megbeszélnetek azt, amit meg kellett? - néz érdeklődőn hol Viridielre, hol Felaernre, közben párja kezébe akaszkodva. - Ott lehetek esetleg a párbajotokon? Csak szemlélőként, természetesen, és nem tudom, meddig akartok elmenni a harcotok alatt, de annak befejeztével szívesen gyógyítok - próbálkozik egy mosollyal.

Legszívesebben tényleg beverném a tábornok orrát, ahogy fél szemmel észlelem az arcára ülő megvetést annak láttán, hogy kifejezem szeretetemet Lash iránt. Egyszerűen nem értem, hogy miként gyűlölhet valaki ennyire valakit, csak azért mert úgy véli nem "megfelelő" a származása.....Arról már nem is beszélve, hogy ha az állításuk fedné is a valóságot, ahhoz valamelyik szülőnek és gyanítom a történtek után, hogy pont az anyának, elég tevőleges köze lehet, több, mint Lashnak abban, hogy hová is született.
Miután kedvesem eltűnt Ava nyomában, aki remélhetőleg mielőbb felvilágosítja, hogy mi is történt ebben a szétesett családban, azonnal a székében terpeszkedő Felariern-re terelődött a figyelmem.
Az, hogy elfogadta a párbajt nem lepett meg, azonban az igen, hogy nem ő akarta meghatározni minden feltételét, hanem elfogadta az enyémet.
Bólintottam a szavaira, hiszen egy párbaj az mindenképpen becsületbeli ügy és ha nem tartaná magát a szabályokhoz, akkor ezzel megpecsételné a sorsát.
A mágia elhagyása nem volt szokatlan, meg különben sem távolból akartam beverni a képét, hanem a saját két kezemmel, amiért így megbántotta szerelmemet.
- Nekem megfelel. - hagytam jóvá a dolgot, aztán mindketten szótlanul vártuk, hogy előkerüljenek a nők, lehetőleg tudomást sem véve a másikról.

Nem mondom, hogy nem könnyebbültem meg, amikor Lash előkerül, mert már azon sem csodálkoztam volna, ha jégcsapok kezdenek nőni a mennyezetről körülöttünk, olyan fagyos volt a hangulat.
Viszont úgy láttam, hogy Lash és az anyja közötti megbeszélés sikerrel zárult, mert kedvesem most felszabadultan mosolygott.
Azonnal megszorítottam kedvesen a kezét, ahogy az övé a tenyerembe csúszott, aztán megvártam míg tájékoztatta a tábornokot, hogy miért késlekedik az anyja, mielőtt válaszoltam.
- Igen, mindent megbeszéltünk, amire szükség volt.
Az, hogy jelen akart lenni a párbajunknál engem nem lepett meg és nem is zavart volna, mivel legalább ő is elégtételt érezhet, ha csökönyös, gyülölködő bátyját majd a földön látja a vérében.
- Részemről addig, míg a földre nem kerül. - böktem az állammal a férfi felé. - És nekem nincs ellene kifogásom, bár kétlem, hogy engedné, hogy egyáltalán hozzáérj, inkább szenvedne. - vontam meg a vállam, mert tőlem aztán nyugodtan csinálhat bolondot magából.
- Akkor mehetünk? Megnyugtatóan rendezted a dolgodat? - néztem kérdőn a páromra, aztán, ha megerősíti ezt, akkor már indulok is a kabátjainkhoz, hogy végre mehessünk innen.
A hely csodás, de az itt lévő embereket már rég megmérgezte saját gyülölködésük.

Jóváhagyása után bólintok, jelezve, hogy tudomásul vettem a kikötéseket, hogy utána már csak a hideg csendet hagyjam magam utám, teljesen ignorálva a jelenlétét.
Zavar, hogy velem nem osztják meg ezt a titkot, még akkor is, ha ezt nem mutatom ki. Egész életemben arra a percre vártam, hogy végre teljesen bebizonyosodjon a tény, miszerint a húgom egy félvér. ezek ellenére, mégis van egy halvány reménysugár, hogy mindez talán csak egy hiba, a családunk neve pedig mindvégig tiszta volt. Hogy anyánk egész életében hűséges volt a férjéhez és hogy... Lashrael feleslegesen ment át ezeken a szakaszokon?...
