A nagy Ferula folyam ideális pihenőhely. Ahogyan azt Atharral megbeszéltük, néhány napra távol tartom magam szokásos teendőimtől és lazítok keveset, miközben temérdek időm adódik a gondolkodásra. Elmélkednem kell, nem is egy dologról. Rá kell jönnöm, mire lennék képes népem érdekében. Képes lennék szörnyeteggé válni? Képes lennék eldobni mindent, ami engem jelent, még ha csak néhány percre is? Ha parancsnok akarok maradni, képesnek kell lennem rá. Fel kell áldoznom lelkem, apró darabkánként, a többiek érdekében. Nem csak nekem, hanem mindenkinek, aki ezt választja, én pedig ezt választottam. Nem most, hanem jóval régebben. Évtizedekkel ezelőtt, mikor elhatározásom rendíthetetlen vitt előre. Egyetlen célért képes voltam mindenre. A cél pedig az, hogy mások ne járjanak úgy, mint ahogyan egykoron én. Jobban mondva, más népem béli ne járjon úgy. Valami azonban megváltozott. Hogy mikor, hol és miért, arról fogalmam sincs. Mintha elvesztettem volna azt a célt. Mintha már csak a puszta szavak maradtak volna belőle, semmi több.
Ezzel valamennyire haladtam, azzal azonban, hogy mi legyen Atharral és velem, egyáltalán nem. Valahányszor rá gondolok, hangosabban kezd dobolni szívem, jelezve hiányát. Tekintetem hiányolja ragyogó pillantását, hiányolom erős támaszom. Most azonban nem lehet itt. Ezért is jöttem el. Távolabb erdőnktől, hogy még csak véletlen se lehessen az, hogy találkozunk. Most nem tudok tőle segítséget kérni és ő sem tud segíteni, még akkor sem, ha akarnám. Így van ez jól. Még néhány nap és úgyis láthatom, remélhetőleg hosszú éveken át.
Zöld ruhámat elrejtem sötét köpenyem alá, fegyvereimmel együtt. Csuklyám fejemen pihen, miközben a pislákoló tűz mellett ücsörgök. A lángokat fürkészem szemeimmel. Egyik kezemmel hátam mögött támaszkodom, miközben másikkal az épp falatozott almát fogom. Ujjaim közt forgatom, ügyelve, hogy ne nyúljak oda, hova már haraptam. Egész megnyugtató így hallgatni a természet hangjait. A növények játékát a felettük elsuhanó széllel, az állatok neszét, a folyó moraját, miközben egy-egy kiugró, majd újra alámerülő hal csobbanása megtöri a lágy összhangot. Sötétedni kezd. Az ég lassan narancsos-rózsaszínes árnyalatot ölt, miközben a nap egyre csak lejjebb ereszkedik.

Az idő gyorsan telik. Egy elf életével mérve nem, de ha csak azt veszem figyelembe, hogy mily gyorsan tűnik el a nap az égről, akkor igenis hamar megtörténik mindez. Szinte észre sem vettem, mi volt a napnyugta kezdete és a sötét között. Csak meredtem üresen a tűzre, igyekezve kiüríteni elmém, hogy utána csak azzal kelljen foglalkoznom, amivel éppen akarok. Hogy könnyebb legyen átgondolni helyzetemet. Idővel még egy állat elméjébe is próbáltam belopódzni. Nem egyszer, nem kétszer, de mind hiábavaló. Jóval több gyakorlásra lenne szükségem ahhoz, hogy megtaláljam lelkükhöz az utat. Ahhoz, hogy a bennük rejlő labirintus egyenes úttá váljon előttem, túl keveset tudok. Nem vitás, tényleg kijöttem a gyakorlatból. Az erdőben többnyire csak a növényekre hagyatkozunk. Arra, amit már tudunk, nem pedig azzal foglalkozunk, hogy új tudást szerezzünk. Pedig szükségünk lenne rá, nem is kicsit. A másik elfnép erejével csak most ismerkedünk. Fizikailag felettünk állnak, így nekünk legalább elmében kellene erősebbnek lennünk. Túlságosan sok az ismeretlen, mi a róluk szóló történeteket és ismereteket tartalmazza. Ha engem kérdeznének, azt mondanám, nem tudunk semmit. Az egy dolog, hogy legutóbb megúsztuk, pusztán annyival, amennyivel, de mi lesz később? Mi lesz, ha már nem lesz elég megnyugtatásukra néhány szó, hogy aztán egy felsőbbrendű paranccsal meglepve őket végezzünk velük? Mégis meddig kell még elmennünk? Ha azt mondanám, képes lennék szörnnyé válni, akkor sem tudnám, hogy mire vállalkozom. Akkor sem tudom, hogy a legvégén mi lesz belőlem.
