Bár iszonyú hangok hallatszanak a sötét elf társa és Zaida felől, most még egy pillantást sem vethetek arra, csak reménykedhetek, hogy a következő pillanatban nem kapok egy tőrt a hátamba, hiszen elég nekem a magam baja.
A férfi nem elég, hogy erős mágus, ráadásul képzett, tapasztalt harcos is, így eddig nem igazán sikerült kárt tennem benne.
Még úgy sem, hogy a gyökérben végül is elbotlott, de vagy én nem voltam elég gyorsa, vagy ő volt nagyon gyors, de mire a szablyámmal felé suhintottam, máris hanyatt feküdt és a buzogánnyal védte a támadásomat.
Azonnal csaptam volna oda még egyszer, de újból bevetette sötét mágiáját és én felkiáltottam a belém nyilalló fájdalomtól. Csak azért nem ejtettem el a kardot, mert szinte rágörcsölt a kezem.
Tudtam, hogy halál fia vagyok, csak a szemébe kellett néznem. Aztán megemelte a buzogányt és én felkészültem……de ekkor ugrott közénk egy árnyék és bár fogaim még mindig csikorogtak a kíntól, egy hálás sóhaj szállt fel ajkaimból. Zaida!
Felfogta a nekem szánt ütést és ügyesen tért ki egy másik elől is, aztán védekező állást felvéve megszólította a selfet.
Én egyelőre mozdulni sem bírtam, mágiát használni meg mégannyira sem, így kénytelen voltam csendes szemlélőként várni a következményeket.

Bár a szürke bőrű elszántan harcolt, sorsa egyre jobban megpecsételődött. Úgy tűnik, társát hiába támasztotta fel halottaiból, még így sem tudta visszatartani az oawa nőt. És ő sem tudta maga alá gyűrni a megbénított ellenfelét.
Dühös pillantással meresztette szemeit a harcba avatkozó Zaidára, majd a kérdésére válaszolt őszintén.
- Ki vagy, 's mit akarsz?
-Elmondhatom, de talán jobb dolgod is lenne, mint ork területen minket faggatni. Nem akarod ellátni a sebesült társadat?
*Gúnyos mosoly szaladt a szája szélére, majd beugrott a fák közzé, hogy eltűnjön. Az utolsó pillanatban eresztette el Viridient, hogy a gyógyíthatatlanság átkát küldje rá. Nem tűnik komoly sebnek az arcán a nyílvessző karcolása, de eme sötét bűbáj hatására meg nem szűnik vérezni. Még az egyszerű gyolcsok is hamar átáznak, melyek a sebek varratosodást segítenék elő.
Választaniuk kell a vándoroknak, hiszen a hírvivő sem Awyris erdejében van most, mint legutóbb, mikor komolyabb összecsapások voltak a két tünde nép között. Ha elfogják a katonát, talán rávehetik a rontás levételére, ám ha sokáig üldözik, túl sok időt vesztenek és nem érnek vissza az emberek királyságába, hogy az ottani mágusok segítsenek.
Vajon az oawa gyógyító tud-e mágikus szereket az átok megtörésére? Esetleg már régen halott Viridiel, csak még nem tudja és esélyük sincs tapasztalt varázstudót elérni? De maga a fiatal elfnek küldenek-e az istenek egy sugallatot, hogy a mágia szálai szövődtek testébe és gátolják a felépülését?
Talán a legjobb az lenne, ha megölnék ezt a veszélyes alakot és gyorsan az ork sámánok tudására bíznák az ifjú életét.

A fájdalom kezdett elviselhetetlen lenni és már alig bírtam koncentrálni, tulajdonképpen csak azért voltam még talpon, mert a bénító varázslat úgy tartott.
Azonban azt még láttam, ahogy az a gűnyos vigyor szétterül ellenfelünk arcán és a következő pillanatban már el is tűnt az erdő sűrűjében.
Bár szívesen mondta volna Zaida-nak, hogy ne foglalkozzon velem és inkább ölje meg azt a gyilkost, de egyrészt képtelen voltam megszólalni, másrészt súlyos hiba lett volna egy ilyen ravasz harcost vaktában követni. Akár a következő fa mögött is lesben állhatott.
A következő pillanatban összecsuklottam, mint akiből kihúztak minden erőt. Zaida segítsége nélkül el sem jutottam volna a sátorig. Ez kezdett kísértetiesen hasonlítani a már egyszer átéltekhez, de csak később jöttem rá, hogy ez sokkal súlyosabb.
Tudtam, hogy az oawa nő tapasztalt gyógyító, és az arcomon lévő seben kívül minden horzsolásom be is gyógyította, de ott nem akart elállni a vérzés, akármit is csinált.
Éreztem, hogy a vérveszteség kezd kicsit legyengíteni, de még nem volt vészes, viszont egyáltalán nem lepett meg, amikor felhozta, hogy ez nem lehet más, mint valami varázslat műve. Ez már bennem is felmerült.
- Valószínűleg azé a mocskos sötét elffé. – morogtam sötéten.
Persze nem akartam meghalni, így tettem, amit mondott, lefeküdtem a földre és behunytam a szemem, de éreztem, ahogy a kántálása után melegség és némi nyomás fut végig a seben.
Mikor meghallottam fáradt sóhajtását, felültem és végig húztam a kezem a vágáson, ami még mindig vérzett, de jóval kevésbé.
- Köszönöm a fáradozásodat, Zaida. Nem tudom hogyan köszönhetném meg, hiszen látom mennyit kivett ez belőled. – hajtottam meg előtte a fejem. – Nem állhatunk a sors útjába. – tettem még hozzá halkan.
Ránéztem Zaidára, mikor újból beszélni kezdett és nem mondom, hogy nem lepődtem meg, merre lenne a segítség.
- Az orkokhoz? Nem tudom mennyire jó ötlet ez, tudtommal lepaktáltak a sötét elfekkel és nem biztos, hogy örülnének nekem, vagy nagyon is, csak nem épp gyógyítás céljából. Bár lehet, hogy nyíltan nem állnak melléjük….. – bizonytalanodtam el.
Lehet, hogy csak ez az egy esélyem van, talán érdemes megpróbálni, hiszen mit veszíthetek.
- Ha megyünk, akkor azonban pihenned kell. – mondtam a nőnek határozottan. – Én őrködöm, aludj egyet. Ne félj, ki fogom bírni. – mosolyodtam el keserűen.

