Eléndra


Na, most kéne valahogyan megint megszöknie anélkül, hogy észrevennék és felismernék. Lehet, jobb lett volna kivárni megint az éjszakát, de akkor meg annyi őrt képesek állítani a szobájához, hogy tiszta fejfájás kergetőzni velük vagy megpróbálni az ablakon keresztül meglógni. Ráadásul néha már az sem sikerül, mert éberen őrzik az ablak körüli részeket is. Lassan már a hálószobájába is őröket raknak! Meg már attól is elkezdhet félni, hogy beküldenek figyelő katonákat, ha éppen fürdik, akik be-bekukucskálnak a paraván mögé. Brrrr! Nem! Na jó, azért se anya, se apa nem lehet ennyire gonosz, és lehet, hogy a nővére halála óta túlságosan is védelmezni próbálják őt, nem fogja hagyni, hogy csak úgy be is zárják. Aztán majd várhat arra a bizonyos szőke hercegre, akit az emberek annyiszor emlegetnek, akinek a megléte még teljes mértékben lehetséges, de hogy fehér paripa? Nem sokat látott még, és biztos jó drága is.
Mindegy is, köpeny rajta, csuklya a vállairól lóg - felvenni most egy kicsit problémás lenne, elsősorban azért, mert feltűnést keltene vele. Nem sokan mászkálnak az erdeiek közül csuklyában, hacsak nincs rá valami indok, és az is többnyire a tél szokott lenni, egyébként sem egy titoktartós népség, legalábbis nem egymással szemben...  
A haját egy nagy fonatba fogta még a szobájában, hogy egy kicsit más sziluettet adjon az alakjának, és így ne legyen az első pillanatban felismerhető dús, szőke fürtjeiről. Más kérdés persze, hogy egyedül nagyon nehezen tudja ezt megcsinálni, így nem is csodálkozott a tükörbe nézve azon, hogy nem éppen egyenletes és nem is a világ legszebb hajfonata, de annyi baj legyen vele. Kicsit kócos, kicsit csúnyácska, pont az kell neki ide! Olyan... Nem is tudja. Hétköznapi? Átlagos? Falusi? Tudja a bánat!
Na meg még mielőtt elhagyta volna a szobáját, kikente az arcát pár festékpacával is, hátha ez is segíti őt a rejtőzésben, már olyan formában, hogy az arcáról sem ismerik fel a környékbeliek. A ruhája a szokásos uralkodói minőségi kelméktől mentes, helyette a teljesen átlagos elfi viseletben lépked már odakinn a vaskos, utakként használatos ágakon, de a ruhadarabok közül is inkább egy kényelmesebb, vadonba való öltözetet rángatta magára, amit a szekrénye legmélyén rejteget, nehogy a szülei vagy a szolgálói megtalálják. Az alsóneműi között csak nem merik már kutatni ezeket! Micsoda tiszteletlenség lenne már!
A köpenyhez kezd már ugyan meleg lenni, hiszen a tavasz eljöttével az idő is elkezd melegedni, de sose árt, ha van nála, hosszúszárú állatbőrből készült nadrágja simatalpú csizmájába bújtatva, fönt övek tartják vékony derekán, fölsőnek pedig krémes árnyalatú szövetet vett magára. Alkarjain egy pár, ugyancsak bőrből készült karvédő, ha esetleg kedve szottyanna meglátogatni a vadászmadarakkal foglalkozó és azokat tanító csoportot. Az íj még nincsen nála, de majd az is hamarosan a kezei között lesz, amint megérkezett a baráti társaságához és az egyikük kezéből kitépheti a fegyvert a tegez nyíllal egyaránt. Más kérdés, hogy van nekik néhány feleslegben egyébként is, szóval ha valakit meg is foszt a kiszemelt szettől, akkor szerez magának másikat a raktárból...
De előbb a feladat! Mert hát itt most akkor át kell jutnia, és bár a függőhidak elhelyezkedésével nincsen baja, mint ahogy azzal sem, melyik hova vezet, nem egyszer volt már arra példa, hogy sikeresen elindult egy teljesen más irányba, mert néhol annyira kesze-kuszán állnak és annyira másfelé vezetnek. Többnyire éppen ezért szokta használni az ágak fonta utakat, amik valahogy egyértelműbben mutatják számára az irányt, és még az itt-ott lévő létrákat sem fél használni. Jó, oké, igazság szerint ő maga gyorsan megformálja az utat az ágakból a neki megfelelő helyszín felé, az a leggyorsab -, először is a föld felé igyekszik, ahol már egy kicsit fellélegezhet, bár ehhez is nem egy fán kell átgázolnia és nem egy ágak közti ház előtt kell elmennie. Lassan elkezdhet izzadni, hogy mégis mennyi az esélye annak, hogy nem fogják észrevenni, mert hát nappal van, a levelek között vígan sütnek be a sárgás sugarak, és nem egy erdei császkál az ágakon vagy függőhidakon. Még olyat is lát, aki a jó idő eljöttével úgy döntött, kirak a háza elé egy széket és ott teázik. AAAHH, TERMÉSZET ANYÁRA! Tuti le fog bukni!

A nap gyönyörűen sütött, és az idő is egyre melegedett, tehát úgy döntöttem, hogy ideje erdőt járni. Egy kis táskába raktam egy kulacs vizet és két almát arra az esetre, ha megéheznék, vagy találkoznék valamilyen állattal. Többször előfordult már, hogy sebesült jószágot találtam, aki mozdulni se tudott, úgy pedig elég nehéz táplálékot szereznie így hát odaadtam neki a saját ételemet így viszont én értem haza korgó hassal. De legalább ő jól volt, nekem pedig jobban esett a vacsora.
Nem terveztem nagy utat, még bőven sötétedés előtt haza szeretnék érni. Becsuktam az összes ablakot, hogyha mégis később jönnél akkor se hűljön ki teljesen a ház. Mármint nem éppen lehet háznak nevezni azt ahol lakom. Inkább kuckó. Kicsi és otthonos.
Tehát becsuktam az ablakokat a tarisznyát pedig felakasztottam az ajtó melletti kis fogasra, amíg felveszek valami melegebb ruhát. Igaz hogy erősen kezd tavaszodni, de azért egy köpeny senkinek sem ártott még meg. A zöld anyagot a vállamra terítettem a lábamra pedig kissé már kitaposott kényelmes csizmát húztam. Hosszú hajam néhány tincsét összefontam, hogy ne lógjanak a szemembe és lehetőleg az ágakba se akadjanak bele. Kezembe fogtam a táskát és kinyitottam az ajtót. A mozdulat kissé hevesnek bizonyulhatott, mert hangos koppanást hallottam, és valaki feljajdult. Gyorsan kiléptem a házból, hogy megnézzem kinek is sikerült nekivágni a bejárati ajtómat. Először nem vettem észre senkit, aztán megláttam. A kuckómat tartó egyik vékonyabb ágba egy lány kapaszkodott. Köpenye elcsúszott és féloldalasan lógott jobb vállán. Azt hiszem a házam előtt mehetett amikor rányitottam az ajtót ő pedig leesett az ágról amin ment. Szegénykémet kicsit meglephettem.
- Szia! Bocsáss meg kérlek! Nem volt szándékomban lelökni.- A kezemet nyújtottam felé, hogy segítsek neki felmászni egy vastagabb ágra. Ahogy jobban megnéztem valahonnan ismerős volt az arca de nem tudtam volna megmondani, hogy honnan ismerem.
- Mondd csak, találkoztunk már ? Nagyon ismerős vagy nekem.- Mondtam neki még mindig erősen nyújtogatva a kezemet. Mikor már elértem erősen megfogtam a kezét és magam mellé húztam az ágra.
Erősen hunyorogva néztem, hogy eszembe jusson hol is láttam már. Fiatalabb volt nálam és elég vékony. Szőke haját hosszú copfba fonta, a szeme pedig élénk kéken ragyogott a napfényben.

