Név: Rhiya Melizette
Faj: Ember
Nem: Nő
Kor: 26 év
Rang: Királyi mágus
Mágiaszint: Subvenio, következő mágusgenerációs ágazat szerint majd 3. fokozat

Emberhez mérten 174 centijével teljesen átlagos magassággal bír, noha ezt előszeretettel növeli néhány magasított sarkú cipővel, így már-már kitűnve a tömegekből. Ruházkodásában szívesen nyúl a nemesi réteg által hordott színkombinációkhoz és textíliákhoz, az alkalmakra mindig a kelleténél elegánsabban és előkelőbben megjelenve, részben azért, mert a mostanra elért pozíciójában megteheti, valamint szereti ezeket a drága kelméket viselni néhány csinos nyaklánc és fülbevaló társaságában. Szándéka ezzel azonban nem a nagyképűség, magamutogatás vagy feltűnéskeltés, kérkedés, még ha úgy is tűnik; inkább ezzel akarja saját magában is lezárni a múltat, ahol nélkülöznie kellett.
Természetesen ruhatára nem csupán ennyiből áll, és bár nagyrészt a minőségi ruhadarabok találhatók meg szekrényében, tekintettel az esetleges kiküldetésekre és városon kívüli feladatokra, van néhány szettje, amit kifejezetten az utazásra szánt. Ezek jóval olcsóbb darabok lényegesen kevesebb eleganciával, csipkével vagy fodorral, de annál nagyobb kényelmet biztosítanak. Ilyenkor elhagyja a szeretett sarkas cipőjét is, hogy a nehezebb terepeken is alkalmas sima talpú hosszúszárú vagy bokacsizmát vegyen fel a helyére.
Alkatra nincs benne semmi különleges, kissé vékony, de nem sovány, és mivel nem egy harcos, nincsenek látható izmai sem, valamint az állóképessége sem túl kimagasló. Hiányzik belőle az a fajta női finomság, ami a nemesi körre jellemző, minden bizonnyal paraszti származása miatt, ezen felül pedig a mágiahasználat sem arról szólt, hogy kifinomult mozdulatokat tegyen. Ezek miatt gyakorta nyersnek hat egy-egy gesztikulációja, járása és tartása ugyancsak kemény és erős magabiztosságot áraszt, noha hosszú utat tett meg annak érdekében, hogy képes legyen ilyen erélyesen fellépni.
Kezein, ha társaságba megy, állandóan kesztyűt hord, elrejtve ezekkel azokat az égési nyomokat, melyek az erőltetett és túlzásba vitt tűzmágia-gyakorlatoktól keletkeztek, örök nyomot hagyva egész kézfején és alkarján. Éppen ezért, ha nyitottabb ruhában is jár, így például egy ruhaujj nélküli, pántos fölsőben, kesztyűkollekcójából a megfelelő, könyékig érő kesztyűjét húzza fel. Hosszúujjú fölsők esetén megelégszik a sima, rövid nyakú kesztyűkkel is, de mielőtt elhagyná hálószobáját, mindig többször megbizonyosodik arról, hogy ne látszódjon szégyenfoltként kezelt sebesülései.
Haját nagyon sokáig rövidre nyírva hordta, és ezen a szokásán nem nagyon változtatott; már valamennyit növesztette, de a félhosszúnál így sem engedi tovább növekedni, hiába lenne egy nőnek alapvető és már-már elvárt az emberi társadalomban. Időről időre eljár levágatni, igyekezve ápolni jellegzetes hajszínét, mely egy megfoghatatlan árnyalata a vörös és a gesztenyebarna keverékének. Sokan erről ismerik fel, és gyakorta gondolják azt, hogy a mágiahasználat miatt ilyen különös.
Arcát inkább az erősebb vonások jellemzik; egyértelmű ebből is, hogy nem egy olyan családból származik, mely generációk óta jólétben él. Minden felrángatott máz ellenére megtalálhatók rajta az egyszerű parasztokra jellemző keménység és merevség, noha tekintetében jóval több értelmet látni, mint a földön dolgozókéban. Intelligens és okos, tanulékony, viszont szemeiben ugyanúgy ott található a távolságtartásra való figyelmeztetés; hideg és kissé elutasító, szavai közönyösök és élesek, és bárki meggyőződése lehet, hogy senkit nem akar közel engedni magához, melyet távolságtartó hanglejtése és tartása is erősít.

