A magasabb tisztséggel rendelkezők és házak vezetői már kaphattak az eseményről meghívót, mikor ezúttali megszervezője, Uráldur helyett fia, Dagnír Do’Odrun meglátogatta őket, de azok hegyes fülébe is eljuthatott az évről évre megrendezett bálnak a híre, akik a fővárostól távolabb tartózkodnak. Ezek a szóbeszédek ugyanakkor szigorúan Zevadarra korlátozódnak, egy apró információfoszlányt nem engednek határon túlra, hiszen egyetlen más fajba tartozó csőcselék nem lenne illő megjelenésű egy ilyen helyen – leszámítva persze, ha rabszolgaként hozzák őket -, és nem hiányzik egy váratlan támadás sem, hiába lennének jó ajándékok.
Mindennek a szervezése során időben sikerült terjeszteni a hírt az élelmet szállító kocsisokkal a kocsmákba, fogadókba, és így a településeken senki figyelmét nem kerülte el a mulatságról szóló információk. Nem csupán a sötételfek között, de a kékelfek városaiban is beharangozták az eseményt, illetve hogy várják azokat, akik úri mulatságban részesülnének. Az élelem és ital előzetesen is biztosításra került; kiváló étkek és zamatos borok várják majd a vendégeket az eseményen, mely az érkezők többsége számára elsősorban szórakozást fog jelenteni – a vezetőknek pedig politikai töltet is társul hozzá. Szállást ugyanakkor egyedül azoknak biztosítanak, akik rendelkeznek meghívóval vagy bizonyítottan magas pozíciót töltenek be, egyébiránt az érkezőknek maguknak kell keresniük majd a mulatozás után szálláshelyet. Első elképzelésre talán ez nem is tűnik nehéznek, hiszen Capitalban találni nem egy fogadót, ahol kényelmesen alhat a vendég, de a bál miatt megnövekszik a forgalom, és így lehet, érdemes napokkal korábban érkezni, hogy biztosan legyen hely. Több pénz, de biztos fedél a fej felett, ami kifejezetten előnyös, ha az éjelf a téli, csontig hatoló hidegre gondol.

A város magasra törő, sötét sziluettje már messziről látszik a fehérbe borult vidéken, elsősorban talán a palota grandiózus méretei miatt, mely meglehet, borzongást vált ki az érkező sötételfből – a rabszolgákból meg főleg -, noha az ott ülő hóval van egy furcsa varázsa is. Különös és tekintélyt parancsoló már most tornyaival és masszív falaival, a sziklák közt vezető ösvény pedig már egyenesen a legközelebbi felhúzott rácsú kapuhoz vezet. Valamelyest közelebb érve már érzékelhető azok számára is, hogy a szokásosnál nagyobb a védelem, akik soha nem jártak itt; a kapuk előtt és falakon a szokásos lila-fekete egyenruhát viselő éjtündék tartózkodnak a megszokott számukban, viszont a felhúzott rácsú bejárat mögött látni, ahogyan a Pók-ház jelképétviselő őrök masíroznak végig a városban, meglehetősen gyakran, ami sejthetően már most zsúfolttá teszi a benti utcákat.
Ketten mindig elállják az utat keresztezett lándzsájukkal, bár a bál napjának közeledtével egyre kevesebbszer tudják ezt megtenni, annyi érkezőt kell ellenőrizniük és átengedniük, a vándoroktól kezdve a bálra jövőkön át a kereskedőkig mindenkit. Többnyire azonban a kereskedők kerülnek megállításra kocsijaikkal, amiknek tartalmát kivétel nélkül átvizsgálják és csak akkor engedik át őket, ha tisztának vélték a szállítmányt. Szerencsére nem vesz el ez sok időt, így a kialakult sor egy-egy szekér beengedése után gyorsan apadni kezd, és bár a katonák nem állítanak meg senkit, mindenki érezheti magán gyanakvón fürkésző tekintetüket.
Aki hát megérkezik a városba akár napokkal előtte, akár az esemény napján, Capitalt megpillantva rögtön észreveheti, hogy nem vették félvállról az őrzését, ugyanis már akkor szigorúbbak az őrjáratok. A kapunál ugyan nem állítanak meg senkit, aki nem ellátmánnyal, nagyobb csoport kíséretében jött vagy akinek elkapásáról nincsenek kiadott parancsok, de akiknek illegális, alvilági ügyeik vannak a helyszínen, azok vélhetően izzadnak a kiküldött őrök látványától.



Amilyen szúrósan és gyanakvón képesek figyelni a katonák, annyira nem mozdulnak a helyükről. Leginkább csak izzaszthatja azt, aki nincs hozzászokva az ilyen fogadtatáshoz, bár a sötételfek között az a meglepő, ha másképp üdvözölnek valakit. Nem tapogatnak át senkit, nem vesznek el fegyvereket, ami talán elsőre felelőtlenségnek tűnik egy ilyen nyitott esemény miatt, a beltéren való megrendezése miatt nem lehet kizárni a lehetőségét annak, hogy a palota előtt kerülnek ellenőrzésre a belépők. Ezen felül a fegyverhordás az éjtündék kiváltsága, elvenni tőlük tiszteletlenség lenne, mi több, egyenes kifejezése annak, hogy nem tekintik a másik fajtársat egyenrangúként.
A városban szokatlanul nagy a fegyelem – rengeteg katona őrjáratozik és sűrűn is járnak a csapatok az utcákon, így a piti tolvajoknak és más alvilági személyeknek nagyon ajánlott meghúzniuk magukat a bál körüli napokon. Az egyszerű lakosoknak azonban ezúttal, ezen a napon kicsit nagyobb szabadságuk és mozgásterük van anélkül, hogy aggódniuk kelljen, ki mikor köt beléjük, és a vendégek is ugyanúgy biztonságban érezhetik magukat – feltéve, ha kellően bíznak a Pók-házban. Akik nem, azoknak elég nagy kényelmetlenséget okozhat ennyi katona látványa, a fajta kissé jellemző rögeszmésség miatt pedig az sem kizárható, hogy egyenesen puccsot sejtenek mögötte.
Néha, ha kellően sokat járja az éjelf az utcákat, kialakul egy-egy nézeteltérés, ami a hangosan egymáshoz vágott szavakon túl ökölcsapásokig fajul, viszont ezt is gyorsan intézik az éppen arra őrjáratozók. Ráadásul úgy tűnik, az alkalom szervezője nem szeret felületes munkát végezni – a legkisebb sikátorok közé is képes volt rendszeresen küldetni katonákat, hogy minden felügyelet alatt legyen, hogy mindenhol legyen szeme és megelőzzön egy olyan bajt, amit az éjtünde vér nagyon könnyen kivált: gyilkosságokat. Bár a tömeg nagyobb a bál meghirdetése miatt, ami alapesetben segítené az esetleges bérgyilkosok-orvgyilkosok dolgát, a katonák nagyszámú jelenléte és éber szemeinek fürkészése miatt nincs és nem is lesz könnyű dolguk.
Szálláshely az érkezőknek csak kis szerencsével juthat, és valószínleg az sem feltétlen a legjobb fogadói szobák egyike közé fog tartozni, ha túl későn jön, sőt, nagy esély van arra, hogy a pincében vagy a padláson marad már csak hely, ha az utolsó pillanatban futnak be. Ezekhez olcsóbban hozzá lehet jutni, azonban se ágyat, se semmit nem adnak hozzá - de legalább nem az utcán kell majd töltenie az illetőnek az éjszaka maradékát.
A bál hivatalosan este kezdődik a palotában, mikor a hold már tündöklőn ragyog az éjszakai égbolton. Meg lehet próbálkozni és elmenni akár azonnal a helyszínre, viszont az eltéveszthetetlenül hatalmas építmény előtt annyi Pók-házhoz tartozó katona álldogál sorfalat, hogy lehet, sokakat elbizonytalanít a megközelítése, amíg el nem jön a meghirdetett időpont. Ha a látvány ellenére is valaki közelebb menne és megpróbálna bemenni, akkor a katonák először is meghívó után érdeklődnek, ugyanis ha nincs, akkor elmondásuk szerint nem jogosult arra, hogy korábban belépjen, mint a bál kezdete. Innentől persze sok választás nincs: van lehetőség vagy pihenni, felkészülni vagy várost nézni a fennálló időben. Mondjuk az utcákon viszonylag nagy a zsúfoltság, köszönhetően ennek a jeles alkalomnak, így nem valószínű, hogy a hosszú út megtételét követően még lenne kedve a mulatozni vágyónak járkálnia egyet a sötételfekkel teli, kövekkel kirakott, házfalakhoz söpört hóval szegélyezett utcákon.



Levelet azok a személyek kaphattak, akik seregeket vezetnek vagy egyéb magas tisztségben szolgálnak, de ugyanúgy vannak olyan fontosabb alakok is, akik díszvendégként részesülnek a helyi vendégszeretetben – utóbbiak elsősorban a nevesebb kékelfek. A meghívóval rendelkezők nagy része rendelkezik valamiféle őrséggel, személyük fontossága miatt pedig a számukra engedélyezett egy kisebb csapatot magukkal hozniuk, akiknek ugyanúgy tudják biztosítani azokat az alapszolgáltatásokat, amit ők is megkapnának: szállás, élelem, fürdési lehetőség és egyéb más a palota területén. A hozott katonák nagy része ugyanakkor sejthetően egy másik szárnyban fognak helyet kapni, ahol a palota katonái is tengetik mindennapjaikat, és a levélben leírt, nemeseknek járó lakosztály és luxus csak a vezetőknek lesz kiváltsága.
A kapunál az, aki csapatot hozott magával, felszólításra kerül, mi járatban Capitalban, és ennek nyomán bizonyára gyorsan felmutatásra kerül a névre szóló levél, amelynek alján ott ékeskedik Dagnír elegáns aláírása. Ebben az esetben a katonák elkérik, alaposabban megnézik az írottakat, a kézírás jóváhagyása után pedig visszaadják a levelet egy bólintás kíséretében. Rögtön hozzáfűzik, hogy a palotában már várják őket szobákkal, illetve megkérik ezen rangosabb érkezőket, hogy kövessék az egyik kísérésre kirendelt, Pók-ház egyenruháját viselő katonát. Ő út közben tájékoztat arról, hogy a kísérőkatonák nagy része valóban egy másik szárnyban kerülnek elhelyezésre, viszont maximum másik két főnek biztosítják ugyanabban a tobb hálószobás lakosztályban a helyet, ahova a hozott csoport vezetője is kerül. Ugyanez a két személy vehet részt a bálon az oldalán is, feltételezhetően azért, hogy egy alapvető biztonságérzet megmaradjon – de ne is legyenek veszélyesen sokan bezárva egy hatalmas teremben, ahol jó eséllyel nem is kívánt jelenség, ha a Pók-házénál nagyobb haderő jelenne meg. Kell hát így egy alapvető bizalom a bált megszervező ház irányába, bár félnivalója keveseknek lehet – aki egy kicsit is átgondolja, az jól tudhatja, ha itt puccsot is szervezne a fiatal vezető, akkor a sötételfek azonnal a fejét követelnék, mi több, bármi hiba csúszik az események sorába, ugyanúgy Dagnírt fogják felelősségre vonni miatta. A rosszakaróknak ez jó lehetőség lehet keresztbe tenni a friss házfőnek, bár elnézve a járőröző katonákat – ami előre megalapozza a palota területén lévő fegyelmet – nem lesz sok lehetősége senkinek arra, hogy egy gyengébb ponton megragadja a férfi tevékenységeit nevének bemocskolásának szándékával.

A palota hatalmas méreteivel kiemelkedik a város általános képéből, magas tornyaival és masszív falaival hamar észreveheti a sötételf már távolról is. A város közepén elhelyezkedő, grandiózus építmény elérése kicsit hosszadalmasabb időt vesz igénybe ezen az óriási területen - bár ez egy hosszabb utat megtett személynek nem jelenthet már nagy gondot. Figyeltek arra is, hogy a meghívóval rendelkezők kényelmesen közelíthessék meg a helyszínt: a zsúfolt, szélekre söpört hóval tarkított utakon a Pók-ház katonái helyet csinálnak, félrevonva az arra járó sötételfeket, jóformán utat törve a fontos és becses vendégek számára.
Az épület előtti főtérre érve hamar feltűnhet, hogy rengeteg katonát mozgattak meg: sorfalat állnak a palota körül, sötétlő ruhájukat kevés ráhullott hópehely pettyezi, és csak azokat engedik be, akiket egy, a felügyeletre kirendelt katona kíséri ide vagy akiknek meghívójuk van. Többeket így távozásra kérnek, és azok is így járnak, akik korábban akarnának a bál helyszínéül kijelölt épületbe menni meghívó nélkül, az őrök mennyiségére való tekintettel pedig nem kerül balhéra sor. Néhányan persze nem méltányolják, ugyanakkor pár haragos szó után annyiban marad, és a felháborodó elkotródik, hogy majd később talán visszajöjjön.
A katonák meghívó vagy kísérő láttán félreállnak a mesterien faragott kapuszárnyak elől, hogy kinyissák a vendég előtt, ahol belépve ugyanúgy a Pók-ház egyenruháját viselő katonák állnak fegyelmezetten az éppen látható termek különböző pontjain. Nagy mozgást a bál előtti egy-két óráig nem nagyon tapasztalni; a helyiek feltételezhetően éppen készülődnek a maguk módján a saját szobájukban, lakosztályukban. Csak a rend megőrzéséért felelős katonák azok, akikkel találkozni lehet ebben az elképesztően nagy építményben; néhányuk a palota folyosóit rója, amit az éppen belépő kisebb csoport is hamarosan megtehet.
A kapu feltárását követően oszlopok és a fal közrefogta folyosó vezet jobbra és balra, és itt egy katona cseréli le azt, aki a városban kísért, megérdeklődve először is az érkező nemes vagy házfő nevét. Ezt követően kiválasztásra kéri azt a két főt, akit maga mellett akar tartani, a többieket pedig egy másik katona vezeti el a nekik szánt helyre, a meghívottat pedig a bejárattal szembeni hatalmas terem kétszárnyú lépcsőjén vezetik fel, mely egy nyitott ajtajú folyosó bejáratát fogja közre a földszinten. A lépcsőket díszes korlátok szegélyezik, a tetejére érve pedig az itt elérhető folyosóra lépve újabb mozdulatlan katonákat találni, illetve végre érződik a palotában lévő, sötételfek által is kellemesnek talált meleg, ami tökéletes lehet a bálozáshoz.
A folyosón háromfele lehet menni: egyik előrefelé vezet, a másik kettő a bejárathoz hasonlóan jobbra és balra – a kísérésre kirendelt katona balra indul, hogy a gazdagon mintázott függönyökkel és festményekkel díszített úton haladva eljusson a meghívottnak kirendelt szobáig, ami egy jobbra nyíló folyosón található. Fáklyákat találni el-elvétve, de egyik sem ég, helyette kisebb lámpásokba raktak néhány kristályt, amik elegendő fényt bocsátanak ki ahhoz, hogy az éjelf kényelmesen tájékozódhasson és érzékeny szemüket ne zavarja. Az ajtók mindegyike, amik előtt el kell haladni, egy gondos mesterember munkája, kérdés persze, hogy sötételf alkotta-e vagy egy rabszolga, hiszen közkedvelt itt, ebben a társadalomban rabszolgákkal csináltatni szinte mindent, míg a sötételfek uralkodó fajként más feladatokat látnak el és kényelembe helyezik magukat.
A katona segít megtalálni a kirendelt szobát, ahova benyitva egy intéssel invitálja be a vendégeket, tájékoztatva a bál kezdési időpontjáról, mely a meghívóban rögzített nap estéjén lesz. Egy kopogással az ajtón fogják jelezni, ha hamarosan elkezdődik, de ha esetleg egy városi kirándulásról érne vissza a kezdés előtt az illető, a védelemre kirendelt katonák is tájékoztatják az egyént kérdés esetén. Azt is előre jelzi a kísérő, hogy a bált megszervező házfő hamarosan jön az üdvözlés szándékával, majd, ha nincs kérdés, akkor visszatér a dolgára, hogy a következő megérkezett nemest kísérje a saját helyére.



A palotában élők nem tapasztalhatnak különösebb változásokat – a helyszínt leginkább az enyhe feszültséggel vegyes izgatottság hangulata váltja fel a megszokott komorság helyett. A Pók-ház katonái megszaporodnak az épületen belül, de a szolgálók élete semmiben sem változik; ugyanúgy folytatniuk kell a napi tevékenységeiket. A bál miatt mondjuk valamelyest megnövekszik a feladatuk száma, elsősorban azoknak, akik a konyhán dolgoznak vagy katonaként szolgálnak, de a szolgálataikért cserébe kárpótlásul kapnak másnap kimenőt vagy, ha már aznap elkészülnek azokkal a feladatokkal, amiket a Pók-ház vezetője megszabott, a bálon is biztosított a részvétel.
Az itt tartózkodó nemesek, hadvezérek kicsit visszahúzódni látszódnak a bált megelőző néhány napon, minden bizonnyal alaposan felkészülve az alkalomra, igyekezve elintézni, akinek van gyereke, az hova kerüljön, kire bízzák a vigyázását. A Pók-ház lakosztályának dolgozószobája az elmúlt időszak forgalmi központja; rengeteg katona vagy házfő fordul meg arrafelé szinte sorban állva, hiszen a feladatokról és események sorrendjéről folyamatosan tájékoztatni kell másokat, újabb és újabb utasításokat kell kiadni, így sem Dagnírnak, sem Rathalnak nem egyszerű a feladata, míg az őrség és védelem megszervezésén dolgoznak. Rajtuk – és családjukon kívül – mindenki más élvezheti a bálra való kényelmes felkészülést anélkül, hogy bárminemű teher hárulna rájuk, noha a hadsereggel rendelkezők szigorúan limitált létszámú katonát hozhatnak magukkal.