A sötét elf katona, hátra hagyva halott beosztottját, az éj leple alatt osont vissza a határaik mögé. Rettegett felettese dühétől, de azzal nyugtatta magát, hogy csak felderítő úton voltak egy tapasztalatlan taknyossal. Fontosabb hírül adni a vándorok utolsó pozícióját, mint egy kétes kimenetelű harcot erőltetni.
A tiszt, aki egy három lábú kisszéken a tábortűz mellett ülve hallgatta végig, rosszalló pillantásokkal méregette csalódást okozó bakáját. Egy ideig csak hallgatott, hátha akar még mentségére felhozni valamit és a buzogányos rettegett, hogy melyik pillanatban fogy el a türelme és vágja belé a kardját.
Miközben ott hallgattak, hirtelen felmordult az őrmester.
-Na, jól van, tizedes! Ha így volt, így volt. Utána kérdezünk.
*A járőrözésből visszatért elhűlt szemekkel bámulta. ~Mit akar ez utána kérdezni?~
*Ám nem sok kapaszkodót kapott. Hamarosan négy társával kísérte felettesét, hogy élőhalott lovaikon vágtassanak azokba az átkozott hegyekbe.

/Még nagyon messze vannak, az estét nyugodtan kijátszhatjátok ketten. Bármit írhattok, másnap délig nem érkeznek meg a határőrök./

Nem éreztem túl jól magam, de Zaida mágikus gyógyítása azért sokat segített, bár nem sikerült teljesen megszüntetnie a vérzést, arra elég volt, hogy lassabb ütemben szivárogjon el belőlem az éltető nedű.
Az is lehet, hogy kissé túl reagáltam az orkokkal való találkozás dolgát, hiszen nem lehettem teljesen biztos abban, amit állítottam és az sem biztos, hogy, ha így is van, a híre már minden eldugott ork faluba eljutott. Meg aztán nem valószínű, hogy pont egy nevenincs erdei tündére fájna a foguk.
Mindenképpen szükség volt azonban arra, hogy Zaida pihenjen, mert láthatóan nagyon sokat kivett belőle ez a nap, az én gyógyításomról már nem is beszélve.
Az volt a legkevesebb, amit felajánlhattam neki, hogy őrzöm az álmát, míg pihen egyet, ezt tettem volna még akkor is, ha nem tudom biztosan, mennyi időm van még hátra, azon kívül volt még egy gyanúm.
- Valószínűleg így is lesz Zaida és még azt is gyanítom, bár nem ismerem a sötét elfek mágiáját, hogy talán ez sem tart örökké. A legtöbb mágia csak bizonyos ideig tartható fenn, vagy az idő vagy a távolság miatt. – mondtam el sejtésemet, mielőtt elvonult volna a sátrába.
A tüzet kicsit megpiszkálva, én a bejárat elé telepedtem és bár nem voltam túl erős, a védőkör meghúzása nem okozott gondot, ezt még egy kölyök is megtudta volna tenni.
Most nem hagytam elkalandozni a gondolataimat, nem szerettem volna, ha még egyszer meglepnek. Népem dalait dúdoltam magamban és igyekeztem éber maradni, míg felkel a nap és Zaida fel nem ébred.

Mivel érzékeimet kiterjesztettem nem okozott gondot az ébrenlét, hiszen jóformán a fűszálak növekedését is hallottam, így persze azonnal érzékeltem, amikor Zaida felébredt és mozgolódni kezdett.
Sóhajtva vettem tudomásul, hogy nem vitte túlzásba, talán aggódott, hogy még sem bírom majd, de nem aludhatott két-három óránál többet és ez nem tudom mennyire volt számára elég, hogy visszanyerje az erejét. Nem ismertem az oawak életritmusát.
Érdeklődve pillantottam hát rá, mikor felbukkant a sátor bejáratánál, de nem tettem szóvá a rövid pihenését, csak engedelmeskedtem az intésének és felállva, odafordítottam a továbbra is vérző arcomat, ami azért jócskán kevésbé nedvedzett, mint addig.
Hűvös érintésétől kissé megborzongtam, de nem éreztem, hogy a láz is gyötörne. Már csak az hiányzott volna!
- Kipihented magad? – néztem rá kérdőn, nem tudva megállni, hiszen már így is sokkal tartoztam neki. – Nem akarom, hogy miattam védtelen és kimerült legyél.
Válaszát minden bizonnyal megjósolhattam volna, hiszen nagyon elhivatottnak tűnt a gyógyítás terén, így nem akadékoskodtam többet, hanem lefeküdtem, elhatározva, hogy ennek fejében az életem árán is megvédem.
- Csak óvatosan haladj, már így is sok időt nyertél nekem. – néztem rá. – Nem kell sok és összezárul. Aztán elmegyek vadászni egyet, hogy ne maradjunk éhesen. Kell az erő, mindkettőnkre ráfér. – jelentettem ki.

