//Toryg//

Miután elváltak útjaim az oawa Zaida-tól, akihez örök hűség kötött, hiszen mondhatni többször is megmentette az életemet és sok bölcsességet tanultam tőle, míg egyfelé vitt az utunk. Sajnos azonban nekem kötelezettségeim voltak, melyek más irányba kanyarították lépteimet, de szerencsémre nem kellett egészen népünk földjeinek mélyébe eljutnom, mert a megtudott rossz híreket, rá tudtam bízni egy fajtársamra, még ha nem is dicsérnek meg ezért. De nekem fontos dolgom volt! Meg kellett találnom a földjeinken és szövetségeseink földjein ólálkodó, veszélyes idegent, aki ki tudja milyen fondoraltos tervét akarja itt végrehajtani.
Ráadásul személyes elszámolni valóm is volt vele, így kettőzött lendülettel eredtem Boko nyomába. Egyelőre ezt a nevet használtam, bár sejtettem, hogy köze nincs a valós, gyilkos nevéhez.
A nyomolvasó tehetségem és mágiám sokat segített, hogy a lassan már kihűlő nyomokat felkutassam. Úgy vettem észre „barátom” további „utitársakba” botlott és ezek sem végződtek sokkal jobban, mint az én kalandom vele.
Egészen a Ferula folyóig jutottam, ahol csak egy híd vezetett át és mivel a víz széles volt és a sodrása is erős, sejtettem, hogy valószínűleg csak erre mehetett a sötét elf.
Én is átvágtam a folyón, aztán követve egy ösvényt egészen napnyugtáig ballagtam rajta, akkor apró kis tábortüzet raktam, hogy elfogyasszam a némi szárított húsból és erdei bogyókból álló vacsorámat.
Elővigyázatosan egy védőkört húztam magam köré, úgy tíz-tizenöt méteres körben, hogy időben megérezzem, ha közeledik valaki.
A vacsora végeztével az apró lángok játékát bámultam és eszembe jutott, milyen más lenne, ha élne még a bátyám. A szívemet szomorúság szorította össze.

Fél napja már, hogy Toryg elveszett. Azóta az ember csapatoknak a nyomát sem látta és már kezdte azt hinni, hogy nem is keresik. Délután találkozott élete első sötét elfjével, de szégyen szemre nem mert neki menni. Sajnos még nem volt alkalma harcolni velük, de ezt nem csak így egyedül akarta elkezdeni.
Magányosan bandukolt a fák között és próbált valamilyen nyomra találni, hogy az őrjárata merre mehetett, de szerencsétlenségére még mindig nem tudta kideríteni. Nagy nehezen felmászott egy fára, hátha magasabbról többet lát, de nem járt sikerrel. Ekkor úgy döntött, lepihen egy picit, hátha erre fognak járni. Szerencsétlenségére azonban elszunyókált és ráesteledett. Amikor felriadt, leesett az ágról, amin eddig ült, majd káromkodott egy hatalmasat. Dörmögve tápászkodott fel a földről, majd nem is olyan távolról észre vett egy fényforrást. Azonnal kézhez vette fegyvereit és rohamra indult.
Pár percébe tellett, mire elérte a "tábort". Hatalmas lendületének köszönhetően sikeresen átugrott egy bokrot, majd a tűz fénykörén belül megállt, hogy megnézze kivel van dolga. Egy újabb hegyes fülű volt az, de ennek bőre nem volt sötét.
- Hát te meg kija rossz nyavalya vagyol? - kérdezte, majd sercintett egyet a tűzbe. - És mit keresel itten? Mámma mán tanálkoztam egy hozzád hasonló szerzettel, de az fekete bűrű vót... szal mán mongyad meg, hogy mit akarózol itten, mert a fejszém és a buzogányim össze aprít! - mondta dühösen, bár még leginkább csak fenyegetőzött, nem készült támadásra.