Eléndra


Jó, oké, semmi gond idáig, minden simán megy – kicsit biztosan merevek a mozdulatai a feszültség miatt, nehogy lebukjon vagy valaki ráismerjen, mert akkor biztos, BIZTOS, hogy tisztelettel visszakísérik őt az anyja színe elé, aki valószínűleg megpróbálja még inkább bezárni őt. Nem is csoda, hogy ezeken gondolkodva annyira elkezdett izzadni, és már most alig várja, hogy a baráti társaságában tartózkodhasson, akik legalább nem szólnak az erdőt járó őrzőknek, hogy legyenek szívesek visszavinni a palotába.
Éberen jár a tekintete, de nem annyira, hogy feltűnően gyanús legyen – az ismerős arcokat igyekszik kerülni, az itt-ott lófráló katonákat meg pláne, mert azoknak az eszén most nem fog tudni túljárni. Legfeljebb ha idegen földön jár, akkor a másfajta öltözékkel nem is lenne kirívó, de itt? Awyris szívében? Hiába van pár idegen földről származó ruhája, azt mégse veheti fel, mert akkor meg még gyanúsabb lenne! Annyira nem jó ez így!
Nagy feszültségében még attól is fél, hogy a keskenyebb ágon, amin halad, lecsúszik a lába annak ellenére is, hogy nem olyan veszélyesen keskeny az, csak... Hát a feszültség! Az izgulás, és csoda, hogy a kezei még nem remegnek, bár nem csodálná, ha reszketnének, csak még nem vette volna észre. Igyekszik szabályozni a viselkedését legalább annyival, hogy mély levegőket vesz, de elég nehéz, ha folyamatosan azt nézi, éppen melyik járőröző vagy ebédszünetre gyalogló katona nézhet az irányába és nézhet rá gyanakvó szemekkel. Talán nem kéne ennyire túlzásba vinnie az aggodalmaskodást, hiszen ha jobban belegondol, akkor ezek az elfek sem feltétlenül feltételeznék azt, hogy pont most akarna meglógni a szobájából, szóval...
Valami kemény meglöki a hátát úgy, mintha valaki tréfálkozni próbálna vele, ami miatt kibillen az egyensúlyából, és, hogy ezt visszaszerezze, már dobbantana is egy nagyot lépésre emelt lábával, viszont alatta nincsen semmi. A levegőt tapossa! Talán csak két karcsapásra telik, mielőtt egész testtel elindulna lefele egy ijedt kiáltással, nyúlva az első dolog felé, amiben megkapaszkodhat, és még az sem érdekli, ha egy apró, tavaszi melegre kinőtt levélről van szó, ami biztos leszakadna a súlya alatt. Szerencésre azonban a vaskosabb ágakról nem távolították el a kisebbeket vagy azokat, amik a hozzá hasonló súlyú személyeket elbírják, így zakatoló szívvel és most már biztosan remegő tagokkal, de sikerül megragadnia valamit, amin lóghat. Legalább addig, ameddig kicsit megnyugszik, és nem a remegése következményeként fog megcsúszni és még lejjebb esni...
Szerencsére az első pillanatban jön is a megmentő, így a rémülettől nagyra nyílt szemekkel mered az ismeretlen arcába, nagyot nyelve bólintva rá a segítségére, a félelemtől görcsösen és lassan, de megragadva a nő kezét, aki aztán készségesen felrángatja a biztonságba. Amint némi vergődés után már ő maga is úgy érzi, az ág alatta szilárd és meg is tartja, nagy lélegzetekkel teletűzdelt zihálással teszi szívére a kezét, mert hát azért rendesen rájött a szívbaj.
- S-seh... Semmi gond! – jut szóhoz egy esetlen nevetés kíséretében, ziláltan túrva bele széteső fonatú hajába. – Lényeg, hogy életben maradtam! – erőltet magára egy mosolyt, aztán az eddigi legnagyobb lélegzetet veszi, hogy egy ezzel egyenértékű nagyságú sóhajtással el is engedje a félelmeit...
...nagyjából két másodpercre, ugyanis mikor az ismeretlen megjegyzi, hogy ismerősnek találja, azonnal elsápad, és érzi, hogy jobban izzad, mint idáig.
- Mi, hogy én? – kapja fel a fejét kissé pánikolva.
Most mihez kezdjek?! Mit kéne mondjak?! Természet Anya, miért csinálod ezt velem?!
- Llleehet, csak azért, mert a könyéken... mármint ugye itt, a városban lakom, meg van, hogy besegítek itt-ott másoknak hordani ilyen-olyan apróságot, és biztos csak láttál párszor – sajtol ki magából egy esetlen nevetést is. – De ez elég forró helyzet volt... Legközelebb majd kicsit óvatosabban közlekedek errefelé, észre se vettem, hogy itt ennyire keskeny az ösvény... - néz az ajtóra, aztán magára az útként szolgáló ágra. - Lehet, kérvényezek is ide egy korlátot vagy valamit... - tűnődik halkabban. - Mindenesetre... Kinek köszönhetem a gyors segítséget? Én Eleena vagyok – tápászkodik fel a helyéről.
Ez majdnem egyezik az igazi nevemmel! Olyan buta vagyok!
- Ha tudom valahogy viszonozni a segítségedet, akkor mondd csak, feltételezem, indultál valahova - bök a táska felé. - Talán hasznodra lennék valamiben.
Nem jó, nem jó, nem jó!! Ha nem is biztos még abban, ki vagyok, akkor minél többet maradunk együtt, annál valószínűbb, hogy rájön!

Egyszer csak felötlött bennem, ki is lehet a lány akit az előbb felhúztam, de gyorsan el is vetettem az ötletet. Mit keresne egy ilyen fontos ember így az utcán ilyen ruhában ? Biztos csak nagyon hasonlítanak. Egyébként is még csak messziről láttam a királylányt. Ráadásul azt mondta, hogy Eleenának hívják. Mondjuk elég zavartnak tűnik. Lehet nem mond igazat ? De lehet, hogy csak meg van még ijedve az ajtós incidens miatt. Nem csodálnám. Nem hiszem, hogy jól eshetett neki. Ha én estem volna le lehet nem lett volna annyi lélekjelenlétem, hogy kapaszkodóért nyúljak.
- Hát tényleg nem ártana ide egy korlát. Velem is előfordult már, hogy siettem és majdnem lecsúsztam. Ez a hátránya, ha fára épült házban laksz.- Mondom és elmosolyodom.- Egyébként Sitara vagyok. Örülök, hogy megismerhettelek ! Hogy érzed magad ? Nem ütöttelek meg nagyon ? Még egyszer bocsánat. Következőleg kinézel az ablakon, mielőtt kinyitnám az ajtót.- Kissé kínosan felnevetek, hátha oldódik a feszültség. - Kérsz egy pohár vizet, vagy esetleg szeretnél leülni ? Ha esetleg meghorzsoltad magad akkor szólj. Gyógyító vagyok. De szólj ám rám, ha túlpörögtem, csak hát nem minden nap csinálok ilyeneket. Szerencsére !- Ismét felnevetek, ezúttal már oldottabban.
Az a ajtómat újra kitárom, most már óvatosabban, arra az esetre ha be szeretne jönni kicsit leülni.
- A segítséget pedig egyáltalán nem kell viszonoznod, hiszen én löktelek le. Az csak természetes, hogy segítek. De ha van kedved velem tarthatsz. Az erdőbe indultam éppen. Gondolom te is észrevetted, milyen szép kezd lenni az idő. Tökéletes egy kis erdei sétához ! De persze nem szeretnélek feltartani. Gondolom te is mész valahova.
Igazság szerint örülnék neki, ha velem tartana. Az időm nagy részében egyedül vagyok. Kivéve persze ha besegítek a kicsiknél. Na ők aztán egy percig se hagyják, hogy unatkozz ! Levegőt venni sincs idő. De azért jó lenne valakivel beszélgetni. Nevelőanyám egyébként is mindig azt mondja, hogy nem ártana ismerkednem. Elég sok időt töltök a városon kívül így hát nem nagyon ismerem a többieket. Akikkel pedig együtt tanultam, már akkor se voltam túl közeli kapcsolatba mikor nap mint nap találkoztunk utána pedig mind szétszéledtünk, és senkivel nem tartom a kapcsolatot. Bár ha tényleg nem mondott igazat a nevével kapcsolatban, akkor nem is vagyok benne olyan biztos, hogy szeretném megismerni. Mit kell ahhoz elkövetni, hogy ne vállalhassa fel valaki a nevét ? Vagy tényleg csak képzelődök és rá akarom gyanúsítani, hogy hazudott ? Milyen tudok lenni komolyan... Most esett le a fáról én meg gondolatban gyanúsítgatom... Olyan jó hogy hamar el tudom dönteni a véleményem, de komolyan. Inkább nem alkotok semmilyen véleményt és megvárom, hogy ő mutasson magáról egy képet. Na miközben magamban puffogtam nem is figyeltem rá...

