Amrekth
//Intenzív káromkodás miatt óvatosan tessék olvasni!//

Nem mondhatja azt, hogy teljesen átéli azt, amiről Freia kezd el neki magyarázni – vagy inkább picsogni? Ő legalább biztonságban volt, és még ha kemény kiképzést is kapott elég fegyelmezett körülmények között, neki nem kellett minden sarokban a veszélyre számítania. Na nem mintha annyira panaszkodhatna, mivel ebben nőtt fel, ez is a megszokott a számára és furcsa is nélküle léteznie, de azért őszintén... Az ő helyében ki ne örülne annak, ha cserélhetne egy Freiához hasonlóval? Akkor inkább a kibaszott szabályok, mint a folytonos éhezés és félelem, hogy a következő pillanatban elvágják a torkát, a nincstelenség és otthontalanság... Aztán, ha eljön az ideje, áthághatja az egészet és felrúghatja mindet. Éppen ezért egy minimális sajnálat nincsen az arcán, de még az érzései sem közt lelhető fel semmiféle részvét, de persze nem kíván versenyezni, kinek rosszabb. Nyilván mindenkinek a saját baja a legrosszabb, sötételfeknél meg pláne telibe van szarva, kinek milyen problémája van, és igazság szerint a sajátja sem érdekli őt már. Ha valami felmerül, megoldja és ennyi, úgy él, ahogy tud és azzal, amivel lehet.
Többször próbál beleszólni és többször kénytelen elhallgatni, ugyanis Freia kicsit megemeli a hangerejét és folytatja, minduntalan belé fojtva a szót. Ez az első pár próbálkozásnál teljesen rendben is van, ám amikor sokadszorra nem jut előrébb a mondandójával, kezd besokallni, mert persze, most nem mondhat semmit, hogy az orra alá dörgölt valamit, most hisztizik, mint ahogyan azt egy kis rib...
Összepréseli az ajkait, mert arra bőven számított, hogy elküldi a jó édes anyjába őt és megvereti, de arra nem, hogy egy ilyen liba módjára fog kiborulni és sírni amiatt, amiért mások meg bármit megadnának – és talán köztük ő is, ha mondjuk öt-hat évvel korábban lenne. Mindenesetre miután hatodjára próbál beleszólni, már besokall, és esze ágában sincs ezt a picsogós libát egy alapos kioktatás nélkül hátrahagyni, büntesse meg vagy sem – ha megpróbál elmenni, akkor úgyis kinyíratja, innentől aztán mindegy, mit tesz. Ha meg annyira kellenek neki a képességei, akkor meg elvereti, nem először történne ez sem.
- CSAK EGY KIBASZOTT PERCRE HAGYJ SZÓHOZ JUTNI, A DÉMONOK BASSZANAK MEG – csap most ő az asztalra idegesen, dühösen nézve a nő szemébe. – Úgy viselkedsz, mint egy hisztis kis erdei picsa! – közli vele ingerülten, és ha továbbra is próbálja félbeszakítani őt, akkor ezt kis üvöltve tolja a képébe, nehogy véletlen ne jusson el a füléig és tudatáig, mit gondol róla. Ez után hagy némi szünetet, végig a nő szemeibe bámulva, igyekezve visszafogni az indulatait, hogyha már kioktat, annak értelmes gondolatai is legyenek.
- Ne várd, hogy megértsem a helyzetedet, mert a hozzám hasonlóak bármelyike ezer örömmel cserélne veled, csak egy szavadba kerülne. A tíz ujjamon se tudnám megszámolni, hányan lesnék és használnák ki ezt, és tudod, miért? Mert kurvára nem parancsolna akkor nekik senki – emelkedik fel, maga mellé ejtve a kezeit. - Királyt a faszom se látta már mióta, Uráldurról ugyanúgy nincs semmi hír egy ideje, a harmadik főhadvezérakárkicsoda meg ugyanúgy rejtélyesen eltűnt. Van egy Al-Nuszra, aki meg mit csinál? A hatalmával visszaélve baszogatja a katonáit és kinyírja azt, aki pislogni mer a jelenlétében – tárja elé azt, amit ő tud mindenféle kocsmai beszélgetésekből és ilyen-olyan társalgások kihallgatásából, mert bár nem érdeklik az ilyen információk, jobb kellően informáltnak lenni, hogy tudja, mi a következő lépése. - Egy kibaszott légiónak a vezetője vagy, a szellemekre már, Freia, és itt sírsz, hogy nincs hatalmad és nem marad fenn a neved. A katonáidat hallva már régen nem azon a szinten vagy, mint amit hiszel, egyikük se mer megközelíteni, és nem csodálom, miért. Annyira eltökélten követed a céljaidat, hogy közben elfelejtettél magad köré nézni és kicsit nevetni azon, ha vannak idióták a környezetedben. – Nem, véletlenül sem magára céloz, egy kicsit sem a korábbi büntetésének enyhítése jár a fejében, dehogy. – Ugyan a mágusok vezetőjéről se hallottam már mióta, de nyisd már ki a szemed, az is egy nő! A kémek vezetője? Szintén! Meg az az idióta dezertőr Dreyndra is a légiója vezetője volt és az is nő, és bár Isis, Uráldurnak a felesége nem vezet sokszor, amikor az a drága Első Lord eltakarodik valahova baszni egyet, felgyűri a ruhaujját és ugyanúgy vezet. Ezekre a nőkre MINDENKI emlékszik és MINDENKI ismeri őket, Dreyndrát kivéve pedig el is ismerik őket – tárja szét méltatlankodva a kezeit. - Nem tudom, mi a faszomról beszélsz ezzel a házassággal meg ilyenekkel is, mert tény, hogy szeretik az ilyeneket eltervezni és politikailag nézni a dolgokat, de könyörgöm, vedd már észre, hogy harcos vagy és így van választásod. Ki a faszom tart még vissza, hogy a saját belátásod szerint cselekedj? Saját magad, senki más – ül vissza a helyére, megdörzsölgetve a homlokát és becsukva a szemét, mintha komoly fejfájása lenne ettől az egésztől. – Azt hiszed, elvárások vannak az irányodban, pedig te tartozol elvárással az alattad lévők irányába. Vezető vagy, nem? Akkor meg ne picsogj, hanem szedd össze magad, mert a sötételfeknél az erősek maradnak fenn, nem a gyenge kukacok és picsogós libák – sóhajtja. - Te döntöd el a saját sorsodat már, mert nincs, aki neked parancsoljon, nem a saját területeden a saját seregedben. A rangodból már csak az verhet le, aki nálad erősebb, de ahogy észrevettem, tisztelnek és a seggnyaló tábornokaid nem fognak ellened fordulni. Házasságra pedig szerintem már régen nem számítanak, ha annyira házasítani akarnának, már lenne egy palid és az vezetné a katonáidat – könyököl a szék karfájára, ökölbe szorított kezén támasztva a fejét. - Az önsajnáltatás és önsiratás helyett meg keress inkább szövetségeseket a sötételfek között és ismertesd el velük, hogy te független és erős vagy, és akár kezdhetnéd a Pók Házzal, Uráldur távollétében jó esélyeid vannak – dob be egy ötletet is. - Eddig képes voltál erősnek mutatni magad, szóval nem értem, egy hozzám hasonló szarrágó bohóc miatt miért omlottál össze.

Nem lep meg, hogy zavarni kezdi az, hogy elnyomom a szavait. Hiszen hát mindig ahhoz volt szokva, hogy elmondja amit akar, nem gondolva semmire és senkire aztán meg néz, mint borjú a hentesre. Igen lehet, hogy igaza van abban, hogy lépnem kell és már jó helyen vagyok, és tetszik, hogy így látja, mert hát én nem látom kívülről, hogy mégis hogyan látnak engem a selfjeim. Egy picit lesütött fejjel hallgatom végig mindazt, amit mond, néha a szavai hallatán még egy apró mosoly is megjelenik az arcomon, de ezt lehet nem is látja, főleg, mert olyan szögben van a fejem. A szavai megint mélyre hatolnak és ha nem tudnám, hogy mi a helyzet... ha több bort ittam volna vagy valami, akkor lehet, hogy már nekiestem volna, dühömben, vagy örömömben kitudja...
-Látod, pont ezért hívtalak ide, mert erre szükségem volt már...-nézek fel rá a tekintetemmel, megtörölve az arcomat.-Ahogy mondtad is, senki nem merne velem így beszélni, ami bizonyos fokig rendben is van, de pont emiatt nem kapom meg azokat a szavakat, amiket most tőled. Szükségem volt rá azt hiszem, és emiatt köszönettel is tartozom.-persze azt sem felejtem el, hogy miket árult el megint nekem, de ez most mellékes.- Senkinek nem mondtam még el azt, amit most neked, és hidd el, most nagy megkönnyebbülést érzek, meg hát elmondtad azt is, hogy hogyan látnak engem a többiek...-néztem megint bele a szemeibe őszintén, szinte már-már eufórikus érzéssel voltam tele, attól, hogy elmondhattam, ami már évek óta nyomta a szívemet.-Mondhatni, te vagy az egyetlen barátom, nem szolgám, katonám, tábornokom, tanácsadóm... de szerintem te be sem látod, hogy milyen kedvezményezett helyzetben vagy.-állok fel az asztaltól előredőlve, hogy afelett átnyúlva érte egy apró csókot nyomjak az arcára.-Tudom, most furának tűnhet ez az egész, de szerintem... Áhh! Menj látni sem akarlak!-mosolygok rá, majd vissza sem ülve a székre megyek a páncélom felé, először felvéve az alkarvédőket, megvárva, hogy vajon mond-e valamit erre az egészre, vagy tényleg elmegy. Lehet ostobaság volt részemről, de azt hiszem, hogy most megújult erővel nézhetek a dolgok elébe, és tényleg szükségem lenne egy jó kis őzsültre is!

Amrekth

Vet egy némileg értetlen pillantást Freiára, mikor ennek az egésznek a szükségességét említi. Egészen eddig inkább a saját szövegelésével foglalkozott és azzal, hogy ne kapjon agyvérzést, mert ez túl sok komolyság volt a számára – a feje már így is fáj, annyit kellett gondolkodnia. Valószínűleg megpróbál ez után kunyerálni egy kis erős piát valakitől, az a minimum, ami ennek az átvészeléséhez kell, ráadásul ettől a ponttól nem is csodálkozik egyáltalán azon, miért rebesgetik, milyen borzasztó a házas élet. Atyaég, egy ilyen hisztit elviselni időről időre...! Most még jobban a futó kapcsolatok mellett áll.
- Köszönet a pofátlanságomért és az emiatti kifakadásért? – néz rá úgy, mintha valami gusztustalanságról lenne szó, fintorog és húzza a száját. – Akkor már inkább a csodálatos jelenlétemet és ellenállhatatlan természetemet emeld ki – simítja hátra a haját a homlokából egy igazi díva módjára, magára gondolva rögtön öntelten elvigyorodva, mert hát nincs nála szebb és jobb. Nyilván. A nő következő szavaira és pillantására viszont elbizonytalanodik, és a tekintetében lévő túlzott örömtől talán meg is rémül egy kissé. Na jó, azért attól távol áll, de érezhetően fut gerincén végig a hideg, mert elképesztően idegen a banya arcáról ilyeneket leolvasni, na és ami utána következik! A démonokra, mi történik?!
Mielőtt tiltakozhatna, hogy mennyire rossz ötlet a barátjának fogadni őt – arról nem is beszélve, hogy nála ez a fogalom nem létezik -, már rángatják is az asztalhoz, mire kelletlenül enged, végül teljesen leforrázva és megilletődötten huppan vissza a helyére a puszi után. Úgy bámul Freiára, mintha valami szellemet látna, a teljes zavar és értetlenség uralja őt, ráfogva a képére ott, ahol a banya megpuszilta őt. A száját nyitja, hogy szóljon valamit, miközben a másik kezét szinte már vádlón emeli, hogy mutogasson Freiára, aztán mivel maga se tudja, mégis mi a fenét kéne ebben mondania, hezitálásból fakadóan becsukja a száját, de utána újra kinyitja.
- Te...! – mutat rá a nőre, aztán, mintha valami nevetséges eszelőst próbálna utánozni, úgy nevet. – Te aztán... – Nem, mégsem megy a gondolatai megfogalmazása, mert nincsen; képtelen bármit is kibökni, ami értelmes lenne, szóval feláll a székéből, még mindig Freiát nézve téve távolodó lépéseket a sátor kijárata felé, hiszen elbocsátotta, de úgy figyeli a nőt, mintha valami vadállat lenne, aki a következő óvatlan pillanatban a torkát feltépi. – Eeeehhz még bőven nem elég, hogy kiengesztelj a szent és sérthetetlen tökeim ilyen módú bántalmazásáért! – mondja teljes bizonytalansággal, de aztán, mint valami zavarban lévő gyerek, a lehető leggyorsabban lép ki a sátorból, meg is állva a bejáratánál, bámulva maga elé, hátha friss levegőn képes feldolgozni a nő hirtelen változását, de legfőképp elhinni, hogy ez meg is történt, de nem sikerül.
Mielőtt ténylegesen távozna, még kezével megint megemeli a bejáratot, visszanézve rá egy undok ábrázattal. – És mi az, hogy látni se akarsz? Csodálatosságomat mindenki látni akarja! – jelenti ki duzzogva, aztán kihajol, és még mielőtt visszahajtaná a sátor bejáratát, egy halvány mosollyal néz a banyára, hogy aztán fejét csóválva induljon körbe a táborban, nevetve magában azon, hogy egy suttyó tolvajnak kellett kiokatnia egy jóval tanultabb és idősebb hadvezért, mert hát biztos, hogy nem egy korosztályba tartoznak. Legalább kétszer vagy háromszor olyan idős, mint ő...
...azt meg inkább el is felejti, hogy nem volt még pasival...

//Mivel Viri jelezte, hogy le vagy tojva, az asszony fontosabb, ezért én foglalkoztatlak egy rövid kiegészítéssel //

Altevar jócskán később érkezik, már a tábortüzet is bőven összeraktad és meggyújtottad. Valószínűleg elhúzódott a társasággal a csevegése, és amilyen rámenősnek és marasztalónak tűntek, nem is lehet akkora csoda, hogy így történt. Egy idő után aztán feltűnik az alakja a sátrak közül, már a mozgásából sugárzik a kimerültség, de hogy a mai csata vagy a beszélgetés fárasztotta le jobban, azt nehéz lenne megmondani - vélhetően az utóbbi, mert előtte nem volt ennyire leharcolt állapotban a szörnyekkel való nehéz küzdelem ellenére sem.
Amíg közelebb nem ér, addig fáradtan bámulja a környéket, legfőképp talán a saját lábát, mielőtt megbotlana valamiben vagy a saját lábában, és ha Viridiel még ott van a saját kis tábora mellett, akkor biccent felé. Megáll egy kissé, hogy összeszedje a felszereléseit és magára rántsa azt, amire éppen szüksége van, még megköszönve neki a korábbi invitációt, lépegetve aztán tovább az irányodba. Meglátva téged a lobogó lángoknál elmosolyodik, bár még így is látható rajta a kimerültség, és éppen ezért már-már hanyagul dobja le magát és a felszereléseit melléd, a kezedbe nyomva a kulacsot, amit még azért adtál neki, hogy valami alkoholos itókát szerezzen. Kinyitva aés beleszagolva érződik, hogy a kívánt rumod van benne.
- Tessék, a fiúk  nem voltak túl bőkezűek, szóval eltartott egy darabig, mire sikerült kikunyerálnom – nevet halkan. – Meg közben a vállsérülésem is bekötözte egy gyakorlott gyógyító – mutatja meg neked, és már látványra egész biztatónak tűnik; szépen simul a vállához a tiszta kötés, már-már szoros, de csak annyira, amennyire szükséges. – Elvileg holnapra már meg se fogom érezni, szóval mehetek harcolni a szörnyek ellen holnap is. Azt hiszem, szerencsések vagyunk, hogy összegyűltünk ennyien és a sérüléseket tehetséges mágusok és nagy tudású gyógyfüvesek látják el – mondja némi megkönnyebbült elégedettséggel, ahogy a távolabbi sátrakat fürkészi, pillantását aztán rád emeli egy csibészes mosollyal. – Csak nem kellemetlen volt a társaság, hogy nem maradtál? – vigyorog, finoman biccentve az erdeiek tábora felé, hogy hallomásból ne legyen azért teljesen egyértelmű, kikre gondol.
Ételt egyelőre nem hozott, hiszen egy, legfeljebb két órája volt ebéd, és a maga részéről eléggé jóllakott, de este majd szívesen szerez és kunyerál még egy kis extra adagot, ha úgy kívánod, de addig még van néhány óra, amit elcseverészhettek.

Joavan nosztalgiázása azért csavar egyet a szívemen, hiszen néha elfelejtkezem róla, milyen kapcsolat fűzte a feleségemhez és ilyenkor nem mondom azt, hogy nem támad fel bennem a féltékenység.
De, ahogy mondta…..két évtized telt el azóta és azt jól tudom, hogy Lash még szívesen verné laposra, ha alkalma adódna rá………
Ezért végül szó nélkül hagyom a szavait egy sóhajjal, mert azt sem mondhatom, hogy nem tudom miről beszél.
A holnapi nap terveit csendesen hallgatom, mert ez mutatja majd, hogy mikor lesz ránk szükség, na meg én nem vagyok a sereghez szokva, hogy tudjam, hogyan mennek a szervezések, hiszen ha kell én általában egyénileg vívom meg a csatáimat, nem kell más helyzetén gondolkoznom.
Aztán meg bármennyire is ellenérzéseim vannak a sötét elfek ittlétével kapcsolatban, azt – ha nehezemre is esik, - el kell ismernem, a képességük most, ezekkel a szörnyekkel szemben, jól jön, hiszen csökkenthetik a veszteségeinket. A mágusok a falak lerombolása közben védtelenek lesznek, mert minden energiájukat a varázslatukra kell, hogy fordítsák és, ahogy Joavan elmondja addig mi sem mehetünk közelebb.
Úgy véltem a terv hallatán, hogy a fiatal király a lehető legkisebb áldozattal próbálja megnyerni ezt a csatát, figyel arra, hogy mindenki azt végezze el belőle, ami a képességeinek a legjobban megfelel.
Én legalábbis nem tudnék semmibe belekötni…….
Joavan végül elcsendesül, míg befalatozza a felkínált húst, nagyon elmerül a gondolataiba, míg az enyémek a duzzogó kedvesem körül jártak, néha-néha körbejártatva a szemem, hátha meglátom valahol. Igyekszem megnyugtatni magam, hogy tud vigyázni magára, különben is egy gyógyítót mindenki tisztelettel kezel, hisz az élete múlhat rajta.
Meglepődve nézek a férfire, amikor végül hossza hallgatás után megszólal. Egy halvány mosollyal bólintok neki.
- Én meg remélem, hogy egyszer megbocsát neked, azt hiszem már elég idő telt el mindkettőtöknek.
Mikor láthatóan elhatározza magát, hogy elmenjen, nem tartom vissza, én is készülődni kezdek, mert meg akarom keresni, megbántott szerelmemet, ideje kiengesztelni.
- Igen, jó ha tud róla, hogy ezek nem csak agyatlan szörnyek.
Már a nyársakat és a maradék húst pakolom el, amikor Isabella megjelenik a holmijáért.
- Nem kell elmenned Izi, Lash nem mindig ilyen, csak most…….ő is feszült és ……ááá…….szóval ne haragudj, ha mégis kellene valami, csak szólj és a barátod is…… - biccentettem felé.
Néha én is elfáradok abban, hogy a várandósság miatti érzelmek hullámain lavírozzak és elsimítsam a konfliktusokat, amit szerelmem időnkénti nyersessége előidéz. De még bőven lesz benne részem, ezért végül ezt az egészet a háttérbe szorítom és megedzem magam a következő beszélgetésünkre.
Altevar csendes érkezését és távozását csak egy pár jókívánságokkal toldom meg a holnapi csatára nézve. Aztán jöhet a neheze, hiszen tudom, hogy megint túltoltam és az aggódás miatt magam ellen beszélve, akasztottam ki kedvesem. Pedig én tényleg …..igyekszem……
Aztán végül még sem kell mennem sehová, pedig megint feltámad bennem az aggódás, hiszen már majdnem besötétedett…….Lash bukkan del egy csomó holmival, amit gondolom a szekerünktől hozott el.
Nem szól hozzám, sőt…..rám sem néz…..
Mellé telepedtem és a tüzet kezdtem piszkálni zavartan. Mondanom kellett valamit, hiszen végül is én hibáztam, csak………
- Nézd Lash…… - sóhajtottam végül. – Bocsáss meg, tudom, hogy ezt már jó párszor megbeszéltük és el kell ismerned az utóbbi időben egészen jól ment a dolog, nem ,…..nem fogtalak vissza, vagy ilyesmi, de az a ….szörny, ott a barlangban és most itt……Nem láttad, hogy mit művelt veled! – fakadtam ki. – Legszívesebben csomagolnék és elmennék, messze vinnélek innen, főleg, hogy most már ott dobog benned egy új élet, a gyermekünkké. És azt is értsd meg, hogy én sem dobnám el az életemet könnyedén, pont azért mert szeretlek és a babát is szeretem, de én ilyen voltam ez előtt is, téged viszont csak belerángattalak a saját világomba. – lendültem bele és egyre jobban hadartam, de aztán visszafogtam magam. – Igen, tudom, hogy szerinted hibáztam, de belátom, hogy nem ígérhetem meg, hogy nem fogom újra és újra beleesni ebbe a hibába. Ahogy most is, akkor is el fogom ismerni, hogy igazad van, csak azt kérem, hogy ezért ne …..ne neheztelj rám. Holnap csatába megyek és nem akarom, hogy haraggal váljunk el………..
Úgy vélem nem könnyű éjszaka elé nézünk és ha esetleg nem hallotta volna, elmondom neki a Joavantól megtudott holnapi terveket is.

Irreálisan gyorsan tekeredett az idő körülöttem, miután faképnél hagytam a pasikat. Persze nem érdekeltek ők engem, közönséges banditák és fosztogatók pfff. Semmi jó nincs bennük, brutálisak és egyszerűek, nem úgy, mint a kalózok. A kalóz élet igazi csoda a sima fosztogatókhoz képest, hiszen a végtelen tengeren rögtön látják, ha érkeznek a támadók nemigaz? Mondjuk a másik része is izgalmas, hiszen ha találkozik is a két hajó, még nincs eldőlve melyik nyeri meg. Hiszen lehetnek többen, ügyesebbek és hadd ne soroljam végig.
Szóval nem keveredem aljanépekkel. A tábor felé veszem az irányt, ahol Viridiel szólít meg:-Á, nem szó sincs erről, csak kicsit jobbnak érzem, ha szabadabb a levegő, olyan feszült és kellemetlen a táborban mindenki hangulata, így jobb ha picit arrébb megyek, ahol nincs ez a nyomás. De köszönöm!-indultam el magára hagyva a férfit, előre is sajnálva, hogy a neje mit fog vele művelni, amíg a poronty ki nem csúszik onnan ahonnan. Lépkedve előre a célig letelepedve és tüzet rakva pihentem egy picit, így egy kis ideig magányosan üldögélek az új tűznél jól kiengedve a gőzt magamban, főleg azon gondolkodva, hogy a kalóz mivoltom, hogy a fenébe került ide. Nem sokára feltűnik Altevar is, bár kicsit most mintha kimerült lenne.
-Ohh köszönöm igazán aranyos vagy! És örülök, hogy rendbetették, bár azt hittem a tündepáros elintézi...-kortyoltam bele az új friss nedübe, amely torkomon végigmart egy kicsit, de csak pont annyira, hogy jól essen, majd arcomon rögtön meg is éreztem a kellemes meleget, amit ilyenkor szoktam.-Nem tudom én úgy hallottam nem sok szükség lesz ránk holnap, vagyis inkább az elején nem... Elvileg a mágusok majd babrálnak valami csiribú-csiribát aztán nem tudom... De igazad van legalább jó ellátást kapunk.-mosolygok rá nyújtva neki a kulacsot, hogy tartson velem a részegedés igen kívánatos és élvezetes útján.-Tarts velem te is, tudod szokták mondani, hogy csak ökör iszik magában.-aztán kicsit elterülve az egyre melegebb lángok mellett leveszem a kendőt a fejemről, hogy kiengedjem a hajamat is.-Hát az a baj, hogy valahányszor velük vagyok elkezd valahogy egyre szorítóbb lenni a légkör... Nem tudom a nő valahogy olyan agresszív velem, még azután is, hogy elnézést kértem tőle, azért, mert hát... nem is csináltam semmit kábé. Te nem érezted? Aztán meg jött az a kitudja ki... és hát tudod mi történt, kicsit sok volt a mai nap így egyszerre.... Nem erre vagyok kitalálva, hogy egy ostromban részt vegyek, inkább az osonás és trükközés... ez csak egy mészárszék...-ittam bele megint a rumba, ha visszakaptam Altevartól.

Mivel Viridiel a jelek szerint nem eredt utána és a természet sem árulkodott neki arról, hogy mostanában fel-alá járkált volna a táborban, feltételezi, hogy a tábortüzüknél maradt. Kellemetlenkedve, de attól még továbbra is dühösen lépegetve indul meg visszafele, magával rángatva néhány ruhadarabot, mert szándékában áll tartani a sértett csendben létet, ha már mondani úgyis felesleges bármit is.
A táborukhoz való érkezéssel rögtön a fekvő griffhez sétál morcosan és duzzogva, ledobálva a hozott cuccokat, néhányat odébb rakva, egy másikat kiterítve, és már telepedne le a nagy csendben, mikor Viridiel veszi a bátorságot, hogy megszólaljon. Meg is áll a mozdulata közepén, de még mindig nem néz rá férjére, csak mereven maga elé, a szavak gördülésével aztán egyre inkább oldalra, míg bele nem köthet valamibe. Akkor ugyanis megacélozza magát és frusztráltan kotyog bele a monológ közepébe.
- Jól ment, mert ha mentünk is valahova, nem járt szinte semekkora veszéllyel – szúrja közbe udvariatlanul, ám mély, gyomorgörcsös és félelemmel telt hallgatásba kezd, mikor ezek után a szörnyet felemlegeti párja. Szinte semmire nem emlékszik arról a napról; csak azt tudja, hogy borzalmas volt, mint ahogyan a felépülésének ideje is. Nem emlékszik arra, félt-e bármikor jobban, mint akkor, abban az időben – egyedül az a hideg sötétség rémlik fel neki, amiből nem tudott szabadulni, ahogy bilincsként tartotta őt valami vissza, majd ebből menekülve egy egészen másfajta környezet vette őt körül. Az is olyan megfoghatatlan volt és álomszerű, és ha nem szenvedett volna talán két hétig az ágyban az égési sérülései miatt – amik közül még a jobbján lévő legfeketébb foltok is eltűntek nyomtalanul -, talán nem is hinné el, hogy megtörtént. Viszont...
...viszont nem tudja félretenni azt, hogy megérti őt... Megérti a férjét, a féltését, megérti, miért érzi azt, amit, de ő is ugyanezekkel küzd, csak éppen ezt jelenleg a saját dühe elnyomja, mert úgy érzi, jobban tudják nála, mit kell tennie és mire képes. Mintha... Mintha próbálnák védeni teljesen feleslegesen, mert így is és úgy is veszélyben lesz, akkor már miért ne lehetne amellett, akin segíthet is...?
Mivel háttal van Viridielnek, így nem láthatja, de egyre bűntudatosabbá válik az ábrázata, elgondolkodva, talán nem kellett volna így reagálnia, talán ő maga is túlzott, de nem képes felmérni ebben az állapotában, hogy mi a túlzás és mi nem. Annyira nehéz elválasztani ezeket, nem tudja, mi a határvonala, mert az érzései egyszerűen kicsúsznak az ujjai közül és kontrollálhatatlanul uralkodnak rajta, mikor melyik érzelmének támad dominálhatnékja.
- Mész?! – csattan fel ingerülten. – Megyünk! Azt hiszed, hogy hátramaradok?! – fordul meg idegesen, ökölbe szorított kezekkel. – Azt hiszed, hogy itt maradok a táborban, ahol jóformán ugyanúgy veszély leselkedik rám, akárcsak a város romjai közt?! – tárja szét méltatlankodva és hitetlenkedve a kezét. – Mindig azt érzem ilyenkor, hogy szerinted nem tudok semmit! Hogy csak azért, mert gyógyító az elsődleges foglalkozásom, máshoz nem is értek! Ilyenkor mindig csak te létezel, hogy majd te elintézed, majd te kezedbe veszed az ügyet, majd te átvállalod... Ma is mi történt? Megsebesültél és összeestél a mezőn, és ki tudja, mégis mi a fene miatt történt ez is és ki tudja, mi lett volna, ha nem lépek közbe szinte azonnal...! – csuklik el a hangja, ahogy önkéntelenül is belegondol a vészjósló végkimenetelbe, és visszafordul inkább szájához kapott kézzel, észre sem véve, hogy a griff vesz egy mély levegőt; valószínűleg valamiféle beletörődés jeleként. A saját zavaros gondolatai most túlságosan lekötik ehhez, mert nem is Viridielre haragszik igazán, hanem inkább a helyzetre, erre az egészre, arra, hogy a várandósság teljesen kifordítja őt önmagából időnként és képtelen kordában tartani az érzelmeit, a legapróbb dolgokat is túlreagálva. Persze ez most nem olyan apró dolog, ami felett szemet kellett volna egyébként is hunynia, ez olyan, ami ellen felszólalt volna gyerek nélkül is.
...talán...
Egy darabig csak áll ott bután, gondolkodva, mégis mit mondhatna, miként fogalmazhatná meg a gondolatait és érzéseit, azokat, amik valósak és nem csupán a hangulatingadozásoknak köszönhetőek, de ez is nehéz. Elvakult mindettől, vak attól, hogy ennyire védeni próbálják őt a saját kárukra, és bosszantja az is, hogy lenézésként kezeli ezt a fajta túlzott óvást. Nem mintha bármikor is szerette volna, ha ennyire mentesíteni akarják mindentől, és meg is kéne értenie, hogy jelenleg miért van ez, csak... Annyira nehéz, hiszen már a helyzet elképzelésére belekeseredik. Nem akar semmiképpen sem egyedül nevelni, nem akarja, hogy Viridielnek baja essen, nem akarja, hogy itt nyomorodjon meg, mint várhatóan sok más katona. Ő gyógyító, de nem az a fajta, aki megmenti a menthetőt, ő azonnal akar tenni, azonnal segíteni, hogy ne csupán a menthetőt mentse, hanem annál többet...
- Tudom, hogy nem dobnád el, de ugyanazok vonatkoznak rád is, mint rám. Nem vagyunk sem sebezhetetlenek, sem halhatatlanok – mondja csendesen, a mondata végeztével összepréselt ajkakkal, ahogy a torkát szorítja a keserűség. – Tudom, hogy nem vagyok közelharcos, tudom azt is, hogy a fegyverekhez soha az életben nem lesz semmiféle érzékem és tehetségem, mert Természet Anya úgy döntött, hogy az erre való készségemet inkább meg se adja – folytatja elvékonyodó és reszkető hangon, nagy erőfeszítéssel fogva vissza a könnyeit, hogy ennyire nem örökölt semmit a fegyverhasználathoz.
– Csak te is értsd meg, hogy ugyanúgy féltelek... – fordul meg lassan, suttogva ejtve ki a szavakat, és ha tudna, akkor sem lenne képes dühösen nézni Viridielre. Haragszik rá, haragudott rá, de a hangjában lévő őszinteség mindent megbocsáttat vele, hiszen ezért szereti őt, az őszinteségéért, ami újra és újra lebontja azokat a falakat, amit dühvel emelt maga köré. Erőtlenné és gyengévé teszik őt ezek a mondatok, a visszahúzódó és bocsánatkérő hangzása, a benne lévő tehetetlenség, és mintha ezektől csak realizálná, hogy Viridiel sem másabb, mint ő; ugyanúgy függ a saját érzéseitől is, a belső világától, és ugyanúgy a legjobbat akarja neki, még ha tényleg nem is mindig a legjobb módon fejezi ezt ki. Akárcsak ő, aki ugyanúgy jót akar, de ha ellenkeznek, akkor nem megbeszéli, hanem inkább dühösen elviharzik, mert neki sem megy...
A féltéssel járó könnyek lassan találnak és elindulnak lefelé, miközben üldögélő párját fürkészi, végül óvatos mozdulatokkal telepedve le mellé. Könyörgő és vizesen csillogó szemekkel néz a férfiéba úgy, mintha válaszokat keresne fel nem tett kérdéseire, a miértekre.
– Tudom, hogy nem lehet kockázatok nélkül végrehajtani mindezt, de legalább az egyértelmű veszélybe ne akarj beugorni, ahol nem lesz segítséged. Mágus ide vagy oda, a városban még mindig nem lesz egyetlen tagja sem a seregnek akkor, amikor nagyon rossz esetben a hátas lezuhan... Így kérlek... – emeli meg a kezét, finoman érintve párja arcához a kezét. – Együtt, emlékszel...? – fogja meg aztán a kezét, rászorítva arra. – Együtt meg tudjuk csinálni, de nem külön-külön... És... bízz bennem egy kicsit, hogy képes vagyok megvédeni magamat és a gyermekünket ha nem is harccal, de azzal, hogy hátrébb maradok valamivel, de nem teljesen és elérhetetlenül hátul... Támogatni akarlak, és nem azzal a tudattal várakozni, hogy talán azon múlik az életed, én ott voltam-e vagy sem... És ha én megsérülök, te tudnál rajtam egyedül segíteni azonnal a gyógyító könnyekkel – emeli meg maga felé a férfi közrefogott kezét, és egy pillanatra a torkán akad a szó. – Félek egyedül... – suttogja. – Félek, hogy... hogy nem lesz kit hazavárjak..., hogy beleőrülök a saját félelmeimbe...

Lilith

Ahogy haladunk befele a városba szépen óvatos léptekkel, egyszer csak arra leszek figyelmes hogy egy szomszédos csoportból már repül is valaki, akit leérkezése pillanatában szép is kapnak teljesen. Kellemes hangzással meg fűszerezve a dolgot, bár ezt lehet egyedül én találom kellemesnek mind démon.

