Faj: Erdei elf

Nem: Nő

Kor: 92

Becenév: Yni

Rang: Parancsnok (Athanar Renytallien helyettese)

Mágia szint: Haladók szintje

Arra a kérdésre, hogy milyen vagyok, talán mindenki másként válaszolna. Ami egyértelmű, az a külsőm. Zöld szemeim figyelmesen nézik környezetem. Hajam hosszú, egyenes, vörös szálakból tevődik össze. Talán kicsit barnás, de nem túl észrevehetően. Elől lévő tincseimet fonatokként vezetem hátra, hogy ott egy vékony bőrszalaggal megkötve maradásra bírjam azokat. Öltözetemre a természet színei a jellemzők. Zöld és barna, ez utóbbi főként bőr páncéldarabjaimra igaz és egyéb kiegészítőimre, mint kesztyűk, öv és egyéb ehhez hasonlók. Mivel hajam színe nem a legalkalmasabb a rejtőzködésre, sötétzöld, csuklyás köpenyem mindig karcsú alakom köré terítem. Csuklyáját őrködés közben fejemre hajtom, hogy a lehető legkisebb eséllyel áruljam el helyzetem.
Amit talán nehezebb megfejteni, az a jellemem, hiszen ahány ember, annyiféleképpen viszonyulok hozzájuk. Mindez attól függ, miket éltünk már át együtt. Mindent egybevetve, többnyire határozott, barátságos és segítőkész vagyok. Feladataimat komolyan veszem és a tőlem telhető legjobban igyekszem elvégezni azokat. Örülök annak, ha valaki elismer, vagy megdicsér, még akkor is, ha nem mindig mutatom ki. Tisztemből adódóan nem engedhetem meg magamnak, hogy minden egyes érzelmemet kimutassam, főleg nem egy bizonyos elf felé. Róla nem mondanék többet, ahogyan saját jellemem sem elemezgetném, mert van annál jobb dolgom is. Védenem kell népem erdejét!

Kilencvenkét év nem kevés idő, ugyanakkor az elfek számára nem is oly sok. Jobb esetben még életem felét sem értem el. Annak az életnek a felét, mi Awyris erdejében vette kezdetét. A szüleim mindketten kézművesek. Többnyire edényeket készítenek, meg hasonlókat, melyekhez bár nekem is volt tehetségem, nemigen érdekeltek. Kíváncsi voltam, olykor túlságosan is. Az, hogy egyetlen dolgot tudjak csupán, távol állt tőlem. El akartam sajátítani mindent, ami módomban állt. Látni akartam mindent, amit csak lehetett, még akkor is, ha az a minden csupán népünk erdejének területére esik. Ha engem kérdeztek, nem olyan egyszerű e fák között maradni. Olykor kikívánkozik közülük az ember, remélve, hogy valami olyat ismerhet meg, mit addig csak a fák tetejéről csodálhatott. Így volt ez akkor is, mikor gondtalan kimerészkedtem olyannyira, hogy kellőképp veszélybe is sodorjam magam. Akkor már nagyjából húsz éves lehettem. Úgy véltem mindent láttam már, amit láthattam, csakhogy én többre vágytam. Többet látni, többet tapasztalni… Megismerni az erdőn kívüli világot és annak népeit. Akkor még nem tudtam, hogy azok a népek mennyire ellenségesek. Csupán rémtörténeteket hallottam, melyekről bár tudtam, hogy van igazságalapja, fogalmam sem volt arról, hogy mégis mennyi.
Szinte az erdő legszélső fái voltak azok, melyek közt bolyongtam. Pont akkor, mikor egy sötét elf be akart hatolni területünkre. Esélyem sem volt ellene. Őt is csak akkor vettem észre, mikor először megsebzett. Sikoltozva futottam befelé az erdőbe, remélve, hogy valaki meghallja segélykiáltásaimat, az a nő viszont gyorsabb volt. Pillanatok alatt utolért, hogy aztán hajam után kapva rántson engem a földre, nem kis fájdalmat okozva. Bosszantotta, hogy el akartam futni, az pedig még inkább, hogy cseppnyi kihívást sem jelentettem számára. Addig nemigen érdekeltek a harcok. Ezerszer, vagy még többször meg is bántam, abban a pillanatban, miközben elviseltem fékezhetetlen támadásait. Addig tartott mindez, míg valaki odébb nem taszította, kést állítva oldalába. Három férfi jelent meg népemből, elkergetve a gonosz lényt, engem megmentve. Vezetőjük gyengéden emelt fel, s vett karjaiba, hogy visszavigyen egy gyógyítóhoz, míg társai maradtak őrködni.



