Faj: Ork

Nem: Nő

Kor: 32

Becenév: -

Rang: Zsoldos

Mágia szint: -

Aki a külseje alapján ítéli meg, az alaposan melléfoghat. Az alapján ugyanis igencsak ellenszenves, veszélyes, rosszindulatú alaknak tűnik, akit jobb messzire elkerülni. Mosolytalan, komor arc, temérdek csúf heg, sötét kisugárzás - mindtől borsódzik az ember háta.
Egyébként viszont komoly, határozott, céltudatos. Nem érdekli a hatalom, csillogás, pusztán a létbiztonság. Alapos a gondolkodásban, a tettekben, rendíthetetlen a célok elérésében. Amit megígér, minden körülmények között igyekszik megtartani, amibe belefog azt véghez viszi, ha törik, ha szakad. Képes az alázatra, mert a világ rendjét belső törvényként fogadja el. Tudja, hogy a földi világ szabályoknak van alárendelve.
Önfegyelme óriási, ahogy a felelősségtudata is. Testileg és lelkileg is szívós alkat. Egy kissé magának való, hajlamos a munkájába menekülni az érzelmei elől. A kötelességet és a teljesítményt sokszor többre tartja mint az önmegvalósítást.
Pesszimista, ezért jobban küzd mindenért, mint ami elvárható lenne. Humora is fanyar, de ez inkább csak védekezés nála, hogy kellemesen csalódjon. Szereti az embereket próbára tenni és ha a próba nem sikerül akkor sem csalódott, hisz úgysem vár különösebb jót senkitől.
Utálja az érzelmi kitöréseket, az érdekek a fontosak. Gondolatait nehezen tudja kifejezni. Mindezek hátterében az áll, hogy nem akarja magát megmutatni, fél, hogy belélátnak. Nehezen barátkozik, zárkózott lélek, persze ezen szófukarsága és hideglelős kisugárzása sem segít. Szívesebben marad a háttérben, kerüli a reflektorfényt. Visszahúzódottsága azonban nem jelenti azt, hogy ne rendelkezne igen erős akaraterővel, és ne tudna kiállni a maga igazáért. Legnagyobb erényei a tárgyilagosság, a megvesztegethetetlenség, becsületesség, igazságérzet, józanság. Okos, diplomatikus és kitűnő szervezőképességű. Nehezen hozható ki a sodrából, de ha megharagszik, hosszú időre van szüksége, hogy megnyugodjék és megbocsásson, ha egyáltalán képes rá.
Sokat ad a külső méltóságra, a fegyelmezett tartásra. Szorong attól, hogy vagyona elvész, ezért nagyon takarékos, viszont a minőséget, tartósságot hajlandó megfizetni.