Idegen léptekre leszek figyelmes, valamint egy ló hangjára. Feléjük fordítom csuklyás fejem, hogy alaposan megfigyelhessem a holdfényben fürdőző lényeket. Hirtelen végigfut rajtam a hideg. Hiába ülök a tűz mellett, fázni kezdek néhány pillanatra, míg ereimben fagy a vér. Ennek külső jelét nem mutatom, hála engem gondosan rejtegető köpenyemnek, csakhogy én tudok róla, ez pedig elég. Figyelemmel kísérem a lépteket, közben pedig kicsit mocorgok. Nem nyúlok fegyverhez, egyelőre. Nincs szükség arra, hogy ily elhamarkodottan cselekedjünk. Talán egyáltalán nem lesz szükség vérontásra.
- Tudom, hol a határ, idegen. Eszem ágában sincs átlépni azt. Egymagam kevés lennék seregnyi fajtád ellen - ismerem be a nyilvánvalót.
Azt sem tudom igazából, hogy ellene mennyit érnék, ugyanakkor ha sor kerülne rá, megpróbálnék küzdeni ellene. De mégis miért nem vetem rá már most magam? Miért nem akarok azonnal kést állítani szívébe. Ajkaim résnyire préselem, mígnem szinte már fájni kezdenek. Nem veszem le szemem az ismeretlenről. Alakját felmérem pillantásommal, ahogyan felszerelését is, melyből arra következtetek, tapasztalt harcossal van dolgom. Erről árulkodik a csatamén is, mi közelében ácsorog. Lelki szemeim előtt fel-felvillannak a nem is oly rég alaposan belé égett képek. A lassan eldőlő férfiról, ki akkor már minden bizonnyal halott asszonya mellé terül ültéből. Döbbenettől kereklő szemei minduntalan rám néznek. Oly erőtlenek, oly könnyű őket megölni... A legtöbben legalábbis ezt gondolhatnák abból, amit ott láthattunk és tapasztaltunk. Én azonban megéreztem a nőstény átokujjainak szorítását nyakamon. Láttam kardját csillanni fejem felett, készen arra, hogy lesújt rám. Láttam dühtől és méregtől lángoló tekintetét, miközben fogai közt sziszegett rám. Csak nyugalom, Ynmatiel! nyugtatom magam gondolatban.
- Ha jól tudom, földetek jóval korábban véget ér. Mit keresel hát errefelé? - kérdem, igyekezve színtelenné tenni hangom nem épp a legnagyobb sikerrel.
Némi feszültség bujkál színében, mi jó fülekkel könnyedén kihallható. De hát ki ne lenne feszült egy felfegyverzett sötét elf társaságában?

A válaszra, ha egyáltalán kapok, várnom kell. A férfi vetkőzésbe kezd, legnagyobb meglepetésemre. Nyilvánvalóvá válik számomra, hogy egyáltalán nem talál bennem fenyegetést, vagy ha mégis, esze ágában sincs kimutatni azt, vagy foglalkozni vele. Csak figyelem cselekedeteit, felmérve a testén lévő forradások sokaságát. Sosem értettem mi jó ebben. Már hallottam a sötét elfek barbár, sanyargató nevelési szokásairól, de látni is annak bizonyítékait, kicsit több, mint amit szeretnék. Feltéve, ha azok, de hát mégis mi mások lehetnének? Semmi más nem jut eszembe, vagyis mégis, de azt egészen nagy képtelenségnek tartom. Azt, hogy minden egyes sebet csatában szerezzen, hacsak nem annyira ügyetlen, aminek egyáltalán nem nézném. Épp ellenkezőleg. Határozott és magabiztos, minden egyes mozdulata. Én ülök helyemen. Míg nekem háttal tartózkodik, megigazítom tőröm, megbizonyosodva arról, hogy szükség esetén gyorsan elővehető. Csuklyámon is igazítok egyet, jobban arcomba húzva azt, de csak annyira, hogy a látásban ne akadályozzon a még eltűrtnél jobban.