Hirtelen kapom a fejem az ajtó nyikorgására, enyhén összeszűktve a szemeimet, amikor a húgom egyedül jön ki, s még mielőtt kérdőre vonhatnám, azonnal válaszol, a pillantásaimból ítélve. Mivel Viridiel azonnal választ adott a kérdésére én inkább a bólintásnál maradtam, Lashrael további közlendőjénél viszont meglepődve tártam nagyra a pillantásaimat egy másodperc erejéig, hogy aztán magam elé meredve rágódjak a kérésén. Bár a jegyese jóváhagyta, én gyengéden ráztam meg a fejem nemlegesen, összeszedve a gondolataimat.
- Nem szeretném a társaságodat a harc alatt. - Jelentem ki egyenesen, most kevesebb szúrósággal, mint eddig irányultam felé. - Egy párbaj két férfire korlátozódik, nőnek ott semmi helye nincs, akkor sem, ha gyógyító. Minden sérülés kibírható, ha az nem halálos, annak okozására viszont egyikünknek sincs joga. Így én nem tartok igényt a szolgálatodra. - Zárom le egyszerűen a témát, remélve, hogy a szerelemtől vak párja nem szándékozik lázadni a szavaim ellen, csak azért, mert én mondtam őket.
Csendben nézem őket, ahogyan felveszik a kabátjukat.
- A párbajon találkozunk majd, Turion fia. - Villan felé még utoljára a tekintetem, ugyanolyan szúrósan, mint ahogyan a látogatásánál tettem. - Remélem Természet Anya meghallgatja a kérésemet, s többé nem keresztezzük egymás útját. - Biztos vagyok abban, hogy az érzés kölcsönös, így bármit csinál, már csak süket fülekre találhat, ezzel is jelezve számára, hogy számomra már rég kisétált az ajtón, ahogyan eredetileg tervezte. A tekintetem a húgomra terelődik, még utoljára végigmérve őt, most viszont becsmérlés nélkül. Sokat változott az évek alatt, magasabb lett, nőiesebb és talán egy kicsi tartást is felszedett az évek alatt, de a szemei... Azok ugyanolyan törékenyek, mint akkor voltak.
- Lashrael... - Ejtem ki óvatosan a nevét, keresve a megfelelő szavakat, amivel elmondhatnám neki, hogy remélem, hogy egyszer talán újra találkozhatunk a jegyese és anyánk nélkül. Szeretném megbeszélni vele a történteket, magyarázatokat találni a történetünk üres foltjaiban. Nem akarok közel kerülni hozzá, vagy bocsánatot kérni, de válaszokat akarok arra, amiket soha nem mertem senkinek sem feltenni. Megtudni, hogy az, amin ő idáig keresztül ment a családunknak hála, holmi pletykára alapozott mártír, vagy a valóság?...
A szavak viszont nem csúsznak az ajkaimra, egy pillanatig úgy érezve magam, mint egy partravetett hal; kitátott szájjal kapkodva a levegő után, fuldokolva a tények szárazságában. Nehezen hunyom le a szemem, egy halvány, keserű mosollyal, elfogadva a némaság béklyóját. Nem vagyok képes arra, hogy megértsem az érzéseimet, így pedig azt sem várhatom el magamtól, hogy szavakba önthessem azt.
Kényelmesen állok fel a székemből, megkerülve azt, hogy végül az ablak előtt álljak meg, óvatosan támaszkodva a párkányba. Nem nézek a szemébe, helyett az ablakról visszatükröződő képemet veszem szemügyre, amely egybeolvadt a kinti havas tájjal.
- Viszlát. - A szó olyan hidegen verődik vissza a falakról, hogy már abban sem vagyok biztos, hogy bárki hallja ezt rajtam kívül. A dallama eltűnik, a fejemben mégis újra és újra lejátsza magát, egyedül hagyva a legrosszabb társasággal; a saját gondolataimmal.

Egy bólintással nyugtázza a megbeszélteket, és megmosolyogja a beleegyezést Viridiel részéről, ám ezek a vonások hamar eltűnnek arcáról, mikor Felaern tiltakozásának adja jelét. Egy pillanatra nyelvére csúszna a felháborodott kérdés, hogy biztosan azért, mert félti a saját becsületét, ám érzékelve beszédének eddigi élének finomodását, lenyeli a kellemetlenkedő feltételezést. Egyébként se kéne az ő szintjüket megütni az állandó bántással, és nem is azért jött ide, hogy beleszúrjon most már csak néhai családtagjaiba.