Nem tartják őt túlságosan kedvesnek azok, akik ismerik, és nem is tesz túl sokat annak érdekében, hogy elfogadottá tegye saját személyiségét, még ha mágusként és királyi megbízottként alapvető, de nem kirobbanó elismerésnek örvend. Mindenkivel szemben távolságtartó, szavai többnyire közönyösek, ritkábban ridegek és elutasítóak, gyakran pedig egy kiképzőtiszt pattogósságára és élére emlékeztethet a hanghordozása. Parancsolgató jelleme sem nagyon hagy pozitív visszhangot, és annak ellenére, hogy nem az orrát fennhordós fajta, sokszor arroganciának és nagyképűsködésnek kezelik főnökösködését és magabiztos kiállását. Zord személyisége mögött viszont ott húzódik az erős kötelesség- és felelősségtudat, a precizitás és praktikusságra való törekvés, amely gyakorta csak egy-egy küldetés végén realizálódik másokban. A feladatai során összeszedett és már-már unalmasan fegyelmezett, az őt meghatározó elvek pedig a gyerekkorából hátramaradt eszmékből erednek: nőknek nem jár pozíció, csak a háziasszony szerepe. Dolgozik benne ennek az eszmének a megtörési vágya, szeretné, ha képes lenne kivívni azt a fajta elismerést, amit a felelősségteljes és helyesen szolgáló férfiak olyan könnyen megkapnak, megtéve mindent, hogy ezen az akadályon képes legyen átlendülni.
Nem szereti, ha az érzései befolyásolják a döntéseit, így amennyire lehet, ezeket a háttérbe szorítva tesz a feladatainak eleget, amitől ő nem érzi ezt, de másoktól nem egyszer hallotta vissza a besavanyodott boszorka jelzőt. Ezen felül még csak nem is éppen a legtürelmesebb – a parancsolgatás mellé társuló enyhe türelmetlenség csak fokozza, hogy még kevésbé legyen közkedvelt személyiség, még ha teljesítőképességét sohasem kérdőjelezték meg – vagy ha mégis, hamar bebizonyította, felesleges időpazarlás ezen tűnődni, igenis el tudja látni azokat a feladatokat, amiket egy férfi.
Olieth király felé rendíthetetlen és megkérdőjelezhetetlen hűség irányul; esze ágában sincs elárulni a királyság urát és egyben legjobb barátját, akiért képes lenne bármit megtenni. Személyes segítőjeként meglehetősen nagy nyomás hárul rá, hiszen a katonák és mágusok, alkalmazottak egyaránt nagy elvárással fordulnak felé, ami eleinte nagyon kimerítő volt – mostanra pedig már megszokta, de olyan magányos is emiatt, hiszen a rengeteg felelősség és kötelesség valamelyest elhatárolta őt másoktól. Habár nincs teljesen tudatában ennek és le is söpri a válláról, hajolva meggyőződése felé, miszerint bőségesen elég neki az, ha meg tud felelni az elvárásoknak, ha a király mellett szolgálhat az élete végéig, bizonyos esetekben és bizonyos témáknál felbukkan az ebből eredő szomorúság, gyakorta düh és ingerültség formájában.
Titkolja a karjain lévő égési sebesüléseket, mert tart a megszégyenüléstől, amit a sikertelenség emlékei magukkal hozhatnak, és éppen ezért nem fejtegeti komolyabban, mire képes és mire nem. A magával kapcsolatos kérdésekre eleinte alig-alig adott választ, ám ahogy nőtt a magabiztossága és a magával szembeni elvárásai, az elhatárolódás, úgy kezdtek fogyni az irányába a kérdések, így manapság nem kell füllentenie sem, hogy kevésbé szégyenteljes múltat fessen mások elé.


Egy nyolcgyerekes paraszti család középső gyerekeként jött világra egy Királyöböltől távoli faluban, ahol a családban sokáig egyedül az apja kereste a napi betevőt, míg anyja a sorra születő gyerekeket nevelte a tőle telhető legnagyobb szeretetével és legjobb tudásával. Apja bár keménykézzel bánt velük, betöltve a családfő pozícióját, jó és tisztességes ember volt, aki szerette őt és a testvéreit, így ennél jobb szülőket nem is kívánhatott volna magának, még ha a mélynyomor, amiben éltek, gyakorta keserű szájízt hagyott maga után.
Mióta az eszét tudja, fivérei folyton segítették apjukat a földek megművelésében, szántásban és a termés learatásában, így ők sosem képezték akkora részét gyerekkorának, nővérei pedig igyekezték eltanulni mindazt anyjuktól, amit lehetett, így a főzés, a varrás és takarítás felelősei ők lettek. A ház körüli könnyű munkát is ők csinálták, míg ő egyszerű kiskölyökként leginkább csak játszott az udvarban vagy a faluban, könnyedén barátkozva össze a lakosokkal gyermeki nyitottságával. Elsősorban a helyi fiúcsapatba vegyült, élvezve azt az agresszív játékot, amit űztek, és emiatt állandóan koszosan, eső esetén sarasan és mocskosan ért vissza, amiért anyja rendszeresen megdorgálta.