Nem szálltam vitába az oawa nővel, hiszen ő biztosan jobban tudja, hogy mire képes és milyen állapotban van hozz és mivel már többször megmentette az életem, teljes bizalommal voltam iránta.
Így aztán félelem nélkül, de egészséges izgalommal hevertem le a pokrócra, ajkaimon egy hangtalan fohásszal, hogy sikerüljön neki és közben ne is essen baja.
- Csak azért aggódom, hogy ne okozzak a szükségesnél több gondot, de az életem bármikor a kezedbe helyezném gondolkodás nélkül. – nyugtattam meg az érzéseim felől.
Éppen ezért nem rémültem meg, mikor a gyógyítás különlegességére utalva mozgatni kezdte a fejemet, mintha labdázna vele, bár tényleg furcsa volt és kissé szédülni is kezdtem, amihez valószínűleg a vérveszteség is hozzájárult.
A roppanás tényleg feszülttét tett egy pillanatra, de a szavai azonnal le is csillapítottak és igyekeztem ellazítani magam, amennyire csak lehetséges volt. Nem akartam megnehezíteni a dolgát, mert gondolom így sem lehetett egy sétagalopp.
Próbáltam az éneklésére koncentrálni, ami elég hipnotikusan hatott azokkal a furcsa ritmusokkal hajlításokkal. Éreztem, ahogy elnehezül a testem és kissé el is álmosodom, de hát egyrészt erre felhívta a figyelmet Zaida, másrészt az őrködés is kivett belőlem, így ezen nem volt min csodálkozni.
Először ezen kívül nem éreztem semmit, aztán mikor a homlokomra tette a kezét, pár perc múlva feszítés és forróság kezdett terjedni a sebnél és körülötte, ami egy pillanatra el feletette velem a mozdulatlanságra vonatkozó figyelmeztetést és izgatottan megmoccantam. Ezt azonban azonnal bénultság követte, amitől egy röpke pillanatra kétség futotta végig rajtam, de ezt azonnal elhessegettem és inkább kifújva a levegőt, ellazultam ismét.
A szívem nagyot dobbant, amikor a torokhangú szó elhagyta a száját, de a felvillanó fény, amitől kis ideig csak sötét foltok ugráltak a szemem előtt, ki is verték a fejemből.
Még egy percig mozdulatlanul feküdtem, igyekezve magamhoz térni és mivel nagy volt a csend aggódva ültem fel, kezem önkéntelen az arcomhoz emelve. A seb eltűnt, legalábbis csak egy vékony, száraz begyógyult heg emlékeztetett csak rá.
Zaida ekkor tornázta fel magát ülő helyzetbe én meg az öröm mellett aggódva néztem rá, de meleg mosolya kissé megnyugtatott.
- Sikerült! Nagy gyógyító vagy Zaida! Köszönöm néked! – ragyogott fel az én mosolyom is. – De nem tudom mivel hálálhatom majd meg neked ezt a sok törődést és segítséget. – sóhajtottam, mert az egészségnél tényleg nincs nagyobb adomány.

/Bocsi, hogy megszakítom az idősort, de leírom délig az elfekkel, ami történt és Viridiel eldönti, hogy vigyem-e a történetet tovább vele vagy lezárja ő is. Úgy is van Toryggal egy folytatása./

Már magasan volt az égen a Nap, mikor az ork földön lovaglók egyike, ki nem rég járt már itt, gyorsan oda ugratott feletteséhez, hogy halk, közönyös szavakkal, maga elé meredve megjegyezze.
-Egyébként a másik leágazás felé találkoztam velük. Az út szélén táboroztak, de erre is van egy rejtett ösvény, amin át lehet kelni a hegy túloldalára.
*Az elől haladó rangidős még csak oda sem fordult. Közel fél percig hagyta őrlődni, ahogy konokul előre nézve haladt tovább, majd -mintha csak egy jelentéktelen közbevetés lenne- horkant fel orr hangon.
-Maga, tizedes, ehhez ideológiailag nem elég képzett.
*Miután jól megaszonta, hűen ugyan azokat a szavakat használva, amit a nála magasabb rangú tisztek szoktak, nehogy eltévessze az értelmét, még egy röpke ideig hagyta érlelni az okosságot a felderítő agyába, miután rá világított a lényegre.
-Alkalmazni kell az új doktrínákat. Felelni kell az új kihívásokra.
*A katona persze borzasztó elégedett volt a válasszal. Ezek az új doktrínák -legyen szó bármiről- csak annyit jelentenek, hogy nem vágják őt két darabba. Ez már jó kezdet, hamarosan még talán arra is fény derül, hogy miben is változott meg a hadsereg.
De nem csak ő volt kíváncsi. A dagadó mellű vezetőjük bizony titkolta magában, hogy fene kíváncsi ő is az új tudására. Uráldur elindulásának napján hívták őket össze szokásos fejtágításra. A hadvezér már nem volt jelen, mikor a hadosztály tisztjeinek eligazítást tartottak az új királyról. No, meg az új doktrínákról, mert hogy ez itt a lényeg, kérem!
Az nap este történt, hogy a már korban jócskán benne lévő őrmester kényelmesen elhelyezkedett a hátsó sorok egyik székében. Tudta jól, hogy a fiatalok előre fognak menni, hogy áhított tekintettel igyák a beszélő minden szavát, ám őneki már volt rutinja ezekben. Sok mindent megért.
Kényelmesen hátra dőlt a karfán és félig lehunyva tartva a szemét pihente át az előadás nagy részét. Jól tudta, hogy a hosszú bevezető nem sokat ér, elég neki az összegzésnél, a parancsok konkretizálásánál figyelnie. Nem érdeklődött már az iránt, miért az az utasítás, ha az ukászt minden felhasználható eszközzel végre kell hajtani.
És az nap hatalmas eszközöket kaptak a kezükbe, többet, mint azt gondolta volna bárki a hadseregben. Az új király valóban elég erős. Hatalma alá vonta az orkokat -vagy azt akarja tenni- és immáron parancsokat osztogathatunk nekik, behatolhatunk a területükre, átjárhatunk rejtőzködés nélkül földjeiken.
Szíve lett volna ketté vágni ezt a mihaszna tizedest, mikor meghallotta a történeteket és hogy pár vándor elől megfutamodott. Ám hálát rebegett magában az imádott démonjainak, hogy ő volt az üti (ügyeletes tiszt) az éjszakán, és hamarabb kipróbálhatja az új játékszerüket, mint azt képzelte.
-Ha erre megyünk tovább, akkor az orkok faluja mellett fogunk elhaladni. -figyelmeztette egy közlegény hátulról, ám csak lelegyintette.
-Nem kell beijedni, itt vagyok veletek! Nem hátrálunk meg, amíg engem láttok.