Tovább merengve a tűznél arra is gondoltam, hogy bizony anyám és apám is mennyire szomorúak lesznek, ha nem térnék vissza, hiszen nincs több gyermekük és, ha ráadásul még az én testem sem kerülne elő, abba belerokkannának.
Ettől kicsit elbizonytalanodtam, hogy nem-e kéne mégis csak előtte hazalátogatni legalább egy búcsú erejéig, de tudtam, hogy apám nem helyeselné a döntésemet és ha megtagadja a jóváhagyását, akkor eleve rossz esélyekkel indulhatok ismét útnak……mert persze akkor is elindulnék, de ezt nem szeretném megkockáztatni.
Majd időnként megpróbálok üzenni, ahonnan tudok. Ha sikerül fejleszteni a képességeimet, talán valamelyik állatot is rátudom venni a hírvivő szerepre.
Ekkor riasztottak a védelmi vonalba eső növények, melyeket arra kértem értesítsenek, ha valaki közeleg, csak épp arra nem számoltam, hogy az a valami vagy valaki egy felbőszült vadkan sebességével ront rám, alig megállva, hogy ne tarolja le a tábortüzemet.
Azért annyi időm szerencsére volt, hogy tudjam merről jön és mire a tisztás szélén felbukkant, már a felhúzott íjammal együtt nézhetett velem farkas szemet.
Alacsony volt és széles, ráadásul olyan furán beszélt, hogy igen csak hegyeznem kellett amúgy is éles fülemet, hogy legalább egy részét kivegyem a szavainak.
- Mi az, hogy mit keresek itt? – kérdeztem vissza a számonkérésétől mogorván. – Tudtommal ez egy szabad erdő és háborúság sincs……egyelőre.
Azonban azonnal sokkal éberebb és kíváncsibb lettem, mikor hasonló, de fekete bőrű szerzetet kezdett emlegetni.
- Te találkoztál egy sötét elffel? Mikor? Hol? merre ment? Esetleg megölted? – csillantak fel a szemeim, hiszen nem kerülte el a figyelmem dühös tekintete a törp uraságnak és a fegyvereinek készenlétben tartása sem. – Mondjuk annak azért nem örülnék túlságosan, azt saját kezemmel szeretném megejteni. – tettem hozzá vágyakozva. – Én nem vagyok az ő fajtája, erdei tünde vagyok, a nevem Viridiel, Turion fia. – biccentettem felé, de az íjam nem moccant, csak ha látom, hogy ő is leteszi a sajátjait. – Tudtommal nem vagyunk ellenségek törp uram és, ha nincsenek rossz szándékaid, szívesen megosztom veled a tüzemet és szerény vacsorámat éjszakára, aztán mesélhetnél erről a fekete bőrű idegenről.

Miután előbukkant a bokrok közül, egy felhúzott íjjal találta szemben magát, de ez nem zavarta túlzottan a törpöt. Kérdésére nem kapott azonnal feleletet. Előbb kapott válaszul egy kérdést, majd egy tipikus "semmi közöd hozzá"-t. Ez nagyon nem tetszett Toryg-nak és már épp arra készült, hogy egy picit ráijeszt az elfre, amikor annak megeredt a nyelve.
- Biza, még mámma tanálkoztam véle. Nem bántottam... Aztat hablatyóta hogy valami követ vagy mi. Tárgyani indula az emberekkel, de én elzavarám. Szerencséjére nem ütközénk meg, különben már rég hulla vón.
A törp kicsit lódított a harcot illetően, de az előtte álló úgysem tudhatja milyenek a képességei. Amikor Viridiel bemutatkozott, egyszerűen csak bólintott egyet. Viszont amikor meghallotta a vacsora szót, azonnal megélénkült.
- Kaja?! - kérdezte. - Há mér nem ezzel kezdéd? - mondta, majd eltette a fegyvereit és már csatlakozott is a tűz mellé.
- Valóban nem vagyunk ellenfeli egymásnak, szóval elmondom neked a dógot. - kezdte. - Egy ember csapattal vótam ide ki, amikor leszakadám tőlük, majd peniglen eltévedém. Miközben keresém a többieket, beléfutám ebbe a nyamvadtba. Bokán Harap vagy mi vót a neve azt hiszém. Pár szót váltám véli, oszt akkor mondá hogy valami falut keres, akiknek van valamilyen izéje, amit szeretne megszerezni. Aszondá hogy ha nem adák oda szép szóva, akkó majd elveszi vérrel. Még egy papírost is mutata, de én elküldtem, ne roncsa itten a levegőt. Oszt akkor felüle a lovára és elmasíroza. - fejezte be ezzel a történetet. - Nah, hol az a kaja?