Mikor végre végez és helyet foglal előttem, felvonom szemöldököm. Kis híján felmordulok, amiért még csak engedélyt sem kér ahhoz, hogy használja az általam rakott tüzet. Épphogy sikerül lenyelnem a kikívánkozó szavakat. Helyettük megeresztek egy aprócska sóhajt, úgy hallgatom a férfi szavait, gyűjtve az információkat, mik akár még hasznosak is lehetnének. Feltéve, ha nem csak ijesztgetés az egész, válaszul az enyhe, de azért észrevehető feszültségre, mely belőlem árad.
- Add át üdvözletem új királyodnak! - mondom némiképp formálisan, ezzel le is tudva az erre irányuló megjegyzést.
Ha faggatózni kezdenék, túlontúl tolakodóvá és gyanússá válnék. Óvatosnak kell lennem, még akkor is, ha jelenleg jóval kisebb fenyegetést látok benne, mint mikor teljes harci díszben állt felettem. Lábaim igazgatom kissé magam alatt. Kezdenek elgémberedni, kinyújtani azonban eszem ágában sincs őket. Akkor túlontúl sokáig tartana felkelnem ahhoz, hogy szükség esetén a kellő sebességgel tudjak reagálni.
- A ti nőitek esetében is furcsállnád, ha egyedül lenne egy közülük valahol? De hogy válaszoljak kérdésedre... Tudást. Tudást keresek. Azzal, hogy idejöttem, megismertem a tájat, a folyó hangját, az itteni állatok valamennyiét, vagy azt, hogyan jár erre a szél. Azzal, hogy találkoztam veled, megtudtam, hogy van egy a sötét elfek között, ki úgy néz ki, mint te. Láttam egy gyönyörű hátast, ki éppoly büszke lehet, mint gazdája. Amiért elindultam, megismerhetem szűknek tűnő világunk egy újabb szeletét - felelem, jóval bővebben, mint ahogy ő tette.
Nem tehetek róla, egészen beleéltem magam. Feszültségem is jóval alábbhagyott, most, hogy mesélhettem arról, amit szeretek. Egyszerűen szeretek tanulni és új dolgokat megismerni. Mostanság nem volt erre időm, így sokkal jobban áhítom az új ismereteket, mint akármikor máskor. Fejem egy pillanatra az ég felé fordítom, hogy vethessek egy pillantást a csillagokra. Védtelenebbé válok ezáltal? Igen. Vagy talán annyira mégsem, ugyanis köpenyem alatt kezeim közelebb vándorolnak egymáshoz, készen arra, hogy alkarvédőm alól előkapjam a vékony pengéjű tőrt. Néhány vöröslő tincsem előbukik. A tűz megvilágítja előbukkanó, karcsú nyakam, s állam, mikor pedig visszanézek az ismeretlenre, íriszeim zöldje árnyékoltan megmutatkozik, hála iménti mozdulatomnak, mi a csuklyát hátrébb parancsolta.
- Mesélnél nekem a sötét elfekről? Milyennek látod néped? Milyen az új királyotok? - kérdem kíváncsian.
Vajmi keveset tudunk róluk. Hiedelmek vannak ugyan, de hogy abból mi az igaz, és mi az, mi csak az ijedelmek által szőtt történetek kitalációja, nem tudni. Egyáltalán milyen lehet az a nép egy belőle származó számára? Talán nem kellene megtudnom. Talán nem kellene megismernem őket, csakhogy ha már egyszer szörnyeteggé kell válnom és ölnöm kell, tudjam meg, mégis mifélévé válok. Legyek tisztában jövőbeni önmagammal, még akkor is, ha az jóval nagyobb keserűséggel jár, mint maga a tudatlanság.

Egy pillanatra megdermedek, mikor látom, hogy ujjai a csontmarkolatra fonódnak. Várok, készen arra, ami bekövetkezhet, de nem történik semmi. Feszültségem úgy illan tova, mint ahogyan jött, amint a földbe fúródik a penge.