*Már dél körül járt, mikor belovagoltak a faluba. Mérges, gyanakvó helyiek jöttek elő kunyhóikból, főleg férfiak, hiszen az asszonyok és gyerekek többsége jobbnak látta, ha bent marad egy ideig.
Egyre csak nőtt mögöttük a tömeg, ahogy poroszkáltak előre a főtér felé. Az egyik kunyhóból, mely a többinél kicsit nagyobb és talán díszesebb -de elment még így is egy város széli viskónak a tünde szemében- kijött az ork vezér és hasát düllesztve állt útjába a zevadariaknak.
-Mi szél fújt a vitorla füleitekbe, hogy ide jöttetek?
-Nincs időm a jópofa szótüneménnyidre, csapatfő. -mondta ellentmondást nem tűrően és felemelte jobb kezét- Két emberemet támadták meg a területeteken idegenek és az egyiket megölték. Követelem, hogy adjátok ki nekünk őket és elmegyünk békével. Tiszteletben tartjuk királyaink döntését, hogy ne garázdálkodjunk a ti rovásotokra nálatok.
-És mégis miért kéne tőlünk kérned, ha ez a ti problémátok? Ha elfogjuk, kihallgatjuk. És majd döntünk felettük. Nincs bele szólásotok.
-Fogd fel, ostoba! A világ megváltozott és nekünk alkalmazkodnunk kell az új kihívásokhoz! -büfögte vissza elégedetten a sokat ismételt szavakat.
-És ezt meg neked ki mondta? És mi a fenét akarsz ezzel a másik világgal csinálni?
*Szürke bőre teljesen elvörösödött, mintha igen csak felöntött volna a garatra. Valahogy úgy érezte, hogy most nem kéne elmondani az ezredes és a táborszernagy nevét, akik az új uralkodóról és az új lehetőségekről beszéltek neki. Határozottság, parancskövetés, ez volt ez idáig az út jelző táblája, és egy ilyen kérdésre azonnal tudta a választ. - Ha nála magasabb rangú kérdezte, akkor „Uram, senki uram!” Csak akkor mondta meg az illetékest, ha az a kérdezővel egyenrangú vagy magasabb.
De most ült ott bambán a nyeregben és nem tudta eldönteni, hogy a csodált tisztek hogyan és miként felettesei ennek a falusi jóembernek (illetve orknak). Csak azt tudta, hogy nem hagyhatja szó nélkül, hogy besüljön szerepébe. Lassan, de mint a nekünk rendelt igazi szerelem úszott át agyának rejtett zugaitól egészen a szeméig, hogy lássa is, hogy ez a helyzet az oly ritkán hivatkozott B Doktrína. Vagyis a Végső Megoldás néven is emlegetett.
-Ennek még lesznek következményei! Jelenteni fogom a felettesemnek. -mondta remegő mutató ujjal a törzs vezetőjére mutatva.
-Menj! És jelentsd! Bánom is én. Csak takarodj innen! És tartsd tiszteletben, hogy itt a pastu a törvény! Adj tiszteletet annak, akinek kijár! -intet a másik is dühösen a kezével, hogy elmehetnek.
*Nem tudta az üti, hogy ez a pastu micsoda is. De határozott meggyőződése, hogy EZ NEM ZEVADARI DOKTÍNA! Ez nem illeszkedik bele a hadsereg elképzeléseibe és az új világrendbe.
De egy elméjét megszálló ördög folyton azt suttogta a fülébe, hogy arra az előadás elejére... oda kellett volna figyelnie. Lehet mondtak erről a minekhívjákról valamit a rizsában.

Kis idő múlva, ahogy távoztak a sértődöttek, a főnök össze hívta az embereit és 2-5 fős csapatokra osztva küldte szét őket, hogy fésüljék át a környéket! A hadra fogható emberek felét megtartotta az otthon maradók védelmére, mert tartott attól, hogy ennek az incidensnek következményei lesznek. Ám szerette volna tudni, mégis kik hatoltak be a vidékre.

