Hibát követtem el. Túl nagyot ahhoz, hogy megbocsássak saját magamnak. Ebből adódóan, bár kértem, nem hiszem, hogy megérdemlem Athanar bocsánatát. Az, hogy miattam beszökött egy sötét elf és olyan messzire jutott, megbocsáthatatlan. Ezek után nem tudom, hogy lehetnék-e tovább Athar helyettese. Nem. Valahogy az az érzésem, hogy nem, még akkor sem, ha én is csak egy elf vagyok, ki hibázhat. Az én pozíciómban egy ilyen hiba megengedhetetlen, még akkor is, ha volna rá indokom, még ha nem is a legmegfelelőbb. Éppen ezért nem fogom előhozni, nem fogok magyarázkodni, csak elfogadom majd a rám kirótt büntetést, amint ennek vége. A fák irányítják lépteim. Mutatják merre menjek, követve az idegen nyomait. Közben olykor rémképek villannak lelki szemeim elé. A múlt képei, melyek riadalmat költöztetnek zaklatott szívembe. Egy lány képei, ki gondtalan sétált, oly hitbe ringatva magát, hogy teljes biztonságban van. Nem akarom, hogy bárki más úgy járjon!
Lépteim meggyorsítom. Tudatom szinte már erővel kell visszarángatnom, hogy újra rákapcsolódhassak környezetemre, nem elveszítve a nyomokat, melyek bár egész jól kivehetőek, a növények sugallata nélkül könnyen hihetném, hogy hamisak. Így sokkal biztosabb az egész.
Egymagam követem. A többieket visszaküldtem őrködni, nehogy bejöjjön még valaki - küldöm Athar felé gondolataimat, némi információval együtt, hogy tudja, merre is járok. Hamarosan elérem a tavat. Már nincs olyan messze, mielőtt viszont ténylegesen odaérnék, megállok a fák között. Nem merészkedem ki, elvégre odakint könnyű célpont lennék.
"Kérlek, mutassátok, merre van!" kérlelem gondolatban a természetet, figyelmesen olvasva a felém küldött jelekben. Sötét köpenyem árnyékában húzódom közelebb a jókora fa törzséhez. Levelei takarásából szemlélődöm, még azután is, hogy megtudom, merre is van az a bizonyos behatoló. A figyelésére egymagam is képes vagyok. Talán le is tudnám győzni, de nem vagyok oly vakmerő, hogy nekirontsak. Egyrészt azért nem, mert Athanar parancsba adta, hogy csak figyeljem, másrészt azért nem, mert fogalmam sincs arról, hogy kicsoda. Valahogy csak bejutott, ami nem kis teljesítmény és valamitől azok a farkasok is megriadtak, márpedig nem hiszem, hogy egy másik állattól. Biztosabb az, ha ketten vagyunk, márpedig leszünk, mert biztos vagyok abban, hogy felettesem épp erre tart. Közben elküldöm neki a sötét elf helyzetét. Azt, hogy a tó melyik részén helyezkedik el, milyen fán... és azt is, hogy valahogy elintézte azokat a farkasokat. Saját helyzetem ugyanúgy közlöm vele és a célpont és köztem lévő távolságot is. Ebből a távból könnyedén lelőhetném, feltéve, ha nem vesz észre, mire kicsi az esély, tekintve, hogy az erdő elrejt engem. Ujjaim íjamat szorongatják. Nem túl erősen, nehogy zajt csapjak. Másik kezemben egy előkészített nyílvessző pihen, sötétzöld-fekete tollazatával, készen arra, hogy használjam. De még nem. Így is elég bajt okoztam, nem szegem meg a parancsot. Amíg senki más nincs veszélyben, nem teszek semmit, csak figyelek, még ha nehezemre is esik. Olyan, mintha külső szemlélője lennék múltamnak. Mintha most csak megfigyelő lennék. Egy olyan megfigyelő, ki lesi, vajon mikor csap le az a szörnyeteg...
Merre jársz, Athar?

------------------------------

Tisztában vagyok azzal, hogy nem lehet gyenge, de hogy még Athar is azt mondja, hogy erős? Akkor minden bizonnyal meggyűlhet még vele a bajunk. Egyre rosszabb érzések kerítenek hatalmukba, miközben figyelem őt. Egyre nagyobb a késztetés, hogy vessek véget ennek most, még mielőtt bárki olyan jöhetne, kit könnyűszerrel megtámadhatna. Ujjaim olykor jobban rászorítanak az íjra. Csendben maradok, engedelmeskedem a parancsnak, csakhogy nagyon nehéz. Minden egyes idegszálam pattanásig feszül, miközben azt a bestiát figyelem. Szinte már arra várok, hogy moccanjon meg, elérve azt, hogy bele ereszthessek néhány nyílvesszőt. Mégis mikor váltam én ilyenné? Mindig is békeszerető voltam, aki ha lehetett, kerülte a harcot, örülve a nyugis napoknak, erre most... Bizonyára mindez a régebben átélteknek köszönhető. Annak, hogy jó ideje csak azt a némbert figyelem, ki feszülten nézi, merre mehetne tovább.
Lassan úgy érzem, itt az ideje üzennem a felénk sietőnek, hogy megkezdem a támadást, ekkor azonban ő is betoppan, mintha csak megérezné szándékom. Ezt azonban nem csak én érzem, hanem ellenfelünk is, ki egyszerűen a vízbe veti magát. A tavat figyelem, várva, hogy mi fog történni. Látom, ahogy kikecmereg a nádason keresztül, de nem lépek. Még nem, elvégre társam közelebb van hozzá, mint én. Nem húzom fel íjam, mert ha váratlan le kellene engedni és új fegyvert elővenni, az csak több időt venne igénybe. Jóval többet, mint helyére illeszteni a kezemben tartott vesszőt, hogy aztán lőjek.
Az üzenetet megkapva tekintetem Atharra villan, ki abban a pillanatban elő is jön rejtekéből, megmutatva magát prédájának.
Intézzük el a lehető leghamarabb!
Tudom a dolgom, ugyanakkor nem várok egyszerűen arra, hogy ide fusson az a nő. Már csak azért sem, mert mindketten úgy véljük, hogy nem faja gyengéi közül való. Íjam elteszem, majd előveszem késeim, hogy már azokkal kezemben mélyüljek el a természet erejét figyelve és irányítva, egyfajta akadályt állítva a fák és bokrok ágaiból. Nem zárom el teljesen az utat, csak mikor hallom, hogy megindul a sötét elf. Mire odaér, a fal összeáll, számomra pedig elég az a néhány pillanatnyi meglepettség, mi megállítja. Leugrok mögé, s mikor rám villannak dühös szemei, jó erővel megrúgom, bele taszítva őt a felé nyúló ágak rengetegébe. Azoknak nem is kell több ahhoz, hogy köré tekeredjenek. Karjait, s lábait erősen  fogva tartják, míg én megsebzem azokat, mélyen vágva az izmokba, lehetetlenné téve számára a menekülést, még akkor is, ha az ágak eleresztik. Bár igyekszik kapálódzni, semmi haszna. Dühös, szikrákat szóró pillantásai sem riasztanak el. Nem, ha népem védelméről van szó. Ahogy azonban őt figyelem most, olyan, mintha egykori önmagamat látnám. Nem, ez nem lehet olyan! Én nem öltem előtte halomra ellenségeimet. Nem bántottam senkit, ő viszont...