Eléndra


Még ha az események nem is nevezhetőek éppen a legbiztonságosabbnak, kissé talán a javára van és igazolja a viselkedésének egy részét, így a zavarodottságot és szétszórtságot. Ettől függetlenül igyekszik annyira összekapni magát, amennyire lehetséges, megilletődöttségében még mindig szaporábban véve a levegőt. Amíg hallgatja a másik elfet, addig a saját, kissé még reszkető lábaira áll, magára erőltetve egy esetlen mosolyt egyetértésére és az idegen saját esetére.
- Hát igen – nevetgél kínosan. - De szerintem igyekszenek mindenhol megteremteni az alap biztonságot, ahol meg nincs meg, oda biztos gyorsan ugranak a munkások – vonja meg a vállát egy kissé. – Lehet, idáig szem elől lett tévesztve ez a hely – emeli kezét az állához elgondolkodva, kezdve valamelyest megnyugodni, hiszen egyelőre úgy tűnik, hogy a vöröses hajszínű erdeinek a gyanakvása eltűnt. Ez igazán megnyugtató! Akkor legalább nem fogják átnyújtani a katonáknak, bár fogalma sincs, hogy a lakosoknak mennyire harangozták be, hogyha meglátják kint flangálni az ifjú királylányt, irányítsák az első katonához, akit meglátnak.
A kérdések, mint olyan, nem érik váratlanul, hiszen a palotán belül is hajlamosak túlzásba vinni az aggódást – különösen a szülei -, és már ösztönösen nyitná a száját, hogy elkezdjen válaszolgatni a kérdésekre, gyorsan emlékezteti magát, hogy itt most nem a szüleiről van szó, akiknek kívülről fújja már az összes kérdését és az azokban felhasznált szavakat.
- Megvagyok-megvagyok, ha egy kicsit a reszketésem alábbhagy, akkor már magabiztosan mondhatom is, hogy jól vagyok – bólogat eleinte, aztán megemeli a kezeit, mintha csak bizonyítani akarná a remegését. – Szerencsére nem ütött meg annyira, először azt hittem, valaki szórakozik velem – vakarja meg a fejét. – Fájni nem fáj, de elég volt ahhoz, hogy kilendítsen az egyensúlyomból, főleg, hogy én se voltam a legfigyelmesebb vagy legelővigyázatosabb – társul a nevetésben hasonló kínossággal, ahogyan azt Sitara is teszi. Az újabb kérdései meghallásával persze elcsendesedik és a mosolyt az arcán hagyva hallgat, ám a felkínálására még a szavak előtt ösztönösen nemleges fejrázásba kezd. Mikor aztán megemlíti azt, hogy gyógyító, egy pillanatra szöget üt a fejében, hogy talán ismerheti Viridielt vagy Lashraelt, esetleg az utóbbival valami rokoni kapcsolata is lehet...? Mondjuk csak a hajszín miatt, az meg végül is bárkinek lehet hasonló, hiába, hogy a vörös eléggé ritka feléjük. Majd megkérdezi ettől függetlenül tőle, mert ha jól tudja, a futár felesége is gyógyítással foglalkozik...
- Nagyon aranyos vagy, de nem, köszönöm, nem akarlak feltartani – emeli meg a kezeit, finoman szabadkozva. – Ésőő... – néz végig magán, a beütött részeket megtapogatva. – Szerintem... – terelgetné tovább a témát, aztán megpillantja a tenyerét, amivel az esése során megkapaszkodott az egyik ágban. Kicsit piros, itt-ott jobban felhorzsolódott, különösebben viszont nem érzi azt, hogy hátráltató lenne. – Nem tudom, milyen módon gyógyítasz, mágiával vagy hagyományosan, de szerintem erre elég valami hűsítő is, így azt megköszönném – mosolyog rá a nőre. – És egyáltalán nem zavar ez a... túlpörgés, végre van valaki, aki hasonlóan aktív, bár én most nem tudom kivenni ebben annyira a részem, amíg teljesen meg nem nyugszom – szélesedik mosolya egy vigyorrá, megvárva, hogy kap-e egy ilyen kicsi dologhoz ellátást vagy sem. Persze nem fog haragudni, ha egy ilyen kis semmiséggel nem foglalkozik a másik, nem mintha annyira érezné.
Érdeklődőn fürkészi aztán a másikat, próbálva türelemmel lenni és nem hallgatni azokra a bosszantó belső, aggodalmaskodó hangokra, melyek azt sikongatják, hogy valaki észre fogja venni, fel fogja ismerni, és nemsokára megint a szobájának a falait nézheti.
- Jaj, igen, és annyira örülök neki, hogy végre itt a tavasz – tárja szét lelkesen a karjait. – Nem szeretem a teleket, akkor minden olyan komor és szomorú és csendes – húzza el a száját. – Viszont ilyenkor felébred minden és annyira szeretek én is kint lenni, főleg a barátaimmal lenni. És micsoda véletlen, mert pont én is az erdőbe tartok – szorítja ökölbe a kezeit és nyomja őket a csípőjére, mint valami büszke kisgyerek. – Szóóvaaal... – csavargatja ujján az egyik kikandukáló fürtjét. – Ha esetleg nincs társaságod vagy csak sétára mész, akkor jöhetnél velem a barátaimhoz. Megbeszéltem velük egy kis íjászkodást, sajnos nem vagyok benne még olyan jó, mint szeretnék.
Hát a lebukás egyelőre elkerülésre került, nagyon nagy szerencséjére, és mivel mihamarabb el akar tűnni a városból, muszáj gyorsan lépnie valamit. Talán ez a legilledelmesebb módja a távozásnak, amivel sem gyanakvást nem ébreszt, sem udvariatlan nem lesz, és lehet, LEHET, hogy nagyon meg fogja őt izzasztani az izgulás, mikor jön rá a valódi kilétére, talán a végére meg is nyugodhat és kellemesen elbeszélgethet Sitarával.

