Becsaptam az ajtót mögötte, és elnézve riadt tekintetét nem mostanában fog visszatérni.
Nem volt mos kedvem hozzá.
Apám őt vette maga mellé és ezzel ő lett az új királynő, kitudja már hányadik a sorban, és tényleg odaadó szeretőnek bizonyult, de most rühelltem a jelenlétét. A királytól bűzlött!
Visszasétáltam, csontberakással díszített lakosztályomba. Jól eső érzés volt mindig ide visszahúzódni. A rideg kőfalak, az éles sziklák beszögellései, és a rengeteg ereklyém közé. Még az illat is múlandóságot hordozta magában. Mások múlandóságát, melyet csakis ön-ön maguk elhibázott döntéseinek köszönhettek. Leültem a szilárd, ork csontozatból készített székembe, és felvettem a éles élekkel, komoran a szobámban feketéllő asztalról egy erdei elf kipreparált fej torzóját.
- Te sem így tervezted. Ugye? – Mosolyodtam el, ahogy a fátyolos szemébe néztem.
Kopogás zaja törte meg a lelki nyugalmat, de most nem dühített fel, mert sejtettem ki érkezett.
- Gyere csak Ynareth. Te is Darteon– Recsegtem halkan.
Ketten léptek be a lakrészembe. Két válogatott harcosom, akikre komoly feladatot készültem bízni.
Mellkasukra szorított karjukkal hajoltak meg kissé, majd beljebb léptek. Nyugodtak és ridegek voltak, mozdulataik mind-mind előre megtervezett halálos kompozíció. Aztán ahogy Ynareth rám emelte tekintetét, és mélyen zengő fátyolos hangján szólt, beleborzongtam kissé a gerincem vonalán.
A legjobb volt a legjobbak közt. Számító, aljas, és elnyűhetetlen. Mindössze egyszer sebeztem meg gyakorlatozás közben, ennek köszönhette a fura mély hangját. A hangszálait vágtam át, de mégis megmaradt. Erős harcos!
- Hívattál Demertor.

Rabul ejtettem pillantását, majd egy vad mosollyal intettem feléjük, hogy üljenek le.
- Feladattal bízlak meg mindkettőtöket. – Kezdtem félhalkan.
- Ynareth! A kémünket elfogták, és remélem már halott is, különben ezerszer fog a halál tüzében égni.
Indulj és vedd át a helyét. Szükségem van az információkra, amik onnan érkeznek. Egy Agrub nevű Ork az összekötőd, ismeri a hegyek minden járható hágóját. – Bólintása jelezte, hogy érti mi a feladata. Gúnyosan viszonoztam a biccentést, mert nem is kívántam többet beszélni erről.

- Darteon. Te pedig a Ktuunhoz mész. Elviszed az ajándékom, és kissé feléleszted benne a harci szellemet. Emlékezteted rá, hogy neki is jobb, ha jóban vagyunk. Valamint említést teszel a részéről, ami egy sikeres hadjárat esetén illetné. Út közben fogj el egy nimfát. Szeret játszadozni velük, ha nem látják kíváncsi szemek. Kicsit törd meg mielőtt átadod neki. – Biccentését követően felkeltem és egy ezüst szelencét adtam a harcosnak.
- Végeztünk! – Dörmögtem a parancsot, majd inkább változtattam rajta.
- Ynareth! Te maradsz! A hegyekig úgy is együtt mentek, úgyhogy lesz időtök mindenre. – Mondtam, mert tudtam, hogy szeretik együtt tölteni az éjszakákat.
Darteon kő merev arccal hajolt meg és távozott.
Ynareth pedig tudta a dolgát, ezt nagyon is szerettem benne. Lecsatolta a vértjét, és mezítelenül feküdt el az ágyamban. Szemében vadság, és gyűlölet lángjai gyúltak, melyek szinte az elmémbe vágtak. Ezt szerettem igazán látni egy nő tekintetében.

Azt hittem ma nyugodt napom lesz és pihenéssel tölthetem. Kicsit ki vagyok merülve, mert a legutóbbi utam messzebbi tájakra vezetett, ami még nem is lett volna probléma, csak épp hazafelé belebotlottam egy tolvajbandába. Mégis hogyan magyarázzam el nekik, hogy ne kezdjenek ki velem, mert pórul járhatnak, ha egyszer nem akarom megölni őket? Mindegy, megmutattam nekik néhány sötét elf "trükköt", mire felfogták, hogy jobb velem nem packázni. Persze nem ment ilyen egyszerűen, mert sokan voltak, és ezért is fáradtam ki az utazás mellett.
Szóval felkeltem, megmosakodtam, majd nekiláttam kiélesíteni kardjaimat. Rájuk fért már az ápolás.
Csak pár órát tevékenykedhettem otthon, amikor is "kedves ismerősöm", Ynareth berontott az ajtómon. Bár jóval erősebb volt nálam, nem féltem tőle.
Én még nem feküdtem a herceg alá, de tudtam jól, hogy Ynareth félti szánalmas posztját előlem. Valamivel fiatalabb voltam nála, s mivel jól szolgáltam eddig, tudtam, hogy a herceg engem is "kedvel" annyira, mint őt. Már ha lehet ezt a szót használni az ő esetében.
Undorodva körülnézett a házamban, majd végigmért. -A herceg hívat téged. - közölte legalább annyira undorodva, mint ahogy körülnézett, aztán elviharzott. Számítottam valami fojtó mágiára vagy gyengítésre, de ma ez elmaradt. Talán ma már túl voltak a napi adagon és ez jótékonyan hatott rá. Mindegy is. Összekaptam magam és már indultam is a kastélyba, mert tudtam, hogy Demertor herceg nem szereti, ha sokat váratják.
Amikor odaértem, megálltam az ajtó előtt és bekopogtam a herceg lakosztályába. Nagy kiváltság volt ám ide belépni. Nem sokan tehették meg. Én viszont megtettem, amint meghallottam az engedélyt rá.
Bent csak egy lépést tettem előre, nem szóltam, csak mélyen meghajoltam és úgy is maradtam, amíg engedélyt nem kaptam a tisztelgés befejezésére. Nem voltam olyan magas rangon, mint Ynareth, így sokkal tiszteletteljesebben kellett bánnom Demertorral.
-Mit óhajt, Felség? - kérdeztem, miközben óvatosan végigmértem szemeimmel őt.