Majd engem is eltalál valami arról az oldalról amerre kevesebb figyelmet szenteltem, nem repülök talán annyira messzíre de az biztos hogy a csoportomtól elégé távol értem földet. Az elöttem meg jelenő valamit ami így orvba támadott lassan azon kiváltság éri hogy ő lesz az első áldozatom ezen a csata mezőn. A lény talán 4-5 méter hosszú és olyan 2-3 méter magasnak mondható első ránézésre, míg testét fekete pikkelyek fakóbarna bőr és egy igen ronda elsőre rókára emlékeztető feje jóval hosszabbra nyúlik, és 4 igen csak nagyranőtt szemfoggával mosolyog rám, a hártyás szárnyai pedig meg magyarázzák miként kapott ki a tömegből.
Mire felállok a földről, addigra ő is harcra kész állapotban vicsorít rám, talán azt remélve hogy ezzel meg rémíthet, az üvöltését pedig ahhoz tudnám hasonlítani ahogy halandók csontján sétálok vagy ahogy ők maguk éllezik fegyvereiket egy csata előtt persze jóval erősebben, így téve ezt elviselhetetlenné egy szinten. Majd felkészítem az első támadásomat ellene, egy tűzladát hajítok felé ezzel próbálva hatalmas sérülést okozni neki.
A szörny meglepően gyorsabb mind amire a méreteiből számítottam ki is kerülte a felé hajított varázslatott majd hírtelen landolt mögöttem, farkával kicsapva a lábbam s majd rám ugorva próbálna ki harapni egy darabott a vállamból. Sikeresen belém is mélyeszti a fogait, ezzel is demonstrálva hogy nem egyszerű ellenfél, de szerencsémre még időben sikerül magamat lángokba borítani amire ő éles fülsüketítő sikollyal és meneküléssel válaszol, tökéletesen eltávolodva tőlem. Lassan állok fel végig nézve a szörnyön aminek első sorban a pofája égett meg, mindeközben vadul csapkod össze-vissza szárnyaival és a farkával, óvatosan kellene őt meg támadni amig van rá lehetőségem. Ahogy neki rontok nemes egyszerűséggel repülök is jó pár métert amikor eltalál a szárnyával, figyelmetlen voltam.
Miután újra feltápászkodtam taktikát váltok és újra tűzlabdákat hajítok felé, remélve hogy ezzel sikerül ropogossá égetni a dögöt.
A szörnyön nem igazán található szörzett amit be tudnék gyújtani viszont fájdalmában így is fel üvölt ahogyan a tűzlabdák szépen átlyukasztják a szárnyait, avagy pontosabban inkább elégetik a hártyáit. Ezzel viszont csak felbőszítem a lényt aki ekkor nekem rohan. Fejjel a falnak taktikára váltva, talán túl becsültem az inteligenciáját. Viszont én se vetemetedek más taktikára, mind hogy előre! Ideje végezni a fenevaddal végre. Viszont termetéből adódó lassabb mozgását ki használva próbálok támadó közelségbe jutni. Amikor ő felém lendíti karmait, amik elől könnyeden ki tudok térni, így végig vágva az oldalát pengémmel. Majd csak hírtelen realizálom a felém tartó farkát ami elé meg próbálom a kardomat tartani s azzal blokkolni az ütést. Ez sikerül de nem sérülés mentesen, a szőrny fizikai erejét egy egy ork is meg irigyelné, a kezem szerencsére nem sérül amivel a pengémet tartottam hogy jobban tompítsam a becsapódást viszont a kardot forgató kezemnek csuklójában éles fájdalom hasít, elsőre húzódásnak mondanám de erre csak később tudok biztosatt mondani.
Majd meg érkezik az erősítés démoni kiséretem formájában akiből az egyiket a szörny azonnal elhajítja míg egy másiknak sikerül rá ugrania a hátára közel a nyakához, s erre a szörny hírtelen olyan rángatózásba kezd mind egy megülni próbált bika. Én így azonnal meg próbálok eltávolodni a szörnytől mielőtt nagyobb bajom esne, a fájdalmam alább hagy ahogy az adrenalin termelődik és a vérszomj lesz rajtam úrrá. Viszont nem rántja vissza a farkát ahogy menekülőre fognám így a földön köttök ki, szerencsére sérülés mentesen, s a lábait ép csak elkerülöm ahogy arrébb gurulok feltápászkodni és egy újabb rohamot indítani. Az egyik démoni testőröm eközben próbálja őt meg lovagolva közelebb kerülni a szeméhez, s el is kapja annak kezét ezzel elhajítva őt. Szerencsémre pont elég időm maradt így is arra hogy a pengémmel végig szántsam a lény nyakát, bár a sérült csuklóm miatt könnyen meg mondhatom hogy csigolyát ért az ütésem, egyszer csak arra lesszek figyelmes hogy a lény sötétzöld vére befed s a vállamon okozott sebb csípni kezd. Majd némi rángatózás után meg is pusztul.
Ezt követően egy démoni tárgyat szedek elő amivel ellenörizhetem hogy a szörny lelke már ha van mennyire erős és értékes számunkra, majd meg is próbálom begyűjteni. Bár nem pont erre számítottam de csak egy töredékére teszek szert a lény lelkének, de szétnézve a csatatéren bőven akad még megölni való lény.

Lilith-nek felzárkóztatás következik; egy korábbi mesélőimből idézem azt, amire reagálnia kell, illetve később keressen fel a következő kör és harc kapcsán.

Lashrael Laralytha írta:

Hellyel-közzel mindenkinek sikerült legyőznie az őrá eső szörnyet, de mindannyiótoknak szüksége volt társra, aki támogatott. Hogy mennyire, egy tucatra vagy néhány főre, az már más kérdés, és figyelembe véve, hogy ez csupán az első hullám volt és a várost még meg se közelítettétek... Bizonyára nagy szükség lesz az összetartásra, arról nem beszélve, hogy alig végeztetek, már halljátok a közeledő kutyaszerű lények vonyítását és fájdalmas, emberi ordításukat. Még egy szusszanásnyi időtök van, hogy visszavegyétek a formációtokat, elhelyezkedjetek, adott esetben még gyógyuljatok is – bár akik csapatába nem jutott, azoknak nagyon megfontolandó egy gyógyító megkeresése egy másik csoportban, ugyanis nem biztos, hogy saját csapatába időben visszaér, sőt, biztos, hogy nem.
Ugyanakkor a sereget még nem hagyták el a szárnyas dögök, több csapat továbbra is küzd a repülő ellenfelekkel szemben, hol a kisebbekkel, hol a nagyobbakkal, és nem úgy tűnik, mintha szabadulnának. Senki sincs munka nélkül, mindenkire jut ellenfél, akire nem, azok meg a kutyalények érkezésére kényszerülnek felkészülni. Több katonát félelemmel tölt el a gondolat, hogy egyszerre kell figyelni a földre és a légre egyaránt, mert ha az égről leveszik pár pillanatig tekintetüket, akkor egy erősebb dög felkapja őket, és ugyanolyan sorsra juttatja, mint az első lándzsást, akit a levegőben széttéptek. Szinte tapintható a félelem, ezzel egyetemben a hazafiasság ugyanúgy vezeti az emberi katonákat, és bár kiáltásaikban ott a rettegés, a bolond vakmerőség ugyancsak kihallatszik belőle.
Mindenhonnan fájdalmas vagy éppen gyűlölködő üvöltések és lelkesítő csatakiáltások hangzanak, a területet elborítja a vér, mely néhol vörös a halandók vérétől, néhol pedig sötét foltok pettyezik a mezőt, amin a küzdelem zajlik – ezek a szörnyekből vannak, de akadnak savtól kimart területek is, ahol a füvet teljesen elhamvasztotta az erős, káros nedv. Levágott végtagok és fejek hevernek mindenhol, holt testek hátráltatják a küzdelmet, botlásokat eredményezve, és ezek a hullák vagy a hadtársatoké, vagy a szörnyeké, és bár a ti csapataitok nem szenvednek egyelőre súlyos kárt, a többség már most megtépázott és már most megviselt.
A vidék a napfényt elzáró esőfelhők miatt komor és színtelen, még inkább megadva a harc gyászos és kétségbeejtő hangulatát, és talán pár pillanatig a feltámadó szélre azt hihetnétek, az időjárás az oka, hamar végigsöpör a kiáltás:
- MINDENKI HASALJON LE!
A küzdelem során szétszéledt seregek tagjai némi hezitálás után megteszik, amire parancsot adtak, a mágiára érzékenyeken pedig végigfuthat a hideg, olyan szintű erő tölti meg a környék levegőjét pillanatok leforgása alatt. Többen a páncéljuk és pajzsuk mögé bújnak, hogy ne találják el őket a szörnyek, mások úgy hadonásznak fegyvereikkel, ha esetleg valamelyik dög meg akarná őket közelíteni. Mindenki feszült kétségbeeséssel várja a folytatást, ami a szél egyre erősebb feltámadásában jelenik meg, és ekkor már csupán néhány álló alak marad az egész seregből, köztük az uralkodó és néhány katonája, akik a mellettük lévő mágusokat védelmezik az őket támadó szárnyasoktól. Néhány támogató tűzgolyó is felvillan, megvilágítva a környékét, útvonala mentén távol tartva az állva küzdőktől a légből támadókat, így viszonylagos biztonságban vannak az uralkodóék, míg ti várakoztok.
A szél erősödik, egyre háborgóbbá válik az idő, és ha az eget kémlelitek, akkor láthatjátok, hogy a kisebb testű korcsfajzatok már nem tudnak ebben az időjárásban jól irányítottan a levegőben maradni; az erőteljes légmozgás elsodorja őket változatos irányokba, így szemtanúi lehettek annak, hogy amint egy nagyobb bestia szájához kerülnek, kettéharapva megeszik az elkapott tagot, míg a másik felük így lehull a földre, még több belsőségben és hullában gazdagítva a talajt, amin fekszetek. Még az is előfordulhat, hogy pont rátok esik, így csurom vér lesztek és le kell löknötök magatokról a bűzös beleket és kidülledt szemű felsőtestet. Akiket nem haraptak ketté vagy nyeltek le keresztben, azok elrepülnek messzire, általuk sem ismert irányokba, és ahogy még jobban erősödik a szél, az intelligensebb démonivadékok egy sikoltással vonulnak vissza a városba, tudva jól, mi lesz itt a végzetük, míg a kevésbé okosak a maradás mellett döntenek - rosszul.
Az eddig álló csapat, akik vélhetően ezt a zűrös széljárást idézték elő, ugyanúgy leguggolnak a földre, vérva a fejleményeket, és még így, fekve vagy guggolva is érzitek, hogyha felálltok, a szél azonnal leterítene titeket a földre, rosszabb esetben még fel is kapna titeket. A maradó szárnyasok nem tudják sokáig tartani a frontot a légben, láthatjátok küzdésüket a levegőben, amint igyekeznek meglovagolni a háborgó szeleket, és az emiatt mozdulatlanságra ítélteket tűzgolyókkal lövik le. A szél beléjük kapva dobja őket a földre, hatalmas csattanással zuhanva a testük által feltúrt talajba, és több, felétek rohanó korcsfajzat fájdalmas üvöltése és nyüszítése jó indokot adhat a feltételezésre: rájuk estek. A sebesen közeledő testek néhánya átzakózik a lezuhanó szárnyasokén, úgy esve át rajtuk, hogy azonnal nyakukat törik a következő földet érésükkor, mindezzel késleltetve a lények érkezését.

Freia, hozzád a kora este folyamán érkezik egy emberi királyi katona azzal a hírrel, hogy a másik sötételf seregből ugyanúgy lesznek sötételf mágusok másnapra, illetve az éjszakai járőrözésben is kiveszik a részüket. Így bőven lesztek annyian éjszakára, hogy ne kelljen aggódnod a másnapi létszám miatt; értelemszerűen az emberektől is jelentkezik néhány gyalogos, na meg a független csoportoktól is.



Viridiel, neked Joavan csak egy keserű mosollyal biccent, mielőtt távozna. Valószínűleg már lemondott arról, hogy néhai párját, aki most már a te feleséged, valaha is kiengeszteli, és vélhetően el is fogadja, hogy így alakult. Oka nem lehet a haragra a maga részéről, hiszen ő hagyta faképnél a vöröst, és még ha eleinte kicsit nyersnek és elutasítónak tűnt, nem kizárt, hogy saját maga is össze volt zavarodva a helyzet miatt. Vagy csak bizonyítottad amolyan katonás jelleggel, hogy megállod magad a harcmezőn, és méltó társként kezelhet... Ezek után, mivel Syllának sincs túl nagy kedve maradni és Altevar is Syllához csatlakozik, már csak a Lashsel való beszélgetést kell túlélned.



Isabella, hozzád visszatér Altevar a korábban kért rumoddal, de láthatóan rendesen lefárasztotta őt a banditákkal való jófejkedés és bájcsevegés. Talán ő maga se tudta mire vállalkozott abban a pillanatban, de lehet, jobban is járt, mert így nem volt részese annak a társalgásnak, ami inkáb volt türelmetlen és éles a tündékkel és Joavannal.
- Nincs mit – biccent egyet, aztán csak legyint a másik mondatodra. – Volt dolguk épp elég, ahogy láttam – vonja meg az ép vállát aztán egy ággal piszkálja meg a tábortűz alapját, a lángokba bambulva hallgatva téged. Mikor aztán a tervek ecsetelését  abbahagytad, egy hümmögéssel dől hátra, ép kezére támaszkodva maga mögött.
- Hát gondolom, holnap még el fogják egyszer mondani – mondja aztán, rád nézve. – Mikor azokkal a suttyókkal lógtam, az egyik katona odajött elmesélni nagyvonalakban, mire számíthatunk holnap, és tény, hogy a mágusok és sötételfek képességein lesz a hangsúly, nem tudhatjuk, hogy mennyit tudunk haladni. Mármint... Érted, lebontják a falakat sikeresen, akkor még ott fogunk állni arra készen, hogy bemenjünk, esélyt sem hagyva a dögöknek, hogy újra megközelítsék a táborunkat – mosolyodik el lelkesen, láthatóan alig várva, hogy lekaszáljon pár szörnyet. – Így viszont kihagyom az ivászatot, ne haragudj – emeli meg elutasítólag a kezét. – Inkább lennék teljesen éber, mint fejfájásos, ha már jóváhagyták, mehetek – görnyed előle, újra megfogva a botot, folytatva a tábortűz piszkálását, és csak akkor áll meg ebben, mikor jóval komolyabb választ adsz neki a kérdésére, mint amire számított. Töröküléshez hasonló pozícióba helyezkedik, rákönyökölve a térdére támasztva meg a fejét, úgy fürkészve a vonásaidat érdeklődőn és kissé talán csodálkozva.
- Öhm, hát figyelj, Sylla, nem voltam ott a beszélgetés végéig, de nekem nem tűnt fel különösebben semmi – tárja szét egy kissé a karjait. – Ha azt nézzük, hogy várandós, itt van egy csata helyszínétől egy köpésre, és még be is vallottad nekem, hogy kicsit rámásztál az urára, amit biztos, hogy ebben az állapotában nem fog csak úgy elnézni... – sorolja fel az indokokat, hogy miért viselkedhet Lash úgy, ahogyan azt érzékeled. – De az is lehet, hogy csak te reagálod túl és képzelsz bele olyat, ami nincs ott – veti fel a másik lehetséges oldalt elgondolkodva. - Nekem a harcmezőn meglepően normálisnak és nyugodtnak tűnt, a tábornál meg inkább  visszahúzódónak, ha engem kérdezel – egészíti még ki a saját benyomásával, hallgatva tovább téged, csak egy szomorkás beletörődéssel sóhajtva fel. – Az összes háború egy mészárszék. Ezt nem tudjuk megúszni már – int a város irányába. – Mást megúszhatunk, ha senki sem piszkálja a másikat, de hát tudod, milyen ez... Úgyse fog menni – böködi meg újra az ággal a tüzet, talán most hangozva először kicsit pesszimistának. Idáig a megjegyzéseivel talán valami balga optimistának tűnt jó érvekkel és elképzelésekkel, de úgy tűnik, hogy más fajokba fektetett hittel nem kifejezetten rendelkezik.


Mindenki
Így vagy úgy, de sikerül többé-kevésbé elsimítani az első harcok után felmerülő ellentéteket magatok között, és úgy látszik, a tábori nyomott és feszült hangulat rajtatok is kifejezetten érződik. Teljesen természetes, főleg az ehhez társuló kimerültséggel és reménytelennek tűnő küzdelmekkel együtt, és míg gondterhesen tértek nyugovóra, elindulnak az éjszakai őrjáratok. Sokan a tábor szélén bandukolnak, kik fáklyával, kik anélkül, mert látnak a sötétben faji adottságaik miatt, de vannak olyanok is, akik a táboron belül járkálnak. Ugyanaz zajlik, mint tegnap este, csak már nincs meg a tiszta lelkesedés – most már a levegőben elkeveredett a bosszúvágy az elhunyt társak nyomán.
Talán nyugodtan alszotok, mert az őrjáratok léptein kívül semmire nem figyeltek fel. Valahol mondjuk ez nyugtalanító lehet, akárcsak az első napon, hogy még egy légy, egy szúnyog sincsen, ami zümmöghetne és az őrületbe kergethetne ragaszkodásával, a tücsökciripelés hiányáról nem is beszélve. Semmi sem utal arra, hogy bárminemű támadás érne titeket, még maga a város is teljes némaságba burkolózik; mintha csak alaptalan históriák lennének a szörnyekről, és egy szellemváros az egész. Hidegnek nincs hideg, nyári szellő játszadozik a lombokkal és fűszálakkal, hordozva magukkal egy sós ízt, hiszen a tenger felől érkezik. A csillagos eget nem nagyon látni a tábor felett, legfeljebb a foszladozó felhőkön keresztül, amik még mindig a város és környéke fölött kavarognak. Odébb, a várostól és tábortól messzebb ugyanakkor már látni ezeket a csillogó-villogó égitesteket – kissé talán olyannak hathat az égi összkép, mintha ők maguk is menekülnének a városban lakozó szörnyek elől.
Telnek a hosszúra nyúlt órák, éjfél is elmúlt már, de az új hajnal közeledését nem egy bagoly jelzi, hanem nagyjából a tábor közepéből egy artikulálatlan üvöltés, ami érthető szavakká formálódik, és talán még a tábor szélén is egészen jól lehet érteni.
- MI A DÉMONOK BÚVALBASZOTT FASZA EZ?!
Ehhez aztán a táborok széléről is érkeznek rémülettel teli kiáltások, néhol ezek fájdalmas könyörgéssé torzulnak, pillanatok leforgása alatt pedig már az összegyűlt csapatok nagy része fáklyával és kivont karddal keresi az ellent. A tábor közepéből egyértelműen nagyobb a hangzavar, több dühös kiáltás hallatszódik onnan - valószínűleg valamelyik dögnek sikerült beosonnia, de ha ez így van, akkor mégis hogyan?


//Kérek mindenkit, hogy egyeztessen velem időpontot, amikor elérhető megbeszélésre, illetve akivel lezáratlan beszélgetésem volt az előző körben, azt is szívesen leegyeztetem adott esetben
Örülnék neki, ha határidőként a két hetet tudnánk tartani, és 27-én jöhetne a következő mesélői!//

GALLION

Örültem, hogy meghallgatott a király. A mágus kisasszony akivel veszedelmes magánakcióm előtt utoljára beszéltem, ott volt és néha kommentálta a dolgok. Ez egyrészt volt hasznos, másrészt bosszantó. Mintha direkt hergelni akart volna. De most ez volt a legkisebb bajom. Hagy mondja. Most, ebben a helyzetben úgyis az a lényeg, hogy az ember mindenbe belekapaszkodjon, mindenébe amije csak van, hogy megőrizze nyugalmát és épp eszét. És ha minden igaz, holnap övék lesz a főszerep. Vagyis holnap? Bízzunk benne hogy lesz holnap. Tényleg rettegtem attól, hogy nem éljük túl az éjszakát. De tudtam. Ha ezzel a hülyéskedéssel nem is vették nagy hasznomat, akkor holnap mint íjjászt értékelnek. Ahhoz viszont aludni kell, ha nem is sokat, de annyit amennyit megtehetek.A király sátrához közel lekuporodva merültem eme gondolataim közé. Aztán tisztult a fejem. Már kezdtem éhes lenni, de sajogni készülő sebem fontosabbnak tűnt. Mindenképp keresnem kellett egy gyógyítót. Ahogy nézelődtem a táborban és érdeklődtem meg is találtam egyet, aki sikeresen kitisztította a sebet és lekezelte. Nem volt fájdalom mentes a beavatkozás, de közben arra gondoltam lesz egy emlék erről a helyről. Ha ennyivel megúszom, már jól járok. A kezelés után folytattam a sétálgatást. Arról már most meg voltam győződve, hogy az éjszakát egy fán fogom tölteni, az ágak között és addig vigasztalom őket ameddig el nem alszok. Nemsokára ennivalót is be tudtam szerezni és ha nem is teli hassal, de nyugodtabban tudtam megkeresni éjszakai fészkemet. Beszélgetni nem volt kedvem, de ahogy láttam a sereg vagyis a sokféle népségből összegyűlt csapatot, sehol se voltak vidáman társalgó csoportok. Mindenkire akit vagy akiket láttam rányomta a bélyegét a helyzet súlya. Egy fa tövében leülve vártam míg én is kapok valami információ morzsát a holnapi eseményekből, és ami az információkat illeti az is megfordult a fejemben, hogy a hajdani merész Nagyságos Asszonynak jó óvatosan beleültetem a fülébe a bogarat a csatornáról amit találtam, hátha hasznát veszi, de ezt eltettem másnap reggeli feladatnak, hogy legyen. Aztán kiválasztottam egy alkalmas fát és nyugovóra tértem a magasban az ágak között. Arra amit terveztem, alig jutott pár gondolatnyi erő....

Arra a kellemes dologra keltem, amit már a kastélyban párszor megtapasztaltam. Amrekt üvöltözik mint a fába szorult féreg, csak ezt most sajnos nem valami fura agymenése miatt tette, azaz remélem, mert akkor felnyársalom… Így hamar kilépek a sátorból, hogy megnézzem mi történt, de nem látok mást, csak azt, hogy mások is sikeresen felkeltek a lármára. Azonban ami nem nyugtat, az az, hogy máshol is fáklyák fénye gyullad és ordítások is rögtön követik azt. Megtámadtak minket… Azonnal az őreim felé fordulok, hogy mi történt, de ők is értetlenül állnak az eset előtt, így egyikőjüket el is küldöm azért, hogy információt gyűjtsön nekem, hiszen a „nem járt itt senki a járőrökön kívül” nekem nem jó válasz. Miután elment én pedig bementem a sátramba, hogy felöltsem a páncélomat.
Alig telik el pár perc, amíg felöltöm a mellvértemet és a lábszárvédőket, mikor a várva várt ordítozó ront be a sátramba üvöltözve…
-TUDTAM, HOGY AZZAL A KURVA DÖGGEL BAJ VAN! - szuszakolja ki magából, teljesen elnyúlva a földön.
-Mikkel? -csatolom fel nyugodtan az övemet
Egy pillanatra felnéz, aztán kiábrándultan rakja vissza a fejét. - Kár, hogy felveszed és nem leveszed - motyogja, aztán a hátára fekszik, szétvetett tagokkal, igyekezve levegőhöz jutni.
-Persze felfelé veszem te buta, mert üvöltöztél... -mondom mosolyogva, még full relaxáltan az alvás után, hiszen nem akartam, hogy így kelés után azonnal az agyamba menjen minden hülyeség.
-Azzal a kurva lóval! - emeli meg az egyik kezét. - Amivel jöttem, azzal a baszott döggel biztos történt valami az erődben, mikor érte mentem. Még jó, hogy nem aludtam, mert biztos felfalt volna... - ül fel lihegve.
- De mi, a ló szörnnyé vált?
- Hát nyilván üvöltöztem! - tárja szét a karjait kissé frusztráltan, aztán ugyanilyen idegesen beletúr a hajába, maga elé nézve, véve egy mély levegőt. - És igen, az, úgy rám ijesztett az a kis rühes dög. Szétvált a fogakkal telebaszott feje, meg növesztett másik két lábat meg egy bazinagy krokodikfarkat. Még jó, hogy nem fröcskölt rám semmi vért, miközben tagot növesztett - borzong meg.
-Tönkretette volna a frizurádat? -néztem rá röhögve egy picit -Na kész vagyok mehetünk! -kapom fel végül az íjat és a tegezt, meg az új kardomat. -Remélem kint már van pár katona-teszem hozzá, hiszen amikor bejöttem jeleztem az őrnek, hogy azok is kelleni fognak. Megmondom őszintén egy kicsit kiszámítható volt, hogy este megleszünk támadva, sőt arra is számítottam, hogy ez a tökkelütött lesz az, akivel a baj is jönni fog hozzám…
- Ja, meg a ruhámat is - forgatja meg a szemeit. - Már így is úgy nézek ki, mint valami magát összehugyozott koldus Capital sikátorában, holnap meg még rosszabb lesz - sóhajt fel fájdalmasan, de ahogy menni akarsz, besavanyodott képpel bámul rád, és egyértelműen nem akar menni. - Gondolom, az nem opció, hogy a sátradban megvárlak... - tápászkodik fel kelletlenül.
-A te lovad...-mondom neki tartva a sátor elején lévő szövetet, hogy csak utána
- Az már nem is az én...! - kezdene tiltakozni, viszont nem tűnök meggyőzhetőnek, így egy darabig csak néz engem, háttérben az üvöltöző emberek hangjai, végül egy újabb sóhajtást eleresztve indul kifele, mint valami gyerek, aki beletörődött, hogy ma se kap cukrot. Odakinn már nagyobb a felfordulás, a katonák és zsoldosok futnak ide is és oda is, kiket hova szólít egy parancs, és a testőröm is visszatért már, azonnal megállva mellettem vigyázzban, jelentve, hogy a tábor támadás alatt van a külső kör mentén.
- Egyelőre úgy tűnik, hogy a járőrözőkkel kezdték, és az egyik helyről... - nem tudja befejezni, mert pár méterrel odébb egy hosszú, csontos kar tör fel a földből - látványra három méter nagyjából -, ragadva meg a hozzá legközelebb állót vagy inkább futót, aki üvöltve emelkedik fel néhány másodperc leforgása alatt a levegőbe a csontos ujjak szorításában, és egy hirtelen mozdulattal kerül le. Szinte hallani, ahogy a gerince legalább ketté, de lehet, többfelé törik, amint beszuszakolja az apró lukba az áldozatot. Egy pillanatra a környezetben megdermed mindenki, Amrekt is hátratántorodik egy lépéssel. - A démonokra...- én magam is ledermedtem azon amit láttam, nem számítottam rá, hogy szinte a tábor közepén fogok ilyen szörnyekbe botlani. -De akkor ez lehet, hogy Amrekt lova lenne? Vagy mi a fene ez?-gondoltam magamban nézve végig a szürkés, véraláfutásos kézen. De nincs sok időm gondolkodni adom is ki az első parancsomat, hogy moderáljam a káoszt ami körülöttünk van:
- Vigyázat, ne menjetek közel! Íjakat kézhez!-adom ki a parancsot és ennek eleget téve én is célzok lövök a kézre, bár jól tudom, hogy azt eltalálni nem lesz könnyű, de legalább a reakció megvan tőlünk.
Akiknél van íj, azok rögtön teszik az, amire utasítom őket, bár egyik-másikon azért látszik valamiféle rémület, és talán ennek forrása Amrekt következő szavaiban fogalmazódik meg: - És mennyi annak az esélye, hogy ezt a szart eltalálod? - érdeklődik- Csak nem tudja, hogy pontosan hol vagyunk és csak van valami teste valahol... - kutakszik a sátrak között idegesen. - Vagy az embermágusok tűzgolyói...?
Gondolkodik hangosan Amrekt mellettem, miközben én és még pár íjász lövünk a kézre, amivel sikerül is nekem megkarcolnom, azonban az áldozatán már nem tudok segíteni. Ami viszont azonnal szemet szúr nekem az az, hogy ahol volt egy domborulat van és az mozogni kezd, amit követve mi tudjuk, hogy hol lehet.
-A földben lesz a teste, azt kell lőni! Vigyázzatok azzal a buckával, mert az alatt van! -lövöm a buckát meg hirtelen, hiszen kezdek én is ideges lenni, hogy ezzel mit kezdjek.
- Inkább megkeresem az embermágusokat - böki ki Amrekt, de mielőtt megtenne egy lépést, már meg is merevedik, teljesen elgondolkodva, de még az is lehet, hogy kétségbeesve. - Van egy kardod? - néz rám megint. Eközben egy csomóan a rohanás közben észre sem veszik, mi történik itt, ugyanis nem túl messziről egy másik szörnynek az üvöltözéseit is hallani, és ahogy ez eljut hozzánk, Amrekt összerezzen. - Ez az a rühes dög lesz - fordul az irányába, aztán a szájába harap, felváltva nézve a két szörny között, vagy legalábbis a helyük között.
-Van kardom miért? És tényleg jól jönne pár mágus.... -mondom neki, miközben követem a buckát, nincs ötletem, hogy mit kéne csinálni vele, de az biztos, hogy ez nem fog így működni. Amikor kint van a keze lehetne lőni... így nem érdemes....
- Akkor add ide. Vagy hol találom? - tesz egy lépést a sátor felé, miközben figyelmét újra elvonja az, ahogyan újra kitör a kéz a helyéről, nagy ívben emelkedik fel, félrelökve néhány környéken tartózkodót, akik közül az egyik jóformán repülni tanulva esik néhány zsák közé, a kar pedig nyúl a rohanók felé, akik közül az egyik ügyetlenség miatt zakózót rántja magával. Ismét lövünk, ezúttal már eredményesebben tesszük ezt, a föld alól pedig morgó hang hallatszódik tompán, vakon suhintva abba az irányba, ahonnan a fájdalom érkezett. Ezután a szörny össze-vissza hadonászni kezd, amire én lebukok, így szerencsére engem nem talál el, nem úgy mint más társaimat, egyikük pedig a markába is kerül.
Ha ez így halad, akkor nagyon sok sérültünk lesz, és még csak nem is tudjuk, hogy mi folyik a tábor szélénél…
Azonban mielőtt azzal foglalkoznék odaadom Amrektnek az övemről a kardom, ha már kérte, bár nem tudom, hogy mit talált ki, de remélem valami hasznosat. Egyenlőre csak támogatni tudom őt, így bénítást kezdek alkalmazni a kézre.
A képesség használata közben érzem ahogyan a mágikus energiánk összeütközik, és bár nem teljesen vagyok képben a mágikus dolgokkal, érzem a szörnyben lévő démoni, erőteljes mágikus védelmet és ellenállást, amit a sajátommal ütközik. Amrekt rögtön kivonja a kardot, és bár meglehetősen viccesen áll nyeszlett kis kezeiben a fegyver, olyat lendít egy ugrással a lelassult kéz irányába, mintha egy képzetlen paraszt lendítette volna meg azt teljes erőből, igyekezve átvágni azokat az inakat, amik a szorításért felelnek, felsebezve a kart annyira, hogy a képébe spricceljen a vér, aminek köszönhetően a földre érkezés eltaknyolásban végződik. Ruhaujjával igyekszik káromkodva törölni az arcát és a szemeit, miközben a csontos ujjak közül kicsúszni látszik az áldozat, de a dög sem hagyja magát. Hirtelen csapja le a foglyát tenyérrel lefele, mire a szerencsétlen fickónak jóformán kinyomja a belét, láthatóan küzdve azzal, hogy levegőhöz jusson. A kéz pedig a képesség hatása alatt továbbra is lassan, de húzni kezdi a luk felé az elkapottat, egy-egy ujja olyan, mintha valami szörnyű ketrecnek a rúdjai lennének. Eszembe jut ekkor, hogy a szörnyek nagyrésze korábban emberiek voltak, egészen sok részletükben, így talán az lenne a legjobb, ha bicepszénél lőném meg, amitől elvileg a szorításán engedne és nem is tudná tovább húzni a szörny befelé a katonát.
Amíg jó pozícióba helyezkedem a sikeres találathoz, addig a szerencsétlen áldozat csúszik és csúszik, miközben a szörny húzza, a fogoly meg kinyúlva kapaszkodik jobb híján már a talajba, kétségbeesetten tátogva. Az első lövéssel sikerül eltalálnom az általad kinézett helyet, de még nem elegendő ez ahhoz, hogy az izmot átvágja. A következő pillanatban pedig egy rémisztő üvöltéssel jelzi az Amrekt által emlegetett dög az érkeztét. Azonban rögtön észreveszek rajta egy pár dolgot: a lótestből nőtt ki egy póktest a lólábak megmaradtak ugyan, de azok vége is meghosszabbodik lábanként egy hegyesebb, karnyi póklábbal, illetve másik két pár lábat is növesztett, amik ugyancsak egy pókéhoz hasonlítanak; a ló szemei helyén már csak véres luk van, onnét csöpög a vér, és a feje közepén egy jól látható csík van.
Azonban mielőtt arra koncentrálnék én is meglövöm a kezet újra, hogy a katona kiszabaduljon, miközben a többieknek mondom, hogy addig tartsák fel a dögöt.
meglövöm a bicepszet az biztos, és amint lehet átirányítom a bénítást
Így a dög karja oldalra dől, lekerülve a szerencsétlen fogolyról, aki jóformán ájultan fekszik a földön, miközben Amrekt kidörzsölte a szeméből a vért és bizonytalanul feltápászkodott, folyamatosan köpködve és a száját törölve már,. Az ideges, káromkodással teli szavai alapján lehet feltételezni, hogy valószínüleg belement a szájába is a vér, mint legutóbb a csatornavíz. Aztán a másik szörnyünk... Valószínűleg az üvöltések kellően sürgetőek lesznek, és látom, ahogyan ostormolják őt a bénítás átkával, nem érvényesül ez az egész testén. Némelyik tagja teljesen megmerevedik, mint például az egyik lába, a másik lassabban mozog, a harmadikon pedig mintha fogást sem találna a képesség, szóval nagyfalat. - Ennek a nagyfiúnak annyi? - kérdezi gyanakodva Amrekt, mellém lépve és rúgva bele a hatalmas kézbe. - Amúgy hogy tetszik a pónim? Cuki lett szerintem, még szelídítésre vár... - mondja és pont ekkor szúr az egyik kevésbé bénult lábával mellkason egy katonát, aki egy nyögéssel leheli ki a lelkét. Egy másik katona aztán belevágja a kardját, föntről indítva a fegyvert, és látszólag alaposan belemélyed a penge, de a dög már kap is oda a fejével, hosszú lónyakával elérve azt, aki megtámadta, és a feje kétfelé válva feltárja az éles fogakat, amivel a riadalmában hátratántorodó katonát csak karon harapja. - A picsába... - suttogja mellettem Amrekt, elborzadva nézve a műsort. Eközben én pedig megpróbálok bizonyosodni azzal, hogy megpróbálom feltámasztani a kezet, arról, hogy már halott, de sajnos a mágiám nem működik rajta, ami egy dolgot jelent… -Még él, szóval szurkáld jó erősen ezt itt…
Amrekt csak néz rám ezután kerek szemekkel és ugyanúgy szörnyülködve figyeli a kezet.
- A kurva életbe...
-Te kérdezted halott-e ez a válaszom...
Amrekt kínosan felröhög. - Akkor ezt beszoptuk.
-Be- suttogom neki.
- Akkor egy búcsúcsók? - tárja szét a karját egy kissé.
-Inkább próbáljunk túlélni, aztán nem kell a búcsú része- mosolygok rá kacsintva egyet.
- Ha megint félrevezetsz... - emeli meg figyelmeztetőn a kezét, és a marhára (nem) romantikus pillanatot megszakítva lépne a kéz mellé, mikor megáll. - Lehet, előbb a pónimat kéne betörni, amíg ez a dög nyugton van - fordul vissza, pont elkapva a látványt, ahogy a picipóni prüszkölni és gurgulázó, köhögésszerű hangot ad ki, úgy horgasztva le egy kissé a fejét, mintha hányni készülne. Az egyik katona ezt megfelelőnek találja ahhoz, hogy megpróbálja kinyírni, és így meg is lendíti a kardját, nyilván közelebb lépve, hogy elérje, mire a lópók felkapja a fejét, és pofán hányja a katonát. - Nem lennék a fickó helyében, három hétig mosnám a hajam - húzza el fintorogva a száját Amrekt, de újra hüledezni kezd, mikor a katona némi ordítás után elterül a földön, a kardját elengedve kapva az arcához, folyamatosan kiáltva és fetrengve, gurulva, a fejét a földbe verve párszor, miközben azt kiáltja, 'SZEDJÉTEK LE, SZEDJÉTEK LE RÓLAM!'
-Szerintem a potrohát vágjuk le először, az gyenge ponton van hozzákötve. Viszont nálad a kardom.-mondom Amrektnek miközben a ló látványa és az újonnan felfedezett dolgára reagálva illesztek egy nyilat, hogy meglőjem a nyelőcsövét, hogy azután már ne tudjon újra ilyen undorító támadást végrehajtani.
- Akkor ezt vegyem úgy, hogy én megyek? - néz rám Amrekt, amikor a lovat meg meglövöm, akar éppen egy másik katonából falatozni egyet, a katona pedig így sikeresen kihátrál a dög támadása elől. Viszont ezzel óhatatlanul is magadra vontam a figyelmét.
Eközben Amrektre mosolygok egyet és bólintok -Kerüld meg, azt hiszem már rám figyel- aztán lövök még egyet, most meg az egyik lába térdébe.
- Ó, édes faszom, ezért még fizetni fogsz egy közös fürdővel!
-Csak ha túléljük akkor Amrekt. - ugrál egy kicsit a férfi előttem egyik lábáról a másikra, mintha bemelegítene a futásra, és láthatóan elég feszült, hogy mit fog vele tenni a dög, de aztán futólépésben indul meg, a kard meg még mindig elég bénán áll a kezében, és tapasztalt harcosként az első mozdulatából megmondhatod, mennyire nincs se gyakorlata, se kiképzése egy ilyen fegyverhez. A dög viszont nem szabadul túlságosan, a katonák ugyanúgy foglalkoztatják őt, hol innen vágnak bele, hol onnan, de nem úgy tűnik, mintha eredményre jutnának annak ellenére sem, hogy a fekete vére már jócskán szennyezi a talajt. Ahogy mászkál, az egyik katonának sikerül a lábába szúrnia a póklábat, mire az felüvöltve vág bele a póklábba a fegyverével, viszonozva a szívességet, és így hirtelen elrántja a lábát. A katona így megszabadulva hátrál pár lépést, miközben Amrekt a másik oldalról igyekszik megkerülni a szörnyet, a dög viszont figyelmesebbnek bizonyul, így már-már kicsapja az egyik lábát felé, akit a gyors reflexei megmentenek; a kardot a láb elé rántja, így az éles pókláb irányt tévesztve súrolja az oldalát, mire Amrekt megtántorodva hátrál pár lépést, esve el a mögötte lévő holttestben. A korábban leköpött katona viszont egyre halkabbnak bizonyul, és hamar már csak valami fojtott, tompa mormogássá válik korábbi kiáltozása, felé kapva a tekintetem láthatom, hogy nem lemarta a ráköpött hányás az arcát, hanem leették róla, legalábbis nagyon olyan a nyoma, mintha kistermetű lények rágták volna le.
Felmérve a helyzetet rájövök, hogy további nyilakkal sokra nem fogok menni, így ismét a képességeimhez kell nyúlnom, és szerencsémre vagy inkább az ő balszerencséjére pár katona már meghalt, így a hullákat felállítom , miközben én is felegyenesedem és az egyikkel dobatok magamnak kardot, majd azután a holttestekkel közel menve a döghöz, szólok a többieknek, hogy hátra.
- TÜZES NYILAT A POF... - kiált Amrekt, emelve meg a fejét fekvőhelyéről, aztán meghallja a parancsod, és rögtön befogja a száját, nyomulva hátra hezitálás nélkül. A hulláid gond nélkül állnak fel, némelyik kiluggatva, másik leharapott taggal, de mozgásképesek, és így közelítik meg a szörnyet, amelyik újra támadásba lendülve harap bele, nem látva előre a tervemet ugyanis a pofájába robbantom a hullát, és ezzel együtt a másik holttest is felrobban. Kisvártatva pedig esőként kezd el szemerkélni a szörny sötétlő vére és az a folyadék, amit korábban az egyik katonára hányt. Miután a véres ködfelhő a robbanás nyomán kissé eltűnik, látom, hogy a lófejből csak egy darab maradt, a teste darabokban hever szanaszét, és ami nagyobb egészségnek örvend, az a levált potroh, amiken apró tüskék találhatók végig, egy pár lábbal rajta, amik most mereven az ég felé néznek. De itt még nem pihenhetek meg, ugyanis ebben a pillanatban a másik dög MÁSIK KARJA KITÖR ÉS ELKAP.
Egy pillanatra meglepődök a hirtelen szorításon, de megőrizvén a hidegvéremet az újonnan szerzett kardhoz nyúlok, amit beleszúrva az alkarjának két csontja közé elkezdem szétfeszíteni azt azért, hogy eltörjem benne a csontokat, mindemellett pedig a bénítás átkát szórom rá, hogy ne tudjon annyira mozogni.
Mindenesetre ahogy beleszúrom a kardot, megránt engem megint a dög, a föld alól újabb üvöltés hallatszódik, ami jelzi, hogy érezte és nem volt éppen kellemes. Amrekt eközben összeszedve magát kapkodja a lábát felém, ugyanazt a helyet véve célul, amit még a másik karnál én nyílvesszőkkel, a korábbi parasztossággal véve lendületet és sújtva le a területre egy újabb ugrással, hogy elérje a nálánál valamivel magasabb izomcsoportot, ám a próbálkozása sikertelennek bizonyul, és a véren megcsúszva taknyol egyet a földön. Az én próbálkozásom viszont sikeres, alaposan érzem a karomban a próbálkozásod erejét, a belefektetett energiát, és eltöröm a vékonyabb csontot, és a várt eredmény is bekövetkezik; kicsusszanok a meglazult szorításból, és a földre esnék, ha Amrekt nem az elkapásom szándékával lódulna meg, csak időt tévesztve sikerül alám csúsznia, így az ő hátán landolok. A szörny a bekövetkezett fájdalomtól üvöltve visszahúzza a karjait, bár az üvöltése is olyan, mintha maga a föld bőszült volna fel és küldene a helyiekre mindenféle átkot. Az általa hagyott nyomok alapján hátrahagyja a tábort. Eközben Amrektre pillantok magam alatt, aki most úgy viselkedett, mint az egyik emberi lovag. Azaz sietett, hogy megvédjen, még egy pillantra azt is elhinném róla, hogy nem csak azért, hogy az ágyamba búljon…
- Te, Freia...? Nehéz vagy...
-Csak-csak a páncélom....
- Ja, tudom, de attól még nehéz vagy... - motyogja a földön elnyúlva.
Állok fel róla olyan gyorsan ahogyan tudok, majd nyújtom a kezem neki -Nem vagy valami kedves.... de köszönöm- nézek rá, majd a többiekre: -Köszönöm mindenkinek! Látva mi történt javasolnék egy alapos fürdést! – eközben Amrekt elfogadja a nyújtott kezet, és hagyja, hogy felrángasd a földről. - Kapok még egy szömörcés edényt a kedvességemért? - jelenik meg egy fáradt mosoly rajta, és mikor kiadom az oszolj parancsot kicsit másképp, a selfek duruzsolnak egy kicsit, aztán oszlanak. Amrekt nyilván marad-miért ne tenné végülis. - Majd ha elvégezték a fürdést, akkor megyek én is. Az ilyenek nem érdemlik meg úgyse, hogy lássanak - húzza fel az orrát, aztán végigsimít a haján, undorodva véve észre, hogy tele van kosszal, bár a reakciói nem olyan élénkek, mint eddig voltak. - Retkes lehet az egész ruhám is, aaah... Ezért nem mosakodtam! Úgyis kell! - siránkozik egy sóhajtással.
-Hát szömörcéset nem, málnásat talán... -mondom neki egy kicsit meglepve magamat is -Ja de bűzlesz is mint egy ló! Utánam talán beengedlek a fürdőmbe, mert az életben nem jutsz sorra ha mindenkit megvársz-mondom neki hozzátéve
. - Nem szorongatott meg amúgy nagyon?
-Hát nem hiszem... nem tudom a páncélom szerencsére elég merev, meg még a harci hév sem ment ki belőlem.... -fordítok egyet a felsőtestemen, amolyan nyújtólag roppantva egyet a hátamon
- Ó, akkor ez azt jelenti, hogy láthatlak esetleg... - pedzegeti az ötletet egy vigyorral a képén. - De amúgy ajánlat elfogadva így is és úgy is, legalább rajtad nincs annyi mocsok, mint a többieken meg... Rajtam - néz végig magán, újabb undorral a képén. - Így nem fujjoghatok a vízre - teszi még hozzá egy fanyalgó mosollyal.
-Most is láthatsz nem? -nézek rá tudva mire gondol, de annyira jól esik játszani vele.- Remélem, nem tört bele a gerinced - jegyzi meg, igyekezve humoros lenni.
-Arra emlékeztetsz amikor láttalak a csatornában… de régen is volt.... dehát vannak dolgok amik nem változnak nem? Te mocskos vagy én meg nagyjából tiszta. -nevetek egy picit.
-Na, menjünk pancsolni! - lelkesedik fel egy kissé, csípőre tett kezekkel, a kardot nemes egyszerűséggel ledobva a földre.
-Hékás. Először is azt az egyik szörnytől szereztem, szépen le kell nekem takarítanod, a másik meg, hogy ilyen koszosan nem jöhetsz be, egy kicsit szedd le magadról valamivel... -nézek rá egy botra -Mondjuk egy bottal vagy kővel -nézve végig a szemét ezután mit szól hozzá
- Jaj, ne is emlékeztess - teszi alkarját a homlokához, míg másikat tiltakozón maga elé, elfordítva a fejét, mintha színészkedne. - Akkor is nyeltem a szarból, most is nyeltem. A démonok szeretnek kibaszni velem - fanyalog tovább, aztán bambán néz a kardra. - Ja, attól a szárnyas fickótól még a mezőn? Az is jól odabaszott a földre - emeli meg sóhajtva a pengét, és a köpenyét leoldja magáról és a tiszta részével kezdi el dörzsölgetni a pengét.
-Akkor az nem a démonok miatt volt, hanem mert belecsúsztál...-teszem hozzá szemforgatva keresztbetéve a kezemet - Így megfelel, nagyságossága? - érdeklődik ironikusan. -Hát fogjuk rá... majd máskor megélezed- cukkolom tovább
- A másik miatt viszont ne aggódj, majd pucéran mászkálok a sátradban - vonja meg a vállát egy újabb vigyorral a képén. - Úgy jó lesz? - dönti félre egy kissé a fejét.
-Hát ha nem félsz attól, hogy a hidegben összemegy, meg hogy néha jönnek páran jelenteni... akkor nem bánom, csak vigyázz nehogy levágja valami csúnya rossz self.-célzok az őrökre
- Freia-Freia - csóválja meg a fejét. - Hideg? Az embereknél? Nyáron? - tárja szét a karjait méltatlankodva. - Kérlek, pucéran is képes lennék aludni, és ha az egyik suttyó barom megpróbálja levágni, akkor... Hmmh... - néz maga elé elgondolkodva. - Akkor elfutok!
- De akkor csak alsóneműben mászkálok, az talán nem ment tele ezzel a sötét szutyokkal.
-A sátorból ki amikor ott áll a bejáratnál? Átgondoltad? -nézek rá kétkedve a tervében -Tudod én szemrebbenés nélkül hazudok ha úgy van...
Elgondolkodva emeli a kezét az állához, hümmögve. - Asszem, ezen a terven még gondolkodnom kell... Nade tényleg, akkor megyek a többiek után keresni valami patakfélét vagy ilyet - vonja meg a vállát. - Ha ennyire körülményes bemennem pucéran és nem akarod látni őfenségességének csodálatos és kifogástalan testét - libbenti meg kivételesen koszos haját, hozva a megszokott formáját.
-Ha tökéletes testet akarok látni, arra van a tükröm tudod- kacsintok rá és fordulok meg egy mosollyal és belibbenve a sátram ajtajába. Hatalmasra nyílik a szeme, mikor ezt meghallja, és kitör belőle a röhögés olyan erővel, hogy muszáj a combjaira csapni párszor.
- HÉ! - kiált utánad, mikor bemész a sátorba. - Akkor most bemehetek pucéran?
-Azt hittem félsz a kardoktól... -fordulok meg- Meg az őrök sem hiszem hinnének neked ha meglátnának bent...- nézek rá a sátor szövetével a kezemben.
- A saját kardomtól nem - vigyorodik el. - De akkor ezt nemlegesnek veszem, majd... Holnap reggel akkor? Talán sorra fogok kerülni addigra...
-Hát... jólvan… vagy ha végeztem szólok neked -intek egyet és lépek át a szöveten behajtva magam mögött. Csendben maradt ezután Amrekt, talán túlságosan is, de erre is számítottam, valószínüleg úgy is bekukkantana egyszer-kétszer, de mivel innen nem látni a kádat nem érdekel nagyon. Nagyjából fél órán át fürdök, mire végzek vele és a felöltözéssel, majd utána kimegyek megnézni, hogy mi van Amrekttel, hogy behívjam fürdeni. De amit találok arra nem számítok, hiszen Amrekt arccal lefele fekszik a sárban.