Ki akarod hallgatni? - küldöm még mindig a természettel szavaimat, hogy az elkapott nő ne tudhasson arról, miről beszélünk. Olyan lehet számára, mintha csak állnák felette, némán, meg sem szólalva, teljes nyugodtsággal és türelemmel. Idegesítő és felettébb dühítő érzés lehet, főleg akkor, ha teljesen ki vagy szolgáltatva ellenségeidnek.

A terv egész jól indul, s talán be is vált volna egészében, ha az ellenfelem nem egy sötételf. Mégis hogy feledkezhettem meg a mágiáról? Csak akkor eszmélek rá, hogy mekkora hibát is vétettem, mikor fojtogató érzés kerít hatalmába. Jobbom akaratlan földre hullajtja az ujjaim közt tartott pengét, hogy kezem nyakamra vándoroljon, mintha csak keresné az apró, vékony, elérhetetlen szálakat. Koncentrációm azon nyomban gyengül. Hiába próbálom fenntartani, amíg csak lehetséges, meggyengül annyira, hogy a béklyók veszítsenek szorosságukból. Ez elég ahhoz, hogy a nő kiszabaduljon, még mielőtt cselekedhetnék. Csak a rúgást érzem. Eleve kitágult pupilláim tovább szűkülnek, miközben elterülök a földön. Egyszerűen nincs kellő erőm ahhoz, hogy majdhogynem állva maradjak. A fuldoklás kellőképp elvonja figyelmem ahhoz, hogy ne legyen. Egész egyszerűen, szinte magatehetetlenné válok, miközben bal kezem még mindig makacsul szorongatja a benne tartott kést, egyfajta kapaszkodót keresve, mindhiába. Ugyanabba a szerepbe kerülök, mint régen. Újra a magatehetetlenség, újra a tudat, hogy közeleg a halál. Elfog a páni félelem, s csak utolsó lélekjelenlétem az, mi arra késztet, hogy ne hullajtsam a gyávaság könnyeit. "Már más vagyok! Már nem az a gyenge kislány! Méltón kell viselnem, még azt is, ha meghalok!" sulykolom magamba.
Fejem felett megvillan a penge. A fák felett trónoló égitest fénye ezüstösen csillan az éles fémen, baljósan jelezve felém annak közeledtét. Nem csukom be szemeim. Egyenest a nőre szegezem zöld pillantásom, jobbommal még mindig a fojtogató fonalakat kutatva. Nem is tudom, mi lenne a rosszabb. Megfulladni, vagy egy penge által elveszteni a fejem. Azt hiszem, ez utóbbi sokkal gyorsabb, viszont nem következik be.
Egyik sem, mert valami mintha megrémítené a némbert. Tekintetem a riadalom forrása felé fordítom. "Athar!" Hirtelen minden érzés eltűnik. Bár kezdtem beletörődni halálomba, most újra elkap az élni akarás. Nem akarok előtte meghalni. Nem akarok előtte gyengének tűnni. Nem ezt érdemli! A fojtás abbamarad. Én igyekszem mihamarabb feltápászkodni, nem törődve a gyomortájt belém hasító fájdalommal és a rám törő légszomjjal, mi arra késztet, hogy mohón kapkodjam a levegőt.
- Menj utána! - szóltam, ezúttal hangosan, mert annyi koncentrációm még nincs, hogy gondolati úton tegyem mindezt.
- El kell kapnunk, mielőtt még elhagyja az erdőt! Ez a nő túlontúl erős ahhoz, hogy hagyjuk csak úgy elmenni, arról már nem is beszélve, hogy mi van akkor, ha út közben belebotlik valaki másba? Valaki olyanba, aki nem tudja megvédeni magát? Még engem is könnyűszerrel lekapcsolt, egyetlen varázslattal. Le kellett volna lőnöm a fa tetejéről. Az lett volna a legjobb megoldás! Fogaim összecsikordulnak dühömben. Kezeim ökölbe szorulnak, miközben összeszedem elhullott fegyverem, hogy azzal kezemben induljak meg utána.

Ezt megúsztam, bár gőzöm sincs, hogy melyik a jobb. Egy ellenség kardja, vagy felettesem aggódással kevert haragja, mi egyszerűen nem hagyja, hogy eligazodjak rajta. Fogalmam sincs, hogy melyik az erősebb érzelem. Megértem, hogy dühös, de legalább ne lenne ilyen vegyes a tekintete. Mégis hogy tudjam meg, hogy mégis mi az, ami dominál? Örüljek, mert aggódik, vagy tartsak attól, hogy valójában csak dühös? Akárhogy is, ezzel most nem érünk rá foglalkozni. Amint az eltűnt nő után nézek, újra elfog a düh. Egyre szorosabban helyezkednek ujjaim, miközben ökölbe formálódnak. Fogaim szinte már hangot adnak, oly erősen szorulnak össze, nem kímélve egymást. Mintha állkapcsom is sajogna ennek hatására, ez azonban vajmi kevéssé érdekel. Athanar szavai rángatnak vissza. Pislogok néhányat, majd lecsukom szemeim, hogy vegyek egy nagy levegőt, majd lassan kifújjam azt, nyugalmat erőltetve magamra. A többieknek küldött üzenetét hallottam. Bizonyára teszik a dolguk, ahogyan azt kell. Ahogyan én nem tudtam tenni az enyémet, bármennyire is akartam.
- Csak... meglepett. Ellened nem használt mágiát, így meg is feledkeztem róla. Ráadásul... a legtöbbnek eszébe sem jutna ilyen helyzetben, hogy varázsolhat is - mondom kissé letörten, visszafojtott ingerültséggel.
További szavait hallgatva biccentek. Kissé elkenődött, ámbár lágy mosolyt mutatok felé, ezzel is próbálva jelezni, hogy semmi bajom, majd az erdő felé fordulok. "Bárcsak egyszer olyat mondana, amiben csalódhatnék!" jut eszembe a gondolat. Mégis miért ilyen megértő és gyengéd még mindig? Miért nem szid meg, miért nem látom, hogy jobban haragszik? Miért támogat engem mindig, holott most is én okoztam a bajt? Az én figyelmetlenségem mindennek az oka! Lassan elernyedő ujjaim ismételten ökölbe szorulnak. Csuklyámat fejemre húzom, miközben arcomon megindul egy kósza könnycsepp. Nem fordulok meg, nem nézek rá, nehogy észrevegye, azt az egyet, vagy azt, miként küzdök a többi ellen. Ezt majd később megbeszéljük, most viszont helyre kell tennem a hibám.
Tyrran! Ha lehet, ne lásson meg titeket. Gond nélkül használja az átkait, még szorult helyzetben is. Kérjetek segítséget a természettől, hogy megállítsátok! - továbbítok némi gondolati információt, miközben most már ténylegesen megindulok én is, nyomomban Atharral.