Már futólag persze találkoztam törpékkel, de nagyon beszélgetésbe még nem elegyedtem velük, általában átadtam, amivel meg voltam bízva, aztán már mentem is. Nem szívesen időzöm a föld alatt, ha nem muszáj. Ezért is volt meglepő egyiküket itt látni, egyrészt messze a hegyekbe vájt otthonaiknál, másrészt az erdőben bolyogva egyedül.
Nyers és goromba kinézete és szavai ellenére, végül is válaszolni kezd a hirtelenjében rázúdított kérdésekre, bár szinte biztos voltam benne, hogy ennek semmi köze a rászegezett íjhoz, mert a szemében egy szemernyi félelmet nem láttam.
Ha úgy hozta volna a sors simán nekem rohant volna szerintem, nem törődve azzal, hogy mire a közelembe ér, akár tűpárnát csinálhatok belőle.
- Szóval neked is előadta, hogy követségben jár. – bólintottam keserűen. – Ezzel ámít el mindenkit. Szerencséd volt, hogy csak futólag akadtál össze vele, különben lehet, hogy már erőtlenül vagy akár holtan hevernél valahol, ha a bizalmadba fogadod, vagy akár csak egy napot eltöltesz vele.
Furcsa szavaira komoran elmosolyodom, hiszen bár tényleg nem tudom, ez a törp mire képes, azt viszont igen, hogy a sötét elf mire. Nagyon tapasztalt harcos és mágus, akit valószínűleg csak a meglepetés győzhet le.
Viszont az a szóbeszéd, hogy a törpének a megnyeréséhez a gyomrán át vezet az út, nagyon is igaznak bizonyul, mert azon nyomban leereszti a fegyvereit és vidáman a tűzhöz telepszik, ahogy kiejtem a számon az étel szót.
Én is leteszem az íjat és magam alá húzott lábakkal visszaülök előbbi helyemre, majd belekotrok a zsákomba. Némi keresgélés után két illatos levélbe csomagolt kis batyut húzok elő, melyben egy nyűl szárított húsa és mellette ehető bogyók és gyümölcsök vannak, majd egy fél pillanatnyi habozás után, mindkettőt átnyújtom neki. Ezek az utolsó tartalékaim, holnap vadásznom kell, ha nem akarok éhezni.
- Váljék vérre és növekedjen tőle az erőd, törp uram. – nyújtom felé hagyományos kívánsággal, de nevén nevezni nem tudom, mert a nevét még nem mondta.
Aztán a fülem hegyezve hallgatom a beszámolóját, amit néha nem nagyon tudok értelmezni, de azért a nagyját felfogom. A kifordított névre azonban nem tudok megállni egy vigyort és azt hiszem el is raktározom magamban, hogy ha találkozom vele, megemlítsem ellenségemnek is mielőtt bevégzem bűnös életét.
- Bokán Harap? Nem inkább Boko Haram? – javítottam azért ki, hogy ne maradjon tévedésben. – De köszönöm az információkat, már látom, hogy tovább folytatja kisded játékait és megtévesztéseit. Remélem időben utolérem majd, mielőtt nagyobb kárt csinál vagy tovább gyilkol. merre ment, meg tudod mutatni? Én meg cserébe lehet, meg tudom keresni neked az elveszett csapatodat. – ajánlok fel neki a tisztességes üzletet.

Toryg eléggé mérgesen nézett az elfre, amikor az lebecsmérlően beszél a képességeit illetően. Azonban nem csinált semmilyen őrültséget, szimplán csak morgott egyet, majd oldalra köpött. Ezt követően figyelte, ahogy a hegyes fülű leült, majd ő is csatlakozott hozzá. Egyszer a hasa is korgott egyet, de amikor megkapta az ételt, elégedetten vette át azokat. Az elf szavaira csak nézett egyet, majd biccentett.
- Ahogy mondád! - válaszolt, bár nem igazán értette, hogy a másik miről hablatyolt.
Ezután nekifogott az ételnek. Nem panaszkodott, elvégre evett már rosszabbat is. Majd újra szóba került a sötét elf, akivel korábban találkozott.
- Dede, Boko Haram vót a neve, aszonta legalábbis. - válaszolt. - Ha űköt nem is, de legalább a nyomait megkereshetéd. Utána majd én megtanálom űköt! - mondta. - Oszt tényleg olyan kemény fábú faragát ezt a sötét elfet? - érdeklődött. - Eccer szívesen belemártanám a fejszém...