Mikor még volt idejük, akkor a közeli patakhoz mentek, hogy anyja megmosdassa őt, miközben neki a ruháiból kellett kiöblögetnie a koszt, ha már ő volt a ludas benne. Anyja ilyen alkalmakkor újra és újra felhívta rá a figyelmét, hogy babáznia kéne a többi lánnyal (és hogy milyen szép, irigyelni való babái vannak otthon, amiket a nővérei már nem használnak), nem verekedni, de hallani sem akart róla – vagy mikor rákényszerült, hogy hallgassa, csak fintorgott szülője háta mögött. Mindig is borzasztóan unalmasnak találta a lányok elfoglaltságait, egymás hajának fonogatását, és nem is akarta azt hallgatni, hogy az egyik korabeli gyereknek a nagyanyja mit pletykál össze. Azt sem élvezte, mikor szétcsipkedték az arcát és rángatták a pofiját, azt magyarázva, milyen kis aranyos és milyen szép lányka lesz belőle. A fiúkkal sokkal szórakoztatóbban telt az idő, ők úgy és ott rohangáltak, ahol akartak és nem egyszer riválisosat játszottak, megpróbálva a csapat aktuális ellenséges felét maguk alá gyűrni és kiválasztani egy királyt maguk közül. Még olyan alkalom is akadt, amikor őt választották meg uralkodónak, ilyen élményt meg nem fog kapni a lányok között!
Pár év eltelt, és a fiútársai sorra tűntek el a csapatból, hogy segítsék az apjukat, fivéreiket a földeken vagy állattenyésztésben, az új tagok pedig egyre gyakrabban ráncolták a homlokukat, hogy lányként miért tartózkodik körülöttük. Olyan buta hírek is felrebbentek emiatt, miszerint biztos tetszik neki valaki, és mikor már-már elkezdték ezt komolyan venni mások is, inkább eltávolodott a bandától, csatlakozva nővéreihez, noha leginkább csak duzzogott sértettségében, semmint hasznossá tette magát. Emiatt többet volt otthon – ugyanakkor a faluhatárig így is sokszor elsétált, azon gondolkodva, mi lehet azon túl -, és elkezdett belelátni a családjának igazi életébe, fokozatosan fogva fel, mi is zajlik a neki teljesen megszokott, természetes közegben, ahol nem mindig kerül elég étel az asztalra – sőt.
Nem egyszer hallotta a nővéreit arról beszélgetni, hogy milyen jómódú családba fognak beházasodni és milyen jó dolguk lesz és miféle gazdag úrfinak fogják elcsavarni a fejét, aki majd tejben-vajban füröszti őket úri kényelemben a kemény munkájuk kifizetődéseként. Állandóan versengtek azon, kinek lesz a jobb sora, kinek lesz több gyereke és ki fogja jobban szereti a még életükben sem lévő házastársukat. A gazdagság gondolata számára azonban még nem volt kézzelfogható dolog, hiszen kicsi is volt és nem sok fogalma volt arról, milyen lehet a felsőbb körökben mozogni, így gyakorta érdeklődött testvéreinél, miként kell az elcsípett beszélgetésrészletüket értse. Leginkább azzal példálóztak, hogy sokkal többet ehetnének, hogy nem kéne azon gondolkodni, kinek kelljen lemondania a vacsoráról és nem levest raknának elé mindig, hanem húsokat és zamatos gyümölcsöket, sajtokat a hagymás kenyér helyett.
Mindig összefutott a nyál a szájában, mikor ezt ecsetelték, és azt sikerült kihámoznia a mondandójukból, hogyha több pénzük lenne, akkor nekik is könnyebbek lennének a hétköznapjaik - vagy legalábbis valamivel jobbak. A maga gyerekfejével így kitalálta, hogy segíti bátyjait és apját a földeken, de mikor felvetette az ötletet és követelte, hogy mehessen, az apja nevetve leintette és finoman megpaskolta a feje tetejét, rámutatva nővéreire, hogy inkább még játsszon, és egy-két év múlva kezdje el követni az ő példájukat, hogy olyan jó menyecske és leendő háziasszony legyen, aki után minden korabeli fiú szaladna. Neki nem kell foglalkoznia sem a földekkel, sem azzal, hogy ilyen nehéz munkát végezzen – az a férfiak dolga.
Elbizonytalanodott ennek hatására, mert engedelmeskedni akart az atyai szónak, ugyanakkor nem érezte helyesnek azt sem, hogy csak várjon és üljön, mert hát… A nővérei se csináltak mást, legalábbis nem látta, hogy olyat tennének, ami ténylegesen hozzájárulna a napi betevőhöz. Tagadhatatlan, hogy elvégezték azt a munkát, ami rájuk volt bízva, de a feladatok oroszlánrészében továbbra sem vettek részt, ő pedig bele akart kapcsolódni annak keringésébe, hiszen az értelmezése szerint attól függött, mennyien tölthetik meg a hasukat.