-Várj egy pillanatot, mindjárt hozok valamit a kezedre! - Mondtam és besiettem a házba.
Amilyen gyorsan csak tudtam kerestem egy tiszta anyagdarabot. Ez nem bizonyult a legegyszerűbb feladatnak, mivel a szoba amiben a hasonló dolgok vannak, például gyógynövények és tiszta anyagdarabok, elég régen volt utoljára rendbe rakva. Szétnéztem, de mivel nem láttam meg amit kerestem elkezdtem keresni. Aha ! Megvan! Gondoltam és diadalmasan kirángattam az egyik fiókból az anyagot. Miután megvolt a fehér szövetdarab indultam is ki a konyhába, és megfogadtam, hogy még ezen a héten rendbe rakom a szobát. Meg az egész házat ! Nem az erősségem, hogy rendet tartsak, de mi lett volna ha komolyabb baj történik ? Olyankor nincsen idő keresgélésre. Meg ha nincsen semmi baj akkor se rossz ha tudja az ember, hogy milyen holmilya hol található.
- De udvariatlan vagyok ! Gyere csak be nyugodtan. Fél perc és kész.- Szóltam ki Eleenának, mikor rájöttem milyen "vendégszeretőnek" is gondolhat, miután be se invitálom.- Örülnék neki, ha együtt mennénk. Általában nincsen társaságom. Egyébként én is hadilábon állok az íjászattal. Nevelőapám íjászatot tanít de sajnos azt hiszem nincs túl nagy tehetségem hozzá. De nagyon szeretem ! És remélem, azért fejlődök is benne, hacsak nagyon lassan is. Hogy hívják a barátaidat ? Ismerhetem őket ? Egyébként ha sokat beszélek nyugodtan szólj ám rám. Mióta kiself koromban először megszólaltam azóta be nem áll a szám ha van aki hallgassa.
Beszéd közben az anyagdarab egyik végét hideg vízbe mártottam. El is indultam volna ki a konyhából, csakhogy a könyökömmel meglöktem az asztalon álló vizeskancsót az pedig szépen eldőlt a víz pedig kifolyt eláztatva a terítőt.
-Hogy az a….- Magamban hosszabban folytattam a mondaton de nem akartam vendég előtt káromkodni. Szerencsére nem volt sok víz a kancsóban. A terítőt gyorsan levettem az asztalról és rátettem az egyik székre. Nem tenne túl jót a fa asztalnak ha sokáig vizes maradna… Egy konyharuhával felitattam a maradék vizet az asztalról, majd azt is a székre raktam.-Egy kicsit ügyetlen vagyok, de azt hiszem ezt te már is megtapasztalhattad...
Az átázott anyagokat gyorsan átvittem a szárítókötélhez amit a miniatűr erkélyemen húztam keresztül. A terítőt és a konyharuhát egymás mellé kiterítettem, aztán visszamentem a konyhába. Fogtam a fehér szövetet amit egy másik szék támlájára tettem és odavittem Eleenának.
- Szóval mutasd csak a kezedet. Nem szeretnéd, hogy eltüntessem. - A szavaiból ítélve nem lehetett különösebben mély vagy nagy a sérülés, de azért biztos nem is kellemes. És azért ha a kezén van az már csak azért sem olyan jó, mert ha belenyúl valamibe könnyen nagyobb lehet a seb.

Eléndra

- Nagyon szépen köszönöm! – húzza ki magát egy kissé, és feltételezve, hogy nem fog sokáig tartani egy egyszerű hideg vizes gyolcs előtúrása és előkészítése, elvan a kinti várakozással. Addig legalább szemmel tarthatja, hogy miféle alakok járkálnak az ágakon és ki az, aki nagyon nagy figyelmet tanúsít a környezetére és esetleg őrá. Szerencsére azonban a ruhái miatt elég gyorsan beleolvad az egyszerű lakosok közé, és a katonák sem méregetik őt olyan mértékben, hogy az zavaró legyen – valószínűleg feltételezik azt, hogyha most is szökne el az az öszvér királylány, akkor nem álldogálna ilyen türelmesen az egyik ház előtt. Talán Természet Anya mégis jót akart neki, hiszen így lehet, kevesebb gyanakvásnak lesz az áldozata...
A nagy bámészkodásban aztán összerándul Sitara bentről hallatszódó hangjára, és már szólásra nyitja a száját, de fogalma sincs, egyet akar-e érteni és bemenni vagy inkább odakinn várakozik. Mondjuk ahogy elnézi a tevékenységét és a cuccainak rámolását elhallgatja, lehet, javasolt bemenni és nem kinn napozni addig, amíg fel nem fedezik, ki is van szabadlábon. Mondjuk az idő is lassan elkezdi őt szorítani, hiszen nemsokára lehet, felfedezik, hogy nincs a hálójában meg úgy sehol a palotában... Akkor aztán biztos felfordul a környék! Még ha nem is túl feltűnően...
Végül egy merev mozdulattal lép be, feszengve nézve körül a helyiségen, megbarátkozva annak látványával, és be kell vallania, hogy nagyon, nagyon ritkán járt másnak az otthonában, még akár annak az első szobájában is, ami az ajtón túl elsőként fogadja az elfet. Fogadókban volt, mert hát megszállni ott érdemes, ha van rá lehetőség, hiába szereti a természetet, gyakran mégiscsak kényelmesebb egy igazi ágy, mint néhány ág, igyekezve ignorálni az ottani szagokat, itt viszont... Önkéntelenül is beleszagol a levegőbe, ahogy a különböző szárított növények, porok és adott esetben olajok, növényi kivonatok átlengik a helyszínt. Nagyon fura, nem rossz, csak fura. Másabb, mint az ő virágillatú szobája, de egy kicsit sem kellemetlen, csak... Fura. Viszont ezt megérezve, még ha csak halványan is, hiszen félig még mindig az ajtóban álldogál, valahogy nem csodálkozik azon, miért válnak sokan gyógyítóvá. Növényekkel foglalkozhatnak, azok leghasznosabb és legjobb oldalát alkalmazhatják, segítve másokon...
Szép szakma. Azt sem tartaná kizárnak, ha teljesen általános körülmények között született volna egy teljesen átlagos családban, akkor ő is valami hasonló foglalkozást választott volna magának, bár... Lehet, túl szeleburdi és túl aktív egy ilyen nyugodtnak tűnő munkához. Mondjuk a növények begyűjtését biztos elvállalná; biztos van arra is lehetőség, hogy hozasson, és biztos arra is, hogy maga a gyógyító szerezze be. Na, akkor ő biztos a beszerző lenne! Az izgalmasabb és mozgalmasabb, na meg igényel némi növénytudást is, legalább a kinézetük kapcsán, amihez társíthatja a neveket.
- Vagy csak több időt fordítottál másra – szemlélődik még mindig a szobában és kíváncsian hajolgat azokba az irányokba, ahol az ajtó esetleg nyitva álldogál, hátha onnan is megpillanthat valamit. – Mármint gyógyítóként azért elég sokat kell tanulni, gondolom, mindenféle növények, melyik része jó, melyik mérgező, melyiknek milyen a hatása, meg meg kell tudni különböztetni a hasonló növényeket is... – kezdi el sorolni kicsit zavarodottan. – Nem mintha annyira értenék hozzá, de volt egy gomba például, amiről meggyőződésem volt, hogy ehető, aztán figyelmeztettek, hogy az nagyon is mérgező... De már nem emlékszem, mi volt a különbség közöttük, talán valami gallér...? – vakarja meg a tarkóját. – Mindenesetre biztos érted, mit akarok mondani – néz Sitarára reménykedőn. – Viszont! – ugrik meg egy kissé a lelkes gondolattól, ami hirtelen az eszébe ötlött. – Nem tudom, merre akarsz sétálni, de mi lenne, ha gyakorolnál velünk egy kicsit íjászkodni? És akkor kiderülhet, hogy ismerheted-e őket vagy sem, csak mert nem tudom, vadásztanoncokhoz mennyi közöd van – teszi elégedetten csípőre a kezeit, mint aki jól végezte dolgát. – Meg akkor egyedül sem lennél – jelenik meg egy széles mosoly az arcán. – A beszéd miatt meg tényleg ne zavartasd magad – tesz pár hessegető mozdulatot, vonásai azonban rögtön riadtá válnak, amikor a kancsó feldől. – Hoppá... – motyogja, indulva, hogy valamit segíthessen, aztán rájön, hogy fogalma sincs, miként teheti magát hasznossá. Muszáj így egy kicsit kínosan várnia, éberen fürkészve megint a környezetet, hátha talál valamit amivel hozzájárulhat az események menetéhez, viszont nem akar semmihez sem hozzáérni, ugyanis nem tudja, mit szabad, minek hol van a helye.
- Jaj, ugyan már, biztos csak kicsit izgulsz a történtek után – legyint egyet szórakozottan, bár nem mintha baja lenne az ügyetlenebb elfekkel. Attól még ugyanolyan szerethetőek és ugyanúgy lehet velük beszélgetni, és lehet, hogy mondjuk a sebek összevarrásánál vagy komolyabb kezeléseknél nem jó, de ott biztos jóval fókuszáltabb. Meg hát igazság szerint ő is biztos mindent felborítana, hiszen a kezei még mindig remegnek és a lábaiban sincs még annyi erő, mint amennyit szeretne, az események elindítójakét Sitara meg főleg feszült lehet.
- Köszönöm szépen – emeli meg a kezét egy gyermeki vigyorral, kíváncsian nézve, hogy a nő mit fog kezdeni vele. A gyógyítók mágikus képességeit mindig csodálta és mindig szerette, volt bennük valami különleges az enyhe fénylésük miatt, persze nem kérheti, hogy ilyen magas szintű képességet egy horzsolás miatt alkalmazzon, szóval teljesen megelégszik a hideg  borogatással is.
- Egyébként... – folytatja a beszélgetést egy újabb téma felhozásával, megint körbenézve és csendesen szagolgatva a növényektől illatozó levegőt. – Mindig is gyógyító akartál lenni? – érdeklődik néhányat pislogva.

