Bár egyelőre gond nélkül kerülgetem a kisebb ork csapatokat, egyre bosszúsabb leszek, hogy ilyen kerülőket kell tennem, ráadásul alig-alig haladok előre valamit.
Már lassan több, mint fél napja fogócskázunk az erdei-hegyi ösvényeket, hol kicsit előbbre jutva, hol hátrafelé, mert mintha az egész vidék tele lenne velük.
Nem kell túl sokat agyalnom rajta, hogy észre vegyem, az a céljuk, hogy fokozatosan bekerítsenek, elég nagy kört húzva körülöttem, hogy beleessem a hálójukba és akkor hiába a rejtőzködő tudomány, ha minden bokrot végig kutatnak, előbb-utóbb rám találnának. Akkor meg harc lesz és nem szívesen ölnék meg közülük egyet sem, mert azzal talán mindent elrontanék. A szavaikból azt vettem ki, hogy nem megölni, csak elfogni akarnak.
Hirtelen bököm ki azt a hurok csapdát, ami szépen elrejtve az avar között várja, hogy belesétáljak. Mondhatnám, hogy szerencsém volt, mert inkább az orkokra koncentrálok, azok hollétét jelzi a mágiám és bár a követni szándékozó utat is megkönnyíti előttem a természet, a csapda attól még ott van, az nem tűnik el.
A hajsza ellenére levigyorodom, ahogy előhúzva a késem elvágom a felrántó zsinórt, mert nem venném a szívemre, ha valami állat sétálna bele helyettem. Aztán szép nagy ívben kerülöm meg a helyet ellenkező irányba, mint ahogy egy csapatot a közelben látok. Aztán már csak egy rántást érzek és máris fejjel lefelé lengedezem egy erősebb ágon, az íjam meg alattam a földön.
Bár még a kezemben a kés, sürget az idő, így a fát kérem meg, hogy eresszen lefelé, kérdés, hogy lesz-e elég időm kiszabadulni.

A kutató csapatok lassan kifogynak a felállítható csapdákból, amikor hirtelen zajt hallanak a sűrűből. Már kezdtek kételkedni, hogy nem-e túljárt az eszükön a titokzatos, de újra lángolni kezdett bennük a préda utáni vágy. Talán most megfogták!
Viridielnek volt ideje, hogy a fa ága leeressze őt és akár a levelek be is takarják őt újra csak elrejtve. Ám a megrongált csapda nem maradt észrevétlen. Ha ismét elrejti magát, akkor elkezdik szisztematikusan átkutatni az összes lehetséges zugot, arra már rájöttek, hogy nem átlagos a rejtőző képessége. Elképzelhető az is, hogy maga fedi fel rejtekhelyét, hiszen az újra nyomra lelt orkok vadul döfködik fegyvereikkel a bokrokat és minden egyebet, ahol lehetséges megbúvót sejtenek. Nem kegyelmeznének még egy málnásba elbújó medvének sem. Éhes pocakjuk arra sarkalja őket, hogy mihamarabb vessenek véget ennek a kutyakomédiának és térjen vissza minden a rendes kerékvágásba. Hiszen kevés az élelem ezen a vidéken és ők már így is elvesztegettek egy fél napot. Az asszonyok igyekeznek oda haza elvégezni azt a munkát, amit csak lehet, ám nekik is be kellene segíteniük, hogy erdei gyümölcsöt szedjenek vagy vizet hozzanak a patakról korsóikkal.
Ha találkoznak az orkok Viridiellel, akkor bizony egyikük igyekszik magához ragadni a szót.
-No, arany tündérem! Ideje lesz kicsit elmesélni, mi járatban erre felé. Nem kell izgulnod, csak szép lassan, nyugodtan! -intette türelemre vigyorogva a széles pengéjű kardja élén végig simítva ujját- És ne veszítsd el közben a fejed!

