Faj: Sötét elf

Nem: Nő (bár tudtad hogy 21 éves kora felett az ember már nem nő? )

Kor: 125 éves vagyok

Becenév: Nem vagyok becézhető

Rang: Második Hadvezér (de leszek én még az első is!)

Mágia szint: Mester (?)

Milyen is vagyok igazából. Szerinted milyen vagyok? Szép? Egzotikus? Veszélyes? Mindegyik igaz és mindegyikkel egy olyan jelzőt mondtál amit tán hízelgésnek is veszek. Igazából nem vagyok különb a társaimnál, mindössze ambíciózusabb vagyok, és élvezettel ontok vért, és gyilkolok. Lassan száz éve vagyok harcos, az ölés és kínzás mesterévé kellett válnom, hogy életben maradjak és a második hadvezér lehessek.  Tudod, ez nem csak üres cím, én ezért keményen megdolgoztam és számtalan felsőbb rendű társam öltem meg hogy feljebb és feljebb jussak, bizonyítva hogy nem csak egy gyenge eldobható nő vagyok. Kiveszett belőlem minden érzelem, talán sosem volt, nem tudom. Evolúciós zsákutca vagyok érzelmi téren és mások halál tusája csal mosolyt az ajkaimra. Ez van, néha nem úgy alakulnak a dolgok ahogyan másik tervezik. Valamit amúgy rohadtul utálok. Ha lenéznek csak mert egy nő vagyok, és azt hiszik törékeny kis virágszál. Persze nő vagyok, és nem apáca de nem biztos hogy az a pasi élve is távozik aki meg akar hódítani. Bár... hát volt rá példa. Jó stratéga vagyok, még az Első is elismerte nem rég de kímélet és kegyelem, könyörületesség messze áll tőlem. Heves természetem nem tagadom meg, gyakorta látni valamiféle csetepatéban karddal a kezemben. A görbekardot részesítem előnyben és a rövid kardot. Dupla annyi lehetőség a támadásra, és fele annyi a védekezésre. Na és?

A megjelenésemen nincs mit túlcsicsázni nem vagyok egy átlagos már csak azértsem, mert a bőröm szürkés feketés, ahogy ajkaim is, és a hajam hófehér, egyenes szálú és puha. Többnyire lófarokba fogom, hogy ne akadályozzon a harcba és mint minden elf nő, én is roppant hiú vagyok a megjelenésemre. Többnyire páncélt hordok, és nadrágot, csizmával hiszen a harchoz az a legideálisabb, és nem szeretek felkészületlen lenni. Az nem illene hozzám. Akadnak rajtam kiegészítők, is sok fülbevaló mert szeretem őket és nem egy mágikus darab is, na meg a kedvenc nyakláncom. Egy holdkő, vékony kis láncon. Szépízlésem még lehet nem?

Éltem, voltam vagyok. Nem elég? Nos akkor mit is mondhatnék még nem vagyok egy különösebben beszédes típus ha az életemről van szó, a jelenben élek, nagyon is. A múlt nem foglalkoztat és igyekszem jó mélyen eltemetni magamban. Senki nem lenne büszke rá, én sem vagyok az.

125 évvel ezelőtt születtem meg mint nagyjából bárki más is, sötételf szülők harmadik lányaként. Nem jelentettem újdonságot a nővéreim után, és nem is fordítottak túl sok figyelmet a nevelésemre azt hiszem. Harcosnak adtak, és kicsi koromtól kezdve különféle dolgokat tanítottak, a test felépítéséről, harcmodorokról és persze mindehhez gyakorlat is párosult. A mi társadalmunk a nevelésre nagyobb hangsúlyt fektet mint a családra, szóval ez a szerető szülői dédelgetés csak emberi ostobaság. Mi mást vallunk.  A tanulás éveiben semmi öröm nincs, csak kudarc, fájdalom, szenvedés és kialvatlanság. A végén viszont a megérdemelt jutalom nem marad el. Sikerült messze leköröznöm mindkét nővérem a harctéren nyújtott teljesítményemmel, amit persze nagyon rossz néven vettek. Mágiában viszont csak közepesen vagyok erős, valamit valamiért ugyebár. Volt egy ominózus eset aminek hatására sajnos mára már csak egy nővérem maradt.

A tanulásom évei után történt, hogy összeszólalkoztunk valamin, olyan mértékben hogy fegyvert rántottam. Apánk ránk ripakodott hogy az udvaron rendezzük le ha komolyan gondoljuk, és minket fűtött az indulat, így kimentünk. A harc hosszú volt, és nehéz. A vesztemet éreztem sokszor, és félig megvakultam a fényes kis robbanásoktól, amiket Dhora vetett be ellenem, mégis az ösztöneim jól működtek, és a végzetes csapást én vittem be. Nem mondom hogy büszke voltam magamra de megtettem amit kellett, bebizonyítottam hogy harcolok az igazamért, szó szerint. A tanulással töltött évek megaláztatásai során, épp elég düh és agresszió gyűlt fel bennem. Tudod, a tanoncokat nem sokra becsülik, minden alja munkát velük végeztetnek el, és nem ritka az sem hogy nem csak munkát hanem.. más, éjjeli tevékenységet is elvárnak. Nem tudom hányszor tűrtem, izzó szemekkel, forrongó lélekkel, mégis szótlanul hogy megerőszakoljanak. Nem törtem meg, nem. Én erősebb lettem. Ami nem öl meg az megerősít, és most már én döntöm el, ki az akinek esetleg odaadom magam. Van olyan, de ritka. Most már válogathatok.

A harc után, a nővérem sajnos nem lett kevésbé holt mint volt, de legalább egyel kevesebb konkurenciával kellett számolnom. Ez esetet követő egy hétben egy küldönc jött, a királyi hadseregtől, miszerint az egyik vezér látta a harcot, és jó hasznát venné egy ilyen katonának mint én, gondoljam meg hogy belépek-e a seregbe. Örömmel beléptem, hogy nekivessem magam a kiképzésnek, és a rendszeres harcoknak. Itt már sokkal inkább kedvemre való volt a tanulás, és mára nem véletlenül viselem azt a rangot amit. Még talán Demertor herceg is tudja a nevem. Be kell vallanom, igazán tekintélyt parancsoló alak, nem esik nehezemre a társáságban töltenem az időt, de nem vagyok ostoba. Nem bízom benne, tudom hogy az első alkalommal odadobna engem, hogy magát mentse. Miért? Mert ilyen a természetünk, ezek vagyunk mi.