 
Vállam felett dörmögtem a kopogás után a belépésre jogosító szavaimat, majd tovább foglalatoskodtam.
A belépő Kyrinne a hátamat láthatta csupán, és jó darabig nem is törődtem a jelenlétével.
A nyitott ablak párkányán Arht tollászkodott, de rideg pillantása az érkezőn pihent immár.
Az utolsó csepp zöldes folyadékot, is a kehelybe cseppentettem amitől, vaskos ködfolyam kúszott ki az asztalra, és terült szét körülöttem.
Ezt követően emeltem fel a kelyhet és fordultam az érkező felé.
Arcom kifejezéstelen volt, tekintetem pengeként vágott a pillantásába, ahogy felé intettem, majd a csontszékre.
- Ülj le! – Recsegtem szárazon felé, és ismét hátat fordítva a nőnek az ablakhoz lépdeltem. Arht mélyen recsegett fel, ahogy végig simítottam a fején, majd letettem a főzetet a párkányra.
A hárpia nyakamhoz dörzsölte rusnya fejét, és próbált enyelegni kissé. Kezem alig láthatóan lendült, és megmarkolva a nyakát néztem mélyen a feketéllő szempárba.
Halk szuszogó nyüszítés hagyta el a száját, de nem próbált kiszabadulni. Ezért is engedtem el végül, majd hátrakulcsolt kezekkel Kyrinne elé lépdeltem.
Megálltam előtte, és lenéztem rá.
- Hűséges állat. Nem igaz? – Kérdeztem, aztán ismét hátat fordítva a nőnek a ridegre mintázott kerevethez léptem, és leültem a nővel szemközt.
Leplezetlen haraggal néztem végig a sötét elf nő testén. Minden porcikáján megpihenve kissé, mielőtt tekintetébe fúrtam a szemeim vészjósló tükrét.
- Először vagy itt. Csak is ezért élsz még! – Mondtam, és szavaimat arcizmom rándulásai követték.
- A felség! – Ugrottam fel hirtelen, minden előjel nélkül, és elé ugorva megmarkoltam a két karfát, hogy arcomat egészen az övébe fúrjam. Orrom hegye érintette az övét.
- Ez a megszólítás a királynak jár ki. Neki pedig még a gondolatát, sem tűröm meg ebben a helyiségben. Aki ide beléphet, az hercegnek, vagy Demertornak szólít. Érted? – Egész suttogva ejtettem ki a dorgáló szavaimat, majd egy hirtelen mozdulattal ellöktem magam a széktől és az ő aurájából.
Visszaültem a kerevetre, és közben elnéztem a hárpia irányába, aki erősen szemezett a még mindig füstölgő kehellyel, de rám kapva pillantását, inkább ellépett tőle.
- Szerinted Kyrinne Je' thema, mi az a hűség? – Kérdeztem visszafordulva a nő felé, összekulcsolt kezem ujjaival, ajkaimat birizgálva.
- Valamint, mit éreztél mikor Draghul végleg kiszenvedett? – Kérdeztem még hátradőlve kényelmesen. Vonásaim mereven, és kifejezéstelenül ültek arcomon, és egyelőre nem kívántam a lényegre térni a vele kapcsolatos terveimet illetően. Tudhatta, hogy nem szokásom, csak úgy mindenkire rábízni feladatokat.

Nem váratott meg a herceg, kopogásom után szinte azonnal meghallottam a hangját, majd be is nyitottam. Vártam, s ahogy megszólalt én teljesítettem parancsát és elhelyezkedtem a széken, melyre az előbb csak rápillantott. Figyeltem a hárpiával való játékát, de igyekeztem mindenféle érzelmet kizárni most magamból. Nem féltem, de azért egy leheletnyit tartottam ettől a találkozástól. Bár Demertor hercegnek szüksége van minden támogatóra, azért úgy gondolom, hogy kérdés nélkül a másvilágra küld mindenkit, aki csak egy rossz szót is szól a közelében.
Én joggal tarthattam tőle, hiszen csak egy voltam a sok közül. Igyekezhettem ahogy akartam, még messze voltam a legjobbtól.
-Igen, az, Nagyuram. - válaszoltam halkan, de határozottan. Nem szerettem a hárpiákat, visszataszító lénynek tartottam. Azt viszont nem tudhattam mennyire hűségesek, meg hát nem is ellenkezhettem, még ha akartam volna se tettem volna. Demertornak egy csettintésébe kerül kiszakítani a lelkem a testemből és ezt inkább el akartam kerülni.
Következő szavaira nem válaszoltam, csak követtem mozdulatait és minden egyes lépéséből, szavainak hangsúlyából igyekeztem információkat leszűrni. Sosem lehet tudni mikor jön jól egy-egy megjegyzett kép. Azt már biztosan tudom, hogy szeret játszani a hárpiájával.
A következő pillanatban felugrott szavaimra, majd egy szempillantás alatt ott termett közvetlen előttem. Hátrahúzódtam a székben, de így is annyira közel hajolt, hogy az orrunk majdnem összeért. Mereven néztem a szemébe, egyet sem pislantottam. Ő halkan, de ellentmondást nem tűrőn elmondta, mivel szóltam el magam.
-Értettem. - jelentettem ki válaszolva kérdésére. Nem mondom, hogy nem ijedtem meg egy pillanatra, de ahogy észbe kaptam, máris elnyeltem minden apró érzésemet, mintha csak egy bábja lennék, kivel úgy játszhat ahogy akar. Igen, azt akartam, hogy ezt érezze. A félelmet megvetette, a önfeledt örömöt - amire amúgy sem volt okom - szintén gyűlölte. Nem maradt hát más, mint érzelemmentes katona szerepe, ki minden pillanatban úgy cselekszik, ahogyan a hadvezére akarja. Úgy sem volt senkim és semmim. Csak annyit akartam, hogy a herceg egyre jobban és jobban megbízzon bennem, így kerülve egyre feljebb és feljebb a ranglétrán.
Végül Demertor ellépett tőlem és újra visszaült a kerevetre. Elgondolkodott, majd újabb kérdés hagyta el a száját. Meglepett. Nem gondoltam, hogy csak társalogni hívatott. Vajon mit akar igazából? Egyelőre csak játszadozik, mint a macska a már markában lévő egérrel. Kérdezget, s ha nem jól válaszolok, ő tesz róla, hogy szenvedjek bűnömért.
Csak ültem egyenesen és néztem őt. Próbáltam kitalálni mi folyik itt.
-A hűség az, ahogy hozzád viszonyulok, Uram. - válaszoltam, de nem voltam biztos benne, hogy kielégítő a válasz, viszont nem folytattam. Kíváncsi voltam, hogy erre mit mond ő.
Újabb kérdés érkezett felőle, amire újfent nem számítottam, de azért kevésbé volt megdöbbentő, mint az előző.
-Elégedettséget, Demertor herceg. - hangzott az őszinte replika, immár jóval felengedettebben. Folytattam volna, ám inkább nem szóltam. Draghul megölte a családomat... hosszú mondatokba foglalva tudtam volna csak kifejezni igazából mit éreztem akkor, amikor az a mocsadék végleg egyenlő lett a földdel.
-És élveztem a látványt... - csúszott még ki azért a számon. Elmerültem a gondolataimba és pár kép megvillant előttem, ahogyan Draghul vergődik a földön, s egy pillanatra nem figyelve a számra, kicsúszott ez a pár szó. De igaz volt.
Felpillantottam Demertorra, s vártam. Kicsit helyezkedtem a széken, mely igen kényelmetlen volt. Keresztbe akartam tenni lábaim és kicsit hátrébb dőlni, de tisztelve a nagyurat, nem tehettem.