Az anyag vizes felét a kezére teszem a száraz részével pedig rögzítem a kézfejére a borogatást. Bár a horzsolásokat nem gyógyítom be, azért a kezemet kicsit még az anyagra teszem, hogy ne fájjon a keze. Közben látom, hogy a lány bele-bele szagol a levegőbe. Elmosolyodom. Biztos a gyógynövények illatát találja érdekesek. Emlékszem amikor odaköltöztem a nevelő szüleimhez nekem is meg kellet szokni az erős illatkavalkádot ami állandóan belengi a gyógyítók otthonát. Vannak kifejezetten rossz szagú növények, ezeket próbálom ha nem muszáj nem a házban tartani, vagy ha mindenképpen muszáj akkor dobozba rakni, vagy gyakran szellőztetni.
- Szívesen megyek veled íjászkodni, ha nem zavarok. Soha nem árt egy kis gyakorlás! - Mondom vigyorogva. - Igazából ha gondolod indulhatunk is. Egy percet kérek még és elővegyem az íjamat.
Miután végeztem Eleena kezének ápolásával, bemegyek a szobába ahonnan az előbb kihoztam a fehér anyagokat.
- Láttam, hogy érdekesnek találod a gyógynövények illatát. Ha gondolod közelebbről is megnézheted némelyiket. Ott lógnak a konyha egyik falán. Nekem is idő volt mire megszoktam, de most már kifejezetten szeretem szinte mindegyiket.
Az íj a jobb oldali falon lógott egy fából készült, eredetileg ruhák tárolására alkalmas, faragott fogas szerőségen. Telente, amikor nem tudok olyan sokat kint lenni a hideg miatt sokat faragok. Ezt pár éve készítettem, de végül is ruhák helyett az íjamnak szolgál tárolóhelyül.
- Ja és kérdésedre felelve: igazából mindig tetszett a gyógyítás. Nevelőanyám gyógyítást tanít és már nagyon kicsi korom óta erre készülök. Mivel nagy érdeklődést mutattam a téma iránt ezért különórákat is kaptam, ennek eredményeképpen viszonylag hamar elértem a gyógyítói szintet. Persze könnyű volt úgy, hogy nevelőanyám ezt tanítja. Jó érzéssel tölt el, ha segíthetek másoknak. Az állatokat kiskorom óta nagyon szeretem és ha van egy sebesült állat a közelemben azonnal meggyógyítom. Persze nyilván elsősorban az erdei elfek gyógyítása a feladatom, de ki tudna otthagyni egy beteg, vagy sérült állatot. Elég nagy szívtelenség szerintem.
Miközben beszéltem leakasztottam az íjat a falról és visszamentem Eléndrához. A fegyvert a vállamra tettem a táska mellé.
- Téged is érdekel a gyógyítás ? Neked mi a foglalkozásod ? - Kérdeztem és közben a biztonság kedvéért a tarisznya mélyére süllyesztettem még egy almát.