Nem feltételeztem ennyi ravaszságot ezektől az agyarasoktól, hogy ilyen közel tegyenek le egymástól két csapdát, de lehet, hogy az ellenkező irányba is volt egy, így teljesen mindegy lett volna merre kerülök. De száz szónak is egy a vége, szépen belesétáltam az egyik hurokba.
Sajnos nem voltak annyira messze, hogy abban bízzak nem hallottak meg és bármennyire is tohonyának tűnnek, ilyen gyorsan képtelen lennék elmenekülni előlük, ráadásul a bokám is alaposan megrántottam.
Mire a fa, engedve mágiámnak szépen leereszt a földre, már nem sok időm marad, éppen csak annyi, hogy a késemmel elnyisszantsam a hurkot, hogy lábam vérellátását biztosítsam és elrejtsem magam és a pár lépésre lévő íjam az aljnövényzetben és az avarban.
Senki ember fia nem fedezhetne fel szabad szemmel, de ezek a vadászok most már vérszemet kaptak. Mivel a csapda tönkretételét nem tudtam elrejteni, így tisztában voltak vele, hogy nem állat oldotta azt ki. Ezért aztán hüvelykről hüvelykre vizslatták végig a csapda körüli területet.
Mikor az egyik döfés a fejemtől egy arasznyira fúrt lyukat a földbe, aztán egy másik suhintás pedig eltalálta a bordámat, önkéntelenül húzódtam arrébb, ezzel viszont lőttek az álcámnak.
Egy szál késsel, jó pár felfegyverzett, terjedelmes méretű ork között…….hát nem nagyon ugráltam, inkább bíztam a jó szerencsében, hogy nem a megölésemre kaptak utasítást.
- Mint látod, nem izgulok. – támaszkodtam fel a kezemre óvatosan, de még nem kockáztattam, hogy felálljak. – Nem tudhattam ki jár a nyomomban, ezért rejtőztem el, különben meg futár vagyok és épp a nagy knuut-tól tarok hazafelé az erdőnkbe.
- mondom az féligazságnak megfelelően. Ha nem történik semmi, ami megakadályozna, most már igyekszem felállni és megpróbálni rá tudok-e állni a lábamra, ha futni kellene.

Az agyarasok igen csak hitetlenkedve bámulták a fura szerzetet, hitték is- meg nem is. Ki mondhatja meg, hogy igaz-e amit állít?
No, hamar rá jöttek, nem kell izgulni, hogy napokig arról szól majd az olvasás, kedves érdeklődő, hogy még mindig álltak ott és egymást nézték.
-No, akkor velünk jössz a faluba és meglátjuk mit szól a mesédhez a vezér! -parancsolt rá ellentmondást nem tűrően. Mivel a többieknek is nagyjából ez volt a véleménye -amelyik eljutott odáig, hogy kell neki egy- a csapat igen elégedetten röfögött helyeslően.
Ám az nap este -ha Viridiel nem szökik meg az úton- nagy tanács gyűlt össze a községben. A legtöbb harci érdemet szerzett férfiak és a pajzsszűzek ültek össze a törzsfővel és a sámánnal. Nagy volt a tanakodás, hiszen bármit is döntenek, nagy átkot kockáztatnak meg a falujukra.
-Én azt mondom még mindig, hogy adjuk át a selfeknek, ha vissza jönnek. Ha meg beszari módon elszaladtak és vissza se néznek, akkor meg majd elengedjük.
-A knuut hívta meg vendégnek. Nem szállhatunk szembe a nagyvezír szavával. Nagy szégyen lenne az, ha meghazudtolnánk, amit ő mondott. Ha ugyan tényleg ő adta a szavát a sértetlenségére...
-Ennek így nincs értelme, fogjátok fel! Több napi járás, mire oda-vissza megtesszük az utat és ha a vihar gyermekei ránk szabadulnak, akkor nem fognak megállni, csak mert mi nem értünk vissza. Ugyan ott leszünk. Vagy kiadjuk nekik vagy a földdel teszik egyenlővé a falunkat...
-Hát, ha ugyan vissza jönnek. Valahányszor támadtak, sok évre vonultak vissza. Szerintem ne siessünk, van még idő. Én azt mondom, igen! Kérdezzük csak meg a nagy knuut, hogy ő mit tenne a helyünkbe! Ne döntsünk helyette!
-Ha ilyen jól tudod a regéket, azt is hallhattad, hogy sosem szólítanak fel támadás előtt. Váratlanul jelennek meg és nagy pusztítást végeznek. Mire hadrendbe állnánk, már vissza felé tartanak a határaikon túlra. És oda nem követhetjük őket. Mit teszel majd, ha azt látod, hogy asszonyod nyakát vágták át? Felteszed a kezed és azt mondod, hogy „Bocsi, meggondoltuk magunkat. Inkább mégis kiadnánk a nyurgát.”
*Az utolsó mondatokra felpattant a két férfi és egymásra vetették volna magukat, ha sámán fel nem teszi a két kezét. Eddig csak némán hallgatta, kinek mi a véleménye, ám most szólni kívánt, lassan, méltóság teljesen.
-Igaza van mindannyitoknak. Ezt látni kell. Ha baja esik minden orkok vezetőjének vendégének, akkor soha le nem mossuk magunkról a szégyent. A knuut vendége a mi vendégünk is.
Ám, ha nem adjuk ki a félszigetlakóknak, véres bosszút fognak állni. Soha nem vonhatjuk kétségbe az erejüket és meg kell adni nekik is a tiszteletet, ami kijár.
*Nem egy felmorajló, rosszalló hang hallatszott. Még a harcos nők is sértve érezték magukat, hogy megtiszteljék azokat, akik úgy beszéltek velük, ahogy azt ide jövetelükkor tették.
-Amondó vagyok, ki kell elégítenünk mindkettejük kívánságait. Át kell adnunk a bizonyítékot, hogy megöltük az ellenségüket és vérbosszút álltunk a harcban elesett társukon. És el kell engednünk a fiút.
*Lassan kezdték gyanítani, mit akar mondani az öreg. Talán Viridiel is, aki egy viskóba bezárva hallgathatta a távolból mindezeket, két őrrel az ajtó előtt. Lassan tápászkodott fel az idős ork, hogy számos kíséretével induljon meg eme ideiglenes börtön felé.
-Döntöttünk. Van olyan tárgy, melyről a sötét elfek egyértelműen tudnak azonosítani? Amit ha a véreddel átadunk nekik, bizonyíték a halálodra? Amitől soha nem szabadulnál meg?
*Kis szünetet tartott, és vizsgálta, vajon miféle reakciót váltott ki belőle.
-Csak erre van szükségünk, utána elengedünk. Vidd hírül uralkodódnak a mi törzsfőnk jókívánságait is!