Szinte elfeküdtem a kereveten, bokámat, a másik lábam térdére tettem, és államat babrálva néztem meredten az előttem ülő, igencsak kívánatos nőt.
Nyelvemmel kipiszkáltam egy húsdarabkát a fogaim közül, majd kezemmel intettem a hárpia felé.
Óvatosan megfogta karmaival a kelyhet, és elém rebbent, majd átadta.
- Mi a véleményed? – Kérdeztem a rút lényt, és Kyrinne felé intettem.
Odatotyogott a nőhöz, és alaposan körbenézte, majd hajába szagolt.
Ezután visszatotyogott hozzám, és felém suttogta szavait.
- Rendben. – Válaszoltam, és utasítottam. – Eredj a déli határainkhoz, és nézd meg, hogy zajlanak az előkészületek.
Kiröppent az ablakon, és ezután kettesben maradtunk Kyrinnel.
Egy hajtásra kiittam a kehely tartalmát, amitől szemeim vörösben fürdöttek néhány pillanatig, és minden ér kidudorodott a nyakamon.
Teleszívtam a tüdőm levegővel, és fogam összeszorítva remeget meg arcom, ahogy áthullámzott rajta a szer hatása.
Néhány perc csend következett ezután, amit lehunyt szemmel élveztem ki, majd a nőre emeltem szikrázó tekintetem.
- Ha azt gondolod, neked ez lenne a hűség, akkor elfogadom. – Mondtam mély, száraz hangon.
Ezután ismét végig mértem a testét, igazán látványosan, nem hagyva kétséget a felől, hogy tetszik, amit látok.
- Nos! – Kezdtem bele szavaim kifejezésébe, és felkeltem a kerevetről. Hátam mögött összekulcsolt kezekkel sétáltam elé, és egészen közel álltam meg hozzá.
- A tény hogy itt vagy azt jelenti, érdekelsz. Úgy hallom Ynareth posztjára törsz! Ez így van Kyrinne? – Kérdeztem halkan, de mély zöngékkel.
- Valamint! Nem gondolod, hogy jobb lett volna saját kezeddel végezni az átkos ellenségeddel? Mintsem velem végeztetni el a piszkos munkát? Már csak azért kivégeznélek, hogy loptál a palotából, és roppantul élvezném nézni, - lehajoltam elé és tekintetébe fúrtam pillantásom közvetlen közelről. – ahogy a szemeid elhomályosulnak a fájdalomtól, majd opálossá, és színtelenné válnak, mikor lelked elszáll a porhüvelyéből. – Elhajoltam tőle, és közben végig simítottam arcélén egészen álla vonaláig.
- Azonban nem teszem, mert a módszered tetszett. Aljas, és céltudatos! Hm…kedvemre való nő vagy.
Leültem ezután a padlóra, törökülésben, éppen vele szemközt, és most én néztem fel rá.
- Engedélyt adok, hogy őszintén, és szíved szerint beszélhetsz, most velem. Következmények nélkül!
Nem tudtam nem észrevenni, hogy mennyire feszeng, és tetszett is, de aztán végül megelégeltem.
- Engedd már el magad! – Szóltam most hangosan, egy fintorral.
- Lazíts, kicsit harcosom! Most megteheted, használd ki, mert ha kegyembe fogadlak, lehet, hogy nemsoká nyüszíteni fogsz.
Egy mozdulattal talpra szökkentem ezután, és elsétáltam az asztalomig, közben beszélve a vállam felett.
- Tudod a hűség, az én szótáramban annyi, mint végrehajtani a parancsot, bármi legyen is az ára. –
Mondtam, és közben kihúztam a fiókot, majd kivettem a dísztőrömet, és azzal a kezemben sétáltam vissza a nő elé.
Megforgattam a fegyvert az ujjaim közt, majd a pengéjénél fogva nyújtottam a nő felé a markolatot.
- Vedd el! – Szóltam kérgesen.
- A parancsom az, hogy vágj meg vele! Rád bízom, hol.
Ismét közel hajoltam, és pillantásom rendíthetetlenül vágott övébe. Ajkaim szinte érintették övéit, ahogy kiejtettem szavaim.
- Rajta! Meg is ölhetsz akár, hisz fegyvertelen vagyok. Gondolj bele! Te lennél az, aki végzett Demertorral. – Suttogtam halkan, és talán ajkam súrolta is övét a szavak közt, de nem mozdultam, és szándékosan ott maradtam ajkaimat az övéhez érintve, kéjes pillantással szikrázó tekintettel.