Mi, erdei népek, nem sajnáljuk más vándoroktól az ételünket, még ha az épp az utolsó is, amit felajánlhatunk. A szégyen az lenne, ha nem tudtam volna megkínálni. Így aztán békésen és jólesően nézem, ahogy az átnyújtott elemózsia gyorsan tűnik el az éhes gyomorban.
Nem veszi zokon a név kijavítását, sőt, mintha eleve ezt mondta volna, csak én értettem volna félre, de még ez sincs kizárva, hiszen számomra elég kemény tájszólással beszéli a közös nyelvet, de a lényeg, hogy nagyjából megértem és így kölcsönösen segíthetünk egymásnak, hogy utunkat megelégedéssel folytathassuk mindketten.
- Rendben, meg fogjuk találni bajtársaid nyomait, ebben biztos lehetsz. Az erdő és a növények segíteni fognak nekem. – intettem körbe.
Sejtettem, hogy talán úgy érzi nem vetne rá túl jó fényt a társai előtt, ha más kísérné hozzájuk, ezért ez a megoldás megfelelőbbnek tűnt.
- Sima a nyelve, mint a kígyónak és lelkiismeret nélkül kihasználja a mások jóindulatát. Követnek adja ki magát, még papírt is mutogat róla és még az sem kizárt, hogy ez igaz is, de közben akivel csak összefut, megbánja. Erős mágus és majdnem sikerült lépre csalnia, vagy is – futja el a szégyen pírja az arcom, - tulajdonképpen sikerül neki és, ha nem jön arra egy gyógyító oawa, már halott lennék. Nem tudom mi a célja ezen a vidéken, de valami aljasság, abban biztos vagyok. Nem érezted gyengébbnek magad, mikor beszéltél vele? Ez az egyik varázslata, elszívja az erődet szinte észrevétlenül. – néztem rá kérdőn.

Toryg vígan falatozott, miközben az elf beszélt hozzá. Amikor az körbe intett, értetlenül nézett szét, nem értette, hogy a hegyes fülű éppen mit szeretne tőle. A törp egyre lassabban evett, annyira koncentrált új "társa" szavaira. Kérdésére viszont nem válaszolt azonnal. Alaposan elgondolkozott a dolgokon. Majd lassan bólogatni kezdet.
- Hát, asztat nem érizém, de miután meglépe, kivert a víz és elkapa az álmosság. Asszem ezér is aluttam el olyan könnyen... - mondta.
Ezután lenyelte a kapott étel maradékát, majd cuppogva elnyalogatta az ujjait, mintha fejedelmi vacsorát kapott volna.
- Osztán mán mikor segícc megtanálni azokat a kutyafajzatokat akik itten hagyának engem? - érdeklődött. - Jó vón vissza menni hozzájuk oszt jól elverni űköt. Értem én a viccet, de ez mán több a soknál!

Egyáltalán nem lepett meg, mikor a szavaim hallatán Toryg elmesélte, hogy bizony ő is elerőtlenedett, miután összefutott a sötét elffel. Azonban úgy néz ki nagy szerencséje volt, hogy a férfi siethetett és csak aránylag kevés életerőt lopott tőle, nem szipolyozta ki teljesen.
- Bizony ez valószínűleg az ő hatása volt, nem harcol tisztességesen szemtől-szembe, hanem aljas módon észrevétlenül teríti le áldozatát. – bólogattam , megerősítve feltételezését.
Bár nem volt valami sok és nem ia a legízletesebb vacsora, amit kínálhattam neki, azért úgy látszik mégis ízlett neki.
Mikor megtöltötte a hasát, máris az kezdte azonban érdekelni, hogy miként találhatja meg a csapatét, de úgy gondolom, hogy nem lesz ez majd valami túl baráti találkozás. Egy törpe elég haragtartó tud lenni, legalábbis, míg orrba nem ver valakit.
- Ebben a sötétben nem igen lehet nyomokat keresni, hiszen könnyen elveszthetjük, vagy összebolondíthatjuk a nyomokat. Így azt mondom, aludjunk egyet, aztán, ha megpirkad, akkor megkeressük őket. – ajánlom fel neki, mert lehet reggelre kissé lehiggad.
Ha nem ellenkezik, pár perc múlva már a köpenyembe burkolózva igyekszem álomba merülni, de a védőkört fenntartom, tudván, hogy a természet nem fog cserben hagyni.
Fáradt vagyok, ezért mély álomba merülök, talán ez az oka, amiért kicsit későn eszmélek az idegen jelenlétre. Azonnal éber leszek, érzékelem, hogy öten vannak és körbe vettek minket, úgy közelednek és ez nem barátságos gesztusnak tűnik.
- Toryg! Ébredj! – szólítom meg halkan a törpét, ha eddig nem ébredt fel. – Társaságunk lesz!
Óvatosan magamhoz húztam az íjam, aztán az első ember feje mellé állítottam egy nyílvesszőt, amikor karddal a kezében kibukkant a fák takarásából. Nem piknikezni jöttek! A másik négynél is volt fegyver: buzogány, fejsze, kard, tőr, változatosan, ahogy a banda is az volt. Akadt két ork, két ember és még egy oawa is!
Az ember , aki mellett a nyilam becsapódott, megtorpant, aztán rossz fogait felvillantva körbe intett.
- Jobb, ha leteszitek a fegyvert, akkor csak a holmitokat visszük el, az életetek megtarthatjátok.