Volt már egy bál, amit egyedül kellett végigcsinálnom és hálát adtam a szellemeknek, hogy ezt most nem nekem kell. Persze ez egy sokkal nagyobb szabású esemény lesz és egyben azon főnemesek találkozója is, akik majd meghatározzák Zevadar jövőjét is, mert abban már nem reménykedhetünk, hogy a király épp testben és lélekben valaha is visszatér közénk.
Ám annak ellenére, hogy Dagnir vállán nyugszik most a szervezés nehéz terhe, azért nem maradtam teendők nélkül, hiszen a háznép irányítása, felkészítése, a fogadás étel-ital és egyéb hozzávalónak beszerzésének összefogása sok feladatot kíván meg, főleg, hogy a nagy eseményre muszáj volt a személyzet létszámát is gyarapítani, hiszen alapvetően nem viszünk hatalmas háztartást, szeretek sok dolgot magam csinálni.
De ebben szerencsére segítségemre volt egyrészt Rathal, aki az új emberek ellenőrzését végezte, hogy nehogy valaki így férkőzzön a sorainkba, másrészt Aglarnis is itthon volt most és és Meleth már elég nagy volt ahhoz, hogy besegítsen, sőt még élvezte is, hogy nyüzsöghet egy kicsit. Már lassan el kell gondolkoznom azon, hogy milyen irányt szabjunk a jövőjének, bár őt még minden érdekelte, így egyelőre fogalmam sem volt.
Míg Aglarnis a raktárak készletét ellenőrízte, Meleth a küldönc feladatokat végezte, őt szalajtottam az épp aktuális szolgáló után. Én a vendégszobák ellenőrzését hagytam utoljára és elégedett voltam, hogy minden készen áll, ami jó is volt, mert már kezdtek szívárogni a messzebbről jöttek.

Rathal

Volt, hogy megbántam, hogy újra életben voltam. Na, jó, nem, de szívesen vettem volna olyan varázslatot, amivel legalább megnégyszereztek volna, mert időnként azt sem tudtam hol áll a fejem.
Örültem persze, hogy Dagnir ennyire számított rám és annak is, hogy részt vette a bál biztonságának megszervezésében, de néha még ez is plusz feladatot jelentett, hiszne nekem az ő őrzéséről is gondoskodnom kellett, mert a tömegeket vonzó esemény igen csak megnövelte annak kockázatát, hogy valaki a közelébe férkőzik ezt kihasználva. Rengeteg új ember rohangált, akiket ugyan ellenőríztünk, de azért közel sem ismertem annyira, mint szerettem volna. Még jó, hogy azért körülöttem a régi megbízható gárda ott volt és Ale, akikre legalább a feladatok egy részét rátestálhattam. Biztos voltam benne, hogy mire az én jóváhagyásomra sor került egy-egy katona felvételére, akkorra már töviről-hegyére átvizsgálták és csak a legmegbízhatóbbak kerülhettek a palota területére. A kevésbé megbízhatók meg mehettek járőrbe, hiszen bár Al-Nuszra emberei is kitettek magukért – persze nem bíztam bennük, de legalább jelen voltak, - azért fontos volt, hogy a Pók Ház katonái is láthatóak legyenek.
Néha úgy is éreztem, hogy egy hatalmas pókháló közepében ülök és mindenfelé pókszálak ezrei irányulnak, aminek minden megrezdülése kisebb fejfájásomba kerül.
Próbáltam a higgadt veterán benyomását kelteni, de közben olyan ideges voltam, hogy legszívesebben levágtam  volna valakit, csak, hogy kieresszem a gőzt. És még csak az előkészületek zajlottak, most kezdtek jönni a vendégek…..hol volt még a bál, ahol a nyakamat tettem volna rá, hogy nem ússzuk meg incidens nélkül, csak abban reménykedtem, hogy még időben elcsípjük és a vendégek ebből semmit sem fognak észlelni. Nálam Al-Nuszra volt a főesélyes, főleg, ha nem úgy alakulnak majd a dolgok, ahogy elképzelte….biztos volt egy tartalék terve….., de persze egy sötét elf bálon, bármi megeshet!

//Ale//



Bál bál és újabb bál, mostanában másból sem áll az élet mint bálokból, ez kicsit kezdi kikészíteni a gyengécske akaraterőmet, és a türelmemet. Már ha valaha is volt ebből a kettőből nekem. A katonai munkák nagyrészt egyszerű, főleg a feladatok kiosztogatása és az esetleges kémek, árulók, alkalmatlanok kirostálása. Persze csak az előző kettő esetén szórakozhatok, és istentelen pechemre eddig egyre se bukkantunk. Ami meg az őrséget illeti a lehető legjobbat szedtük össze. Bár az is biztos hogy még így sem lehetünk benne biztosak hogy senki nem hibázott. Az tény, hogy mi végezzük a feladatunkat. Azt se lehet állítani hogy Al-Nuszra katonái ne tennék ezt, hisz a vén kígyónak is a fegyelem a mániája. Ezért maradt meg a helyén olyan sokáig. Rathal idegessége és nyűgje legalább engem igazol, mindenki ideges és már bármi mást csinálna, csak had legyen máshol. Azt kevésbé hiszem, hogy gyilkolni tervezne, mint én, de hát kitudhatja manapság. Az úrnő és Rathal közt egész jó az összhang, bár semmi komolyabb nincs köztük, na meg nem is hagynám, Rathal az én játékom. Ha valakinek nyűgje van játsszon mással. A városi egységek, kirendelt vezetői, óránként küldik a jelentéseiket, persze lehetne hamarabb is, viszont akkor megterhelné a védelmet a dolog. Na meg ha zűr lenne arról, max negyed órán belül tudnánk. Az prioritást élvez, nem úgy a tény, hogy a város tökig van fegyveressel, akik között nem kis valószínűséggel hozzám hasonló gyilkosok is vannak. Igaz, én mostanában merénylőkkel vacsorázom, ők a vendégek és a kajám is ha Rathal, ne adj isten Dagnír nagyságos úr engedi. Nem mintha bajom lenne a kölyökkel, de lássuk be van még hova fejlődnie. Noha nem szívesen állnék ki vele egy párbajra, hisz akár fogadnék is rá, hogy nem lennék kihívás a számára. Még akkor sem ha folyamatosan alakot váltva próbálkoznék. Na igen, az ilyet régen álmában öltem meg Uráldur utasítására, most ez nem áll fent. Így okosan szót fogadok neki, ha veszélyessé válna a számomra keresnék megoldást ellene. Csak mostanában erre semmi szükség, hisz ő viszi a Ház vezetését, azaz ő a legfőbb atyaúristen a rangsorban. Nem gyengekezű, és kevésbé türelmes a bukottak felé. Már ezért se tervezem kihúzni nála a gyufát. Kikerülendő az idegeneket, az egységeket-egymást ismerő egyedekkel töltöttük fel, így is kilőve a lehetőséget hogy merénylő legyen egyes szakaszokon. De erre se fogadnék, hogy tökéletes terv viszont nincs másik. Na de foglalkozzunk a most-tal, maradjunk a jelennél és figyeljük a mozgást.

Dagnír

Rengeteg előkészületet igényelt ez a bál – el kellett intéznie az élelem- és italszállítást, a beosztásokat át kellett gondolnia, illetve az őrök elosztását, váltását is meg kellett beszélnie Rathallal. Ezen felül nem egy nemes kopogott be hozzá néhány kéréssel-kérdéssel, és természetesen Al-Nuszra értesítését sem felejthette el, noha a teendők olyan sűrűn gyűltek össze, hogy az udvariatlan betolakodásáról minduntalan megfeledkezett. Persze ez előnyére volt, hiszen így nem bosszankodott azon, miként fogja ízekre szedni, ha újabb ilyen mértékű pofátlanságon kapja; a kötelességei kellően lekötötték őt, nem beszélve arról, hogy mindeközben folytatta szabad idejében a régebbi iratok átbogarászását. A kékelfekkel is próbálta felvenni a kapcsolatot ezen idő alatt, hiszen a Zevadaron túli terveihez kelleni fognak, ám egyelőre még mennek velük az egyezkedések és tervezések. Előreláthatóan az egyik jelölt az eseményen meg fog jelenni, így könnyebb lesz vele tárgyalni a továbbiakról – és majd Táncost is hívja, hogy ő is azonnal értesülhessen, mire jutottak.
Az itt állomásozó katonái nagyobb részét a város rendjének fenntartására küldte – és még a saját rezidenciájának ezredéből is hívatott valamennyit, hogy biztosan legyenek elegen. Már az első gyülekező során közölte a beosztottjaival, hogy nem fogja tolerálni a felesleges fenyegetéseket vagy erőfitogtatást a lakosokkal és érkezőkkel szemben, noha nem jellemző ez a Pók-házon belül. A tekintélyt és általános képet magáról ugyanakkor erősítenie kell, hogy méltó utódja lesz Uráldurnak - sőt, remélhetőleg jobb is -, így megígérte azt is, hogy aki a feladatát elhanyagolja vagy az utasításokat egy, már nem elfogadható mértékig nem követi, annak büntetés lesz a jussa, függően a tette súlyosságától. A börtönbüntetés garantált, méghozzá a rabszolgáknak járó körülményekkel, kellően súlyos tett esetén pedig nem fog hezitálni az egyik ujj eltávolításával, szigorúan figyelmeztető jelleggel. Természetesen mindezek mellé észérvekkel is szolgált, és ahogy ilyen alkalmakkor szokás, hosszasan ecsetelte, milyen súlyú eseményről van szó és miért fontos ennyire a védelem és annak biztosítása, magyarázatából mellőzve mindent, ami önös érdek lenne. Elvégre itt az egész házról van szó, nem saját magáról, hanem az itt szolgálókról, azok összességéről, így aki rossz fényben tűnteti fel magát, az mindenki mást is abban fog. Elvárt hát, hogy ezen neves házhoz méltón viselkedjen mindenki.
Talán kicsit kemény voltam velük, bár... Apám lehet, azonnal kivégeztetné a parancsszegőt... – tűnődik, miközben a felsőtestére kényelmesen simuló ingjét fűzi össze, kissé elmosolyodva a minőségi anyagon és szövésen. Lehet, többet kéne csináltatnia, amennyire megnőtt a tárgyalásainak száma, és még a jelesebb események szervezése is az ő házára esik a legtöbbször. Már nem a terepmunka az elsődleges feladata, hanem a papírmunka, ami kellemes változásnak bizonyult idáig a számára, noha semmiképpen sem akar elpuhulni, így a bál után Rathalt biztos felkéri némi gyakorló párbajra. Sőt... Talán vannak a rabszolgák között olyanok, akik értenek a fegyverforgatáshoz, bár az nem nevezhető az igazinak...
Talán Táncos, amíg nincs időpontja az indulásának? Mondjuk a képzettsége valószínűleg nem a szemtől szembeni támadásra épülhetett, de másfajta megközelítésben jó ötletnek tűnik az ő felkérése is, hogy próbálja meg őt úgy levadászni, mint az egyik célpontját. Ez mindkettejüknek kihívás lehet, hiszen az erdeinek ki kell találnia, hogyan kerüljön a közelébe észrevétlen, neki pedig észre kéne vennie az árnyékok közt mozgó bérgyilkost. Bizonyára izgalmasabb is lenne, mint amit most adott ki neki feladatul, hogy a palota körüli, bérgyilkosi képzéssel elérhető részeket ellenőrizze a bál ideje alatt, jutalmul meg az alapellátáson kívül...
Hmm... Talán néhány kényelmes ruha? Vagy egy minőségibb fegyver? Nincsenek különösebb igényei, így nehéz, mi lenne neki jobb...
Megrángatja egy kicsit ingjének az ujját, hogy karján kisimuljon az anyag, és a kikészített, gazdag mintázattal hímzett, hosszú ujjú mellényét megemelve bújik bele, elkezdve azt is összefűzni. Derekára övet szorít, amire díszkardját függesztheti, és az utolsó simításokként a Pók-ház jelét viseló vállköepnyt fűzi magára. A tükör elé lép még, hogy ellenőrizze megjelenését, de elégedetten fgyeli a bőrszínétől sötétebb színű ruhadarabokat, melyektől élénken üt el az ezüstszín hímzés és az ugyanilyen színben virító pók szimbólum. A cipő és nadrág kényelmes, félhosszú, fehér haja hátrafogva - néhány elöl lévő tincs kivételével, melyek makacsul ragaszkodnak arcának keretbe foglalásához -, még egyszer megpöccinti jobb fülén függő ékköves fülbevalót, majd kilép a szobából, végignézve a nappalin, ahol bizonyára megtalálja Rathalt. Anyja feltételezhetően még a saját szobájában készülődik, Meleth pedig minden bizonnyal Aglarnis felügyelete alá került, már csak abból kiindulva, idősebb húga mennyire kedveli ezeket az eseményeket... Legkisebb testévre pedig még túl fiatal ahhoz, hogy ilyeneken biztonságban részt vehessen - a katonák jelenléte ellenére sem kockáztatná meg a részvételét, főleg, milyen szeleburdi és lelkes. Még az annyira nagy fegyelemmel dolgozó Rathalt is a szokásosnál jobban megdolgoztatná, ahogy egyik asztaltól a másikig rohanna, és bár már nem teljes értékű gyerek, még nem vetkőzte le teljesen.
Ha esetleg Rathalt a nappaliban találná, akkor odalép hozzá egy halvány, már-már szemtelen mosollyal.
- Csak nem izgulsz? - érdeklődik, hiszen nem nehéz észrevennie a nap nagy részében mellette tartózkodó férfin, mikor milyen hangulatba kerül vagy épp mikor mire gondolhat. Nehéz lenne ugyanakkor nem izgulni - talán neki kéne a leginkább feszengenie a bál egésze miatt, hogy mennyire lesz jó a védelem, mennyire lesz megfelelő a felszolgálás, a kínálat, mennyire kerül elfogadásra majd a többi nemes által, hiszen nem volt lehetősége mindannyiuknál bekopogtatni a változások hírével. Abban is bízik, hogy mindenki eljön, akinek személyesen nyújtotta át a meghívót, nem beszélve arról a néhány kékelfről, akik képviselik a városukat; velük is mindenképp akar egy továbbra is békés kapcsolatot, hiszen szimbiózisuk a lehető legjobb előnyökkel szolgál.
- Ne felejts el azért kikapcsolódni egy kicsit, rád fér - húzódik vissza a mosolya barátságossá. - A jelenlévők kísérői limitálva vannak, a bálteremként használt trónteremben ugyanúgy ott lesznek a sajátjaink; elsősorban az ő dolguk lesz a fegyelem fenntartása. Táncost is kiküldtem, hogy a palota körül figyeljen az esetlegesen képzettebb behatolókra - ül le, amíg anyjára és az esemény kezdési időpontjára várakozik, keresztezve a lábait, jobbjával könyökölve az elfoglalt szék karfáján. Nem hozza fel indoknak, hogyha valami itt rosszul alakul, az a házfőt fogja érni, hiszen tisztában van azzal, Rathal mennyire a szívén viseli a házat uraló család sorsát - és ennél hálásabb nem is lehetne, hogy ilyen hűséges társként tekinthet rá.
- Amit lehetett, elintéztünk és a védelemből kihoztuk azt, amit lehetett - teszi hozzá, noha ha nem lenne a szokásakban annyira mélyen, akkor jó eséllyel a fegyverek elvételét is megfontolta volna, noha még akkor is fordulhatnának varázslatok használatához. Mást igazság szerint nem is tudnának biztosítani, akárhogy nézi és akárhogy gondolkodik rajta; az őrjáratok sűrűk, a palota ugyanúgy szigorú felügyelet alatt van, ha pedig probléma merül fel, akkor már csak kezelni kell. Kissé felesleges ezen a ponton görcsölni rajta, noha magának nem tudja tagadni, az ő gyomrában is ott egy csomó, ha azon mereng, ki hogyan próbálkozhat.
- Ha a vendégek nem fogyasztanak el mindent, akkor a maradék bort felhozhatnánk... - jelennek meg rajta újra a csibészes vonások. - Előreláthatólag egyikünk sem fog egy-két pohárnál többet inni, amíg tart az esemény, de utána mindenképp jólesne, és örömömre lenne, ha nem egyedül kéne borkóstolónak állnom.