-Hmm...-ha meghaltál szólj, idebent még meleg a víz-szólok neki, de semmit nem reagál rá. Úgy érzem valami pocsék poén lesz megint, hogy odamegyek megijeszt és jól összeken megint, hogy aztán hátha engedem, hogy velem fürödhessen…
-Ha összekoszolsz, akkor itt maradsz kint előre szólok -lépek oda mellé és megpiszkálom. Azonban erre csak felnyög, de valami nem stimmel vele…  zaklatottabb légzése és az arcán lévő fájdalmas grimasz alapján meg nem tűnik úgy, mintha jól lenne, így fogom és megfordítom őt óvatosan, hogy megnézzem, hogy mi a baja: megfordítva sem látok elsőre többet, a sebesülése az oldalán az, ami most feltűnik, ahogy próbálja azt szorongatni; amikor pedig megérintem az arcát akkor érezem, hogy forró. Résnyire kinyitja a szemét, keresve az alakomat, de nem szól semmit, csak újabb fájdalmas nyögést hallat magából.
-Basszus! Hívjatok orvost! Tündéket!- szólok jó hangosan.

Nem tudom, hogy mit mondhatnék még szerelmemnek, amivel kiengesztelhetném, így amikor szavaim után felcsattan, csak bűnbánóan hallgatom.
Meg is döbbent, ahogy a fejemre olvassa, hogy az ő meglátása szerint, mennyire önzően viselkedem vele szemben, hogy a túlféltés, hogyan csaphat át abba, hogy szinte ketrecbe zárom. Ezek a gondolatok elveszik a szavam.
Egyáltalán nem akartam ezt, nem akartam elnyomni, megbántani és azt okozni, amit most mégis sikerült, ahol szinte már a hisztéria szélén állva olvasta a fejemre az érzéseit.
- Tudom..... - próbálok kinyögni legalább ennyit, amikor azt említette, hogy ő is legalább annyira félt engem, mint én őt.
Igaza volt, ő vissza tudta fogni magát, én nem voltam ilyen erős. De,.....talán soha nem leszek. A szégyen pírja ég az arcomon, amikor érte nyúlok, hogy letöröljem a könnyeit és ha hagyja, magamhoz húzzam.
- Együtt..........együtt túlélünk, együtt hazamegyünk és együtt öregszünk meg.........Nem hagylak egyedül. - ringatom a karomban és az ígéretem meg is akarom tartani.......

Később.....hajnalban.....
Egy harcmező közepén nem alszom mélyen, így természetesen felébreszt az ismeretlen kiáltás és azonnal felülve igyekszem kitalálni honnan jön. A tábor közepére tippelnék,de mivel sűrű, tejfölszerű köd telepszik a tájra, ami még a hangokat is megbolondítja, nem csak a látást, nem vagyok biztos semmiben, így gyorsan felcsatolom a fegyvereimet és felrázom Lash-t.
- Valami baj van, maradj a griff mellett! - figyelmeztetem. - Megnézem mi van.
Lash álmosan ébred és látszik, hogy először nem tudja hová tenni a dolgokat, de hamar magához tér és aggódva ragad meg, ám látszik, hogy felfogja, nem maradhatok.
Tudom, hogy megint adom a védelmezőt, de most lehet, hogy szükség lesz rá, hogy Lash felszálljon a griffet, mert ez a köd nem tetszik.
- Vigyázz magadra - nyugszik bele végül és segít lejutnom a fáról.
- Vigyázok! - adok neki egy búcsú csókot. - Ha még nagyobb lesz a káosz szállj fel, talán onnan jobban rálátsz a dolgokra. - mondom neki végül habozva, aztán bevetem magam a táborba, ahonnan, mint kiderül több helyről is hallatszik kiabálás, de legalább nincs köd,
Vannak viszont fáklyákkal megvilágított területek. A tábor egyes végeiből továbbra is kiáltások hallatszódnak, látom, ahogy a kiáltásra felriadt katonák szedik magukat és karddal kivonva igyekeznek a hangok felé. Jó páran a kardjukat is úgy vonják ki, hogy a tokot egyszerűen csak ledobják, nem is fáradva, hogy az övükre csatolják.
Mögöttem meg továbbra is harapni lehet a ködöt, mintha egy ponton túl egyszerűen csak elvágták volna.
- Mi történik? Megtámadtak minket? - kérdezősködök, de tempósan haladok a legközelebbi zaj forrása felé.
- Mégis mit hiszel, mi történik, gyomevő? - villan felém a türelmetlen pillantás. - Fáklyás menet és démonidézés kormos képűek móggyára? - ripakodik rám a fickó, akiről már ránézésre meg lehet mondani, hogy valószínűleg az alvilági körökben mozog, még ha ránézésre nem is tűnik nagykutyának.
Pár tetoválás itt-ott nyomban feltűnhet a karján és a nyakán, valamint néhány kitört fog, enyhe pöszeség és artikulálatlan beszéd nehézzé teheti a megértését, de nem lehetetlen.
- Biztos azok a kurva dögök megin' jöttek. Nagyon ajállom a királynak, hogy tarcsa a szavát, me' megnyúzom, ha nem! - mondja, a tőrét tök nélkül illesztve az öve és hasa közé, kardja pedig a kezében. - Gondolom, beszöktek a mocskok - teszi még hozzá, kicsit követhetetlenül utalva megint a szörnyekre.
Hát sokkal okosabb nem leszek a mocskos szájú ember szavaiból, nem meglepő módon ő sem tud semmit, de ránézésre sem az eszéről lehet híres.
- Azért a király közelében ezt nem hangoztatnám ilyen nyiltan. - jegyzem meg, de aztán ott hagyom és megyek tovább, ha követ, azért igyekszem szemmel tartani, nem bízom az ilyen fickókban, ezeknek csak a pénz, a zsákmány számít és ha túlságosan elfajulnak a dolog, akkor simán faképnél hagyják az embert a legnagyobb veszélyben. Szóval nem bíznám rá az életem.
A fickó azonban csak megvonja a vállát, ezzel is kifejezve, hogy különösebben nem érdekli a szövegelésem.
Lassan már a kiabálás helyéhez kell érnem......viszont mielőtt továbbmennék, a köd felől a fák és növények ugyanolyan reszketegen és ugyanolyan félelemmel már nem a veszélyt suttogják, hanem azt, hogy "segíts". Ez visszhangzik folyamatosan, kisvártatva pedig a griff harcias vijjogására is felfigyelek.
- Áá, a fenébe! - kiáltom rémülten, miközben a szívem majd kiesik a helyéből és Lasht szólogatom telepatikusan.
Lash válasza szűkszavú és süt belőle, hogy éppen erősen koncentrál.
~ Ne most!
Ez persze nem elégít ki, de nem is válaszol utána, ettől még idegesebb leszek és mivel a növények is szinte pánikban vannak, az ő segítségükre sem számíthatok. Valami nagy baj van, ez nyilvánvaló.
A fánk közelében megpillantok a földön pár grifftollat, vérfoltokat, ami vegyes a hagyományos vöröslő vérrel és a szörnyekre idáig jellemző sötétebb, feketés árnyalatúéval. A környéken a növények vagy mélyen hallgatnak, vagy csak rémült kiáltásszerűségre képesek, semmi hasznossal nem látnak el, ezért inkább kizárom őket a fejemből és a saját fülemre hallgatok. Mivel a nyomok arra utalnak, hogy harc dúlt itt és szörnyek is lehetnek, hát akkor már a düh magasan lángol bennem.
Mire meglátom Lasht, aki valamivel odébb a fészketektől lehajtott fejjel áll, addigra már szétvágnék bármit és bárkit. Aztán, amint nagyjából 5-10 méterre érek, Lash felém irányítja a kezét, egy finom felfele mozdulatot tesz csuklóból, és a gyökerek már fel is törnek, hogy lefogják a lábam. Nem is néz rám.
A saját párom lefogat....LEFOGAT!
Viszont látom, hogy koncentrál és hallom, hogy a levegőben, a fák koronája között is zajlik valami. Nagy testek mozognak, a letört ágak nekicsapódnak egy-egy törzsnek.
- Engedj el Lash! - próbálom rávenni a növényeket, hogy másszanak le rólam, bántani nem akarom őket, hiszen a segítségük sokat jelenthet, közben  a szemem meregetem, hogy a levegőben meglássam mi is támadt meg minket.
Telepatikusan küldöm szét, ha van tünde vagy varázsló, aki hallhatja.
~ Megtámadtak minket! ~
Szavaim hallatán Lash riadtan nyitja ki a szemét, egy pillanatig alig jut szóhoz, de már el is enged.
Nem tudom mi zajlik itt, de biztos vagyok abban, hogy az ellenség valamilyen körmönfont támadása és, hogy Lash meg akar védeni, de azzal, hogy feltart, veszélybe sodorja magát és ezt nehezen viselem. Gyanús az, ahogy a hangomra, mintha transzban lenne úgy ébred fel, emlékeztet arra, ami a barlangban történt és mivel tudom, hogy a szörny valahol itt bujkál, ez nem is olyan elvetemült gondolat.
- Ne haragudj! - indul meg felém, de rögtön meg is torpan, dühösen nézve valahová a fejem fölé, majd tesz egy újabb kézmozdulatot, mire ágak nyúlnak ki, hogy a fejem felett valamit elkapjanak.
Felnézek és megborzongva látom, ahogy a köd még ennél is sűrűben folyik ki az ágak közül, végül beleolvadnak a ködbe.
- A fenébe... - suttogja Lash, aztán közelebb lép hozzám.
- Mik ezek Lash! - morranok fel arrébb lépve, ahogy a növények engednek.
- Honnét tudjam?! - tárja szét a kezeit kissé ingerülten.
Aztán meglátom a háta mögött formálódó karmos kreálmányt........
- Vigyázz! - használom én is a mágiám, hogy a mellette álló fa gyökerével kiszorítsam belőle a szuszt, miközben a tőr is megjelenik a kezemben, Lash pedig megperdül, szembe nézve az árnnyal......
- Fuss kifelé Lash, ki az erdő szélére!
- És a griffel mi lesz? Nem hagyhatom itt! - vékonyodik el a hangja, miközben zaklatottabbá válik a légzése. - Csak... Adj egy kis időt, kérlek, talán, ha a fákat megpróbálom meggyőzni és kicsit... - nyel egyet. - ... lenyugtatni, akkor eredményre juthatunk - néz körbe zaklatottan keresve a ránk támadó ellenséget, ami egyelőre nincsen, de persze ez nem sokáig lesz így, ha jól sejtem.....
- A griffel tudsz telepatikusan beszélni, hívd ki őt is a nyílt térre, ahol nincs köd. Csak  a köd lehet a támadások mögött, de legalábbis jobban látunk. - ölelem magamhoz és próbálom kifelé húzni. - A madarad sem szeretné, ha veszélyben lennél itt. - győzködöm.
- És mi van, hogyha követ? - próbál az ölelésemből kibontakozni. - Akkor majd az egész tábort ködbe borítja és aki ezt az egészet csinálja, mindenkit levadászik? - int a tábor feltételezett irányába. - A táborban nincsenek fák, ott még mi is teljesen védtelenek lennénk, ott nincs semmi általunk használható, legfeljebb a le- és kitaposott fű, amivel nagyjából semmire nem megyünk - rázza meg a fejét idegesen. - Ennyit sikerült kiszuszakolnom a fákból, hogy itt van valahol az, aki ezt csinálja, csak ugyanolyan zavaros, mint... Mint mikor segítettünk megkeresni Raybolt, és belefutottunk abba a torzszülöttbe - préseli ki magából szinte a szavakat, amik tudom milyen rémes emlékeket idéznek fel. -  De nem annyira rejtett! Nem tud úgy rejtőzködni, mint aki minket annak idején megtámadott.
Elbizonytalanodom. Hiszen teljesen elképzelhető az, amit Lash mond. Ez a köd eddig is természetellenesen viselkedik, miért nem boríthatná be a tábort és az emberek......az emberek nincsenek felkészülve egy ilyen alattomos, mágikus támadásra. Az is igaz, hogy az erdő a mi kezünkre játszik, ám akkor sem tetszik, hogy .......nem tetszik, hogy Lash is .....veszélyben van, de ezt már párszor eljátszottuk. Nagy levegőt veszek és próbálok higgadtan gondolkozni.
- Rendben, akkor megpróbáljuk mi felvenni a harcot ezzel az ismeretlen akármivel. Tehát feltételezhetjük, hogy valami köze van ahhoz a szörnyszülötthöz a bányából, de nem olyan erős és hatnak rá a varázslataink. - foglalom össze. - Ezek az árnyak a kivetülései? Úgy látom sérülést viszont tudnak okozni, de eloszlanak, ha mi támadjuk. Meg kell találni a mágia központját. - nézek figyelmesen körül.
Lash arcán érzelmek kavalkádja fut át, de a szavaimra megnyugszik egy kissé, ahogy nem kezdek el erősködni, hogy vonuljon biztonságba és remélem, hogy később sem fogom megbánni, hogy így döntöttem, de most nincs idő ennek boncolgatására, hisz a veszély nagyon is ott ólálkodik körülöttünk és csak az alkalomra vár.
- Igen - bólint. - És... gondolom - bizonytalanodik el a kivetülések említésénél, amit aztán egy újabb határozott bólintás követ. - Egyelőre nem tudom, honnan ered - rázza meg a fejét nemlegesen. - Már kezdtem rájönni, csak... megjelentél... - süti le a tekintetét, füle mögé tűrve néhány tincsét.
- Bocs, de a griff kiáltása azt jelezte, hogy baj van, sejthetted, hogy nem hagyom csak úgy figyelem nélkül.... - nézek rá, de a szavaimat maga a szegény jószág szakította félbe, ahogy a lábunk elé bucskázott a fák koronájából nagy recsegés-ropogással.
Ám nem sokáig marad a földön; felkel, veszedelmes éllel pillantva abba az irányba, ahonnan érkezett, és bár tele van harci sebekkel, nem úgy tűnik, mintha annyira hátráltatná őt.
Mielőtt még megkönnyebbülhetnék, kedvesem szemében félelem villan és én ösztönösen próbálok félreugrani, de csak részben sikerül. Éles karmok visítanak fel a páncélomon, belekapva fedetlen karomba, páros véres csíkot hagyva maguk után. Félfordulattal csapok önkéntelenül a támadómra a kardommal, ami még az acélt is átvágná, ám ennek a szellemalaknak csak a füstjét vágja ketté, de egy pillanatra még is meglátom a sötétszürke, ráncos alakját és hatalmas fejét.
- Hogy Természet Anya tegye valahová! - horkanok fel, hol a könnyű sebet, hol a szörny hűlt nyomát nézve. - Ki kell találnunk valamit, hogy ne támadhasson észrevétlen. Mit mondanak a fák és a növények? Fel kell kutatnunk a mágust!
Látom, ahogy Lash-ban viaskodik a gyógyítás vágya, de végül a fontosabb dologra koncentrál.
- Viridiel, én ráveszem a fákat, hogy árulják el a helyszínt, viszont akkor neked védelmezned kell - fogja meg a kezem. - És akkor csak erre figyelek, a környező zajokra nem. Jó? - néz rám.
- Ne törődj vele, egy karcolás csak. - tapasztom a kezem a sebre. - És ahogy látom a griffet sem kell félteni, - intek a griff felé, aki némi fürkészés után, minta csak valami jelre várt volna idáig, megindul, újra beleveszve a ködbe, hogy újabb csapkodások és testek ütközése hallatszódjon onnan, - ő lefoglalja a fenti dögöt, a lentieket bízd rám. Találd meg a forrást, különben előbb-utóbb elfáradunk és akkor végünk. - bólintok, majd gyors csókot lopok és felemelem a kardom és a tőröm. Persze tudom, hogy elsősorban a mágiámra kell támaszkodnom. - Csináljuk.
Lash végre halványan elmosolyodik és viszonozza a csókot, aztán tesz pár lépést, majd becsukja a szemét letérdel a földre, hogy a talajon tartsa a tenyerét, és még a fakarját is előhívja a gyorsabb eredmény reményében.
Ezek után már minden figyelmemet a környezetünkre fordítom, hiszen most Lash az életét szinte e kezembe helyezte, az én dolgom, hogy megvédjem őt, minden áron. A griff már teszi a dolgát és csak reménykedhetek benne, hogy elég ügyes és kitartó, akármivel is került szembe. Lash minél nagyobb felülettel igyekszik érintkezésbe lépni a természettel, én meg várok........Először semmi, de nem hagyom elaltatni az éberségemet és......nem is tévedek.......
Hamarosan a baloldalamról veszem észre, ahogy a köd testesedni kezd, odaszúrok, kipróbálva, hogy a kardom vajon így is hatásos-e ellene.  Rá kell jönnöm, hogy ha csak odavágok vagy bökök, akkor nem, de ha hosszabban időzik benne a penge, akkor eltűnik. Persze ez elég sok ugrálással jár, hogy közben ne sebezzen meg éles karmaival, de Lash közelségét nem hagyom el. Szerencsére úgy néz ki, hogy csak egy kivetülése lehet és ez némileg megnyugtató.
Hol egyik, hol másik oldalról jön, vagy épp hátulról, de a növényekre én is figyelek és mindig időben előzöm meg a ködlényt.
Aztán mikor már kezdenék fáradni, úgy látszik a létrehozója mágiája is fogytán és megjelenik maga.........a Szörny! Hat hosszú lába eltéveszthetetlen, ahogyan a hosszú nyak végén lévő megnyúlt pofa, amin most is gúnyosan vigyorogva, szinte sugározva a gőgöt..... köszönt.
- Ez nem lehet! - kiáltok fel és Lash elé ugrom, hogy eltakarjam. - Takarodj vissza ahonnan jöttél, itt nem győzhetsz! - köpöm felé a szavakat.
A lény erre még nagyobb vicsorban mosolyog rám, és állatias pofájáról könnyedén leolvashatom, hogy bizony jól szórakozik rajtam, nem úgy nézve ki, mint akit nagyon megijesztettem volna.
Lassan elindul oldalra, ahogyan azt a farkasok szokták, körkörösen járva körülöttem. Hat lába ütemesen mozog csendesen, és bundás farka legalább olyan hosszú, mint maga a teste, Borzongás fut végig rajtam. Annak idején ez a hosszú test könnyedén kerített be és húzta ki alólam a lábam. Egyelőre ugyan nincs olyan közelségben, de nem árt vigyázni.
De az biztos, hogy soha nem engedném Lash közelébe, csak a testemen keresztül.
Kedvesem halk hangját hallom, de nem értem, gondolom a növényekkel kommunikál.
~ Nem győzhetek...? ~ suttog a gondolataim közé ezerszín, karcos hangján, amihez nevetés is társul. ~ Előtte is csak egy kicsin múlott... ~ teszi hozzá, továbbra is csak sétálva és látom, hogy néha a mögöttem lévő Lashre pillant, aztán megáll. ~ Csodálom, hogy nem sikerült végeznem veled, de ami késik, nem múlik... ~ hallok újabb nevetést a végén, hogy csak úgy rázkódik bele. ~ Ez megér egy... alkut... ~ indul el megint aztán.
Egészen jól megtanult beszélni a dögje!
Azonban én nem követem a példáját, hogy gondolatban kommunikáljak vele, inkább minél hangosabban beszélek hozzá, hogy ha valaki hallja, akkor figyeljen ránk.
- Nem! - bólintok a gúnyos kérdésére nagyon is komolyan. - Minket lehet, hogy legyőzől, de most nem vagyunk egyedül, egy egész sereg fog rád támadni és a szörnyeidre és sok erős mágus is van közöttük. Minden nem tudod legyőzni. - jelentem ki határozottan. - Te egy átok vagy ezen a földön, nem kívánok alkudozni veled. - követem nyomon minden mozdulatát.
Most nem a bányában vagyunk, itt a természet az én pártomon áll.
~ A szörnyeim? ~ hangzik a visszakérdezés némi értetlenséggel, aztán nemlegesen megrázza a fejét. ~ Ők nem az enyémek ~ villan gonoszul a tekintete. ~ Ők a vezetőnk szolgái ~ húzza össze a szemeit, utat engedve egy még szélesebb vigyornak, ami már egészen groteszk módon ül a pofáján, és ez az alku elutasításakor sem változik, sőt, még a száját is körbenyalja. ~ Akkor ezúttal nem végzek félmunkát ~ lép egyet felém, ........
Akkor sem hinnék neki, ha nem tudnám mire nem képes, így aztán csak elfehéredő ujjakkal szorítom a fegyvereimet és gúnyos nevetése és szavai után már szólítanám a fákat, hogy kösség gúzsba az ágaikkal, gyökereikkel, de........nem kerül rá sor.
A következő pillanatban ugyan is a testén áttör egy leszakított szörnyfej, ami elsőre valami rovarra emlékeztet csáprágóival és különös, légyszerű szemeivel, és az alak, akárcsak idáig mind a kardod nyomán, köddé válik, de ha nem is tenné, a vértől mocskos griff a helyére szállva tűnteti el végleg, diadalittasan húzva ki magát, de nem sokáig. Hamar kitárja néhol megtépázott szárnyait, fenyegetőn fordulva a Lash mögött lévő fák egyike felé, kisvártatva pedig egy hátborzongató nevetés hallatszódik abból az irányból.
~ Várni foglak a városban.
Döbbenten meredek még mindig az alakjából előtűnő torzóra, egy pillanatra azt gondolva, hogy valami még rosszabb fog ránk törni, de aztán felfogom a griff jelenlétét és megremegve eresztem lejjebb a fegyvereimet.
- Hát te aztán tudsz időzíteni! - sóhajtom.
A madár láthatóan még szívesen szállna harcba, de valami, vagyis valaki, azaz Lash visszatartja és a szörny vagy annak valami erős látomása kihasználva az alkalmat, elszelel.
- Végezni fogunk veled! - kiáltom én is utána, nehogy már az övé legyen az utolsó szó.
Enyhe húzást érzek Lash felől,  az erőfeszítéstől izzadtan és fáradtan kapaszkodik belém.
A madárra bízva az őrködést, gyorsan felsegítem kedvesemet a földről, mert láthatóan nagyon kimerült.
- Tudom, hol van - mondja lehajtott fejjel és fáradtságtól behunyt szemekkel, fakarjával még mindig a földön támaszkodva.
- Jól vagy? Nem bántott? - utalok arra, hogy esetleg a fejébe mászhatott volna. - A városban? Azt mondta, hogy van valami vezetőjük, de ha nem ő, akkor az még több bajt jelent. - sóhajtom ismét, de közben a karomba zárom.
Nemlegesen rázza a fejét, rámtámaszkodva, majd a mellkasomra hajtva a fejét, próbálva lélegzethez jutni, ami megijeszt, de aztán megszólal.
- Nem, egyik sem... - mondja halkan és ettől kicsit jobban érzem magam.
Gondolati úton képekkel osztja meg velem az irányt, amerre menni kell a ködöt idéző szörnyhöz, sőt, még magáról a kis dögről is kapok egy képet: kicsi, koboldméretű, és ugyanolan rusnya, azt leszámítva, hogy nincsenek ragyái, helyette ráncos a pofája. Nagy a pocakja, véznák a végtagjai és hatalmasak a szemei, egyedül a sötétszürke bőr az, ami megegyezik a ködként látott alakkal. Feltámad bennem a vágy, hogy azonnal végezzek vele, amiért ennyi bajt hozott kedvesem fejére.
- Ez nagyon kimerített, nem érzem jól magam... - hadarja, igyekezve mély levegőket venni. - Menj, intézd el! A griff majd vigyáz rám, vagy... vagy felszállok, és együtt megyünk...
- Nem, nem! Maradj a griffel, szerintem nem csak nekünk gyűlt meg ezekkel az idézett valamikkel a bajunk, lehet kell majd a gyógyító erőd. De megígérem, ha segítségre van szükségem, neked szólok először. - ölelem meg még utoljára és már abból is látom, hogy mennyire kimerült, hogy nem tiltakozik. Az aggódás összeszorítja a gyomromat, de ha meg akarom védeni, akkor cselekednem kell!
Elindulok, hogy előkerítsem a gnomot.
Az irány igazából egyértelmű, a griff és ellenfele gondoskodtak róla. Most már a fák is hamarabb nyílnak meg, talán Lash feloldotta a szótlanságra ítélő képességet vagy félelmet bennük. Nem kevés kár érte a környező területet, rengeteg vérnyomot találok, a fák esetében több helyen is a törzs megsérült, néhol a kérget karmolásnyomok díszítik, vagy éppen rengeteg vér pettyezi - bár ez a földre is elmondható. Egy olyan fa mellett is elhaladok, amit a felénél eltörtek. A hátam is beleborzong, hogy mennyi erőt belevitt a két szörnyeteg - a griff és a bogártestű valami a harcukba. A lény testét is hamar megtalálom. Hatalmas és csíkokban színes potrohot találsz vérben tocsogva, több leszakított bogárlábat találsz körülötte, és talán a legbizarrabb az egészben a letépett fej mögött lévő emberi felsőtest jelenléte, de annak a feje sincs már a hején. A helyszín szagos a szörny bűzétől, erősen kell koncentrálnom, hogy a gyomrom tartalma a helyén maradjon, így gyorsan tovább haladok újabb letört ágakkal és sérült lombokkal találkozva, míg végül motoszkálást nem hallok. Bízom benne, hogy ez már az a kis korcs, amit Lash mutatott, bár gőzöm sincs mit csinálhat, a hangok alapján köveket dobálhat.
Ahogy meglátom, éppen egy betemetett odút próbál kiásni az egyik fa tövében a gyökerek között.
Az ellenfelem rondább, mint gondoltam. Nagyjából a térdemig ér, vézna tagjai 3-3 ujjban végződnek, és ez a lábára is elmondható, kis pocakos, mintha sörhasa lenne, a feje pedig túlzottan nagy ahhoz, hogy a gerince alapjáraton képes legyen azt elviselni. Teljesen ruhátlan és.......szőrmentes, így jól látszik a ráncos, szottyadt bőre, és meglehetősen szépen kirajzolódik a csontozata is - nem éppen egy dagadt példány a hasát leszámítva. A koponyája is kissé riasztóan rajzolódik ki a bőr alól, a szemei meg jóformán ki akarnak esni a helyükről. Fülei denevérre emlékeztetőek és nagyok, a pofikáján a szájával pedig egybeolvadnak a fogai, így jóformán nincsenek ajkai, csak apró, hegyes fogacskák.
Talán mégis zajt ütöttem vagy csak megérezte, hogy van mögötte valaki. Abbahagyja a kövek kibányászását a nyílásból és szinte fülsértően sikít egyet, aztán futásnak ered csámpás lábain. Hát majdnem én is sikításban török ki, ahogy a pucér hátsóját fordítotja felém. A képe sem  sokkal jobb, de hát mégis.......
Ám ahogy elindulok utána, közénk varázsol egy újabb ködlényt, de ez már nem okoz gondot, simán eltüntetem és a koboldféle után iramodom, hogy levágjam.
Eddig csak a ködlényeivel találkoztam és azok sem voltak túl erősek, így gyorsan falom közöttünk a távolságot, bízva benne, hogy nem rohanok csapdába. Aztán majdnem átesem rajta, ahogy nagyot bukfencezik a botlása után, majd félelmében vinnyogva kúszik-mászik előlem, a kezeit maga elé emelve.
- Ne, ne! - vinnyogja már-már zokogva, behunyt szemekkel, egész testében reszketve a félelemtől. Kissé talán kiábrándító, hogy egy ilyen képesség jutott egy ennyire betoji szörnynek, aki csak addig bátor, amíg fel nem fedezik.  - Segítek, segítek! - rikácsolja tovább reszketegen, valószínűleg annak reményében, hogy megkönyörülök rajta, de továbbra sem néz rám.
A kardomat csapásra készen tartom, de hányingerem támad, a könyörgése hallatán, mert soha nem volt késztetésem védtelen lényekre támadni, még ha előtte olyan nagylegény is volt a szörnyeivel a tarsolyában.
Mivel sok körülöttünk a növényzet, megkérem őket, hogy kössék gúzsba. Kicsit engedek a feszültségemből és elfintorodva  magasodom fölé.
- Aztán miben tudnál segíteni, amivel megválthatnád nyomorult életedet? - nézek körbe azért, nehogy meglepjen valami.
Felvisít, amikor megérzi a rátekeredő növényzetet, és próbál újra menekülni, de már késő, így hamar lefogva találja magát, félelemmel telve nézve rám. Többször nyitja ki a száját, és igyekszik valamit mondani, de ugyanennyiszer csukja be, mert fogalma sincs, mit mondhatna - vagy ha tudja is, nem tudja, miként mondja el.
- Nálunk? Ezzel? - néz körbe, valószínűleg a ködöt próbálva a tudtomra hozni, és bár úgy tűnik, érti azt, amit mondok, nem éppen jó a beszélőkéje. - Támadni minket? - néz vissza rám halálra váltan. - Menni ezzel? Elbújni? - kaparja össze magát. - Hmm? Hmm?
Látom a rémületet a szemében a vakarcsnak és úgy vélem nagyon jó színésznek kell lennie, hogy ezt eljátssza, de azért nem nyugszom meg. Minden esetre üzenek Lash-nak és röviden elmondom, hogy mit találtam.
A fogoly szavai azonban komoly fejtörést okoznak, mert nem eléggé értem.
- A ködöt és a lényeket ajánlod fel? Hogy segítesz elrejteni minket az erődben lévők elől? - próbálom tisztázni a dolgokat.
Gyanús lett, hogy esetleg nem is tartozik azokhoz odabenn, de persze ez átverés is lehet.
Összeráncolom a homlokom, ahogy Lash tompaságát érzékelem, aki nem is válaszol, remélem a griff figyel mindenre, mert ha így támadja meg valaki........Vissza kell mennem!
A kis vakarcs továbbra is rejtély számomra, de a kikérdezését ott is folytathatom, ahol Lash-t hagytam.
A vakarcs heves bólogatásba kezd a kérdésed hallatán.
- Igen, igen! Segítek ezzel! - folytatja a bólogatást. - Benn nem szeretik - rázza meg a fejét nemlegesen, aztán elhallgat, és olyan bugyuta ábrázata lesz, hogy nem lehet kitalálni, mit érez. Nemlétező szemöldöke vonogatásából és homloka ráncolgatásával talán valamennyire érezhető, hogy próbálja kitalálni, a továbbiakat hogyan mondja el szóval, de aztán esetlenül néz rám, mert nincs meg a szókincse hozzá, hogy elmesélje azt, amit akar.
Felrántom a földről, de a rácsavarodott indákat, gyökereket természetesen rajta hagyom.
Ha hinni lehetne neki az erődben tartózkodók sem szeretik, úgy néz ki, már persze, ha igazat mond.
- És miért hinnék neked? - indítom útnak a visszavezető csapáson. - Ki küldött ide?
Csámpázva halad előttem és nem úgy tűnik, mintha próbálkozni akarna bármiféle sunyisággal. Talán esze sincs kellő hozzá, kérdésemre is bambán néz csak, aztán felfogva az első szavakat, vesz egy mély levegőt .......nagyon hosszan.
A köd elkezd a szájába belefolyni, körülöttünk pedig egyre inkább oszlani kezd. Láthatóan mindent megpróbál, hogy ne akarjam megölni. Amikor nagyjából végez a köd szó szerinti visszaszívásával, nagy, kiesni kívánó szemeivel rám pislog.
Elég meggyőző és ha ezt tényleg meg tudja tenni a mi érdekünkben is, érdekes szövetségest nyerhetnénk vele, igaz valakinek a nyakán kell tartania a kezét.
Mikor megjelenik körülötte némi köd, hogy kialakítsa a hatlábú lényt, majdnem sikerül leszúratnia magát, bár hamar el is tűnik a jelenés, csak a vísítása és az eltűnő lény zökkent vissza a valóságba.
- Ezt ne csináld váratlanul legközelebb. De nem bántalak, ne pánikolj már. - eresztem le a kardot és el is teszem végül, mert nem halllgat el. - A mágiám lecsap rád, ha rosszban sántikálsz. - biztosítom be, hogy ne csináljon ostobaságot. Szerencsére elhallgat, mert már kezdek belesüketülni.
- Tudod mik vannak még odabenn? Meg tudod mutatni? - kérdezem.
Megkönnyebbülten próbálkozik felállni, ám amíg a kezei kötve vannak gyökerekkel, addig ez nehezére esik, így a kérdésemre visszakérdez.
- Most? - pislog rám és mikor rábólintok, akkor a ködből megformál egy olyan szörnyet, amely első ránézésre hasonlít egy pókra, csak sokkal nagyobb, a lábai úgy helyezkednek körbe, mint egy polip esetében, és hosszú kezek tartják meg a központi testrészt, ami az átszűrődő holdfényben is nyálkásan csillan. Aztán mutat egy olyat, ami emberre emlékeztet, de sokkal jobban megnyúltak a tagjai, nincsen szeme, se orra, csak hegyes fogakkal teletömött szája, és a gyomra helyén egy luk található. Ezen felül a hátából is kinő másik két kar. A következő formák többnyire állatok gusztustalan keveredései és egymásba növései, egyik-másik nyálkás, vannak emberi és állati keveredések is, és rengeteg-rengeteg fajta, agancsos-szarvas, agancs és szarv nélküli, kétfejű vagy épp fejetlen gusztustalanság. Leginkább egy rémálom előkészítéséhez megfelelőek ezek a torzszülemények, és talán a legjobban az a kép marad meg a fejemben, amikor megpillantok egy igazán rejtett és ritka fajt: egy lurinx-ot........, megfertőzve ezzel a démoni aurával, fehér és zöldes bundája itt-ott kihullott, mintha több paraiztát is látnál rajta, amelyek lüktetnek és pulzálnak a testén, egyik nagyobb, a másik kisebb, szájából pedig sötétlő nyál csorog. A szemei sem olyan természetesek és barátságosak, hanem ködösek és veszettek, és az se lenne csoda, ha a felhergelésével a szája is habzana. Hányinger kerülget és düh csomósítja tovább a gyomromat.
Nem tudom ki a vezető abban az erődben, de, hogy valami nagyon összekuszálta az agyát, viszont cserébe mérhetetlen hatalmat adott neki, az biztos. És az is, hogy meg akarom ölni!
- Rendben, értem, elég. - intek a vakarcsnak. - Azt tudod hányan vannak odabenn, vagy hogy hol van az, aki ezeket létrehozta?
Muszáj megkérdeznem, bár kis reményt fűzök hozzá, hogy tudja, de ha igen, akkor nagy segítség lenne.
A létszámra vonatkozó érdeklődésemre tényleg csak pislog rám, és nem is ad választ, így egyértelmű számomra, hogy fogalma sincsen.
A következő kép, amit a ködből megformál már nyilvánvalóvá teszi, hogy a főnök kilétét fedi fel előttem: először megformál egy kerek teret, talán csatornák lehetnek, valamelyik központi része lehet. Ezt követően kezdi megformálni a főszörnyet, vájva némi helyet a csatorna alsó részéről, mintha nem férne bele a térbe a dög, mely kocsonyás-vizes állagú, jóformán az egész helyiséget elfoglalja és beteríti. Nyálkás és nedves tőle minden, kicsi karok kapaszkodnak a falakba, hogy megtartsák a testét, és a kép elevenítéséhez a vakarék kicsit megmozgatja a kreatúrát; hirtelen ezernyi szem és száj nyílik a testén, a szembogarak mind rád szegeződnek, és az alsóbb részéből kicsúszik egy olyan szörnyfajzat, amit a griff legyőzött, bár jóval kisebbként. Ebből felmérhetem, hogyha a bogárszörny két-három méter, akkor ez a kocsonyás dög jócskán lehet tíz is vagy több.
Soha sem láttam még csak hasonlót sem ezen a földön, mint ez a dög ott a csatornában, bár ez igaz a többi szörnyre is. De, ha ezt a valamit szolgálja az, aki majdnem megölt minket a föld alatti járatokban, akkor el sem tudom képzelni az erejét. Kezdek kételkedni, hogy a sereg holnap sikerrel jár.
Aztán észreveszem a test közepéből érkező kékes pulzálást, mely megvilágítja a benne lévő csontvázak halmát egyaránt. A pulzálás középpontjába próbálok belenézni és megdöbbenve ismerek rá arra a köre, ami kíséretiesen emlékeztet arra, amit a szörnytől Lash megszerzett, bár, mintha a jel más lenne rajta. Kinézetben csiszoltnak látszik.
- Ez igen csak ismerős! - bukik ki belőlem. - Siessünk, ezt tudnia kell a többieknek is. - noszogatom meg, de apró lábai nem viszok elég gyorsan, így egy idő után felkapom és úgy sietek vissza oda, ahol Lasht hagytam.
Mikor megérkezünk és meglátom a felborzolt tollú griffet már szinte rohanok, az utolsó pillanatban még a növények fogságára bízom a vakarcsot. Lash magatehetetlenül fekszik és csak a madár választja el a sötét elftől. EGY SÖTÉT ELFTŐL!
A kardom előre szegezve, teljes lendülettel érkezem és dühtől villogó tekintettel állok meg az alak előtt, remegve fogva vissza magam.
- Ha bántottad.........- morranok fel.
A sötételf az utolsó pillanatban vesz észre, hátrálva emelve meg a kezeit.
- Hozzá se nyúltam, ez a nyavalyás egyébként is az utamba állt - bök a griff felé, aki továbbra is bizalmatlanul fürkészi a sötételfet. - Esetleg elraknád a kardot? - néz rám unott ábrázattal, kissé fintorogva mellé, aztán folytatja a szándék közlésével, amivel érkezett, bár eléggé nagy erőt kell vennie magán, hogy képes legyen kibökni, igyekezve lenyelni a megszokásból is használt gúnyneveket. - Az úrnőm sürgősen egy... erdei gyógyítót keres.
A szemem nem véve le a selfről Lashhoz megyek, hogy megnézzem tényleg jól van-e.
Hála Természet Anyának, úgy nét ki, csak alszik, jó mélyen.
- Sajnálom, de úgy néz ki, pihennie kell, majd ha jobban lesz, akkor megnézi az úrnődet. - válaszolom hidegen. - Ha sürgős, akkor keressetek más gyógyítót.
A self láthatóan nem örül ennek, talán fontolgat is a fejében valamit, ám ahogy a griffre néz, meg utána rám, bizonyára el is engedi az ötletet és egy sóhatjás után bólint, majd elmegy, valamit motyogva az orra alatt - vélhetően magának megfogalmazva csak olyan tipikusan, hogy mennyire hasznavehetetlen is az erdei népség.