A falu többi családját elnézve a helyzet hasonló volt – a következő napokban igyekezett utánakérdezni másoknál is, hogy mit csinálnak és mit szeretnének. Minduntalan valami hasonló választ kapott, amit otthon hallott: várni, a ház körül tenni-venni, takarítani, mosni, főzni, csevegni a szomszédasszonyokkal, bízni abban, hogy valaki megtalálja őket. Továbbra sem értette, miért ne tehetnének ők is valamit, miért ne dolgozhatnának ők is úgy, akár az apja vagy fivérei és miért kötelesek várni. Képesek lennének ugyanannak a feladatnak az ellátására, nem?
Rengeteget gondolkodott ezen már kicsiként is és egyszerűen nem fért mindez a fejébe.
Tudatosan ugyan nem látta át, de érezte, hogyha követi azt, amit mondanak neki, akkor függni fog mástól, attól az embertől, aki magához veszi, és látva, tapasztalva, hogy jelenleg mi otthonában a helyzet… Hogy csak apja és a fivérei munkálkodnak, míg ők itthon… csinálnak valamit? Annyira helytelennek tűnt, főleg akkor, mikor arra gondolt, ha ő és nővérei egy kicsit többet hozzátennének mindehhez, ha nem lennének csupán a házhoz kötve, akkor talán nekik is nagyobb kényelmük lenne – és nem kéne várni valakire, aki elviszi őket egy jobb életbe.
Rágódott ezen, ahogy a napok és hetek teltek, újra és újra átértékelte a helyzetét, de újra és újra arra jutott, hogy kell valamit tennie. Mikor nem jutott kellő étel az asztalra, eszébe jutott, hogy csinálhatna valamit, mikor valaki éhes maradt és véletlen megkordult a gyomra, ugyanúgy eszébe jutott, hogy tehetne valamit ez ellen, ha hagynák őt dolgozni, legyen akármilyen kicsi vagy akármilyen taknyos, ahogy az idősek szólították őt.
Az egyik nap megelégelte ezt, és egy újabb nélkülözős vacsora során újra követelte, hogy hadd segítsen a földeken, pár év múlva pedig már nem kell senkinek sem éhesen mennie aludni, mert ő is hozzájárulna ehhez munkával. Próbálták őt lebeszélni mindannyian, eleinte csak finoman, hogy ne butáskodjon, továbbra sem ezen kéne törnie a fejét, hanem a jövőjére gondolni és annak érdekében tenni, a beszélgetés azonban egyre hangosabb veszekedéssé fajult. Ő nem hagyta magát, az apja egyre dühösebb lett konoksága miatt, végül ő is elérte a határait, és kiabálva közölte vele, hogy egy nőnek az a feladata, hogy szép legyen, összeházasodjon valakivel, gyerekeket szüljön és a háztartást vezesse – és nem dolgozhat, ők nem jók arra. Folytatta volna a kötekedést, de az első szó után elcsattant élete első atyai pofona, ami égetőn marta az arcát, majd mikor apja a szobájába parancsolta, kirohant a házból, messze a földek irányába, ahova követte őt legfiatalabb bátyja, hogy megvigasztalja őt.
Bár a kedélyek csillapodtak már aznap este, a rákövetkező napok nem voltak kevésbé kellemetlenek – a levegőben volt a kényelmetlenség, az aggodalom és féltés egyaránt, de ő gyorsan leverte ezt magáról. Eldöntötte, hogyha nem engedik őt valahogy hozzájárulni a családi betevőhöz, akkor más utakat keres. A faluban úgyis előfordulnak átutazók, vándorok, néhány elvétett kereskedő, akikkel bár soha nem beszélt és nem is akarta megközelíteni őket - hisz jobb dolga is volt ennél -, megpróbálja. Fejben mindent elhatározott és minden tökéletesnek bizonyult, már csak az első áldozatoknak kellett megérkeznie, akiknek nem fog hiányozni néhány érme, nekik viszont nagyon is a hasznukra lesz.
Az elképzelések kivitelezése meglehetősen nehéznek bizonyult. Újra és újra lebukott, gyakran már akkor, ahogyan az erszényhez nyúlt volna vagy az idegen zsebébe eresztette volna az ujjait, hogy érmék után matasson. Ezek az idegenek egy része csak hangosan felcsattanva és nem túl kedvesen elküldte őt, egy töredékük visszakézből adott neki egy pofont, amitől elesett, majd elrohant. Egy másik részük a kezét megragadva a szüleihez ment, akik sápadozva kértek bocsánatot a tetteiért, később pedig megdorgálták vagy egyenesen megfenyegették azzal, hogy nem kap vacsorát. Először ez megijesztette, de mivel soha nem váltották be ezt az ígéretet, folytatta a kísérletezést egészen addig, míg tényleg meg nem vonták tőle az ételt - mégsem volt benne megbánás. Bár nem aludt jól, elégedett volt annak tudatában, hogy valamelyik testvérére jutott a fejadagja, és ez vitte őt tovább egészen addig, míg meg nem jelent két fekete csuklyás idegen egy-egy lovon.