Még mindig élve akarod? - kérdem, immáron felettesemet. Az a kósza könnycsepp elhagyta arcom, bőröm pedig megszáradt annak nyomán, így olyan, mintha soha nem is lett volna. Jó ez így. Jobb, ha nem tud róla. Utunk közben késeim helyükre csusszannak. Két szabad kézzel könnyebb a haladás, ha pedig eljön az idő, először íjamhoz fogok nyúlni, tanulva az előbbiből.

Így utólag már nemigen látom hasznát annak, hogy megtudtam, Athanar ellen is használt mágiát. Most már késő, pedig lehet, hogy ha az elején tudok róla, nem vetemedek ilyen tettre. Akkor talán már elintéztük volna, mégis, nem tudom emiatt okolni felettesem. Főleg azok után nem, hogy ennyi hibát vétettem. Csalódott bennem, ebben biztos vagyok, ugyanakkor örülök annak, hogy kaptam újabb esélyt. Ezt nem kellene eljátszani. Az viszont, hogy egy ember halálát lelte erdőnkben, kissé aggasztó. Mi lesz, ha azt híresztelik, hogy mi támadtunk rájuk? Annak nem biztos, hogy jó vége lenne, sőt... Egyáltalán nem lenne jó vége, ahogyan az embereket ismerem. A legkisebb ürügy is elég nekik ahhoz, hogy háborúzzanak. Ostoba, tudatlan népek, kik csak a csaták zajaiból értenek, semmi másból. Ennek ellenére nem gondolok rájuk ellenségként. Eddig igazán senkire nem gondoltam úgy, leszámítva talán a sötét elfeket. Ők azért mások ilyen téren. Nekik még csak ok sem kell ahhoz, hogy bemerészkedjenek mások földjére, vagy ha kell, hát kitalálnak maguknak egyet.
Úgy tűnik, a menekülőre halál vár. Eddig megúszhatta volna, ezek után nem. Vajon mi változtatta meg Athar véleményét? Az, hogy rám támadt, vajmi kevés ok lehet, elvégre bárki így tett volna, ha ilyen helyzetben lehetősége van rá. Teljesen természetes reakció, legalábbis szerintem. Valami más okának kell lennie, bár nem igazán zavar. Sőt, valamilyen szinten még örülök is neki, hogy nem adunk neki esélyt arra, hogy másokat is megtámadjon. Nem adunk neki esélyt a szökésre, arra, hogy később többedmagával visszatérjen. Mikor ő megáll, én magam is megállok. Nem térdelek le mellé, jól látom, hogy mit csinál. Arra azonban, ami ezután következik, vajmi kevéssé vagyok felkészülve. Mikor megérzem érintését vállamon, felé nézek. Zöld szemeim övébe révednek, ki tudja, hogy mennyi ideig. Próbálok olvasni pillantásában, közben pedig nem elveszni kéken örvénylő lélektükreiben. Szavaira nem tudok mit mondani. Csak némán biccentek egyet, úgy, hogy közben ne veszítsem el tekintetét. Szívem melengető érzés járja át. Oly közel van. Oly közel, mint még talán sosem. Nem pont fizikailag értem, sokkal inkább lelkileg. Legszívesebben így maradnék, ringatva magam pillanatnyi biztonságérzetemben, megfeledkezve mindenről. Csak vele foglalkoznék, ez azonban lehetetlen. Ezt ő is tudja, s idővel szóvá is teszi feladatunk, mégis... Hiába vagyok vele én magam is tisztában, jeges vízként borul tudatomra az az egyetlen elhangzott mondat. "Vadásszuk le azt az elfet!" Ezért vagyunk itt, nemde? Nos, igen, valóban. Annak, mit imént megtörténni véltem, semmi helye itt. Talán soha nem is lesz, ki tudja. Ebbe lassan beletörődhetnék, mégis, kezem szinte azonnal mozdul, amint elereszt a vállamat melengető tenyér. Utána kapok, megragadva hosszú ujjait, hogy még néhány pillanatra megállítsam. Tekintetét kutatom, csakhogy még néhány pillanatra magaménak tudhassam a szempár figyelmét.
- Athar, én... Köszönöm! - suttogom végül.
Csak ennyire telt, nem többre. Ezt követően pedig el is eresztem kezét, hogy újra folytathassuk utunkat.
Mire utolérjük a nőt, a többiek már elvégzik dolgukat és bekerítik. A parancs kiosztásra kerül Athanar részéről, a végső csapást azonban rám hagyja. Vagy hogy jobban mondjam, a végső döntést, de részemről az egyre megy. Íjam előveszem, miközben egy nyílvesszőt helyezek az idegre, s célba is veszem vele a sötét bőrű alakot. Talán jobban festene, ha előlépnék és elmetszeném a torkát, vagy valami hasonló, bosszúból az előbbi fojtogatásért, de nem vagyok bolond. Nagyjából már tudom, hogy mire képes, ugyanakkor sejtésem szerint nem tudok mindent. Minden bizonnyal tartogat még valamit, én azonban nem vagyok kíváncsi arra, hogy mi is az. Egyetlen pillanaton múlik az egész. Ha annyival később jön az élőhalott állatsereg, a nő már halott lenne, mi pedig mehetnénk vissza helyünkre. Ehelyett célpontom elveszítve, egy jókora, rothadó vadkannal találom szembe magam. Íjamat nem eresztem le, sőt, egyre erősebben szorítom annak testét, nem tudva, hogy mégis mire véljem mindezt. Érte jöttek, abban biztos vagyok. Abban viszont kevésbé, hogy hihetünk ennek a csoportosulásnak.
Tekintetem ide-oda villan. Ha felsietnék egy fára, könnyűszerrel lelőhetném a nőt, de mi lenne akkor? Mégis merre indulnának a holtak? Kevesen vagyunk ahhoz, hogy ennyi állatot megállítsunk, arról nem is beszélve, hogy nem tudhatjuk, hogyan állíthatnánk meg őket. Nem tudjuk, hogy miként lehet megölni ezeket a lényeket. Következő körbepillantásom után megeresztek egy halk sóhajt.
- Úgy tűnik nem csak az ő élete - mosolyodom el keserűen, mintegy megjegyzésként Athar előző kijelentésére.
Tyarran, észrevétlen gyertek velünk egy vonalba! Figyeljetek és valaki mindig szegezze rájuk az íját! Amint mögöttünk vagytok, jelezzetek!
Amint megkapom jelüket, lejjebb eresztem íjam.
- Vegyétek a hátatokra és vigyétek! Kikísérünk titeket - jelentem ki határozottan, a vadkanra emelve tekintetem.
Szavaim után Atharra nézek. Remélem megérti, hogy miért mondtam azt, amit, s nem fog ellenkezni. Ha mégis, hát kénytelen vagyok követni utasításait. Én is szívesen nekik ugranék, csakhogy itt elsősorban nem magunkra kell gondolnunk, hanem arra, hogy mi történne akkor, ha mi elbuknánk. Ez a nőstény bestia bizonyára nem vonulna vissza csak úgy, ha már egy élőhalott sereg van mellette.