Isabella elég sokáig iszogatott az új társával Altevarral. A rum és annak teljes valója is elemésztette, hogy a stressz amelyet egész nap gyűjtögetett pár hányás és egy kiadós alvásban legyen elvezetve. Természetesen nem csak ő aludt el, hanem az említett férfi is, viszont míg a kalózlány figyelme egyenlő volt a nullával, addig az őt védelmező hű-új-társa figyelt. Így történt meg, hogy a táborból hallatszódó kiáltásra felkelt. Persze nem is várt sokáig, amíg megbökdösde az oldalán fekvő lányt. -Sylla...-szólítja meg, amire a részeg és álmos nő, nyűgösen felelt:-Ahh! Hagyj.... még öt percet!-szólalt meg. Azonban, mivel a férfi nem adta fel, még pár lökdösés után csak beadta a derekát, amire a nő a fáradtságot kitörölve a szeméből ült fel. -Most mivan? Mi történt? Gyere aludjunk!-szólalt meg ismét kisvártatva, miközben Altevar idegesen nézelődött körbe. -Szerintem nem ez a legjobb alkalom az alvásra.-fordult vissza Sylla felé, miközben bár a közelben nyugodt volt minden, a távolból mégis rengeteg rémisztő hang terjedt az irányukba.-Miért valami baj van?-karolja körbe a férfi karját, még a fejében a több mint elegendő alkoholtól, miközben bújok hozzá egy kismacskaként.
-Nem azért ébresztelek, mert nincs baj... Sylla gond van, ha nem lenne akkor hagynálak aludni.-mondja egy sóhajtást elengedve közben.-Lehet a tábor közepe felé kéne menni, több emberrel több esély van.... Jó gyere!-mondja miközben a tábor közepe felé néz végig, majd megragadva a nőt indul is el szinte azonnal.
Ekkor talán már mindketten tudták, hogy nem volt a legjobb döntés ennyire a tábor szélére települni, de hát késő bánat... eb gondolat... mondani szokás.
Azonban mikor a férfi megindul, még ingatagan, de már mintha éberebben mint eddig indul meg egy vadkan módjára előre, kirántva az egyik gyönyörű arany markolatú tőrét: -HOL! KI! Mi a baj?!-bár ez még nem jelenti, hogy ne tenne hülyeséget. Ne hangoskodj! Még én sem tudom, de ha figyelsz, akkor hallhatod, hogy a tábor túloldalán nem a piától rikoltoznak...-néz körbe a hirtelen kitörő nőre szólás után.-Szóval csak maradjunk csendben és próbáljunk eltalálni a táborig jó?-kérdezi tőle idegesen Altevar. Erre Isabella rádöbbenve a hülyeségére próbálja visszafogni a hangját, kicsit szégyenlve magát, hogy mekkora ökörséget csinált. -Jó-Jó... Moncsak és merre mennyünk?-mondja dülöngélve még jól érezhetően a szájából, hogy az alkohol még korántsem ment ki belőle. Ezután a férfi magabiztosan húzza el a lányt egy irányba, nem is hallva, hogy tisztán és érthetően mondja neki, hogy Erre, amire viszont felfigyel, az az, hogy hirtelen meg is áll, nekiütközve puhán a vállának hallja meg Sylla Altevar szavait: -Te is hallottad? és bár a lány nem hallotta, de a halk kattogó hang mégis betöltötte a helyet, ami egyre jobban közeledő baj hírvivője volt. A páros egymás hátának dőlve várja, hogy mi fog most történni, Altevar
egy darabig nem szól, valószínűleg csak hallgat, és már érezni a levegőben, hogy nemsoká... Altevar mozgolódni kezd a tábor irányába, mikor a tőlük néhány lépésre lévő fa a törzse közepén törik el, hogy két bestiális állat zuhanjon le a földre; az egyik a griff, a másik pedig egy bogárszerű lény, a legfeltűnőbb része a potroha, amin színes csíkok is futnak, viszont ez nem elég groteszk ahhoz, hogy bivalyi szörny legyen, így közvetlen a bogárfej felett egy emberi felsőtest is található, amelyik kiáltozva próbál emberi kezeivel és körmeivel belekapni a griffbe. - Óóóhhohoh, Sylla, futás - indul meg gyorsabb léptekkel a tábor irányába, rángatva a lányt, nagyon nem akarva beleavatkozni két szörny hadakozásába.
Nem is nagyon ellenkezik a kalózlány, így engedve a férfi erejének indulnak el a tábor közepe felé, egy kicsit hadonászva magamögé, hogy nehogy a bestia elkapja őt. Azonban így óhatatlanul is trappogni kezdenek, mire Altevart egy hatalmas kar szinte a semmiből felkapja őt, Syllát a földön hagyva maga mögött elterülve a földön a rántástól. Ezzel szinte egyidőben méterekkel odébb röhögve ugrik le egy vézna testű, emberformájú alak, de jóval megnyúltabbak ahhoz a tagjai, a háta görnyed, nincsenek szemei, orra sincs, de még orrluka sem, hanem hegyes, de rohadó fogak látszódnak a bőr alól a hasa helyén egy hatalmas lyuk tátongott.
-Engedd el őt! Ő az enyém! Keressss magadnak mássikat!-mondja Sylla, miután felállt és támadó állásszerűen elhelyezkedett a szörnnyel szemben. Azonba nem hatódik meg tőle, sőt, igazából nem is foglalkozik vele, csak elindul egy irányba, ami nem a tábor iránya. - Fuss, Sylla! - üvölt felé Altevar, próbálva kikerülni a dög szorításából.
-Hé te nagy büdös hatméteres selfike már futsz is? Ennyi tellett a büdös nevetős pofádból? -de erre sem reagálva a szörny halad tovább, babusgatva Altevar fejét, így jobb híján a lány utánuk ered teljes erejéből, ügyelve, hogy ne tanyáljon el egyetlen kavicsban, vagy ágban sem, amit az előtt még átlépett. A lendületet kihasználva pedig Sylla emberfeletti ügyességgel szeletel le egy darabot a püspökfalatból, amit a szörnyecske nem nagyon díjazott. Altevar is teljesen sápadtan nézi, amit művel, és ennek eredményeként a dög összerezzenve megáll, és megfordul, és annak ellenére, hogy nincsen se szeme, se rendes mimikája, elég dühösnek tűnik, valószínűleg a testtartásából érezhetően, miközben Altevart felrakja egy fára, és megpróbál Sylla nyúlni, és bár logikus lenne, hogy szem híján nem csak a hallására tud támaszkodni, akkor nem tudná Altevart sem az egyik ágra felrakni, így hamar rá lehet jönni, hogy valószínüleg pontosan tudja, hogy éppen ki és mi hol leledzik.
Erre a kalózlány látva, hogy mi történik előre gurul a dög lábai között, lazán belevágva mindkettőbe közben, mire a dög egy igazán sértett hanggal jutalmazza ezt, megpróbálva utána nyúlni a lábai között, ami nem feltétlen a legokosabb, hiszen a lány látva a csodálatos retkes ujjakat, egyet szuvenírnek levág a többi közül, ami hatására a szörny viszont elkapja...
Felemeli Isabellát a szörny az arca elé, jó magasra és nevetésbe kezd, szinte már éreztetve a fölényét... a győzelmét, mire a lány a szájába dobja a levágott ujjat, amit a szörny szépen be is kap és körbenyalva a száját húzza tovább magafelé őt.
De mielőtt kiderülne, mit akar, Altevar ugrik egyet, kardja a kezében, nemsokára a lapockák között, pont kikerülve a dög gerincét a dög látványosan szomorodik el és nyúl másik kezével a hátán lévő Altevar felé, kicsit kevesebb figyelmet szentelve a nőnek most, szerencséjére, hiszen akkor nem sikerülne a terve...
Markolatig a képébe nyomja a tőröket, erre viszont már igazán fájdalmas reakciót ad a szörny, olyannyira elszomorodik és kezd el szenvedni, hogy rögtön elengedi a lányt, aki utána szúrva a másikat is csimpaszkodik tovább a fájdalomtól üvöltő szörny arcán, aki megragadva a lányt ismét húzza ki a két tőrt a fejéből. Erre pedig a szörny úgy véli, hogy jobb lenne egyben lenyelni a bajt, és a kitátott szájával kell éppen emiatt szemeznie a fiatal nőnek, aki erre a szájába szeretne szúrni, viszont mivel nem igazán tiszta még az elméje beleüti a fogába a fegyverét, megint elrántja, kissé talán undorodva görbül a szája, közben Altevar is feltűnik a láthatáron, a szörny vállán, akit meg a következő pillanatban sajna lesöpör a válláról, megint nem figyelve rá annyira, így Altevar belecsimpaszkodik az alkarjába egy elfojtott kiáltással.
Isabella erre nem tűrve a szégyent, hogy nem talált a karjába szúrja a pengét, hátha ettől megint éhes lesz, és majd megütheti a pofáját. De erre inkább újabb sértődött hang érkezik felőle, és vérző fejét most felé fordítja, megrázva az apró testű lányt, ezzel is jelezve, hogy nyughass már vagy talán csak abban reménykedik, hogy elejti a tőröket; Altevar kis híján leesik, de sikerül viszonylag stabilan megkapaszkodnia az alkarban, a kard még ott van nála.
-Hé pajti élvezed te is? -kérdezi Sylla tőle, aztán beleszúr a kezébe megint és mint a fűrésszel úgy vagdossa fel a dögöt.
Nem is tűri túl sokáig a szörny ezt a nyűgöt dobja le a lányt a földre, aki a fenekére érkezik, nem sok időt töltve töprengéssel, hiszen előre dől azonnal és a szörny egyik lábáról levágja az összes ujját, ami ettől felkapja hirtelen a lábát amiben az egyik tőrt a lány jó erősen beleszúrja.
-CsikiCsikiCsikiCsiki!-hangzik el a szájából Syllának, aki még mindig mint a gerej beállva éppen az aktuális szem előtt lévő dolgot támadja.
Eközben Altevar a vállán mászkál, nem jól láthatóan, hogy mit tesz, de az biztos, hogy a lány közrejátszása eléggé megnehezíti, hogy fent tudjon ott maradni, de a hirtelen dobbantásra a lány mellé legalább aránylag egy helyben marad. Ezután a lány ismét a lábat szúrkálja, amitől a szörnyeteg eldől, Altevar álló képét hagyva a válla felett.
-Meghalt?
Felnéz rá kissé bután, aztán vissza a szörnyre. - Hát... Gondolom - húzza fel a vállait, aztán kirángatja a fegyverét a nyakából, ami most csupa szörnyvér. Egy fintort megenged. - Ezt se lesz szívmelengető tisztogatni... - morogja, aztán közelebb lép Syllához. - Az a szerencsénk, hogy nem volt épp okos... - néz végig a szörnyön. - Jól vagy? - érdeklődik, és ekkor még egyet rándul a szörny, mire Altevar megemeli a fegyverét, vágásra készen, de nem történik semmi. Egy kínos nevetést hallat, aztán visszafordítja a nőre a pillantását.- Utórángás... Azt hiszem.
-Hát nem tudom... -feleli a kérdésére, majd amikor meglátja rándulni a szörnyet a lány int egyet Altevarnak és a szörny kezének az ujjait levagdossa...
-Hmmm tényleg halott...-valószínűleg így erősítette meg a dolgot.
- Éljen, akkor talán ezt megúsztuk - válaszol egy kellemetlen mosollyal, egyáltalán nem könnyebbülve meg, miközben a kardját rángatja, hogy annyi trutyit ezzel leszedjen róla, amennyit lehet. - Viszont menjünk, mielőtt még egybe belebotlunk, ami nem lesz ennyire bolond - néz a hangok irányába, aztán megint megfogja a karját, hogy felrántsa a helyéről a lányt.
Nem is túl sokára elérik a tábort, ahol bár még mindig sokan ordítoznak, még is nagyobb biztonságban vannak, mint kint a semmi közepén. Most egyenlőre sikeresek voltak, és túlélték, de vajon milyen szörnyűségek lesznek a városban?

Álmok édes álmok, vagy is az kellet volna legyen. A csend túl nagy volt, annyira zavart. Egy madár vagy más éjszakai lény neszezését sem lehetet halani. Vacsora elött elváltam oawa társamtól és orktol is. Magányosan próbáltam pihenni, úgyse volt igazán senki, akivel társaloghattam volna. Egyébként is pihenem kellene, össze gömbölyödtem. Az álom csak nehezen jött szememre, forgolódtam.
Nyugtalan álmomban sok minden felszínre tört, a múlt és a jelen összemosódott. A dögök és egy uashi gyermek. Gyerekek, akik jövő felé tekintenek, és reménykednek valami jobb vár rájuk, mint most megélnek.
Álmomból, egy kiáltás ver fel fájdalom és rémület keveréke. Amilyen hangos és hirtelen hangzott fel úgy ért véget mintha elvágták volna. Felpattantam és azonnal ara vettem az irányt, ahonnan hangot véltem hallani. Rohantam, ahogy csak tudtam közben újra hallottam a hangot am egy embertől származott. Fájdalom, rémület és harag keveredett benne úgy érzem. Láttam ahogy egy sátor a magasba emelkedett a fáklyák fénye haloványan meg világította valaki volt benne. Szerencsétlen, még védekezni sem volt ideje. Lehunytam szemem és ha voltak istenei az áldozatnak remélem könnyű utat biztosítanak neki a más világra. Szemeim új fent kipattantak mikor a tábor széle felől is ordítást halottam. Többen üvöltöttek fel hasonló érzelmekkel, mint az előbb a tábor közepén lévők.
Újfent betört volna az ellenség? Két oldalról támadnának?
Bármi lehetséges, úgy döntöttem, ha támadás történik épp jobb azt lerendezni, aki a tábor közepén van. Futottam hát tovább kerülgetve sátrakatt és embereket, közben láttam és hallottam ahogy egy ember a magasba emelkedik. Még csontjai reccsenését is mintha hallanám, amit a kéz okoz, ami a földből nyúl áldozatott keresve. Mintha a pokol egy démona lélekre éhesen keresne valakit, akit leránthat fel falja.
Mire oda érek a földből egy dög mászik elő, nincs szárnya ez meg nyugtat talán ez nem köp savat. Viszont rendkívül zömök, erős lábai és teste is szinte még a sötétben is láttam. nem inkább éreztem a roppant izom kötegek feszülését amikor meg moccant. A lény, mint egy két lábon járó erőd azt hiszem ehhez hasonlít legjobban.
Bele szurok azonnal, de mintha több réteg boron próbálnék át vágni. Nem hinném bármi kárt is okoztam volna. A lény viszont vaskos farkával felém csapot, amit épp elkerültem. Csak annak köszönhetően, mikor kardom kirántottam hátra tántorodtam egy lépést. A többi ember is szurkálni kezdte a lényt és darabolni. Csak felületi sebeket okoztunk azt hiszem, a lényt viszont ez bosszantotta. kit ne bosszantana egy maréknyi bolha, ami csipkedi?
Nyakán úgy véltem vékonyabb a bőr talán, de ezt gondolatom majd nem kardom bánta. Fel sem tűnt van egy száj ott is az ocsmány dögön. Elhúztam a kardom, de éreztem a fogak csikordulását miközben fémhez érnek. Bárcsak jobb minőségű fegyvereim lennének, most kívántam életemben először ilyet. Fáradhatatlanul vagdalkoztunk tovább a lény csak nem akarta megadni magát, ám feltűnt mikor lendíti farkát kicsit mintha meg inogna az egyensúlya.
Egyik harcos annyira belemerült a harcba, karja bánta, elkapta a dög és talán le is szakította neki azt hiszem. Legalább is nem sok minden tartja a helyén úgy látom. A sebesültnek segítettem el menni a dög közelebből, hogy a farok ne érhesse el. Talán igy több esélye van a semminél egy ilyen sebbel.
-Felkellene boritanunk, hintáztassuk, mint egy hajót.
A hasonlatóm sajnos nem értették azt sem mire céloztam.
-Egyik majd a másik oldalról csapkodjuk, talán felborul, lehet a hasán vékonyabb a bőre.
Meg úgy mellékesen, ha felborul akkor nehezebben mozog majd a méreteivel. Az egyik íjásznak helyén volt az esze és elszaladt orkért. Még utána kiáltottam lehet kettőt hívjon, extra izomból sose árt. Szurkáltuk tovább, de eredményt nem értünk el. A lény csak egyre mérgesebb volt és aggódtam, még több ember fog megsebesülni. Döntöttem hátára vetettem magam a két kardom olyan mélyen vágtam bele ahogy csak tudtam. Éreztem ahogy elcsúszik az egyik egy csonton és célt téveszt. Valamit elérhetem a dög már sokkal virgoncabb volt. Végre tényleges komoly sebet tudtunk okozni neki. Emellett lábam karmait kiengedve próbáltam kapaszkodni még jobban. A lény csak az utasával foglalkozón másokkal ne is törödjön. A vad menet közben végre az izmos fiúk is megérkeztek.
Akik rögtön le is cicusoztak, nem vettem zokon ők ilyenek és kész főleg, ha a harci láz elkapja őket.
Meg feszitettem izmaim és próbáltam egyik kardot megcsavarni, de nem sikerült. Az orkok belendültek és igy más együttes erővel sikerült felboritani a dögöt. mi közben borult leugrottam róla és elötte értem földet. Elégedetten mosolyogva fogaim kivillantva néztem végig, már szinte láttam mikor végre levágjuk.
Valóban a hasa védtelenebb volt, együttes erővel fel nyitottúk szépen, mint egy halat. Az orkok közben vidáman pépesre verték szinte bárhol, ahol hozzá fértek. Kétségtelen, már csak ebbe is bele kellene halnia. Minden egyes csapásuk nyomán vér és hús cafatok repkedtek.
Kardjaink által a bűz iszonyatos csomagját nyitottuk fel. talán akadt olyan azt hiszem, aki elhányta magát a szagtól. n sem álltam távol a dologtól. Nem a belsőségek látványa taszított a beleké, amit miszlikbe szeltünk, csak az a szag.

A jó hír, hogy nem szarnak le mindketten. A leopárd készségesen válaszolgat, a sötételfes résznél összehúzom a szemeim - csak azért, hogy a felsőbb hatalmak említésére rosszindulatúan elvigyorodjak. Hogy kik? Nem vagyok sámán, hogy a szellemekkel beszéljek, és ha veszélyben vagyok, szívesebben bízom a képességeimben, mint akármilyen láthatatlan segítőben.
A rossz hír, hogy a tigris úgy, ahogy van, levegőnek néz. Kifejezetten érdekel a véleménye, hogy tényleg rábízná-e az életét valakire. Választ viszont nem kapok, szó nélkül megindul az étellel megpakolt szekerek felé. Dühösen morgok, és egy hosszú pillanatig elgondolkodom, rátámadjak-e... de aztán elvetem az ötletet. Még mindig nem lenne jó ennyi ellenféllel harcolni.
A leopárd el is köszön - legalábbis valami olyasmi - én pedig szó nélkül elindulok egy másik irányba. Már eleget megtudtam a közelgő veszélyről, együtt harcolni pedig... na persze. Előbb szúrnám szíven én magam ezt a szerencsétlent, mintsem egy szörny ölje meg. Hamar el is veszem a részem a korai vacsorából, letelepszem a tábor széle felé, majd meglehetősen korán hajtom álomra a fejem. Nincs nehéz dolgom az ágyazással meg a sátorral, egy állatbőrt elég gyorsan le lehet teríteni. Minek több luxus?
Mi tagadás, elfáradtam a hosszú menetelés alatt. Jó lesz végigaludni egy hosszú éjszakát, ha meg valami gond lenne... hát, azért vannak az őrök. Majd ők megoldják.
Ha nem, letépem a fejüket.