A mogorva törp már nagyon várta, hogy végre "haza" térhessen, de az elf mentegetőzni ked. Toryg-ban feléled a gyanú, hogy valami turpisságról lehet szó, de ha már kapott vacsorát, még megbízik egy picit a hegyes fülűben.
- Jó, hát aluggyunk! - egyezett bele a dologba, majd máris lefeküdt a tábortűz mellé.
Hozzá szokott már az ilyen élethez, ezért fegyvereit maga mellett helyezte el, ha esetleg szükség van rájuk, minél hamarabb használhassa azokat. A kis lefekvési rítusát követően éber álomra hajtotta a fejét.
Majd hirtelen arra ébredt, hogy valaki közeleg. Kezeit ösztönösen a fegyvereire, a csatabárdra és buzogányra helyezte és feszülten hallgatózott. Nem tudta hányan lehetnek, meg hogy mifélék, de azt tudta, ha harcra kerül a sor, akkor vér fogja áztatni a talajt. De nem az övé! Pár pillanat múlva Viridiel is jelzi, hogy közelednek, így most már kezdte kényelmetlenül érezni magát. Mindig is utált várni, az idegei már pattanásig feszültek.
Szerencséjére nem kellett már sokáig várnia. Hamarosan pendült egyet az íj húr, a nyílvessző pedig az egyik fa törzsében koppant. Ekkor ugrott talpra, fegyverekkel a kezében. Öten voltak csupán, ami a törp számára még egyedül is kedvező lett volna, az elffel viszont tökéletes. Az egyik ember szólalt meg végül. Annyit akartak csupán, hogy tegyék le a fegyvert és adják át a holmijukat. Toryg bólintott egyet, majd kiköpött oldalra.
- Jó van, megkapjátok amit kétek! - mondta. - Így jó lészen? - kérdezte.
Ezt követően teljes erejéből belevágta csatabárdját az imént megszólaló fickóba. A dobása annyira jól sikerült, hogy a fegyver nem csupán hátra lökte az embert, hanem keresztül is ütötte és a fához szegezte. Ezután vicsorogva köpött a többi suhanc elé.
- Na kinek kő a buzogányim? - dörmögte.

Tudom, hogy Toryg ébren van, mert hallom kissé megváltozott szuszogásán, így azt is tudom, hogy most már ő is felkészülten figyel, mit akarnak kéretlen éjszakai látogatóink, akik azzal, hogy körbevettek minket, nem épp a jószándékukat juttatták kifejezésre.
A figyelmeztetésnek szánt nyílvessző, melyet az ember felé engedek meg, nem rettenti őket vissza, csak kissé torpannak meg, hogy rájönnek, észrevettük őket és nem álmunkban mészárolhatnak le minket.
Erre már a törp társam is úgy pattant fel, mintha rugók löknék fel és máris ott állt harcra készen és nézett nem épp kedvesen vendégeinkre, főleg akkor, miután rablók, mert hát azok voltak, szándékaikat nem is rejtették véka alá.
Nálam megfeszített íj volt és bár nem tartom magam lassúnak, még engem is meglepett Toryg gyorsasága és habozás nélküli cselekedet, amivel rögtön eggyel kevesebb támadóval néztünk farka szemet, ráadásul rögtön a kígyó fejét csapta le.
A zsiványok kicsit megzavarodtak, vezetőjük hirtelen elhalálozása miatt, de aztán felfogták, hogy még mindig létszámfölényben vannak, így ordítozva megindultak.
Én azonnal azt a másik embert vettem célba, akinél szintén íjat láttam, de mire pár lépést tehettek, már nem csak az volt halott, hanem az egyik ork is. Ezután már túl közel voltak, így kénytelen voltam előrántani a kardom és közelharcba bocsátkozni a másik varacskossal, az oawa úgy is a törpöt vette célba, nála kard és buzogány is volt és mivel valami macskaféle volt, gyors volt, mint a villám.
Az én ellenfelemnél fejsze volt, és első csapásától elzsibbad a karom, így kénytelen voltam hátrálni, aztán cselezve egy oldalvágást szimulálva, gyors szúrással próbálkozni. Félrecsapta a kardot és csak végigszántottam az oldalán. Így újra hátrálnom kellett.