//Rathal// kép később//

Miután a vendégek érkezése miatt az ünneplő gúnyámat kellett magamra öltenem, ami már maga is egy kínzás volt a merevebb, díszesebb anyagok miatta, amire persze illett vigyázni és, ha ne adják a szellemek, de harcra kerülne sor, akkor jócskán akadályozna a szabad mozgásban, bár akkor nem az lesz az elsődleges célom, hogy vigyázzak rá, az biztos.
Együtt éreztem az embereimmel, hiszen nekik sem lehetett sokkal könnyebb, csak azok öltözhettek a feladatukhoz mérten könnyebben, akik kimondottan a háttérből figyelték az eseményeket és ugrásra készen várták a bevetésüket.
Szóval a feszültségemen ez sem segített, éppen ezért csak becsülni és tisztelni tudtam Dagnirt, akit egész nap ide-oda rángattak a teendői, mégis szinte egy hangos szavát nem hallottam. Vagy nagyon jól megtanulta már leplezni az érzelmeit vagy tényleg ennyire bízott magában. A katonáim, akik eddig Uráldur néha csapongó, temperamentumosabb kirohanásaihoz voltak szokva és sosem tudhatták éppen mi tetszik az Úrnak, mi nem, most már többször összesúgtak a fiatalúr háta mögött, amikor nem tudták, hogy én vagy Ale a közelben vagyunk és elégedettségüknek adtak hangot.
Dagnir szigorú volt, de egyben igazságos is és ezt már többször elmondta, sőt meg is tapasztalhatták is.
Miután Az őrök és testőrök ellenőrzését kiadta Ale-nak, aki így legalább elfoglalta magát valamivel és nem a soron következő rendbontónak akarta kienni a máját, fáradtan dőltem hátra az egyik szófán a nappaliban, tudván, hogy hamarosan Dagnirnak is itt kell lennie, hogy aztán elkísérhessem a vendégfogadásra Lady Isis-sel együtt. Ma már sokadszorra futottam végig agyban, hogy mi még a teendőm, mikor megjelent a Ház jelenlegi és remélem végleges ura, aki látszólag friss és ropogós volt, kaján mosollyal szemlélve kissé morózus állapotomat.
Ha a helyetteseim közül lett volna, akkor most a középső ujjamat láthatta volna a szeme előtt meredni, de hát mégis csak a Pók Ház leendő vezetője állt előttem, így csak egy hangos horkantást és egy fintort kapott.
- Rég volt már, hogy ekkora banzájt kellett felügyelni és ennyi vélt vagy valós ellenséget a falakon belül szemmel tartani. Úgy látszik öregszem és lassan valami ifjú titánnak kéne téged kísérgetnie, hogy megvédje abba a finom kelmébe csomagolt hátsódat. – tápászkodtam fel.
Tudom, hogy Táncost valami rejtélyes bérgyilkos rendből vásárolta ki, de még semmit nem bizonyított a kölyök, ráadásul ERDEI volt. Értem én, hogy Dagnirnak érdekes elképzelései voltak a lombzabálók bevonásáról a terveibe, de ez egy veszélyes, nagyon veszélyes alak volt és még nem igazán bizonyított, hogy megbízzam benne.
- Majd akkor kapcsolódom ki, ha mindenki, aki veszélyes lehet rád és a családodra nézve, a kapun kívül lesz, legalább 50 mérföldre. Al-Nuszra meg legalább ennyire a föld alatt- tettem hozzá a bajszom alatt morogva.
A lelkem mélyén tudom, hogy Dagnirnak igaza van, mindent megtettünk, ami lehetséges, sőt még azon túl is és főként őt terheli a felelősség a nemesség körében, ha valami balul üt ki, de a Pók Ház tagjainak biztonságáért én vagyok és leszek a felelős, főként a saját lelkiismeretem előtt.
- A Ház emberei, katonái és testőrei lesznek a legjózanabbak közel és távol, azt garantálhatom neked. – biccentettem és némileg enyhültek feszes vonásaim elképzelve, hogy valamikor – a távoli jövőben – kettesben leisszuk magunkat a sárga földig, úgy mókázva és heccelve egymást, mint a régi szép időkben. – Nem is bíznám rád a bórkostolás nemes művészetét, mert sosem voltál jó benne. Valakinek kell, hogy utat mutasson és tanulj tőle. – vigyorodtam el végre és magamra mutattam. – Mi a hír Isis úrnőről? Hamarosan köszöntőt kell mondanotok, a vendégek már gyülekeznek és sokáig nem váratnám őket. Jobb ha le vannak foglalva, mint, hogy egymás között sutyorogjanak.

Dagnír

Nem kifejezetten fárad azzal, hogy visszafogja szórakozott vonásait, aminek előhívásában Rathal felhorkanása csak még inkább segít. Meglehet, nem kéne ilyen jókedvűnek lennie, talán aggodalmasabbnak kéne lennie, de a túlzott aggodalom is csak káros a lépések kitalálásában és azok megtételében. Jahj, állandóan ezek a középutak! Nehéz rajtuk egyensúlyozni, meg úgy egyáltalán megtalálni őket.
Kis híján felnevet, mikor a testőrparancsnok jóformán mindkettejüket kigúnyolja, és bár hangosan nem kacag, a tekintetével megteszi ezt némán.
- Vénséges társaságodat jobban élvezem, így egy darabig nem adhatom meg a visszavonulásod lehetőségét. Nevezhetsz kegyetlennek – ül le Rathal helyével szemben, hogy kényelmesen tarthassa a férfival a szemkontaktust. – Különben sem hiszem, hogy bárki felérne a képességeiddel és tapasztalatoddal, így egy darabig még el kell viselned ezt a selyemcsomagolást – kuncog fel végül mégis, mulattságosnak találva ezt annyi páncélhordás után, amihez apja még ebben a magas pozícóban is annyira ragaszkodott. Lényegében a katonáskodása miatt van most is távol, mire elgondolkodva, kissé komoran fordítja tekintetét az ablak felé, fürkészve a fehérbe borult látképet, figyelve, miként esik nagy pelyhekben a hó.
- Talán apám ideje alatt nem kellett annyit aggódni – tűnődik, nem nagyon tudva, miként vagy hogyan vezette a házat, hiszen ő egy egészen más szemszögből látta. – Tőle jobban félhettek az első lordi címe miatt – teszi hozzá, viszont mielőtt nagyon teret nyerhetne a saját kétsége vagy félelme a képességeiben, a leendő terheket elképzelve, csak nemlegesen megrázza a fejét. Visszaveszi mosolygós ábrázatát és Rathal felé fordul, hiszen, ahogyan már megmondta, felesleges túlzottan aggódni – amit tudtak, megtettek, ha pedig felmerül valami probléma vagy már látják egy ilyennek a gyökerét, akkor nemes egyszerűséggel kezelik azt. Szép sorjában és gondosan kell csinálni mindent, egy prioritási lista mentén, és nem lesznek kezelhetetlenül nagy problémák.
- Valóban sokat könnyítene a helyzeten, ha ott lenne, de akkor már inkább odavetném néhány vadállat és szörny közé, hogy ízekre szedjék. Nehogy véletlen a testét felhasználva képesek legyenek visszahozni... – szórakozik a gondolattal, noha ez sem mostanában fog megtörténni, sőt, ha a hadvezér jól játszik és képes lesz megtartani a tekintélyét – még ha nem is pozitív értelemben -, akkor valószínűleg a csatatéri vagy természetes elhalálozásáig nem fog sor kerülni erre. Talán Theát próbálgathatná meg fűzögetni, hogy szabotálja a férfi tevékenységeit, de előbb ehhez nála is inkább tapozgatózni kell. Mondjuk nem biztos abban sem, hogy annak a nőnek még a helyén van-e az esze, hogy képes-e még a racionális gondolkodásra, kiszámítható-e, ami fontos lenne, hiszen nem kéne tudnia Al-Nuszrának arról, ha tervez valamit a háta mögött.
Nagyot sóhajt, hogy ezen a viszkető problémán egyelőre nem tudnak segíteni, de ha nem lenne itt Al-Nuszra, akkor meglehet, túlságosan is könnyű lenne megtartani a saját pozícióját és a jelenlegi legnagyobb házat a tekintélyével együtt, ami nem lenne gond, de jó eséllyel monotonná válna.
- Egyelőre csak egy vidéki rezidencia marad opciónak, bár szerintem legyünk bármennyire elzártan és bármennyire távol mindenkitől, pusztuljon ki minden és mindenki rajtunk kívül, te még akkor is feszülten keresnéd az árnyékban a mozgást. Aludni azért szoktál? - piszkálódik egy kissé, egyre csak szélesedő vigyorral, majd elégedetten bólint a meggyőzött mondandója hallatán. Bízik a saját katonáiban és Rathal ítélőképességében, a testőrökkel kapcsolatosan mindenképp, hiszen neki idáig nem sok köze volt ehhez az osztaghoz - megvolt a sajátja, így ő csak azokat ismeri jobban.
Összehúzza egy kicsit a szemeit figyelmeztető jelleggel, mintha bántanák őt a csúfondáros szavak, melyekkel ezekre a „hibáira” mutat rá Rathal, sokáig ugyanakkor nem tudja tartani a komoly ábrázatot – igazán sose tudna haragudni rá, egy ilyen kis apróságért meg főleg nem. A játék viszont ettől még játék, és szórakoztató szinte már elviccelni a köztük kialakult rangi különbséget, persze csak maguk között; mások előtt tartani kell a látszatot. Na nem mintha egyébként ne lenne igaza! Ő maga nem nagyon törődik a borokkal, inni szigorúan visszafogott mértékben iszik, ha alkalma adódik rá - nagyritkán, mikor nincsenek következményei, megenged magának pár túlzást -, de ezen felül nem tud nagyobb különbségeket tenni. Még azt sem tudja, melyik ízlik neki és melyik nem, mert a társaság is sokat tud változtatni az ízén, és természetesen az elfogyasztott mennyiség is.
- Nos akkor... – hajol előre, társasága felé. – Rathal nagymester, ma hajnalban, a bál után beavathatsz ennek a művészetnek a rejtelmeibe. Aztán nehogy egyetlen óra alatt a mesterét túlszárnyalja a tanítvány – tápászkodik fel ő is a helyéről, önkéntelenül is igazítva egyet a mellényén, Isis említésére pedig a nő szobája felé pillant, fürkészve annak ajtaját.
- Valószínűleg készülődik még, de bizonyára hamarosan készen lesz. Ha megérkezett, akkor indulhatunk is – fordul vissza Rathal felé. - Aglarnis nagy szerencséjére maradhatott vigyázni Melethre, bár elnéztem volna a szájhúzását, hogy ki kell öltözzön... – fojt el egy gonosz testvéri mosolyt. – És ha már Aglarnis... – válik némileg komolyabbá. – Még nem tudom, hogyan vagy mikor, de biztosan lesz egy alkalom, amikor távol leszek, kevésbé hivatalos ügyek intézése miatt. Szeretnék egy... fegyvert... – simítja díszkardjának markolatára a kezét, lepillantva rá. – Részben státuszjelzésként, részben egyfajta előrelépésként, viszont ehhez el kell mennem alapanyagokért, és ezeket saját kezűleg szeretném begyűjteni. Ha már magamnak szánom, nem mást küldetnék érte, de majd teremteni fogok olyan alkalmat, amikor nem lesz itt rám akkora szükség - vezeti vissza figyelmét Rathalra, és nem lenne meglepve, ha látszódna rajta egyfajta ellenérzés vagy tiltakozás. - Előreláthatólag Aglarnist viszem magammal, és meghívnék néhány... hmh, kevésbé félős házfőt is, akikkel építőnek látom a közös munkát. Persze ezt még előtte veled is át fogom beszélni, ha már lesznek konkrétabb elképzeléseim, érdekelne az általam kiválasztott pár főről a véleményed.


//Szerintem várjuk meg, míg páran befutnak, és utána a mesélőit követően folytathatjuk a bálterembe mászva!//

Dagnír meghívója még mindig az asztalomon hevert, még úgy is, hogy az időpont egyre közeledett. Sokáig gondolkodtam rajta, hogy most eljött-e az idő arra, hogy előbújjunk a kastélyból, de egyre csak az járt a fejemben, hogy az utolsó rokonom aki ott járt az meghalt. Így kicsit idegesen írtam meg az értesítést a házfőnek, hogy ott leszek és érkezésemre mikor lehet számítani. Ezután rátettem a pecsétemet és még egy napig ült az asztalomon a válaszlevél, mire a futárral elküldettem. Nehéz volt a döntés, hiszen túl sok forog a kockán egy ilyen esemény alatt, de végül eldöntöttem.
Magamhoz hívattam a házamban szolgálókat és bejelentettem, hogy elmegyek a bálra magammal pedig, mint védelmet az elit katonáimat viszem Amrektet és egy tábornokomat is, biztos ami biztos.
Ezután pedig már csak az előkészületek maradtak.
Nekem talán a legnehezebb döntés a ruha választása volt, de mivel úgy készültem, hogy nem maradok a háttérben eldöntöttem, hogy valami feltűnő estélyi ruhát nézek ki magamnak, amit a ház szabója el is készített nekem.
Több nap telt el ezután aránylag nyugodtan, de ennek ellenére mégis stresszeltem a dolgok miatt, hiszen mégis megint itt kellett hagynom a kedvenc kastélyomat és ezidőre be kellett biztosítanom magamat. Kineveztem a helyettesemet, elrendeltem a visszatértemig, hogy mit kell megcsinálniuk, és mivel a Dagnírral kötött egyezség miatt a kastélyt erőddé kezdtük el fejleszteni elég sok munka adódott.
De aztán eljött a távozásom napja. Egy kocsiban ülve, velem szemben a tábornokommal indultunk el a nagyjából húsz fős kíséretemmel, és Amrekt, mint mostani megbízott kíséret vezető kint egy lovon utazott velem. Úgy gondoltam, hogy most eljött az ideje, hogy lassacskán bevezessem az én világomba, ha már ennyire ragaszkodik ahhoz, hogy az ágyamba kerüljön.
Így aztán egyik nap magamhoz hívattam.
-Nos... Amrekt. Sejted-e hogy miért hívattalak, azon kívül, hogy a gyűlésen elmondtam, hogy velem jöhetsz a bálra, ha szeretnél?-kérdeztem tőle, és mivel már ismerem mint a tenyeremet, gondolom kifejti, hogy tuti valami rossz feladattal akarom megbízni.
-Való igaz, van feladatom a számodra, hiszen elég ideje vagy már itt velünk ahhoz, hogy tudd kellenek a hasznos emberek. Két út van számodra, az egyikkel még akár azt is elérheted, amit már elég régóta akarsz. Szóval nem húzom az időt a fejtegetéssel. Te leszel a kíséretem parancsnoka.-mondtam neki akkor nemes egyszerűséggel. És hát... Vagy elfogadja, vagy nem jön velem. Ilyen egyszerű.


A kocsiban az út egészen unalmas volt. Végig a páncélomban voltam, hátha valaki rámtörne, de nem történt ilyesmi végül. Pár napig így utazni egészen unalmas, de amikor az ablakon kinézve megláttam a főváros sziluettjét nagyot sóhajtottam. -Hát eljött ennek is az ideje.-jegyeztem meg magamnak, és a tábornokom ezután percekig magyarázta, hogy még nem késő visszafordulni, ha szeretnénk, és hogy az életük árán is megvédenek. Most inkább mondjuk a támogatására lettem volna kíváncsi, nem arra, hogy hogyan fejti ki megint a hűségét, de mivel illedelmes vagyok megköszöntem neki ezt is.
Később kapunál pedig megállítottak minket. Én nem is nagyon szóltam semmit, a meghívót, amit korábban még elraktam most a tábornoknál volt és ő nyújtotta át nekik, miközben kiszállt a kocsiból. Én még mindig a palota kimagasló tornyait figyeltem, miközben ő visszaült mellém és el is indultunk befelé.
-Elképesztő, hogy mennyi őr van most nem igaz?-tettem fel a kérdést bár elég egyértelmű volt rá a válasz. A fejemben meg is fordult többször is, hogy Dagnír nem volt-e túlbuzgó a kérdésben, de valószínüleg én is hasonlóan szigorú körülményeket teremtettem volna meg.
Kopogtam az ajtón kifelé, ami jelzés volt Amrektnek, és remélhetőleg oda is jött az ajtóhoz, ha nem akkor pedig egy másik katona nyitotta ki én pedig ezt mondtam: -Engedjétek ki mostmár a lobogóimat, tudják meg ki is érkezik.-majd ha minden terv szerint halad, akkor a kocsi kíséretének négy sarkában négy lobogó emelkedett fel, melyek egyértelműen a Napnyugta ház jelképét viselték. -Régen láthatták ezt a gyönyörűséget ebben a városban.-mondtam mosollyal az arcomon, miközben a körülöttünk sürgő forgó katonák falát követve a palota előtt álltunk meg.
Ezután én kiszálltam a kocsiból és miután megtudtam, hogy két kísérőm lehet Amrekt és a tábornokra lett a választottam.
-A csomagjaimat az én embereim hozzák, vagy a magukéi?-kérdeztem az egyik katonától, majd követve a szobámig a felvezetést bementem oda és leültem az ágy szélére a két kísérőmre tekintve, miután újra hármasban maradtunk.
-Hát... azt kell mondjam lenyűgöző. Majdnem olyan látványos, mint amit mi a múltkor rendeztünk Dagnírnak, de meg kell hagyni szépen kitett magáért.
-Valóban, bár egy kicsit túlzásnak éreztem a sok Pók-ház szimbólumot mindenhol, és egy kicsit sötét volt a folyósókon.-tette hozzá a tábornokom. -Lehet csak azért, hogy tudja mindenki, hogy Dagníré az irányítás most, és hát a sötét miatt nagyobb és veszedelmesebbnek tűnik a hely.-feleltem, majd én a behozott cuccaimból elővettem a ruhát amit az alkalomra szántam és vártam, hogy valaki jelezze, hogy kezdődik a mulatság.
-Ha megbocsátotok, mielőtt jönne az üdvözlés én átvenném a ruhámat, hogy ne páncélban lásson meg először a házfő.-ezzel pedig félrevonulva vettem át a ruhámat. Még a szolgálóim sincsenek itt, hogy segítsenek benne... milyen modortalan fogadtatás.

Azt mondták nekem, hogy öljem meg a királyt, és utána az általam szolgáltatott hírek alapján válik el a sorsom. Az hogy a király halott, már régen, pár hét alatt kiderült számomra. De ezzel együtt gyakorlatilag üres kézzel tértem volna vissza, nem csináltam semmit, nem tudtam meg semmit, és így nem remélhettem, hogy nem árulóként bánnak majd velem, és nem ölnek meg.
Az óta, az eltelt idő alatt Garrnak köszönhetően járkálhattam kicsit az emberek között, és lehet, talán még olyan információm is lehet, ami még hasznosnak bizonyulhat, így a kivégzésemet remélhetően elkerülve. És a kiképzésem... szopatásom sem fog teljesen elölről kezdődni várhatóan, hála annak, hogy ez idő alatt bizony keményen munkára fogtam magam (illetve Garr is nagyon szívesen segített ebben) és meglehetősen sokat fejlődtem minden téren.
Azt mondták nekem, hogy menjek majd Capitalba, addig árulóként leszek nyilvántartva. De hogy kit keressek, mit csináljak? Semmi! A legjobb nyomom az a fickó, aki szélnek eresztett vastelepről, őt kéne megkeresnem, de sokat segítene, ha tudnám mondjuk a... nevét. Szerencsére ahogy elindultunk a városba, a fülembe jutott egy hír, miszerint az idei nagy bál a Pók ház szervezésében kerül megrendezésre hamarosan. Micsoda szerencse! Az egyetlen dolog amit tudok a fickóról, hogy a feladata alapján biztosan valami tiszt. Ez azt jelenti, hogy nagy valószínűséggel összefuthatok vele.