- MI A DÉMONOK BÚVALBASZOTT FASZA EZ?!
...francért nem tudja kiüvöltözni magát akkor, mikor épp nem akarok aludni? Odamegyek, és elvágom a torkát. El én. Kibelezem, aztán odadobom a démonoknak, hogy ők is jóllakjanak...
Miközben gyorsan felvázolom magamnak a tervet, felkelek, és végigpillantok a holmimon: szerencsére megvan mind. Még a két fegyverem is.
...fegyver...
Mi van?
Ahogy kitisztul a fejem, észreveszem, hogy egyre több zaj hallatszódik, de nem a tábor széléről. Pont középről, az összetömörült sátrak közül hallom őket, de hogy? Valaki poénból elkezdett gyilkolni a seregen belül? Vagy a démonok átjutottak valahogy a védelmen...
A bosszúságom azonnal elmúlik. Veszélyben van a sereg. Gyorsan magamra öltöm a fegyverövemet - a cuccaimmal nem törődöm, legfeljebb felégetem a tábort, ha hiányzik valami -, kihúzom az egyik szablyám, és futólépésben elindulok a zajok felé. Nem arról van szó, hogy annyira érdekel a katonák sorsa, de itt nem a tábor szélét támadják, ami nagy gond. Mi hasznom lesz abból, ha mindenki szétszéled már az elején? Az ilyesmi eléggé le tudja törni a lelkesedést.
Közben egyre többen kelnek fel, és úgy tűnik, sokan vannak az én véleményemen. Egyre több fáklya gyullad meg, egyre több fegyvercsörgést hallok.
Egy részüket a tábor széléről. Mi a halál? Kintről is támadnak? Olyan intelligensek lennének, hogy összehangolták a két frontot? Hát ez nagyon biztató, és megfordul a fejemben, hogy inkább a kintieknek segítek (legalább akkor könnyebben le tudnék lépni, ha rosszra fordulna a helyzet), de aztán mégis haladok tovább. Ha már eldöntöttem, merre megyek, minek gondoljam meg magam? A balhé úgyis balhé, valószínűleg sehol nem fogok unatkozni.
Már elég közel vagyok az üvöltözéshez, és úgy tűnik, még többen kapják össze magukat egy jó kis verekedésre. Helyes, minél többen vagyunk, annál jobb. Csak bele ne akadjak senkinek a...
Az utolsó pillanatban térek ki a felém repülő katona elől. Meglehetősen furcsa útvonalat választott, át a sátrak felett - talán el kellett volna kapnom, bár nem biztos, hogy sok értelme lett volna. Ömlik belőle a vér, és valószínűleg nincs is életben...
...azonban ezt nincs időm megállapítani.
A sátor, amin átrepült a férfi, eltűnik. Ez még nem is lenne gond, de így szembetalálom magam ezzel a... nos...
Nem ijedek meg a saját árnyékomtól. Jó pár csatában részt vettem már. Harcoltam olyan bestiával is, amitől egy átlagos emberi katona fejvesztve menekülne. És most mégis az az első gondolatom, hogy:
- Mi a szar ez?
Egy nagy ló... pók... tényleg, mi akar ez lenni? Lótest és póklábak, de úgy, hogy részben a ló lábai is megmaradtak. A szemei üres helyéből vígan folydogál a vér, és ezt a bizarr látványt megkoronázza a tüskés potroh, ami semmivel nem undorítóbb, mint bármi más ezen a démonon.
Határozottan nem tetszik ez a valami. Hogy a francba lehet egyáltalán felmászni rá? Az addig rendben van, hogy van rajta nyereg, de mennyire engedelmeskedne a kantárnak? Pedig milyen jó móka lenne egy ilyen jószágon lovagolni...
Na jó, itt az ideje megkomolyodnom, különben itthagyom a fogam. Gyorsan legyűröm a hányingerem, előhúzom a másik szablyát is, és felkészülök a harcra.
Csak azért, hogy csalódnom kelljen.
A paci már nincs jó bőrben, látszik, hogy a katonák mindjárt kivégzik - bár előbb azért még ő intéz el párat. Na persze nem ez zavar, hisz még így is kivenném a részem a mészárlásból, de ahogy elindulnék, olyasvalami történik, amitől inkább maradok a helyemen.
Még egy sátor tűnik el, ez viszont szó szerint kiszakad a helyéből. Nincs olyan közel hozzám, hogy közvetlenül fenyegessen, de akkor is rémisztő a látvány: egy kéz csap ki a föld alól, ami meglehetősen... nagy. Legalább három méter magas, a kézfeje pedig majd másfél méter széles, undorító szürke színe van, mint valami hullának, és kísértetiesen vékony. Elég furcsa látvány.
De ez semmi. Legyen akármilyen morbid látvány is, nehogy már két pengével megijedjek egy puszta kéztől! Nekilendülök, hogy kifilézzem, de nincs rá időm, mert mire odaérnék, már sehol nincs. Ugyanúgy tűnik el, ahogy előtűnt: a föld alatt. Ez azonban semmi nyugalomra nem ad okot, mert a lyuk ott marad az egykori sátor helyén. Ráadásul itt van egész közel hozzám, így jól hallom a hangokat.
A... fogalmam sincs, minek a hangja ez, de már a lábam alatt is érzem a föld remegését, úgyhogy valami történni fog. Újra előbukkan ez a kezesbárány? Vagy csak megnyitotta az alagutat egyéb rémségeknek? Akárhágy is, készen kell állnom: hátrálok kicsit, nagyjából másfél méterre állok meg a lyuktól, és izmaim pattanásig feszülnek. Ahogy meglátok valamit, azonnal támadnom kell. Muszáj magunkhoz ragadni az irányítást.
De legalább nem vagyok egyedül - mások is észrevették, hogy itt valami nem stimmel (nehéz is lett volna nem észrevenni), és körém gyűlnek. Még mindig én vagyok a legközelebb, de azért jó, hogy vannak más hülyék is, akik velem akarnak tartani.
Meg is jelenik a következő lény a járatból. Ez legalább valamennyire emberi, igaz, ez is hullaszerű: mintha egy öregasszony lenne, akinek már lilásszürke a bőre, és úgy-ahogy az arca is megvan, bár a szemei ennek is hiányoznak, ahogy az orra is. Tényleg úgy néz ki, mint egy holttest, de ettől csak furcsább lesz, hogy látom az ereket a karjain, amik túl hosszúak ahhoz, hogy normális karok lgyenek. Inkább olyan, mintha... nem tudom, mintha élve elkezdett volna megrohadni. Fogalmam sincs, mihez kellene hasonlítanom. Még soha nem merészkedtem ilyen közel bármilyen túlvilági csúfsághoz. Abban viszont biztos vagyok, hogy most azonnal meg kell ölnöm.
Mégse támadom meg. Olyat sikolt, hogy majdnem kiesnek kezeimből a fegyverek, és alig tudom tartani a helyem. Mégis sikerül, így fájdalmasan vicsorogva nézek a szörnyetegre, várva, hogy befogja végre. Amint ezt megteszi, már rohanok is felé. A köztünk lévő távolságot gyorsan átszelem, és készen állok arra, hogy ott támadjam, ahol csak érem...
De megint nem kerül rá sor.
Hülye vagyok. Tényleg, egy fogyatékos nem követ el olyan hibát, mint én. Miért gondoltam azt, hogy egyedül van? Jó ötlet lett volna egyből lekaszabolni, ha nem jöttek volna még mások is. De jönnek, és pont a legrosszabb fajtából: kicsik, és sokan vannak. Úgy térdig érhetnek, és olyan, mintha egy őrült mágus összeolvasztott volna egy halom egeret, csótányt, meg... mindent. Nyálkásak, sok szemük van, és nem tűnnek barátságosnak. Úgy áradnak ki a lyukból, a banya mellől, mint a bogarak, és az egyik már felém is veti magát. Nagyszerű, nemhogy a célpontomat nem tudom megtámadni, még az életem is veszélybe került.
Félreugrani esélytelen, már túl közel került hozzám ez az izé, úgyhogy csak egy lehetőségem van. Részben a szerencsémnek köszönhetően, de éppenhogycsak sikerül az utolsó pillanatban a föld felé csapni az egyik szablyámmal, és meglepően könnyen vágom ketté a patkányt. Igaz, nincs lehetőségem örülni, mert jön még egy. Majd még egy. Majd még egy...
Nos, igen, határozottan kezd bonyolódni a helyzet.
Habár könnyen elbírok velük, mégis aggaszt ez az egész. Nyilvánvalóan csak arra kellettek, hogy időt nyerjenek a banyának. Mit fog művelni? Felaprítom az utolsó férgeket, akik rám támadtak, és a lyuk irányába nézek.
...hogy is volt az, hogy ez a démon emberi kinézetű?
Jó, felülről tényleg az. Alul viszont... a természetellenesen hosszú felsőtestet egy olyan követi, ami a kentaurokra emlékeztet, csak itt ló helyett egy óriási bogarat látok. Olyasmi, mint egy százlábú vagy egy csótány, és elég gyorsan szedi a rövidke lábait. Most látom csak, hogy mire jók a hosszú karjai - valamivel el kell kapni az ellenséget a magasból -, és a függőleges csík a hasán... az a szája, vagy micsoda?
Mégis mi a halál ez a szörnyeteg?
Aztán a kezdeti ijedtséget lassan átveszi a magabiztosság. Legyen akármilyen erős is, nem sebezhetetlen. A kis izéken fogott a penge, ezen a bestián is fog. Meg tudom sebezni. És ha meg tudom sebezni, akkor meg is tudom ölni.
Persze nem lenne túl egészséges egyből nekirontani. Gyorsan körülnézek, hogy a körülöttem összegyűlt katonák hogy állnak a mészárlással, és... nos, hát nem mindenki áll jól. Márpedig bármennyire is sebezhető ez a banya, minél többen vagyunk, annál jobb. Nincs kedvem húsfalként meghalni, arra jók lesznek mások is. Éppen ezért - bár már a szörny sem tétlenkedik, és elkezdett aprítani - előbb oldalra fordulok, és aprítom tovább a kicsiket. Igyekszem észrevenni, kinek kell jobban a segítség, és csak remélni tudom, hogy több életet mentek meg ezzel, mintha egyből a bestiára támadnék.
Nem igazán érdekelnek a hálálkodások, ahogy az se, ha valaki dühösen kiált rám. Miért érdekelne? Nem önzetlenségből segítek nekik. Mindenesetre ennek köszönhetően egész gyorsan miszlikbe vágjuk a patkányizéket, és ahogy a többséget megszabadítottam a közvetlen veszélytől, ismét a banya felé fordulok. Nem szép látvány: körülötte is gyűlnek a holttestek, bár készségesen segít az eltüntetésükben azzal, hogy felfalja egy részüket. Elég disznó módon eszik ugyan, és ahogy látom a hasán lévő csíkból kilógó béldarabokat, látom, hogy jól gondoltam: az is egy száj.
Nagyszerű.
Na de mit is kellene kezdeni vele? Nincs fegyvere, helyette puszta kézzel kapkod a katonák után, és pár letépett fejből látom, hogy elég hatásosan. A bogárlábai is hegyesnek tűnnek, és ki tudja, mire képes még?
Közben a földön egyre gyűlnek az elejtett fegyverek és az égő fáklyák.
Fáklyák...
Azt hiszem, van egy ötletem. Veszélyes? Hogyne lenne az, de ez az egész harc veszélyes. Elraknám a bal kézben lévő szablyámat, de ez túl sok időt venne igénybe, úgyhogy csak fájó szívvel lerakom a földre, ugyanazzal a mozdulattal pedig felkapok egy lángoló fáklyát. Most már tényleg elindulok a bestia felé - szerencsére semmi nem áll az utamba -, és rátámadok. Először a bal kézben tartott fáklyámmal suhintok egyet, amitől kicsit visszashátrál, és mikor méltatlankodva engem is megpróbál elkapni, a fáklyát követi a fegyverem is. Meg is sebzem, amire visít egy rövidet, de szerencsére nem akkorát, hogy zavaró legyen. Nagyon helyes.
Most jön a szerencsejáték.
Előrelendülök, talán túl merészen, és a hasán lévő szájához nyomom a fáklyát.
Vajon mennyire árt neki a tűz?
Nos, hamar megkapom a választ. Kinyílik a csík a hasán, és minden belsőséget ráereszt a karomra, amitől egyrészt a tűz is elalszik, másrészt majdnem elhányom magam. Elég durva ez a bűz, de nincs időm finnyáskodni, hisz mindjárt meghalok: hátravetem magam, elengedve a használhatatlanná vált fáklyát, és csak hajszállal kerülöm el azt, hogy megragadjon. Gyorsan leguggolok, hogy beletöröljem a nadrágomba a kezem - muszáj időt áldoznom rá, mert érzem, hogy elkezd viszketni, ahol a bőrömre ment a nyálka. Nem tudom, mennyire ártalmas, de mindenesetre nem szeretném, ha kimarná a kezem.
Ideges vagyok. Nem elég, hogy nem jött be a tüzes tervem, még a földön is hagytam az egyik szablyát, márpedig csak fémmel tudok ellene menni, ha már a fáklya nem volt hatásos. Szerencsére még mindig van jó pár kard a földön, úgyhogy fel is kapok egy sima egykezest, és ismét nekirontok a szörnynek. Szemből támadok, ami lehet, hogy hülyeség, de nem ok nélkül van: a kezét akarom megtámadni. Ha azoktól meg tudnám szabadítani, sokkal könnyebb dolgunk lenne. Meg kell próbálnom levágni legalább az egyiket.
Váratlan segítségem érkezik.
Na, úgy tűnik, mégis volt értelme segítenem ezeken a szerencsétleneken, mivel az egyik végre elkezd csinálni valamit, és oldalról horpasztja be a bogártestet. Remek, legalább a támadása elől nem kell kitérnem, hisz így nem rám figyel, hanem az ember katonát próbálja elkapni. Késlekedés nélkül reagálok, hogy viszonozzam a segítséget: ha nem is sikerül levágnom a kezét, csontig hatol a szablyám pengéje, és látom, hogy azzal már senkit nem fog elkapni. Ráadásul ezután se tétlenkedek, és a földről felvett karddal megcélzom a... szívét? Franc tudja, milyen szervei vannak ennek, mindenesetre a mellkasába tudom szúrni a fegyvert. Ez az! Végre egy normális találat. Ennek fájnia kellett...
Meg nekem is fáj a pofon, amit kapok. Milyen ereje van ennek? Úgy esek hátra, mint valami gyakorlóbábu, csak annyi időm van, hogy elengedem a bordák közt ragadt kard markolatát. Nem az enyém, úgysincs rá szükségem, bár ki tudja, mennyire hatásos? Ha egy ilyen sérülés után így pofánvágott, az kissé aggasztó.
Mégis magabiztos vagyok. Már csak az egyik karjával kell foglalkoznom, az pedig könnyebben fog menni. Hogy hol támadjam? Természetesen akárhol. Ahol csak érem. Igaz, fejre lenne a legjobb célozni, de túl magasan van... még a mellkasához is felfelé kell szúrnom, ami nem túl kényelmes. Valahogy könnyebb célponttá kellene tenni a fejét vagy a nyakát. Vagy bánom is én.
Szinte gondolkodás nélkül ragadok meg egy újabb gazdátlan kardot, és felpattanok. Még mindig szédülök kicsit az istenes pofon miatt, de nincs időm gyengélkedni: ismét nekirontok, és ismét szemből. Még a kezére se kell figyelnem, mert épp mással foglalkozik, aki oldalról támadt rá. Azt hiszi, mivel leterített, én már használhatatlan vagyok.
Mekkorát téved.
Szinte észre se veszi, ahogy nekirontok, így akadálytalanul szúrom bele a második egykezes kardot is a mellkasába, nagyjából az első mellé. Ez is átcsusszan a bordák közt, és bár nem vonul vissza a banya, ismét felvisít. Fáj, főleg, hogy ilyen közel vagyok hozzá, mintha berepedne a dobhártyám. De nem hátrálhatok, engedhetem el ezt a lehetőséget.
Most engem akar elkapni, de ezúttal a földön húzza a karját, ráadásul lassabb is. Úgy tűnik, megérezte a két pengét a szívében (vagy valahol). Szinte már szánalmas ez a mozdulat, majdnem meg is sajnálom.
Majdnem.
Már-már rutinszerűen csapok le a végtagjára. Ezúttal a saját fegyveremet használom, ráadásul a testsúlyom is beleviszem a mozdulatba, úgyhogy ezúttal sikerül lecsapnom. A felkarjánál találom el, és elégedetten figyelem, ahogy leesik a karja. Végre nem kell figyelnem a...
Felordítok a fájdalomtól, ahogy a fogai a jobb vállamba mélyednek. Majdnem a földre ejtem a fegyverem, alig tudok utánakapni a bal kezemmel.
Rohadék. Két kard van a mellkasodban, mindkét karod használhatatlan, és még mindig képes vagy ilyenekre? Még mindig ennyi erő van benned?
Mindnek pusztulnia kell. Mind egy szálig. Érzem, ahogy a harag szinte elveszi az eszem. Fáj, őrülten fáj, de erősebb a dühöm a szörny felé, és még valamit érzek...
Örülök.
Erre vártam egész végig. Azon gondolkodtam, hogy tudnám megtámadni a fejét, erre most itt van előttem. Önként nyújtja ide a célpontot. Igaz, megfizetem érte az árat rendesen, de most nincs értelme sajnálkozni: ki kell használni talán az utolsó esélyem, amíg lehet. Belenézek a bestia üres szemgödreibe, minden erőmmel megmarkolom a szablyát, és átszúrom a nyakát.
Veszélyes mozdulat. Mivel lényegében saját magam felé szúrok, könnyen beleszaladhat a penge a felkaromba, és ha nem, akkor is kiszakadhatnak a bestia fogai a vállamból, széttrancsírozva a húst.
Egyik se történik meg.
A fém tisztán szalad át a nyakán. Meghalt? Nem tudom... ugyanúgy szorít, és fáj. Még mindig őrülten fáj, de már látom, hogy kiszállt belőle az a torz életerő, ami benne volt: a földre ereszkedik, és szinte már le is kell térdelnem, hogy ne szakítson ki egy darabot belőlem, amikor megjelennek a többiek. Páran a szörnyet tartják, az egyik pedig az állkapcsot feszíti szét, hogy kiszedje a vállamból. Összepréselem az ajkaim, és eltorzul az arcom, de meg se nyikkanok.
Aztán féltérdre zuhanok a kimerültségtől.
- Ha vége ennek a rémálomnak, mindenképp keress gyógyítót - hallok egy hangot. - Ki tudja, mérgezett-e a nyála...
Ez némileg visszarángat az éberségbe, és a vállamra nézek, mennyire sérült meg. Jobb, mint gondoltam: mivel sikerült úgy-ahogy óvatosan kiszedni a fogakat belőle, nem szakadt ki belőle semmi. Igaz, kicsit ront a helyzeten, hogy én is megvágtam magam.
Amit csak most veszek észre. Nézd már, nem elég, hogy szétrágják a húsom, még én is öngyilkos leszek lassan... erre a gondolatra fájdalmas vigyorra húzódik a szám, majd, még mindig féltérden, elkezdek szaggatottan röhögni. Olyan valótlan ez az egész helyzet. Együtt harcoltam egy csapat szerencsétlennel egy félig vénasszony, félig bogár szörny ellen, ami kis híján felfalta az egyik karom, és mégis itt vagyok. Életben maradtam.
Mérgezett, mi?
- Az meglesz... - morgom, és felegyenesedek. Muszáj összeszednem magam, végtére is ork vagyok, nem? Éltem át már nagyobb fájdalmakat is. Felépültem azokból is. Mit számít egy ilyen kis karcolás?
Odalépek a szörnyhöz, és kihúzom a nyakából a kardot. Bal kézzel természetesen, hisz a jobb karom élettelenül lóg mellettem. Pfej... elég ramatyul néz ki ez a penge, igaz, én se festek jobban. Még mindig fájdalmas grimasszal visszadugom a hüvelyébe a szablyát, és körülnézek a társaságon.
- ...kösz a segítséget. - valamit muszáj mondanom, ha már együtt gyűrtük le ezt a természetellenes valamit. Végtére is egész jó volt. Ha így halad, még a csapatmunkára is képes leszek ezekkel a nyomorékokkal. Közben vissza kellene menni a másik szablyáért is, ami még mindig a földön hever. A vállamból vidáman folydogál a vér, azt is el kellene állítani, de mivel? Közben a bal kezem is egyre jobban viszket a rajta lévő nyálkától.
Közben valami azt súgja, hogy még nincs vége a balhénak, a tábor szélén még javában folyhat a harc. Jó lenne ott is segíteni.
Mennyi probléma van...

Becsukja a szemeit, mikor a fegyverforgatástól kissé érdes ujjaival Viridiel elmaszatolja a könnyeit az arcán, és mintha számítana az ölelésre, úgy dől a mellkasára, bújva hozzá, védelmet és biztonságot keresve nála, illetve megnyugvást. Rászorít a férfi ruhájára, ahogy viszonozza az ölelését, csak el akarva tűnni benne, főleg a következő szavak hallatán, mert nagyon sokat jelentenek neki, nem csupán az, hogy közösen néznek szembe a közel- és távoljövővel, hanem az is, hogy nem hagyja egyedül.
- Ajánlom is, hogy ne hagyj egyedül, mert rád küldök mindent, ami él és mozog, ha megszeged! – mondja, igyekezve könnyeden és tréfásan kipréselni a szavakat. – Köszönöm – suttogja, ezúttal minden hálájával és szeretetével, és talán nem kell ennél is jobban éreztetnie párjával, hogy mennyire fontos is mindez a számára, nem feledve az ígéretet. Később meg, ha nem is csinálnak végül mindent együtt, majd ilyen nehéz időkben úgyis ragaszkodni fog hozzá és majd emlékezteti erre, csak bizonyára kevesebb indulattal és érzékenységgel, hiszen akkor már a gyerek is a karjaikban lesz.
Egy kicsit csendben van az ölelésében, hagyva, hogy párja ringassa őt egy darabig, aztán kicsit eltávolodik, hogy egyik kezével végigsimítson a férfi arcán. Hála, kérlelés és aggodalom mind fellelhető a tekintetében, amivel férje szeretettel teli pillantását fürkészi, bátorkodva egy gyöngéd csókkal.
- És ne haragudj, nagyon nehéz uralni az érzéseim néha – bújik vissza hozzá, hogy még pár percig élvezze a közelségét és ölelését, majd újra kialakítja a lombok közti fészket, felcipelve a hozott ruhadarabokat és leterítve, ledobálva azokat az ágak fonta lakra. Eleinte egy kissé nyugtalan, és párja vonásainak fürkészésében igyekszik békét találni, talán megbocsátást is, hiszen így, nyugodtabban végiggondolva lehet, túlreagálta, csak... Annyira nehéz kézben tartania mindezt, a frusztrációjára meg rátesz az, hogy utálja, ha nem tudja az érzéseit befolyásolni legalább annyira, hogy ne robbanjanak – vagy legalább ne érezné azt, hogy egy háborgó tengerben lubickol és próbál túlélni.
Végül aztán elalszik, jó mélyen a kimerültségtől és napi feszültségtől; nem volt elég a csata utáni alvás, amit aztán az ebéd zavart meg, békésen ébresztgetve őt, most viszont annál zaklatottabb mozdulatok rángatják vissza őt a valóság és jelen talajára. Álmosan és sűrűn pislogva nyitja ki a szemét, magára húzogatva valami melegebb darabot és dörzsölgetve a szemeit, elnyomva egy ásítást is.
- Valami baj van, maradj a griff mellett! – hallja Viridiel figyelmeztető hangját. – Megnézem, mi van – teszi még hozzá, mire értetlenül néz férjére, aki elég ébernek tűnik – neki viszont olyan lassúak a reakciói, hogy pár pillanatig fel sem fogja, mit magyaráz. Aztán, mikor elindul, hirtelen élesedik ki minden, ragadva meg férje ruháját riadtan, nem akarva, hogy egyedül hagyja őt, de... Alsó ajkába harap egy kissé, és elszontyolodva hajtja le a fejét, sütve le a pillantását.
- Vigyázz magadra – mondja csendesen, elengedve Viridielt, bízva abban, tudja, mit csinál és hova megy, meg... Talán be tudja bizonyítani, hogy boldogul egyedül ő is, nem kell annyira félteni, csak... ez a köd... Ránézésre talán azt mondaná, hogy a természet furcsa tréfát űz velük, ilyen hirtelen ilyen sűrű ködöt kialakítani, viszont van benne valamiféle mágikus.
- Vigyázok! – tereli vissza gondolatait Viridiel válasza, és ha nem ő kezdeményezné a csókot, biztosan ő hajolna oda hozzá. Finoman ráfog a ruhájára a mellkasánál, még mindig nem akarva elengedni, így csak nehezen szakad el tőle. – Ha még nagyobb lesz a káosz, szállj fel, talán onnan jobban rálátsz a dolgokra – javasolja, és hogy könnyedén lemászhasson a fáról, a növényzetet segítségül hívja párjának, így ő gyors és egyszerű lépésekkel már lenn is teremhet a földön, futva is a tábor irányába. A maga részéről inkább lassan és óvatosan ereszkedik, főként az ágakkal hozatva le magát, mintsem lépve, majd az ingerült griff mellé lép, végigsimítva a tollazatán. Érzi az állat feszültségét, a koncentrációját, hogy hallgatózik, mi van a környéken, de egyelőre nem sokat hallani. Az állat ösztöneire bízhat elsősorban, meg abban, hogy a természet majd beszél hozzá, és bár hallgatózik, meglepően csendes a növényzet, sőt… Félnek… Félnek valamitől, talán attól a mágiától, ami idegen ezen a területen, ami nem hétköznapi és ami őt is bizsergeti; szinte érzi az ujjai hegyén azokat a vékony mágikus szálakat, amik fenntartják ezt a természeti jelenséget.
- Ha valamit hallasz, akkor menj, nekem itt vannak a növények – mondja halkan a háziállatnak aligha nevezhető griffnek, aki még mellette kivár egy darabig, de ahogy valamiféle szörnyű, fojtott, mégis levegős sikoltásszerű hang érkezik valahonnan szemből és a púpos, kerek alakja is kirajzolódik a ködben, a tollas hátas már indul is lendületesen, meg-megcsapkodva a szárnyait, hogy gyorsabb legyen, és már csak a viaskodásukat hallja. Kissé aggodalmasan fürkészi egy darabig a tejfelszínű földi felleget, néha összerándulva, amikor egyértelműen egy fához csapódott valamelyikük, vagy egyenesen kidöntötték azt, és bár egyre távolabbról érkeznek a hangok, nem annyira távolról és csendesen, hogy aggódnia kelljen, noha a griff és a szörny felváltva felhangzó kiáltásaik nem nyugtatják meg. Nagyon bízik abban, hogy jobb ez így, hogy nem ment utána…
Az viszont biztos, hogy ki kell derítenie, ki okozta ezt, és talán a fák majd elárulják neki, ám ahogy a segítségükhöz fordul, csak halk, siránkozó hangjuk visszhangzik a fejében. Értetlenül vonja össze a szemöldökét, hiszen ilyen meglehetősen ritkán fordul elő, sőt, igazság szerint, amióta kellően elsajátított minden létező képességet, amire fajtájuk képes, soha nem volt ilyen.
- Valószínűleg összezavarja őket… - néz körbe, hallgatva még mindig, van-e valami a környéken, ám mivel nem tapasztal semmit, behunyja a szemeit, úgy koncentrálva a környezetre, annak szavára, igyekezve a fákat, bokrokat és az aljnövényzetet megnyugtatni, legalább a közvetlen közelében, hogy valami használhatót is mondjanak. Nagyon hosszúnak tűnő másodpercekig csak kaotikus szóáradatokat hall, amit nem ért, annyian suttognak és magyaráznak, féltve vagy félve, képtelennek bizonyulva egy hangként, összhangban beszélni. Ennek a fajta káosznak a meglovagolásához több idő kell és több energia, és már most érzi, hogy ez sokat ki fog venni belőle, mert ez nem az a helyzet, mint Awyrisban, ahol jóformán a kisujját se kell mozdítania, hogy teljesüljön egy-egy óhaja, amit a természet felé intéz.
Vesz egy mély levegőt, kibújik a nyári cipőjéből, hogy jobban érezze a talajt, az avart, kezével megérinti az egyik fát, ezzel számára stabilabb kapcsolatot létesítve a növényzettel – de ha mással nem, akkor legalább ezzel a fával, majd erős koncentrálásba kezd. Különösebben nem érzi, hogy az arckifejezése változna, de biztosan összevonja a szemöldökét és finoman beharapja az ajkát, miközben kutatja a használható mondatokat, azokat a növényeket, amelyekkel lehet kommunikálni még ilyen körülmények közt is, próbálva a saját hangjával elérni hozzájuk és úgy megnyugtatni őket.
~ Mögötted! ~ vág élesen elméjébe a hang, mire kinyitja a szemét és maga mögé nézve pillantja meg a… Maga se tudja, hogy mit, és a karmai elől csak az menti meg, hogy a saját cipőjében megbotolva esik a fűbe, ugyanis az élesnek látszó karmok nem sokkal előtte hasítanak bele a levegőbe; ha nem botlik el, jó eséllyel a gyerek pánja – erre nyel egy nagyot. Az alak, amire a természet felhívta a figyelmét, eltűnik a sikertelen támadást követően, visszaolvadva a környezetébe, mire hatalmasra tágulnak a szemei.
- Ez meg mégis… mi…? – suttogja, riadtan kezdve körbenézni, mert biztos benne, hogy le fog rá csapni, méghozzá egy olyan helyről, amit nem lát. Előbb csak megfordulva térdepelve, lassan állva fel, de mielőtt még teljesen visszanyerné egyensúlyát, a szeme sarkából észreveszi egy másik ködalak megformálódását. Nem hagyja lecsapni, hanem a kezét ösztönösen emelve szólítja a növények gyökereit, melyek belekapnak a lénybe, de nem érnek el semmit azon kívül, hogy már-már kifolyva a fogságból, ismét egybeolvad a környezettel. Vékonyra préseli a száját a látottak alapján, hiszen ez sem előnyt, sem jót nem jelent, elvégre egy olyannal nem fogja tudni felvenni a küzdelmet, akit fizikailag nem lehet elkapni, hacsak…
…hacsak ez nem az, aki a ködöt eleve előidézte.
~ Ki kell derítenem… ~ néz körbe megint, de egyelőre se híre, se hamva az újabb megformálódásnak, szóval behunyja a szemét, kezeit finoman maga mellett emelve, mely segít neki a koncentrálásban, ami a természet irányításához kell. Anélkül is menne, de nem meri megkockáztatni, nem úgy, hogy a gyerekére is vigyázni kell, ráadásul ez jócskán le fogja lassítani a folyamatot, hiszen nem csupán az idézőt kell megkeresnie, hanem azt is, honnan támad.
Hegyes füleivel hallgat, igyekezve kizárni azokat a kiáltásokat és felcsattanó szavakat, amik a tábor felől érkeznek, mert bár első lenne, hogy elindulna és segítene másokon, ha valóban valaki áll ennek a jelenségnek a hátterében, nem engedheti meg, hogy a táborba merészkedéssel még nagyobb előnyhöz jusson és mindenkit lemészároljon, aki egy pillanatig nem figyel. Még talán itt, az erdőben vannak a legjobb esélyei egy elfnek, de másnak egy ilyennel szemben…? Hát maga se tudja, szóval minden tőle telhetőt megtesz.
A természetet csitítja, kezdetben csak egy kis sugárban igyekezve elcsendesíteni a növényeket, egyre inkább terjesztve az akaratát, a nyugalmát, a türelmét, és míg eleinte az utolsó pillanatban villan elméjébe a figyelmeztető felkiáltás, éppen kikerülve ezeknek köszönhetően egy támadást, néhány perc múlásával és már összhangba kerül a növényzet, és képesek időben jelezni, mikor a szörny megjelenik. Arra is felfigyel, hogy a megformálódása közban halkan neszezik, szélhez hasonló hangot adva ki, így egyre egyszerűbb hívni ellene a természetet, de jócskán megnehezíti a dolgát a képességhasználó kiléte kapcsán. Mikor már úgy érzi, kezdene nyomon járni, Viridiel zavarja fel a gondolatok lecsillapított vizét, emiatt egy kicsit talán dühösebben válaszolva neki, mint egyébként, ugyanakkor meglehet, ezt az erős koncentrációja elnyomja.
~ Ne most! ~ felel neki, mert az aggodalmaskodásával most nem sokra megy. A következő pillanatban teljesen feleszmél, ahogyan az egyik természeti hang az elméjébe sikolt, hatalmasra tágult szemekkel fordulva az általa említett irányba torkában dübörgő szívvel, kezeit önkéntelenül megemelve védekezőn, mire a gyökérzet jóformán falként emelkedik közé és a támadó lény közé, felfogva a karmokat. A megfoghatatlan és nagyfejű, emberalkatú forma ezt követően újfent eltűnik, hogy újabb veszélyként leselkedjen rá valahonnan. A helyzet okozta zaklatottságtól zihálva néz körbe, a lehető leghamarabb igyekezve visszaszerezni nyugalmát, mély levegőket véve, annyit, amennyit tud, még az újabb támadás előtt, és újra megfogja azokat a mágikus fonalakat, amiket a növényzettel sikerült felvennie. Nem akarja elengedni még egyszer, mert félő, hogy mindezt előről kell kezdenie, és nem tudja, milyen mélyre kell ásnia és messzire kell nyúlnia ahhoz, hogy a ködhasználót elérje. Nem biztos, hogy gyerekkel a szíve alatt képes elérni odáig…
Hang. Talán lépések hangja, de ilyen körülmények között nem bízhatja el magát, és muszáj magára, a természetre és minden használható szóra figyelnie, és ha a lény jött elő, akkor csak még jobb. Megemeli a kezét a hang irányába, a koncentrációt továbbra is behunyt szemekkel tartva, és egy finom csuklómozdulattal segít rá a mágikus képesség használatára, lefogva azt a gyökerekkel, aki közeledik, és már kérné a növényeket, hogy tekerjék be teljesen, mikor ugyanabból az irányból hang érkezik.
- Engedj el, Lash! – szól rá Viridiel, mire megilletődötten és riadtan nyitja ki a szemeit, mert ez volt az utolsó, amire számított – ennek köszönhetően még a szava is elakad. ~ Megtámadtak minket! ~ hangzik elméjében a két szó, de tudja, hogy ez nem csupán neki szól, hanem másoknak is, bár ha a tábor felől érkező hangokra gondol, nem hinné, hogy bárki választ ad vagy bárki jönne.
- Ne haragudj! – szedi végül össze magát, és megindul párja felé sietős léptekkel, de az első lépésénél már kénytelen is megtorpanni, hiszen most férje felett jelenik meg a szörny. Dühösen tesz egy félköríves mozdulatot a kezével, aminek nyomán az ágak megmozdulnak, hogy fogságba ejtsék a dögöt – vagyis annak vélhető képmását -, persze az újra megszökik a természet szorításából, folyva ki az ágak csapdájából.
- A fenébe… - suttogja, ingerülten ráncolva a szemöldökét, mert sehova nem haladnak így, de talán Viridiellel most így egyszerűbb lesz. A griffre úgyse számíthat jelenleg, nem is akarja megzavarni őt, hadd tudja le a saját küzdelmét a másik szörnnyel, és bízik abban, hogy sikere lesz.
- Mik ezek, Lash?! – morran, és kissé zokon veszi a hangsúlyt, amit felfedezni vél benne – aztán az is lehet, hogy a helyzet komolysága miatt képzeli oda az enyhe hibáztatást vagy sértettséget, feltételezhetően a lefogása miatt.
- Honnét tudjam?! – tárja szét a kezeit enyhe idegességgel, szinte azonnal megbánva, hogy leengedte a védelmét.
- Vigyázz! – kiált Viridiel, ő pedig már fordul is, kis híján egyensúlyát veszítve igyekezve hátrébb lépni, mert az undok dög bizonyára mögötte formálódott meg, az ott lévő gyökerek pedig kellő bizonyítékot és alátámasztást adnak feltételezésének. Haragos tehetetlenséggel vonja össze a szemöldökét és harap az ajkába, párja szavai azonban rögtön kizökkentik ebből, és egy pillanatnyi értetlenséggel néz rá.
- Fuss kifele, Lash, ki az erdő szélére! – mondja, és már látja maga előtt, ahogy a karját megragadva próbálja kiráncigálni őt a tábor irányába, de a hallottak és látottak alapján nem sokáig lenne ott sem biztonságban. És különben is…!
- És a griffel mi lesz? Nem hagyhatom itt! – vékonyodik el a hangja, ahogy arra gondol, a szerencsétlen jószág egyedül marad, és nem tudhatják, jön-e még több is. Őt nem segítik úgy a fák, mint őket, elfeket, neki a saját állatias érzékeire kell koncentrálnia, ami nem mindig jelent előnt és nem mindig fogja őt segíteni. A természet sem mindig túlságosan közlékeny, de még mindig biztosabbak, mint a puszta ösztönök, és… Nem, nem hagyhatja itt, még ha szól is neki, akkor sem, meg…
- A griffel tudsz telepatikusan beszélni, hívd ki őt is a nyílt térre, ahol nincs köd – világít rá Viridiel, ami meg is fordulna a fejében, ha… - Csak a köd lehet a támadások mögött, de legalábbis jobban látunk – öleli magához őt, és amit előre megjósolt, már meg is valósul, mivel húzni-tolni kezdi őt. Ezt is csak néhány lépés erejéig engedi, rögtön kibontakozik ebből és távolodik is el, mert biztosan nem járnának jól.
- A madarad sem szeretné, ha veszélyben lennél itt – győzködi tovább, de nemlegesen megrázza a fejét.
- És mi van, hogyha követ? – kérdezi, elvégre ez nem egy természetesen kialakult jelenség, érzi benne a mágiát, és ha jobban koncentrálna rá, biztosan felállna a tarkóján a szőr, hogy mennyi energiába és koncentrációba kerülne ennek a fenntartása egy bizonyára egészen nagy területen ilyen sűrűn. – Akkor majd az egész tábort ködbe borítja és aki ezt az egészet csinálja, mindenkit levadászik? – int a tábor csak feltételezett irányába, hiszen régen elveszítette az irányérzékét ezen a helyszínen. – A táborban nincsenek fák, ott még mi is teljesen védtelenek lennénk, ott nincs semmi általunk használható, legfeljebb a le- és kitaposott fű, amivel nagyjából semmire nem megyünk – rázza meg újra a fejét idegesen, kicsit szaporábban és zaklatottabban véve a levegőt, enyhén hadarva, ahogy a pánik megjelenik és elkezd kibontakozni. – Ennyit sikerült kiszuszakolnom a fákból, hogy itt van valahol az, aki ezt csinálja, csak ugyanolyan zavaros, mint… - Egy pillanatra megáll, mert félő, hogy párja a következők elhangzásától csak még inkább a táborba akarna menni. – Mint mikor segítettünk megkeresni Raybolt, és belefutottunk abba a torzszülöttbe – préseli ki magából a szavakat. – De nem annyira rejtett! Nem tud úgy rejtőzködni, mint aki minket annak idején megtámadott – teszi hozzá gyorsan, mielőtt férje visszavonulót fújna, és bár az lenne a legjobb, ha feladnák és visszamennének, hiszen ezzel a saját biztonságukat segítenék az erdő területén belül, de… Egyre kevésbé aggódik csupán az itteniek miatt, egyre több az aggodalma a jövő felé, hiszen ha most nem sikerül visszavenni a várost, ha most nem képesek rá, akkor mi lesz később? Mi van, ha még többen szöknek el? Nem akarja egyetlen utódját sem egy olyan dolog áldozataként látni vagy hallani, amit megakadályozhatott volna, amibe volt beleszólása. Badarság ez így, várandósan, mégsem érzi azt, hogy ezt megteheti.
Viridielt fürkészve látja rajta a bizonytalankodást, és a saját lelki és érzelmi káosza miatt nem tud ennél többet leolvasni, bízik benne, hogy legalább az éjszaka szörnyei ügyének végére pontot tehetnek. Legalább annak az egynek, ami itt megtámadta őket, rosszabb esetben annak a másiknak is, amelyik a griffel viaskodik most.
Férje nagy levegőt vesz, bizonyára nagy dilemmán téve túl magát és elengedve azt, amit idáig mindig görcsösen megtartott és akart.
- Rendben, akkor megpróbáljuk mi felvenni a harcot ezzel az ismeretlen akármivel – szól aztán, és bár nem hangzik úgy, hogy repesne az örömtől, mégis megkönnyebbül ezen döntés hallatán. Tudja, hogy képesek lesznek elbánni vele! – Tehát feltételezhetjük, hogy valami köze van ahhoz a szörnyszülötthöz a bányából, de nem olyan erős és hatnak rá a varázslataink – foglalja össze, mire bólint egyet. Sokat ugyan nem tudott meg a támadójukról, de amik vannak, azok mindenképp biztatóak. – Ezek az árnyak a kivetülései? – érdeklődik aztán.
- Igen. És… gondolom – támasztja alá szóban is egy kicsit megkésve az összefoglalót, majd bizonytalanodik el, hiszen pontosan nem tudott meg róluk.
- Úgy látom, sérülést viszont tudnak okozni, de eloszlanak, ha mi támadjuk. Meg kell találni a mágia központját – néz körül alaposan, és bár nem őt vizsgálgatja már, attól még bólint egyetértőn, mert ő is azt feltételezi a megoldásnak.
- Egyelőre nem tudom, honnan ered – rázza meg a fejét nemlegesen. – Már kezdtem rájönni, csak… megjelentél… - süti le a pillantását, füle mögé tűrve néhány tincset szégyellősséggel vegyes bűntudattal, részbeni elégedetlenséggel, mert úgy akarta párját fogadni, hogy diadalittasan bemutatja neki, képes megvédeni magát.
- Bocs, de a griff kiáltása azt jelezte, hogy baj van, sejthetted, hogy nem hagyom csak úgy figyelem nélkül… - érzi magán a férfi tekintetét, és bizonyára folytatná, de mindketten hirtelen kapják fejüket a váratlan zajongásába, ami főként ágak ropogásából áll, kisvártatva pedig egy hatalmas test puffanásából. Elkerekedő szemekkel figyeli a sebesülésektől hemzsegő griffet, akinek még így is vad a tekintete, és nem sokáig marad a földön; hamar négy lábára áll, ádázul fürkészve a tejfelszín ködöt, azt a pontot, ahonnan érkezett – bizonyára várja, hogy utánaugorjon a lény, de az ő ellenfele nem mutatkozik meg előttük. Riadt zavarral néz hát Viridiel irányába, de rögtön el is sápad, amint meglátja a már megformálódott alakot, mely lesújtani kész, és emeli a kezét, hogy legalább félrerántsa párját; már túl késő. A férfi csak a jó reflexeinek köszönhető, hogy nem hasította végig a karját a szörny, hiszen ahogy oldalra fordulva hátratántorodik, főként a páncélján sikolt fel a ködből formált alak karma, mire önkéntelenül is enyhén torzulnak a vonásai a fülében lévő fájdalomtól, ám ennek hamar vége. Viridiel a vett lendületét kihasználva csap a kardjával, ám a ködalak már el is oszlik, így jóformán csak a nyomát és a levegőt vágja.
- Hogy Természet Anya tegye valahová! – horkan fel, felváltva nézve a sebesülését és a szörny eltűnésének helyét, miközben ő maga azon gondolkodik, gyógyítania kéne-e vagy inkább a feladatra koncentrálni és majd később ellátni párját. – Ki kell találnunk valamit, hogy ne támadhasson észrevétlen – folytatja párja határozottan. – Mit mondanak a fák és a növénye? Fel kell kutatnunk a mágust!
Ez a néhány szó eltolja őt a feladatteljesítés irányába, és abba, hogy ne foglalkozzon most a sebekkel.
- Ne törődj vele, egy karcolás csak – nyomja férje a kezét a látszólag felszíni sérülésre, amiből szivárog ugyan a vér, talán nem lesz annyira zavaró a támadások végéig, így bólint egyet. – És ahogy látom, a griffet sem kell félteni – int a szárnyas felé, aki pár pillanatnyi néma hallgatózós fürkészés után hirtelen mozdul meg a ködbe, abba az irányba, ahonnan megjelent, és nem kell pár másodpercnél több, hogy elvesszen az alakja a sűrű földi fellegben. Még néhány csapkodás felhangzik, vélhetően megtalálták egymást a bestiák, újabb pofonokat osztva egymásnak.
Aggodalmasan fürkészi a ködöt, de figyelmét és tekintetét visszafordítja aztán Viridielre.
- Viridiel, én ráveszem a fákat, hogy árulják el a helyszínt, viszont akkor neked védelmezned kell – ér a kezéhez kicsit bizonytalanul, aztán határzottabban fog rá. – És akkor csak erre figyelek, a környező zajokra nem. Jó? – vizsgálja párja vonásait, hiszen ha csak egy dologra kell koncentrálnia, az nagyban meggyorsítaná és megkönnyítené a feladatát.
- Ő lefoglalja a fenti dögöt – utal a griffre – A lentieket bízd rám – bólint rá. - Találd meg a forrást, különben előbb-utóbb elfáradunk és akkor végünk – hajol hozzá csókért, ő pedig boldogan viszonozza azt, ha tehetné, akkor tovább is. Halványan mosolyogva távolodik el tőle, tudva, hogy férje meg fogja őt védeni a tőle telhető legjobban, és biztonságban érezve magát mellette lép kicsit odébb, hogy elhelyezkedjen a földön, minél közelebb a talajhoz, a természethez. A fűben végighúzza az ujjait, behunyt szemekkel koncentrálva újra a környezetre, és a fakarját is előhívja annak reményében, hogy gyorsabban megtalálja a ködöt idézőt. Még egy imát azért elmormol Természet Anyához, hogy addig, ameddig a természet hangjaiban úszik, lélekben szinte egybeolvadva azzal, ne essen Viridielnek bántódása.
Erőszakkal kell eleinte kizárnia a külvilág hangjait a fejéből, megtiltva magának, hogy halljon vagy felfogjon bármit is, ami csak egy kicsit is gátolja őt a folyamatokban, koncentrálva a környezet szavára, amiből sugárzik a riadalom és zavarodottság. Újfent igyekszik elcsitítani őket, és most könnyebb dolga van, a környező növényzet hamarabb hallgat rá, gyorsabban állnak a szolgálatába, így kezdeti kiáltozásuk suttogássá idomul, melyek vezetik őt. Szinte érzi, ahogyan a veszély ellenére is lágyan körülölelik őt, védelmezőn fonják őt körbe, még ha ennek a valóságban nyoma sincsen; nem tartaná kizártnak, hogy még úgy is megvédenék őt, hogy nem kérte őket, mert most egyek… De mégsem…?
Egyedül az ujjai körül tapasztal némi szorítást, vélhetően a fűszálak körbefonják a tagjait, hogy ne szakadhasson meg túl hirtelen a kialakult kapcsolat, de nem sokáig foglalkozik ezzel sem, hagyja magát még jobban elmélyülni mindebben, mint annak idején, amikor menekült a növények és állatok társaságába és csak órákkal később vette észre a köztük zajló szótlan kommunikációt. Most azonban információkra lenne szüksége, ki kell derítenie, ki háborgatja az erdőt, az itt lévőket, és ennek fényében igyekszik folyamatosan kérdezni az elméjében felszólaló hangok tulajdonosait. Egy darabig vezetik őt, képekben vezetve, mely furcsa módon aztán mégis úgy válik egésszé a fejében, mintha tényleg arra járt volna – mintha ő menne ott észrevétlen szellemként, látva a környezetben zajlókat, de nem hallva azokat. Látja így azt is, visszanézve, ahogy Viridiel felveszi a küzdelmet a hol így, hol úgy megjelenő ködlényekkel, és pár méterrel odébb sietve meg már azt látja, ahogyan a griff a földre nyomja a szörnyet, amelynek megjelenését inkább meg sem próbálja felfogni, olyan gusztustalan és gyomorforgató torzszülött, mely jóformán gúnyt űz a kentaurokból.
Az utat folytatja, tanácsot kérve, hallgatva a külsőbb körökben még zaklatott növények keserű szavát, akiket ugyanúgy próbál megnyugtatni, de egyre nehezebb terjeszteni ennek a sugarát. Érzi, hogy ez egyre kimerítőbb szellemileg – és így fizikailag is, amilyen élénken és tisztán vibrál előtte minden kép, minden jelenet, mintha valóban egy eseményeket figyelő entitás lenne, aki nem akar közbeavatkozni. Elméje egyre terheltebb, és minél távolabb megy a kiindulási ponttól, annál kevesebb befolyása van a természet felett, elvégre neki valós, hús-vér teste van, amihez kötődik, és a végtelenségig ilyen módon nem juthat el – más talán meg sem tudná ugyanezt csinálni ilyen körülmények között, de talán normális esetben sem.
Mindenesetre halad, koncentrál, egyre gyűröttebb és egyre jobban torzulnak a vonásai a kezdeti fáradtságtól és erőfeszítésektől, aztán a kommunikációt valami megzavarja. Nem teheti meg azt, hogy most ezt elengedi és inkább a valóságot szemléli, mivel annyira közel jár, tudja, annyira közel az igazság, a holléte… Mégis gyomrában görcsös szorítást érez, ami nem hagyja nyugodni, de ő pedig nem engedi magát visszafordulni, ha már ilyen távolra eljutott. Megy tovább, nem akarva csalódást okozni és bízva annyira párjában, hogy tudja addig kezelni a felmerült problémát, ameddig ő ezzen foglalatoskodik.
Nem kell eltelnie sok időnek, de annál több erőfeszítésébe kerül, hogy a megkönnyebbüléssel teli pillanat elérkezzen, hiszen végre megtalálja azt a lényt, amelyik okozza mindezt – nem csupán a növények mondják ezt, de még így is érzi, hogy a mágikus felhőnek a csomópontja itt, ebben a szörnyben található, ami meglehetősen kicsi, és… Rusnya.
Alaposan megszemléli a környezetet, hogy képes legyen közvetíteni ezt Viridielnek, és mikor kellően beitta a látványt, fokozatosan szűnteti meg ezt a mélységű kapcsolatot a növényzettel, hálás köszönettel búcsúzva el tőlük. Kibontakozik a különös ölelésükből, egyre jobban érezve teste kimerültségét, a hangosan és zaklatottan dobogó szívét, amihez rögtön társul a csendes zihálás. Az elméje hangos a látottaktól és hallottaktól, szinte szétfeszíti koponyáját az élmény, nem beszélve felkavarodott gyomráról, ami az erőlködésnek köszönhetően alakult ki, és valószínűleg nem sok választja el attól, hogy öklendezésbe kezdjen.
A szemeit résnyire nyitva kezdi el Viridielt keresni, és homályos alakját megtalálva húzza meg a ruháját, ha már szólni nem tud – elvégre lélegzetet is alig kap. Megérzi párja érintését a karján, ahogy próbálja felhúzni, ami lassan sikerül; ő is kapaszkodik baljával a férfiba, jobbjával viszont még mindig a talajon támaszkodik, igyekezve felnyomni magát, hogy a férfi ölelésében legyen.
- Tudom, hol van – szedi össze magát, fáradtságtól lehajtott fejjel, rosszullét miatt behunyt szemekkel.
- Jól vagy? Nem bántott? – érdeklődik férje aggodalmasan és csendesen. – A városban? – tér aztán ki egy másik dologra. – Azt mondta, hogy van valami vezetőjük, de ha nem ő, akkor az még több bajt jelent – sóhajtja, de ezt már képtelen teljesen felfogni, túl sok neki; csak át akarja adni azt, amit megtudott, és lepihenni, mert úgy hasogat a feje, hogy majd’ belebolondul.
- Nem, egyik sem… - mondja halkan, és inkább összekapcsolódik Viridiellel gondolati úton, hogy megossza vele az útvonalat, a helyszínt, a kis ráncos dög kilétét, a hollétét, azt, aki ezt az egészet okozta, és akiből áramlik mindez mágikus fonalak útján. Amint végez az információk továbbításával, az újabb erőfeszítéstől megfeszült izmai elernyednek, így jobban támaszkodik Viridielre, mint pár pillanattal előtte. – Ez nagyon kimerített, nem érzem jól magam… - hadarja, igyekezve mély levegőkkel enyhíteni rosszullétét. – Menj, intézd el! – emeli párjára a tekintetét lassan. – A griff majd vigyáz rám, vagy… vagy felszállok, és együtt megyünk… - teszi hozzá, ha esetleg a férfi nem akarja egyedül hagyni őt, és az már mindegy neki, hogy az állat hátán próbál meg jobban lenni, vagy a földön ülve.
- Nem, nem! – tiltakozik azonnal, amitől egy halvány mosoly jelenik meg az arcán. – Maradj a griffel, szerintem nem csak nekünk gyűlt meg ezekkel az idézett valamikkel a bajunk, lehet, kell majd a gyógyító erőd – mondja, közben lassan leengedve őt a földre. – De megígérem, ha segítségre van szükségem, neked szólok először – öleli meg, mielőtt még elmenne, ő pedig gyengén és lassan bólogatni kezd, újra becsukva a szemét, továbbra is zaklatottan lélegezve. Még hallja, ahogyan a férfi távolodik, hallja a lépteit, és csak bízni tud abban, hogy a továbbiakban minden rendben lesz, mert képtelen bármi más végrehajtására. Kimerült, az elméje sikolt, hogy pihenhessen, tiltakozva bárminemű gondolkodás kapcsán, és…
…és már maga sem tudja, mennyi idő telik el, mire képes feleszmélni ebből a végletekig kimerült állapotból.