Talán a királyhoz is eljutott híre és talán szerepet játszott ez a történet is abban, hogy hamarosan útra kell Demertor uralkodó, hogy a sziklás hegyek között összefusson Lorelei Hercegnővel, az erdei tündék trónvárományosával és a nagyvezér középső fiát megölve egy párbajban rendezze a vitás ügyeket a szomszédokkal.

Ám addig is, lassan terjednek a hírek kontinens szerte. Néha egy-egy távoli uralkodóhoz hamarabb eljutnak, mint egy érintett kis faluba, hol ritka látvány a vendég.

/Mint kiderült az írásból, ez még mindig Demrtor visszatérése előtt játszódó játék, csak hosszúra nyúlt az éjszaka./

Zaida nagyon szerény volt, mikor kifejeztem a hálámat és a köszönetemet, hogy megmentett és a rontást is levette rólam, ami valószínűleg a halálommal végződött volna, így az életemmel tartozom neki. Ő azonban olyan békésen mosolygott, mintha csak egy szálkát húzott volna ki a talpamból.
- Köszönöm és bármikor segítségre van szükséged csak hívj! Ha az erdőben vagy meg fogom hallani hívásodat. – hajoltam meg felé még egyszer.
Láttam azért rajta a fáradtságot az elégedettség mellett, hogy sikerrel járt, így csak bólintottam abbéli óhajára, hogy visszafeküdne aludni, pihenni.
- Menj csak, én még élvezem kicsit a csillagfényes éjszakát. – szóltam és még sokáig néztem utána hogy elvonult a sátorba.
Aztán mikor meghallottam békés szuszogását, vetem az íjam és a késem és az erdő segítségét kérve, vadászni indultam. Nem nagyvadra mentem, így hamar sikerült elejtenem egy pár nyulat, amit gyorsan megnyúztam és levelekbe burkoltam, hogy korán reggel, mielőtt gyógyítóm felkel, már finom, friss reggeli várja.
Így aztán Zaida nem talált maga mellett mikor felébredt, viszont csábító illatok kúsztak felé a sátor elől, ahol már készen várta a sült nyúlhús.
Ha megreggeliztünk, a maradékot kétfelé pakoltam és az egyiket az oawa gyógyítónak adtam, majd segítettem mindent összepakolni és legvégül a baráti tüzet is eloltani, bár a mi barátságunk valószínűleg életünk végéig elkísér minket a szívünkben.
Már csak a búcsú maradt hátra, és csodálkozva néztem az értékes ajándékra, amit átnyújtott, hiszen az volt, még párszor megmentheti az életem.
- Tisztelettel elfogadom. - vettem át, mint egy hímes tojást. – De én nem tudom mivel viszonozni neked ezt az értékes italt. – szomorodtam el, de úgy látszik nem is várt ilyesmit, ami a természetéből fakadt és ez tette naggyá.
Mikor homlokon csókolt, kissé megszorítottam a vállát és ahogy eltávolodott, mélyen meghajoltam előtte egyik kezem a hasamnál, a másik a derekamnál.
- Vezessék biztosan lépteidet az ösvények és mutassanak irányt a fák és bokrok, barátom.
Egy darabig még nem mozdultam míg elment, aztán felkaptam a batyumat, óvatosan, vastag levelekbe csomagoltam a kis üveget és elindultam Boko hűlő nyomai után-

//Nagyon köszönöm a játékot, nagyon élveztem. //

/Akkor folytatás a Skypon megbeszéltek alapján/

Viridien útja kanyargós ösvényre vezet a hegyek között. A természet sok mindent elárul neki, ha figyel rá, ám ha elkalandozna figyelme, bizony a csapáson vele szembe jövők hangját még akkor is meghallaná.
Daw és Zab, ahogy egymást hívják beszélgetésükben igen vidám két ork. Most még minden képen, hiszen egyikük nyakában egy frissen elejtett őzzel bandukolnak vissza felé a falujukba. Hogy a törzsfő azt mondta, hogy keressék meg az alakokat, akiről a tiltott vidékről érkezettek beszéltek? Keresik ők, de azt nem kötötték ki, hogy közben nem lehet vadászni!
Íjjal a hátukon, egyikük kezében egy lándzsával épp... igyekeznek lerakni a cuccot oda haza, és majd indulnak ők még újra vissza nyomot olvasni. Csak hát azt mindenkinek be kell látnia, hogy nem futhatnak egy nyurga elf után mázsás súllyal a nyakukon.
Beszélgetésük tárgya még sem ez, hanem a fiatal lányok a faluból.

Nem tudom, hogy a pihenésnek, a Zaida-val való találkozásnak, vagy a gyógyítás utóhatásának köszönhetem, de friss vagyok és optimista, pedig már nem könnyű követni egy kihűlőben lévő nyomot és elég sokszor kerülőt is teszek miatta, de ez sem rontja el a kedvem.
A hasam teli és a levegő hideg ugyan, de tiszta, ezért még ha nem is figyelnék a környezetemre, akkor is meghallanám a két cseppet sem szellőléptű teremtményt, akik a hangjukat sem fogják épp suttogóra.
Ez arra utal, hogy nem tartanak semmitől e vidéken és, ha így van, akkor orkokra tippelek, még mielőtt meglátnám őket.
Semmi kedvem hozzá, hogy magyarázkodnom keljen, még ha esetleg nem is kezelnek ellenségként, ezért gyorsan egy terebélyesebb bokor mögé surranok és mágiámmal még észrevehetetlenebbé válok számukra.
Azonban úgy néz ki, hogy semmi okom az aggodalomra, hiszen láthatóan vadászni voltak és mikor már kiveszem a szavaikat is, hallom, hogy az elmúlt és tervezett hódításaikról cseverésznek, néha-néha hangosan felnevetve egy-két vaskosabb tréfán.
Biztos vagyok benne, hogy nem vesznek észre, nem is igen foglalkoznak a környezetükkel, így aztán türelmesen várom, hogy elhaladjanak, én meg folytathassam az utamat.