Az érkezésünket a városba úgy időzítettem, hogy a bál napjára essen. Bár kétlem, hogy (főleg most, a sok érkezővel, nagy tömeggel) azzal foglalkoznának az őrök, hogy egy Vastelepen kiképzett béna, legjobb esetben halottnak is hitt árulót keresgéljenek mindenütt, meg valószínűleg fogalmuk sem lesz, hogy ki vagyok, és akik ismernének pedig nem lesznek itt. Sötét-Vastelepről nem ilyen könnyű elszabadulni. Ettől függetlenül inkább kevesebb időt töltök a tűz mellett, nehogy véletlenül mégis megégessen.
Capitalhoz érkezvén a kapuban az őrök átvizsgáltak. Amilyen kevés csomaggal érkeztünk, ez nem tartott sokáig, és beengedtek a városba, ezzel én is sokkal nyugodtabbá váltam, ez bizonyította, hogy nem valószínű, hogy itt bárki rám ismerne, hogy áruló vagyok. A két cicámat, Garrt és Fofot egyaránt pórázon vezettem a zsúfolt utcákon, nehogy valami baj történjen, és egyértelmű legyen, hogy az oawa az én rabszolgám, más nem emelhet rá kezet.
Az első dolgom természetesen szálláshely keresése volt, ami meglehetősen nehéznek bizonyult. Nem csoda, hisz sokan érkeztek a bál miatt. Ez a hátránya, ha a self az utolsó pillanatban érkezik. Szerencsére végül sikerült találni egy pincét ahol meghúzhatjuk majd magunkat. Ez egy egyszerű ház volt, nem is fogadó vagy ilyenek, de a lakói végül beleegyeztek, hogy némi pénzért cserébe egy pár napig meghúzhatom magamat a pincéjükben.
A bálon való részvételnek azonban van még egy követelménye. Leírva sehol sem láttam, de kétlem, hogy ilyen ruhában beengednének. A két év alatt eléggé tropára ment ez a mostanim, több helyen is foltozni kellett, és maradt rajta így is kisebb szakadás. Az utcákat járva hamar világossá vált számomra, hogy nem fogok tudni venni egy estélyit. Egyszerűen túl drágák. Viszont akkor is kell vennem valami új ruhát, valami kicsit elegánsabbat, de legalábbis nem szakadtat. Ilyet szerencsére már könnyebben találtam. Garrnak is felajánlottam, hogy ha kérne új nadrágot, lehet róla szó, azonban ő nem élt a lehetőséggel. Több pénzem marad!

Amrekth

A napok szinte már unalmasan teltek mostanában; a rezidencia területét kívül-belül ismeri már, így nincs kifejezetten nagy újdonság sem a helyszínen a falak között, sem a lakóiban, bár mikor néhány lányka úgy dönt, neki másik pasi kell, akkor teljesen kiábrándul. Borzasztó, hálátlan nőszemélyek! Meg sem érdemlik, hogy többet meglátogassa őket, ha valami agyban hiányos katonával akar kefélni! Pfuj!
De a Dagnír miatti kitérő legalább frissítő változatossággal járt. Végre megint a városban lehetett és végre megint belekerülhetett annak az áramlásába, amiben nagyon régen volt része, tekintettel az Alkony-házhoz való kötöttségre. Mint egy kishal, akinek sikerül az elhasznált vízben visszakerülni a... Nem... Ez nem jó hasonlat, mert ha találnak halat a vízben, azt egyes helyeken még nyersen is megennék... Akkor már inkább valami kisállat, akit a hatalmas szívvel rendelkező nőcskék a mellkasukra raknak, nem tudva ellenállni a bájuknak. Igen, ez máris jobb, hiszen ő is tapasztalhatta, milyen is a gömbölyded formákat fogdosni. Csak úgy dagadt a boldogságtól!
Nem mondaná viszont azt, hogy a városi idő enyhítette volna kleptomán jellemét, és sajnos az itteni tulajdonok elemelése is csak a saját szórakoztatására és hajlamainak enyhítésére történt – amúgy mindent észrevétlen visszajuttatott a végén, hogy ne részesüljön büntetésben. Nem kell neki még egy szömörcés a gatyájában! De a városban? Ahj, annyi érték, annyi nő...! Néhány ismerősbe is belefutott, akikkel ittak egy jót és a végén kifizettette a saját piáját, amivel persze újra magára haragította... Hmh, még az is lehet, amíg Freia távol lesz, akkor ő maga is megközelíti a területet, hátha lesz lehetősége újabb néhány ékszer és értéktárgy eltulajdonítására, abból pénzt csinál, és mehet is a szép hölgyekhez néhány minőségi bor társaságában.

A változatosság kedvéért a saját szobájában heverészik, mivel a tetőt egy bunkó köcsög módjára lefoglalta a bazinagy hómennyiség, ami mostanában a lehullás mellett döntött - rosszul -, és nem akarta odafagyasztani a saját seggét az odafekvéssel. Az sem lett volna kellemes, ha a pelyhedző szutyok beteríti őt, míg szunyókál, aztán meg megfázik, magas hidegtűrés ide vagy oda, a betegségekre nem immunisak. Attól még megfázni, taknyadzani és köhögni továbbra is tudnak, és ha ez nála megtörténne, még a végén azt hinnék, valami kórságot szedett össze. Akkor aztán búcsút inthet azoknak a szép csöcsöknek és comboknak!
Kopognak, mire az ajtó irányába néz, azon tűnődve, ki akarhat itt bármit is tőle, végül felkel és elvigyorodik, mert hát ez csak egy dolgot jelenthet. Vagy keresik, vagy keresik, de ha keresik is, akkor is biztosan valami lányka, mondjuk... Freia! Hát ki más lenne?! Biztos, végre ráébredt, micsoda szerencséje van azzal, hogy itt van és végre felfogta, hogy az igazi férfit nem kell keresnie, már régen itt koslat utána és TALÁN valami lengében van... Mondjuk... Alsóneműben! Vagy abban sem, az lenne a legjobb. De ha nem is Freia az, akkor valószínűleg egy másik lányka hiányolja őt, és erre alapozva egy kissé ki is engedi ingjének fűzőjét, valamelyest felborzolja a haját is – noha így is elég kócos már, mert fésülködni luxus -, vagányan odasétál az ajtóhoz, csendesen megköszörülve a torkát, nehogy megszólvalva berekedjen, és a kinyitásnak pillanatában szabad karjának könyökével megtámaszkodik az oldalfában, keresve vele egymagasságban egy hódoló leánykának a pillantását, de ehelyett páncél...
Basszameg.
A csábításra legalkalmasabb mosolya és tekintete rögtön eltűnik róla, és kiábrándult elégedetlenséggel néz valamivel feljebb, bár ilyen mamlasz ábrázatra egyáltalán nem volt kíváncsi. Valószínűleg ő sem nagy örömében jött a szobájához. Amit viszont mond...! Na, az már valami! Freia hívatja! Ki hitte volna?! Remélhetőleg nem valami újabb faszsággal akarja megbízni őt, mert akkor pár hónapig még marad a banya megszólítás.
Vajon puccba kéne vágja magát? Áh, minek?! Ismeri már úgyis, és az a legjobb, ha önmagát adja, akkor sugárzik a legjobban belőle a férfiasság, amivel ostromolhatja! Persze egy csizmát azért magára húz, de az általános hosszúnadrágon és kicsit lazábbra vett ingjén nem változtat; az öv is csak annyira szoros a derekán, hogy a gatya ne essen le róla, bár valószínűleg egy erősebb rántással így is leesne.
Mikor szembejön a folyosón néhány lányka, akkor sármosan rájuk kacsint, hadd csöpögjenek! Majd lehet, az egyiküket ma este meglátogatja, ha Freia esetleg ma is ellenállna és leintené a belső kísértését, mert tudja... TUDJA, hogy rá akar mászni amúgy, tisztában van a szándékaival, csak még nem akarja bevallani magának – meg neki -, de érzi felőle ugyanazt, mint a többi lány felől. Az imádatot! Mert hát rajta nincs mit nem imádni, mindene tökéletes, csak a hadvezérasszony kicsit makacsabb és hajthatatlanabb, ha elismerésről van szó, úgy meg főleg nehéz lehet elismernie egy ilyen lény tökéletességét, hogy rangban ő van magasabban. Az önbecsülésének biztos nem tenne jót...
Annak ellenére, hogy nagy esélyét látja Freia tartózkodásának, hagyja elkalandozni a fantáziáját, gondolatban mindenféle csinos, sokat mutató ruhába öltöztetve a nőt, mint valami kislány, aki a babájához válogat öltözéket, csak ebben az esetben jóval perverzebb szándékok vannak mögötte. Egyre csak szélesedik a vigyora, az ábrázata is valószínűleg egyre elvetemültebb, és már fülig ér a szája, ahogy egyre vadabb öltözékek jutnak az eszébe, de már ott is van Freia dolgozószobája előtt. Egy kopogással jelzi érkezését, behívás esetén pedig benyit, másik kezével végigsimít egyszer a haján a lehető legvonzóbban, homlokától indítva a mozdulatot, és a korábbi művelethez hasonlóan megvillogtatja bájosan csábító mosolyát.
- Minek köszönhetem a hívatást? – érdeklődik, helyet foglalva az első széken, ami az útjába kerül, jobbját elégedetten emelve, hogy a széktámlán támassza meg, kényelmesen hátradőlve mellé. Mutatni kell a nagy macsót, hogy micsoda, micsoda, de micsoda férfi is ő, akit a legedzettebb katonák sem körözhetnek le, mert mostanában sokat nem villoghatott, hiszen nem volt rá lehetőség. Mikor azonban Freia elkezdi a kis mondókáját, amiről egyértelműen nem az jön le, hogy felkínálja az ágyát és a kettesben tölthető időtartamot, már most előrevetíti a sorsát. Lelombozódva engedi a feje tartását, ami olyan lendülettel esik hátra, hogy csoda, a nyaka nem tört ki tőle.
Elenged egy sóhajtást, aztán megemelve a fejét néz vissza Freiára kissé szájhúzva.
- Szeretném azt hinni, hogy az összemelegedésünk miatt, csak ezzel az elmélettel az a baj, hogy a saját rezidenciádon lenne a legegyszerűbb ezt csinálni, hacsak nem akarod ilyen öhm... nagy dobra vert eseményekkel feldobni és beöltözni. Mondjuk azt is meg lehetne tenni itt... – emeli állához a kezét elgondolkodva, de ha szeme sarkából látja a nő száját szólásra nyílni, gyorsan beelőzi. – Gondolom, valami olyan szart sózol megint rám, amit nem akar rágni senki más – tárja szét egy kissé karjait, már most hallva az egyetértést. Ahogy kimondásra is kerül megérzésének beigazolása, újabb mély levegőt vesz, és bár legszívesebben megforgatná a szemeit egyfajta „annyira jellemző” érzettel, megáll a plafonon a pillantása, és inkább becsukja a szemeit, hogy kinyitva megint a nőt fürkéssze. Egy pillantást vet a ruhájára azért, amíg magyaráz, de semmi szexit nem talál rajta. Kiábrándító!
Valamelyest nagyobbra nyílnak a szemei, mikor a lehetőséget pedzegeti Freia, mire gyanakvón vizsgálgatni kezdi az arcát, gyanakvása pedig csak nőttön nő, főleg akkor, mikor kimondja, hogy ideiglenes parancsnokká tenné a bál idejére. Hosszú másodpercekig csendben van, a nő feltételezhetően merev ábrázatát figyeli mindvégig, mintha valami elképesztően bonyolult találós kérdést memorizálna, ami alapján mennie kell egy elhagyatott, csapdákkal teli sírkamrában.
Végül kitör belőle a röhögés.
- És melyik majmod mondta, hogy engem parancsnokká kéne nevezni? – nevet, jobbjának mutatóujjával a szemét törölgetve, mert hát könnye kicsordul, annyira nevetséges az elképzelés. Ő? Parancsnok? Ugyan már! Nemhogy elismerése nincsen a katonai körben, de még komolyan se tudnák őt venni! Tolvaj, nem holmi vezető vagy nagy kardforgató! És ezen felül melyikük hiszi azt, hogy értelmes parancsokat fog osztogatni? Megérkeznek a városba, biztos azonnal elküldené a katonákat, hogy rendezzenek egy nagy orgiát.
– Valakinek biztos elmentek otthonról, ha ilyennel előhozakodott, és te meg felhozod... Csak nem komolyan gondolod? – kuncog tovább. – Jahj, Freia, értékelem a humorodat, de ha csak vicceket akarsz gyakorolni a bálra, hogy bevágódj ennél a Dagnírnál, akkor szerintem arra elég lenne az egyik tiszted – vonja meg a vállát vigyorogva, de azért reméli, nem akar annak a házfőnek a kedvére tenni. Azért a férfiasságával és tökéletességével még mindig nem ér fel!

Amrektnek

Ahogyan gondoltam nem nagyon tetszik neki az, amit mondtam. Végül is eddig nem kapott olyan feladatot ami ekkora lett volna, de azt hiszem, ideje elmondani neki az elképzelésemet, ami a publikus gondolataimat tartalmazza:-Hm...-ráncoltam össze az arcomat a nevetése nyomán, majd rátértem arra is amire akartam: -Én találtam ki... szóval válogasd meg, hogy mit mondasz legközelebb...-húztam lejjebb a fülemet az idegességtől egy kicsit: -Elég sok ideje itt vagy már, hogy valami feladatot kapj, ami értelmes is, és ha esetleg van valami célod itt... vagy velem, akkor azt hiszem ez az első lépés amit megtehetsz. De ha nem akarsz jönni, akkor azt hiszem mindegy is, hogy mit mondok, nem igaz?-nézek rá, majd állok is fel a székemből, mint aki távozna is a helyről azon nyomban. -Azt hiszem, akkor Dagnírnak még könnyedtséget is fog okozni, hogy egyel kevesebb férfival kell versenyeznie. Úgy hallottam, hogy felakar kérni táncolni is, ha már megkötöttük azt a szerződést, így lehetne feltenni a pontot az i-re nem gondolod?

Garr

Az elmúlt időszak örültségeit, ez a buggyant nőszemély tovább tetézi. Az hogy szót fogadott, és az utasításaim követve túléltük mindketten, nem az ő érdeme. Persze mondhatnám, hogy mindent én oldottam meg, de ez több szempontból sem volt igaz. Sok esetben jött jól, az az eszetlen nagy szerencséje, amivel sok gondot túléltünk. Na meg bajba is kerültünk nem kevésszer, szóval ha létezik az az őrszelleme akkor durván leterhelte Lys. Az hogy ruha terén válogatós volt, nem az én gondom, pénzt szereztünk, a rablóktól, utazóktól, és néha test őrködtünk is élelemért és a biztonságért. Az elmúlt hónapokban kicsit csiszoltam a harci képességein, plusz megtanítottam rá hol érhet célt hamarabb. Nem lett egy félisten a dologtól, viszont határozottan letisztult a sok hülyeség, amit kiképzés címén magára vett. Bárki is volt a bányában a kiképzője, erősen kibelezném, ha még élne. De erről lemaradtam hisz Lys intézte el magánszorgalomból, többek közt őt is. Szóval harc terén végre feljebb léphetett, és még önmagát álcázni is sminkelni is meg tanult. Éljenek az apró örömök. Most valami bálra tartunk, ami nem hiszem hogy a hozzá hasonló retardáltaknak lesz rendezve, viszont időszerű neki hazatérnie. Az első alkalomkor, amikor a nyakörvet szóba hozta, egész napra kiütöttem, első haragomból. Igen, kétszeresen megszívtam, hisz nekem is fájt, és még cipelhettem is ha harmadik társunk épp vadászni járt. De térjünk vissza a póráz témára amit Lys erőltetett, mi Fofoval karmot villantottunk a számára, jelezve hogy vegyen vissza a témából. Amint közeledtünk a határ felé természetesen át gondoltam egyes részeit és apró változást nem tekintve kénytelen voltam egyetérteni Lyssel. A pórázt hamar letéptük Fofoval, míg a nyakörv maradhatott, és aprólékos mozdulatokkal leborotváltam a karom, és a mellkasom, a hátam erre a dilis nőre maradt, de még a bénázása is jól jött hisz a régi ostor sebekre szereztem újakat, mintha ő büntetett volna meg. Pedig csak a létezése az egyetlen, ami fáj. A ruházatot kénytelen kelletlen szintén kénytelen leszek jobbat szerezni, de míg én csak rabszolga volnék és így a csili vilit senki nem várja el, addig ő durva pácban lesz hisz hiába alacsony rangú tiszt, mégis elég egyedi szolgákkal rendelkezik. Van egy rossz érzésem a dologgal, de ezen majd akkor aggódom amikor hülyeséget csinál.