A házban tartózkodott, mikor feltűntek a faluhatárban, és ő már csak a lovak jellegzetes dobogásának beszűrődő hangjaira figyelt fel. Kíváncsiságtól vezérelve az ablakból kinézett, pont látva, ahogyan a vándorok leugranak hátasaikról, egy pillanatra felfedve a drágának látszó kelméket, amiket viseltek. Látta ebben a lehetőséget, hogy talán most sikerülhet, így izgatottan figyelte a széken térdelve, hova mennek, mit akarnak, de az első házba be is kopogtattak, majd beléptek oda, amint kinyitották az ajtót. Erre kissé elhúzta a száját és már ment volna vissza a dolgára, amit kiosztottak rá, hogy kicsit lekössék a felesleges energiáit, ki is léptek onnan. A szemöldökét ráncolva fordította minden figyelmét feléjük, egyre zavarodottan nézve, miért mennek be, aztán jönnek is ki azonnal, míg végül be nem kopogtattak hozzájuk; majd' kiesett az ablakból, hogy onnét lássa még őket.
A kopogtatásra anyja szalad az ajtóhoz, hogy fogadja a vendégeket, szívélyesen és kedvesen engedte őket beljebb, nővérei pedig elegánsan meghajoltak a belépő köpenyesek előtt, akik közül az egyikük azonnal ránézett. A pillantásuk találkozott, ő pedig teljesen megmerevedve bámulta a mágus szempárát, mely olyan élénken és olyan erőteljes színben csillogott, amilyennel még nem találkozott. Soha nem látott még drágakövet, de az elmondások alapján olyan lehetett, mint annak a férfinak a szemei.
Anyja szólítására kapta fel a fejét, így rögtön leugrott a székről és ő is illendően meghajolt, noha nem tudta levenni a pillantását az idegenéről, aki társával együtt hamar a tárgyra tért, mi járatban vannak erre: mágusokat gyűjtenek és végignézik a falut, majd mennek tovább - persze megvárják a földeken dolgozó fiúkat is, hiszen állításuk szerint közöttük is lehettek potenciális varázstudók. Addig viszont, amíg megérkeztek, megnézték előbb a nővéreit: az idősebb mágus rárakta a kezeit kétoldalt egyik testvére halántékához, feltett neki pár kérdést, majd folytatta másik testvérével. Ő eközben bután nézte a mágus társát, a fiatalabbat, aki érzékelve érdeklődését, ránézett, és erre gyerekesen elkapta a pillantását.
Csak azt fogta fel, hogy őrá került a sor, és mikor a drágakőszemű féltérdre ereszkedett, hogy egyezzen a magasságuk, megfeszülve várta, mit fog csinálni. A halántékához emelt kezekre felhúzta a vállait és becsukta a szemeit, mintha nagy fájdalmai lettek volna, hallotta a háttérben az idősebbnek a javaslatait, de nem igazán fogta fel azok jelentését, kisvártatva pedig nem is ez volt a legfontosabb a számára: különös energia kezdett el terjedni a testében. Erre értetlenül felnézett a mágusra, meglepetten találva szembe magát a mosolyával, és ahogy kiderült, hogy mágus, mindenki teljesen elhűlt a családtagok közül, míg ő teljes értetlenséget mutatott.
Az anyja hirtelen felcsattant és kiküldte a mágusokat, akik arra kérték, gondolja át, és bár a távozásuk után kérdezte anyját, hogy mégis mit jelent mindez, nem volt hajlandó válaszolni és a házból sem engedte ki őt. Az apja hazaérésével anyja félrevonta a férfit, és bár becsukták az ajtót maguk mögött, ez nem állította meg őt abban, hogy ne hallgatózzon, így megtudta, mit rejtegettek előle: elviszik őt mágusnak, ha engedélyt adnak rá a szülei. Viszont amennyire anyja szavai alapján kivette, nem akarta őt elengedni sehova, apjának is ellenérzései voltak a mágusokkal kapcsolatosan, de tudva, hogy ez a családjára nézve milyen előnyökkel járhat... Hogy eggyel kevesebb száj...