Eléndra

Elégedetten vigyorodik el az egyetértés hallatán, és gyerekesen nemlegesen megrázza a fejét.
- Dehogy zavarsz! Ha zavarnál, akkor nem hoztam volna fel – vonja meg a vállát, aztán hirtelen kivörösödik a képe, hoagy belegondol, ez lehet, kicsit modortalan megjegyzés volt tőle. – Jaj, ne haragudj, ez biztos... öh... bunkón hangzott – nyúl a hajához, szégyellősen csavargatva a mutatóujjára az egyik kikandikáló fürtöt a mutatóujjára. – De tényleg nem zavarsz! – emeli aztán meg tiltakozón a kezét, bízva abban, hogy Sitara nem veszi magára, még ha ez így, belegondolva, nem is volt olyan súlyos. Más kérdés, hogy otthon ezért is megdorgálták volna, hiszen, mint leendő trónörökös, nagyon is ügyelnie kell arra, hogy mit mond másoknak és milyen hangsúllyal, szóhasználattal. A hócipője tele van már azzal is! Annyira idegesítő ezekre figyelni! Aaah, Lorelei miért volt annyira buta, hogy beleessen abba a csapdába? Most így őrá hárul minden felelősség, és nagyon nem jó!
- Persze, csak nyugodtan! – bólogat lelkesen. – Esetleg családi örökség? – érdeklődik. – Sok ismerősömnek az van, valaki a nagyapjától, valaki az ükapjától, más meg még annál is régebbi apjától örökölte... Kíváncsi vagyok, hogy nem használódott el annyi idő után, azért a sötételfek miatt biztos sokat került nyúzásra a szerencsétlen íjak úgy... mindegyike... – morfondírozik, valamelyest el is térve így a kérdéstől, annyira belemerül a saját elképzeléseibe és monológjaiba. Az ilyen gondolataiból aztán Sitara következő szavai rázzák fel, mire összerezzen és teljesen belevörösödik a ténybe, hogy ennyire nyilvánvaló volt a szagolgatása. Nem akart udvariatlan lenni, kicsit visszafoghatta volna magát, de na! Ez nem olyan megszokott illatkavalkád, mint ami otthon őt fogadja, ez teljesen más, nyilván érdekes lesz neki!
- Öhm... I-igen – válaszol kicsit megszeppenve, megvakarva aztán a tarkóját, bután a padlót kezdve el nézni. – Nem nagyon vagyok olyan helyen, ahol gyógynövények lennének... – motyogja elszontyolodva. – Van egy ismerősöm, akinek gyógyító a felesége, de ha jól tudom, akkor ők most a gyerekükkel vannak elfoglalva, meg nem is nagyon ismerem a nőt, aki ezzel foglalkozik... – néz a plafonra eltűnődve. – Mindenesetre egy ideje már nem hallottam róluk, meg nem is vagyok egyikükkel sem olyan szoros kapcsolatban, hogy csak úgy beállítsak vendégségbe hozzájuk – vigyorodik el kissé gonoszul a gondolatra. Vajon mit szólna az állandóan úton lévő Viridiel? Na nem mintha meg merné tenni, így is elég sokat tett ő és a párja a királyi családért – és így érte is -, hiszen visszahozták az apját. Így aztán pláne nem meri felhúzni őt, bár amennyit beszélgetett vele, nem tűnik olyan rossz alaknak. Meg hát az anyja kedveli és megbízik benne, nem a semmiért bízta meg apja kiszabadításával...
- Mindenesetre, ha nem gond, akkor megnézem őket közelebbről – téved a tekintete az emlegetett falrész felé, és már tesz is egy nagy, de óvatos lépést, ami valószínűleg egy kívülálló számára komikusnak hathat, de ezzel mit sem foglalkozik. Úgy hajol a szárított növényekhez, mintha azok még élnének és bármelyik pillanatban ráugorhatna valamelyik levél vagy gyökér az arcára, miközben hallgatja Sitara meséjét ezeknek a fura szagoknak a megszokásáról. Még meg is böki finoman, olyan mozdulatot tesz, mintha meg akarná csiklandozni, aztán még egy kicsit közelebb hajolva megszagolgatja azt... Majd a következőt, mire elfintorodik, mert nem tetszik az a furcsán keresnyés illat, ami így az orrában leülepszik... És még egyet, ami már egy kicsit kellemesebb... És még...
...oh...
- Aaah, ennek már nem érzem az illatát... – húzza el a száját, elhajolva megdörzsölgetve az orrát. – Feladta az orrom a szaglást – biggyeszti le az ajkait. – Nem csodálom, hogy idő volt amúgy – grimaszolgat, arcizmait igyekezve tornáztatni úgy, hogy megmozgassa egy kicsit az orrát, valószínűleg igazán vicces ábrázatokat jelenítve így meg. – Odakinn nem is érződik, mert biztos elnyomja az avar illata. Meg a tengerpartos részeken a tengerről jövő sós levegő – kezd el újabb teóriákat gyártani, utána viszont érdeklődve fordítja pillantását Sitarára, mikor a gyógyítás kapcsán kezd el beszélni. Míg eleinte csak a gyerekes kíváncsiság az, ami süt róla, a végére már kis híján szájtátva hallgatja tovább, a szemei is jó, hogy nem esnek ki a helyükről, olyan nagyra nyitja, majd, mintha vádolni próbálna, rámutat a nőre.
- Te egy erdőszellem vagy! Biztos az vagy! Ilyen segítőkész tünde...! – engedi egy kicsit lejjebb a kezét, magában kérdőre vonva a hirtelen következtetést, de aztán újra nekikezd. – Biztos vagyok benne, hogy te egy erdőszellem vagy! Csak... elfként, mert... Nem tudom, biztos valami jót láttál nálunk – nézi gyanakodva Sitarát, még össze is szűkíti a szemeit, valamelyest nyújtóztatva a nyakát, de nem ám, hogy közelebb lépne! Mondjuk lehet, csak kevés gyógyítóval találkozik, meg kicsit már hozzászokott a sokkal rosszabb szándékú emberek hozzáállásához... Meg ahhoz, hogy állandóan sírnak, hogy ugyan miért tűnt már el megint és most takarodjon a szobába és egy hétig ki se jöjjön a kisasszony, mert irgumburgum, jaj neki.
- De... Öhm... De az jó, végül is, nekünk biztos, hogy egy ilyen segítőkész személy van errefelé – emeli állához a kezét, lázasan gondolkodva, ilyen hirtelen fordulattal mégis mit kéne mondania, meg úgy egyáltalán hogyan kéne kezelnie Sitarát. Mert hát mi van akkor, ha igaza van és tényleg egy erdőszellem született így meg?! – Mindenesetre! – húzza ki magát megint, újfent csípőre téve a kezét. – Igazat kell adjak! Nagyon nagy szívtelenség lenne, bár sajnos emberi területeken elég sokat lehet ilyet látni – teszi karba a kezeit elégedetlenkedve. – Itt szerencsére az erdeiek foglalkoznak a sérült állatokkal, találkozzon vele egy egyszerű falubeli vagy egy erdőőr, szóval... Ilyen esetektől nem kell aggódni itt! – vigyorog elégedetten. – Viszont jó sok órát kaphattál – tűnődik el hirtelen, mennyit is tanulhatott Sitara annak érdekében, hogy mindent egészen hamar elsajátíthasson, és ahogy számolgat nagyjábóli értékekkel, úgy kerül egyre magasabbra a szemöldöke. Nyilván az alapján megy, amit ő maga is megtapasztalt, és bizony nagyon-nagyon-nagyon sok órát tartottak neki különböző dolgokról, amik állítólag segítik majd őt a birodalom vezetésében, de annyira, ANNYIRA nem látja még az értelmüket, és felidézve, hogy milyen unalmasak...
Jó, mondjuk ezek valószínűleg érdekelték Sitarát, szóval nem érezte haszontalannak ezt az időt, meg hát itt van most, a fővárosban, gyógyítóként... Nem lehet rossz!
Már válaszolna a következőnek feltett kérdésre, mire a nő is érdeklődik az ő foglalkozásáról. Erre a létező legkínosabb mosollyal jutalmazza, lassan véve egy hatalmas levegőt, amíg gyorsan kitalál valamit, mert hát erre nem gondolt... Meg mint ahogy arra sem, hogy ilyen beszélgetésbe kerül vagy egyáltalán megállítják, meg hogy úgy egyáltalán ma reggel kis híján leesik Awryn aljára... Kis túlzással.
- Öh, hát tudod egyelőre csak segítek itt-ott – ad egy teljesen ködös választ, és érezve, hogy ez kicsit túlságosan is ködös, megpróbál konkretizálni a hihetőség kedvéért. – Tudod, mászkálok itt a városban, aztán az idős nénikéknek segítek cipekedni, vagy ha valami kell a nem is tudom, kinek, akkor azt beszerzem neki... Tudod, ilyen... kisegítő, vagy hogy mondják ezt – villant egy mosolyt, bízva abban, hogy ez kellően meggyőző lesz. – De mint olyan, szakmám még nincs, még ha ilyen korban a tündék nagy része már munkába áll... – vakarja meg a fejét. – Akartam erdőőrnek állni, mert az viccesnek hangzott, meg jónak, hogy mászkálok Awyis legkülönbözőbb pontjain, járőrözök és ilyenek, de azt meg a szüleim nem engedik – sóhajt egy nagyot. – Nagyon szeretnék, ha a családi foglalkozást vinném tovább, de aaannyira nem érdekel... – tesz pár hessegető mozdulatot.

