Faj: Törp

Nem: Férfi

Kor: 237

Becenév: Tulipán, a bárd

Rang: Közrendű, Énekmondó, Bárd, Csepürágó

Mágia szint: -

Nyisd ki hát a füled és szemed, de aztat a szádat csukjad befelé tacskó, mielőtt belenyomok egy répát, no! Hát nem láttá’ még te sem törpöt jól mondom? Less meg tüzetesen, szépen, lassan mert belefájdul a fejed is! Valóban, ahogy mondod, nem vagyok túl magas, egészen pontosan egyszáz meg negyven és kilenc! Nem sok, de köztünk ez már egész szépnek mondható. Látom, csodálkozol a dús szakállamon is! Ezt az aranyozott drágaságot, selymes arcom és főm díszes koronáját még apámtól örököltem, habár szemem kéke az olyan, no hogy is mondod te, extravagáns a családom fájában.
No mivan tacskó, látom megvagyol illetődve! Ne féljé az öreg Tulipántól, no, hát nem vagyok én olyan gonosz, te, gyere üljé mellém. Nem bántalak én nem tenném aztat senkivel. Szeretek én mindent és mindenkit, habár úgyon tűnhet kicsiként tán furcsa tinektek a modorom, de no, hát ne vessétek az öreg törp szemére. Jót akarok én semmi mást, nincs a szívemben se gyűlölködés sem csúny. De mind igaz, no, nem szokom hazudni soha, kimondom, amit gondolok és eztet sokak nem szívlelik ám, nem bezony!
Egyet akarok én csak, no, az életben, dalolni, zenélni mindenkinek ki egy csöppöt hallgatja a vén törp énekét. Hisz a dalommal igyekszek segíteni ott ahol, tudok, ahol csak tudok, no, tudod, vidámságot hozni a sok rosszba. Ezér is járom én a fődeket, innen oda, ónan ide, dalolva és lantom pengetve, szívesbe. Habár sosenem mondtam én nemet semmilyen, hogyan is mondod te, no, honoráriumra! Ha adnak, én elfogadom, jó vendégkén, ha pedig elzavarnak, hát odébb állok én nyomban. Nem erőszak a disznótor, no, adok, ha vesznek, veszek, ha adnak.
Ígyen élek én, míg erő duzzad karomban, míg ujjaim le tudják fogni lantom húrjait, míg torkom ki nem szárad, no végleg. Ezen lészen Tulipán a bárd nem más!

No tacskó aztat is hallani akarod honnan is jövök? Kedvellek, no, elregélem neked, de figyelmeztetlek, lehet, hogy nem lesz oly érdekes, mint gondolod. De játszok addig is neked a lantomon valamit, ne unjad magad teljesen. Elébb add ide aztat a korsót ottan az asztalról, no, köszönöm, kiszáradtam, iszok egyet és kezdem is.
Lassan már kettőszáz, meg harminc és hét nyara, hogy megszülettem a törpök királyságában, a Raydani hegységben. Igen, no, ez nektek is sok idő, de még az én népem mércéjével sem kevés ám, benne vagyok a korban rendesen. De nem panaszkodom, nem én aztat soha. Szülő apám a neves Ogden Dalgaard nyugodjon békességben. Neves igen, de nem valamiféle hőstett vagy ilyesféle miatt. Egyszerű fegyverkovács volt ő aki még a kereskedők életébe is belekóstolt és mitet adott néki mitet nem az élet, fene jól tudta aza vén kurafi a dogát, no. Oly nagyon, hogy el is kezdett egy olyan, no vállalkozást. Aztat csinálta, hogy sok pénzt gyűjtött és más kereskedőknek adott pézt előre, ha azoknak kellett. Aztat aztán kamatokban kérte vissza, keményen és böcsülettel, de mindig volt szíve is. Nem egy innyen onnyani uzsorásként, szépen nagyban-profizmusban kereskedett már egy idő után a pénzzel. Jól is ment a dolgunk nekünk a poronytoknak! Megvót nekünk, no, mindenünk, amire szükségünk volt. Ruhák, játékok, okítás, minden, amire egy kölök várhat. Az őseink sem voltak velünk gonoszak, szerettek istápótak, védtek minket. Igen Mínket, bizony tíz és még nyóc testvérem van, ám nékem úgy a mondom! Mindaz összes bátyám derék, jóravaló katona vagy mestermunkás lett a maga korára, szépen sorjában, no. Mikor rám érkezett ám az idő a korban és helyben, én biza nem fogtam fegyvert vagy ragadtam szerszámot, de nem ám! Tudod vót nekem a sok bátyám mellett egyetlen árva szem húgom. Egy csodánylatos teremtés vót az én mondom neked, no! Arca, mint a hófehér hegycsúcs, oly tiszta és ragyogásos, a fürtjei én mondom neked veresebbek voltak a lángoknál is, csak úgy lobogott, mint máglya a fitos kis nóczija és tengerkék szemei körül. És a mosolya, hát aztat nem kőrözi le ám semmi ezen világon, no! Tudod tacskó, ez a húgom nékem nagyon kedves vót, és ő is szeretett engem nagyon. Mindig együtt vótunk, játszottunk, mindenfélét, sűve főve. Tudod no, ez a húgom nékem nagyon szerette ha mesétem neki. Már akkórtájt is sokminden történetet szerettem kitalálni, mindenféle mesét, és ő eztet nagyon szerette. Aztán idővel énekelni is megtanutam, mert hát, még ha csepűrágók nincsenek is sokan az törpök dicső nemzedékeik között, attó még minden törpnek tudni kell a bizonyos dalainkat. A húgomnak annak, nagyon tetszett az énekhangom. Mondjuk aztat mások is megmondták, szebb is mint a másoké. Ezért hát a húgom folyton elkezdte vót mindig kérni, hogy énekejjek neki. Én meg énekeltem. Sokat, sokat énekeltem neki. Aztat mondta nékem mindig, hogy az énekem olyan mintha csak a béke lenne. Ő tudod nem szerette a csúnyt meg semmit ami nem szép. Ezért mindig aztat mondta nem helyesli, hogy a bátyáink őlni akarnak, katonáknak, sem fegyvert gyártanak gyilkosoknak. Igaza is vót én egyet is értettem vele, a tisztasága, mint semmi másé megmutatta ezt az igazat no. Azóta is eztet hiszem. Ezért is lett hát no, hogy mikor elérkeztem az korba, hogy életet válasszak, aztat mondtam nem leszek én semmiféle mesterféle vagy gyilkoló. Én már pedig énekmondó akarok lenni, mondtam. Apám aztat mondta rája, hogy hát legyen, vett nékem egy gyönyörű lantot, pont eztet itten amit kezembe látsz és aztat kívánta járjak szerencsével az életben.  Ekkor pedig én elindultam, no, a világba, nem volt már maradásom az otthonomban, a világot kellett járnom, hogy a dalommal mosolyt hozzak és csúnyt űzzek.
Ez vóna hát az én mesém, tacskó, no hozzál nékem még egy sört, no, kiszáradtam, aztán énekelek is néked valami szépet!