Összeszorított fogakkal, de elhagyta a házat, és tudva, hol tartózkodtak a mágusok, megkereste azt az épületet és az ablakon bekukucskálva a meggyőződést követően bekopogtatott a mágusok szobájába - persze az ablakon keresztül. A fiatalabb nem aludt még, valamit írt ilyen késő este is a gyertyafényben, így nem volt nehéz magára vonnia a figyelmet és elmondania, hogy megy, de nem akarja, hogy a szülei megtudják. Bár a férfi hezitált, végül mégis belement, tiszteletben tartva a döntését annak ellenére is, hogy egy gyerek és lány, ami őszintén megdöbbentette őt, az időpont megbeszélését követően pedig visszament a saját otthonába és szobájába. Aludni nem aludt a félelem és izgatottság mellett, nehéz volt nem felébresztenie valamelyik testvérét, hogy megbeszélje velük, és mikor eljött a másnap és elszabadult otthonról arra hivatkozva, találkozna a korabeli gyerekekkel, elment a már bőven a faluhatáron túli találkozóhelyhez, hogy a fiatal mágussal találkozzon, aki a megbeszéltek alapján elviszi őt.
A férfi felrakta őt a lóra, ő pedig mögé pattant, egyik karjával biztosítva, hogy ne essen le a jószág számára kényelmetlen és kiszámíthatatlan mozgásától, szólni pedig sokáig nem szólt a mágus kedves kérdései ellenére sem. Pár nap utazás és több finom tál étel viszont megtörte a jeget, az otthon hátrahagyásának félelme, az új tapasztalatok és a sajnálat, hogy ezt talán soha nem engedhetik meg maguknak testvérei, zokogásra késztette, az őt kísérő mágus pedig kész volt támaszt és oltalmat adni a számára az út során újra és újra. Talán félúton jártak már, mikor elkezdett megnyílni neki, kicsit többet beszélni, érdeklődni, kellemesnek találva a férfi társaságát és megtalálva nála a szülői jelenlét egyfajta nyugalmát, ami erősítette benne a bizalmat és biztonságérzetet. Ez jól jött, mikor megérkeztek a zűrös, hangos és zsúfolt fővárosba - el sem hagyta a férfi közvetlen közelét, aki egy kiadós ebéd után elvitte őt a hatalmas és eleinte ijesztő palotába. Itt a férfi elmagyarázott neki pár dolgot, amit fontos volt tudnia arról, mi is vár rá, segített neki beiratkozni, jelentkezni a képzésre, önszántából hagyva hátra a régi nevét, kísérője segítségével kitalálva egyet, amire innentől hallgathat.
Azonnal találtak neki egy kicsi, üres szobát a mágusok szárnyában, ahol elrendezkedhetett, ám mivel értéktárgya nem volt, nem kellett ezzel vesződnie. Hamar kapott tiszta ruhát, ami a tanulók mindegyikének érkezett, miután a méreteit felvették, és mielőtt nagyon elveszhetett volna az épületben és feladatokban egymaga, a kísérője vissza-visszatért hozzá, segítve őt és tanácsokat adva neki. A tanára ugyan nem lett, de előszeretettel osztotta meg vele a tudását, a mágikus trükköket, amiket elsajátított, hogy könnyebben tudjon használni egy-egy varázslatot, időről időre pedig meglepte ajándékokkal: egy új ruhával vagy új cipővel, de soha nem vett neki lányos dolgokat - kifejezetten az ő kérésére. Azzal sem volt semmi gondja, hogy fiúnak tettette magát és ezért mindig levágatta a haját, teljesen megértve az ellenérzéseit, de finoman vezetgetve őt, hogy más körülmények uralkodnak itt.
A férfi apja helyett apja volt, rengeteget foglalkozott vele: ha félt, megnyugtatta, ha beteg volt, segített a gyógyulásában, ha örült, együtt osztoztak az örömön, szomorúság esetén szintén. A sikeres vizsgákat megünnepelték, ami nem sikerült, ott megkapta a meleg bátorítást és a pótlásra, javításra már együtt készültek fel, felmondatta vele a leckéket és segített abban, miként jegyezheti meg őket, sokszor abszurd példákhoz kötve egy-egy mondatot. Időközönként elmentek a városba enni valamit, vagy mikor a feltételezhető születésnapja volt, elhívta, hogy ne a palota mágusszárnyában legyen megünnepelve, hanem valami olyan helyen, ahol nincs a kötelesség és felelősség nyomása. Borzasztóan nehéz évek voltak, hiszen bele kellett tanulnia a palota és az ottani tanítás hétköznapjaiba, nehéz volt a mágia kezelése, de a drágakőszemű Yenrillel sok akadályon túljutott, még ha nem is a legfényesebb eredményekkel - többnyire közepes eredményekkel zárt, egy-egy tárgyból rosszabbul, másból jobban.