Utasításaim nem lesznek felülírva, az enyémnél erősebb szavak által. Ez egyfajta megnyugvással tölt el, ugyanakkor mégis csalódottságot érzek. Egyáltalán nem tetszik ez az egész. Mégis miért kell ennek így történnie? Ez a nap egyre csak rosszabb lesz, ráadásul úgy érzem, lesz még részünk néhány meglepetésben. Lassan haladunk, hála a jókora tömegnek. Közben hallgatom Athar szavait, mik kicsit sem vigasztalnak. Most nem.
- Csak tudnám miért érzem úgy, hogy csak megfutamodom - sóhajtom, egész halkan, hogy lehetőleg csak a mellettem haladó férfi hallja.
Igaza van, beszélnünk kell. Ez nem is vitás, én pedig csak egyetértően bólintok, nem eresztve ki újabb szavakat ajkaim közt. Ebben a feszültségben nincs kedvem beszélni. Tekintetem olykor találkozik a rothadó vadkan üres szemgödreivel. Vér és holt tetemek szaga keveredik a levegőben, szinte már facsarva orromat. Azt kívánom, bárcsak vége lenne már, de nincs és még jó ideig nem is lesz. Nagyjából egy órába telik kiérnünk, hogy újabb meglepetéssel találkozzunk. Egy sötét elf férfi vár minket odakint, tisztes távot tartva fáinktól. Fegyverét látványosan szúrja a földbe, jelezve szándékát, melyben kételkedem. A korábbiból kiindulva, akár fegyverük van, akár nincs, veszélyesek. Nem lankadhat figyelmünk, én pedig újra fel is emelem íjam, miközben figyelem az előttünk lezajló jelenetet. Eleinte kedves üdvözlésnek tűnik csupán, mikor azonban az idegen ájulttá veri állítólagos asszonyát, összecsikordulnak fogaim. Ujjaim görcsösen markolják íjamat, s beletelik némi időbe, míg sikerül megnyugodnom.
Néhány mély levegővétel, majd már tisztább elmével hallgathatom az előttünk állót. Athar ismét felém biccent. Olyan, mintha vizsgáztatna, mi eléggé bosszantó. Tudom, nagyon is jó oka van rá. Talán én magam is így tennék, ha egy beosztottam sorozatos hibákat vétene, ahogyan én, azonban nem tudom, hogy mit tegyek! Túl fontos ez a kérdés ahhoz, hogy csak úgy, azonnal határozzak. Ismételten körbepillantok, néma csendben, miközben gondolkodom. Pillantásom érinti az előttünk álló hímet, a mellette elterülő asszonyt, a most halottnak tűnő állatcsordát, valamint saját társaimat, legalábbis Athanart, mert hátam mögé nem néztem.
- Az erdőben azt mondtam, elvihetitek a nőt. Menjetek hát, a lehető leghamarabb, mielőtt elfogy pillanatnyi békénk! - mondom végül, nem nézve a mellettem lévő elfre, csakis a fenyegetést jelentő alakra függesztve tekintetem.
A mai nap kiderült számunkra, hogy túl keveset tudunk ahhoz, hogy megküzdjünk velük. Újabb információkat kell szereznünk, s bár itt lenne a lehetőség rá, főleg, ha megtámadnánk őket, de mindennek semmi haszna nem lenne, ha nem lenne, ki hírül vihetné az információt. Véleményem szerint, egy olyan nő, mint amilyen behatolónk is, nem keresne nálánál gyengébb társat magának, hacsak nem egyetlen okból, itt azonban egészen nyilvánvaló, hogy szó sincs szerelemről. A férfi tehát még nála is veszélyesebb lehet, főleg, hogy egy egész seregnyi állatot támasztott fel, nem is oly régen.
Döntöttem. Ha mégis meg akarod öletni őket, add ki a parancsot - közlöm Atharral, immáron szavak nélkül, hogy ellenségeink ne szerezzenek róla tudomást.

Ítéletem ezúttal felül lesz bírálva. Érthető, hogy miért, elvégre kihagyhatatlan lehetőség kínálkozik előttünk, mégis... Vagy mégsem? Talán túlontúl aggodalmassá váltam a korábbi fojtogatás miatt. Talán csak túlreagálom az egészet és oda is veszélyt képzelgek, ahol nincs is. Sőt, bizonyára nem csak talán, hanem így is van. Erre pedig abból tudok következtetni, hogy mikor meghalljuk Athanar parancsát, s megpendülnek az idegek, eleresztve az addig tartó, most már suhanó nyilakat, egész egyszerűen végük lesz. Egy nyíl a fejbe, semmi több. Semmi más. Ennyire hittek volna szavamnak? Nem jó ez így! Békébe ringattam azokat, kik most emiatt háborogva haladnak a túlvilág felé. Vajon mikor csap le rám bosszújuk? Biztos vagyok benne, hogy én lennék célpontjuk. Én mondtam nekik, hogy elmehetnek, s most ez miatt halottak. Ha mást mondok, valószínűleg akkor is ez lett volna. Vagy talán mégsem, mert ha hangosan mondtam volna a szavakat, bizonyára valamennyire felkészültek volna a csapásra. Így azonban... Én hiába nem emeltem lövésre íjam, úgy érzem, mintha én magam lőttem volna ki a végzetes vesszőket.
Némán meredek magam elé. Nem lőttem le azt, kinek engedtem a távozást. Nem eresztettem el egyetlen nyilat sem, csak hagytam, hogy a többiek megtegyék, én pedig néztem a gyors haláltusát. A meglepett pillantás mélyen elmémbe égett. Kísérteni fog. Már előre tudom, hogy viszont fogom látni álmaimban, ahogyan a nőstényt is, miközben rám sziszeg fogai közül. Athar érintése ránt vissza a valóságba. Mindaddig a holtakra meredtem, kik még mindig ott fekszenek, majdhogynem egymás mellett. Az érintés nagyon jól esik. Legszívesebben tenyerébe hajtanám fejem és úgy maradnék, ugyanakkor fájdalmas is az egész. Épp emiatt húzódom el, majd fordulok erdőnk felé, hogy megindítsam befelé lépteim.
- Tudom - feleltem közben halkan.
Igen, tudom jól, hogy ezt kellett tenni. Ennél nagyobb lehetőségünk eddig sosem volt. Két erős ellenfelet intéztünk el egyszerre. Talán még ünnepelni is fognak ezután, legalábbis a többiek, én azonban képtelen vagyok rá. Azért bujkál bennem a megkönnyebbülés érzése is. Örülök, hogy senki másnak nem esett baja. Örülök, hogy vége, hogy mindenki jól van, s hogy azok ketten már nem jelentenek ránk veszélyt a későbbiekben. Nem is vagyok dühös a történtek miatt, legalábbis felettesemre és a többiekre nem. Magamra viszont annál inkább.
- Athanar... ahogy korábban említetted... beszélnünk kell! - fordulok felé, egy pillanatra megállva, s várom, hogy visszainduljon velem az erdőbe.