Túllendültünk az előbbi feszült helyzeten, s túléltem, úgyhogy fújhattam egyet. Persze sosem tudhattam, hogy mikor számíthatok Demertortól egy újabb dühkitörésre, csak mert balra léptem és nem jobbra, de még élek, úgyhogy nincs baj.
Még egy rövid jelenetet nézhettem meg a herceg és a hárpia játékából, ráadásul most engem is belevontak. Apró fintorral arcomon tűrtem, hogy az a dög megszaglásszon és közelebbről is megvizsgáljon. Nem szóltam semmit, csak vártam a válaszokat. Igyekeztem nem feltűnően, de végig Demertor arcát vizslattam, hogy kiderítsem mire gondol most.
Aztán a hárpia kettesben hagyott minket. Nem tudtam jobb-e így nekem. Azt hiszem teljesen mindegy, mert az a randaság sem lett volna segítségemre, ha Demertornak elgurul a gyógyszere és nekem ront. Így legalább csak velem foglalkozik és kiderül végre, hogy mi a fenét akar tőlem.
Még mindig mozdulatlanul ültem a csontszéken és vártam a parancsot. A hűségre utaló válaszom elfogadta, így újabbat szusszanhattam. Elég megalázó is lett volna, ha egy ilyen hülye kérdés miatt pöccenne be és végezne velem.
Ezután látványosan végigmért. Nem mondom, hogy ellenemre lenne, de…. Inkább hagyjuk ezt. Butaság erre gondolatsorokat pazarolni.
Következő szavai megint csak megdöbbentőek voltak. Ynareth biztosan nem bírta ki, hogy ne mocskolja be egy kicsit Demertor előtt a nevem. Ha kötelező lenne valakit legyilkolnom – bár úgysem kerülhetem el, azt hiszem – akkor biztosan vele kezdeném. Nem bírom azt az öntelt fejét. Gondolkodóba estem a választ illetően, de aztán hamar döntésre jutottam. A hazugságra Demertor herceg percek alatt rájön, úgyhogy annak nincs értelme.
-Így van. – válaszoltam ismét röviden és tömören.
Ő közvetlen előttem állt, s én még mindig csak azon kemény széken ültem, s néztem fel rá. Kényelmetlenül éreztem magam így, de nem mozdultam a helyemről. Egyelőre nincs okom rá, hogy felálljak onnan, az én kényelmetlenségem pedig nem hiszem, hogy érdekelné Demertort.
Aztán egy pillanat szünet és újabb megdöbbentő szavak. A szemeim hatalmasra nyíltak, elfehéredett a bőröm és nagyot nyeltem. Azt hittem minden tökéletesen ment és úgy volt, hogy Demertor nem jöhet rá, hogy én tettem. Nem, nem, nem!! Az nem lehet! Valaki elárult volna? De ki?
Görcsbe rándult a gyomrom, s már készültem a temetésemre, de akkor a herceg folytatta mondanivalóját és én ahelyett, hogy megkönnyebbültem volna, még el is tátottam a szám. Persze csak résnyire, de nem hittem hegyes füleimnek. Úgy tűnik meghaltam. Ilyet nem mondhatott a herceg. „Kedvemre való nő vagy.” Vagy álmodok, vagy meghaltam, vagy… vagy egyenesbe jöttek a dolgok és elindultam a lépcsőn felfelé. Annyira meglepett amit hallottam, hogy azt is alig éreztem, ahogy hozzámér. Csak néztem a szemeibe és figyeltem őt. Na meg rendezgettem a fejemben összekuszálódott gondolatokat.
Becsuktam a szám és összeszedtem magam.
-Nem voltam elég erős, hogy én öljem meg Draghult, Hercegem. És nem csak megölni akartam. Megszégyeníteni is. – mióta ebben a szobában vagyok, ez volt a leghosszabb megszólalásom, de válaszolni akartam mindenképp. Ha már azt mondtam hű vagyok hozzá mindig és minden körülmények között, akkor ahhoz az őszinteség is hozzátartozik. Bár nem gondolom, hogy nagyon meg akarna ismerni Demertor, azért mégis el akartam ezt mondani neki. Jobb, ha mindent tud és látja, hogy tényleg az ő harcosait, illetve inkább kémeit gazdagítom és bízhat bennem annyira, mint Ynarethben.
Hihetetlen ez a nap. Amikor felkeltem, még nem gondoltam, hogy Demertor herceg lakosztályában fogok kikötni és ő majd ott fog ülni előttem a földön törökülésben, ráadásul engedélyt adva arra, hogy bármit elmondjak.
Persze egy szó sem jött ki a számon éppen most, mert csak lestem. Nem tudtam igazából hova tenni a dolgot, mégis valahol örültem ennek.
Ő láthatta, hogy mennyire görcsölök, rám szólt, hogy lazítsak, majd fel is állt a földről. Akárhogy is, ez mind nagyon jó jel. Persze az már nem tetszett annyira, hogy talán nem sokára nyüszíteni fogok, de azért igyekeztem erre most nem gondolni. A legjobb akarok lenni. Azok pedig úgysem nyüszítenek. Azt hiszem.
Felálltam végre a székről, amikor ő az asztala felé sétált. Hülyén éreztem magam ott ülve, muszáj volt már felállnom onnan, ám lehet, hogy jobb lett volna, ha ott maradok, mert a következő percekben olyan mondatok hagyták el a herceg száját, amitől majdnem újra a széken kötöttem ki.
Felemeltem lassan a kezem és bár bizonytalanul, de elvettem a tőrt. Éreztem, hogy valami furcsa dologra készül, de mivel nem akartam neki csalódást okozni, elvettem tőle. Tekintetem többször végigfuttattam a dísztőrön, de amikor megparancsolta, hogy vágjam meg vele, csodálkozva ránéztem. Ez a férfi ki fog készíteni. Mire jó ez? Mit akar tőlem? Demertor tényleg azt hiszi, hogy mi csak a bábjai vagyunk és kedvére játszadozhat velünk. Talán igaza van. Akivel lehet játszani, azzal játszanak is.
Pár percig megilletődve álltam előtte és az éles, ezüstösen csillogó fegyvert néztem a kezemben. Ő csak buzdított. Akár meg is ölhetném?
Fújtattam a bennem gomolygó feszültségtől és döntésképtelenségtől. Most kivételesen utáltam magam, hogy nem vagyok a sötét elfekre oly jellemző gyilkolási vágyú, a vérontásért oly epekedő harcos.
Amíg őrlődtem magamban, addig hatalmasra nőtt a feszültség bennem, amit aztán hagytam kirobbanni, majd hirtelen a herceg elé léptem és megfogva ruháját a nyakához szorítottam a tőrt. Nem néztem az arcára, nem mertem. Csak a tőrt néztem, de egy pillanatra se fordítottam el a tekintetem róla. Újabb pár üres másodperc, de hosszú perceknek tűntek.
-Semmi hasznom nem lenne abból, ha megölnélek, Hercegem. – mondtam halkan, majd kissé elfordítva a fegyvert, oldalt vágtam mag a nyakát. Egy pillanatig még néztem ahogy kiserken forró vére, majd hátrébb léptem.
Amit mondtam, az mondjuk nem biztos, hogy igaz. Viszont az biztos, hogy azért a királyi székbe még nem illek és népünk is előbbre jut egy olyan vezetővel, mint Demertor. Bár egyelőre nem ő a király, úgy sejtem hamarosan az lesz belőle.
A tőrt megtöröltem a ruhám szélével, majd visszanyújtottam a férfinek.