A szájíze keserűvé válik, ahogyan az arckifejezése fájdalmassá, testvéréről pedig maga elé vezeti pillantását. Mintha enyhült volna a férfi ellenszenve, mintha bújkálna benne valami más is, amiről még nem tudja, micsoda, de megállítja őt abban, hogy akadékoskodni kezdjen. Nem szívesen hagyná ki a lehetőséget, hiszen akárki is kerülne ki győztesen, a sebeket ellátná és szeretné látni a küzdelmüket. Bármennyire is uralkodjon benne utálat Felaern iránt, csak mert segített a család többi tagjának elszakítania félvér gyermekétől, szeretne büszkeséget érezni. Szeretne büszke lenni a párjára és a testvérére, hogy micsoda képességekkel áldotta meg őket Természet Anya, szeretne kicsit örülni annak, hogy milyen magabiztosan forgatják a fegyvereiket, még ha egymás ellen is, de talán egyszer egymás mellett. Jó lenne, mert nem akar ellenségeskedni.
Innentől nem.
Egy darabig fürkészi a férfit borús vonásokkal, szinte tapintva azt a jeget és látva azt a szakadékot, ami közéjük ékelődött az évtizedek során annak ellenére, egymás mellett nőttek fel. Mélyet lélegzik, Viridielre fordítva pillantását bólint, válaszolva ezzel a kérdésére, majd testvérére néz ismét, bár nehéz lenne leolvasni róla a gondolatokat, annyi minden van benne, az aggodalmon át a sajnálaton keresztül a komorságig minden.
- Rendben van, de nem azért teszem ezt, mert nő vagyok. Ha lenne hozzá bármi érzékem, már én is karddal szaladgálnék és egyenrangú félként állnék előtted, viszont te tudod az egyik legjobban, hogy nincs meg bennem a fegyverforgatáshoz a szikra – fürkészi bátyját. - Tiszteletben tartom a döntésedet, így nem leszek szemtanúja a párbajotoknak, ugyanakkor szeretnék elérhető közelben lenni, ha bármi baj történne, azonnal tudjak segíteni. Lehet, hogy tapasztalt harcosok vagytok, ez nem jelenti azt, hogy ne lennének olyan véletlenek, ahol szándék nélkül komoly sérülést okozna valamelyikőtök a másiknak. – Egy pillanatra elcsendesedik. – Egyikőtök halálát sem szeretném – néz felváltva Viridielre és Felaernre, az eddigieknél jóval komolyabban ejtve ki a szavakat. – Remélem, ez elfogadható így – néz testvérére, és ha elfogadja, ha nem, onnantól már csak bólint. Nem akar vitatkozni, abból egy életre elég volt, míg itt tartózkodott.
- Köszönöm – suttogja párjának, elvéve a kabátot tőle, és magára rángatva azt, az ágakkal csak óvatosan, hogy továbbra se kandikáljanak ki a ruharétegek alól túl feltűnően. Az anyja már látta, és nem akarja, hogy Felaern emiatt tartóztassa fel őket, bár... Nem hiszi, hogy megtenné, láthatóan már ő is csak azt szeretné, ha távoznának, ő pedig eleget tesz ezen kérésének. Gyorsan összegombolja a kabátját, még egy kicsit igazgatva, hogy kényelmesen érezze magát benne, mikor Felaern ismét visszaveszi az ellenszenves oldalát.
- Én pedig kívánom, hogy szép életed legyen egy olyan társ oldalán, aki megtanítja neked látni a színeket – szól ellenségességtől mentesen, tényleges jókívánságnak szánva mondandóját, még ha testvére a sajátját nem is neki címezte. Örülne annak, ha hasonló fordulatot venne az ő élete is, mint a sajátja, és beleborzong a gondolatba, hogy ő is könnyedén válhatott volna ennyire hideggé és elutasítóvá, fajtájának teljes gyűlölőjévé. Hálás azért, hogy nem került erre sor, hogy még ennek bekövetkezte előtt jött Viridiel, aki segített visszatalálni arra az útra, aminek nyomát mindig követte és az ösvény vége pedig egy szent célként lobogott előtte.