Úgy látszik Eléndrának egyáltalán nem lenne ellenére ha vele tartané. Mikor eltűntem megkeresni az íjamat, ő a fegyver eredetéről érdeklődött.
- Úgy is mondhatjuk végül is. De ez nem olyan régi, hogy a nagyapámé lehetett volna. Nevelőapámtól kaptam a 17. születésnapomra. Az övé volt mikor körülbelül annyi idős volt mint én akkor. Abban az időben kezdett komolyabban érdekelni a téma iránt, és már azt hiszem említettem, hogy ő pedig íjászatot tanított. A munkájából kifolyóan pedig elég sok íja van.
Mire kimentem a konyhába Eléndra már elkezdte felfedezni a gyógynövényeket. Némelyiket meg is bökte, majd közelebb hajolt hozzájuk és elkezdte szagolgatni őket. Le lehetett olvasni az arcáról, hogy melyik illat tetszik neki és melyik az, ami nagyon nem nyerte el a tetszését. Egy darabig figyeltem az ajtóból aztán mellé léptem. Addigra már teljesen kikészült az orra az illatkavalkádtól. Elnevetem magam, de semmiféleképpen nem gúnyosan.
-Bocsánat nem akartalak kinevetni. Egyébként néha kicsit már nekem is sok. Főleg amikor valami főzetet csinálok. Na akkor néha még erősebb az illatuk!
Aztán mikor elmeséltem neki mért, és hogyan lettem gyógyító, nagy figyelemmel hallgatta majd hirtelen rám mutatott amitől kicsit megijedtem. De azonnal meg is tudtam, hogy szegezte rám mutatóujját. És ismét felkacagtam.
- Nem tudtommal nem vagyon erdőszellem. Viszont igen, valóban nagyon szeretek segíteni az elfeknek és az állatoknak is. Sőt. Még más fajoknak is, abban az esetben, ha ők is úgy viszonyulnak hozzám. - Nem mondtam ki de még lehet így is rájött, hogy a sötételfekre gondoltam, akiket sohasem gyógyítanék meg! - Viszont abban igazad van hogy rengeteget kellett tanulnom. De egyáltalán nem bántam meg egyetlen percet se. Bár azért nagy ritkán én is elbizonytalanodtam, és volt amikor úgy éreztem, hogy ez már nekem is sok lesz. De mint látod itt vagyok szóval sikerült túlélnem nagy nehezen.
Mikor visszakérdeztem, hogy neki mi a foglalkozása hirtelen kicsit furcsán mosolygott. De ezután következő mondandója alapján megértem miért. Örülök, hogy rám nem erőltettek semmilyen foglalkozást.
- Akkor úgy látom te is elég segítőkész vagy. Viszont  erdőőrnek lenni nem olyan jó mint gondolod. Mármint az nekem is tetszene, hogy bejárhatnám az egész erdőt, de… szóval a szüleim is erdőőrök voltak és egy sötételf támadásban haltak meg amikor én még nagyon kicsi voltam. Szóval vannak annak is rossz oldalai.- Nem sokszor beszélek a szüleimről senkivel, mert nem nagyon szeretem ha sajnálnak, de most egyszerűen kibukott belőlem. Remélem ezzel nem ijesztettem meg nagyon.- A szüleiddel már próbáltál beszélni ? Mondjuk a szavaidból ítélve elég biztosak benne, hogy mit kéne csinálnod… Egyébként teljesen megértem, ha szeretnél te dönteni az életedről.  Végül is már felnőtt vagy csak tudod mi a jó neked. De mi a amit a szüleid ennyire szeretnének ?
Érdekelt mi lehet az a foglalkozás ami ennyire nem érdekli Eléndrát. Mondjuk biztos nem a gyógyítás mert úgy láttam az tetszik neki. Talán az ő szülei is tanítók ?
- Közben ha gondolod el is indulhatunk. Persze ha szeretnéd, még nyugodtan tanulmányozhatod a gyógynövényeket.