Arcom izmai pattanásig feszültek, ahogy a nő, ez az apró porszem, megragad, és torkomra rakja a kést.
Közvetlen közelről nézhettem a szemébe és megkaptam, amit akartam.
Kéjes mámor kúszott lelkem sötét világába, ahogy a húgomtól kapott tőr a véremet vette, és Kyrinne helyett őt magát képzeltem magam elé.
Vádlón bámult rám holt szemeivel, és fonnyadt elszáradt ajkaival ismételte: Gyűlöllek! Gyűlöllek…
Kéjesen húztam fel felső ajkaimat, és lehunytam a szemem, néhány pillanatra, hogy csak még egy kicsit élvezhessem a fájdalom okozta bizsergést a gerincem vonalán. Hogy érezzem a vérem illatát.
Kissé megborzongva nyitottam ki a szeme végül.
- Nagyon jól látod a dolgot Kyrinne! Valóban jobb neked, ha én élek. Biztosra veszem, hogy mindenki tudja már odalent, hogy hozzám jöttél. Ha meghalok és új lép a helyemre, téged kivégeznek, mint hozzám hű katonát. – Válaszoltam fanyar vonásokkal, felhúzott szemöldökkel.
- Azonban ez nem mostanság fog bekövetkezni, legalább is nem tervezek meghalni, úgyhogy ezt egyelőre elkerülted. – toldottam meg szinte már cseverészve, és folytattam volna, a mostoha apjával kapcsolatban, azonban egy üzenet vágott az elmémbe.
Készen állunk nagyuram!
Megyünk!
Küldtem a választ, és Kyrinne pillantásába vágtam csillanó tekintetem, majd a véres csíkra a ruháján.
Ujjammal töröltem le nyakamról a vért, rövid elmélkedés után, és lenyaltam, majd ezután szóltam csak felé, reszelős, mély hangon.
- Jól figyelj rám most Kyrinne! A beavatásod véget ért…hm..egyelőre. – Toldottam meg miközben, az asztalomhoz léptem, és különböző dobótőröket, késeket rejtettem ruházatomba.
- A királyhoz jössz most velem. Végig egymásba karolunk, és te odaadón követed a parancsaimat.
Mikor belépünk, nem forgolódsz, nem nézel senkire, csak belém karolsz és tartod a tempót mellettem, érted? – Kivártam kicsit hogy közbeszólhasson, ha akar, hisz feljogosítottam rá.
- A király úgy tudja te vagy a jövendőbelim. Ezért és csakis ezért engedi, hogy belépjek hozzá, mert mint tudod, az számomra tiltott, és mágia védi azt az átkozott termet.
Bejelentem, hogy nőül veszlek, mikor végzek szavaimmal, akkor kezdődik a vérengzés!
A király testőreinek több mint a fele az én emberem, valamint, kívülről is kapunk segítséget.
A király az enyém! – Kaptam rá villanó tekintetem, jelezve hogy nem tűrök ellent mondást ebben.
- Segítsd az embereimet abban, hogy legyőzzék a maradék királyhoz hű testőrt, és ha tervem sikerül, jutalmad nem marad majd el. A frigyünk csak álca! Nem nősülök! – Tudatosítottam benne, ujjammal is felé mutatva.
- Most pedig induljunk, a szer, amit ittam már nem sokáig fejti ki hatását. –
Egyszerűen megragadtam a nő kezét és kilépve az ajtón, a folyosón indultunk el a királyi trónterem felé.
Belekaroltam a nő kezébe, mert tudtam, hogy király sokkal lágyabb érzelmű, mint én magam. Átlátna a szitán, ha csak úgy besétálnánk egymás mellett.
- Van kérdésed? – Kérdeztem a folyosó félhomályában a nőtől.
Ha volt, akkor végighallgattam, majd ismét szóltam.
- A király kérni foglya, hogy tanúbizonyságul csókoljalak meg! – Intettem egy fintorral, és felrémlett mennyire alkalmatlan arra, hogy ő vezesse a dicső sötét elfek népét. Ellágyult, és naphosszat a nőjét nyalja, falja, ahelyett hogy a sereget készítené fel. Nélkülem sehol sem lenne az átkozott fattyú!
Dühöm kiült a vonásaimra is, de bárhogy is ágáltam meg kellett lennie.
- Nos, ezt undorítónak tartom, bár tested nincs ellenemre, és később fel is fedezem majd, de most más dolgunk van. – Közöltem egyszerűen mintha csak egy darab húsról beszélnék.
- Azonban meg kell tennünk, és nem ártana gyakorolnom kissé, mert nem szokásom csókokkal borítani a velem hentergő nőket. –
Megálltunk a trónterem ajtajában, és ott szembefordultam Kyrinneel.
- Rajta essünk túl a dolgon, hogy odabent tényleg elhiggyék majd. Ne akard, hogy én kezdeményezzek, arra nem vagyok képes. Így is undorítónak találom a dolgot.

// A szerepjátékok szabályai szerint kérném, ha ellenedre van a csók, jelezd nekem pm-ben és módosítok!! //