- Menjünk – szól csendesen párjának, megfogva a kezét, az ajtó felé lépve, ám mielőtt kinyithatná és kiléphetne rajta, meghallja a nevét sokkal másabb hangszínnel, mint amit eddig Felaern megütött. Érdeklődő csodálkozással fordul ismét felé, fürkészve a vonásait, és mikor végül nem szól, vélhetően nem tudva megfogalmazni a gondolatait, hasonló mosoly ül az arcára, mint testvérének. Maga elé néz, mintha értené, mit akarna, pedig csak az érzéssel van tisztában, mikor annyira mondana valamit, de nem tudja miként szavakba önteni. Egy darabig ugyanúgy csendben áll, akárcsak Felaern, érezve,  hogy van valami, amire még nem készült fel, talán egyikük sem. Fogalma sincs, mi az, amit megpendít benne ez a hangulat, ez a helyzet, talán csak a vérkötelék az, ami segíti a megértést és valamiféle együttérzést – vagy a maga részéről már képes volt valamelyest megbocsátani, és így könnyebb nyitottan fogadni bátyjának mondandóját, képessé válva félretenni negatív érzéseit.
- Ha... Ha már tudod, mit szeretnél, szólj... – mondja óvatosan egy félénk mosoly kíséretében. – Addig is... Természet Anya vigyázza lépteid – nyitja ki az ajtót, kilépve, és mikor becsukja azt, vesz egy mély levegőt, az ég felé fordítva arcát erősen behunyt szemekkel.
Túlvan rajta, ennyi volt és már nem kell ezzel törődnie tovább; a múltja lezáródott az ajtó kattanásával. Fény derült több kérdésére is, lepattantak róla azok a láncok, amik ide kötötték őt és még remény is gyúlt arra, hogy talán mégis él a gyermeke annak ellenére, már elkezdett lemondani róla annyi keresést követően, és ha él, még fel is ismerheti. Egy boldog, felszabadult mosoly kúszik az ajkaira, fürödve a megkönnyebbülésben, és valahogyan ezt ki akarja fejezni, ki akarja mutatni, de fogalma sincs, miként tehetné ezt meg. Izgatottan toporzékolva néz körbe, ajkait harapdálva, és ha párja a közelében tartózkodik, illetve nem tiltakozik, akkor a kabátját megragadva rántja magához közelebb, heves csókkal fejezve ki jókedvét és háláját, hogy ezt végigcsinálta vele. Majd, ha esetleg Viridiel átölelné, kicsússzan karjai közül, hirtelen indulva meg a lombok rejtekében nevetve, rohanva a havas ágak fonta úton, hátra-hátrapillantva párjára, és ha követi őt, akkor egy hirtelen ötlettől vezérelve felszabadultan ugrik le a főágról néhány lombbal odébb, hogy más ágak kapják őt el. Ha most levelekben gazdag koronákban rohannának, biztos pillanatok alatt eltűnne párja szemei elől, így viszont viszonylag jól követhető, ahogyan az ágak felviszik a lombkorona tetejébe, fejjel lefelé engedve őt le Viridiel elé. Karba teszi a kezeit, miközben lábánál fogva lóg, pimaszul vigyorogva a másikra, már ha nem talál rajta olyan vonásokat, amik azt engedik sejtetni, nem veszi jónéven ezen viselkedését.
- Vigyázzon, kedves Turion fia, a törvénytelen fattyakról semmi jó nem hírlik, és épp most áll szándékában elvenni egyet feleségül. Még a végén meg találja álmában ölni magát - színészkedi túl a figyelmeztetést, és egy kis szünetet követően visszafogottabbá válnak a vonásai és a hangszíne is. - Már nincs közöm hozzájuk, senkihez sem tartozom egészen addig, amíg a feleséged nem leszek. Onnantól csak a tiéd vagyok - mosolyog rá, és ha párja nem tesz semmit, akkor leengedteti magát, persze előtte megfordulva, hogy lábra érkezzen. - És ha szembejön velünk, még az elveszett gyermekemet is felismerem - néz rá izgatottan.