Ahogy a két jó barát elhalad a fák és bokrok mellett, melyek ágai óvón hajolnak és takarják be az erdei tündét, hirtelen szipogni kezdenek nagy orrukkal a vadászok.
-Érzed, amit én?
-Igen, csak... Mi ez?
-Talán egy őz. Igen! Határozottan őz szagot érzek.
-Hülye! -vágta kupán társát a másik- Naná, hogy gida szagot érzel, ha itt van a nyakamban. Azt keresd, hogy minek van ilyen kellemes illata.
-Talán... -szagolt újra a levegőbe- Igen, ez egy orgona illata. Határozottan virág szagot érzek.
*Még egy percig szaglásztak, bizony hosszú hatvan másodpercnek bizonyulhatott, ha valaki szemtanúja volt ennek! Majd végre a lándzsás rájött.
-Ez egy nimfa! Emlékszel? Awyris erdejéből amikor a fát hoztuk a ktuun parancsára. Ugyan ilyen szagot éreztem.
*Csillogó szemekkel néztek egymásra. Rögtön ugyan arra gondoltak. A zsákmányt a földre dobták és behatoltak az erdőbe a zöldet zörgetve és kérlelve.
-Gyere elő ártatlan teremtés! Nem akarunk megölni, már van húsunk. Csak ismerkedni akarunk kicsit. Csak ismerkedni akarunk, gyere elő!
*Bár a sűrű növények jól elrejtik, akkor sem veszik észre a futárt, mikor arra a bokorra is rácsapnak egy bottal. De ha nem történik semmi, jobb ha felkészül, hogy hosszú percekig köröz arra felé a két behemót.

Egészen jól elvagyok ott a bokor sűrűjében és türelmesen várom, hogy a két ork legény végre eltávolodjon, mikor nem várt problémám adódik, hiszen kihagytam a számításból ezeknek a népeknek a szaglószervét.
Igaz, hogy nem láthattak belőlem egy fikarcnyit sem, de érezni megéreztek. Először a szavaik alapján arra gyanakodtam, hogy a sült nyúlhús az, amit kiböktek, de bármit is éreztek, már nem tehettem semmit, mert ott álltak alig pár lépésre tőlem és hiába kiváló az álcám, ha megmozdulok, akkor bizony könnyen lelepleződöm, főleg, hogy már figyelmesebben nézelődtek.
Aztán egyre jobban elhűltem, ahogy ezek az ostobák egyre másra fűzték a bolond ötleteiket, túlszárnyalva egymást benne.
~ Óóó Teremtőm! Még, hogy nimfa! Akkor sem ismernétek meg egy nimfát, ha az orrotok előtt táncolna! ~ emeltem égnek a szemem.
Viszont egy cseppet sem volt mulatságos, ahogy ezen felbuzdulva, eléggé felhevülten a képzelgéseiktől, elkezdték felverni az erdőt.
Nem, nem tőlük tartottam, hiszen ha csak véletlenül fejbe nem vágnak, ahogy hadonásznak a botjaikkal, vakon elmennek mellettem, de felriaszthatnak más itt lévőt, aki már nem olyan ostoba, mint ők.
Azt akartam, hogy elhúzzák a seggüket, ezért igyekeztem megnehezíteni a dolgukat, gyökerekbe botlottak, ágak tépték meg őket, a hajukba akaszkodtak, remélve, hogy hamar elmegy a kedvük és mennek végre tovább.

A természet nem kényeztette el a kutakodó ifjoncokat, bár sokan a külsejükről csak annyit mondanának, hogy nem kényeztette el őket már a születésükkor sem!
No, de most nem a külsejükről volt szó, csupán az ágakról, amik minduntalan útban voltak nekik és az egyre szaporodó botlásaikról, miközben az erdei tüneményt keresték. Ám hangjuk és káromkodásaik, melyek egyre inkább fenyegetővé váltak, ha a leány nem jön elő önként, nem csak az erdei fülét ütötte meg, hanem valaki másét is.
Egy öt fős csapat tört elő az ösvény szomszéd oldalán lévő sűrűből és azonnal kifaggatta a két jómadarat.
-Mit kerestek itt? A vezír meg fog nyúzni titeket, hogy lopjátok a napot. Hát nem fogjátok fel még mindig, hogy a hegyes fülű nem viccelt? Vissza fognak jönni temérdeken és követelni fogják rajtunk az... azokat a mi a fenéket!
-Mi csak egy nimfa nyomait keressük, akit láttunk besuhanni ide. -lódította az egyik- Igaz Zab?
*A bűntárs a potyázásban hosszan elnyúlva zöngette a hangszálait, miután kibökte a választ.
-Ja! Épp majdnem átszaladt az úton. Illetve át is szaladt, hiszen láttuk. Nem igaz? -fordult ő segítségül- És utána is eredtünk, hátha nem őt keresik a szürkebőrűek.
-Hát ez meg mi? -förmedt rájuk a kínvallatójuk, mikor meglátta a földön az elejtett állatot.
-Ja, hát az csak az utunkba sétált, oszt' úgy volt, hogy lelőjük.
-Csak azt ne meséld, hogy már majdnem le is lőttétek! Átlátok én rajtatok. Vadászni voltatok, mikor más a feladatotok. -igen mérgesen nézett, hogy kellően felkészítse a hallgatóságot az ítélet kihirdetésére- No, erígyetek', oszt' szedjétek elő nekem azt a nimfát! Én meg elviszem ezt a dögöt, ne is lássam!
*Azzal, alá támasztva, mennyire haragszik a fiúk tettéért, vállára vette a gidát és elindult haza vinni. Az öt kölök már úgy is éhes.
A hat jómadár pedig elindult arra, amerre a hírvivő követte volna a hadúr nyomait. Vajon más utakat választ ez után, vagy halkan utánuk lopódzik?