Amrekth

Látványosan felugrik a szemöldöke, mikor Freia felvilágosítja őt az ötletadó kilétéről, és kis híján leesik az álla is. Ő?! Minek?! Ő tudhatná a legjobban, hogy mennyire alkalmatlan bármely vezetői pozíció betöltésére, esélytelen, hogy képes legyen értelmesen helytállni, mert nemhogy katonai tapasztalata nincs, de még csak értelmes vezetői készsége sem, amilyen ügyefogyott megszólalásai vannak, mert igen... TISZTÁBAN VAN VELE. Csak éppen... Nem hajlandó ezen változtatni, mert így élvezetesebb az élet, és nem is akar túlságosan belekeveredni a katonavilágba - nagyon távol áll az tőle. Még a végén elveszítené a báját!
Mindenesetre ez számára olyan, mintha fagyos vizet akarnának önteni rá, csak a víz éppenséggel teljes mértékben megfagyott a vödörben, így a fejébe ütközve törik darabjaira az egész tömb. Néhány pillanatig még megszólalni sem tud, tudomást sem véve Freia ingerültségéről – amit egyébként ő a maga részéről már megszokott, mindig mindenért mérges úgyis, sokat a helyzet emiatt nem változik -, de mikor a feladatok hiányosságára tér rá, felhorkanva húzza fel az orrát.
- Ugyan már, bohócként tartom a jó közhangulatot! – hozza fel ezt először, mert hirtelen nem jut eszébe semmi más, ami jelentős lenne. – Meg befognak mosogatni is... – vonja meg aztán a vállát, mert bár ez apróság, attól még ez is valami; nem csak úgy létezik ő sem a helyszínen, mivel akkor seggbe rúgja őt valaki, azt meg nem kockáztathatja meg, hogy deformálják formás hátsóját. – Meg takarítani... Meg értéktárgyakat keresni, ami TUDOM, nem tűnik jó ötletnek, de fogadjunk, elég régen kaptál már arról jelentést, hogy hosszútávon eltűnt volna bármi! Azért annyira nem vagyok értelmes feladatok híján – teszi karba a kezeit duzzogva, hiszen ez már így is több, mint amit csodálatos személyisége valaha megtett másokért. Bár az is igaz, hogy ez sem puszta kedvességből van; ez is inkább saját magáért teszi, hogy ne nyavalyogjanak neki.
Aztán szöget üt a fejében az ígéret... Vagy inkább a feladattal járó lehetőségeinek megpendítése, mire összepréseli az ajkait, feljebb húzza a vállait, erőteljesen gondolkodva azon, most ez így jó lenne-e. Soha nem kellett felelősséget vállalnia semmiért, csak a saját tetteiért, ha elkapták, az meg nem történt meg túl sokszor. Jóformán mindent megúszott, és a legrosszabb is, amiben részesülnie kellett még a rezidenciára láncolása előtt, az is a menekülés volt. A tettei nem vonatkoztak senki másra és csak őt minősítették, nem az esetleges beosztottjait, aminek létezéséről még csak álmodni sem álmodott, elvégre nem volt miért. Tisztában van a sötételfek hadi rendszerével is, és abból kiindulva nem lesz túl nagy elfogadás vele szemben, ha Freia kirakja valakik elé azzal a monológgal, hogy most akkor neki kell szót fogadni - nincs indokuk rá. Bivalyban talán megtette azt, amit meg tudott, de az ott tartózkodó katonák ugyanúgy helytálltak, így még ez az érv sem szólna mellette, és nem fér a fejébe, Freia miért gondolja azt, hogy majd ez így jó lesz. Látna benne valamit? Vagy csak tesztelné? Nem lenne könnyebb csak kirakni őt?
Nem kéne érdekelje, hiszen soha nem érdekelte őt senki és semmi, csak a tolvajlás és a saját eltartása, de már régen túllépett azon a szinten a helyzet, hogy csupán annyival törődjön, ami egy méteres közelségben van, és olyan érzés kerül előtérbe, ami nagyon régen nem kopogtatott be nála.
A bizonytalanság, méghozzá a saját képességeiben.
Nem néz fel, csak maga elé bámul, ahogyan átgondolja a lehetőségeit, mert bár egy időben nagyon is vágyott arra, hogy ő legyen a középpontban, abban a bizonyos fényben, ami mindig a tisztekre és hadvezérekre süt. Kellően megbarátkozott azonban már az árnyékkal ahhoz, hogy ne akarja elhagyni azt, hiába kínálja fel most neki Freia ezt és hiába is próbálja sürgetni őt a döntéshozatallal úgy, hogy már-már távozóra fogja.
- Szerinted elfogadnának...? – kérdezi csendesen, jobbjának ujjait feszülten szorítva rá baljára, hezitálva pillantva fel a nőre, és mint ahogyan Bivalyban Freia sem rejtette véka alá a saját bizonytalanságát, most ő sem takargatja. – A kiképzésük első napján megbuknék, nemhogy képes is legyek végigcsinálni – tekint megint oldalra. – Akik részesültek kiképzésben, azoktól nem várhatom, hogy egy hozzám hasonlóra hallgassanak – vakarja meg a tarkóját, emlékezve arra a félelemre, ami a nyomornegyedet körüllengte pár katona láttán és emlékezve arra is, hányszor kellett előlük menekülni. A megvetésüket és gyűlölködésüket nehéz elfelejteni, és talán valahol ez a negatív élmény is szerepet játszott abban, hogy végül megmaradt tolvaj szarkának; nem akart közéjük kerülni, mert tartott attól, hogy kinézik majd őt.
Ha Freia ezt követően is odaszúrja a Dagnírral kapcsolatos megjegyzését, arra rögtön felkapja a fejét, mert hát... Mert hát nem hagyhatja, hogy az a Dagnír-kölyök csak úgy rámásszon Freiára! Fogadjunk, hogy Freia még hagyná is magát, pedig itt ül előtte az igazi tökéletesség! Ha Dagnír meg csak tanulókör lenne, akkor is megsértődne, nem kell ő, hogy beletanuljon! Itt az igazi mester és és igazi isten, aki egy halom ismeretet szerzett!
- Na, azt már...! – csap az asztalra, és karjaira támaszkodva felemelkedik a székéről, ránézve Freiára. – Nem! – hajol a nőhöz közelebb így. - Ő táncolhat veled, én meg nem? Ugyan már, szerinted hagyom, hogy egy egy olyan tökéletlen alak egyáltalán hozzád érjen? – teszi karba a kezeit egy elégedett vigyorral, visszaengedve az önfényező oldalát. Ennek tetejében még végigsimít a haján is egy látványos mozdulattal, mintha ezzel akarná fokozni, mennyire vonzónak találja magát. - Az egyetlen táncpartnered csak és kizárólag én lehetek! Szóval más választást nem hagysz nekem - tárja szét a karjait, mintha egy kisebb szívességet tenne meg puszta sajnálatból vagy részvétből, és már nyomát sem mutatja a saját bizonytalanságának.

Amrektnek

Türelmesen végighallgatom amit mondani akar, és már-már a szívemhez ér az amit mond, de jól tudom, hogy neki most nem a támogatás kell, hanem az ami nekem kellett anno a sátorban. Mert hát úgy érzem, hogy azon a ponton van, amikor nem tudja, hogy most tud-e lépni, hogy nem tudja, hogy mi tévő legyen, és annak ellenére sem tudja ezt, hogy a szájába repítem a sült galambot. Bár nem biztos, hogy én vagyok a jó személy erre, mármint arra, hogy megtegyem azt amit ő tett akkor és ott. De vajon én lennék rá a jó személy? Kitudja?
Szegényt anno jó eséllyel lelökték és a porban élt sokáig, talán ha a lehetőség meglenne neki...
-Elfogadnának-e? Hallgatnának-e rád? Tudod jól, hogy nálam ez nem így működik. Ha adsz nekik okot, hogy bízzanak benned, ha adsz nekik okot arra, hogy tiszteljenek, akkor nem lesz vele semmi probléma... És ha megbuksz? Nem számít!-nézek rá bizakodóan, hogy jól fog dönteni. -Már csak azért, mert akkor is az leszel, aki megpróbálta és tenni akart azért, hogy ne az a kölyök legyen, akit anno a csatornában megtaláltam. Tudod ez egy lehetőség, amit én adok most neked, hogy több legyél, ha kell kell, ha nem nem.-tettem hozzá, majd ahogyan az a nagy könyvben meg volt írva előre szóba került a bál is. Dagnír, meg mintha csak egy csalit tartanék elé úgy kapott rá, mintha csak egy fát mutatnál egy barlangba zárt tündének...
-Hmmm... Akkor azt hiszem parancsnok lesz még mit megbeszélnünk nem igaz?-nézek rá az arcomon egy mosollyal.

Amrekth
 
Nem érzi helyesnek, hogy elfogadja a pozíciót. Zsigeri alapon ódzkodik ettől, bizonytalan, mert meg sem fordult soha olyan a fejében, hogy valaha eljönne az életében egy olyan pillanat, amikor kiemelkedhetne abból a koromsötét világból, amiben nevelkedett. Álmodni sem álmodott róla egyszer sem, hogy valaha tisztséghez juthat, hiszen a hozzá hasonlóaknak már az is szerencse volt, ha a következő napot megélték és eljutottak a nap végéig, mikor újra könyöröghettek a szellemeknek, hogy másnap újra ugyanott kelhessenek fel, ahol elaludtak. Így ment ez nála a gyerekkora óta, napról napra örülni annak, hogy újra felébredhetett bilincsek nélkül, és többek közt talán ezért is viselkedik így, egy bohóc módjára és ezért is keresi az életben fellelhető élvezeteket és örömöket, mivel soha nem tudhatja, mikor van vége. Semmi sem biztosította, hogy másnap ugyanolyan könnyen tud majd ellopni egy csilingelő érmékkel teli zsákot, amiből megebédelhet és semmi sem védelmezte őt, hogy másnap egy szerencsétlen véletlen következtében ne a bitófához kísérjék.
Nagyon jól tudja ezen felül azt is, hogy máshol hogyan működik a különféle pozíciók elnyerése, és bár Freia győzködi arról, hogy itt más, hogy itt nem a terror és nem haszonlesés az alapja az előrejutásnak, a gyanakvást és zsigeri reflexeket nehéz a háttérbe szorítania. Éppen ezért továbbra sincs meggyőződve a pozíció betöltése kapcsán, hiszen nem lát indokot arra, hogy egy tolvajt elfogadjanak, aki a rezidencia területén is csak lopni tudott – noha tagadhatatlanul változásnak indult ez is, és az értéktárgyak tényleges ellopása helyett csak ártatlan játékokká szelídült ez a kellemetlen vonása. Ha még esetleg kémek közé kerülne, akkor persze, abban az esetben még talán egy kicsit magabiztosabb lenne, mivel az eddig tolvajlással töltött idejét tudná kamatoztatni közöttük, de katonák között... Nem hinné, hogy bárkinek az elvárásait képes lenne betölteni közöttük, hiszen erősnek sem erős, és a fegyverek közül is csupán a tőrhasználatban jeleskedik, ami a hadviselés ezen részében nem feltétlen a legelismertebb.
Bár köze nem volt soha a katonasághoz, bőségesen eleget hallott arról, hogy ne akarjon a részese lenni, ráadásul mindig azt mondták neki, hogy veszélyes az ilyenek közelében lenni. Nem csupán a kiképzés az, ami során túl kell élni, de a pozíció megtartása ugyanúgy élet-halál kérdése sokak esetében, figyelembe véve a nép ármánykodós jellemét. Hiába tudja azt, hogy az Alkony-házon belül teljesen más szokások vannak, a gyomra továbbra is görcsben áll annak gondolatától, hogy esetleg a hátát kell folyamatosan néznie, hogy ki kell tennie magát és ezzel egy könnyebben elérhető célponttá válik, amitől óva intették mindig is, elvégre bárminemű feltűnés egyenlő volt a halállal...
Amint a nő közli, hogy nem számít, ha hibázik, ha megbukik, szánakozón elmosolyodik, és lehajtja a fejét, hogy maga elé nézzen elgondolkodva. Nehéz hinni ennek a nézetnek, miután belenevelték, hogy nem hibázhat, hogy egyetlen ballépés, egyetlen csúszás, és máris aggódhat, hogy a feje a nyakán marad-e... Bár... Ha ennyivel másabb lenne a vezetőség, ha ennyivel többen vallanának ilyen nézeteket, akkor talán...
- Kölyök? – horkan fel elégedetlenül. – Már akkor is maga voltam a tökéletesség! – jelenti ki nárcisztikus nagyképűséggel. Láthatóan teljesen elégedett magával, ami a kihúzott tartása is erősít a széles, önelégült vigyorával együtt. – Csak idáig nem akartad elismerni nyíltan, de ez változni látszik, aminek igazán örülök – szélesedik a vigyora, Dagnír felemlegetésével pedig feltápászkodik a helyéről, hogy az asztalra csapva jelezze tiltakozását. Mégis hogy hagyhatná, hogy egy olyan tökéletlen alak egyáltalán Freiához hozzáérjen?! Persze, majd biztos! Más kérdés, hogy valószínűleg Freia hagyná magát, ha az a fickó rámászna, de azt is bizonyára azért, hogy egy kis gyakorlottságot összeszedjen, mielőtt őtökéletessége előtt leborulna, nehogy kezdőségével felbosszantsa. Hiába badarság, megérti, ha a legjobbat akarja nyújtani neki – egy ilyen ellenállhatatlan és kifogástalanul csodálatos férfinak aligha szánhatnak mást!
- Jobban örülnék a szerető megnevezésnek... – támaszkodik az asztalon kezeivel, kicsit előrébb dőlve a nő irányába. - ..., de idővel oda is eljutunk, ugye, hadvezérasszony? – érdeklődik halkan, szinte már dorombolva, megvillogtatva csábító mosolyát és pillantását, egy darabig tartva a szemkontaktust, hagyva némi szünetet a folytatás előtt. – Mindenesetre... – egyenesedik fel. – A szokásos helyemen leszek, ha már a tetőket pofátlanul elfoglalta a hó – vonja meg a vállát. – Majd ha kellek valamire, akkor küldess értem, de a legközelebbi beszélgetésünkkor lehetőleg valami lengébben legyél – bök állával Freia felé, miközben egyre csak hátrál a szoba kijárata felé, és ha a nő nem állítja őt meg, akkor kilép a helyiségből, becsukva maga mögött az ajtót, majd reszkető kezeit nadrágjának zsebébe süllyesztve indul vissza a szobája felé.


Kényelmetlenség és nyugtalanság kísérte őt az indulásig, és mikor végre elérkezett a napja annak, hogy elinduljanak a városba, akkor sem enyhültek mindezek. Nem hozott semmi megnyugvást az, hogy parancsnokká nevezték ki, még ha minden bizonnyal csak ideiglenesen is, és nem is tudta, miként kéne kezelje, így igyekezett mindvégig a saját bolondozásait megtartani – bár most kisebb mértékben, mint szokta. Próbálta újra és újra megnyugtatni magát azzal, hogy majd kimagyarázza magát a kellemetlenebb helyzetekből vagy majd a tolvajságából származó adottságait és képzettségét kihasználja, de akárhogy forgatta a szavakat és várható eseményeket, semmi olyan nem volt, amit használhatónak ítélt volna.
Többször leverte őt a víz, mint mikor egy olyan nőt kell elkergetnie maga mellől, akitől hányingere van, mert csúnya és ragyás és ráncos és vénséges vénasszony már, szóval ez elmond valamit. Kevés ezen a téren az egyébként mérhetetlen önbizalma, és nem érezte, hogy bármi is tudna neki ebben segíteni, hiszen a helyiek itt mind belenevelkedtek ebbe, ő pedig egy kintről származó suhanc, aki még csak értelmes kiképzést sem kapott.
Az sem segíti őt, hogy a csapat elején kell haladnia, bár nagyon húzta a száját, mikor Freia ezt közölte és úgy könyörgött neki, hogy hadd legyen a kocsijában, csak nem hagyta neki. Pedig aztán nagyon jó társaság lett volna! Erre azzal a bamba majommal szállt fel a vagonra... Borzasztó ízlés! Vagy féltékennyé akarná tenni? Nem lenne kizárt... Rá is nézett többször a kocsira, hogy egy széles vigyorral köszönjön be az ablakon és megkérdezze, minden rendben van-e, folyamatosan próbálva kicsikarni a nőből, hogy a tisztjét cseréltesse ki vele, de sajnos egyszer sem sikerült elég közel kerülnie ennek a kérésnek az elnyeréséhez. Pedig ő aztán próbálkozott! Minden praktikát bevetett, kacsintott és rávigyorgott, sőt, még bókolt is, próbálva meggyőzni a banyát, hogy sokkal gyorsabban és gondtalanabbul repülne az idő, ha mellette lehetne, de hát... Rossz az ízlése és nemet mondott. Nem is egyszer, többször is!
Ekkor kezdett el azon gondolkodni, hogy talán a bálra tartogatja magát, meg hát jó eséllyel akkor külön szobát is fog kapni, ahol nagyobb titokban bújhatnak össze – egy kocsiban egyébként is kényelmetlen lenne a művelet, de nem kivitelezhetetlen! Vagy a tábornokkal is gyakorolna, mielőtt kimutatná a szeretetét előtte? Hmh... Talán megtisztelve kéne érezze magát, hogy ennyire fel akar készülni a közös időtöltésükre.
Ezekkel és ehhez hasonló gondolatokkal igyekezte terelni végig a figyelmét, néha kiküldve pár lovast, hogy nyargalják körbe a vidéket esetleges ellenséget keresve; ha valaki van a környéken, akkor a hóban minden bizonnyal még látszódik a nyomuk, hiába esik úgy, hogy majd’ megvakul a fehérségétől. Mikor aztán egy ilyen kiscsapat visszaér, egy-két óra menetelés után újabbat küldet ki, folyamatosan fenntartva az ellenőrzést, bízva abban, hogy ezzel minimalizálja a rajtaütés lehetőségét – szerencsére azonban a város megközelítéséig nem történik semmi. Mikor viszont a város sziluettje feltűnik a határon, szélesen elvigyorodik és lelkesen nyílnak nagyobbra a szemei, ahogy arra gondol, mennyi mindent lophat el és mennyi mindennel lehet gazdagabb most, hogy megnő a városi forgalom. Még talán Freiának is talál valami szépet, amivel talán végre sikerül azt a vasbugyit leszedni róla!
Gyerekes vigyorral lassít a hátassal, hogy a kocsi mellett ügessen, szükség esetén bekopogással jelezve, hogy beszélni kíván. Ha Freia kíváncsi, akkor valószínűleg pont a tábornoka pofázása közben érkezik; nagy valószínűséggel megint mindenféle marhaságot magyaráz valami buta aggodalomtól vezérelve. Pff, nyuszi, falusi suttyó, aki berezel már csak a város épületeitől is! Pedig aztán ilyen szórakozást aligha lehet megtalálni máshol!
- Nézd, Frei... hadvezérasszony, mindjárt itt a város! – mutat az irányba, félúton gyorsan kijavítva magát, mielőtt újabb szömörcét ereszt a gatyájába - vagy kérvényeznék ennek megtételét -, mert nem a megfelelő megnevezést használta. – Majd ha szeretnéd, akkor körbevezetlek, biztos sok újdonságot tudnék neked mutatni! Van pár jó és olcsó kocsma is kényelmes szobákkal és jó piákkal, a katonáknak meg tudnék mutatni pár megfizethető bordélyházat. Biztos örülnének neki, főleg a tábornokod... – fojt el egy röhögést, ránézve a férfira.