A hólyagos fapadlón hangosan koppant a bérgyilkos feje. A kocsma bűzős levegőjét megédesítette a friss vér kipárolgása, íze összegyűlt a számban. Lehajoltam és egy határozott mozdulattal megrántottam a harci bárdot, hogy eleressze a férfi koponyája, mely ettől a mozdulattól ropogva kettéhasadt. Úgy festett, mint egy túlérett kocsánybarack. Leráztam a fegyverről a még forró, vörheny mocskot, s tekintetem végighordoztam a megszeppent csapszéklakókon. Nem akadt új kihívó, de azok a fattyak is elkotródtak, akik korábban botor módon megjegyzést tettek származásomra, őseimre. Biztos voltam benne, hogy érnek majd még sunyi meglepetések mihelyt elhagyom az ivót. Ismertem már a járást errefelé, elfogadtam a fajtám és az emberi söpredék viszonyát.
Helyet foglaltam egy sötétebb sarokban, s végre befejeztem a söröm. Egy pillanatra elmerengtem. Azt hiszem tartottam attól az érzéstől, mely egyre többször kerített hatalmába. Lassan süllyedtem el benne, estem alattomos csapdájába. Tartottam tőle, hogy elérzéktelenedtem. Unatkoztam ugyanis. Érdektelenné váltam volna a világ dolgai iránt? Elvesztettem az ösvényt? Hirtelen nem tudtam mi végre vagyok is én ezen a világon. Mi a célom, mi éltet, van-e értelme egyáltalán bárminek is? Belefásultam az életbe, kiégtem? Őszintén tartottam ettől, hisz érzékeim is halódtak emiatt, éberségem csökkent. Vesztem okozhatta ez az érzelmi posvány. Halott üresség. Három évtizednyi kóborlás, tömény veszteség, vér és hús megtette a magáét. Mióta tudtam, hogy hiába kerestem mindeddig kishúgom, valószínűleg még eltűnésekor jobb létre szenderült utolsó reményem is elillant.
Alkonytájt nekiálltak a felfogadott vándorbárdok, hogy tovább növeljék a tivornyázók zajongását. Talán a duhaj zsibongás, s a harapható füstköd tehetett arról, hogy még senkinek sem szúrt szemet a különös, méregzöld csuklyás alak. A söntéshez lépett, a pultra helyezett egy kis erszényt. Végül a csapos az asztalom felé bökött. A sudár szerzet ügyesen kikerülve a dorbézolókat hozzám lépett. Alakját s arcát tökéletesen takarta hosszú köpenye.
- Te lennél Raghal, a zsoldos? - szólalt meg halkan, s várt. - Csalódtam  – nyitotta újra szóra a száját, mikor rájött, hogy hiába számít válaszra. – Nem volt nehéz téged megtalálni - újra szünetet tartott.
- Talán azt akartam, hogy megtaláljanak – mondtam végre félvállról a korsóm fölött.
- Ostobaság kihívni a sorsot magad ellen, ork nőstény. Vagy talán azt hiszed nincs már mit veszítened?
- Ha így is gondolom, neked semmi közöd hozzá. A kéretlen tanácsok osztogatása helyett pedig fizesd ki a szolgálataim.
- Szóval megszerezted - suttogta áhitattal, s lerogyott az egyik székre.
- Az ár a kétszeresére nőtt - közöltem vele közömbösen. - Hat életet ontottam ki érte - tettem hozzá, bár tudtam, hogy számára lényegtelen az információ. - És azét a bérgyilkosét, akinek a tetemét nemrég vitték ki innen.
- Nem számít - pakolta ki a kis erszényeket az asztalra türelmetlenül. Kezébe nyomtam az asztal alatt a kis csomagot, melynek tartalmát nem ismertem.
- Még egy feladatom lenne a számodra - fogta vissza a hangerejét.
- Újabb útonállás? - érdeklődtem közönyösen, miközben elraktam a bérem.
- Nos, ez inkább... - hajolt közelebb hozzám az asztal fölött. - Mondjuk úgy, hogy testőri feladat.
- Mit kell róla tudnom?
- Az illető fontos személyiség. Mi elvégezzük a piszkos munkát, elvisszük neked, s egy időre rád bízzuk az őrizetét, amíg elcsitulnak a dolgok.
- Az emberrablás nem az én műfajom - vágtam a szavába elfojtott indulattal.
- Ne fogalmazzunk így... - próbálkozott nyájasan, de nem hagytam neki.
- Nem vállalom - jelentettem ki, s távozásom siettetve lehúztam a maradék italom, s kilökve a székem felálltam.
- Várj! - kapott a karom után, hogy megállítson. - Rendben... - adta meg magát hirtelen. - Merényletet terveznek ellene. Ezt megelőzendő egy időre elbújtatjuk a nagyérdemű szeme elől. Igaz, a beleegyezése nélkül, a legnagyobb titokban, de minden az ő érdekében történik. Semmi más feladatod nem lenne, csak vigyázni rá, míg biztonságban hazatérhet.
- Kiről lenne szó? - kérdeztem meg ridegen letekintve rá.
- Nem árulhatom el - felelte, mire kitéptem karom ujjai közül, s elléptem mellette. - Jó, legyen! - szólt utánam. - Tudom, hogy csak fel akarod tornázni az árat, de ülj vissza makacs ork, és mindent elmondok - flegmatikus lassúsággal engedelmeskedtem.
- Az illető Olieth herceg... - amint kiejtette a nevet a száján érzékeim máris jelezték, hogy valami felettébb piszkos ügybe keveredtem. Újfent. Végighallgattam annak dacára, hogy tisztában voltam vele, mit jelentene, ha épp az én, egy ork felügyelete alatt görbülne meg a kis emberherceg egyik hajszála. A legszebb az egészben az volt, hogy talán ezzel az eshetőséggel megbízóim is számoltak. Akármilyen együgyűnek is tartottak, játszottam a tudatlan szerepem, s elvállaltam a megbízást a szokott ár négyszereséért. Ha valóban élve szállítják le nekem a szerencsétlen porontyot, állni fogom a szavam. Nálam jobb testőrt nem is kaphatna a kékvérű kölök, megóvom majd az emberi udvar fertőjétől, bárki is törjön az életére. Aztán úgyis egy lesz közülük, belemar a kézbe, ki megóvta hazug békére épülő életét, akárcsak a fajtársai. Határőr szüleim sorsa ezt belémverte. De egyelőre még védtelen kölyök volt, s ez be kellett vallanom, változtatott kicsit a helyzeten. Megszólalt bennem valami, s miatta birkamód belesétáltam a csapdába, felöltöttem a bűnbak gúnyáját. Hiszen ahogy korábban mondta: úgysem volt már mit vesztenem.