A fiús megjelenést végig megtartotta annak ellenére is, hogy sok máguslánnyal találkozott, akik ugyanúgy nem részesültek másfajta kezeltetésben, neki mégis jobb volt így - még ha a tanárok és néhányak számára nyilvánvaló is volt, hogy lány. Egy idő után aztán nem tudta mindezt takarni, noha a fiús magatartást, hajviselet és öltözködést még ennek ellenére is megtartotta, ami hol játékos cukkolás forrása lett, hol a megtévesztés további fenntartója. Voltak ugyanis olyanok, akik a korai változásai ellenére sem vették észre és továbbra is úgy tekintettek rá, mint fiúra.
Már közeledett a tizedik éve annak, hogy a palotában tartózkodott tanulóként, és ennek jegyében Yenril valami mással készült neki: két lila, csiszolt ékkőből készült fülbevalóval. Eleinte nem akarta hordani, mert túl lányosnak ítélte, és mikor a férfi megpróbálta meggyőzni őt, milyen elegáns és tetszetős látványt ad, be is bizonyította: kivette az egyiket és a saját fülébe helyezte, és mint a barátságuk szimbólumaként ő is a másik fülébe tűzte a másikat - persze miután a megfelelő helyen kilukasztották. Büszkén viselte már, hiszen a neki egyik legkedvesebb személy ugyanúgy viselte, és nem is érezte magát olyan magányosnak sem, mikor elküldték őt az emberi királyságban valahova, mert volt egy olyan tárgy, ami elképzelései szerint összekötötte őket.
Újabb vizsgák és újabb tanulmányokkal teli időszak vette kezdetét, ő pedig keményen küzdött azért, hogy a tűzvarázslatok jobban menjenek neki, de minduntalan sikertelenségbe fulladtak próbálkozásai. A legtöbb tanár már elkezdett lemondani arról, hogy valaha képes lesz elsajátítani ezeket a varázslatokat, viszont Yenril kiküldetésen volt még, így nem segíthetett megugrani ezt az akadályt, ami elősegíthette volna, hogy a következő mágiai szintre léphessen. Gyakorolni gyakorolt valamennyit, hogy szinten tartsa magát, de várta, hogy a férfi adjon majd neki tanácsot, az időt viszont így sem pazarolta el: más tantárgyakat vett elő, hogyha mágiában nem is, de a többiben jól teljesítsen.
Az egyik nap aztán, mikor kopogtattak, rohant is, hogy kinyissa az ajtót és üdvözölje Yenrilt, de mást talált helyette - ismerte őt is látásból, a csillagszemű egyik barátja volt, a szomorú ábrázatának baljóssága azonban súlyos kőként nehezítette a gyomrát, és mikor átadta neki a fülbevalót, mint Yenril utolsó kívánságát, szóban az utolsó szavait, teljesen összetört. A hogyant és a mikéntet alig fogta fel, mikor a társa magyarázni kezdte: rajtaütés volt az útjukon és olyan sebesülést szerzett, amit nem tudtak ellátni, mire viszont gyógyítóhoz értek, már ő se tudott rajta segíteni a vérveszteség miatt. Temetni is azon a környéken temették el, tekintettel a hosszú útra. A férfi még felajánlotta a segítségét és a támogatását, de soha nem élt vele; meglehetősen rövid időre roskadt magába, míg tartott a sokk, aztán hosszú ideig a düh vezette őt. A tehetetlen harag volt az, ami vitte őt tovább, ami vezényelte a mágiát, amit ural, erőt és energiát adott neki, és mivel már nem volt segítsége, kétségbeesetten próbált a saját lábán megállni, elhitetve magával is, hogy érdemes mindarra, amire beosztották. Türelmetlen lett, keserű és önsanyargató, aki addig nem lépett tovább a leckén vagy teendőn, amíg nem sikerült neki - a mágiahasználatnál ugyanúgy. Mivel a tűzvarázslatok adták neki a legnagyobb nehézséget, minden szabadidejét erre szánta, hogy végre elsajátíthassa őket, és nem érdekelte őt, hogy milyen következményei lesznek. Fájtak a kezei, ahogyan a lángok belemartak a bőrébe és a húsába, de folytatta, nem kérve segítséget vagy gyógyítást.
Megváltozott ezen idő alatt, a vidámsága és viszonylagos közvetlensége elveszett, a kényelmes tudásvágyat felváltotta a zabolázatlan haragból fakadó ismeretgyűjtés, hogy jobb legyen, hogy elismertesse magát másokkal. Elkezdte felvállalni, hogy lány, kétségbeesetten akart jobb lenni, de már nem volt benne az a játékos szenvedély, ami Yenril segítsége alatt jellemezte őt.