Amrekth

A Freiával való vitatkozás és már-már kibékülésnek nevezhető elválásuk követően még egy darabig lustálkodva mászkált a táborban, és csak a vacsora környékén kezdett el kérdezősködni a sötételfekről, képességeikről, kipuhatolózva azokat az információkat, amik a banyának kellenek. Piát nyilván lopott ehhez, így valószínűleg egy kicsit közlékenyebbek a drága fajtársak, és ez a kicsit kellemetlenebb és elutasítóbb egyéneket is megpuhítanak. Amelyik meg pia ellenében sem beszél, hát magára vessen!
Ezek után visszatér a helyére, ahol a girhes döge még mindig ott van, legelészve a megmaradt füvet a lepakolt cuccai közül, és ahogy elnézi, még a táskát is megpiszkálta, mivel a szája enyhén szét van húzva.
- Te voltál, mi? – morogja, letelepedve aztán a földre. – Borzasztó egy jószág vagy, én nem tudom, az ilyen lótenyészek mégis hogy képesek a hozzád hasonlóakkal foglalkozni – csóválja a fejét, beletúrva a tatyójába, hogy a kereskedőktől lopott kajái közül valamit még elnassoljon elalvás előtt, kifekűdve aztán a földön és bámulva a nem éppen túl csillagos eget. Kurva felhők. Pedig jó lett volna elkezdeni számolgatni, hány csillogó valami van az égen, ami közben bealudhat, mint valami kiskölyök, de aztán erőt vesz magán, és egy mély levegővételt követően behunyt szemekkel igyekszik elaludni. Nem túl mélyen, értelemszerűen, igazából a lépések többségére figyel, ami a környéken megtételre kerül, hiszen sose tudhatja, hogy mikor akarják őt kinyírni és egy szépséges pengét a torkához tenni, mert itt most bárki megteheti ezt anélkül, hogy felelősségre vonnák, hiszen a kilét jó eséllyel ismeretlen marad. Aztán...
Enyhén összevonja a szemöldökét félálmában, mikor felfigyel valami fura hangra, ami keveredik a lépések zajával. Valami... Gusztustalan, mintha valaki paradicsomot vagy valami lédús gyümölcsöt trancsírozna...
Az első roppanásra kinyitja a szemét, hogy egy életre beleégjen a látvány a fejébe, ami a félig átalakult, kitekert nyakú ló képében jelenik meg, néhány csinos póklábbal megtoldva. Pont abban a pillanatban folynak ki a szemei a helyükről, amikor a pofázmányát kezdi el fürkészni, és teljesen felfordul a gyomra a látványtól, néhány pillanatig teljesen lecövekelve a helyén, annyira leforrázza mindez. Aztán, amikor a pofája kettéválik, és nem a szájánál, hanem a feje közepénél  vertikálisan, na, akkor mondja az, hogy kösz, nem, ilyen csodálatosan hegyes és rengeteg fogat ő nem kíván a testébe!
Azonnal kapkodni kezdi a lábait, ügyetlenkedve hátrálva négykézláb először a hátán és fenekén csúszva, aztán megfordulva tápászkodva fel, persze üvöltve, mint a fába szorult féreg, csak ezt észre sem veszi. A környező alvókat már fel is kelti erre, és néhányan már meg is ragadják a fegyvereiket, hogy felvegyék a harcot a szörnnyel, és ó, a bolondok! Arra fordul vissza, hogy az egyiknek a fejét nyakig leharapja a csurom vér dög. Teljesen elborzad a látványtól, a lábai újra földbe gyökerezni látszanak, bár még az a szerencséje, hogy nem egy nyamvadt erdei, mert akkor biztos a szó legszorosabb értelmében is megtörténne mindez.
Végül megemeli a lábait, és úgy kapkodja őket, hogy Freia sátrához rohanjon jobb menedék híján, hogy lélegzethez sem jut.
- MI A DÉMONOK BÚBÁNATOS FASZA VOLT EZ! – üvölti, ahogy kicsit távolabb került a dögtől, és az sem érdekli, ha másokat kell félrelöknie ahhoz, hogy elérjen a sátorhoz. Mit sem törődik most a tolvaji képességeivel, a hirtelen irányváltásokkal és mások mögé bújásával; mint egy félőrült, úgy rohan, hogy zakatoló szívvel, több helyen már fáklyák gyújtotta fényben, zihálva essen be a banya sátrába, méghozzá a szó legszorosabb értelmében. Békaként hasal el a hirtelen fáradtságtól és tüdeje kiszakadásától, és alig tudja rászánni magát, hogy mondjon valamit, persze egy kis szünettel később mégis sikerül kiszuszakolnia magából a legfontosabbat.
- TUDTAM, HOGY AZZAL A KURVA DÖGGEL BAJ VAN! – jelenti ki, bár félig kiabál pofával a föld irányába, nem tudva teljesen kontrollálni a hangját részben a látottak okozta megrökönyödéstől, részben a szapora légzése miatt.
- Mikkel? – érdeklődik Freia teljesen higgadtan, de biztos nem lesz higgadt, ha meglátja azt az ocsmány rondaságot, aki fenséges szépségét Bivaly szörnyei közé akarta elrabolni! Fuhh, tudta, hogy orvul fogják őt megtámadni, mert hát... Hát egy ilyen csodálatos jelenségre mindenkinek szüksége van, csak nem mindenki kapja meg.
A motoszkáló hangokra, amik a banya felől érkeznek, ugyanis gyanúsan ruhadarabok vagy kellékek válogatásának hangjai ezek, így egy pillanatra felnéz, mivel... Mivel ez ő, és néhány cici látványa biztos megnyugtatja, de aztán kiábrándultan ejti vissza a fejét, mivel Freia teljesen felöltözött. A fenébe! Pedig már elkezdett volna meghatódni!
- Kár, hogy felveszed és nem leveszed – motyogja csalódottan, és nagy erőfeszítésébe kerül, hogy az egyik kezével megtolva magát a hátára feküdjön szétvetett tagokkal, még mindig igyekezve levegőhöz jutni. Nem mintha ne lenne hozzászokva a hosszú futásokhoz, de ez azért... Ez azért nem egy szokásos futás volt! Ilyen rondaság elől még nem kellett menekülnie, az meg hülyeség lett volna, hogy megtámadja. Előbb a feláldozhatóak menjenek ellene, akik nem olyan felsőbbrendűek, mint ő.
- Azzal a kurva lóval! - emeli meg az egyik kezét, válaszolva végül a kérdésre. - Amivel jöttem, azzal a baszott döggel biztos történt valami az erődben, mikor érte mentem. Még jó, hogy nem aludtam, mert biztos felfalt volna... - ül fel lihegve, és legszívesebben fogná magát, és ’hazamenne’. Otthona ugyanis nincs, ettől függetlenül visszatérne Zevadarba, ami legalább kiszámíthatóbb, nem úgy, mint ez a búvalbaszott város és szellemtanya.
- Persze, felfelé veszem, te buta, mert üvöltöztél... – mondja, és bár nem néz éppen rá, érzi a hangján a mosolyt, amitől legszívesebben belefojtaná egy kanál vízbe. A rangos alakok vajon mindig így ébrednek? Ilyen kis nyugodtan, fel se fogva, hogy mi zajlik amúgy? Á, de bosszantó, egyszer komolyan az utcára kéne dobniuk őket két napra, nem aludnának onnantól nyugodtan!
- De mi, a ló szörnnyé vált? – kérdezi aztán, mintha nem lett volna eddig is egyértelmű. Jó, nem mintha annyira egyértelműen tudna magyarázni ilyen idegállapotban, mert ez már egy idegállapot, nem más.
- Hát nyilván üvöltöztem! - tárja szét a karjait kissé frusztráltan, enyhén megkésett válasszal, mivel ez most feldolgozást igényelt. Ugyanilyen idegesen túr bele aztán a hajába, maga elé nézve igyekezve lenyugodni, ugyanis még csak álmai nőjével sem álmodhatott, erre ráadásnak egy ilyen undormányos groteszk valaminek kellett üdvözölnie... A démonok faszára már, miért őt kell büntetni ezekkel? Nem kér sokat! Csak csöcsöket, formás combokat, egy nőt, és kész! Na jó, talán még ötöt is, de... AH! FÚJ!
Vesz egy mély levegőt, próbálva elengedni ezzel a szörnynek a képét, és összeszedettebb választ adni, mert nem most kéne elveszítenie a fejét és higgadtságát. Mondjuk azt már egyszer elveszítette a banya idióta és buta viselkedése miatt – amilyen magas rangban van, annyira szűk látókörű, és azt hiszi, hogy be van zárva.
- És igen, az, úgy rám ijesztett az a kis rühes dög. Szétvált a fogakkal telebaszott feje, meg növesztett másik két lábat meg egy bazinagy krokodikfarkat – idézi fel, bár elég homályosak bizonyos részek, és nem is biztos benne, hogy a fantáziája ne tett volna hozzá valamit, mert annyira gusztustalan és földöntúli az egész, és ha most látná először ezt mindenféle háttérinformáció nélkül, biztosan azt hinné, hogy a démonok szarták ki magukból, csak mert poénnak hitték. Hát nem az! - Még jó, hogy nem fröcskölt rám semmi vért, miközben tagot növesztett - borzong meg, belegondolva, hogy alakulhatott ki, és valószínűsíthetően annak a hangjait hallotta; ahogy átalakult.
- Tönkretette volna a frizurádat? – nevet fel egy kissé, és nem tudja, ezt most személyes sértésnek kéne-e vegye a kiborulása miatt vagy amiatt kéne megsértődnie, hogy Freia úgy viselkedik, mint valami nagymami, aki a semmiségek miatt kifakadó unokájához beszél.
- Ja, meg a ruhámat is - forgatja meg a szemeit, választva az egyszerűbb és könnyedebb választ, elvégre neki is egy kicsist meg kell nyugodnia, és talán ez segít a hidegvér visszaszerzéséhez. - Már így is úgy nézek ki, mint valami magát összehugyozott koldus Capital sikátorában, holnap meg még rosszabb lesz - sóhajt fel fájdalmasan, és bár egy otthontalan tolvaj, nem kifejezetten szeret koszos lenni, elvégre ennyi önbecsülése még van. Meg több is, szerénységből kevesebb, de az sem a semmiért csappant meg.
- Na, kész vagyok, mehetünk! – jelenti ki, magához véve az íjat egy tegezzel és a kardját is felcsatolja az övére, bár ezeket jóformán észre sem veszi zaklatottsága miatt. – Remélem, kint már van pár katona – jegyzi meg mellékesen, és besavanyodott képpel bámul rá, ugyanis a többes szám használata egyáltalán nem tetszik neki. Mehetnek? Ő ugyan nem megy sehová, hogy újabb ilyen undok pofákat lásson! A sátorban legalább talán biztonságban van, ha már két katona őrzi azt. Meg körülötte is van felfordulás...
- Gondolom, az nem opció, hogy a sátradban megvárlak... - tápászkodik fel kelletlenül, finoman puhatolózva, mi erről Freia véleménye, és határozottan örülne, ha maradhatna, de hát... Banya. Mire kéne számítania?
- A te lovad... – lép a sátor szövetéhez, megemelve azt, vélhetően azért, hogy ő menjen ki előbb. Hát most nem fog udvariaskodni, hogy hölgyeké az elsőbbség, hiszen nem ágyakrobatikázni akar, amikor képes előkeríteni az udvariasságát, innentől szent jelenléte elsőbbséget élvez. Más kérdés, hogy azt a rühes kocsfajzatot az ő lovának nevezete. Micsoda arcátlanság!
- Az már nem is az én...! - kezdene tiltakozni és a nő tudomására hozni az álláspontját, de nem tűnik kifejezetten meggyőzhetőnek. Egy darabig azért még nézi  őt, hátha mégis meglágyítja azt a fagyos szívet, miközben a háttérben az üvöltöző egyének adják a nem éppen hallgatható és kellemes muzsikát. Ez egészen jól bemutatja, mi vár rájuk a sátron kívül, nem beszélve arról, hogy a kívánt hatást a bámészkodásával egyáltalán nem fogja tudni elérni. Picsába!
Újabb sóhajtást eleresztve indul kifele, beletörődve a sorsába, noha még mindig ezer örömmel venné tudomásul, ha maradhatna és itt vészelhetné át az éjszaka maradékát, amíg a többiek kezeskednek a problémákról. Odakinn már nagyobb a felfordulást lát, mint mikor megérkezett, és már-már görcsösen szorulnak össze a feszültségtől a belei, ahogy arra gondol, több ilyen rémség jött el hozzájuk az éjszaka közepén. Az időzítésük zseniális, és biztos benne, hogy van valamiféle feje ennek az egésznek, mert ha agyatlan barmok lennének, akkor nem támadnának éjszaka, nem koncentráltan, összeszedetten vagy összeválogatottan. Szagos ez az egész.
Egy darabig csak nézi, ahogyan a katonák és zsoldosok futnak összevissza, igyekezve megtalálni a helyüket, vélhetően teljesítve a rájuk kirótt feladatot, és a visszatérő sötételf láttán realizálja csak, hogy bizony egy testőr volt a sátornál, nem is kettő. Ez a rémület miket nem képes művelni!
Vigyázzba vágja magát, mire elenged egy enyhe és rövid grimaszt, és jelenti, hogy a tábor szélén is a támadások visszaverése és a megjelenet szörnyek elintézése zajlik. Mintha nagy ész kéne hozzá a hangok alapján, hogy kitalálja a kormosképű, mi van itt...
- Egyelőre úgy tűnik, hogy a járőrözőkkel kezdték, és az egyik helyről... – kezdi közölni konkrétabban, de a következő pillanatban egy buzinagy kéz tör elő, ami bár csontos, sovány és összességében vékonynak, illetve gyengének látszik a sápatag, szürkész színe miatt és a véraláfutások és zúzódások láttán, biztos van legalább olyan vastag csontja, mint ő maga egészében és legalább egy ork erejével vetekszik. Talán három méter magas lehet, de közel sem biztos abban, hogy ez a teljes hossza, és úgy elsápad a látványától, hogy kis híján ott esik össze. Mi a faszért kellett jönnie erre az istenverte helyre?!
Aztán üvöltés – felkapja az egyik közelében tartózkodót, aki igyekszik a lehető leggyorsabban elrohanni előle, de késő bánat! Olyan könnyedén és pontosan kapja el, hogy másodpercek leforgása alatt kerül a levegőbe, egészen addig a pillanatig üvöltve, amíg a hosszú kar be nem szuszakolja az általa kreált lukba, visszatérve oda, ahonnan jött, csak... Ahogy a csontjai ropognak és eltörnek... Nem tartaná kizártnak, ha szilánkosra tört volna a gerince, és ha igen, akkor az egy kegyetlen halálnem, bár talán még mindig jobb, mintha szétkapnák őt a szörnyek, míg életben van.
- A démonokra... – suttogja, hátratántorodva egy lépésnyit, egyértelműen fontolgatva a menekülést, de emlékezteti magát, hogy a tábor szélén ugyanúgy veszély leselkedne rá, és nem tudhatja, hogy mégis milyen esélyekkel indulhat el vissza Zevadar területére egyedül. Mi garantálja azt, hogy a tábor elhagyását egyáltalán megéli?
- Vigyázat, ne menjetek közel! Íjakat kézhez! – töri meg Freia a döbbent hangulatot és a környező egyének teljes megbénulását, és látja, hogy az íjászok már kapják is elő a nyilakat több vagy éppen kevesebb rémülettel a szemükben, hogyha legközelebb feltűnik ez a valami, akkor megtámadják. Csak azt nem érti, hogy mégis
- És mennyi annak az esélye, hogy ezt a szart eltalálod? - érdeklődik, és nem azt vonja kétsébe, hogy mégis milyen pontossággal lőnek, hanem inkább azt, hogy mennyire lesz sikeres ez az egész. Fogalmuk sincs, mennyire érzékeny a mocska, de ha egy elképzelése lehet, akkor az nem más, minthogy a nyilak nem lesznek hatásosak ellene. Nem fog kipurcanni tőle, mert biztosra veszi, hogy ez nem csupán egy kéz, hanem egy test is rejtőzködik valahol a földben gyáva kukac módjára, elérhetetlenné téve magát.
Mindeközben az oldalán lévő tőréhez simítja a kezét, és tudja, hogy sokat nem fog érni egy ekkora monstrum ellen velük, mégis némi megnyugvást ad neki a tudat, hogy legalább nem fegyvertelen. Jó esélyei vannak a megdöglésre, tény és való, de talán egy kicsit kitolhatja az elhalálozásának a napját.
- Csak nem tudja, hogy pontosan hol vagyunk és csak van valami teste valahol... – mondja is ki a gondolatait, tekintetével kutakodva a sátrak között idegesen, noha aligha hinné, hogy ott rejtőzködne. Ha ekkora karja van, akkor egy baszottnagy test kéne társuljon hozzá, olyat pedig nem lát a tábor általa is belátható részein. - Vagy az embermágusok tűzgolyói...? – motyogja, próbálva ötleteket szerezni, hogy mik lennének megfelelőek, ha feltűnne a dög, és ne az legyen, hogy Freia ráförmed azzal a gondolattal, hogy úgyse tud semmit, és ha már beleszól, akkor mondjon jobbat.
- A földben lesz a teste, azt kell lőni! – üvölti Freia, kissé azt érezve, hogy teljesen figyelmen kívül hagyja azt, amit magyaráz. - Vigyázzatok azzal a buckával, mert az alatt van! – lő a földbe, és követve azt már ő is észreveszi a föld csíkban való púposodását. Ettől függetlenül még továbbra is értetlen a parancs kapcsán, és jó, oké, tudja, hogy nem szabad ötlettelennek tűnni és ilyen reménytelen helyzetben még ezek a paraszti ésszel is baromságnak tekinthető tettek is segíteke, de azért mégis...! Értetlenül néz így a banyára, azon gondolkodva, mégis ezt mennyire tervezte használhatónak vagy mennyire hiszi azt, hogy eredményre fog vezetni. Mivel ennek tetejében úgy tűnik, hogy nem is óhajt küldetni senkit mágusért, kezébe veszi az ügyet; talán sikerült megnyugodnia annyira, hogy a váratlan veszélyekre is képes reagálni, innentől könnyebb lesz keresnie egy emberi mágiahasználót is.
- Inkább megkeresem az embermágusokat - böki ki, azonban mielőtt megtenne egy lépést, már meg is merevedik, és valamiféle isteni szikra pattan ki a fejéből, noha fogalma sincsen, hogy mennyire lesz kockázatos vagy baromság. Egyébként sem egy nagy harcos, így lehet, jobban járnának a mágussal, de amíg elindul, megtalálja és vissza is hozzá... Rosszabb esetben búcsút inthet a tábor ezen felének.
- Van egy kardod? – néz a nőre, és teljesen buta kérdés, de az agya teljesen blokkolta az információt, hogy ott van az oldalán. Egyébként is inkább felesleges kardra lenne szükség, nem arra, ami még használható lesz Freiának. Mondjuk ha úgyis lövöldözni fog...