- Egy sötét elf mellett csak egy bolond, vagy egy másik sötét elf maradna teljesen nyugodt - jegyzem meg, apró félmosollyal.
- Rád támadni nem áll szándékomban. Csak beszélgetnék egyet, hátha jobban megismerhetem néped. Erre... - kezdek bele, csakhogy nem folytatom.
Hirtelen eszembe jut a nem is oly rég történt erdei jelenet. Nem szegtem meg szavam, az tény, így azonban a másik kettő lelkét váratlan érte a halál. Nem volt idejük felkészülni rá, bár tény, hogy a legtöbben már felkészülten indulnak útnak. Én magam is tudom, hogy bármikor meghalhatok, vagy bármikor elveszíthetek valaki mást, még akkor is, ha nem szeretnék. Mondandóját figyelmesen hallgatom végig. Nem szakítom félbe, csak olykor biccentek egyet, jelezve felé figyelmemet. Sok újat nem mond. Tudom jól, mily veszélyesek fegyvertelenül is. Mágiájuk erős, s kínok szülésére teremtetett, ellenben miénkkel. Ha csak azzal mérnénk össze erőnk, hatalmuk messze túlszárnyalná miénket. Az átkaik lelkünk és tudatunk mardossák. Olyan, mintha testünk szorongatnák, holott az egész csak képzeletünk szüleménye. Valójában nem a test sínylődik pillantásuk által, hanem lelkünk. Lelki alakom torkát szorongatták akkor is, nem testemét, miközben fuldokolva hánykódtam a földön.
Szavai mélyebb belátást engednek jellemükbe. Durvák, erőszakosak, ugyanakkor teszik, amit tenniük kell. Hűségesek az erőhöz és a hatalomhoz. Nem hátrálnak meg, nem adják meg magukat. Már már egyfajta tiszteletet kezdek érezni irányukba, utolsó mondatai azonban lelkembe marnak. Megkaptam Athanar üzenetét. Érzései kinyilatkoztatását, egyetlen szóban, mit akkor nem tudtam hova tenni. Felsejlett bennem a baj gondolata is, de jobbára csak távollétemre fogtam a dolgot. Elvégre mi baja eshetne erdőnk fái közt? Az azonban, amit hallok, megrémít. Mi van, ha valójában ez volt az oka? Mi van, ha ő az, akit elkaptak? Harc nélkül nem adná meg magát, ráadásul nagyszerű harcos, de... Kezem megremeg, ahogyan egy pillanatra egész testem is.
- Mi az a vér vadászat? - kérdem, mintha csak azzal kapcsolatban fogott volna el a remegés.
Fagyott nyugalmat erőltetek magamra. Most nem tehetek semmit, csak annyit, hogy faggatózom. Elmémmel üzenetet küldök csapatom tagjainak, kérdésekkel telve, Athanar után faggatózva. Tudni akarom a választ, minél hamarabb, az viszont, ha most csak úgy fognám magam és megindulnék visszafelé, csak rosszul sülne el. Fogaim összeszorítom hát, ahogyan ujjaimat is ökölbe zárom, hogy körmeim tenyerembe marhassanak.
- Még az elmondottak után is váratlanul érne, ha valaki feszülten ülne veled szemben? Hiszek szavadnak, s megvárom, míg embereid távoznak. Mint mondtam, beszélgetni akarok, semmi mást. Ha pedig te szavad adod sértetlenségemet illetően, hát én is így teszek. Vonatkozzon ez a lélek és a test sértetlenségére egyaránt - felelem, köpenyem azonban még mindig nem veszem le.
- Az azonban érdekelne, hogy hogyan sikerült elfognotok azt az elfet? Úgy tudtam, őket védik erdejük fái és állatai. - próbálok puhatolózni.
Ő hozta fel azt, hogy elfogták, így hát nem róhatja fel, ha rákérdezek. Különben is, ki ne dicsekedne "hőstette" történetével? Remélem ezen a téren pont olyan, mint a legtöbben és mond egy-két dolgot, hátha okosabb leszek valamivel. Még ha nem is Atharról van szó, nem árt némi információ, hogy tudjuk, ki, hogyan került bajba. Elég nagy bajba.