A törp utálta, ha a holmijához piszkáltak, azt viszont nagyon nem szenvedhette, ha meg akarták lopni. Ezért is végzett olyan hirtelen a fickóval. Nagyon örült, hogy a többiek ennek ellenére sem hátráltak meg, hanem rájuk vetették magukat.
- Bah, átkozott macska! - üvöltötte. - Rossz törppel kezdtél ki!
Azonnal támadásba lendült, mire a macska egy könnyed mozdulattal elkerülte és már mögötte is termett. Toryg azonban nem most kezdte el az ipart! Harcolt ő már rengeteg ellenféllel, főleg amikor újabb tárnákat tártak fel oda haza. Miután az oawa kicselezte őt, egyszerűen csak előrevetődött, majd egy tigrisbukfenccel elhárított egy vízszintes vágást. Ezután megragadta a fejszéjét és kitépte azt a fából, ugyanis az előbb éppen oda érkezett. Azonban nem csak fegyver jött, hanem vele együtt a halott is.
- Ezt kapd el! - dörmögte, majd a csatabárdjának segítségével a testet az oawa felé lökte.
A törp pont erre számított. Amíg a macska a hullával volt elfoglalva, addig ő vissza szökkent és egy hatalmas csapást indított el. Az oawa mindkét fegyverét a csatabárd irányába nyomta, így képes volt részben kivédeni a romboló erejű támadást. Ugyanis a fejsze még így is belemart a macskába. Ekkor már lendült is a buzogány, de a megtermett szőrgombolyag elugrott előle. A macska éppen egy fának vetette a hátát, ráadásul egyik oldalt még bokrok is voltak, így jócskán csökkent a mozgás tere. A törp hatalmasat sercintett az oawa irányába, majd újra eldobta a csatabárdot. A fejsze ezúttal is hatalmas erővel lendült, hogy életet ontson, azonban a macska leguggolt és buzogányával felfelé lökte. Majd már jött is Toryg, hatalmas testével a bundás testnek csapódott, amire egy furcsa, macskanyávogásszerű sikoltás volt a válasz. Ezután a törp mellkason rúgta az immár térdelő banditát. Látszott hogy az oawa számára itt a vég. Toryg két kézre fogta buzogányát, majd hatalmasat bődült és lecsapott ellenfele fejére. A macska álla hamar megadta magát, reccsent egy nagyot, majd kiszakadt a helyéről és eltűnt az erdő bokrai között. A törp még egy utolsót rúgott az élettelen testbe, hogy az végkép elterüljön, majd a társa után nézett, miközben fejszéjét újra magához vette. Felkészült arra, hogy esetleg segítsen társán.

Nem gondoltam, hogy könnyű menet lesz az öt haramiával, hiszen azt sem ismerem, hogy Toryg mire képes, mennyire számíthatok rá, de az első megmozdulása igen meggyőző volt, így miután megtettem, amit íjjal meg lehetett tenni és már csak mindegyikünkre egy-egy bandita jutott.
Azonban nagyon úgy nézett ki, hogy az első látszat ellenére, nem valami zöldfülű parasztokkal hozott össze minket a balszerencse, mert a vezetőjük hamari halála után, nem szaladtak szét, hanem tovább támadtak, aztán meg a közelharc során az is nyilvánvalóvá vált, hogy nem lesz könnyű dolgom.
Ezért nem igazán tudtam figyelni, hogy törp uraság ebben is megállja-e a helyét, kénytelen volt ha igen, ha nem magára utalva harcolni. De reménykedtem, hogy állja a sarat és nem kapok a hátamba még egy macskát is, miközben az orkkal csatázom.
A fejsze és a kard, nem nagyon voltak egy súlycsoportban, attól féltem, hogy egy erősebb csapásnál elpattan a pengém és a fegyver meg sem áll a nyakamig, de már két csapást átvészeltem, igaz a kezem a vállamig elzsibbadt. Nem volt semmi az ork ereje.
Én viszont fürgébb voltam és ezt már egy véres seb mutatta az ellenfelem oldalán. Az újabb ütése elől félreugrottam és a lába felé suhintottam. Ő nem volt gyors, így újabb sebet szerzett és hátrafelé lépve elesett. megpróbált elgurulni, de nem tudott, azonban a nyakára irányuló szúrásomat még sikerült elsodornia. Újabb fogást váltottam.
Mindeközben a hátam mögött Toryg, ha nem is könnyedén, de végzett a macskával, akit utolsó csapása után, már az anyja sem ismert volna meg, de ekkor a sűrűből kitört egy tigris és egyenesen a munkáját elégedetten szemlélő törpére vetette magát, hatalmas ugrással próbálva maga alá gyűrni és méretes állkapcsával megszabadítani a fejétől. Minden valószínűség szerint a banda valamelyik tagjának kis kedvence lehetett. Vajon a mokány kisember megbirkózik a feladattal?