Amrekth

//Az előző poszt folytatása.//


- Van kardom, miért? – kérdez vissza a nő. - És tényleg jól jönne pár mágus.... – reagál kicsit megkésve, végre felfogva a szavait. Meglehetősen ráfeszült a szörnyre a jelek szeirnt, és bár teljesen érthetően, azért jobban ráfeszülhetne a mellette lévő csodálatosságra, azaz őrá. Sajnos a tekintetével nem őt nézi, hanem a csíkban vonuló buckát, láthatóan várva arra, hogy kitörjön onnét, miközben körülöttük rohangálnak veszett marhákként és fejetlen esztelenségben. Mondjuk lehet, neki is ezt kéne tennie, akkor talán kevesebb esély van arra, hogy kilehelje a tolvaj, de annál szépségesebb lelkét, hallgatóznia pedig nem kell sokáig, hogy a kiáltások között feltűnjön neki egy közeledő szörny üvöltözése.
- Ez az a rühes dög lesz - fordul az irányába, összerezzenve a balsejtelemtől, és amikor megpillantja annak ocsmánronda és még rondább és még gusztustalanabb alakját, a szájába harapva néz felváltva a két szörny között – vagy legalábbis az egyiknek a helye és a lovacska között. Kurva életbe! A büdös életben nem fog tudni így meglógni!
- Akkor add ide – nyúlna ösztönösen, de megállja a mozdulatot, mert ha van a sátorban bónusz kard, akkor az jobb lesz. Nem tanulta forgatni ugyan, de még mindig hosszabb és jelenleg hasznosabbnak ígérkezik, mint egy tőr, amivel túl közel kell férkőznie ezekhez az undormányos lényekhez. - Vagy hol találom? - tesz egy lépést a sátor bejárata felé inkább, jelezve a nőnek, hogy neki megfelel egy gyengébb minőség is, figyelmét azonban újra elvonja a földből kitörő kar, a lendületével feldobva egy éppen arra rohanó katonát. Hatalmasra tágulnak a szemei, most realizálva igazán, hogy pillanatokon belül kettő döggel kell foglalkozniuk, ami marhára nem szerencsés, de... De mindegy! Majd megoldják valahogy!
Eközben Freia szinte már átdobja neki a fegyvert, amit kért – azaz átdobná, mert amint meglátja leoldozni, kitépi az ujjai közül -, és amíg ő barátkozik a fémfegyver súlyával, addig az íjászaival a banya megcélozza a dögöt. A föld mélyéről jövő morgolódás és hisztizés elég biztotató olyan szempontból, hogy érzi ezt, viszont nem venne mérget arra, hogy jól is fognak járni azzal, ha felbőszítik ezt a valamit. Ki tudja, mekkora és milyen szinten baszná szét a tábort... Nem mintha lenne neki itt bármije is, viszont a nyilak nyomán olyan ívesen indul meg a kéz, hogy félő, beleesik ebbe a sugárba. Azonnal le is guggol, mikor észreveszi ezt, és ha nem látná, hogy Freia is hasonlóképp tesz, biztos kihasználná a lehetőséget, hogy magára rántsa őt, szimplán az ő testi védelmére hivatkozva. Ilyen lehetőségeknek még a halál szélén se lehetne ellenállni, grimaszolva látva, ahogy az egyik íjász egy hatalmas sallert kap. Nem nagyon kíváncsi arra, kitört-e a nyaka...
Csak az ezt követő ordítás hívja fel a figyelmét arra, hogy valaki mást meg elkapott, és szerencsétlen áldozat is próbál abba kapaszkodni, amibe tud, persze teljesen feleslegesen. Bár alapvetően nem sajnálná, mert hát hulljon a férgese és a gyenge, de ki tudja, mikor jönne még jól élőpajzsnak?! Ráadásul most kellően alacsonyan van a keze ahhoz, hogy megpróbáljon cselekedni valamit, meg... Meg lassabb is? Hmh, érdekes.
Az idő viszont pénz, na meg élet is, szóval rögtön kivonja a kardot, a tököt nemes egyszerűséggel dobja maga mögé, mert úgyse lesz rá semmi szüksége. Szinte érzi azt, hogy milyen bugyután állhat a kezében a fegyver, mert ténylegesen magabiztos ráfogása sincsen. Ez nem egy tőr, és mondhatná bárki, hogy hasonlít, rohadtul más, főleg a súlykülönbség miatt. Meg hosszabb is. Meg... Meg nehezebben irányítható is. Csak annyira legyen egyszerű, hogy néhány vágást képes legyen megejteni.
Guggoló pozíciójából törve ki indul meg, pár lendületes lépés után egy ugrással a lelassult kéz irányába suhint a pengével, csak arra koncentrálva, hogy képes legyen egy mély sebesülést ejteni rajta a nyilak és karcolások mellé, valahol a csukló alatt egy kicsivel. Teljes erőből rántja meg  a fegyvert, ha már csak az egyszerű paraszti észjárás jutott neki ehhez, ami nem más, hogy minél erősebb, annál nagyobb, és nem fog benyújtani kiképzésre jelentkezést csak emiatt az eset miatt. Arra viszont nem számít, hogy amint felhasítja a bőrt, a vér úgy kezd el spriccelni, mintha képen öntötték volna egy vödör vízzel, így egy meglepett ordítással érkezik a földre, a talaj viszont a lábai ellen dolgozik, és olyat taknyol, hogy a démonok biztos röhögnek a saját kis világukban, miközben lelkeket zabálva nézik a műsort.
- A kurva... anyád, te... – morogja, gyorsan ülve fel és kezdve el törölgetni a szemeit egyik ruhaujjával, míg a másikkal az elejtett kard után tapogatózik dühösen, már-már kétségbeesetten, és a nem túl messze lévő puffanása kis híján kiugrik a szíve. Fiatal ő még a halálhoz, hát nehogy felfalja valami! A démonok basszák meg ezt az egészet!
Egy pillanatra teljesen megdermed, mikor a föld teljesen beleremeg a következő csapásba, erősen izzadva a feszültségtől és a stressztől, arra gondolva, hogy még nem volt elég a nőzésből ahhoz, hogy békésen induljon el a túlvilágra. Rögtön gyorsabban kezdi el törölni a pofáját, és igyekezve mellőzni a szemeiben lévő csípő érzést, amit ez a retkes vér okoz, főként azért, hogy megtudja, ki nyekereg és nyikorog alig hallhatóan. Valószínűleg a dög mást csapott agyon úgy, mint egy szúnyogot szokás, és ahogy egyre jobban próbálja nézni, mi történik, egyre inkább jön rá, hogy a kurva csípés miatt bekönnyezik a szeme.
- A picsába már ezzel a szarral, nem hiszem el, a démonok fa... – fog rá a kardra, és beleszúrva a földbe tápászkodik fel, sűrűn pislogva, hátha sikerül kipislognia, ám egy pillanatra mintha ez rosszabbá tenné az egészet. Befeszülten mered maga elé még pár másodpercig, szerencsére azonban úgy tűnik, hogy helyreáll a látása maradéktalanul. Még kicsit pislog, és bár továbbra is enyhén csíp, de legalább lát, és nem kell amiatt sírnia, hogy megvakult fél szemére. Ennek tetejében a lehető legjobbkor szerzi vissza teljes értékűen a látását, ugyanis a közeledő szörnyhangok rögtön magukra hívják a figyelmét, hogy rájöjjön, már annyira közel van, hogy muszáj foglalkozniuk vele. Ráadásul még egyszer be kell igya annak a cseszett dögnek a látványát, akitől biztos, hogy hónapokig rémálmodni fog, elvégre ott rángatózik néhány méterre tőle, csak már kifejlett állapotában; ez lenne a tökéletes kereszteződése a póknak és a lónak, noha a pofáján lévő vér nem éppen a legbíztatóbb. Nem mintha a kifejlődése gusztusos lett volna...
Hallja eközben Freia utasítgatását is a katonáinak, és még jó, hogy nem őt dirigálja, különben biztos idegessé vált volna, így viszont meg még van ideje felmérni a terepet. Még arra is van lehetősége, hogy köpködni kezdjen, mivel csak most tűnik fel neki, hogy a szája is tömény vasízű vagy... tudja a fene, de dögvér! Csak abban bízik, hogy nem les semmi baja ettől, mert ha igen, akkor a démonok agyára fog menni a túlvilágon, ez garantált.
A terepszemle nyomán hamar rájön, hogy a kéz leterítésre került, bár nem hinné, hogy ez lenne a vége az esetnek, arról nem beszélve, hogy a kicsi ponival is kéne foglalkozni. Konkrétan egy csapat katona veszi őt körbe, és próbálják valamilyen módon elintézni, de kisebb karcolásokon kívül különösebbet nem ejtenek rajta, és nem azért, mert olyan kemény lenne a bőre, egyszerűen csak nem tudnak a közelébe férkőzni a hosszú lábai miatt és a mozgákonyságának köszönhetően. A harapásáról nem is beszélve... Mondjuk elég furán mozog, jobban megnézve, valamelyik tagja gyorsabb, valamelyik lassabb... Talán képességtől, amit ő aligha használ, mert az a kibaszott szellem itthagyta, és nem fejezte be az oktatását, így nem sokat konyít a varázslatokhoz.
- Ennek a nagyfiúnak annyi? – lép Freia mellé, gyanakodva fürkészve a mozdulatlanul elterülő kezet, és csak a biztonság kedvéért azért belerúg egyet, hogy érkezik-e tőle reakció. Annak fényében, hogy semmi hangot nem ad ki, még csak meg sem rándul, némileg megnyugszik, de nem mondhatná, hogy biztonságban érzi magát. Tény, jó lenne egy ilyen házőrzőnek – biztos senki nem akarná megközelíteni.
- Amúgy hogy tetszik a pónim? Cuki lett szerintem, még szelídítésre vár... – teszi még hozzá, erőltetve valamiféle gyenge humort, ami azonnal groteszkké válik, ahogy az egyik lábával kicsapva keresztül szúrja az egyik közelében ejtőző katona mellkasát. Nyilvánvalóan azonnal bele is pusztul ebbe, ezen fellelkesülve meg egy másik katona próbálkozik kicsinálni a dögöt, megbosszulva kinyúvasztott fajtársát, de a ló túl vad ahhoz, hogy ilyeneknek megadja magát. Olyan ízeset harap a hátratántorodó katona karjából, hogy még ő is megéhezne, ha ehhez lenne gusztusa. Valami elmebeteg mondjuk biztos megjegyezné, hogy így harap rá a combokra, ha lekerült a szoknya...
- A picsába... – suttogja, hüledezve nézve ezt az egészet, és nem akarja megközelíteni ezt az égből pottyant csodának nehezen nevezhető kotyvalékot.
- Még él, szóval szurkáld meg jó erősen ezt itt... – mondja Freia, visszarángatva őt a valóság még horrorisztikusabb talajára, szörnyülködve fordítva pillantását a magát döglöttnek mutató kézre.
- A kurva életbe... – fürkészi gyanakvón és fintorogva, és marhára fog neki örülni, ha megmozdul és úgy dönt, még elkapkod pár kétlábút.
- Te kérdezted, halott-e, ez a válaszom... – böki ki a kéretlen választ a banya, és az ilyesfajta válaszokat többnyire nem értékeli, mert hát ő csak kifejezi szavakkal, hogy mit érez, még ha kissé káromkodósan is, de... Basszameg. Ez szívás.
- Akkor ezt beszoptuk – néz vissza a nőre, kínosan röhögcsélve.
- Be – ért egyet, és nem tudja kiverni a fejéből a gondolatot, hogy lényegében két tűz köré szorultak, szóval az egyik tüzet gyorsan le kell önteni egy dézsa vízzel, szigorúan nem keverve össze olajjal.
- Akkor egy búcsúcsók? - tárja szét a karját egy kissé, még mindig reménykedve abban, hogy ilyen kiváltságban lesz része – és ha már megpusztul, akkor boldogan tegye azt. Azért egy ilyen hideg nőszemélytől csókot kapni igazán nagy eredmény lenne, nem igaz? Főleg, hogy az elhangzottak alapján még csak kapcsolata sem volt, mert be volt tojva, hogy nem lesz hírneve...
- Inkább próbáljunk túlélni, aztán nem kell a búcsú része – mosolyog és kacsint egyet, bár inkább tartja ezt buzdításnak, mint később beteljesülő eseménynek, és bár hangzásra nagy álmokba ringatja magát, magában sose hinné, hogy ezt megkapja. Dehát ez ő, örök szoknyapecér, annál is be kell próbálkozni, akinél nem biztos, hogy sikerül!
- Ha megint félrevezetsz... - emeli meg figyelmeztetőn a kezét, nagyon jól sejtve, hogy nem lesz ebből semmit, ettől függetlenül meglehetősen szórakozott a vértől maszatos képe. Végeredményben nem veszít semmit, ő nem, legfeljebb Freia, mert hát magát fosztja meg attól, hogy csodálatosságától csókot kapjon. Pedig ő aztán próbálkozik!
Ezek után odalépne már a kézhez, hogy a javaslat alapján megbökdösse, de jobban átgondolva lehet, nem háborgatná.
- Lehet, előbb a pónimat kéne betörni, amíg ez a dög nyugton van - fordul inkább vissza, és ahogy visszafordítja a tekintetét, már meg is bánja. A ló prüszkölésbe kezd, gurgulázó, köhögésszerű hangokat ad ki, úgy horgasztva le a fejét és olyan mereven, feszes izmokkal állva, mintha hányni készülne, mire undorodó homlokráncolásba kezd. A maga részéről ő biztos nem menne hozzá közelebb, mert bár védtelenebbnek tűnik, ha telibe kapja a hányása, akkor nem tudhatja, hogy mennyire savas – korábbi harcokból tapasztalva nagyon is az lehet. Az egyik katona fejében meg sem fordulnak ezek a gondolatok, és mindenféle elővigyázatosság nélkül közelíti azt meg, a kardját halálós csapásra lendíti, mire a pók felkapja a fejét, hogy pofán köpje a hányásával, hátratántorítva a trutyival.
- Nem lennék a fickó helyében, három hétig mosnám a hajam - húzza el fintorogva a száját, rohadtul gusztustalannak tartva, viszont a könnyedebb érzései nyomban elszállnak, amint a pofán köpött katona némi tántorgó ordítás után elterül a földön, két kezével kapva az arcához, azt kaparva és folyamatosan kiáltva és fetrengve, gurulva. Mikor a hasára fordul, a fejét a földbe veri párszor, mintha ez segítene a helyzetén, és végig ugyanazt kiáltja: 'SZEDJÉTEK LE, SZEDJÉTEK LE RÓLAM!' A gyomra görcsbe rándul az undortól és a szenvedések hallatán, mert bár volt szerencséje tapasztalni pár könnyedebb kínzást mind kínzottként és hallgatóként, soha nem volt és nem is lesz ehhez idegzete. Ő csak egy tolvaj, nem...
- Szerintem a potrohát vágjuk le először, az gyenge ponton van hozzákötve – szól Freia, máris kitalálva, mit kéne eltalálnia. - Viszont nálad a kardom – jegyzi meg, mire egy pillanatra értetlenül bámul rá, figyelve, ahogyan az idegre nyilat helyez és tartja azt.
- Akkor ezt vegyem úgy, hogy én megyek? - néz rá, kicsit azért remélve, hogy átveszi mégis a kardot és ő intézi el a lovat, amíg magának keres egy jó kis rejtekhelyet, ahol átvészelheti ezt a szarul sikerült éjszakát. Biztató az is, hogy a nyilat elengedve az a ló nyakába csapódik – aminek köszönhetően a dög figyelmét élvezhetik -, ezzel megmentve az egyik katonát egy ízes harapásnyomtól. Már emelné is a kardot, hogy átadja azt, elvégre most már így elrakhatja az íjat, a nyilat kilőtte, de az, ahogy elmosolyodik, és... és BÓLINT! A DÉMONOK FASZÁRA MÁR, NEM HISZI EL!
- Kerüld meg, azt hiszem már rám figyel – guggol le a banya, ami kicsit érthetetlen a számára, de jó, legyen, a lényeg, hogy logikus a meglátása, de azért... Hát azért biztos képzettebb közelharcos és biztos nem csak az íj használatára tanították meg, ő meg... Ő meg csak egy suttyó paraszt, aki az utcán él, és...
Jó, a banyát nem hatnák meg ezek úgyse, az újabb lövés teljesen meggyőzi őt, hogy felesleges lenne könyörögni, idegességét levezetve kezdve el egyik lábáról a másikra ugrálni, bár inkább tűnik valamiféle bemelegítő mozdulatnak, ha jobban belegondol. Más kérdés, hogy roppantmód be van szarva ettől az egésztől és rohadtul nincsen kedve ennek a rémálomba illő, démonok fosta dögnek a közelébe menni.
- Ó, édes faszom, ezért még fizetni fogsz egy közös fürdővel! – préseli ki magából, belül szenvedve és őrlődve a félelemtől.
- Csak, ha túléljük, akkor, Amrekth – mondja, de hogy ezt most azért, mert látja, hogy nagyon szenved és erőt akar önteni belé, vagy megint húzni akarja az agyát fals ígéretekkel... Mindegy! Erőt vesz magán és futólépésben indul meg a pók és ló groteszk gyereke felé, a kardot továbbra is úgy fogva, hogy egy tapasztalt fegyverforgató sírna a látványtól, de a faszt érdekli most ez – legalább távolabb van azzal a húsz-harminc centivel is a szörnytől. Még a végén rájönne csodás testének ízére, és egészben felfalná, annak meg annyira nem örülne, nem beszélve csodás illatáról, amit biztosan beszippant és biztosan el akarja majd rabolni utána...
...jobban belegondolva már biztos tudja, mert egy napot együtt eltöltöttek...
Megborzong ettől az elképzeléstől, azonban figyelmét inkább a katonákra és a démoni kreálmányra tereli, elégedetten véve tudomásul, hogy elég katona foglalkozik vele ahhoz, hogy a potrohhoz közel férkőzzön, így egy kisebb ív mentén tervez haladni, hogy ne húzza túlságosan az időt. Eközben egy nyílvessző elsuhan mellette, amit a kedvesebb démonok tettek jó útra, mert eléri a szörnyeteg lábát, viszont nem tűnk úgy, hogy nagyon használt volna.
A túloldalról érkező kiáltás egy pillanatra elvonja a figyelmét, és ez bőven elég ahhoz, hogy a következő pillanatban a hirtelen kicsapódó lábra ne tudjon időben reagálni. Bizonyára a szörny észrevette, hogy mit akar, már kellően hátul járt ahhoz, hogy elérhesse a potrohot, így viszont muszáj hirtelen irányt váltania, hirtelen megállnia, de...
Nincs elég ideje. Ha meg is áll, akkor is talál, és szinte lassítva látja, ahogyan zajlanak az események. Hatalmasra tágult szemmel figyeli, ahogy a láb felé jön, és csak az önkéntelenül végzett mozdulatok teszik lehetővé azt, hogy ne egyenesen a gyomrába fúródjon a láb, átszúrva a beleit és kilukasztva a túloldal kiszúrásával. A kard előtte van, érzi, ahogy megpattan rajta a kemény, szinte páncélszerű kitinnel borított tag, és a gyomor helyett az oldalát súrolja az, a kard viszont így is nekicsapódik a testének a kirúgó pókláb miatt, kellő lendülettel ahhoz, hogy hátratántorodjon, két lépés után megbotolva a mögötte lévő holttestben. Ösztönösen akarná visszanyerni az egyensúlyát egy újabb hátralépéssel, de mivel nem talál biztos talajt, a hátára esik, halkan felnyögve, és lüktető oldalára téve a kezét.
- A picsába... – suttogja erősen behunyt szemekkel, erőt véve magán és megnézve, mégis mennyire mély, mert kurvára fáj. Remegő kézzel emeli maga elé a tenyerét, és sötételfként még a gyér fáklyafényben is látja a saját vérének vörösét, annak fényben való csillanását, és ahogy lassan kicsit feltápászkodik, borzasztóan fájlalva lüktető sebét, alig mer ránézni, végül megteszi. Borzadva és rettegve húzza szét a felszakadt ruháját, azt vizsgálva, hogy mennyire lehet mély, a torkában dobog a szíve, ahogy arra gondol, talán végzetes, aztán megnyugodva látja, hogy inkább felszíni, mintsem komoly sérülés. Úgy megkönnyebbül, hogy teljesen elernyednek az izmai, ezzel visszaesve a hullák közé, elengedve egy sóhajtást, pár pillanatig csak átadva magát ennek. Mikor ennek a hulláma lement, jöhet is a megtorlás, hiszen mégsem hagyhatja azt szó nélkül, hogy csodálatosságát merte megsebezni!
- TÜZES NYILAT A POF... – kiáltja el magát, de ezzel meg is áll, mivel Freia hangja is eljut hozzá. Rögtön befogja a száját, a mozgásnak indult hullák megpillantásával már tudva, hogy mire készül a banya, így a parancsszava szerint kotródik is hátra négykézláb, átmászva a holtakon, felborított tárgyakon, próbálva azért óvatos lenni, hogy túlságosan ne húzódjon a sebesülése, aminek, ha nyoma marad, biztos valami túlszínezett és önfényező sztorival fog ellátni, hadd hódoljanak azok a lányok! Mondjuk azt a sok gusztustalanságot ki fogja hagyni belőle, ami itt körülveszi, mind a kiluggatott, tagvesztett hullákat, mind a szörnyeket, mert az biztos rontaná a hangulatot. Attól viszont majdnem felröhög, amikor a szörny ráharap az egyik élőholtra, majd azok felrobbannak és maga a szörnyeteg is elpusztul ennek hatására, még ha nem is a legromantikusabb módon. Kellően távol ment ahhoz, hogy véresőként csepegjen rá a vére, de a hangja, ahogyan a csontok és kicsit nagyobb húsdarabok placcsannak és csattannak a földön, muszáj fintorognia.

Amrekth

//Az előző két poszt befejezése.//

Egy darabig még könyékkel támaszkodva néz, mert gyanús neki az a potroh, hogy így egyben maradt, de az is lehet, hogy csak nem ért el odáig a hatás. Azért egy elég jól megtermett dög volt ez, eleve egy ló termete, és akkor még a pók hozzácsapott nem kevéssel... Mondjuk legalább nem mozdul, a szó legszorosabb értelmében feldobta a talpát, és ez megnyugtatja azért.
Újabb sóhajtást engedne el, hiszen a jelek szerint vége, és vélhetően máshol nem kell közbeavatkozniuk, mert kevesebb már az üvöltés, mint pár perccel korábban – bár lehet, csak azért, mert elintézték a katonákat a szörnyek. Ebben az esetben mondjuk masszívan megszívták, így csak reméli, hogy a katonák kerültek ki győztesen; talán nem olyan szerencsétlenek. A pár méterrel odébbi hirtelen robaljástól viszont majd’ kiugrik a szíve, és amint megpillantja annak tulajdonosát és foglyát, rögtön felpattan a helyéről.
- FREIA! – üvölti, rohanva a kardért, futólépésben kapva fel azt a földről, megkerülve azt a sátrat, ami mögé került, és érzi, hogy az előbb felrobbantott szörny vérén kissé megcsúszik, majdnem el is esve benne, és már csak néhány lépés választja el a jócskán lelassult szörnyetegtől őt, látva, ahogyan Freia feszeget a csontok között. A korábbi csúszkálást figyelmeztetésnek is tekinthette volna, ugyanis a következő pillanatban, ahogy ellökné magát a földtől, hogy ismét a csukló alatti részt vágja meg, a véreső nyomán a talaj kicsúszik a talpa alól, akkorát esve, hogy kész szerencse, nem volt a fogai közt a nyelve, máskülönben elharapta volna.
- Basszameg... – szuszakolja ki magából, fájlalva az egészet, főleg a sérülése miatt, amire önkéntelenül is rátapasztja a kezét. A fejét a kézben lévő Freia felé fordítja, aki a következő pillanatban kicsusszan a meggyengült ujjak közül, és olyan lendülettel ugrik el a földtől, igyekezve elkapni a nőt – még ha jó eséllyel le is rántja őt a páncél súlya miatt -, az időzítése pocsék és a vér sincs az előnyére, így egy újabb csúszással taknyol a leeső banya alá. Jóformán kiszorul belőle a szusz is, de nincs benne annyi levegő, hogy egy ordítással fejezze ki, mennyire rohadtul fáj a sérülése – na meg a gerince! Aztabüdöskurvadémonokmindenit! Rohadtnehéz ez a hárpia! Nem csoda, hogy nincsenek szárnyai, még azokkal se tudna felemelkedni...!
Eközben a föld alól üvöltés érkezik, és a kezek visszahúzódnak, ezzel vélhetően véget is ért az éjszakai támadás – legalábbis ezen a részen és a többiek számára. Neki még meg kell birkóznia a hátán lévő banyával.
- Te, Freia...? – szólal meg csendesen, egyre inkább szédelegve, de hogy a levegőhiánytól, a súlytól vagy mástól... - Nehéz vagy... – böki ki, nem kicsit próbálva utalni arra, hogy szálljon már le róla.
- Csak-csak a páncélom... – nyögi ki úgy, mintha zavarba ejtette volna ezzel a megjegyzésével; valószínűleg nem sokan böfögtek be neki ehhez hasonlót. Nem volt hozzá merszük meg lehetőségük sem, de ő... Na, ő már elmondhatja, hogy tudja a nagyságos nagyasszonynak a súlyát! NEHÉZ!
- Ja, tudom, de attól még nehéz vagy... - motyogja a földön talán még jobban elnyúlva, lassan úgy érezve, kiszáll belőle a lélek, aztán végre óhajt felállni róla a boszorka. És még a kezét is nyújtja! Minő megtiszteltetés! Bár inkább Freiának megtiszteltetés az, hogy helyet foglalhatott rajta és puhított az esésén, volt olyan kedves és felkínálta a párna szerepét.
- Nem vagy valami kedves... – morgolódik, mintha nem ismené, közben elfogadja a nyújtott kezét. - De köszönöm – teszi hozzá, felrántva őt a földről, és míg ő teljesen visszanyeri az egyensúlyát és megpróbál nem felborulni a szédelgéstől, a nő a többieknek is szól: - Köszönöm mindenkinek! Látva mi történt javasolnék egy alapos fürdést! – kiáltja, aztán szét is küldi a bámészkodó népséget, kifejezetten örülve ennek, mert így tovább viccelődhet és pofátlankodhat. Mondjuk... Ahhoz előbb állva kéne maradnia anélkül, hogy ki akarjon csúszni a lába alól a talaj, de valószínű, hogy csak a feszültség és undor hirtelen elszállása miatt van. Nem kicsit volt rémisztő mindez, főleg, hogy kis híján meg is halt, szóval... Pár nagy levegő, és jól lesz!
- Kapok még egy szömörcés edényt a kedvességemért? – érdeklődik egy fáradt mosollyal, hallgatva a tömeg duruzsolását felváltó, többnyire távolodó lépéseket.
- Hát szömörcéset nem, málnásat talán... – felel Freia, mire kissé felhúzza a szemöldökét, hogy jól érti-e, de az ő esetében nem akar túlságosan félregondolni, még ha nyilván meg is teszi. Az lenne a röhejes, ha birtokra gondol ez alatt, bár Zevadar területén legfeljebb a mocsárvidék környékén lehetne bármit is értelmesen termeszteni.
- Majd ha elvégezték a fürdést, akkor megyek én is – néz körbe, kissé elmélázva, most nem erőltetve a szálat. Úgyis jobb lenne minél előbb megfürödnie, mielőtt szilárddá szárad rajta ez a sok szar, bár jó esélyei vannak arra, hogy csak késő hajnalban kerül sorra. - Az ilyenek nem érdemlik meg úgyse, hogy lássanak - húzza fel az orrát amolyan miért ne alapon, aztán végigsimít a haján nagy elégedetten és pökhendin, kis híján hátrazakózva, ahogy hátrarántja a fejét, de az undor rögtön változtat mindenen: a haja tele van kosszal, és ez felháborító! Fintorogva nézi meg a kezét, amin nem csupán a hajáról ráragadt kosz van, hanem a saját vére is, még a sebe tapogatása nyomán.
- Retkes lehet az egész ruhám is, aaah... – sóhajt fel elégedetlenül, biztosra véve, hogy jobban járna, ha mihamarabb kimosná a sebét, de amilyen seggfejek tudnak lenni a sötételfek, úgyse lenne elsőbbsége, na meg más is megsérült. - Ezért nem mosakodtam! Úgyis kell! – siránkozik tovább kimerülten, arra gondolva, a városban még nagyobb kosz és mocsok lesz, amiben meghempereghet, és egyre kevésbé biztos, lesz annyi ereje, hogy még most fürödjön is, kivárva a sorát.
- Ja, de bűzlesz is, mint egy ló! – Hah, mekkora vicc, véletlen pont egy ló társaságában töltötte a fél éjszakáját! - Utánam talán beengedlek a fürdőmbe, mert az életben nem jutsz sorra ha mindenkit megvársz – teszi hozzá, mire felcsillannak a szemei, hiszen ez egy jó lehetőség lehet arra, hogy kukucskálhasson és megleshesse őt pucéran.
- Ó, akkor ez azt jelenti, hogy láthatlak esetleg... - pedzegeti az ötletet egy vigyorral a képén, inkább nem is emlékeztetve magát, hogy úgyis kitalál valamit önmaga takarására; ez csak rombolná a kedvét. - De amúgy ajánlat elfogadva így is és úgy is, legalább rajtad nincs annyi mocsok, mint a többieken meg... Rajtam - néz végig magán, újabb undorral a képén. - Így nem fujjoghatok a vízre - teszi még hozzá egy fanyalgó mosollyal, és talán ez lesz az első alkalom, hogy megfürdik Királyöböltől való eljövetelük óta. Nagyon az út során nem volt lehetőség rá, és bár borzasztóan igényelte, az első nap harcai alatt inkább lemondott róla, feltételezve, másnap ugyanott fog tartani: a mocsokban fog fürdeni.
- Most is láthatsz nem? – incselkedik egy kicsit, mire megforgatja a szemeit egy félmosollyal, és ismerik már egymást, hogy tudja, megint csak húzza az agyát, tudva, mégis mire gondol. - Arra emlékeztetsz, amikor láttalak a csatornában, de régen is volt... – noszalgiázik egy kissé, mire szenvedve szalad össze a szemöldöke. Hát az sem volt egy álomtalálkozó. - Dehát vannak dolgok amik nem változnak, nem? Te mocskos vagy én meg nagyjából tiszta – nevet fel csendesen, ő meg csak vesz egy mély levegőt. Na szépen vagyunk! Pont ő a mocskos, akinek a lehető legtisztábbnak kéne lennie, bár mondjuk mindegy, csodálatossága a koszon is átsüt.
- Jaj, ne is emlékeztess - teszi alkarját a homlokához, míg másikat tiltakozón maga elé, elfordítva a fejét, mintha színészkedne, belebonyolódva a játékba, bár ő maga is érzi, elég vérszegény a produkciója most a fáradtságtól és enyhe szédelgéstől. - Akkor is nyeltem a szarból, most is nyeltem. A démonok szeretnek kibaszni velem - fanyalog újra.
- Akkor az nem a démonok miatt volt, hanem mert belecsúsztál... – forgatja meg a szemeit, és teszi keresztbe a kezét, amitől majdnem hangosan szakad ki belőle egy sóhajtás. Nem hallotta még ezt így használva? Mert ő állandóan így magyaráz, mindent a démonokra fog, mint az emberek az istenekre, de jajj, mindegy is, lép tovább, mert nincs ehhez ereje! És most türelme sem.
- Nem szorongatott meg amúgy nagyon? – érdeklődik inkább, terelve is a témát erről, mielőtt a kimerültség okozta türelmetlenség erőt venne rajta.
- Hát, nem hiszem... nem tudom, a páncélom szerencsére elég merev, meg még a harci hév sem ment ki belőlem... – fordul törzsből, próbálva kiroppantani a hátát, és nem túl nagy lenyűgözöttséggel hallgatja azt. Hát... Legalább ő jól van...?
- Remélem, nem tört bele a gerinced - jegyzi meg, igyekezve humoros lenni, de most még ez is fárasztó neki. - Na, menjünk pancsolni! - lelkesedik fel egy kissé, a kardot nemes egyszerűséggel ledobva a földre, téve csípőre aztán a kezeit, elégedetten húzva ki a mellkasát annyira, amennyire a sebe engedi, noha kezd tompulni nem csupán a fájdalom, de az elméje is.
- Hékás. – Jaj, ne, most lesz valami baja! - Először is azt az egyik szörnytől szereztem, szépen le kell nekem takarítanod, a másik meg, hogy ilyen koszosan nem jöhetsz be, egy kicsit szedd le magadról valamivel... – néz rá a környéken egy botra, ezek hallatán meg elhúzza a száját, véve egy újabb mély levegőt. - Mondjuk egy bottal vagy kővel – teszi még hozzá, érezve, hogy őt figyeli, de csak bambul a kardra úgy, mint valami sültbolond, aki nem érti az egészet. Mondjuk tényleg nem érti, mi szükség van most erre itt és most, hogy miért nem fürödhetnének előbb, mert most aztán egy kővel le tudja mosni a vért...
- Ja, attól a szárnyas fickótól még a mezőn? Az is jól odabaszott a földre - emeli meg sóhajtva a pengét, ha már ilyen hisztis kedvében találja a hárpiát – valószínűleg nem örül neki, hogy az éjszaka közepén felkeltették. Mivel a köpenyét úgyis ki kell majd mosni, leoldja magáról és a tiszta részével kezdi el dörzsölgetni a fegyvert jobb ötlet híján, nem beszélve arról, hogyha még egyszer le kell hajolnia, biztos eldől. Valami itt nincs rendben, de legalább a kardról gyorsan lekerül a szenny, mivel néhány vágásnál többre nem futotta, akkor is inkább a pofájába ment a vér.
- Így megfelel, nagyságossága? - érdeklődik ironikusan, kezdve kissé veszteni a türelmét.
- Hát, fogjuk rá... majd máskor megélezed – folytatja a viccelődést, amit kivételesen nem vesz jónéven. Ugrik is inkább a témában, nem állva le ezen hadakozni.
- A másik miatt viszont ne aggódj, majd pucéran mászkálok a sátradban - vonja meg a vállát egy újabb vigyorral a képén, próbálva legalább ezzel feldobni magát. - Úgy jó lesz? - dönti félre egy kissé a fejét, terelgetve a témát olyan irányba, ami neki kedvező lehet, ha nem is Freia válaszai miatt, hát a saját elképzeléseitől.
- Hát ha nem félsz attól, hogy a hidegben összemegy, meg hogy néha jönnek páran jelenteni... akkor nem bánom, csak vigyázz nehogy levágja valami csúnya rossz self – célozgat, de hogy mire, az égvilágon nem fogja felfogni. Valami elmés választ ki kéne találjon, de ezen se a tompasága nem segít, sem az, hogy Freia nem csupán húzza az időt, de a türelmével is nagyon játszadozik most már, ami nem éppen a kedvére való. Nem most.
- Freia-Freia - csóválja meg a fejét, igyekezve a jópofit adni, mert a veszekedéssel csak még jobban elhúzódna ez az egész, ő meg itt fog összerogyni. - Hideg? Az embereknél? Nyáron? - tárja szét a karjait méltatlankodva. - Kérlek, pucéran is képes lennék aludni, és ha az egyik suttyó barom megpróbálja levágni, akkor... Hmmh... - néz maga elé elgondolkodva. - Akkor elfutok!
Brilliáns ötlet. Tényleg. Ennél többre ugyanakkor nem futja.
- De akkor csak alsóneműben mászkálok, az talán nem ment tele ezzel a sötét szutyokkal – teszi még hozzá tűnődve, ha ennyire zavarna bárkit méltóságos és ellenállhatatlan megjelenése; az egyetlen igazi szépséges dolog ezen a démontojta helyen, de az egész kontinensen is.
- A sátorból ki, amikor ott áll a bejáratnál? Átgondoltad? – néz kétkedőn, folytatva a fárasztó kötekedést. – Tudod, én szemrebbenés nélkül hazudok ha úgy van...
És ezt most értenie kéne? Burkolt fenyegetés vagy burkolt segítségnyújtás ez? Inkább talán az előbbi, mert ha elkezd rosszalkodni, akkor biztos beköpi az első pillanatban az őröknek, innentől el is úszott a fürdőzési lehetőség. Ettől függetlenül elgondolkodva emeli a kezét az állához, hümmögve, nem nagyon szokva terveket kieszelni, mivel többnyire a helyszínen dől el, hogy mit fog csinálni.
- Asszem, ezen a terven még gondolkodnom kell... Nade tényleg, akkor megyek a többiek után keresni valami patakfélét vagy ilyet - vonja meg a vállát, ugyanis haladni akar ezzel az egésszel és pihenni, nem egy helyben toporogni. - Ha ennyire körülményes bemennem pucéran és nem akarod látni őfenségességének csodálatos és kifogástalan testét - libbenti meg kivételesen koszos haját, hozva a megszokott formáját, még ebbe rakva némi erőfeszítést, hogy hű legyen önmagához. Az ilyen megnyilvánulásokat mégse teheti vérszegényen!
- Ha tökéletes testet akarok látni, arra van a tükröm tudod - kacsint egyet, elindulva a sátra felé, a megjegyzése azonban kész hidegzuhanyként éri. Először csak hatalmasra nyílik a szeme, mérhetetlen értetlenséggel, olyan szinten éri váratlanul a visszaszólása, de uutána kitör belőle a röhögés, mert ilyet még nem hallott. Párszor még a combjaira is csap, annyira szórakoztatja ez a visszaszólás, és talán ez az egyetlen, ami a beszélgetésükben kifejezetten üdítőnek bizonyult; egészen más oldala ez most a nőnek, mint amit eddig mutatott, és nem tudja rossz néven venni.
- HÉ! - kiált utána, mielőtt belépne, még mindig nem igazán értve, hányadán is állnak a fürdéssel - Akkor most bemehetek pucéran? – kérdezi egy kissé széttárt karokkal.
- Azt hittem, félsz a kardoktól... – fordul meg, megint nem értve, ez valami perverz vicc vagy újabb burkolt fenyegetés. - Meg az őrök sem hiszem, hinnének neked ha meglátnának bent... – néz rá, megemelve a sátor bejárati szövetét, és... Oké, tehát akkor ezt veheti fenyegetésnek és annak, hogy ne próbálkozzon, mert a környéken lévő katonák fejét vennék az első pillanatban, ahogy Freia kikiált nekik. Értette.
- A saját kardomtól nem - vigyorodik el azért. - De akkor ezt nemlegesnek veszem, majd... Holnap reggel akkor? Talán sorra fogok kerülni addigra... – tűnődik hangosan, így nem követve a nőt a sátrába, elég egyértelmű jelzést kapott, hogy nagyon nem kéne. Vagy ebből most mást kellett volna leszűrnie?
- Hát... Jól van, vagy ha végeztem, szólok neked – int egyet, alakját a következő pillanatban meg már a sátor takarja.
Na végre, csak eldőlt, hogy lesz! Most nagyon nincs se kedve, se ereje ahhoz, hogy kitalálja, Freia mégis mit akar, a beszélgetés alatt is ugrált egyik utalástól a másikra. Egyébként is boszorkányos egy viselkedése van, de most, hogy fáj a feje, nem kifejezetten egyszerű megfejteni, melyik mondata mégis mit takar, arról nem beszélve, hogy még a végén megint a tökei bántalmazására hívta fel a figyelmét. Egy pillanatra elhúzza a száját, aztán becsukja a szemét, a kardot a földbe szúrva támaszkodva rá, egyre nehezebben véve levegőt.
Kibaszottul fárasztóak voltak ezek a dögök, pedig alig volt velük értelmes harcom... A menekülésnek meg nem kéne gondnak lennie... pillant a felrobbantott szörnyre, majd a feltúrt földre, ahonnét a kezek törtek elő. Még hallja a távolban, ahogy üvöltöznek, de a hangok alapján úgy tűnik, hogy lassan sikerül legyűrniük a veszedelmet, bár nem mintha annyira ment volna segíteni...
Majdnem egyensúlyát vesztve lép párat a kard mellé, ami a fellazított talajba szúrva nem éppen a legbiztosabb támaszpont. Felegyenesedve vesz mély levegőt, de még ez is megszédíti, így még néhány tántorgó lépést tesz, ahogy a feszültség okozta nyomás múlásával a tompa testi fájdalmak is előjönnek, és bár legfőképp a sebhelyéből származó lüktetés dominál, érzi ezt is. Soha nem volt beteg, nem engedhette mag magának, hogy az legyen, a sötételfek egyébként is hírhedten ellenállóak, talán főleg a birodalom hidegsége miatt, akkor mégis mi van vele?
A homlokához emeli a kezét, amit szokatlanul forrónak érez.
- A picsába... – suttogja. – De... mitől...? – leheli, miközben a látása összemosódik előtte, így pillantva le a sérülésének helyére. – Basszameg... – teszi rá a kezét a sebre, egyre görcsösebb gyomorral realizálva,  hogy a szörny lába esetleg mérgező volt és a sok ugrálástól és izgalomtól felgyorsult a a hatásának kibontakozása. Tesz egy bizonytalan lépést előre, a sátor irányába, mert talán most az az egyetlen esélye – a többieket teljesen hidegen hagyná, hogy mi történik vele, és talán Freia az egyetlen, aki egy kicsit is törődik azzal, mi van vele, ha másért nem, akkor a képességei miatt. Ekkor véve igazán észre, ahogy kiszalad belőle az erő és lába alól a talaj, zuhanva előbb térdre, kétségbeesetten meredve előre, miközben tompán végiglüktet a fájdalom a térdeiből.
– Szólnom kell... – esik a földre, egyre inkább önkívületi állapotba kerülve, ahogyan fokról fokra átveszi az uralmat a feltételezhetően méreg okozta láz, energiáját pedig felemészti az ezzel való küzdelem. Még lassan felnéz a sátor bejárata felé, ám ahogyan realizálja, hogy a jelenlegi állapotához mérten botrányosan messze van, fel is adja, alig tudva felfogni, milyen hirtelen lett ennyire rosszul.
Soha nem volt ilyen szarul. Soha. Na jó... Talán... Talán egyszer, még hosszú évekkel ezelőtt, még akkor, amikor ő maga sem tudta mit akar. Na nem mintha most tudná, jelenleg is többnyire csak sodródik az árral, és csak megy, halad abba az irányba, amerre a legkevesebb feltűnést kelti és amivel a lehető legjobban jár. Ha tudna, akkor nevetne, ahogyan eszébe jut a halványodó gondolatok közül kicsit erőteljesebbé válik az egyik, mikor jóformán beletenyerelt a szarba, és majdnem ott is hagyta a fogát. Szerencsére nem verte ki senki, mert hát szépséges pofázmánya bánta volna, de azt hitte, belepusztul az akkori szorult helyzetébe. Talán már el is fogadta, hogy vége, már nem emlékszik pontosan, és aztán... Aztán valaki úgy döntött, hogy kezeli, hogy helyrepofozza és nem hagyja őt veszni, mint azt nagyon sokan tennék a sötételf társadalomban.
...köpött vért...? Nem, a feje alatt olyan hideg minden, nem emlékszik arra, hogy megrázkódott volna, és valószínűleg az kilökte volna az emlékekből, abból a ködből, amit ez a valami okoz. Nem tudja, mennyire kíváncsi arra, hogy mi lesz innentől vele, mert tudva, hogyha valaki ilyen állapotba kerül sötételfek közül, nem sok eséllyel jut ki belőle. Egyébként is inkább előbb döglik meg, minthogy lásson mindenki mást, hogy kiröhöghessék vagy megverhessék őt, visszafizetve mindazt, amit saját szórakozása miatt ellenük elkövetett. Vagy... Tudják őt kezelni, mint akkor...?
- Leena... – suttogja. Hol a faszban vagy? Kellenének a kurva gyógyszereid, mert még mindig úgy érzem magam, mint a frissen kinyomott...
Szinte hallja a fülében a válaszul szolgáló ’kuss’-t, amitől feltűnik egy mosoly az arcán, aztán ez is elhalványodik a képpel együtt, ahogyan az ismerős alak csak áll az asztalnál, oda se nézve dobva neki a kis fiolát, amibe belerakták a gyógyszereket – jobb tárolóeszköz híján. Utána már nem tudja, mennyi ideig szenved, csak azt fogja fel, hogy lélegzik és ver még a szíve, arra tud figyelni, hogy forróság van, és azon se csodálkozna, ha már elkezdett volna olvadozni. Talán a pokolban sincs ilyen meleg, mégis... Mégis fázik, de mozdulatlanul fekszik, mintha vacogni se lenne ereje, aztán...
Aztán egy bökés, ami fájdalmasan lüktet végig a testén, mire grimaszba fordulnak vonásai egy nyögés kíséretében. Hamarosan megfordítják, ami egy kínzással egyenlő, és ahogy a hátára fordult, résnyire kinyitja a szemét, hogyha kinyírják, akkor legalább tudja, ki küldi őt a démonok közé seggtörlőnek.
...használnak egyáltalán olyat...? ...hmmh...
Lassan körvonalazódik előtte Freia borzasztóan homályos alakja, pedig most biztosan jó rálátása lenne mindenre. Bár amilyen alapos, úgyis biztos felöltözött és úgy molesztálja most őt - mondjuk fogalma sincs, kikért kiált vagy mit. Túl tompa ahhoz, hogy mindezt felfogja vagy képes legyen gondolkodni, csak a berögzött szokások elevenednek meg egy kissé, de még azok is olyan halványan, hogyha nem szedi össze magát legalább egy kicsit, még azok is kicsúsznak a gondolati szorításból.
- ...Freia... – suttogja, ami lehet, érthetetlen nyöszörgésbe fullad, és annyira szívesen beböfögné utolsó kívánságát, amivel mindig is piszkálta, inkább örül, hogy még valamilyen szinten eszméleténél van.
...és kivételesen imádkozik azokhoz a fasszopó démonokhoz, hogy a következő pillanatban ne vért hányjon...