/Ezzel zárok is, ha nem baj./

Úgy látszik a szavaim elérték a kívánt hatást, legalábbis azt, hogy ne akarják elvágni a nyakam azonnal, viszont nem is merték felvállalni a kockázatot, hogy elengedjenek, így ha tetszett, ha nem magukkal vittek a falujukba, ahol egy ablaknyílás nélküli kunyhóban kötöttem ki.
Láthatóan fogoly voltam, de úgy bántak velem, mint egy vendéggel. Kaptam enni és inni, csak éppen a kunyhót nem hagyhattam el, ezt biztosította két markos őr az ajtó előtt.
Mivel minden épkézláb ember, vagyis ork a nagy sátorba gyűlt össze tanácskozásra, volt időm körül nézni és terveket szövögetni, hogyan szököm meg, mert persze semmi kedvem nem volt megvárni, hogy átadjanak a selfeknek, akiktől már biztosan nem fogok tudni meglépni.
Azonban mielőtt még nekiveselkedtem volna, hogy kiássam magam a kunyhóból, vagy valami más módon szökjem meg, megütötték a fülem a tanácskozás szavai és közelebb óvakodva az ajtóhoz, hallgatózni kezdtem, vajon mire jutnak, hiszen hallhatóan nem voltak egységes állásponton, sőt ha jól vettem ki, még majdnem ölre is mentek.
Azért szerencsém volt, hogy pont a vezérüknél voltam előzőleg, és ezt ezért még hihetően is adtam elő, bár azt  akkor sem vártam volna meg, hogy egyikük oda-vissza megjárja az utat és meggyőződjenek szavaim igazságtartalmáról.
Mikor a sámán kezdett beszélni, már csupa fül voltam, hiszen rajta múlt, hogy mi lesz a sorsom. Azonban az nem kerülte el a figyelmem, hogy nem voltak túlságosan elragadtatva legújabb szövetségesüktől. Ez volt az én szerencsém, na meg az, hogy bölcs sámánnal áldotta meg őket az istenük.
Mikor a sámán és a fél falu megjelent az ideiglenes börtönöm előtt, már tudtam mit akar elérni az öreg ork. Elsőnek persze nagyapám íja jutott eszembe, de inkább meghaltam volna, mint, hogy azt átadjam azoknak a gyilkosoknak.
Azonban ez nem is mondott volna semmivel többet nekik, mint az a szablya, amivel megvívtam azzal a sötét elffel, amikor Zaida-val táboroztam. Az az elf biztosan megismeri a furcsán ívelt szablyát és igazolja, hogy az enyém volt.
- Bölcs vagy és kegyes sámán. – bólintottam felé és az egyik ork felé  mutattam, aki elfogott és most az oldalát díszítette a kardom.
- Az bizonyíthatja a sötét elfeknek, hogy tőlem származik és véremmel meg egyik hajfonatommal együtt, biztos meggyőzi őket állításotokról, hogy végeztetek velem. – mosolyodtam el halványan.
Ha a tőröm is visszakapom, akkor megvágom a karomat és bőven mérem a szablyára, majd a hajamból is lemetszek egy fürtöt, amit a markolat alá tekerek.
Mivel az orkok tartják a szavukat, így hamarosan már ismét úton vagyok, bár kard nélkül, de a tőröm és az íjam velem van és ismét Boko nyomába eredhetek.

//Nagyon köszönöm a játékot, nagyszerű volt. //