A nevét nem tudom. Csak azt tudom, hogy jóval idősebb volt nálam. Talán több mint száz évvel is, mégis, kedvesen mosolygott rám és próbált megnyugtatni. „Semmi baj, most már minden rendben!” suttogta lágyan, én pedig hittem neki. Ott, akkor elhittem szavait, holott tudtam, hogy semmi nincs rendben. Nincs rendben az, hogy ilyen alakok mászkálnak odakint, az pedig még kevésbé van rendjén, hogy be is merészkednek az erdőnkbe. Mi van, ha még többen lesznek? Nem akartam, hogy bárki másnak baja legyen, ahogyan azt most sem akarom.
Miután felépültem, jó ideig nem merészkedtem távol házunktól. Egészen addig, míg szüleim meg nem elégelték mindezt. Azt, hogy lányuk teljesen kifordulva önmagából, elveszítve addigi méretes bátorságát, a házban gubbasszon, és inkább tányérokat készítsen agyagból. Arra, hogy miként viselkedtem akkor, csak akkor jöttem rá, mikor kezdtem visszanyerni saját öntudatom. Jó néhány évembe telt, mik kiképzéssel zajlottak. A szüleim semmi más közelébe nem engedtek, csak íjhoz, nyilakhoz, kardokhoz és könyvekhez, melyek a mágia tanulását segítették elő. Ott ismertem meg jelenlegi felettesem, Athanart is. Egyre csak fejlődtem, bár harcolni még mindig nem állt szándékomban. Ezt nem mertem nagyon híresztelni, inkább csak más dolgokról beszéltem, ha pedig erről volt szó, inkább tereltem. Egészen addig, míg egyszer csak haza nem hozták holtan akkori megmentőmet. Nem mondták, hogy mi történt vele. Bárhogy erősködtem, nem árulták el. Csak annyit mondtak, hogy megtámadták a határt, erről azonban mindenki tudott. Ott veszett, ahogyan sokan mások, kik hosszú évek óta védelmeztek minket. Valami akkor megváltozott bennem. Nem akartam hagyni, hogy több hős vesszen el. Nem akartam hagyni, hogy még többen haljanak meg, azt pedig végképp nem, hogy mások is úgy járjanak, mint én. Bár régen is így gondoltam, a tényleges eltökéltség akkor ért meg bennem.



Egyre keményebben és keményebben edzettem, mígnem én magam is kikerültem a határra, Athanar csapatába. Örültem neki, hogy alá osztottak be. Régen is sokat beszélgettünk. Jó barátok lettünk a férfival, vagy talán még többek is, bár ezzel kapcsolatban még nem találtam választ, ahogyan ő sem adta eddig semmi jelét annak, hogy többek lennénk egymásnak. Azóta azonban együtt küzdünk. Bízik bennem, én is bízom benne, jobban is, mint csapatunk többi tagjában. Hogy mivel érdemeltem ki azt, hogy helyettesévé nevezzen ki, fogalmam sincs. Mindig csak engedelmeskedtem a parancsoknak, vagy azt tettem, amit jónak láttam, szem előtt tartva a célt, hogy megvédjünk másokat. Mikor saját célom és akaratom világossá vált számomra, a magánéletem jóformán háttérbe szorult. Annak ellenére, hogy szépnek mondanak, s annak is tartom magam, nem sok románcban volt részem. Talán ennek ahhoz is köze van, hogy nem érem be akárkivel, na meg ahhoz, hogy nem sokat vagyok otthon. Saját csapattársaimmal nem óhajtok semmit kezdeni. Még ha lenne is egy-két szimpatikus alak, úgy vélem, túlontúl jól ismerem őket. Az egyetlen kivétel talán csapatunk vezetője lenne. Akármilyen régóta is ismerem, benne még nem sikerült csalódnom, holott néha arra vágyom, bárcsak lenne valami. Bárcsak lenne, mert akkor talán világosabban látnék. Olykor tényleg nehezemre esik mellette higgadtnak maradni, holott úgy kellene viselkednem, mindig és mindenkor. Ő a felettesem, nem viselkedhetek úgy előtte, mint egy érzelgős kislány. Az egyszerűen lehetetlen, sőt, ugyanígy lehetetlen mások előtt is úgy viselkednem. Bár néha kikívánkoznának az érzelmek, jobb azokat egyedül töltött pillanatokban kiereszteni, nem pedig mások előtt.
Hogy innentől kezdve mi lesz, azt nem tudom. Én igyekszem tenni a dolgom, úgy, ahogyan azt kell. A dolgom pedig az, hogy védjem azokat, kik e határon belül tartózkodnak.