Eléndra, avagy Eleena

A fegyverrel kapcsolatos kíváncsisága nem marad megválaszolatlanul, így megpróbál úgy helyezkedni, hogy valamelyest láthassa a vörös fürtöket, fürkészve az éppen beszélőt.
- Nevelőapa? – pislog nagyokat némi értetlenségében, ezzel az egy kérdésével jóformán feltéve egy még nagyobb kérdést: hol vannak a szülei? Bár vannak olyan ismerősei, akiknek már nem élnek a szülei - köszönhetően a korábban emlegetett sötételfeknek -, egyiküknél sem emlékszik, hogy nevelőszüleik lennének. Ha az apját nem hozták volna vissza, akkor valószínűleg neki se lenne nevelőapja; nem tartja valószínűnek, hogy anyja valaha is újraházasodjon.
Mélységes elgondolkodásában félredönti a fejét, jobbját nagyjából a dereka magasságába emeli, hogy baljának könyökével azon támaszkodjon, tenyerét pedig az arcához simítsa. Érdeklődése ugyanakkor hamar változik, ahogy realizálja, lehet, nem éppen kényelmes témára tapintot, mire kivörösödik.
- Iiizé, ne haragudj, ha ezzel megbántottalak! – emeli meg védekezőn a kezeit, azt se tudva, mit kéne még ehhez hozzáfűznie, ez olyan... Kellemetlen téma, amiről nem tud sokakkal beszélni és nem azért, mert ne lennének nyitottak, inkább azért, mert olyan kevesen vannak a körében.
- Mindenesetre elég régen kaphattad akkor! – tereli gyorsan a témát. – Mármint most ezt ne vedd úgy, hogy öhm... Leöregeztelek, hanem úgy, hogyőő... Hát gyógyítónak tanulni biztos hosszú-hosszú idő, és ebből... következtettem... – bizonytalanodik el a helyzet kezelésének ügyében, próbálva értelmes beszélgetést folytatni, de utólag mindig sikerül belekötnie saját magába és a mondandójába. Valahogy csak azért sem akarnak úgy jönni a szavak, hogy ne legyen sértő, és ez annyira idegesítő! – Gondolom, ha gyakorolsz, akkor ezzel teszed – egészíti ki, és bár butaság ezt így feltételezni, mert hát mivel mással gyakorolna, legalább nem félreérthető és nem is sértő.
Végül részben kínjában, részben saját kíváncsiságából fakadóan elkezdi a gyógynövényeket nézegetni, bár igazság szerint sok különbséget nem lát közöttük. Mármint a nyilvánvalóan eltérő növényeket felismeri, de fogalma sincs, mire lehet őket felhasználni, ehetőek-e egyáltalán, vagy csak azért lógnak itt, mert kellemes illatuk van. Alapszintű tudása van, mert kell a vándorláshoz, meg minden elfet megtanítanak az alapokra, de nála kimerül annyiban, hogy mi ehető és mi nem. Az egyik óvatos szaglásakor hallja meg közelről Sitara nevetését, mire kis híján felvisít ijedtében, viszont sikerül csak egy ijedt hátralépésbe belefojtania meglepettségét.
- Jóságos Természet Anya! – kapja a szívéhez a kezét. – S-semmi gond! Csak... nagyon belemerültem – bámul vissza a növényre, gonoszul húzva össze a szemeit, mintha azt hibáztatná, hogy nem figyelt. – Legalább kéretlen vendégek nem fognak bejönni -  vigyorodik el. – Ez lehetne valami speciális védekező képességed, ami mondjuk hallgathatna a... Főzetek átka névre! – emeli meg mutatóujját lelkesen, azonban gyorsan visszateszi állára a kezét, egyik szemöldökét megemelve tűnődve tovább, miközben valami olyasmit motyog, hogy ez nem a legjobb, az ötletelését viszont hamar elsöpri, mikor Sitara tagadja erdőszellemiségét.
- Neeeem? – mélázik elkerekedő szemekkel, szinte már teljesen ledöbbenve attól, hogy Sitara nem egy erdőszellem. Pedig megesküdött volna rá! – Hát ez érdekes... Na nem mintha bánnám, legalább biztos elérhető távban leszel! – vigyorodik el elégedetten. – Meg biztos nagyon szeretnek téged errefelé a segítőkészséged miatt – bólogat valamennyit meggyőződésében, ami alábbhagy, ahogy hallgatja tovább a nőt, rácsodálkozva, mikor a gyógyítói tanulmányok elengedését fejtegeti. – Szerintem senki sem csinálhatja egész életében csak és kizárólag ugyanazt – teszi karba a kezeit, mintha ezzel akarná hangsúlyozni, hogy komolyan gondolja, bár a félredöntött, továbbra is tűnődő feje nem feltétlenül segít ennek a benyomásnak a megteremtésében. – Ritkán vannak olyanok, akik képesek egy-két dolognak élni, meg tudni kell szünetet tartani! A feltöltődés és a monotonná vált napirend változtatása fontos – mosolyog szélesen, mert hát ezt ő már csak tudja! Amilyen unalmas neki a palotában és amennyire ne tudja őt érdekelni, mit próbálnak neki tanítani... Szinte minden napra be van táblázva olyan dolgokkal, amik nem kötik le őt, aztán csodálkoznak, ha megszökik, mert kalandorkodni érdekesebb...
Ilyenkor eszébe jut, hogy Lorelei milyen felelősségteljesen és milyen nagy érdeklődéssel fogadta a tanulmányokat és mennyire szorgalmasan igyekezett mindent a fejébe vésni, ami fontos. Soha nem értette, miért teszi vagy hogy lehet ez a számára érdekes, és mikor rákérdezett, akkor csak nevetve mondta neki, hogy nem nehéz, ha a népéért teszi... Mindig elhúzta a száját, mert neki ez túlságosan is felnőttes gondolkodás volt, viszont mostanra irigyli is őt, hogy ilyen hozzáállást tanúsított éltében. Lehet, kicsit tanulnia kéne tőle és komolyabban venni ez elé dobott jövőt... Kicsit gonosznak is érzi magát, hogy nem tudja őt motiválni az az indok, hogy „a népéért teszi” – ő másképp akar tenni! De már nincs min sirdogálni, már évek óta ez megy, idővel pedig úgyis bele fog törődni.
Az erdőörködés olyan információt is magával hordoz, amire nem számított, és megrökönyödve figyeli Sitarát, mikor elárulja, miért is vannak nevelőszülei. Ha jobban belegondol, nem okozna neki meglepetést, hiszen rengeteg elf az erdőőri munkájából fakadóan hal meg, mikor olyan területen jár vagy olyan szörnybe botlik, amit nem tud kikerülni. Bár nem mintha az egyszerű falusi ezt ki tudná kerülni, ők is ugyanúgy lehetnek az áldozatai egy-egy ilyen esetnek.
- Oh, hát... Sajnálom – szontyolodik el, kínosan emelve meg jobbját, hogy a tarkóját megvakarja. – De biztos nagyon jó elfek voltak! – lelkesedik fel egy kissé. – Természet Anya meg biztos adott nekik egy új, nagyon szép életet, és lehet, figyelt annyira, hogy valahol körülötted legyenek ebben az új életben, és így biztos figyelnek rád! – mosolyodik el szélesen, elégedetten téve csípőre a kezeit. Fogalma sincs, ez Sitarának mennyire esik jól – ő nagy menedéket talált ebben, mikor Lorelei meghalt, és már csak várja a pillanatot, amikor találkozik vele a következő életében, hogy jól leteremtse, mit hagyott itt neki. Nagy bajt! Hát milyen nővér az ilyen?!
Mikor aztán Sitara elkezd érdeklődni a szülei foglalkozásáról, elég gyorsan forróvá válik a talaj a lába alatt, ami erősebb izzadásra készteti őt. Mégis mit kéne erre mondjon?! Azt mégsem mondhatja, hogy ők a királyi pár, ő meg az egyetlen megmaradt gyerekük, de ha meg ilyen semmilyen foglalkozást mond, amiből hirtelen egy sem jut az eszébe, arra meg azt lehetne mondani, hogy ugyan már, le lehet azt cserélni, nem kell folytatni a családi foglalkozást, mert sokat nem ad hozzá...
Mit mondjon?!
- Hátőő... Tudod... A... A palotában dolgoznak! – böki ki aztán. – Tudod, ilyenöhm... Hivatalos ügyekkel foglalkoznak, amolyan segítők, igen – bólogat, magát is igyekezve meggyőzni, hogy ez egy kiváló ötlet, mert így nem is hazudik teljes mértékben, és nem is annyira elérhető foglalkozás, hogy erre csak úgy bárki rálásson. Más kérdés, hogy miként hangzik az, ahogyan ezt kimondja, de inkább nem is gondol rá. – Csak engem nem nagyon érdekel az, hogy papírokat olvasgassak meg jelentéseket gyűjtsek be, meg ilyenek... Kicsit... Unalmas, és megértem, hogy mondjuk biztonságban akarnak tartani, miután a nővéremet elvesztettük, csak... – tárja szét kezeit tehetetlenül, és egy mély sóhajtással zárja a mondandóját. Talán nem kell befejeznie, hogy mennyire nem érzi azt, hogy ez neki való lenne, meg hát nem is akarja Sitarát traktálni ezekkel. – Talán majd sikerül rávennem őket idővel, hogy Természet Anya nekem nem ezt az utat szánta – erőltet magára egy mosolyt, ugyanis biztos benne, hogy ebben nem lesz változás; évtizedek múlva ő lesz az új királynő, és bár a házasságra gondolni sem akar még, jobb esetben már megházasodik, és nem neki kell foglalkoznia azokkal az ügyekkel, amiket nem szeret... Meg folytathatja az elszökést és továbbra is kicsit felelőtlenebb lehet. Ő lehetne az Awyrist járó királynő, aki látogatja a népét!
- Óóóó, neeem, nem, az orrom már így is könyörög a tiszta levegőért, na nem azért, mert büdösek lennének a növények, hanem azért, mert tömények – hessegeti el a lehetőséget. – Meg a barátaimat sem kéne annyira megváratni, szóval én javaslom, hogy induljunk, ha elkészültél – bólint rá az ötletre, így ha nincs is más, akkor kissé bizonytalankodva, de elsőként hagyja el az épületet, véve egy mély levegőt odakinn. – Kíváncsi vagyok, belebotlunk-e valami érdekesbe az úton... Jaj, tényleg – fordul vissza a nő irányába. – Néhány órára van a gyakorlóhelyünk, kicsit odébb a várostól. Szeretünk csendesebb helyen íjászkodni, meg úgy jobban tudjuk élvezni egymás társaságát – vigyorog. – Többnyire így az egész napot ott töltjük, néha szünetként meg elmegyünk sétálgatni. Remélem, ez nem nagy gond neked, nem tudom, gyógyítóként ma is dolgoznod kéne-e – indul el az ágon, még visszapillantva az épületre tanácstalanul, aztán Sitarát vizsgálgatva, míg a válaszát megadja. Néha-néha a szomszédos ágak fonta ösvényekre nézve, hogy jár-e ott valami katona, mert őket kicsit nehezebb átverni egy ilyen álcával, mint a helyi lakosokat, akikkel királylányként nem nagyon érintkezik. Ráadásul már elég idő eltelt ahhoz, hogy elkezdjék őt keresni fel-alá, viszont bízik benne, hogy egyelőre még csak a palotát túrják fel, a várost meg még békén hagyják. Mondjuk az a néhány őr ott, kicsit odébb, valamelyest mögöttük egy másik ágúton eléggé nyugtalannak látszódnak. Ráadásul gyűlnek is köréjük még néhányan, ami nagyon nem ad bizakodásra okot... Tiplizni kell innen a lehető leghamarabb!