Bár nem szokásom, de most én is szívesen káromkodnék és küldeném e két majmot melegebb éghajlatra, mivel a mozdulatlan rejtőzésben, már igen csak kezdek megdermedni, de ezek a félnótásak még mindig nem adják fel.
Aztán persze bekövetkezik az, amitől tartottam, hogy más is felfigyel erre az éktelen óbégatásra, ami néha egy felajzott bika képét vetítette elém.
Még szerencse, hogy csak még több magukfélét sikerült odavonzani és nem egy kósza sötét elf csapatot, mert az egyikükkel való találkozás után már ezen sem csodálkoznék.
Így aztán továbbra is mozdulatlanul, csendesen gubbasztok a bokor mélyén, de azért legalább pár fontos információval gazdagodom, ha már ennyi bosszúságot kell elviselnem miattuk.
Szóval a selfek az orkokat uszították ránk és ez csak egyet jelenthet, az a nyomorult, aki előző nap túlélte az összecsapást, nagyon hamar talált segítséget és ez rossz hír. Talán még őrjáratuk is van a közelben és azok nem lesznek ilyen ostobák.
Most azonban szerencsém van, hogy a két dilis felettese egy szavukat se nagyon hiszi, na meg láthatóan eléggé szemez azzal az őzsutával, amelyik most az ösvényen hever.
Az is nekem segít, hogy nem igazán veszik ezt a keresést komolyan, így aztán hamar el is mennek, a magasabb rangú a vadászzsákmánnyal gondolom a falujuk felé, a többi, aki nem volt ilyen szerencsés, meg sajnos pont arra, amerre nekem is vezetett az utam.
~ Talán hamar megunják, amilyen rövid az eszük és nagy a bendőjük. ~ sóhajtok fel reménykedve, aztán kimászok a bokorból.
Töprengek pár percet, aztán követve őket a mágiámmal, hogy mindig tudjam merre járnak, inkább tőlük elegendő távolságot tartva indulok ugyanarra, vigyázva, hogy most szél alatt legyek.

Ahogy a hat bumfordi ment céltalan keresve a sötét elfet megölő idegeneket, a két szégyenpadost csak nem hagyta nyugodni a gondolat, hogy egy gyönyörű leány ringhatna a karjaikban, ha időben észre veszik.
-Te Daw! Vissza kéne mennünk azért a nimfáért.
-Hagyd a fenébe! Már régen elszaladt.
-De Daw! Hátha csak elszaladt és visszamegy! Azt mondják, aki lop, az mindig vissza megy oda.
-De Zab! Az az átkozott nőszemély nem is lopott el semmit.
*Egyik társuk mérgesen fordult hátra.
-Hagyjátok már ezt a nimfa történetet! Oughwarban nincsenek is nimfák!
-De mondom, hogy volt. -erősködött- Láttam a két szememmel.
-Valóban láttad? -állt meg hirtelen az elől haladó.
*Zab csak makacsul bólintott. Nem tudja kiverni a fejéből, hogy ott volt. Bár nem látta, de világosan érezte a zsenge nő szagát, mint azon a nap Awyris erdejébe, mikor az ágak között rájuk szólt egy és visszaparancsolta őket a saját földjeikre. Majdnem ugyan olyan volt a szaga. És haza felé a csapat akkor is egész úton arról beszélt, hogy ilyen gyönyörű teremtés csak is a legendás nimfák lehetnek.
Sosem látott még vonzóbb teremtést. A falubeli lányok mind eltűnnek a mögött az egy mögött. És nem tudott nem rá gondolni.
~Talán utánam jött! Talán szeret ő is engem...
*Nem sok ideje volt ezen rágódni, hiszen egyik csapattársa hirtelen megszólalt.
-Akkor keressük meg, hol láttad aztat átrohanni! A főnök örülni fog egy nimfának. -nyalta meg a szája szélét- Aztat csak van néki lábnyoma! Majd kövessük ottan, bele botolhatunk az elf gyilkosba akkor is, ha épp ott lótunk utáno!

