/Yni, elf parancsnokhelyettes/

A sötét hadvezér végre elérte az erdő első fáit, melyről már oly hosszú órákon keresztül álmodozott vándorlása során. Awyris, a lombtündék otthona!
Ledobta magáról a szerzetesek bűzlő ruháját, már nem kell neki. Kovakövével szikrákat csiholt, mely hamar lángra lobbantotta a hamis Abbadon király megbízó levelét. Már nem kellett eljutnia Jázidi faluba... Az egész álca lehullott róla, hogy felfedje valódi énjét. Egyedül az álarc maradt rajta.
Egy vad rózsa bokorhoz lépett oda, mely most virágzott és kinyúló kezével leszakított egy szálat. Fura gondolat suhant át agyán.
~Vajon ugyan ez történik majd egy ártatlan leányzóval a király családjából?
*Nem volt ideje sokat gondolkodni. Nyereg nélküli lova, melyet szőrén ült meg már hetek óta nyugtalanul lépett odább, hogy az útjába akadó összes fűszálat lelegelje. Így haladt előre. Az éj elf szemei rávillantak.
Felvette a kezébe a ledobott rongyokat és határozott, erős mozdulatokkal tépkedte szét csíkokra. Szüksége lesz egy kötélre, melyet direkt nem hozott magával. Hogy nézne ki egy követ, kinek egy lasszó van átvetve a vállán? No meg... ne mondják azt ha haza tér egyáltalán, hogy csak azért jutott el odáig, ahova, mert ő minden felszerelést megkapott hozzá. Direkt ezért nem írt ki papírost magának jobb fegyverekre.
~Nem a vas öl, hanem ÉN.
*Mikor végzett ezzel, felpattant újra a hátasára, hátra dőlt, mintha csak egy nyugágyban nyújtózkodna és... Miután hozzá kötötte magát a derekánál a frissen összecsomózott kötözővel, valóban hátra nyújtózkodott. A letépett rózsát ellentmondást nem tűrően nyomta be az állat valagába, hogy aztán élettelenül essen le keze és magatehetetlenül hánykolódjon a hulla a megvadult jószág hátán.
A szelleme elhagyta a testét még az első fák elérése előtt, miközben a szúrós tüskék bele mélyedtek a rémült ló hátsó felében, át akarván szúrni emésztőrendszerének utolsó szakaszát. Nem élvezte, hogy fájdalmat okoz neki, de a terv része volt. És nem kímélt soha senkit, hogy véghez vigye. A fájdalom magától űzte beljebb és beljebb a sűrűbe a megvadult pacit, miközben láthatatlan alakja minden igyekezetével próbálta utol érni. Ha jól számolja, akkor legfeljebb 2-3 óra múlva le fognak kopni a tüskék hegyei annyira, hogy a kimerült utastársa megáll pihenni és ő be tudja érni. Még az 5 óra alatt, amíg asztrál síkon leledzhet büntetlenül.
Bár egy itteni fajtársa bizonnyal meggyőzhetetlen, hogy pusztán céltalan kínzás és hóbort, amit csinál, mégis rohan utánuk. Az élő négylábúnak is, no meg a magára hagyott fizikai valójának is. Ám ismerte valamennyire a rendszert. A tündék védelme, mely a határon figyeli a betolakodókat áthatolhatatlan egyedül, mert a növények, az állatok őket segítik. Nem képesek átsuhanni és elrejtőzni előlük egyetlen élő sem, ha a fináncok éberek és kellően gyakorlottak a mágiában.
Ám... Egy szellem nélküli hulla, mely csak megújulást hoz a természetbe nem kelti fel az érdeklődést. Nem tudják beazonosítani a kisugárzást és nem tartanak tőle az élők. Egy tetem épp oly része ennek az egésznek, mint a lehulló falevél. Bárkié is legyen, az már a múlté.
Szerencséje volt. Közel négy óra rohanás után végre nem csak a nyomokat tudta követni, hanem ott legelészett ismét előtte a dög. Meg fog fizetni azért, hogy így megfuttatta, kísértete teljesen kimerült. Szó szerint hálni járt vissza a testébe a lélek, hogy kicsit erőt gyűjtsön és újra kezdje. Az egyik ösvényen néhány vastagabb pókfonál lengedezett, valószínűleg régen nem jártak erre. Egy letört botot nyomott a szerelem jelképe mellé, hogy ismét megiramodjon alatta az átok verte. Lábával még kicsit irányba navigálta maga alatt, majd ismét csak örök álomra szenderedett. Álomra, mely most még rövidebb örökkévalóságig tartott.
A szúrós rész nélküli gally fél óráig sem tartott ki, de így könnyű szerrel újra maga lehetett Uráldur teljes valójában. Levágta a köteleit és lefordult róla, hogy előkapva rövid kardját a szügyébe mártsa tövig.
-Nem kell, hogy fecseréssz. Az olyat nem szeretem.
*Kicsit megkönnyebbülve nézett szét. Remélte, hogy egy gyámoltalan szolgának feltűnt az állat fájdalma és maga után csalogatta ide. Szüksége van egy jó szívre -amilyen az ő készletében jelen pillanatban nem volt-, hogy átadhassa az üzenetet. Remélte, hogy valaki erre jár, behúzódva egy fa takarásába a bokrok közé leste az ösvényt visszafelé.