Szinte fogadhattam is volna arra, hogy a tábornok elutasítja Lash kérését, hogy rész vehessen a párbajunkon, bár a magyarázatára kissé elhúztam a szám. Micsoda hős!
Ám tenni nem tehettem ellene semmit, joga volt megtagadnia ezt.
Nem tudtam azonban, hogyan fog erre reagálni kedvesem, de örömmel vettem, hogy nem ragaszkodott a jelenlétéhez, csak ahhoz, hogy elérhető közelségben legyen, ha mégis baj történne, mármint azon kívül, amit Felariennek tartogattam.
- Büszke vagyok rád! - öleltem a derekánál fogva magamhoz egy pillanatra, ahogy megfogalmazta a bátyjának a választ. - Ebbe szerintem már nem lehet belekötni. - pillantottam én is a férfire, bízva benne, hogy nem fog kötözködni.
Felsegítem szerelmemre a kabátját, igyekezve magam is takarni a karja helyén lévő ágakat, mert tudom, hogy nem szeretné, ha a tábornok meglátná.
- Igen, hamarosan találkozunk..... - bólintottam, - és.....osztozom az érzéseiben, tábornok. Nem rajongok a felsőbbrendűségüket hangoztató fajtársaim iránt. - erősítettem meg az érzéseit.
Már fordultam az ajtó felé, hogy kinyissam párom előtt, amikor meghallom a nevét úgy kiejtve, hogy meglepődve fordulok meg.
~ Ez meg mi? ~
Komolyan, a hangsúlyából nem mondanám meg, hogy ugyanaz az ember mondja, mint aki az előbb szinte kiutálta a házból, felbontva az amúgy is szakadás határán álló köteléküket.
Várakozva emelem meg a szemöldököm, ám végül nem lesz folytatás, csak egy újabb hideg búcsú. Ez már ismerős.....
Mosoly kúszik az arcomra, amikor az én kedvesem köszön el tőle. Ez igazán jó riposzt, talán eléggé elgondolkodtató is Felarien számára......
- Menjünk! - biccentettem és kézen fogva kikísérve, betettem magunk után az ajtót. Én nem köszöntem el, hiszen hamarosan találkozunk, különben sem tudtam volna jó kívánságokkal ellátni.
Gondolataim még a férfi és a párbaj körül jártak, amikor hirtelen azon vettem ki magam, hogy szorosan Lash-hoz simulok és egy forró csók égeti az ajkaimat. Csak egy pillanatra lepett meg! Szinte azonnal viszonoztam, miközben nevetés csiklandozta a torkom, ám magamhoz szorítanom már nem sikerült, mert, mint egy kis hajlékony menyét csúszott ki karjaimból és máris a fák ágai között cikázik, csengő kacagásával töltve meg a téli tájat. Remélem odabenn is hallják!
- Nem tudsz elbújni, te kis csalárd! - vigyorogtam én is és már lendültem is utána, hogy elkapjam.
A szívem hangosan és türelmetlenül dörömbölt, hogy a karjaimban tartsam és lecsókoljam a nevetést a szájáról.
- Csak nem elfogyott a lendület! Úgy sem tudtál volna elszökni! - állok meg büszkén kihúzva magam a fejjel lefelé csüngő szerelmem előtt, igyekezve a biztos tudást sugározni színészkedésemmel.
- A szívem már ezé a törvénytelen fattyé, így ha úgy gondolja, hogy tálcán felszolgálva szeretné, akkor az övé ébren és álmomban is. - nyúlok felé, hogy magamfelé húzzam. - Örülök, vagyis....annak nem örülök, hogy nincs.....családod, de annak igen, hogy sikerült lezárnod ezek szerint az ügyet velük. Nem is illettek hozzád, hogy őszinte legyek. - húztam el a szám sután, nem akarván megbántani. - Az én családom a tied is lesz és én leszek a világ legboldogabb férje, ha hozzám jössz. - öleltem most már magamhoz, ahogy visszafordíttatta magát az ággal és szembe került velem. - Ezek szerint él? - toltam el annyira magamtól, hogy hitetlenkedve a szemébe nézhessek. - Ez biztos? - kezdett vigyorra fordulni a szám. - Akkor nem adjuk fel és tovább keressük! - szögeztem el.