Mikor végre eltűnnek a szemem elől és az ösvényre visszatérve meggyőződöm róla, hogy mind a parancsnokuk, mind a hat szerencsétlenebb, akiknek tovább kell keresgélniük, már látótávolságon kívül van, nagyot sóhajtok.
~ Még szerencse, hogy ezeknek legalább annyira púp a hátukon a selfek parancsa, mint a saját rabszolgáiknak! ~ rázom le magamról azt a pár rám ragadt levelet, amit a rejtőzködéskor rám ragadtak.
A hírek azonban jól jöttek, tudom, hogy még jobban kell ügyelnem, nehogy az ő vagy a sötét elfek járőreibe botoljak, mert ezek szerint ez sem kizárt.
Nem akarok miattuk azonban hatalmas kitérőt tenni, ezért inkább tisztességes távolságot tartva haladok velük párhuzamosan, így persze nem hallom mit beszélnek egymás között, bár a két elsőnek megismert félnótás csevegése után nagyon nem is érdekel.
Egyszerűen nem fér a fejemben, hogy lehet bármit is összetéveszteni egy nimfával, erre is csak egy ilyen agyatlan behemót képes. Így aztán fogalmam sincs róla, hogy még mindig ezen agyalnak, ráadásul még képesek a másik négyet is megbolondítani.
Azt azonban a mágiámmal érzékelem, hogy irányt változtattak és visszafelé haladnak, ami normál esetben azt jelentené számomra, hogy csak megunták a gyaloglást és hazafelé indulnak, de most nem normálisak a körülmények és ez sokkal gyanakvóbbá tesz.
Innen inkább kocogásra váltok, hogy minél messzebb kerüljek tőlük és a természet segíti gyors haladásomat és sima, egyenletes ösvényt nyit, amerre haladok. Bármi is az orkok terve nem tartok tőle, hogy ezen a terepen utolérnének.

A lelkes csapat nagy léptekkel halad visszafelé, hátha még kivehetők a törékeny alak lábnyomai, mikor váratlanul, sokkal előbb, mint hitték volna, meglátják a talajon az árulkodó nyomokat. No, nem a két nimfa-őrült oktondi, de az egyik talpra esett vadász kiszúrja azt, hogy valaki követte őket, még friss a lenyomat a talajon, és hirtelen irányt váltva bevetette magát az erdőbe.
Nos, szabad a gazda. Ki tudja, hogy kire tippeltek? Az tény, hogy nagy szerencséjük volt, hogy Viridiel csak a haladásának segítését kérte a növényektől, nem használta varázs képességét, hogy eltüntesse a figyelmeztető jeleket, amiket hagyott.
Bár még közel sem találtak rá, ám riadó kürt hangja hallatszik a háta mögött és ha nem vigyázz, akkor könnyen a vele szemben érkező három fős ork csapatba rohanhat. Jobb lesz neki, ha mással találkozik össze, ugyanis ebben a csapatban már mindenkinél kard van és harcedzett harcosok.

Kis idő múlva, mikor felhangzanak a kürt szavai és még ha nem is vagyok ork, azt sejtem, hogy ez számomra semmi jót nem jelent, csak akkor verném szívesen egy fába a fejem, hogy ennyire lebecsültem az orkokat. Lehet, hogy az a két bolond ész helyett valami mást kapott a teremtőjétől, de azért nem lett volna szabad általánosítanom és ez lehet, hogy most számomra sokkal, de sokkal jobban megnehezíti a dolgot, ha egyenesen meg nem hiúsítja. És ezért senki mást nem okolhatok, csak saját tapasztalatlanságomat és hamariságomat, amiért első látásra alkottam véleményt.
Persze a természet továbbra is megkönnyítette a haladásomat, de most már nagyon óvatosan kellett ég így is tovamennem, mert a riadó, amit fújtak, mindenkinek felhívta a figyelmét, hogy éberen keressen, mert a közelben vagyok. És természetesen ork területen voltam. Ha hajtóvadászatot indítanak, egy véletlen folytán is felfedezhetnek, vagy kucoroghatok egy fa tetején napokig, akkor aztán már akár vissza is fordulhatok, nem fogom tudni követni a sötét elfet.
Ha meg elfognak és tovább adnak a selfeknek, akkor meg hamarabb a birodalmába jutok, mint szeretném.
Továbbra is rejtőzködve haladok, lehetőleg zajtalanul, és idegenek után kutató mágiám segítségével igyekszem elkerülni, hogy belefussak a vadászokba, azonban ezt is érzem, hogy jó sokan vannak.
- Mi a csuda, egy egész falut a nyakamba ugrasztottak? ~
Nem tudom ki lehetett az a sötét elf, akit majdnem sikerült megölnünk, de úgy látszik elég fontos, hogy meg akarjanak találni. Az állandó rejtőzködés és fürkészés azonban kezdett elfárasztani.

A lomb tünde folytatja az útját, bár jóval óvatosabban, mint eddig. Hiszen nem csak üldözőit, az ő figyelmét is felhívják, hogy a nyomára akadtak. Még szerencse, hogy a természet a pártját fogja, hiszen máskülönben aligha kerülhetné ki a kis csapatokat.
-Gyere már! Nem érünk rá egész nap!
-Jól van na! Csak én nem vagyok olyan gyors, mint ti. -válaszolja a másik hústömeg guggolásából felállva.
-Igyekezz! -suttogja vissza kötekedőn a harmadik- Gyorsan kell körbe zárnunk, mert ha meglép, már teljesen mindegy.
-Jól van na! Csak az én kezem nagyobb, mint a tietek. Azért bújik nálatok olyan könnyen a vége visszafelé.
*Miközben egymást biztatták a minél gyorsabb munkára, a lapáttenyerű is lehajolt megint egy újabb fához, hogy felállítsa az új csapdáját. Vajon az erdeiek levélhordója egy fán lógva találja magát a sok csapda egyikében vagy figyel arra is, hogy megkérdezze az Anya Természetet, hogy miben sántikálnak üldözői?
Valóban nem minden ork keveri, hogy párbajban vérezni, vagy vérbajban pározni... És hogy veszélyes amit művelnek? Könnyen fenn akadhat egy ártatlan állat is ezekben a hurkos cselekben. De majd megeszik őket!