Én hallottam a fura zajokat és valami sárgás villanást is érzékeltem a szemem sarkából, a hangról már nem is beszélve, ezért az orknak sikerült is kihasználni a helyzetet és még fekve meglendíteni a fejszéjét, szerencsémre még időben arrébb ugrottam, különben fél lábam oda lett volna. Éreztem a veszélyt és ez gyorsabbá tette, mire észbe kapott már a fejénél voltam és kardom hegye a szemén keresztül szögezte a földhöz.
Lihegve néztem körbe, hogy mi volt az, amit hallottam és nagyon nem élveztem a látványt. Ha Toryg bajban volt, azonnal felkaptam az íjam és nyilat eresztettem a dögbe.

Toryg elégedetten köpte le az ellenfelének maradványait, majd fordult volna, hogy segítsen az elfnek, de ekkor valami zajt hallott. Azonnal a bokrok irányába fordult, így még időben vette észre a tigrist, ami rárontott. Szerencsétlenségére túl sok ideje nem volt védekezni, így az állat maga alá gyűrte. A törp szíve azonban még így is a helyén volt és meg tudta ragadni a nagymacska pofáját, hogy az ne tudja megharapni.
- Ej cica, de morcos vagyol! - üvöltötte dühödten. - Lám, megküzdesz, hogy csizma légy. Há legyen akkó!
A tigris veszett vadként próbált végezni a földön fekvő törppel, aki úgy szorongatta a fejét, mintha hozzá tapadt volna. A vadállat ekkor a mancsaival csapott le, először felszántva Toryg arcát, majd a bal vállát. A vér látványától és a fájdalomtól viszont sokkal jobban megőrült a Halálosztó. Üvöltött egyet, majd egy hatalmasat sercintett az állat képébe. Ezután fogást váltott a koponyán és a hóna alá fogta azt. Ezt követően valahogy térdre, majd talpra állt. A nagymacska azonnal kapálózni kezdett, de komolyabb kárt már nem tudott tenni Zordpofában. A törp ekkor meglátta a társát, majd elégedetten elvigyorodott.
- Ide lőjjé! - kiáltotta, majd rántott egyet az állaton, mire az pont úgy fordult, hogy az oldalát mutassa az elf felé.
- Nyírd ki és megosztozunk a bűrin! - kiáltott újfent és próbálta még mindig fogva tartani az állatot, aki már kevésbé kapálózott.

Hálát adtam Természet Anyának, hogy még csak egy karcolást sem szereztem a harcban, mert nem sokon múlt, hogy nem feküdtem én is itt félbevágva és ezt egyrészt a törpének is köszönhettem, aki láthatóan megállta a helyét, hiszen senki nem támadt hátba.
Addig, míg le nem gyűrtem és meg nem öltem a rám támadó orkot, csak meg-megütötte a fülem a hátam mögött zajló küzdelem zaja, de meg kell vallanom a látványra, ami a szemembe tűnt, amikor megfordultam, hogy megnézzem kell-e még segítség, egyáltalán nem számítottam.
Egy szép nagy tigris szorította a földhöz a mokány kis törpöt. Az íjamat ugyan felkaptam és nyilam feléjük irányult, de úgy össze voltak gabalyodva, hogy még annak ellenére sem mertem elereszteni a lövést, hogy tudtam nem igen szoktam célt téveszteni.
Azonban úgy nézett ki, hogy még egy ilyen vadállat sem tud kifogni Toryg hatalmas elszántságán és pár pillanat múlva, már a tigris volt csapdában, legalábbis a feje, bár mindent megtett a szabadulásért és valószínűleg még a kis ember ereje sem tudta volna sokáig megtartani.
Mikor verejtékes képén megláttam a vigyort, majdnem megcsóváltam a fejem, de a szavai után nem volt idő a habozásra, azonnal elengedtem a nyílvesszőt, aztán szinte pillanatok alatt a másodikat és a harmadikat is, az állat felém fordított, védtelen oldalába.
Minden lövésem célba ért és a tigris először megremegett, majd egy utolsó hördüléssel a törpére zuhant, de már élettelenül.
- Jól vagy? – léptem oda a társamhoz és igyekeztem segíteni legurítani magáról a holtában még nehezebbé váló jószágot. – Azt hittem tigris vacsora leszel, barátom. – nyújtottam felé a kezem, hogy segítsek neki felállni. – A bőre meg a tiéd lehet, ha nagyon akarod, az én népem csak végszükség esetén öl állatot és nem használjuk fel a részeiket sem. – rázom meg a fejem, miközben magamban elsuttogok egy halk fohászt a nemes vad lelkéért. – Ezeket is el kéne azért temetni. – intek a haramiákra.
Nem szívesen hagynám itt őket temetetlenül, amúgy sem lenne jó, ha valaki megtalálná őket.