A holtakkal nem foglalkozom többet. Amint hátat fordítok nekik, nem nézek vissza rájuk, felettesem rosszalló pillantását azonban állom, ahogyan mindig is. Mikor végre hajlandó velem tartani, lassan megindulok. Csupán a földön járva, nem bolygatva most a fákat. Egyébként is ritkán látom így az erdőt, hiszen többnyire a magasból nézek le rá, honnan jobban belátni az éppen aktuális környéket. Athanar csendben halad mellettem, mi most nagy előny. Így tudok egy keveset elmélkedni arról, mit is kellene mondanom. Nem akarok magyarázkodni. Az, hogy miért hibáztam, személyes problémám, nem a többieké, arról már nem is beszélve, hogy nem akarom, hogy a férfi tudjon róla. Nem akarom, hogy tudjon az álmokról, melyek nem hagynak aludni. Arról, hogy amint egy kis szünetet tartottam, olyannyira elnyomott a fáradtság, álmot bocsátva rám, hogy jóformán csak szavaira tértem magamhoz, s csupán akkor vettem észre a természet küldötte jeleket is. Elég neki annyit tudnia, hogy hibáztam, és hogy nem is egyszer. Ez bőven elég tudás ahhoz, hogy megkapjam büntetésem.
A másik dolog, mit át kell gondolnom, az az, hogy méltó vagyok-e egyáltalán erre a pozícióra? Talán nem. Talán a többieknek igaza volt, Athanarnak pedig egy katonacsaládból származót kellett volna kitüntetnie. Hiába örültem annak, hogy kinevezett. Hiába vagyok parancsnok, ha a kritikus helyzetekben kudarcot vallok, holmi rám törő érzelmek miatt. Túl sokat aggódom. Mindig is ez volt legnagyobb hibám, melyre eddig nemigen derült fény, tekintve, hogy még nemigen kerültünk szembe sötét elffel.
Közvetlen a tó előtt állok meg. A víztükröt figyelem, keresve rajta a visszavert alakokat, melyeket olykor eltorzít egy-egy hal felbukkanó szája, vagy egyéb, apró élőlények. Mikor Athar hozzám szól, egy pillanatra rá nézek, hogy találkozzon tekintetünk. Szörnyen jó kérdést tesz fel, melyre talán választ sem tudok adni. Hogy hová tűnt az az elf? Fogalmam sincs. Közelebb lépek a vízhez, hogy bele nézve önmagam pillanthassam meg. Külsőre talán semmi nem változott, leszámítva tekintetem. Az közel sem olyan, mint régen. Valahogy... sokkal gondterhesebbnek tűnik. Olyasvalaki szemei, ki egyáltalán nem rejti véka alá érzéseit. Mintha tekintete tükrözné lelki zavarát. Azt a zavart, mi bennem is tombol, holott tudván tudom, hogy régen sikerült minden nyomát eltüntetnem. Sok lenne ez az egész? Oly gyenge lennék, hogy már ennyit sem bírok el? Akkor mégis mit tennék egy komolyabb támadás esetén? Tenném a dolgom. Harcolnék, tudva, hogy kikért küzdök. Lehet, hogy van még remény. Lehet, hogy vissza lehet rángatni ide azt az elfet, ki bátran nekiment volna bármilyen, s bármekkora kihívásnak. Talán időbe telne, de megkeményedhetne a szív, legalább annyira, hogy elviselje a nehéz döntések súlyát. De mégis hogyan kellene megkeményíteni? Mi kell ahhoz, hogy valaki elviselje az ilyesmit?
- Magam sem tudom - jelentem ki végül, majd újra a férfira szegezem tekintetem.
Oly könnyű lenne neki elmondani mindent. Oly egyszerű lenne. Ha belekezdenék bizonyára dőlnének belőlem a szavak. Akkor vajon mit gondolna rólam? Ha elé tárnám azt, mi lejátszódik bennem, mit tenne? Mit mondana?
- Talán... túl sok mindenen gondolkodott mostanság és elveszett. Hibázott. Aggódik és fél egyszerre. Lehet, hogy már túlságosan is. És rájött, hogy... nem akar olyasvalaki lenni, ki amint megfordul, azonnal hátba lövi azt, kit előtte elengedett szavaival. Mert tart attól, hogy ha így tenne, nem lenne semmivel sem különb egy sötét elfnél.
Mondandómmal egyáltalán nem akarok célozgatni, főleg nem az itt állóra. Ő nem ígért semmit. Én mondtam, hogy elmehetnek, nem pedig ő. Ő csak kiosztotta saját parancsát, saját álláspontja szerint. A pillanatnyi béke, melyet említettem, addig tartott. Úgy tűnik, tényleg csupán egy pillanat volt, nem több.

Tudom, hogy ő sem fog nyugodtan aludni. Tudom, elvégre elég jól ismerem már. Évek, sőt, évtizedek óta, mi elég idő ahhoz, hogy sejtsem, mit érezhet most. Osztozni szeretnék fájdalmában, levenni róla némi terhet, de mégis hogy tehetném? Mégis mire menne vigasztalni vágyó szavakkal? Mire menne az én szavaimmal? Elvégre én voltam az, ki nem adta ki azt a parancsot. Én futamodtam meg, nem pedig ő. És ahogyan akkor sem, most sem érdekel, hogy ők megtartanák-e az ígéretüket. Egyáltalán nem láttam rá esélyt, most sem látok, ugyanakkor mi nem vagyunk ők! Ez az egyetlen egy dolog tartja bennem minduntalan a lelket. Ez az egyetlen dolog, mi miatt oly szörnyen esnek Athanar következő szavai. Lehet, hogy könnyíteni akar lelkemen, de számomra ez csak újabb teher. Csalódtam... Eddig mindig arra vágytam, mondjon valamit, amiben csalódhatok, erre most... Azt kívánom, bár sosem mondott volna ilyesmit. Bár megmaradt volna mindig tökéletes valójában, elvetve az efféle szavakat.
Kezeim ökölbe szorulnak, miközben lesütöm tekintetem. Mikor szemeim kinyílnak, előbb a földet kezdik el nézni, s csak aztán emelkedik pillantásom övére.
- Nem tudom, hogy képes lennék-e rá. Egészen eddig, az tartotta bennem a lelket, hogy más vagyok. Azért győztem meg magam, hogy a némber, kire rávetettem magam arról a fáról, nem olyan áldozat, mint én voltam annak idején, mert úgy vélem, különbözünk tőlük! - mutatok a hármas facsoportosulásra, melyről nem is olyan rég még ellenségünk figyeltem.
- Erre most azt mondod, hogy olyanokká kell válnunk? Azt mondod, ha harcolnunk kell, veszítsük el lelkünk, öljük meg azt, ki szembeszegül parancsainkkal, vagy verjük véresre őket, ha hibáznak, legyenek azok számunkra akárkik? - kérdem zaklatottan.
- Eddig úgy véltem, bármit megtennék azért, hogy megvédjem népünket, de... amire kérsz... mégis mivé válnánk utána? Ez az egész megrémít, Athar - vallom be, igyekezve visszatartani feltörekvő könnyeim.
- Te hogy tudod megőrizni az emberséged? - kérdem őt, hiszen még mindig olyan szemeimben, mint egy rendíthetetlen sziklafal.
Szilárd és megbízható. Egy olyan támasz, mi látszólag sosem omlik össze.