Már ismerve a herceg szeszélyét, joggal félhettem volna attól, hogy most úgy dönt, kivégez. Ám valamiért éreztem, hogy nem így fog tenni. Nem tudom miért, de mióta ebben a helyiségben tartózkodom, egyre csak halványul a feszültség bennem, egyre magabiztosabb kezdek lenni. Persze azért tartok minden mozdulatától, hiszen amennyivel idősebb nálam, annyival erősebb is, mind fizikailag, mind a mágiát illetőleg.
Hátrébb léptem tőle, majd vártam a következő mozdulatát. Ő, mintha élvezné a fájdalmat, behunyta szemeit és nagyot szívott a szoba levegőjéből, majd valamilyen jellegzetes emléket játszott le maga előtt. Legalábbis ezt gondolom, minden esetre én csak a tőrt néztem és csak félve emeltem tekintetem egy pillanatra a fegyver gazdájára. Aztán végre megszólalt.
Csak hallgattam mondandóját, s magamban helyeseltem. Mozdulni megint csak nem mozdultam, inkább álltam egy helyben, mint akinek odagyökereztek a lábai. Mégis hová mentem volna? Mit csináltam volna? Tiszteletlenség lett volna leülnöm vagy elnyújtóznom valamelyik kényelmes bútorán, így aztán maradtam inkább a helyemen.
Újabb pár perc csend vette uralma alá a szobát, de aztán a herceg pusztán villanó pillantásával megtörte ezt. Tudtam, hogy most valami egészen másról, valami fontosról beszélni nekem.
Kicsit már kezdtem kellemetlenül érezni magam, hogy percek óta ott állok, mint egy dísztárgy, ám még mindig nem terveztem elmozdulni. Ezzel szemben a gondolataim, mint ezernyi gömbvillám cikáztak oda-vissza a fejemben, a gyomromban hol maró idegesség tombolt, hol elégedett magabiztosság vert tábort. Furcsa volt itt lenni és még furcsább volt azt érezni, hogy ez a kegyetlen nagyúr kedvel. Khm… legalábbis valami olyasmi.
Nem szóltam közbe. Isten ments! De ha szemben állt volna velem, láthatta volna, hogy kérdő tekintetekkel bombázom és nagyot nyelek azokra a szavaira, hogy csak egyelőre tért véget a beavatásom. Elképzelni nem tudtam milyen kínvallatásokkal akar beavatni a bensőbb csapatába.
Ahogy folytatta, úgy kerekedett egyre nagyobbra a szemem. A királyhoz megyünk. Belé karolok? Odaadón követem? Nem is tudtam, hogy ismeri ezt a szót, hogy odaadás. Jövendőbelije? Na jó, ez már sok az én lelkemnek. Annyira ledöbbentem mindezen, hogy válaszolni is elfelejtettem, pedig biztosan örült volna egy visszajelzésnek, hogy értem. Minden szavát pontosan értettem, csak épp nem hittem el.
Azután persze nem volt nehéz kitalálni, hogy mit tervez. Szavai be is bizonyították gondolataimat, miszerint a király életére és helyére pályázik.
Amikor a vérengzős, támadós részt ecsetelte, már sikerült visszatérnem önmagamba és bólintottam. –Rendben. – kísértem szóval a biccentést, hogy tudja, tényleg felfogtam, amit kér tőlem és számíthat is rám. Ami ezután következett, az viszont nemhogy álmomban, még egy másik univerzumban sem tudtam volna elképzelni.
Nem volt kérdésem, közöltem, hogy mindent értek, majd el is indultunk egymásba karolva a király színe elé. Azt hittem már nem tud mivel meglepni, de mégis sikerült neki. Azt, hogy úgy közölte, később felfedezi a testem, mintha egy tárgyról beszélne, meg sem hallottam szinte. Újra görcsbe rándult a gyomrom és levegőt is alig kaptam, amikor megtudtam, hogy meg kell csókolnom. Ráadásul fel sem tudtam készülni rá, mert most, itt helyben kellett. Ez mind nem elég, mindezen felül elvárta, hogy én kezdeményezzek. Teljesen leblokkoltam. Azt sem tudtam hogyan kapkodjam a levegőt. Az arcomon a forró lett, a torkom kiszáradt a levegőkapkodástól, belül pedig olyan volt, mintha minden belső folyamatom leállni készült volna. Katasztrofálisan éreztem magam. Olyan volt, mint egy tinilány első csókja előtt, csak épp sokkal intenzívebb és nem a szerelem hajtott belülről.
Egy pár pillanatig hezitáltam, aztán elhatároztam magam. Felnéztem a szemébe – bár se tűz, se szerelem nem parázslott tekintetemben, inkább aggodalom és ijedtség uralta azt – majd remegő kézzel végigsimítottam megvágott nyakán, eközben közelebb is hajoltam hozzá. Ajkán érezhette, ahogyan a levegőt kapkodva, fújtatva rá-rálehelek. Egy pillanatot még hezitáltam előtte, majd hirtelen összeértek ajkaink. Szemeimet jobbnak láttam becsukni, hátha el tudok vonatkoztatni attól, hogy kivel forrtunk össze épp. Csókunk nem volt forró, inkább kifejezetten hideg volt, de talán hihető egy külső szemnek. Óvatosan csúsztattam csak nyelvem a szájába. Komolyan féltem, hogy leharapja. Lassan csókoltam, de rövidre fogtam. A végén már nem gondolkodtam, rögtön hátrébb léptem, de nem túl messzire. Nem néztem fel rá, mert nem tudtam máshogy elrejteni arcom pirosságát. Felforrósodott a testem a helyzettől, pedig egyáltalán nem kívántam őt. Na jó, talán hazudok, de a félelmem és tiszteletem nagyobb volt annál, minthogy kívánjam őt.
Fújtam párat, s amikor már úgy gondoltam, nem díszíti pír az arcom, felnéztem rá. Reméltem, hogy ennyi gyakorlás elég lesz és továbbmehetünk.

Jó pár napja már, hogy Demertor kiadta a parancsot Ynmatiel gyilkosának elfogatására. Igazán hasznos kaland volt számomra, hiszen megtanultam a ló tetején maradni, összehaverkodtam pár katonával, ráadásul akkora szerencsénk volt, hogy viszonylag hamar rá is leltünk az elkövetőre. Na nem az első lény volt, aki az utunkba került, de az erdei elfek közül az első, s mi habozás nélkül kötöztük meg és már hoztuk is haza. Szegénykét biztos, hogy megviselte az utazás, hiszen elég sokat volt bűbáj hatása alatt, ráadásul Awernondyas egyszer-kétszer neki is esett Ynmatiel halála miatt. Nem irigylem, de most már végre itthon vagyunk és nem kell a képét bámulnom.
Őszintén szólva már irritáltak a zöld fák és a virágok. Még sosem voltam a pusztaságon kívül, főleg nem ennyi időt, így aztán külön öröm volt a hazatérés.
A lovakat elhagytuk a városunk szélén, majd megbeszéltük a hadvezérrel, hogy amíg ő leviszi új lakhelyére a foglyot, addig én jelentek Demertornak.
Fáradt voltam ugyan és nem is épp patyolat tiszta, de most a küldetés volt a legfontosabb, úgyhogy rögtön a palotába igyekeztem. Egy percre megálltam a saját lakosztályomba, hogy legalább az arcomat leöblítsem, aztán vonultam tovább a király szobája felé. Odaérve mély levegőt vettem, aztán kopogtam. Határozottan, de csak 3szor.
Amint meghallottam a nagyúr dörgő hangját, benyitottam. Már korántsem tartottam annyira tőle, mint az első alkalommal, amikor itt jártam, de azért azt nem mondanám, hogy teljesen nyugodt vagyok, hiszen kiszámíthatatlansága miatt sosem lehet tudni, hogy mi lesz a következő lépése.
-Jelentem: elfogtuk Ynmatiel és Darteon gyilkosát. Awernondyas a cellájába kísérte az erdeit. - szóltam egy üdvözlő meghajlás után.
Tekintetemmel követtem a férfi mozdulatait, s vártam mit válaszolt.

Félmeztelen ültem a kovácsoltvas kereveten, és a falhoz láncolt mezítelen Nimfát néztem, zavaros tekintettel.