Toryg őrült vadként rángatta a nagymacskát, bár néha karjai már megremegtek az erőlködéstől. Azonban társa nem volt rest és azonnal teletűzdelte az állatot a nyílvesszőivel. A törp ekkor ledobta a tetemet a földre, majd belerúgott egyet. A kérdésre szívott egy nagyot az orrán,
- Naná! - szólalt meg. - Egy ilyen dög nem bíra el enmagammal. Több kell néki, hogy megzabájjon.
Miközben beszélt, felvette a fegyvereit a földről. Ezután a halottakra nézett, majd megcsóválta a fejét.
- Nem fogok kézzel sírt ásni. - szólalt meg. - Ha elszeretnéd temetni űköt, akkor hajrá, de nem fogám a fődet túrni! - ezt követően egy határozott mozdulattal lecsapta a tigris fejét, majd nekiállt hogy valamilyen díszt készítsen belőle.
Ha Viridiel megpróbálja eltemetni a halottakat, akkor abba hagyja a munkálatokat és újfent megszólal:
- Akkor már inkább gyűccsünk fát oszt égessük el mind. - dörmögte.

Örömmel láttam, hogy a törp felderítőt kemény fából faragták, de hát ez már az előbb is nyilvánvaló volt, mikor megállta a helyét a harcban, de amit a tigrissel művelt, az őszintén lenyűgözött.
Megtartani akár egy percig is egy szabadulni vágyó vadállatot, nem kis erőt követel és Toryg nem egy percig tartotta meg, míg nekem lehetőségem volt pár tiszta lövésre, ami már egy gyereknek sem okozott volna gondot.
Megkönnyebbülten elmosolyodtam, ahogy meghallottam a szavait, hiszen mit is várhattam volna egy „igazi”, vérbeli törpétől!
- Igazad van! Biztos vagyok benne, hogy még egyedül is megakadtál volna a torkán!
A halottak eltemetésében viszont nem óhajtott részt venni, én meg nem szívesen hagytam volna magunk után egy halom temetetlen halottat. Nem vagyok babonás, de jobb, ha nem bolygatjuk a szükséges mértéken túl a természet rendjét.
Azonban azt is el kell ismerni, hogy igaza van, maximum a kardunkkal, vagy a tőrünkkel tudtunk volna gödröt ásni, az meg nem lett volna egyszerű, ráadásul a fegyvereket is tönkre teszi.
- Nem rossz ötlet! – bólintok a felvetésére, megállapítva, hogy azért fura beszéde ellenére, nem ejtették a fejére alacsony növésű barátunkat. – Akkor nosza! Nem szeretnék tovább itt időzni a kelleténél. Talán vannak még társaik és velük már nem lennénk ilyen szerencsések.
Ha megvoltunk az égetéssel, összeszedem a kevés holmimat, magamra aggatom a felszerelésemet és, ha Toryg is készen áll az útra, elindulok az erdőbe, hiszen közben már világos lett.
- Tegnap láttam erre nyomokat. – mondom neki, aztán kiterjesztem érzékelésemet és a növényektől, fáktól kérek segítséget. – Arra……..elég messze járnak, de ha kilépsz, délutánra beérheted őket, csak ne térj le az ösvényről. – mutatok egy kanyargós, de láthatóan gyakran használt kis erdei útra. – Sajnos azonban el kell elbúcsúzom tőled törp uram, mert nekem nem arra vezet az utam. – nyújtom felé a kezem. – Utadat kísérje szerencse, barátom.


//Köszönöm a játékot, nagyon jól sikerült egymás mellett helytállnunk és remélem még összefutunk párszor. //

Toryg elmosolyodik a társa szavain. Valóban a torkán akadt volna a csupa izom törpe. Amikor az elf belemegy a máglyába, segít neki fát gyűjteni. Az esetleges ölni való hallatán felcsillan ugyan a szeme, de nem kezd el újabb csavargókat keresni, megmarad a fánál. Ezután szimplán rádobálta a halottakat a máglyarakásra, hogy utána meggyújthassák. Miután az égetés meg volt, alaposan elrendezte a hamut, nehogy az újra lángra kapjon.
Végül eljött a búcsú ideje. Egy bólintással nyugtázta az útba igazítást, majd abba az irányba nézett. Pár pillanatig bámészkodott, majd vissza nézett az éppen induló elfre, aki a kezét nyújtotta felé.
- Viszont! - rázta meg Viridiel kezét. - Ha megtalálád azt az átkozottat, a nevemben is szorongassad meg a nyakát! Reménylem, össze futánk még valamikor! Viszlát... barátim! - tette végül hozzá, majd egy rohamozó vaddisznóként elindult a társai után.

//Én is köszönöm a játékot. Remélem legközelebb végzünk néhány sötét elffel is //