Meglepő módon élvezem a Capitalban töltött napokat, a kezdetleges visszakozások ellenére. Talán csak az újdonság varázsa, hogy nem kell többé rejtegetnem magam, vagy a visszatérő nosztalgia, de több ideje tartózkodok a városban ennek köszönhetően, mint terveztem. Na persze, nem mintha meg kellene jelennem bárhol is.
Nem tartozni semmihez és senkihez néha melankolikus, de egyértelműen egy új szintű szabadság is. Arról nem is beszélve, hogy így magadon kívül nem igazán tudsz veszélyt hozni senkire, csak azért, mert ismered. Ezzel a tudattal pedig egy kicsit könnyebb értékeket lopni, majd elpasszolni a fekete piacon, ha már erről van szó. Ugyanis ez a város egy zsebtolvaj álma, a munkásságom fénypontja; a város rétegeinek sokszínűsége és a nyüzsgő utcáknak köszönhetően aligha lehet észre venni, vagy elkapni egy olyan semmilyen személyt, mint én. Könnyen el lehet tűnni, meg nem mintha annyira fontos lenne számukra egy kis veszteség. Talán aznap még mérgelődnek, de holnapra biztosan elfelejtik, míg nekem ez az aznapi tetőt jelenti a fejem felett.
Arról nem is beszélve, hogy a bál közeledtével a megnövekedett őrjáratok hatására az én kezem is meg van kötve, ha pénzkeresésről van szó. Szinte mindenhová berakták már a lábukat, még abba a negyedbe is, ahol a kétes fogadóm van, teljesen lefagyasztva az ottani kereskedést és az üzletemet. Egyedül a kártyajátékokkal tudtam valamennyi pénzt kicsikarni az itt lakókból, meg néhány részeg katonából. Az esemény említése szinte minden nap megtörténik, teljesen mindegy, hogy az utcán sétálok, vagy egy kocsmában ütöm el az időt. Még ha igyekszem is távol maradni mindenkitől, akkor is futótűzként terjed az információ, elérve azt, hogy a vége felé már ne legyen többé kedvem bárhová is menni.
Többnyire csak a fogadóban ütöm el az időt a plafont bámulva, érdekesebbnél érdekesebb lehetőségeket kreálva a fejemben, arra az esetre, ha elmennék a bálra. Bár eleinte csak viccnek indult, a napok elteltével egyre jobban megfontoltam a lehetőséget. Jelenleg nincs túl sok dolgom azon kívül hogy egy üres szobában feküdjek és elüssem az időt. Meg amúgy is, ha nem tudod legyőzni őket, csatlakozz hozzájuk.
Feltúrva az utazó táskám rejtett bugyrait, találtam néhány el nem adott ékszert, ami az ünnepségnek köszönhetően hamar új gazdára talált, az árából pedig vehettem magamnak egy új pár cipőt és néhány ruhadarabot a bálra. Bármennyire igyekeztem megbeszélni magammal hogy mindenki estélyiben lesz, egyszerűen nem vitt rá a lélek arra, hogy én is azt vegyek fel. Ezért inkább egy buggyosabb nadrágot választottam, ami a legközelebb állt külsőleg egy szoknyához annyi különbséggel, hogy kevésbé néztem ki úgy, mint egy idióta. A nőies ruhák sosem voltak a kedvenceim, valamiért mindig a magas rangú rabszolgák jutottak róla eszembe; a háziasszonyok.
Én pedig messze vagyok tőlük.
A bál éjszakája a napokat körüllengő unalom hatására nehezen jött el, de legalább probléma mentesen. A védelem szervezettnek tűnt, ami miatt hamar elvetettem a tolvajlás lehetőségét. Talán a későbbiekben néhány apró ékszerre rátehetem majd a mancsom, de ez függ attól is, hogy mennyire lesznek tiszták a bál végére a vendégek. Mindenesetre ez még bele fog telni néhány órába, szóval az lenne a legjobb, ha elütném az időmet addig és egy kicsit feldobnám a kedvemet. Mi az, amin az alkohol nem tudna segíteni?

Amikor felemlegeti, hogy akkor is tökéletes volt... Nos egyszerűen nevetésbe kezdek, nem hogy nem volt tökéletes, de egészen szánalmasan nézett ki, szóval nem tudom miről beszélhet, de hogy amit mond az hülyeség az is biztos. Persze aztán ahogyan folyik a beszélgetés rátérünk a megnevezésekre és bár azt hihetné mindenki, hogy előtte megdöbbenek az asztalra csapásán korán sem, hiszem mindig is hirtelen volt ilyen téren. Ha egy lánnyal sétálgatna a folyosón lehet fellibbentené a szoknyáját, vagy valami rosszabb, szóval azon kívül, hogy a reflexeim miatt becsukódik egy pillanatra a szemem nem lep meg, de az, hogy szeretőnek szeretne lenni, nos arra felhúzom a szememet.
Talán egyébként, ha nem lenne egy tolvaj, hanem egy jobb pozícióban lévő személy, mondjuk parancsnok, vagy tábornok lenne, még bele is mennék, ja várjunk csak! Valami mintha most alakulna nem? -mosolyodok el a szavai hallatán, de ezen túl mást nem adok neki jelet, csak hogy valamire gondolok éppen...
-Lengébben? Tudod jól, hogy ilyenkor télen nem fogsz lengébben látni, mert megfagyok, azt akarod, hogy így legyen?-persze tudom jól a válaszát, és még jól is esik, hogy effektíve van egy udvarlóm, de ha mondjuk Dagnír is szóba kerülne... Nos kitudja hogy választanék.


Nem sokra rá már a fővárosba tartó havas utakon találjuk magunkat és talán a legkellemesebb az egészben, hogy nem kell aggódnom amiatt miféle ökörséget csinál Amrekt otthon amíg én távol vagyok.
Talán éppen ezen a gondolat miatt kopogtat be az ajtón.
-Már éppen ideje volt, hogy ideérjünk.-mondom kissé idegesen, miután az elmúlt napokban többször is próbált bekéredzkedni a kocsiba, de mindig nemet mondtam, elég baj, hogy miatta többször is felkeltem a csodás álmaimból... Minden esetre amikor belemegy, hogy mi mindent mutatna meg a városban és kiknek kissé szúrósan ránézek:
-Amrekt, kérlek, ő itt velem szemben még mindig a te felettesed, és ami azt illeti, miután legutóbb benyitottál megengedtem neki, hogy megbüntessen, ha úgy gondolja. Egyébként pedig remélem, hogy kapunk szállást. Mindenki és nem kell a fogadókkal foglalkozni. A bordélyházról...-gondolkodom el egy pillantra, hogy mit feleljek.
-Úrnőm, ha szabadna, azt javaslom, hogy akik pihenőn vannak azok szabadon kimehessenek a városba, remélhetőleg Amrekttel, addig sem zavarja itt a bűzös csatornaszagjával a levegőt.-erre felnevetek és hozzáteszem:
-Úgy látom sokaknak beleégett az emlékeibe az a jelenet nem igaz? Minden esetre legyen úgy, akik ráérnek, azok kimehetnek a városba, ezt intézzék el nekik.

Amrekth

Az első visszakérdezésre határozottan bólint egyet, a következő szavakra viszont jól elhúzza a száját, nehogy eltéveszthető legyen látványos nemtetszése, végül aztán a jogos érvet követően egy elgondolkodó hümmögésbe kezd. Egyik kezét lassan megemeli, mintha valami ötlete támadt volna, de aztán le is engedi azt, miközben hátrálgat az ajtó irányába.
- A takaró melegítene, és szívesen segítenék a melegen tartásban – vigyorodik el, megadva egy tőle tipikus választ, de már távozik is.


A lehető legnagyobb lelkesedés ül az arcán, amint felbukkan a meghívó helyszínének sziluettje, hiszen ennél jobb napja aligha lehetne: végre újra a városban lehet, és újra beleszagolhat az ottani életbe. Nem valószínű azonban, hogy vissza tudna térni kerékvágásba, mert hát... van itt egy Freia, aki ráadásul nagyon banya kedvében van. Mint aki nem örül annak, hogy egy ilyen népséges helyet meglátogathat, mert hát valljuk be: a város érdekesebb, mint egy rezidencia! Óóó, lehet, ez az indok, nem akarja magának se bevallani, hogy a rezidenciája unalmasabb! Háh!
Viszont muszáj elgondolkodnia az idegessége láttán, hogy inkább visszamászik a csapat elejére, ha már ennyire nem értékeli a törődését és aggódását, vagy... Hmhh... Ideges lenne azért, mert zavarban lenne, csak mert nem akarja belátni, mennyire idegen ezen a vidéken? És ezzel próbálja leplezni?! Ah, milyen jó is lenne, ő pedig lazíthatna ezen a feszültségen azzal, hogy romantikusan körbevezeti! Kész főnyeremény lenne!
Már száján lenne a szó, hogy majmokat nem fogad el felettesnek, de ehelyett leesik az álla, hogy büntetést ígért neki.
- MICSODA?! – áll fel a nyeregben teljesen ledöbbenve. – Most miért kell azért büntetni, mert foglalkozom veled? Csak rád néztem, hogy jól vagy-e! – hüledezik tovább, lassan visszaereszkedve a nyeregbe, és nem tudná megmondani, hogy most csalódott-e vagy az eddigiek alapján várható volt... Eh, inkább csalódott, Freia igazán tudhatná értékelni, mennyit legyeskedik körülötte és mennyire szeret a társaságában lenni, de hát... Úgy tűnik, egy majom jobb.
Vet is egy undok pillantást az emlegetett majom felé, aki gyorsan fel is kínálkozik a javaslattal, mellé megtoldva egy sértést is az irányába. Beszél az állandóan izzadtságtól bűzlő! Pfuj! Összehúzza a szemeit, kiülne egy elégedett mosoly a képére, ahogy ízesen visszaszólna neki, de Freia megelőzi, így ezzel gyökerében elfojtva a szócsatát. Az sem esik jól neki, hogy a nő kineveti; valószínűleg a boszorka és ez a majom összebeszéltek, hogy mind a ketten felhozzák az esetet, ami egyébként már elég régen volt... Esetleg valami mást nem tudnának felemlegetni?
Láthatóan nincs lenyűgözve, de nem tesz megjegyzést, mert még a végén azért is megbünteti, hogy szóvá tett valamit... Mondjuk mostanra igazán tudhatná, hogy a boszorkának semmi nem tetszik, így végül inkább csendesen ösztökéli a lovat gyorsabb tempóra, maga mögött hagyva a kocsit, frusztráltan attól a gondolattól, hogy valószínűleg a majomhoz hasonló seggnyaló megnyilvánulásokkal lehetne ő is olyan kényelmes pozícióban és ugyancsak kényelmes kocsiban. Már amennyi kényelem van bármilyen tisztséggel, ezzel is meggyűlik a baja, pedig alig kezdte el... Kellett neki elvállalnia! Kezdi kissé bánni, főleg, hogy ennyi kötöttséggel jár, meg ennyire kell tartani magát egy csomó mindenhez, szóval ha visszaértek a rezidenciára, vissza is adja a posztot. Marad tolvajnak.
Az út maradékában nem lassít, hogy megint Freiáékra nézzen – ha már ennyire szagosnak és kellemetlennek ítélik a társaságát, akkor minek -, inkább csak azon gondolkodik, hogy így egyáltalán a bál folyamán mit tehet meg és mit nem. Ebben a tisztségben kényelmetlenül érzi magát, amit már a legelején tudhatott volna, de hát állandóan a farkának kell vezetnie, szóval most ihatja a saját kotyvalékát, amit eszetlenül kikevert... Viszont nem a semmiért nevette ki Freiát, mikor felkínálta a lehetőséget; nem tudja elképzelni, hogy helyt tudjon állni, sőt, a viselkedése ilyen körökben felháborító, ha nem fegyelmezi magát, azt meg nagyon szereti csinálni... Főleg, ha panasz éri az Alkony-házat miatta, akkor garantált szömörcézés lesz.
ARHG!
Lehet, egyszerűen csak a katonák mellett kéne maradnia, és akkor nem kéne ilyen gondolatokkal fájdítania a saját fejét, na meg akkor lenne lehetősége a városban mászkálni. Így belegondolva ezt lehet, jobban is élvezné, mint a báli eseményeket, mert bár ingyen étel-ital, de az a sok felhúzott orrú nemes, akik csak arra lennének jók, hogy kiürítse a zsebüket... Pár hölgy társasága több boldogsággal kecsegtet, ráadásul akkor nem amiatt kéne aggódnia, hogy ki akarja éppen karóba húzatni, mert volt egy kelletlen megjegyzése, meg hát... Ha egy elképzelése lehet... Ez az Al-Nuszra is ott lesz, akivel nem szívesen találkozna...
Bele is borzong a gondolatába. Nem épp a legjobb hírek keringenek arról a fickóról sem!
Néhány óra hosszú baktatást követően végre a kapuhoz érnek, ahol a kérdezgető katonának csak annyit ad válaszul, hogy az Alkony-ház érkezett meg, és a levél, ami a báli mulatságon való részvételre jogosítja fel a társaságot, a kocsiban lesz vagy a házfőnél, vagy a tisztnél. Még egy pillantást hátravet a kocsi felé, látva, ahogy kiadásra kerül a levél, de ezen felül jobban leköti őt az, ami a védelmet biztosító falak mögött található, és hát... Nem repes az örömtől! Gondolatban zokogva vonul be egy sötét sarokba, mert annyi katonát lát, hogy a szegényes számolási tudásával – ami a tolvajláshoz bőven elegendő volt idáig -, sem tudja megmondani, mennyien lehetnek. Hát ebből nem lesz lopkodás a szabadidőben, sőt, még kocsmai verekedések szítójaként is nehezen úszná meg ilyen állapotok között...! Borzasztó!
Vesz egy mély levegőt és kiengedi, megindítva a lovat, amint engedélyt adnak a továbbhaladásra, kétségbeeséstől zúgó fülén és a városban masírozó katonák zörgő páncélján át pedig meg sem hallja a mögötte lévő kopogást. Más esetben biztos rettentően izzadna ennyi fegyveres láttán, feszengve, mikor látnak indokot az elkapására és megverésére a járőrözők, de ezúttal nem tolvajként tartózkodik itt, hanem... parancsnokként... Persze ez nem jelenti azt, hogy ne köthetnének bele miért ne alapon, mert bárki, aki meglátja őt, kétségbe vonhatná ezt a tisztséget, elvégre nem éppen ezt a benyomást kelti megjelenésben. Még csak páncélt sem hord, mert megszakadna a súlya alatt...
Viszonylag sokat szemlélődik, egyik ismerős utcát fedezve fel a másik után, ahol ugyanúgy megpillant pár Pók-házas egyenruhát, elképesztőnek találva a szervezettséget. Az garantált, hogy a helyi alvilági élet most jelentősen háttérbe szorult, sőt, bizonyára le is állt, máskülönben nagyot kockáztatnának a tagjai. Kisebb bosszankodáson kívül ugyanakkor nem hiszi, hogy bármi mást kiváltana belőlük, hiszen ezt a szintű készenlétet nem lehet fenntartani az év minden napján, így minden bizonnyal kivárnak és utána újra aktívan folytatják az üzletelgetést. Bár nem emlékszik, hogy korábbi bálokon ilyen feszült fegyelem lett volna...
Míg ezen gondolkodik és a lehetőségeit keresi a zsúfolt utcákon, az egyik Pók-ház egyenruháját viselő beosztott a palota felé vezeti őket, gondtalanná téve a városon való átkelést még a tömegnyomoron át is, ami sima utat biztosít a hatalmas méreteket öltött palota felé. Soha nem járt még ott, soha nem vette a bátorságot, hogy beosonjon és ellopjon valamit onnan vagy éppen a szépséges cselédeket fűzögesse, mivel a számára mindig is volt egy fenyegető kisugárzása. Lehet, a túlzott őrzése miatt vagy amiatt, mert tudatában volt annak, hogy mennyi hadvezér és mennyi házfő lakik abban az épületben, nem kevés őrséggel, testőrrel... És a bál idejére jó eséllyel még több van ott...
Elenged még egy kellemetlen sóhajtást, mert amilyen szórakoztató eseménynek ígérkezett a bál, olyan kényelmetlen és szigorúvá vált az érkezéssel. Ebből tényleg a városi kóborlás lesz a báli részvétel helyett, Freia úgyis ellesz a majmaival meg azzal a Dagnírral. Úgyis a tudomására hozta, hogy nem akar vele lenni, hát akkor megkapja!
A palota elé érve végignéz a sorfalat álló katonákon, amitől újra kialakul a kellemetlen szájíze, de végül leszáll a hátasról, hátára veszi az útra nyeregre szíjazott táskáját, majd a hamarosan odalépő, feltételezhetően lovász kezébe adja a kantárt, hagyva, hogy elvezesse a hátasokat a palota istállójába. Felnéz az épület szédítően magas tornyaira, még valamelyest felfogva a Freia kérdésére adott választ:
- Természetesen a helyi szolgálók – felel a katona, és ahogy odanéz, megpillantja az egyenruhás alakon a halvány, szívélyes mosolyt. Nemsokára felfigyel néhány erősebb fizikumú sötételf érkezésére, akik könnyedebb és kényelmesebb ruhákat viselnek, feltételezhetően, hogy ne hátráltassa őket semmi a táskák, dobozok, ládák hordásában. Ők engedély esetén hamar kiürítik a fogat tárolóját, és megvárják, míg elindulnak a kísérő után. A hordárok csak utánuk lépkednek csendesen, nem keresve egyáltalán a feltűnést.
A palota hatalmas ajtain belépve elkapja őt a kellemetlen érzet, ahogy körbenéz a megmunkált oszlopokon és a lépcső kidolgozott korlátján, melyek egyértelműen sugározzák, mennyivel másabb réteg birtokolja. Tolvajként csak párszor láthatott fényűzést, akkor is mások tulajdonában, ő pedig egyszerűen elvett ebből a jólétből valamennyit, hogy képes legyen túlélni az aznapot.
- Én maradok a katonákkal – közli, mikor Freia kiválasztaná őt a második kísérőnek. – Melléjük rendeltél, így megyek velük a katonák szárnyába – teszi hozzá egy vállvonással.