- Sajnálom, én... Túlságosan elragadtattam magam. Kérlek, bocsáss meg! - suttogom végül.
Erről nem kívánok többet beszélni. Ideje túltenni magunkat rajta, mi bár kirohanásom után nehézkes lesz, valahogy csak megbirkózok vele. Figyelmesen nézem Athanart. Bár csalódtam benne, úgy érzem, nem tudok eltávolodni tőle. Egyszerűen nem megy. Arra vágyom, hogy a közelemben legyen. Hogy érezzem meleg tenyerét bőrömön, hogy halljam szavait, s lássam kéklő lélektükreit, miként elvesznek benne zöld pillantásaim. A vágyott tenyér pedig hamarosan meg is érinti vállam, úgy, ahogyan valamivel korábban. Most nem húzódom el tőle, bár nem is megyek közelebb, hiába vágyom rá. Mintha nem értenék semmit, eleinte úgy hallgatom szavait. Nem is értem, vagy csak nehezemre esik felfogni az előbbi után? Sokkal inkább mondanám azt, hogy egész hihetetlenül hangoznak az ajkát elhagyó szavak. Szemeim hirtelen nagyra nyílnak, mikor kimondja azt a szót. Szívem hatalmasat dobban, akkorát, hogy mellkasom is belesajdul. Agyam zaklatottan játssza le újra és újra az elhangzottakat, keresve benne a hibát. Keresve akár egyetlen egy szót is, mi hamissá tenné az egészet, csakhogy nem talál. Egyszerűen nem. De miért éppen most? Miért pont most kellett elmondania? Ujjaim görcsösen indulnak meg felsőruházata felé, hogy rámarkoljanak, s közelebb vonjam magamhoz. Homlokom mellkasára hajtom, hogy így hallgathassam szívverését, néhány lehunyt szemű másodpercig.
- Csak... maradjunk egy kicsit így!
Oly közel van... Oly közel, mint még soha, mégis...
- Mégis miért pont most kellett ezt elmondanod? Nem gondolod, hogy sokkal romantikusabb pillanatot is találhattál volna?
Nem, valójában nem ezt akartam mondani! Az eszem teljesen mást üvölt gondolataimban. El kellene löknöm magamtól. Eltaszítani, hogy ne okozzak neki a mainál is nagyobb csalódásokat. Eldobni ezeket az ostoba érzelmeket, mik ma is befolyásoltak, s mik miatt elkövettem azokat a hibákat.

Szavaimat hosszan tartó hallgatás követi. Okát nem értem, de valahogy most nem is baj. Jó ez a csend. Kellemes, s hagyja, hogy azt hallgassam, amit szeretnék, elveszve Athar ölelésében, mi legnagyobb sajnálatomra, nem tart oly sokáig. Idővel távolodik, mintha csak ellökne magától, én pedig meglepetten pislogok fel rá. Mikor tekintetünk újra találkozik, mintha megfagyna a világ. Lelkem belesajdul a kéken ragyogó szempár nedves csillanásának látványába. Hirtelen nem is tudom, hogy miről beszél. Mintha egy teljesen más dologba kezdtünk volna bele, bár ez tényleg így van. Időbe telik felfognom, hogy mit mond, s mindaz mire vonatkozik. Fáj. Kegyetlen fájnak szavai, mik saját magát hibáztatják. Szavaim torkomra fagynak. Egyetlen hang sem képes elhagyni, hitetlenkedve résnyire nyíló ajkaimat, mik fennhangon tiltakoznának. "Nem, ez nem így van!" üvölti minden egyes idegszálam, bár nem oly módon, hogy ő is hallhassa. Kezeim lehullanak testem mellé, jelezve döbbenetem, melyet egész végig sugároznak felé nagyra nyílt szemeim. Nem így van! Nem kellene ezt mondania. "Fejezd be! Kérlek! Egyáltalán nem okoztál csalódást! Nem úgy, hogy az befolyásolni tudjon bármit is!" sírja lelkem, de ahogy korábban, most is megtartja saját magának a szavakat. "Minden az én hibám, nem a tiéd. Be akartam bizonyítani, hogy erős vagyok. Le akartam győzni a keserűséget, csak azért, mert hittél bennem és kineveztél. Meg akartam mutatni, hogy jól döntöttél, és hogy bízhatsz bennem. De mégis mi lett a vége?"
Fejem előre hajtom, miközben szemeim összeszorulnak. Úgy érzem, mintha minden egyes újabb szóval, vérző sebet ejtene füleimen, s szívemen egyaránt. Mégis miből gondolja azt, hogy nem bízom meg benne? Miből gondolja azt, hogy már nem támaszkodom rá? Hiszen sokszor azzal is megelégszem, hogy mellettem van. Hogy láthatom nyugodt arcát, vagy azt a kedves mosolyt...
Mikor megemlíti a hercegnőt, felkapom fejem. Nem akarok hozzá fordulni. Megbízom benne, de nem ismerem annyira, hogy bármit elmondjak neki. Lehet, hogy törődik velünk, de mégis mi lenne vele, ha minden egyes katona lelki bajaival kellene törődnie? Úgy tűnik, ezt magamnak kell megoldanom, úgy, ahogyan eddig is gondoltam. Menesztésem hallatán mélyen hallgatok. Így lesz a jó, ebben biztos vagyok. Némán bólintok csupán, s figyelem, miként fordít nekem hátat. Tekintetem háta közepére vándorol, azt tartva szem előtt, kísérve lépteit, mikor azonban megáll, kénytele vagyok pislogni néhányat. Mégis mit akar még mondani? Aztán kimondja. Újra elém tárja irántam való érzését, mintegy megerősítve korábbi szavait. Bár nehezen, de akkor is hittem neki, így semmi nem akadályoz abban, hogy újra higgyek. Tanácsát is megismétli, csakhogy nem valószínű, hogy élek vele. A hercegnőnek jobb dolga is van annál, minthogy az én bajaimat hallgassa, arról nem is beszélve, hogy előtte sem szeretném gyengének feltüntetni magam.
- Köszönöm - szólalok meg végül, majd újra figyelni kezdem, miként távolodik a férfi.
Valamit még mondanom kellene. Újra és újra felsejlenek bennem az elmondottak, mígnem eszembe jut az a szomorú tekintet, mivel rám nézett, s az előtte elhangzottak. Még csak nem is válaszoltam neki. Elém tárta a lelkét, erre... nem mondtam neki semmit, csak belekötöttem. De mégis miért? Össze voltam zavarodva, az tény. Azok után, hogy arról beszéltünk, szörnyetegekké kellene válnunk, elmondja, hogy szeret... Mégis ki tenne ilyet? Rajta kívül... Akárhogy is, választ kell adnom neki. Nem érdemli meg, hogy szavaim miatt vívódjon. Nem tehetem meg vele, nem várathatom addig, míg visszatérek. Jobb, ha most megtudja. Elmerengő pillantásom visszarángatom a valóságba, hogy keressem őt tekintetemmel. Elment volna? Azonnal megindulok utána, remélve, hogy utolérem. Futok, ahogy csak tudok, hogy a lehető leghamarabb beérjem.