A hónapok teltek, az eredményei az elméletekből tőle szokatlan módon magassá váltak, noha a tanárok nem pozitívumként élték ezt meg - aggódtak érte, de nem engedte őket közel. A mágiahasználat volt az egyetlen gondja továbbra is, amivel ugyanúgy küzdött, és az egyik ilyen gyakorlással teli napjának sikertelenségeiben fuldokolva szólította meg őt valaki. Nem akart gyengeséget mutatni előtte, így a keménység és elutasítás maszkjával küldte volna el, de a fiatal fiú nem ijedt meg ettől: még kíváncsibb lett. Játszótársat akart magának az állítása szerint és elmondásai alapján nem találta a helyét, gondolta, a szóbeszédeket követve megtalálja őt és barátok lehetnek. Teljesen megrökönyödött a közvetlenségétől és őszinteségétől, szinte már zavarba jött ettől a gyerekes hozzáállástól, és nem tudta őt elzavarni maga mellől - nem is próbálkozott vele túlságosan. Csak hagyta, hogy körülötte legyen és beszélgessenek, hogy újra és újra meglátogassa őt a gyakorlatai során. Sokáig nem mutatkoztak be egymásnak, névtelenül társalogtak, megosztva egymással egyre többet és egyre bizalmasabb eseteket, bár ez elsősorban a fiú kíváncsiságának és tapintatosságának volt köszönhető - megdöbbentően komoly megértéssel kezelte azokat a problémákat, amiket feltárt előtte. Egyáltalán nem tűnt egy elkényeztetett kölyöknek, és talán pont ezért érezte magát annyira kilógónak a többi palotakörüli személy közül, és ami a leginkább megérintette a személyiségében, az az aggodalma volt. Féltette őt, látva a kezeit, onnantól kezdve mindig gyógyítók jelentek meg az otthonában, hogy a sérüléseket a tőlük telhető legjobban ellássák. Egy darabig nem értette, mégis kicsoda ez az úrfi, de gyorsan összekötötte, hogy a gyógyítók jelenlétét ő intézte el valahogyan, így mikor kiderült róla, hogy ő a királyfi, egy kissé eltántorodott, de nem tudott úgy tekinteni rá, mint a várományos uralkodóra, hanem úgy, mint a barátjára vagy inkább az öccsére.
A gyász haragja lassan csitulni és csendesedni látszott, ahogy múlt az idő és az új ismeretsége erősödni kezdett, majd teljesen kialudtak az agresszív lángok, hogy egy keserédes, de békés elfogadássá váljon, megfogadva magának, hogy tenni fog azért, hogy ő legyen a legjobb, és már nem puszta dühből, hanem másért. A királyfi az ismeretségük során rengeteget adott neki, még ha minden bizonnyal a fiú nem is volt tisztában szavai és cselekedetei jelentőségével, de elkötelezte magát. Változtatta a kiemelt tárgyakat, amikkel foglalkozhatott csak azért, hogy ideális legyen a segítségnyújtáshoz a palota területén. Nagy hangsúlyt fektetett a politikai ismeretekre, a belügyekre, udvari etikettre, más fajokkal kapcsolatos ismeretekre, mivel tudta, hogy legjobb mágusként soha nem fog kikerülni a képzőből - de a magába szívható tudást ő is meg tudta tanulni szóról szóra, még ha időigényes is volt a számára.
A mágusképzőt sikeresen végezte el, és ezen idő alatt sem hagyta el Olieth oldalát - rendszeresen találkozott vele és bátorította vagy vigasztalta őt, mikor kellett, osztozott vele a közös örömben és szomorúságban csakúgy, mint azt Yenril is tette vele. Nővérré és védelmezővé akart válni az egyke számára, akihez a hűség és kötelesség láncai kötötték, és nem akarta, hogy csalódjon benne, és ott volt akkor is, mikor Olieth elveszítette az apját. Amennyire tőle tellett, segítette őt, hogy átvészelje a gyász nehéz szakaszát, és mikor épp nem mellette volt, továbbra is mindent megtett azért, hogy még többet tudjon, hiába lett vége a kiképzésének. Többet akart tudni, jobb akart lenni azért, hogy megfeleljen az elvárásoknak - a saját elvárásainak, hogy lerázza magáról azt a régi terhet, ami gyerekkorától kezdve kísérti őt.
Mint Yenril esetében, Oliethnél is érzékelte, nem úgy tekint rá, mint annak idején az apja vagy a többi családtagja, egy beházasodásra megfelelő nőnek, hanem elismerik őt külön, független egyénként, akire lehet támaszkodni. Ez volt az egyik legerősebb kulcsa ismeretségüknek és barátságuknak, ez az elismerés vált azzá a mozgató erővé, amiért tanult és fejlődni próbált, amiért vállalta a több munkát és a kevesebb alvást. Elkötelezettsége nőttön nőtt, és Olieth kötelességeinek könnyítésén kívül nem vágyott már semmire, úgy érezte, megtalálta a helyét, a céljait, az álmait, noha sokak szemében egy alázatos kutyánál nem több a szerepe, ő mégis elégedett a helyével.