Magánál volt, de a mérgek már kifejtették bódult hatásukat az elméjén. Homályos tekintettel nézett felém szemhéja alól, és lágy mosolyt erőltetve arcára nyalta meg felső ajkát.
Tökéletes harmóniát sugárzott alakjának minden domborulata, minden mérete.
Kiittam a kupát magam is, és tovább néztem a nimfa domborulatait.
Lassan kezdett csípője mozogni, és hangos sóhajok hagyták le ajkát, ahogy a vágyfokozó formula egyre szétáradt a vérében.
Nem tartottam meg egy kéjnőt sem a halott király háreméből, mert mind tőle bűzlöttek. Képtelen voltam másra gondolni, csakis arra, hogy vele henteregtek. Inkább szétosztottam őket a katonák, és alvezérek között.
Elmerengtem kissé a trónfosztás minden részletén, és végül elégedetten húztam ördögi mosolyra a szám.
Végig tekintettem hegek borította felsőtestemen, és sorra idéztem fel a hegek keletkezésének okait, majd ismét a Nimfára futott a kékesen csillanó pillantásom.
- Hm… Akarod már igaz? – Kérdeztem, mélyen felnevetve.
- Igen……hm….nagyon.. – Lehelte felém a teljesen elbódult erdei teremtmény.
Felnevettem vészjóslón, és még jobban elnyúltam a kereveten.
Egy hosszú vékony mogyoróvesszővel, kezdtem cirógatni az alhasát, majd nagyot suhintva húztam vörös csíkot a combjára.
Felsikított, de a szerek, amiket itattam vele, már is átvették az irányítást, így fájdalma már kéjbe csapott át, és hangosan nyögött még egyet felém.
Éppen újabb játékba kezdtem volna a vesszővel, mikor kopogtak.
Eldörmögtem bebocsátó szavaimat, majd Kyrinne felé fordulva hallgattam beszámolóját.
Elégedetten biccentettem felé.
- Szép munka Kyrinne, lenyűgöztél! – Dörmögtem reszelősen.
- Jutalmad nem marad el. – Mondtam, és a Nimfára néztem.
- Kívánod ezt a minden tekintetben feletted álló gyönyörű sötét elfet, erdei korcs? – Kérdésem inkább volt utasítás, de helyzet szülte feszültség, melengette lelkem minden sötét zugát.
- Ig…h…en király! Kí….h..v..ánom őt. – Sóhajtozta a Nimfa, és Kyrinnre nézve nyalta meg ajkait, majd beharapta alsó ajkát.
Kyrinne felé fordulva, simítottam végig saját mellkasomon, és zavarosan metsző tekintettel fúrtam magam pillantásába.
- Na és te? Leghűbb segédem? – Kérdeztem a sötét elf nőt.

Amint beléptem nem kerülhette el a figyelmem a Demertor fekhelye mellett kikötözött meztelen erdei lény. Gyorsan végigfuttattam rajta tekintetem, de aztán igyekeztem nem ránézni, hanem csak Demertorra koncentrálni.
Elhadartam, amiért jöttem, majd vártam a választ, s reménykedtem, hogy majd ezután el s mehetek. De hát nem is Demertor lenne, ha nem marasztalna még egy kicsit és nem hozna iszonyatosan zavarba. Örültem a dicsérő szavaknak, de a következő kérdése az erdei nimfa felé, majd felém igencsak letaglózott.
Úgy léptem be ma a király lakosztályába, hogy egyáltalán nem vagyok olyan feszült és zavart, mint a múltkor, sőt csak bejelentem Athanar érkezését és már mentem is. Főleg, hogy nagyon fáradt vagyok. Ám hogy is gondolhattam ilyet? Én buta!
Hirtelen köpni, nyelni nem tudtam, csak hatalmasra tágult szemekkel néztem előbb a kérdezőre, majd a nőre.
-Hát... azt hiszem, hogy... - csak nyökögtem pár szót, de egyszerűen nem tudtam kitalálni mi lenne a helyes válasz erre. Aztán pár csendes másodperc után megvilágosodtam!
-Az én fogam nem fűlik az erdei néphez, Nagyuram! - válaszoltam végül. Próbáltam elhitetni magammal, hogy ez korrekt válasz, amiért Demertor sem lefejezéssel válaszol, de azért nem voltam biztos a dolgomban.
Bármennyire volt izgató a királyt egy ilyen helyzetben látni, azért nem hiszem, hogy kész lettem volna most leteperni a kikötözött nimfát. Azt biztos nem.

Egy szusszanásnyi félmosollyal néztem Kyrinne felé a válaszát követően.
- Nos! Nekem sem a fogamra kell Kyrinne! - Dörmögtem magam elé, de elnyúlt pozíciómon nem változtattam.
- Remek munkát végeztél, tekintve hogy nem vagy harcos, ez csak emel az érdemeden. - Felkeltem ezután egy hirtelen mozdulattal, és ellépdelve a Nimfa mellett végigsimítottam az arcélén, majd Kyrinne előtt álltam meg, úgy félmeztelen ahogy voltam.
Sokáig néztem a szemébe, de pillantásom most mellőzött minden haragot, vagy dühöt. Tisztán csillant a nő tekintetében.
Jobb kezem tenyerének külső élével végig simítottam a sötét elf nő arcélén, és szóltam hozzá, mélyen de minden eddiginél lágyabb zöngékkel.
- A népünknek olyan király kell, mint én! Rettentő, rendíthetetlen és számító. A keselyük most is a fejünk felett kőröznek, és lehet az akár Uráldul, Saraven, vagy akár te magad is aki alig várja hogy hátamba vágja a kést, és hullámat rugdosva átvegye a trónt. Jelenleg kézben tartok minden, és mindenkit, de néha nekem is szükségem van szünetre. Most azt ajánlottam fel neked, hogy töltsd velem ezt a kis szünetet. Kettesben, ő nélküle akár. - Mutattam a Nimfa felé, majd hátat fordítva léptem vissza a kerevethez, és leülve rá, temettem arcom a tenyerembe néhány pillanatra, mielőtt, ismét tisztán csillanó tekintettel kerestem a nő pillantását.
- Még egyszer köszönöm a szolgálatot Kyrinne, a fogoly kifaggatását másra bíznám, mert úgy hiszem te nem lennél rá képes. - Elnyúltam ismét a kereveten, és kezembe vettem a hosszú mogyorófa vesszőt.
- Tudod a testi vágyak, beteljesülések, már egy ideje nem sokat jelentenek számomra. Egy személy létezett akivel utoljára élveztem is az együttlétet, de ő hosszú évek óta halott! Így én magam pedig hosszú évek óta érintetlen. - Előrébb dőlve mutattam a saját fejem felé ezután.
- Az elme Kyrinne! Az elme...ott dől el minden. Ha fejben eldöntöd véghez is tudod vinni legyen az bármi. Ez a mágia alapja is! Ha eldöntöd, menni fog. Az elmémnek van szükségre kéjre, és beteljesülésre, e célt szolgálja a Nimfa. Csak nem képzeled pont rólam, hogy majd henteregni fogok vele? - Felröhögve legyintettem felé, és nagyot suhintottam a Nimfa mellére, immár ismét zavarossá vált tekintettel.
- Mit is fecsegek itt össze, igaz? Hm...elmehetsz Kyrinne. Pihend ki az út fáradalmait, és add át Awernondyasznak is elismerésem. - Mondtam végül aztán, a kéjtől vonagló Nimfára néztem, és immár az kötötte le figyelmem.