Athar! küldöm utána a természettel kiáltásom, remélve, hogy megáll és megvár. Nem kérek többet, csak egy pillanatot. Egyetlen egyet, míg megmondom neki, amit akarok. De mit kellene válaszolnom? Az eszem azt súgja, utasítsam vissza. Azt mondja, hazudjak neki érzelmeimről, majd zárjam el azokat, egészen mélyre, mígnem remélhetőleg elfelejtem azokat. Akkor egyel kevesebb dolgon törném a fejem. Nem kerítenének hatalmukba zavaró érzések, valahányszor mellette vagyok, s nem idegeskednék annyit akkor, mikor mellette kell parancsnokként teljesítenem. A szívem viszont... Azt mondja, mondjak el neki mindent, hogy aztán közösen megoldjuk valahogy. Úgy, ahogy régen. Úgy, ahogy azelőtt volt, mielőtt elemésztettek volna a kétségek.
- Athar! - kiáltok utána, ha végre meglátom.
Megtorpanok, majd egyik kezemmel egy fának támaszkodom, míg másikkal térdemre markolok, hogy kicsit görnyedve lihegjek egy keveset. Igyekszem rendezni vonásaim, mielőtt még felemelem fejem, légzésemmel együtt. Mikor pedig felnézek, csak abban reménykedem, hogy ott van. Abban, hogy nem ment el, míg én a légvételekkel foglalkoztam.
- Én is téged... Athanar - mondom ki végül, mintegy válaszként.
Tudja jól, hogy mire gondolok, még akkor is, ha így azonnal, hosszabb mondatra nem telik. Végül képtelen vagyok hazudni neki. Úgy érzem, tudnia kell, és hogy jól döntöttem, még akkor is, ha később hibaként titulálnánk el. Most, ebben a pillanatban, ki kellett mondanom. El kellett mondanom neki, hogy szeretem.

Már kezdtem azt hinni, sosem érem utol, de mégiscsak sikerült. Legnagyobb meglepetésemre, mikor megpillantottam, velem szemben állt, nem pedig háttal nekem. Megindult volna visszafelé? Nem tudni, az azonban biztos, hogy elmondom, mit is érzek. Szavaimat követően csak állok és várok jelenlegi helyemen. Figyelem, miként viselkedik, mikor pedig meglátom azt a lágy mosolyt, magam is elmosolyodom. Szinte már ösztönösen lágyulnak vonásaim. Mosolyát látva majdhogynem végtelen nyugalom telepszik rám. Most nem foglalkozom semmi mással. Kizárom a többi, máskor igencsak zavaró gondolatot, s igyekszem csak kettőnkre figyelni, meg közös érzelmeinkre.
Azt hittem, csupán elém sétál. Egyáltalán nem számítottam ölelésre, csakhogy nagyon is jól esik. Egészen hozzá simulok, elveszve karjai közt, miközben kezeim viszonozzák ölelését. Szavai hallatán enyhén megrázom fejem, mit még ha nem is lát, érezheti saját mellkasán fejem mozgását.
- Nem a te hibád! - suttogom, majd egyszerűen, néma csendben ölelem tovább.
Ki akarom élvezni minden egyes pillanatát. Úgy vélem, nem sokszor engedhetünk majd meg magunknak ilyesmit. Ha visszatérünk csapatunkhoz... Jobban mondva, ha visszatér, én pedig hazamegyek, vagy ki tudja még, hogy hova, akkor meg főleg nem. Néhány nap nélküle. Nem sűrűn akad ilyen, s régebben talán örültem volna neki, most viszont... Nem tudom. Egy részem örül neki, egy másik pedig nem. Ennek ellenére tudom, hogy szükségem van némi szünetre. Rendeznem kell többi gondom, hogy tudjam, mire lennék igazán hajlandó.
- Akár barátként, akár szerelmesként... - ismétlem az imént hallott szavak egy részét, elrángatva magam az olyannyira riogató, borús gondolatoktól.
Egy pillanatra megfeledkeztem azok kizárásáról, s lám, el is kalandozom, a lehető legrosszabb irányba. Némiképp elhúzódom, hogy Athar szemeibe nézhessek. Néhány pillanatig csak meredek a kéken csillanó szemekbe, majd megengedek magamnak egy kisebb sóhajt. Ezt követően füleihez hajolok. Arcom rövid időre övéhez ér.
- Hisz az imént megmondtam. Szeretlek, Athanar - suttogom el válaszom ismét, ezúttal ténylegesen kimondva az érzéseim leginkább jellemző szót.
Mielőtt eltávolodnék, még puszit nyomok arcára. Lassan kibontakozok karjaiból, hogy felvehessek némi távolságot a továbbiakhoz. Talán adhattam volna csókot is, de egyelőre nem szeretnék. Jobban mondva, nem merek. Bármennyire is vágynék rá, nem tehetem meg, amíg nem tudjuk, hogyan tovább. Hiába ismertük be egymásnak érzelmeink, ha szerepünk miatt nem vállalhatjuk. Akkor pedig minden csak sokkal fájdalmasabb lenne egy, vagy akár több csók után. Ezért is húzódtam el. Nem akarok a szükségesnél nagyobb fájdalmat okozni sem neki, sem magamnak. Márpedig valószínűleg azt tenném. Nem hiszem, hogy közszemlére tehetnénk érzelmeinket. Athart így is állandóan kinevezésem miatt piszkálják. Ezek után könnyen hihetnék, hogy elfogultságból döntött. De mi van akkor, ha így is tett? Mi van, ha tényleg ez volt az oka kinevezésemnek?
- Athar... Mond csak, miért neveztél ki pont engem helyettesednek? - kérdem, némiképp elmerengve.
Ez a kérdés egyébként is foglalkoztatott a kinevezésem óta. Jobb alkalmat pedig nemigen találhatnék arra, hogy megkérdezzem. A mai nap hibái pont alkalmasak minderre, és azok után, hogy tudom, hogy szeret, csak újabb kérdések vetülnek fel ezzel kapcsolatban. Talán válasza abban is segítségemre lesz, hogy visszataláljak egykori önmagamhoz.

Úgy tűnik, hajlandó válaszolni kérdésemre. Jól gondolja, valóban nem harci képességeim elemezgetésére vagyok kíváncsi. Most nem annak van itt az ideje, ráadásul csupán jónak lenni a küzdelmek során, nem elegendő ahhoz, hogy valakiből parancsnok legyen. Legalábbis szerintem nem elegendő, s jól tudom, hogy Athar számára sem. Annál sokkal többnek kell lennie egy-egy harcosban, hogy kinevezzék. Válaszát figyelmesen hallgatom végig. Valahogy jó hallani azt, miként vélekedett rólam. Hangja lelkem melengeti, szavai jelentése pedig öntudatom erősítik, még akkor is, ha tudom, hogy csak a múltról beszél. Most messze nem érzem magam olyannak. Mintha a hirtelen rám zúduló érzelmi terhek lassan kezdenének összepréselni. Ha ez a férfi nincs a közelemben, talán már rég össze is rogytak volna lelki térdeim, megadóan hagyva, hogy összeroppanjak, várva a békét sugalló megsemmisülést.