Ahogy búvó helyén elhelyezkedett, a növények köré tekeredtek és már tudta, hogy mitől van.
~Kész! Feladom. A másik erdei tünde is azonnal le akarta gyilkolni, ahogy meglátta. Pedig nem is a területét védte.
Hiba volt azt gondolnom, hogy ezekkel lehet valaha is békében élni. Ahogy meglátnak valakit, rögtön támadnak és le akarják gyilkolni.
*Tisztában volt vele, hogy fogságba kerülése egyelőre elkerülhetetlen. Ám arra még volt ereje, hogy kardját félig kihúzza hüvelyéből. Utána egyszerűen leoldotta az övéről és hagyta, hogy végig csúszva a pengén a tartója halk puffanással a földre essen. És közben figyelt, hegyezte a fülét. Nem kellett sokat várnia, hogy egy hang elárulja, hol van ellenfele.
- Megsértetted az erdőt, betolakodó! A ló életéért az életeddel kell fizetned.
*Gúnyos vigyor ült ki az arcára, ahogy a dekoncentráció hullámait küldte a nőre.
-És vajon ki fog elítélni? A királyom? -próbálta folytatni a beszélgetést, hogy ezzel is időt nyerjen. Az átok hatására nem képes többé összpontosítani Ynmatiel és bár célzása is gyengül, ilyen közelről nem biztos, hogy eltévesztené őt. Ám figyelmét nehezebb összpontosítania bármire, így talán a vita érvei is lassabban jönnek majd a nyelvére.
-Nincs jogod Zevadar tulajdona felett ítélni. Zarándoklatra jöttem hőseink nyughelyére. Távozz! És a Béke fenn marad népeink között.

Mivel az ő átka alatt nem tudnak a növények sem tovább növekedni, elkezdett rángatózni, hogy lerázza magáról és a tőrét kiszabadítva bal kezébe vegye. De még távolról sem volt kész ezzel az apró momentummal sem, nem hogy a teljes szabadulástól.

// Demertor nincs jelen! A játékotokat nem befolyásolja a rövid poszt! //

Az ork nemzetségfőtől kapott éteri szellem végezte a rábízott feladatot. Figyelt!
A sámánok kötötték béklyóba, és láncolták lélekfonalát Demertor irányítása alá. Egyfajta kiengesztelésnek szánta a roppant ork vezír.
A Visnyih névre hallgatott, és távolról figyelte a hadúr tettét. Számára sem, tér sem pedig idő nem létezett, csupán remegőn létezett az idő, és tér univerzális peremén lebegve, de érzékelt mindent maga körül. Látott hallott, és Demertornak pont erre volt szüksége, mikor Uráldur után szalasztotta, még az Ork szállásterületről.
Tudni akarta mi végre a zarándoklat és azt is mit híresztel jártában keltében a vén hadúr.
A szellem elégedetten remegett meg, ahogy úgy érezte elég információ áll rendelkezésére, a hadúr mind a határvidéken tett útjáról, mind a találkozóiról, valamint az erdei kiruccanásáról.
Az erdő lombkoronája közt lebegett, láthatatlan remegés formájában, és letekintve nézte átlátszó szemtükrével, ahogy az erdeiek határvadászai felfedezik a sötét elfek hadurát.
Sebesen indult vissza urához, ki az erdőből, magasra a fellegek közé, a sötét elfek földjén át, egyenesen a kastélyba, hogy megkapja jutalmát, a neki ígért életeket. Kéjtől remegve suhant, ahogy máris érezte, hogyan áramlik szét benne az életerő, midőn a hús és test viselője szárazra repedt, beesett arccal hanyatlik a földre.