Egil

Kora hajnaltájban érkezel a nyílt térre, hátrahagyva az erdős területeket, és innen már jobb rálátásod van a veszélyre. Ha támadnának, azt gyorsan észrevennéd, ugyanakkor nem látsz senkit sem sok-sok kilométeren át. Ha körbenézel a hosszan nyújtózó pusztaságon, amit csak néhol pettyeznek a fák és bokrok, feltűnhet egy város sziluettje, de még ebből a távolságból is tisztán látszódik, romokban hever. Talán ostrom volt, esetleg éppen ostromolják? Nehéz lenne megállapítani, de a nem sokkal mellette látszódó tábor sátrainak foltjaival igencsak arra enged következtetni, ostrom alatt tartják a várost – de az is lehet, éppen végeztek.
A tábortól jócskán jobbra apró mozgásra figyelhetsz fel – helyzetedhez mérten nem tűnik többnek, mint hangyamozgás, figyelmességed és alaposságod még erre is felhívhatja a figyelmet. Minél jobban nézed, annál inkább tűnik néhány szekérnek, feltételezhetően a tábor felé tartva. Ellátmány? Emberpótlás? Fene se tudja, viszont ha információkra vagy ellátmányra lenne szükséged, ez a legközelebbi pont, ahol ezeket megszerezheted, mert a táboron kívül semmi más nem látszik, csak még messzebb, a homályba veszve tűnik fel pár falu háza. Ha az eltűnésed és remeteéleted óta nem változott semmi, akkor bizonyára erdei elfként szívélyesen fognak fogadni téged a táborban tartózkodók, ugyanis emberi területre lépve emberi katonákra számíthatsz ott, akiknek sosem volt megbotránkoztatóan rossz kapcsolata az erdeiekkel. Nem volt problémamentes, de a tisztelet a faj iránt mindig is ott volt.

//Ha több infóra lenne szükséged, akkor írj rám nyugodtan!//



Mindenki

A tábor romokban hever, miután a csatának mindenhol vége. Egyre kevesebb helyszínről hallatszódnak az üvöltések, ahogyan a végső, halálos mozdulatok megtételre kerülnek, és szerencsére áldozatok főként a szörnyek részéről esnek, nem az emberekéről. Noha a harcok hevesek és veszélyesek voltak, nem kevés halállal vagy súlyos sérüléssel, ami egyszerre járt motivációvesztéssel és még inkább fokozódó dühvel, megtorlási vággyal, éltek. Körbenézve a hajnal eljöttével egyre több kioltott fáklya található a földön, többen ülnek és pihennek, próbálva magukhoz térni, a sátrak zömét tönkretették, kilukasztották vagy a tartóoszlopai törtek el. Lovak tetemeit látni több ponton, de hátasból szerencsére nincs annyi veszteség, amit a tervek szerint a mágusok használnának a mai reggel a falak maradékának lebontásához.
Több személyből érezni reménytelenséget, de az orkok, törpök és az emberek nagyobb részéből árad a harag és tettvágy, nem engedve meg maguknak, hogy gyászolják elhunyt társaikat – és a bosszú vezérli őket. Akik eljöttek, azoknak nem áll szándékában hazamenni, mert most, megtapasztalva, miféle szörnyűségek lakoznak a város mélyén, mindnek meggyőződése, ennek nem szabad Neminrán lennie. Nem a saját otthonuk területén, a saját földjükön, és aki nem tartozik ide, az a király szavai nyomán a saját utódaira és családjára gondol – nekik sem szabad megtapasztalniuk azt a katasztrófát, ami bekövetkezhet, ha nem gyomlálják ki ezt a fertőző vidéket.
A gyógyítók minden tőlük telhetőt megtesznek, hogy minél több egységet meggyógyítsanak, elsősorban azokat kezelve, akiknek súlyosabb a sebesülése és gyorsabb ellátást igényelnek, a kis híján halálos sérülésekre is nagy szerencsére jutnak erdeiek, akiknek köszönhetően életek kerülnek megmentésre így, a halál széléről is. Kisvártatva hozzák a tábor széléről a hírt, hogy kocsik érkeznek, és elkezdenek olyan pletykák terjedni, hogy ezek bizony az erdei elfektől érkezett szekerek lesznek ellátmánnyal, néhány kísérő katonával és gyógyítókkal, akik segítenek összefoltozni a sebesültek maradékát.

//Lehetőségetek van egymással kommunikálni, taktikát kitalálni, a királyhoz menni panasz vagy ötlet miatt. Ha bármi kérdés van, akkor keressetek fel, ez most egy kicsit nyugodtabb kör lesz.//



Freia

Olyan erdei elfet nem találnak a katonáid, aki képes lenne magas szinten űzni a gyógyítást, csak átlagos gyógyítót találnak, akik növényekkel, gyökerekkel vagy állati részekkel űzik a szakmát, vélhetően egy részük csak sarlatán, akiknek tényleges szaktudása nincsen. Az egyik katonád ugyanakkor közvetíti feléd, hogy talált egy vörös, várandós terhes erdeit, akit egy griff védelmezett és tartott tőle távol. Próbálta szép szóval terelni a jószágot, bár a saját életét féltve inkább nem nyúlthozzá, nehogy tőből tépje le a karját, de a következő pillanatban egyébként is megjelent egy másik erdei, aki elhajtotta azzal, hogy majd később, ha az egyébként alvó vörös felébred és erőhöz jutott, tud segíteni. Addig meg keressenek mást...
Nem tűnnek épp udvariasnak a bemutatott gyomzabálók, de ha gondolod, akkor utánanézhetsz, hol vannak; a katonád segít eltalálni oda, ahol ő is rájuk bukkant. Nem mintha nehéz lenne eltéveszteni a hatalmasra nőtt bestiális állatot, aki úgy viselkedik, mint valami házőrző kutya, már ha a feltételezhető gazdájáról van szó, a vörös erdeiről. Ha megelégszel egy átlagos gyógyítóval, akkor ő azonnal a szolgálatodra jelentkezik; talán nem meglepő módon egy oawa az. Rajtad áll a döntés, hogy felkeresed-e az emlegetett erdeieket vagy megelégszel a talált oawa képességeivel és azzal, mit javasol, mit mond. Jócskán később aztán a füledbe jutnak a hírek, miszerint jó eséllyel jönnek gyógyítók a szekereken, de talán nem akarod annyi időre kezeletlenül hagyni a tolvajodat...



Viridiel

Az idő telik, és saját belátásod szerint cselekedhetsz. Lashrael késő hajnalig nem ébred fel; láthatóan békésen alszik, köszönhetően a mérhetetlen kimerülésnek, amit az éjszakai harcok okoztak, és amiben segítettétek egymást. A griff is lepihen, némileg megnyugodva a jelenlétedtől, bár mikor a nyavalyás kis torzszüleményt megpillantja, felborzolódik a tollazata, morgást hallatva csendesítve el a vinnyogásba kezdő dögöt, aki a további időben valamiféle bújócskához hasonló játékot játszik, de nem mer túlságosan távolra menni. A képességével is leginkább magát szórakoztatja, így alakítva ki magának egy játszótársat, akivel meglepően ismerős, emberi gyerekek által játszott játékokat űz. Lehetséges, hogy egykor gyerek lett volna?
A szárnyas jószág sebesüléseiből szivárog a vér, és bár nem mélyek, bizonyára érdemes lesz őket kezelni, mielőtt a város felé venné a sereg az irányt – bár kérdéses lehet, hogy innentől mik a szándékai az uralkodónak. Vélhetően a táborba nem kívánsz menni addig, amíg Lash magához nem tért, így az ottani helyzetről is legfeljebb azoktól tudsz érdeklődni, akik erre járnak. Ha nem is kérdezel tőlük semmit, kora hajnalban rohanó léptekre figyelhetsz fel, és Joavan zilált, apró sebektől véres alakját láthatod meg.
- Oh, hála az égnek, jól vagytok... – fújja ki magát, előrehajolva és a térdeire téve a kezeit, úgy támasztva ki magát. – Mi van Lashsel? – érdeklődik aztán aggodalmasan, hol téged fürkészve, hol a feleségedet, bár mivel nem tűnsz túl nyugtalannak és feszültnek, némileg azért ő is megnyugszik még a válaszadásod előtt, de amint megpillantja a hatalmas szemű rusnyaságot, rögtön a kardjához kap. – Vigyázz, van ott még egy szörny! – figyelmeztet Joavan sietősen, egyenesen a ráncos, nagyfejű és pucér alakra nézve.



Shalana

A harcok végeztével igazán nagy a felfordulás és rendetlenség, főleg a szörnyvér és holttestek miatt. Némileg a káosz elül, de csak azért, hogy újra kialakuljon, és mindenki gyógyítóért kiált vagy azt keresik, és mivel oawa vagy, többen meg is közelítenek téged azzal a szándékkal, hogy elhívjanak valakit kezelni. Sajnos azonban rá kell jönniük, hogy harcos vagy, így csak néhányan jutnak el odáig, hogy konkrétan rá is kérdezzenek, többen a fegyvereidet látva megtorpanva néznek még téged, de irányt is váltanak, más helyeken keresve gyógyítókat.
Sok dolgoz igazság szerint nincs. Esetleg leállhatsz cseverészni az orkokkal, akik elégedetten heveredtek le valahova, úgy érezve, jól végezték munkájukat, de a környező, pihenő emberekkel is társalgásba kezdhetsz, senki sem zárkózik el tőle annak ellenére sem, mennyire kimerültek az éjszakai ébresztő és harc, ezáltal kevés pihenés nyomán. Egészen addig tart ez a groteszken békés állapot, míg a kora hajnali rebesgetésekkel a gyógyítók híre el nem jut hozzád is, és a királyi katonák egyike odasiet hozzád.
- Esetleg ki tudna menni az érkező szekerek elé, hogy fogadja őket? – érdeklődik. – Meg hogy a helyszínről egy alapvető tájékoztatást adjon? Ha valóban gyógyítók jönnek, akkor jó lenne, ha sietnének... – néz körbe a katona kicsit aggodalmasan, fürkészve a sebesülteket, bár jó részük már ellátásra sikerült szerencsére. El is utasíthatod a kérést, ebben az esetben keres másvalakit, aki kimenne a szekerek elé, megtudakolva, miféle szerzetek.

Amrekt ott feküdt előttem és bár pár katonám azonnal elindult gyógyítóért nem hagyhattam, hogy ott heverjen a koszban és a mocsokban. Így a mellettem maradtam egyik katonámat megkértem, hogy segítsen bevinni a sátorba, ahol miután levágtuk róla a ruhákat megláttam az oldalán a sebet.
-Jól van, megvan a seb, legalább azt tudjuk mi okozta.-mondtam aggódó tekintettel a dolgot és bár lehet furcsálja az őr, hogy ennyire aggódom érte, azért hallhatott pár dolgot rólam, hogy más emberemért is aggódtam már legalább ennyire.
-Lázas!-fogtam meg a fejét egy pillantra, majd rögtön egy ruhadarabért nyúltam, amit vízbe mártva és a levegőben meglegyezve jó hidegre hűtöttem le azonnal.
-Így jó lesz egyenlőre, hozass kérlek még hideg vizet, kelleni fog, hogy le tudjuk hűteni és visszafelé hozz egy kicsit a mi gyógyszereinkből is, bár az nem hiszem jó lesz ilyen betegség ellen sajnos.-fordultam a katona felé, aki hamar ki is szaladt, miután elküldtem pár apró dologért. Amrekt fejére pedig rákerült a hidegvizes ruha, amitől remélem hamar mérséklődik a láza legalább. Egy dolgoban viszont biztos vagyok, mivel valamelyik szörny marta meg őt ma, valószínüleg már benne lesz a vérében a dolog, és mivel jobb esélyünk nincs...
Ekkor lépett be az egyik emberem egy oawával az oldalán:
-Köszönöm, hogy ilyen gyorsan ideért, nézze meg kérem mi a baja, de attól félek, hogy már a vérében lehet a dolog...-mondtam neki idegesen, majd meghallgatva őt vártam az opcióimat. Majd nem sokra rá jött az emberem a bunkó elfek hírével is, de mielőtt döntenék, mindenképpen megvárom mit mond a szőrős gyógyítónk.

Egil elgyengülten rogyott le a legközelebbi sziklára. Vicsorogva szorította össze fogát a testében hullámokban fokozódó fájdalomra, ahogyan fájdalomcsillapító után kutakodott táskájában. Átkozott selfek. Gyorsan ráharapott egy akkora Guvix gyökérre, amely egy lovat is leterített volna, majd megoldotta a ruháját. Levetette a köntösét, és óvatosan megoldotta a pikkelyvértet összefogó övet. Halkan sóhajtott egyet, majd a fájdalom elmúltával óvatosan levetette a vértet, szemügyre véve a sebeit. Először a derekánál oldotta meg a kötést, egy hangos szisszenést követően pedig lefejtette a teljesen átvérzett gyoncsokat. A vérzés szerencsére elállt, hála a tömérdek gyógynövénynek amit egész álló úton evett, de a seb körül aggasztóan kinéző fekete gennyes anyag koránt sem volt bizalomgerjesztő. Előhúzta az utolsó épkézláb gyoncsát és a kulacsát, majd annak tartalmával átitatva az oldalára tapasztotta. Szorosan átkötözte magát, és maga is meghúzta a kulacsot. A saját lepárlású tünde szíverősítője pontosan olyan volt mint mindig. Úgy égette a torkát mintha lenyelt volna egy mordenát, és ütős volt akár a troll párzás idején. Következőnek a vállát vizsgálta meg, de a nem vette le a kötést. Ahogyan óvatosan bedugta az ujját a kötés alá, érezte a vérének kellemes melegét. Úgy tűnt, nincs más választása : meg kell állnia a legközelebbi városban némi kötszerért. Nem sok minden volt nála amit el tudott volna cserélni, de némi gyógyszerért cserébe biztosan el tudott volna cserélni néhány használt lepedőt vagy kimosott gyolcsot. Végül a bal kezét vette szemügyre, ki és behajlítva az ujjait nyugtázta hogy még mindig mozog, majd meghúzta rajta a kötést. Az átkozottak egyre jobban lőnek manapság. Ahogyan újra visszaöltözött, a tekintete a tájat kezdte pásztázni, amikor is egy különös látványra lett figyelmes. Egy hatalmas tábor körvonalai merengtek elő távolból, abból az irányból amelyben az a bizonyos emberi város volt. Már nem igazán emlékezett a nevére. Valami nem volt rendjén.
Behunyta a szemét, majd elengedte magát. Hagyta hogy a gondolatai kiüresedjenek, és körülölelje a sötétség, a csend és üresség dermesztő érzése. Szinte tapintható volt a benne megmozduló éjsötét entitás egyre fokozódó jelenléte, és ahogyan annak ereje lassan átitatta a teste minden porcikáját. Alig hallható, gyengéd suttogást kezdett hallani amint átitatta a mámorító erő. Kinyitotta a szemét és a távolba nézett, tekintetét először a városra, majd azt körülvevő táborra koncentrálva.
Bivaly, rémlett be a név. De nem volt az már város. A falak, a bástyák borzalmas állapotban voltak, és amennyire átlátott a város résein, az épületekből sem maradt több. Ahogyan a tábor felé koncentrálta a látását, hullák százait látta szerteszét. Ekkora távolságból még ő sem tudta kivenni hogy mifélék, de javarészt embereknek tűntek. Azonban voltak ott mások is, alakzatok amelyeket nem igazán tudott kivenni. Egészen biztos volt benne hogy olyasféle lényeket még sosem látott ezelőtt. Még csak hasonlítani sem hasonlítottak semmiféle lényre amellyel ezelőtt találkozott, márpedig ő két teljes évtizedet lehúzott Nysiy legmélyén. Újra lehunyta a szemét, és koncentrálni kezdett. Érezte ahogyan az entitás kavarog testében, nyugtalanul körözve a sötétségben. Hirtelen nagyot dobbant a szíve, és a teste önkéntesen felállt a szikláról. Egyre erősödő pulzálás jelezte a lény egyre erősödő érdeklődését a városban történtek felé.
- Nem kéne oda mennünk. – jelentette ki hangosan. Ahogyan kiejtette a szavakat, két egymást követő gyors, majd egy erőteljesebb lassú lüktetés követte.
- Ez igaz... – kortyolt egy nagyot a kulacsából, majd égő torokkal folytatta - ...viszont... – kezdett bele. de a lüktetés erősödni látszott, ezúttal három elnyújtott, lassú dobbanás következett.
- Te nem tudnák kezdeni valamit vele ? – tapogatta meg a vállát. Ezúttal két gyors, rövid volt a válasz. Egil fáradt tekintetett vetett az Awrys felé vezető útra, majd lemondóan vállat vont. Vállára emelte a hátizsákját, majd felakasztotta annak oldalára az íját, és két kézbe fogta a botnak is beillő hatalmas kardjának hüvelyét. – Akkor azt hiszem nincs más választás...

Egil

A belső sugallatra és hangra hallgatva végül elindulsz a tábor irányába. Különösebb jelentőséget ezek alapján a szekereknek nem szenteltél, de előbb vagy utóbb úgyis kiderül, mit szállítanak, hiszen egy a célotok, még ha jelenleg nem is foglalkoztat. Hosszú óráknak tűnhet a menetelés, noha meglehet, bőven hozzászoktál már az egyedülléthez – csak ahhoz a monotonitáshoz nem, ami a Nysiyben aligha fordulhat elő. Itt jóformán most nincsen semmi, és míg az általad hátrahagyott veszedelmes vadon hemzsegett a szörnyektől és élőlényektől, a táborhoz való közeledéssel feltűnhet a mélységes némaság. Se egy madár nincs az égen, de még az elvétve kinőtt fákról sem hallani az éneküket – mintha teljesen kihalt volna, és csupán a növények maradtak volna itt a maguk némaságában, őrizve a hely titkait.
Senki sem támad rád. Akárhányszor nézzél körbe az út során, közel s tova nincs olyan lény, amelyik téged nézne, és ha érzel is a hátadon tekintetet, az már csak a paranoiád miatt alakulhatott ki. A Nap nagyon lassan emelkedik fel az égre, és késő hajnalra sikerül beérned a táborba, ahol egyre tisztábban körvonalazódhatnak, miféle összetétele is van az itt összegyűlt seregeknek. Sötételfek szokatlanul nagy mennyiségben, az emberek is követik a nagy létszámot, illetve mindenféle más fajtán is megakadhat a tekinteted, van itt erdei elf, bizonyára félvér is, mintha orkok is járnának a táborban és oawák is. Észreveheted, hogy nagy a felfordulás annak ellenére is, hogy sokan csak ülnek a szörnyek vérében és mocskában, fáradtan a feltételezhetően éjszakai csatától, ám a levegőben ott vibrál a tenniakarás és bosszúvágy.
A külső köröket elérve érdeklődőn fürkésznek téged az ottaniak, néhányan értetlenül összenéznek, de az egyszerű, szedett-vetett csapatok, zsoldosok nem kívánnak megállítani téged. Szimplán furcsállják, ahonnan jöttél vagy inkább azt, ahogyan, és szemlátomást a járőrözők sem kívánnak megszólítani, végül mégis megteszik.
- Téged is szörnyek támadtak meg? Csoda, hogy túlélted – érdeklődik az egyikük egy megértő, fanyar mosollyal, egy darabig elnézegetve a bekötött sebesüléseidet. Az ő páncélján is vannak vérfoltok, a vér jellegzetes vöröses színétől teljesen eltérő, így feltételezhető, valamelyik szörnytől van.
- Az is csoda, hogy mi túléltük – szúrja oda egy nehéz, gondterhes nevetéssel egy odébb üldögélő, könnyed sebesülésekkel tarkított ember. – De majd ma...! – teszi hozzá mély elhatározással, mire a járőröző bizakodva bólint egyet, és talán mondani sem kell, hogy mekkora hittel fordulnak a küldetés vezetője felé.
– Állítólag gyógyítók érkeztek az imént, a lehető legjobbkor jöttél – teszi hozzá, ezeket a szavakat neked címezve már. – Nem tűnsz úgy, mint aki annyira jó bőrben van, szóval elkísérlek, ha szeretnéd – ajánlja fel neked, de ha nem akarsz kíséretet magad mellé, akkor egyszerűen megmutatja neked, nagyjából merre kell keresned a befutott gyógyítókat.





Freia

Amrekth bekerül a sátorba egy katonád segítségével, és hamarosan a ruhák is lekerülnek róla néhány vágással. Talán szerencsének tekinthető, hogy alig van magánál, mivel így túl sok reakció nem érkezik tőle azon kívül, hogy szaporán veszi a levegőt, néha fel-felnyög, és ha résnyire ki is nyitja a szemét, valószínűleg nem sokat fog fel a külvilágból. Párszor szólásra nyílik a szája, végül, mintha csak elfelejtette volna, csukja is be, továbbra is szaporán véve a levegőt. A hideg rongyra a homlokán megrándul a keze és hangosabban, összeszorított fogakkal nyög fel, újra kinyitva a szemét egy kicsit.
- ...f-fázom... – suttogja annyira halkan, hogy talán nem is érted, kisvártatva pedig jön az oawa, aki egyszerre tűnik tartásával a világ egyik legszerényebb lényének, tekintetében mégis valamiféle vad elhatározás villog. Egy biccentéssel köszönt téged, komolyan fordulva a beteghez és telepedve le mellé. Gyorsan megvizsgálja őt, tetőtől talpig végigfuttatja rajta a tekintetét, és miközben szemmel vizsgálódik, érdeklődik:
- A hátán nincsenek sérülések, ugye? Horzsolásokat leszámítva ezt az egy vágást látom rajta... - mondja kissé eltűnődve, és lélegzetvételnyivel később már rajtad függnek kék szemei, a válasz elhangzása után végül visszavezeti a vágásra a pillantását. Mindeközben kutatni kezdi a tatyójában lévő üvegek között, melyek halkan koccannak össze a bőrtáskában, a válogatás közben elővéve néhányat, így rálátásod lehet a bennük lévő szárított vagy út során frissen szedett növényekre. Másik mancsát a válogatás közben ráteszi a beteg arcára, a nyakára, vélhetően ugyanúgy a lázát vizsgálva és a pulzusát nézve, aggodalmasan ráncolva a homlokát.
- Szörny okozta a sérülését, ugye? – érdeklődik, magabiztosabban véve elő a növényeket, és amint megkapja a választ – ami feltételezhetően igen lesz -, folytatja. – Volt másik katona ugyanezzel, de attól tartok, csak lassítani tudom a hatást. Kaphatok vizet? – fordul feléd, lepattintva néhány üvegről a tetejét. – Fel kéne forralni és valahogy le kell nyeletnünk vele – tesz hozzá rövid magyarázatot, és ha megkapja a kért dolgot, akkor marékkal nagyjából kiméri a növények mennyiségét, beleszórva azt az edénybe. Amíg a víz felforralásra kerül, addig elmondja neked, hogy nagyjából mit tud tenni: - Kicsit nyugodtabban fog majd tőle tudni pihenni és jobb esetben a láza is lejjebb megy, sajnos azonban hagyományos eszközökkel többet aligha lehet tenni úgy, hogy ez egy teljesen újfajta jelenség. Ha nem csatakészültségben lennénk, akkor bizonyára megtalálnánk rá a megoldást gyógyítótársaimmal rengeteg keresés és próbálkozás után, a jelenlegi helyzetre tekintettel azonban egyelőre erősen javaslom, hogy keressenek fel egy olyan tündét, aki képes mágikus módon gyógyítani. Képesek megtisztítani a véráramlatot a mérgektől; jelenleg az a legbiztosabb mód a felépülésre – tájékoztat téged. – Én ezzel csak időt nyerek neki – pillant aztán a néha fel-felnyögő Amrekthre aggodalmasan, akinek hol jobban torzulnak a vonásai, hol kevésbé a benne dolgozó méregtől, meg-megformálva néhány szótagot, amelyek sosem állnak össze értelmes szavakká. - Sajnálom, hogy csak ennyit tehetek - fordul kisvártatva vissza az irányodba bocsánatkérőn.

Viri és Lasht megidézem!

Amikor Amrekt egy picit motyogni kezd végigsimítok a fején nézve, hogy lejjebb ment-e a láza, közben halkan súgom neki, hogy "bírd ki kicsit, hamarosan jobb lesz". Ezután már inkább az érkező oawára figyelek és a kérdéseire.
-Nem láttam rajta, csak pár kisebb karcolást.-feleltem az új bundás társunknak, majd ahogyan elkezdte vizsgálni nem tetszett az arcán a szomorú tekintet.-Igen, egy szörny volt, sokan megsérültek és meg is haltak miatta, de nem tudok róla, hogy nekik bajuk lenne, ők szerencsére azonnal fürdeni mentek.-gondolom végig, hogy jó eséllyel az lett neki a baja, hogy nem mosta le rövid időn belül a dolgot magáról. Egyre jobban aggódom érte, hogy vajon felépül-e.
Természetesen segítünk mindenben amiben csak tudunk a mancsosdokinak, de amikor belekezd a magyarázatába egy kicsit elképedek.
-Annak is örülök, hogy ilyen gyorsan tudott jönni segíteni neki, köszönjük.-fordultam az újonnan jött hírhozó felé.
-Mi ketten elmegyünk megkeressük azokat a tündéket akkor,-pillantottam az oawára-maga kérem vigyázzon rá addig amíg hozok erősítést, talán így túlélheti.-szólaltam meg kissé idegesen, majd az oawa válaszát megvárva indultam is. Mielőtt kiléptem volna a sátorból egy pillantást vetettem még a betegre és az orvosára, majd sietve mentem a katona után egészen addig amíg meg nem álltunk a griff mellett.
-Üdv van itt valaki?-kérdeztem várva a választ, közben figyelve a griffet, de mivel fegyver nem volt nálam, sőt ami azt illeti páncél sem, csak a köpenyem volt rajtam simán, így sok mindent nem tudtam volna ellene tenni, ha megtámad. Remélem a katona nem csinál hülyeséget és halunk meg mindketten.

Mikor megnyugodva látom, hogy Lash-nak a kimerültségen kívül semmi baja és az éjelf is elhúzott a bánatba, akkor én is lehuppantam a kedvesem mellé egy nagy megkönnyebbült sóhajjal.
A griff ugyan nem volt a legjobb bőrben, de, ahogy láttam ő is rendbe fog jönni, feltételezem Lash őt is gyógyítani fogja, bár kicsit ideges lett, amikor a kis gnóm közelített hozzá. Gondolom megérezte annak idegen voltát, vagy érezte rajta az ellenség szagát.
- Maradj távol tőle! – intettem a frissen beszerzett szerzetet, aki miután kitapasztalta a határát annak, meddig merészkedhet el büntetlenül, valami gyermeteg játékba kezdett, amihez a képességét használta.
Amíg ezzel nem kevert bajt, addig nem szóltam bele. Láthatóan nem kellett rá póráz, nem akaródzott neki távolabb menni tőlünk. Nem tudtam mi ennek az oka, talán rosszul bántak ott vele, de legalább nem kellett még miatta is idegeskednem, bár az nagy kérdés volt, hogy mit szólnak majd hozzá a többiek, vagy épp Lash, ha felébred, de talán jól fogadja majd a rondaságot.
Kicsit összeszedtem magam, aztán a griffhez sétáltam, hogy a könnyebb sérüléseit magam kezdjem gyógyítani, ezzel is megkönnyítve kedvesem munkáját.
A táborból nem hallatszott már kiabálás, csak a szokásos zajok, így feltételeztem, hogy ott is befejeződtek a küzdelmek, de addig nem győződhettem meg róla, amíg Lash nem kelt fel, nem hagyhatom magára. Az erejére gondolom szükség lesz, jobb ha most piheni ki magát.
Nem sokat kell azonban várnom, mikor futó léptek zaját hallom és bár biztos vagyok benne, hogy ezt nem valami szörny okozza, azért biztos, ami biztos egy nyílvesszőt a zaj felé szegezve várom a felbukkanását. Aztán leeresztem. Joavan az és már megint véres. Elvigyorodom.
- Jól vagyunk, igen, de látom, neked is mozgalmas éjszakád volt. – intek felé. – Ne aggódj, Lash alszik, nagyon kimerült, sok mágiát elhasznált. – nézek büszkén a párom felé.
Persze, hogy a kis ködszerzetnek épp most kell elbukkannia a bokrok közül és Joavan figyelmeztető kiáltására megdermedve nyitja csészealj nagyságúra, rémülten a szemét.
- Állj meg Joavan! – ugrottam a kis alak felé, mielőtt lenyisszantják a fejét. – Ő az enyém! ……Vagyis én ejtettem foglyul, de aztán segített nekem egy csomó információval. Nem fog gondot okozni, sőt segíteni is tudhat nekünk. – tartottam előre a kezem nyugtatgatva mindkettőjüket. –Nem fog bántani senki, amíg velem vagy. – bólintottam a gnómocska felé.
Aztán nagy vonalakban elmeséltem a tisztnek, mi történt és, hogy tettem szert a fogolyra, majd én is rákérdeztem.
- És a táborban? Minden rendben? Mik támadtak és sokan megsérültek? – faggattam, aztán hallgattam a válaszait.

Újabb kis idő elteltével ismét léptek közeledtek és két self bukkant fel. Az egyik az volt, akit elküldtem, a másik az egyik sötét elf sereg vezetője volt, láttam a királlyal beszélni. Nem voltak kétségeim, hogy miért jöttek. Lash azonban még mindig aludt.
A griff mögül jöttek, így először nem láttak még minket, csak, ahogy kibukkantak mögüle.
- Igen, van. – meredtem rájuk, nem mondom, hogy ellenségesen, hiszen nem bírálhattam felül a király óhaját, hogy most egy csapatban játszunk, de nem is kedvesen. – És nem változott semmi, az emberének is megmondtam, hogy feleségem még nem ébredt fel. –álltam meg előttük.