Sosem jártam még odahaza, az oawák földjén, de sosem sajnálkoztam efölött. Tudom, hogy egyszer oda is eljutok, s azt is, hogy valószínűleg egészen máshogy képzelem el, mint amilyen valójában. Ezért sem sürgetem a találkozást, még nem biztos, hogy készenállok a csalódásra. Addig továbbra is járom a világot, megyek, amerre lábam húz.
A múltamat nézve apámat nem ismertem, nem tudom ki lehetett, anyám nem beszélt sokat róla. Igazából még csak azt sem tudom, hogy testvéreim apja ugyanaz a személy lehet-e? De ez valahogy nem is volt lényegi kérdés. Anyám kitagadott oawa volt, aki egy vándorcirkuszhoz csatlakozott, viszont ne is kérd, nem tudom megmondani azt sem, miért kellett elhagynia övéit. Erről még kevésbé beszélt, sőt, ingerültté vált, ahányszor felhozakodtam a témával, így egy idő múltán már nem is próbálkoztam. Úgy sejtem bátyáim legalább sejthettek valamit a múltról, az idősebb biztosan, mert ő is hasonlóképpen, haragvóan reagált kérdéseimre. De ő mindig is kicsit más volt, mint a többiek.
De hogy akkor anyám egyáltalán miről mesélt nekünk? Legendákról, drámákról, vígjátékokról, verses művekről, világtörténelemről, művészetekről, tudományról. Minden mutatványos, énekes és egyéb jártasságom is tőle szereztem. Hihetetlen mestere volt az ásványoknak, fűféléknek.
Gyermekkorom a cirkuszban telt, rengeteg különböző fajú, lelkű embert ismerhettem meg, s ha úgy vesszük, sok-sok anyám és sok-sok apám volt egyszerre. Főleg azért is, mert anyámnak szokása volt akár hónapokra is eltűnni mellőlünk, hogy saját útját járja. Sosem lehetett előre sejteni mikor megy el, vagy jön haza. Így volt ez két esztendeje is, miután azóta sem tért vissza. De nem aggódom érte, tud vigyázni magára, s majd egyszer összefutunk még talán. De ha mégsem... meg kell tanulni elengedni a dolgokat, személyeket.
Egyébként testvéreim is felvették ezt a szokást, s szép lassan az idők során elhagyták a karavánt. Régen láttam már őket, régebben, mint anyámat, de ilyen ez a vándorélet. Ha a sors úgy akarja, ha dolgunk lesz egymással, találkozni fogunk. Legkisebb gyermekként csak nemrégiben kezdtem el én is kibontani szárnyaim, el-elhagyni vegyes származású közösségünket, s önállóan kalandozni. Az önbizalmam adott, így nem hiszem, hogy ne állnám meg a helyem. Ilyen szempontból jó volt anyám nevelése, hisz arra tanított, hogy mindig legyek képes ellátni magam, megoldani a problémáim, akár egyedül is, hisz másokra nem lehet építkezni. Bármikor elsodorhatja mellőled őket az élet. Egyedül te lehetsz magadnak a biztos pont, így neked kell szilárd lábakon állnod.