-Félreértettél, én nem büntetlek, sőt örülök neki, ha itt vagy néha, de nézz rá és megérted miért mondtam...-teszem hozzá AmRekt megjegyzéséhez a dolgot, és ha követi, hogy mire is céloztam, akkor egy nagyon ideges tábornokot lát meg előttem ülni. Mintha egy borsó sem férne a seggébe olyan feszült lett, de aztán kitudja, lehet Amrektnek van igaza a dologban, nem értek a férfiakhoz.
Amikor pedig látom, hogy mit gondol rólam nem mondok inkább semmit, talán a beszélgetésekből tudhatná, hogy mennyire feszült vagyok magától a helytől és a szituációtól, végső soron most nagy a tét... De nem ezzel kellene most foglalkoznom, inkább élvezni a városi utat amíg a palotához nem érünk. Aztán meglátjuk mi lesz.-gondoltam, miután pár perc múlva már a palota előtt kezdték hordani a cuccainkat. Nem sokra rá pedig felmerül a kérdés arról, hogy ki lesz a két kísérőm és Amrekt nagyon meglep a megjegyzésével.
-Pedig azt hittem a parancsnok úr inkább védené az Úrnőjét minden áron.-teszem hozzá kissé csalódottan. -De ha ragaszkodsz a külön szálláshoz nem állok elébe.-bólintok végül a dologra rá ha nem gondolná meg magát, és ha így tesz, akkor csalódottan folytatom az utamat a szállásra, miután szóltam neki, hogy a bálon várom őt ettól függetlenül.

Amrekth

- Örülsz, mi...? – motyogja, az meg egyáltalán nem érdekli, hogy a majmot hogyan érinti az eset; az, hogy dühös, csak igazolja, hogy nőhiánya van és ráférne egy jó kis bordélyházas szórakozás. Freiáról meg már lassan nem tudja eldönteni, hogy ennyire nagyok a hangulatingadozásai vagy képes így a szemébe hazudni... Az előbb egyértelműen érezte az idegességét az irányába, és bár szereti abszurd álmokba ringatni magát, mert ez is eredményezhet olyan elképzeléseket, amivel a másikat cukkolhatja, de továbbra sem ma jött le a falvédőről.
A kínos nevetést elfojtja, mert bár nem ő bünteti személyesen, továbbra is jóváhagyja, ergo visszavezethető hozzá... Mindegy, már régen nem kéne logikát keressen ebben a banyában! Még azért egy pillantást vet a fickóra, még egyszer meggyőződve arról, hogy lazítania kéne néhány alaposan megfizetett kéjhölgy társaságában, mert nem valószínű, hogy alacsony fizetséggel bevállalnák a befásult mindenét és nem túl gyakran használt férfiasságát... Vagy nincs is neki és azért pikkel? Hmh, akkor meg pláne még az is lehet, hogy olcsón megúszná!
Mindenesetre jobbnak látja, ha sietteti egy kicsit a lovát legalább addig, amíg a csapat élére nem kerül, jobb esetben pedig a városra és az ottani felkínálkozó lehetőségeken morfondírozva.


A városba érkezés és azon való végigmenetelés nem okozott különösebb fennakadást; gyorsan a palota előtt találják magukat és még gyorsabban a palotában, ahol a két kísérő személy kérdése fel is merül. Ő rögtön leinti a lehetőséget, töltve az idejét inkább a katonáktól buzgó városban, semmint a palotában, elnyomva a méltatlankodó szemöldökvonogatást Freia csalódott hangjára. Hát mit várt ez a banya?! Lehet, hogy előszeretettel legyeskedik körülötte, de nem ő az egyelten nő, akit dicsérgethet! A démonok adnának neki látást!
Mindennek ellenére megjelenik arcán egy széles mosoly, és egy lelkes karmozdulattal hajol meg.
- Védeném, de egy tisztnek tudnia kell, mikor és hol a legalkalmasabb a jelenléte, és jelenleg az én készségeimnek nemigen venné hasznát. Elég végignézni rajtam – emelkedik fel, megtartva a mosolyt, felvéve az igényelt beszédstílust is, ha már annyira kell. Érezi magán a kísérő Pók-házhoz tartozóak pillantását, és bár nyíltan nem ítélkeznek, minden bizonnyal kétkednek abban, hogy egy hozzá hasonló képes lenne bárhogyan is hasznossá tenni magát védelmezésben; fiatal és szemlátomást gyenge is.
Mindeközben a kirendelt katona türelmesen várakozik a döntésre, és mivel Freia nem nagyon ellenkezik, marad a katonák szárnyánál, amit ahogy megmutatnak, pár javaslatot a katonáknak ad, merre mehetnek olcsó, de jó söröket keresve. A felbérelhető nőket csak akkor említi meg, ha valaki direkt kérdezi, mert úgy tűnik, Freia alatt szolgálók között nagy a hűség és minimális a szexualitás; mintha a bordélyház fogalma is tilos vagy ismeretlen lenne. Ugh. Érdeklődőknek ugyanakkor alapos tájékoztatást szívesen ad a városban fellelhető szórakozóhelyekről, aztán lehet, ha pihent egy keveset, ő is nyakába kapja a várost és körbenéz, mi változott vagy mennyivel másabb a hangulat most, hogy nyolclábú pókocskák járnak mindenfelé.


Mesélői instrukciók:
A kirendelt katona elkísér a kijelölt szobához, a felszerelést cipelők pedig a bejárat mellett lerakják a hozott táskákat, felszereléseket, nem akarva a tisztán tartott helyiséget összekoszolni. A hordárok egy gyors meghajlással elmennek, a katona pedig még érdeklődik, van-e szükséged valamire vagy van-e még kérdésed. Ha van, akkor arra válaszol, egyéb igények esetén igyekszik majd mihamarabb teljesíteni azt, és ha elküldöd, akkor távozóra fogja, ő is meghajolva előtte.

Lakosztály belülről:
Egy hatalmas nappaliba nyílik a folyosóról, gazdagon bútorozott és ízlésesen berendezett helyiség; van itt egy drága asztal körülötte kényelmes székekkel, a szoba egyik sarkában pedig kibélelt ülőhelyek találhatóak. Van itt néhány szekrény, melyek régebbi, de jó állapotban lévő könyveknek adnak helyet, illetve néhány kőfaragvány is díszeleg egyes polcokon díszítő elemként. Apró darabok ezek, a Zevadarban megtalálható szörnyek közül kerültek kiválogatásra azok, amik ábrázolásra kerültek. Az egyik szekrényen szembetűnően helyezték el a használatlan gyertyákat és gyújtóeszközöket, ha szükség lenne rá, bár az előkészített, míves gyertyatartókon is használatlan gyertyák álldogálnak.
A falakon hangulatos festmények függnek, és a plafonról lógó csilláron a folyosón látott kristályokból találhatóak, melyek talán nem is lehetnek idegenek a számodra – annak idején Amrekthtel is hasonlóakat gyűjthettél a hegyekben. Ezek lágyan fénylenek, sejtelmesen világítva meg a helyiség azon részét, ahova a szemközti kandallóban lobogó lángok fénye nem jut el, noha a sötételfeknek ez már bőven elegendő fény ahhoz, hogy nappali kényelemmel járhassanak. A kandalló a palotával egyező kövekből került kirakásra, előtte egy alacsony rácssor emelkedik, mellette pedig egy piszkavas és ugyancsak rácsok között egy rakásban fahasáb található, mely bőségesen elég lesz a bálozás megkezdéséig, hogy melegen tartsa a lakosztályt.
Több minőségi szőnyeget helyeztek el szobaszerte, egyes szőnyegek átfutnak a szomszédos szobákba, melyekből háromnak a faajtaját lehet megpillantani. Mindegyik ugyanolyan kényelmesen bebútorozott és ugyanazok találhatóak benne, legfeljebb más elrendezésben; benyitva az egyikbe egy kétszemélyes ágy fogadja a szoba tulajdonosát dunnával, puha paplannal, egyszínű huzattal, és többféle takaróval, hogy az érkező a kedvére válogathasson vékony és vastag takarók közül, illetve a párnák is megfelelő kényelmet biztosítanak majd az alvás során. Az ágyterítő szobánként árnyalatban más színű, de összességében alkalmazkodik a lakosztály összhangjához; az alapszín sötétkék, rajta világos, fehér mintázattal. Az ágy mellett továbbá ott van kétoldalt egy-egy éjjeliszekrény egy-egy kicsi olajlámpással rajtuk, az itt lévő szekrények pedig teljesen üresen állnak, hogy az ideiglenes tulajdonosuk rendezetten betehesse oda a ruháit.
A szoba sarkában álldogál egy üres dézsa, mellette paraván, rajta tiszta törülközővel, valamint egy hatalmas ablakon keresztül lehet szemlélni a város mozgalmát, már amennyit a sűrűn hulló hó láttatni enged. Az erről visszapattanó fehéres fénylés különös hangulatot kölcsönöz a helyiségnek, ahol újabb polcokra figyelhet fel a vendég újabb könyvekkel és apró figurákkal rajta. Festményeknek itt nem adtak helyet, viszont az egész helyiséget szőnyeg fedi, díszelemként pedig az ágyterítővel egyező mintázatú függöny kellően elegánssá teszi a szobát.

Dagnír

//Még a Rathallal való beszélgetés előtt//


A bált megelőző napok programmal teliek, melyet őszintén nem tud bánni – kimerítőnek kimerítő ez a fajta forgalmasság, de lekötik a gondolatait és segítik a jövő terveinek egyre konkrétabb kibontásában. A folyamatos levelezések és társalgások különféle házak vezetőivel egyre nagyobb rálátást adnak abban, hányadán is áll a sötételf társadalom, noha bőven van még mit felfedezni. A bál viszont kiváló lehetőséget fog biztosítani, hogy a birodalom fontos személyeiről többet is kideríthessen, éppen ezért igyekezett a biztonságot és kényelmet teljessé tenni, csak bízva abban, hogy elégedettek lesznek mindazzal, amit a neki megadott szűkös időben tenni tudott. Talán egy hónap, legfeljebb kettő állt a rendelkezésére, de az is tűnt inkább két hétnek, ahány helyen esedékes volt a jelenléte...
Kopogtatnak a dolgozószoba ajtaján – még mindig megilletődötten kapja körbe a tekintetét az idáig apja, alkalmanként anyja által használt helyiségen. Szokatlan a sajátjának tudni, de az engedély megadása nem marad el, és a katona már lép is be, tájékoztatva őt a következő háznak a megérkezéséről. Némi meglepetésére szolgál, hogy az Alkony-ház vezetője annyi kihagyást követően mégis vette a bátorságot és eljött talán a sötételfek legnagyobb ünnepségére az ezt firtató levél ellenében is, bár más esetben erősen meg kellett volna gondolja a támogatását. Amennyire előítéletes tud lenni a sötételf társadalom és amennyi elvárása van annak, hogy elismert legyen valaki bármilyen területen... Ráadásul az uralkodói pozíció elfoglalásához nem elég a kicsi és kétes hírnév.
Egy köszönettel elbocsátja a katonát, ő maga pedig feltápászkodik a kényelmes székből, letéve az asztalra az éppen olvasott jelentést, rárakva a papírra a tintás üveget, magának jelezve, még dolga van vele. Egy pillantást vet egy másik papírosra, melyen a vendégeknek kijelölt szobák szerepelnek névvel ellátva, majd pár lépés, és már maga mögött csukja be az ajtót, egy pillanatig gondolkodva a bezárásán, ám emlékezve az egyik korábbi esetre, inkább kulcsra zárja – nem szeretné, ha olyan információk kerülnének közalkalmazottak birtokába, amiről nem kéne tudniuk.
A kulcsot fekete nadrágjának zsebébe süllyeszti, a folyosón pedig a vele szembejövő katonáknak és nemeseknek biccent üdvözlőleg. Az őrt álló beosztottakat hasonlóban részesíti – nem szereti őket levegőnek nézni, a szolgálataikért meg minimum ennyi kijár, még ha ez azt is eredményezi, hogy a Freiának kirendelt lakosztályig bólogatásgazdag utat tudhat magáénak. Az épület méreteit tekintve beletelik néhány percbe, mire megérkezik a megfelelő folyosó megfelelő ajtaja elé, és mielőtt bekopogna, megigazítja egy kissé magán a nadrágja és csizmája feketéjével ellenmenő ezüstszín fűzős inget.
- Dagnír vagyok. Remélem, nem zavarok – szól három udvarias kopogást követően, és ha engedélyt kap, akkor az ajtót kinyitva belép, csendesen be is csukva azt maga mögött. – Suntide kisasszony, örömömre szolgál, hogy végül itt láthatom – mosolyog rá a nőre, amint megpillantja, valamelyest közelebb lépve hozzá, de megtartva az udvarias távolságot, és könnyeden meghajol előtte. – Üdvözlöm a palotában. Bízom benne, hogy kellemesen telik majd itt az ideje - néz a szemeibe mosolygósan.
Ha esetleg a nő kézcsókra emelné a kezét, akkor gondolkodás nélkül tesz eleget a gesztusnak: finoman ér Freia kezéhez, hogy könnyed csókot leheljen rá.

Amrekt válasza belül megdöbbentett azért. Azt hittem, hogy velem fog tartani a lakosztályba, hogy kihasználja a közelségemből fakadó lehetőségeket, bár ha jobban belegondolok.... Lehet azért nem akar mellettem lenni, mert menni akar a szokásos dolgaival tölteni az idejét? Remélem nem, mert az elég nagy baj lenne. Végső soron lehet baj volt őt elhozni magammal? De csak nem hülye...-gondolkodom el miközben a katonát követjük végig a folyósón a lakosztályomig.
Aki kísért minket megkérdezi, hogy van-e bármire szükségem, de egyenlőre nincs, szóval csak bólintok, hogy mehet és megköszönöm neki illendően. Ezután a csomagok is megérkeznek, melyet lehelyeznek az egyébként gyönyörű szoba ajtaja mellé. Miután pedig ők is távoztak én egyet sóhajtok, melyre a tábornokom fel is kapja a fejét.
-Valami gond van?-kérdezi.
-Semmi, nincs, csak kisit hosszú volt az út, és még csak a java most kezdődik...
-Úrnőm, ha bármivel tudom könnyíteni a terhét csak szóljon.
-Köszönöm, igazán kedves vagy.-mosolygok rá, mire előveszem az estélyi ruhát, beakasztva egy szekrénybe és keresve egy addig is alkalmas öltözéket túrok bele a ruhákba. Nem sokra rá találok is egy kék-ezüst kombinációjú egyszerű nemesi öltözéket, mely a későbbi bálig elég lesz számomra, és nem is egy örökkévalóság felölteni, szóval megragadom és amennyire gyorsan tőlem telik fel is öltöm azt, mire végzek vele már jön is egy kopogás az ajtón, egy ismerős hangtól, mire lágyan felelek:
-Nem dehogy, fáradjon be!-mire az ajtón belépve meglátom az elegánsan kiöltözött férfit, végignézve rajta, pedig feltűnik, hogy az arca egy kicsit... fáradtabbnak tűnik talán a legutóbbihoz képest.
-Köszönöm a meghívást Dagnír.-engedtem meg egy pukedlit felé, mely után visszatérve az eredeti állásba, megengedek egy megjegyzést neki:
-Igazán lenyűgöző amit sikerült ide megszervezni erre az alkalomra, a díszítés káprázatos, a biztonság feszes.

Dagnír

Az engedélyt meghallva elmosolyodik és csendes lép be a helyiségbe, szinte azonnal megpillantva a nőt, akihez közelebb is lép egy mosoly kíséretében. A pukedlire egy elegáns karmozdulat vezette meghajlással reagál – és bár meghajolni így is tervezett, az üdvözlést megfelelően szeretné viszonozni, a kézcsókot így elhagyva, ugyanis Freia nem mutatja jelét, hogy igényelné.
- Ugyan, ezen nincs mit köszönni – egyenesedik fel, barátságos ábrázattal hallgatva meg a dicséretet, ami következtében állandó mosolya némileg szélesedik. – Akkor feltételezem, elégedett az eddig látottakkal. Ez igazán megnyugtató, ugyanakkor remélem, hogy ez a biztonság nem túl feszes; nem szeretném, ha kényelmetlenséget okozna. Sajnos az esemény a tradíciók szerint nyitott, ezért másképp nem tudtam volna kezeskedni a teljes körű biztonságról és fegyelemtartásról, amit pár házfő szeszélye miatt mindenképp meg akartam valósítani - lágyulnak valamelyest a vonásai, engedve egy kicsit a komoly komorságnak - hiszen az ilyen nyugtalan és rosszabb esetben még agresszív személyek elég nagy tüskék tudnak lenni a köröm alatt -, de hamar visszaszökik arcára a jókedv. - Néhányan persze megvádoltak azzal, hogy puccsot tervezek – nevet csendesen, mintha csak egy könnyen lesöpörhető, rossz vicc lenne ez az egész. Ő maga ugyan ezekkel a helyzetekkel nem él vissza, hiszen elmondhatatlanul rossz fényben tűntetné fel a házat az összes képviselőjével együtt, de a katonák ilyen mennyiségével és más házak kötött létszámaival nem lenne kivitelezhetetlen a nemesi házfők és hadvezérek lemészárlása, noha aligha származna bármi előnye is belőle. Várhatóan Al-Nuszra valami hasonlóval fogja forrósítani a bál hangulatát, vagy ha nem is pont ezzel, akkor mindenképp kitalál valamit, amivel a torkára szoríthatja a hurkot – annak a férfinak az esetleges lépéseire is vértezheti fel magát...
Lassan körbenéz inkább a szobában, és bár egyszer az előkészítését követően már megjárta a lakosztályokat, most még egyszer megszemléli, alaposan, meggyőződve a beosztottak jó munkavégzéséről.
- A fontos vendégek esetében szeretem, ha a nekik kijáró ellátásban részesülnek, bár már-már azt hittem, le kell mondanom bájos társaságáról, olyan későn ért hozzám a válaszlevél. Igyekszem a továbbiakban is megtenni mindent, hogy jól érezze magát az este során, hogy jövőre újra itt láthassam – vezeti vissza figyelmét Freiára, tartva egy kis szünetet, ha esetleg a nő mondani kívánna valamit. – Minden bizonnyal hosszú és fárasztó volt az út, így nem is rabolnám tovább az idejét - hajol meg enyhén, ezzel is jelezve távozási szándékát. - Ha úgy kívánja, hozathatok fürdővizet; néhány illatos fürdőolajjal együtt jó alapozása lehet az estének, ami számításaim szerint ugyanolyan jó kikapcsolódást fog biztosítani - lép vissza az ajtóhoz. - Illetve majd a kastélyban is szívesen körbevezetem igény esetén. Ha jól emlékszem, nem járt még itt - enged el egy újabb barátságos mosolyt. - Küldesse értem az egyik katonámat, ha szeretné körbejárni a helyet, addig is... - nyitja ki az ajtót. - Élvezze a helyi kényelmet, este pedig találkozunk - biccent egyet, azzal, ha nincs már, amit sürgősen meg kéne beszélniük, akkor megy is. Talán még az utolsó pillanatban megérkezik néhány vendég, onnantól viszont nem fog ártani aktívan készülődni az eseményre és annak hivatalos megnyitására.