Ha valaki hang nélkül végignézi a mostani jelenetet és azt, amikor először beléptem ide, azt hiszem nem találna sok különbséget a kettő között. Én kukán állok egy helyben, Demertor pedig uralva a helyzetet beszél és otthonosan mozog a szobában. Én azonban egészen máshogy éltem meg ezt a pár percet. Az idő rohant, de bármikor beléptem ebbe a helyiségbe, mintha leállították volna.
Figyeltem Demertor játékát a bódult nimfával, s hallgattam szavait. Nem tudtam megállni, hogy ne futtassam végig többször is tekintetem a király izmos hasán, talán ezt ő is észrevette. Kedvemre való a külseje, de hát ő a király én meg csak... Ráadásul olyan, aki biztosan nem kímélne, csak mert hűségesen szolgálom.
Óvatosan, nem észrevehetően nagy levegőt vettem miközben közeledett felém, majd lenyeltem számban összegyűlt nyálam, amikor végigsimította az arcom. Végig a szemébe néztem.
Valahogy más volt. A szeme, a hangja. Lágyabb volt és tisztább. Ha ezt valaki mesélné, nem hinném el. Ő más is tud lenni? Talán tényleg régóta kínozza a szeretkezés hiánya. Kétlem, hogy az erdei hófehérke ki tudná elégíteni vágyait, főleg így. Mintha egy zsák lenne csupán, melyet fellógattak oda.
Aztán meghallottam a végszót. "Elmehetsz Kyrinne..." . Tisztára hülyén éreztem magam. Úgy, mint egy rossz helyre tévedt gyerek. Pontosan! Mint egy gyerek!
Az arcomon talán látszott a csalódottság, de lassan megfordultam és odalépkedtem az ajtóhoz. Demertor ugyan a fehér bőrű nővel volt elfoglalva, de hallhatta, ahogyan nyikorogva kinyílik az ajtó, majd becsukódik.
Igen ám! De én bent maradtam a szobában. Erőt vettem magamon, még egy utolsó nagy levegőt vettem, majd megfordultam.
-Királyom! Talán szükségem lenne nekem is egy... ilyen kis szünetre. - szólaltam meg félhangosan, nem túl határozottan, de azért hallatszott a hangomon, hogy már lejátszottam magamban egy meccset és ez a végső döntésem.
Nem is nagyon vártam a válaszra, rögtön közelebb is mentem hozzá.
-De... lehetne... őnélküle? - kérdeztem a nimfára tekintve, mert nekem már egy kicsit bántotta a szemem.

A nimfa tekergődző csípőjét figyelve hallgattam Kyrinne felbátorodott szavait.
Néhány pillanatig csend költözött a lakosztályom ódon falai közé, mielőtt Kyrinnere emelve tekintetem megszólaltam.
- Tudod e Kyrinne, hogy a katonák között, sokan áhítoznak a kegyeid után? – Kezdtem ismét mélyen, és lágyan ejtve szavaimat, melyek zöngéibe talán némi mélabú is költözött.
- Nemrég az orkok földjén jártam, és az esti tábortűznél a metsző szélben, rólad beszélgettek az elit harcosaim. Az alakodról és az arcod ívéről, nem beszélve az enyhén metszett szemeidről. – Letettem a mogyoró vesszőt, és felkelve elé álltam. Megállva előtte tettem tenyerem vállára, és tiszta tekintettel kerestem pillantását.
- Gyűlölöm a határozatlanságot! – Dörmögtem ismét.
- A szemeid fáradtságról árulkodnak, még vonásaid tanácstalanságról. Mennél is maradnál is, de miért? – Elengedve vállát, visszatértem a Nimfához, és megállva előtte kioldottam a csuklóját fogva tartó bilincseket. Szinte azonnal nekem esett az erdei lény, és mohón kereste ajkaival enyéimet, ahogy végig nyalt arcom ívén.
Ellöktem magamtól az ágyra, és vadul parancsoltam rá.
- Nyugtom maradsz! – Csattantak szavaim ridegen, mitől a Nimfa szinte sírva harapott ajkába, és nyüszítve tárta szét combjait.
Felszusszanva ráztam meg a fejem, és Kyrinnere nézve szólaltam meg ismét.
- Ugye tudod, hogy ha ma itt maradsz velem, akkor minden katona a szajhámnak fog tekinteni ezen túl. Ezt akarod? Ezt akarnád Kyrinne? – Az ágyam mellett álltam összefont karokkal, testemen izzadtság cseppjei csillantak helyenként, és ezeknél csak tisztán ragyogó pillantásom sugárzott jobban a sötét elf nő felé.
- Van benned annyi erő, hogy elhallgattasd a pletykálókat, és tudomásukra hozd, hogy nem vagy kéjnő? Hogy méltán vagy a helyeden, és a posztodon, és nem testi bájaidnak köszönhető a kinevezésed? – Egy kissé undok félmosoly formálta át arcom.
- Én tudom, hogy kiérdemelted a helyed, és tudom, hogy az egyik leghűbb harcosom vagy! – Jelentetem ki ellentmondást nem tűrően.
- De ha mondjuk Saraven, vagy Uráldúr, vagy akármely nagyobb rangú hívem fülébe jut, hogy itt töltötted az éjszakát? Ki tudsz majd állni magadért, hogy ne bélyegezzenek meg? Lelkileg készen állsz a kastély vádaskodó, és áskálódó hétköznapjaira Kyrinne? Mert abban biztos lehetsz, hogy mindenkinek mindenhol vannak szemei és fülei. – Lassan végig simítva arcélét állapodott meg új hegyem alsó ajkán egy pillanatra, majd elvéve kezem szóltam ismét.
- Szóljak az őröknek, hogy vigyék el az erdeit? Valóban ezt akarod Kyrinne? - Kérdeztem halkan, de reszelősen kiejtve szavaimat, arcélem néhány izma meg-meg remegett közben, és rabul ejtve pillantását vártam válaszát.