Legfőbb érve meglep. Pislogok is néhányat, próbálva figyelni okaira. Rá kell jönnöm, hogy nem rossz érveket sorol fel. Szükség van erőre, ugyanakkor arra is, hogy érezzük azt, mi körülöttünk van. Bár mágiában még nem haladtam annyira előre, s csak a haladók szintjén vagyok, úgy érzem, nagyon is jól boldogulok erdőnk növényeivel. Ideje lenne nagyobb erőfeszítést tenni az állatok irányába is, erre azonban kinevezésem óta aligha volt sok időm. Még a próbálkozás gyakorlatából is kiestem. Talán most már az első néhány lépésnél eltévednék az állatok lelkeinek sűrű labirintusában. Kellemetlen, de minden bizonnyal így van.
- A király? Ő volt az az útbaigazítás, amit említettél? - kérdem hirtelen, amint meghallom, hogy mi történt.
Sok minden van, amiért ez fontos. Az, hogy miért tettem fel pont most ezt a kérdést, és nem korábban, magam sem tudom. Talán korábban nem éreztem akkora kételyt magammal szemben, mint most, a mai hibáim után. Erről eszembe jut, hogy ismét tartani kellene egy kis sétát. Körbe kellene nézni az erdőben, mert ma jó néhány kör kimaradt a korábbi incidens végett.
- Séta közben elmondom! - felelek, majd karjáért nyúlók, hogy megragadva azt húzni kezdjem az első megtetsző irányba.
Kezdetnek vissza a tó felé. Amint felveszi tempóm, eleresztem kezét a könnyebb haladás érdekében.
- Tudod... ez a kérdés már a kinevezésem óta foglalkoztatott. Eddig mindig csak magamtól próbáltam rájönni. A mai hibák után azonban úgy éreztem, tudnom kell. Már csak azért is, mert elém tártad érzéseid. Bevallom, egy pillanatra elfogott a kétely, hogy talán elfogult voltál - vallom be, néhány pillanatra lehunyva szemeim, miközben engedtem, hogy az erdő vezesse lépteim.
Magabiztosan lépdelek még így is. Bízom a fákban, a földben, a növényekben. Röviden: Bízom népem erdejében. Abban, hogy nem akar nekem ártani, s segíti gondtalan haladásom. Mikor pedig újra kinyitom szemeim, Athanarra nézek, lágy mosolyt öltve ábrázatomra.
- Azt hiszem, jót fog tenni az a néhány szabadnap, amire köteleztél! Talán egy keveset a mágiával is foglalkozom, hátha fejlődök valamicskét - jegyzem meg mellékesen.
Tekintetemben keserű fény csillan, mikor eszembe jut, hogy miért is kell távol maradnom néhány napig. Sosem szerettem hibázni, ahogyan most sem. Ha felettesem nem meneszt néhány napra, talán saját magammal teszem meg, hogy kiküszöbölhessem a benső zavaromból fakadó hibákat. Valószínűleg így lett volna. Remélem, ha ez tisztázódik bennem, a rémálmok is eltűnnek. Mostanság túlontúl sűrűn jelentek meg. Erről inkább nem beszélek a mellettem baktatóval. Azt ugyan tudja, hogy régen küzdöttem ilyesmivel, arról viszont nem hiszem, hogy lenne sejtése, hogy jelenleg is. Nagyon remélem, hogy nincs.
A tóhoz a hármas facsoport felől érkezünk, hol kis híján kimúlt életem. Ujjaim akaratlanul is nyakamra vándorolnak, megdörzsölve azt, miközben tekintetem a földben lévő nyomokat figyeli.
- Ígérem, összeszedem magam! És ha sikerül és visszatérek... Kérlek, amennyiben rám hagyod a döntést olyan helyen, hol mindketten ott vagyunk, ne bíráld felül! El fogom mondani, hogy mire jutottam, te pedig annak tudatában döntsd el, hogy rám hagyod-e a döntés jogát, vagy sem - nézek komolyan szemébe, néhány másodpercre talán oly erőt sugározva, mint egykoron.

A legtöbb dolgot sikerül megbeszélni Athanarral. Örülök, hogy egyetért velem, bár az, ahogyan kifejezte magát, nem épp a legtetszetősebb megfogalmazása a dolgoknak. Még hogy jót tesz mindkettőnknek, ha nem vagyok itt? Ezt még talán sértésnek is vehetném, ha nem róla és rólam lenne szó. Bár elhúzom szám, hamar enyhe mosollyá formálódnak ajkaim, úgy biccentek egyet. Az ígéret az ígéret, ő pedig be fogja tartani, amíg úgy látja jónak. Tudom, hogy ha mégis máshogyan dönt, s a későbbiekben felül fogja bírálni utasításaim, annak oka lesz. Oly oka, mit én nem veszek észre, vagy oly oka, melyet én nem akarok elfogadni. Igyekszem változni és elfogadni az olyanokat, mint a mai, még akkor is, ha nehéz lesz. Ennyit mind megérdemelnek. Ha pedig nem sikerül? Akkor az lesz a legjobb, ha lemondok rangomról és átadom helyem egy alkalmasabbnak. Ha ezzel segítem a többieket, ám legyen, ugyanakkor arra fogok törekedni, hogy én legyek az, akire szükségük van. Az, akire számítanak és az, kiben megbíznak. Biztos vagyok benne, hogy a mai nap csökkent a belém fektetett bizalmuk. Azt mindenképp vissza kell szereznem, majd újra erősítenem kell parancsnokaikba fektetett hitüket.
Tekintetemmel végigkövetem Athanar mozgását. Engedem, hogy csókot leheljen arcomra. Élvezem az ajka nyomán elfogó bizsergést, áhítva az újabb érintést, csakhogy tudom, hogy nem lehet. Ennyi elég. Ha eddig kibírtuk, hát ezután is menni fog, még akkor is, ha most jóval nehezebb, így, hogy tudjuk, mit érez irántunk a másik. Elmém viszont még mindig megálljt parancsol, míg nem tisztázzuk helyzetünk, s azt, hogy hogyan tovább. Erre azonban nincs most idő. Őt szólítja a kötelesség, engem meg néhány napig tartó szabadságom.
- Ha úgy érzem, készen állok, jövök. Ha viszont szükséged van rám, még visszatértem előtt, üzenj az erdővel és jövök, amint tudok - teszem hozzá.
Mikor ő megfordul és megindul, én még nézek utána néhány pillanatig, majd magam is megfordulok, hogy utamra induljak. Gondolkoznom kell, kitalálnom, hová és merre menjek. Most, hogy van időm szabadságomon elmélkedni, felgyülemlenek bennem a teendők. Azok, miket meg akarok tenni. Tanulni akarok, új helyeket, új dolgokat megismerni, s főként... újra megismerni énem, vagy megtalálni régi önmagamat. Ez mint már túl sok is néhány napra. Azt hiszem, az utolsó kettővel kellene kezdenem, közben pedig jöhet a többi. Athar üzenetét hallva megtorpanok. A tó mellett állok meg, pillantásom pedig annak víztükrére siklik. Sietek vissza!