A meghívóval rendelkezők már a palota területén tartózkodnak, de ahogy közeledünk a meghirdetett időpont felé, a sötét, hideg éjszakában lámpásokkal kivilágított város sziluettjéből jócskán kiemelkedő építmény megnyitja kapuit a meghívóval nem rendelkező vendégek felé is. A kezdés előtt fél órával egymás után felharsan három, különböző mélységű kürt teljes összhangban - a hang irányából ítélve a palota különböző tornyaiból szólnak -, mely bezengi a várost és annak utcáit, jelezve a városlakók felé is, hogy hamarosan kezdődik a rendezvény. A Pók-ház jelképét viselő katonák ezt meghallva félreállnak a mesterien megmunkált kapuszárnyak elől, kezükben lévő lándzsáikkal sem akadályoznak meg senkit a belépésben, sőt, annak, aki nem a lehető legócskább öltözetben jelenik meg a bejáratnál, az elzavarása helyett kinyitják előtte a súlyos ajtószárnyakat, hogy azonnal megpillanthassa az első grandiózus termet. Természetesen azt, aki nem alkalomnak megfelelően öltözött, még így se engedik be, a rabszolgák jelenléte miatt azonban továbbra sem szólnak, sőt, mutatós példány esetén pár elismerő pillantást kaphat az éjtünde az őröktől.
A belépő azonnal egy folyosón találja magát, mely jobbra és balra vezet falak és oszlopok kíséretében, egy-egy katonák őrizte ajtóval lezárva a végükön, szemben pedig egy mívesen faragott oszlopokkal tűzdelt, hatalmas terem áll ugyancsak katonáktól és még lézengő, drága kelmékben lévő nemesektől tele. Rögtön szembetűnhet a megmunkált korláttal ellátott, kétszárnyas lépcsősor a terem hátsó felében, amely egyszerre vezet egy fentebbi szintre és egyszerre ölel körbe egy nyitott ajtót a földszinten, ahova kényelmes tempóban tartanak a halkan beszélgető nemesek – igencsak érdekfeszítő társalgás lehet, szemlátomást a legtöbbjüket leköti társaságuk mondandója.
Amennyire a bejáratból látni lehet, a lépcsőszárnyak alatti ajtó egy folyosóra nyílik, amelynek végén egy másik, a palota bejáratáéval egyező nagyságú, nyitott ajtó vár pár Pók-ház jelével ellátott fegyveres őrizetében. A nemesek és őket kísérő beosztottjaikból ítélve nem nehéz megállapítani, hogy a helyszínhez ezen az úton lehet menni, és aki kicsit bizonytalanabbnak bizonyul vagy sokáig tétlenkedik, ahhoz az egyik Pók-ház katonája lép, udvariasan megérdeklődve, segíthet-e valamiben. Kérés esetén még a helyszínre is elkísér, noha az esetleges feltételezéssel egybe fog esni az útvonal: a kétszárnyas lécsősor közötti ajtón át a folyosón, ahol a falakra szerelt vasak nem fáklyákat tartanak, mint más épületekben, hanem halványan derengő kristályok veszik át a fény biztosításának feladatát. Egy sötételfnek ez bőségesen elegendő világítást jelent, könnyű a tájékozódás, de egy más fajból származó rabszolgának sem okoz különösebb nehézséget



Minden bizonnyal már nagy a készülődés a lakosztályban tartózkodók számára, hiszen a levélben feltüntetett időpont egyre csak közeledik, a hold is egyre magasabban jár a felhők közt kikacsintó csillagok között. Ezt jelzi a felsőbb szintekről érkező három kürtszó is, melyek összhangban szólva hívják fel a városban tartózkodók figyelmét a bál közeledő, hivatalos megnyitására. Nem sokkal a kürtszó elcsendesedését követően néhány katona indul el a lakosztályok között, hogy bekopogjanak minden nemesnek, házfőnek kiadott helyiségbe, és elkísérjék lakójukat a trónterembe – vagy megvárják, amíg átöltöznek, elkészülnek.
Várakozás esetén a katona türelmesen álldogál a lakosztály ajtaja mellett a folyosón, biccentve azoknak, akik elhaladnak előtte, és mikor kilép a személy, aki mellé kirendelték, egy ’Kérem, kövessenek’ mondattal indul el abba az irányba, ahonnan érkeztek. A katonák őrizte folyosók labirintusában magabiztosan vezet vissza a kétszárnyas lépcsőhöz, ahol továbbra is kísér, le az oszlopokkal szabdalt hatalmas helyiségbe. Itt már több katona és nemes összegyűlt – utóbbiak lassú, kényelmes sétában indulnak az eddig zárva tartott, kétszárnyas lépcsősor közrefogta ajtón át, illetve a kifelé vezető kapukon keresztül is jönnek be a városban megszállt vendégek, kik között vegyesen vannak a városi nemesek és a távolról jött középosztály tagjai.
A kísérő leérve visszanéz, hogy a neki kiadott vendégek követik-e őt, és megbizonyosodva erről már megy is tovább a mostanra megnyílt úton a kétszárnyas lépcső között, rálépve a folyosóra, ahol a korábban már más folyosókon látott vasakon nem fáklyák, hanem fénylő kristályok találhatóak.



A folyosó derengő fényben pompázik, és akik frissen jöttek a hidegről, érezhetik a palotában lévő kellemes meleget, így vastag kabátokra már nem lesz szükség. Többször kereszteződik egy másik folyosóval az út, de azok vélhetően katonák és szolgálók helyei felé vezetnek, valamint több helyen ajtóval lezárt termek felé nyílik. Ezzel azonban nem kell foglalkozni a nemesek és vendégek tumultusában, akik ugyanolyan kényelmesen haladnak a céljuk felé: a hatalmas, talán Capital legmegmunkáltabb és nemesfémektől legdíszesebb ajtaja felé, mely most nyitva áll két pár Pók-házas katonával a szélen, hogy minden közelben tartózkodó bepillantást nyerhessen a terem pompájára.
A bejárati teremben lévőkhöz hasonló oszlopok találhatóak itt, mely a több méter magasan lévő mennyezetet tartják a helyén stabilan; ugyanolyan alaposan megmunkált és faragott darabok ezek. A palota szürkéjétől eltérően fekete, csiszolt kőpadló a terem legnagyobb részén néhány lépcsőfokkal lejjebbi szinten van, három hat-hét méteres területet kivéve, melyekre és melyekről pár fok lépcső található körben: egyik a terem bejárata körüli rész, ahonnan beözönlenek a vendégek és meghívottak, második baloldalt középen, ahol éppen egy csinos, egyrészes női ruhában lévő sötételf hárfázik, hogy adjon egy alaphangulatot, ne csupán a megérkezők duruzsolása hallatszódjon, de a mögötte lévő, néhány szék társaságában falhoz csúsztatott asztalon még található különböző méretekben furulya, egy csörgődob, kisdob és egy tekerőlant is, tulajaik egyelőre még máshol tartózkodhatnak. A harmadik ilyen pár méteres hely a szemközti oldalon lévő üres trónus körüli terület; évekkel korábban még egy király ült abban a kényelmesnek tűnő, előkelő székben, de azóta senki sem töltötte be ezt a pozíciót a királyi vérvonal megszűnésével.
Kétoldalt a bejárattól egy-egy ajtó található, illetve a trónus felé is van egy-egy, ahonnan már ki- és bejárkálnak tálcákkal és tányérokkal a kezükben a sötételf és rabszolga szolgálók; közülük a sötételfek mind büszkén, magabiztosan járnak az alkalomnak megfelelő, de szolgálói kötelességüket egyértelműsítő ruháikban, ellenben a rabszolgákon bár normális ruha található, közel sem bizonyulnak annyira magabiztosnak, sőt, félnek – több sötételf vendég elégedettségére. Minden bizonnyal néhányan kicsit mutogatnák az agyaraikat és karmaikat, hogy még jobban megfélemlítsék a jelenlévő, más fajból származókat, de egyelőre nem történik semmiféle attrocitás – feltételezhetően az itt is jelenlévő Pók-ház katonái miatt, akik a falak mentén álldogálnak két-három méteres távolságban egymástól, nem akarva zavarni a vendégek szórakozását. Kissé olyan érzetet kelthetnek, mintha be akarnának olvadni a falba vagy egy-egy díszpáncélként lennének jelen; mozdulatlanok és merevek, de éberek ahhoz, hogy a kialakuló problémát szinte azonnal észrevehessék. Vegyesen van náluk kard és lándzsa, de egyikük sem mutatja semmi jelét annak, hogy az itt tartózkodóknak aggódniuk kéne – noha néhányan elég alaposan és gyanakvón figyelik őket, ábrázatuk alapján már most elkezdve fejben összeállítani néhánáy összeesküvés-elméletet és teóriát. Ők bizonyára nem kifejezetten bíznak magában a Pók-házban sem és az új vezetőjében sem, de alapvetően nyugodt a hangulat: az itt tartózkodó nemesség csoportosan beszélgetnek egymással, néha partnert váltva ebben, üdvözölve más, frissen érkező ismerősöket.
Szélen a katonák előtt pár méterrel megannyi asztal található, lefedve drága anyagból készült krémszín, végükön gazdagon csipkézett abrosszal, rajtuk étel-ital; ezeknek az illata terjed a trónterem levegőjében a nemesek különféle illatosítója mellett. Sokféle, meleg leves hatalmas edényekben, hegyi vadhús, a mocsárvidéken megtermett és begyűjtött, learatott növények és kékelfektől származó tengergyümölcseinek egyvelege került fel kenyérrel, pogácsával, természetesen fogásonként külön-külön tányérokon, így a vendég bátran összeválogathatja a saját vacsoráját. Az asztalszéleken találni tiszta tányért és evőeszközöket, néhányan már igénybe is vették ezt, így a saját elképzeléseik szerint szedték össze az étküket – többen rákféléket és kagylókat fogyasztanak salátával, rizzsel.
Italok között elsősorban a borfélék jellemzőek üvegekben, kancsókban; mindegyik minőségi darab, egyik-másik igazi ínyencség, és cimkézésük szerint régóta várnak már arra, hogy elfogyasztásra kerüljenek, a pezsgők pedig egy-egy jéggel teli vödörben állnak. Azoknak azonban, akik nem rajonganak túlságosan az alkoholos italokért – vagy nem akarnak túl hamar lerészegedni -, külön készítettek gyümölcsleveket, felvizezett borokat kancsokban. Ezeket mind-mind elegánsan helyezték el a hosszasan sorakozó asztalokon, ízlésesen megtörve égő gyertyájú gyertyatartókkal, az ételek mennyiségét elnézve pedig biztosan nem marad éhesen senki a bál éjszakája folyamán.
A gyertyák mellett a falakon a folyosóval egyezően fémtartókban kristályok világítják meg az egyébként sötét termet, közöttük bordóvörös, aranymintázatú faliszőnyeg díszíti a helyszínt, a mennyezetről pedig több csillár nyújtózik lefelé; ezek is ilyen kristályokkal díszítettek. Meglehetősen hangulatossá válik így a bálteremként használt trónterem, és még az ülőhelyek sem kerültek elfelejtésre: ezek a terem főbejárata és a trónrész mellett találhatók kétoldalt kényelmes székek formájában. A jelenlévők, akik elsősorban nemesi körből származnak, egyelőre nem érzik igényét ennek, kényelmesen eltársalognak a terem közepén, többen magukon viselve annak a háznak a jelképét, amihez tartóznak, közöttük meg ingáznak borral teli poharakkal a szolgálók, kínálgatva azoknak, akiknél nincs ital.
Az eseményeket szervező házfő egyelőre nem tartózkodik a teremben.

Sok- sok munka után végre eljött a nap és lassan a bevonulás ideje. Eddig igazán fel sem fogtam, hogy mire vállalkozott Dagnir, mert annyi volt a tenni és intézni való, pedig a munka dandárját most nem nekem kellett elvégeznem, de a háziasszonyi teendők mégis csak egy asszonyra és nem egy férfira tartoztak, főleg nem olyanra, aki eddig katonaként élte az életét. Dagnirnak épp elég volt a biztonságot megszervezni és elrendezni, hogy a meghívott nemeseket, hogyan akadályozza meg, hogy régi vagy új sérelmeiket felhozva, ne essenek egymás torkának, vagy ne feltételezzenek rögtön hátsó szándékot abban, hogy a Pók Ház és annak új vezetője szervezi a bált.
Mióta királyunk nem vezeti népünket, azóta egyre csak nőnek ezek a feszültségek és félő, hogy előbb-utóbb elérik a robbanáspontot és nem szerettem volna, ha ez épp a mai nap lesz.
Mindenképp szükséges volt, hogy túllépjünk ezen a tarthatatlan helyzeten és végre új uralkodó üljön az üres trónra……..aki persze semmiképp nem lehetett Al-Nuszra, mert az katasztrófa lenne.
Most fáradtan, de egyben izgatottan ültem egyedül a szobám fésülködő tükre előtt – a szolgálómat már elküldtem, hiszen nem maradt dolga és mivel mindenki hivatalos volt, aki csak eltudott jönni, hogy maga is készülődjön, -  hogy utoljára ellenőrizzem a hajamat, a sminkemet és a ruhámat, mielőtt megérkezik Dagnír, hogy együtt vonuljunk be a bálterembe és megnyissuk a rendezvényt.
Soha nem vallottam volna be, de legalább annyira féltem, mint amennyire izgatott voltam. Tisztában voltam a fiam terveivel, hiszen beavatott az elképzeléseibe, amiért nagyon büszke voltam rá, de azzal is tisztában voltam, hogy ez mennyire szembe megy a ……hagyományainkkal és ez erősen meg fogja osztani a Házakat és……fajunk ezekre szinte minden esetben erőszakkal reagál…..
Igen tisztában vagyok ezzel, hiszen én is népünk tagja vagyok és sokat kellett azon dolgoznom, hogy visszafogjam a véremet és a helyzetek többségében inkább az eszemre hagyatkozzam és ezt a megfontoltságot átültessem a gyerekeimbe is.
Elmosolyodtam, ahogy végigvettem szülötteimet, hiszen elmondhatom, hogy sikerrel jártam, bár ettől függetlenül mindegyik külön egyéniség. De azt hiszem Dagnir ütött rám a legjobban.
És én féltettem, mert bár okos volt, az ellenfelei sem voltak ostobák és sokan közülük egyre jobban fenték fogukat, hogy a legmagasabbra törjenek. És a Pók Ház a maga ősiségével és hatalmával sokaknak az útjában lehet.
Felsóhajtottam. Megtettünk mindent, hogy elkerüljük a bajt, minden rendelkezésünkre álló erőforrást mozgósítottunk, most már a kocka el van vetve. A tükörbe néztem és kihúztam magam, megemelve az állam. Kész vagyok szembenézni bármi is következik, mert én vagyok Isis Do’Odrun, a Pók Ház úrnője!
Hajam szoros kontyba tekerve, amibe hátul legyezően elterítve egy feketével futtatott áttetsző tűlfátyol volr beletűzve. Ruhám a hagyományos báli ruha vonalát követte, nagy szoknyával, ami több réteg fehér és krémszínű tüll volt és amit végül egy fekete réteg zárt le. Ez egybe futott a gyönyörű, csipkedíszes felsővel. Ennek vállára szintén tüll került, mely a fejdísz fazonját követte.
A szoknyán rejtett hasíték volt elhelyezve, aminek segítségével hozzáférhettem a combomra erősített tőreimhez, ha szükség lenne rá. Remélem őseim szellemei megóvnak ettől, mert ez azt jelenti, hogy minden elveszett és minden hű emberünk halott.
Kopogtak és tudtam, hogy Dagnir az. Felálltam és az ajtóhoz mentem. Kinyitva fiam már csak a mosolyt láthatta az arcomon.
- Nagyon csinos fiatalembert küldtek értem. – pukkedliztem előtte, aztán megfogtam kinyújtott kezét. – Menjünk édes fiam és mutassuk meg a vendégeknek, hogy milyen a Do’Odrun vendégszeretet.
Felemelt fejjel sétáltam végig a folyosókon, ahol a szemem sarkából láttam, hogy embereink a helyükön állnak élükön a haláláig hűséges Rathal-lal, aki a hátunk mögött haladt. A terem csodás volt régen is, de most ragyogott és a vendégek moraja egyre erősebbé vált.
Aztán beléptünk az ajtón és szemben ott állt az üres trón és a rengeteg ember.
A fiamra néztem és bátorítóan megszorítottam a kezét, miközben a herold bejelentette érkezésünket.
- Hölgyeim és Uraim, a Bál házigazdái, a Pók Ház vezetői, Isis Do’Odrun úrnő és Dagnir Do’Odrun nagyúr!