Uráldur nem hagyott fel a szabadulására tett erőfeszítésekkel, és bármennyire is csalódott, hogy a nő leugorva a fákról közvetlen közelről lőtte meg, miközben magatehetetlen volt, nem tudott ellene mit tenni. Hastájékán érte a találat és felnyögött fájdalmasan, hogy abba hagyva saját maga kivágását mélyen a gyönyörű szemekbe nézzen.
-Rendben! Meggyőztél! Ha ennyire fontos számodra... számotokra a lovam élete, hát vissza adom. Mi kedvünk szerint adjuk másnak az éveit és vesszük el tőlük. Lásd!
*És oda fordult a döghöz, mely lábra állt és megfordulva maga körül oda lépett Ynmatielhez. Orrát kedvesen, barátságosan dörgölte hozzá az íjat tartó kézhez, kicsit talán meg is lökve azt játékosan. Ám ami ez után történt nem volt pajkos. Két hátsó lábára ágaskodott és mellsőivel a parancsnokhelyettest felé rúgott, ahogy pár lépést még előre tudott lépni, mielőtt újra négy patája nem érte a földet. Száját hatalmas nyerítés hagyta el, ahogyan az íj húrja felé kapott és ha nem vigyázz az erdei, könnyen maga alá temeti a mázsás test.
Ebben a pillanatban vágta át az első hadvezér fogsága utolsó indáit és lendült a másik oldal felé, kardjával szintén az íj felé suhintva, hogy megkerülve őt vegyen fel új pozíciót. Vajon tud-e a védelem vezetője a zavaró átok alatt két oldalra figyelni? És mennyire fogja zavarni a sötét tündét vérző sebe?
-Nem távozom, míg le nem róttam tiszteletemet a halott hősök előtt! Ha a királynéd jóváhagyása kell hozzá, értesítsd kérlek, és én beszélek vele! De már nincs félteni való évem, én már közelebb vagyok a szellemekhez, mint az élőkhöz. Ha bárkit meg kell ölnöm közben, vissza fogom adni életét, ne félj!

Az éj tünde gyorsan lép hátra, feladva saját támadását is, hisz már ledobta azt a fegyvert, amit célzott és már nem érné el. Karjait és két fegyverét oldalt tartva, feltartva kezeit hátrál, hogy ne kerüljön be az ellenfél szúró távolságába. Eközben a lovat, mely még mindig vérzik, még ha kezd is alvadni a testén valamelyest úgy irányítja, hogy a nyomában legyen és megpróbálja ledönteni a lábáról. Kemény csont szilárdította fejét a neki háttal lévő amazon tarkójának csapkodja.
Vigyáznia kell vele, hiszen ha folytatja tovább az előre nyomulást, Uráldur elteszi a tőrét és meg fogja próbálni elkapni a messze előre nyújtott fegyvert szorongató kezet, míg másikkal ugyan ebben a pillanatban a kardot lendíti előre szúrásra, hogy az életére törő kést kikerülve vakon bele lendítse a lombtünde testébe.
Ám ha megszakítja támadását, akkor a mögötte jövő ló újabb rúgását kell kikerülnie!
-Ítélkezel mások felet, hogy jár-e nekik a halál és hány darab? Hát ki vagy te, hogy olyan jogokra törsz, mit én sem mernék magamnak mondani? Csupán csak hűn végre hajtom a természet akaratát.
*Mint látható, nem hagy fel azzal a kísérlettel, hogy átkát szavaival is erősítse, még jobban elvonva a figyelmét és hibázásra kényszeríteni a másikat. Miközben a megdöbbenés, mely arcára kiül csupán színjáték, nem más.

Az Első Lord fájó hastájékkal lendült előre támadásba és talán csak a véletlenen múlott, talán tényleg az átkának és a ló bosszantó támadásainak, hogy sikerült rést találnia a védelmen. A szablya hegye megízlelte a vért, de már a tus sem volt minden öröm nélküli. Egy kiránduló kard téríti el, így már alig van idő az ellentámadás kivédésére.
Minden erejét megfeszítve a fehér hajú harcos lendül előre, ordít fájdalmában, ahogy izmai önkéntelenül is próbálnak összeszorulni a sebe környékén, de amit csak tud, össze szed testéből, hogy előre lendüljön. Eldöntötte, hogy nem hátrál, nem ereszti a tőrt tartó kezet. Pont fordítva. Bele döfi markolatig a saját pengéjét ellenfelébe és vállát igyekszik olyan erővel bele fúrni a másik testébe, hogy megállásra kényszerítse és szinte rá tolja a hátul újra lábaival felágaskodó és csapkodó zombi lóra.
Tudta jól, hogy ha nem sikerül kettejük közé préselni a fegyvert vagy egy lórúgással nem veszti el az erdei harcos az eszméletét, akkor kézi tusában dől el minden. Ynmatielnek a kardja és a tőre lesz, miközben ő már eltette az egyiket, eleresztette a másikat. Csupán fizikai erejére hagyatkozhat, hogy le tudja-e fogni áldozatát. A férfi teste ebben a birokban szinte teljesen neki feszül a nőének és csupán kezeik tapogatásával fognak tudni értesülni a másik mozdulatáról.
Ám eszmei vitájuk még szintén nem ért végett.
-Te ítélsz, mikor fegyvert rántasz és támadsz, mielőtt még bármit kérdeznél vagy megtudnál rólam.
*Nem tudja pontosan, hogy hallja-e a lány vagy sem. Eszméleténél van és átka nyomása alatt is azon gondolkodik, hogyan ölhetné meg vagy már amit érez csupán egy előre zuhanó test...

A férfi neki szalad a nőnek, oly mélyen bele szúrva a kardot, melyet talán ellenfele soha életében nem érzett. Vérgőzös aggyal igyekezett mindent bele adni, miközben a fegyverét elengedte a keze és vérzőn kereste a másik kezét.
Majd hátra esett és Ynmatiel alá került. Érezte egy gondolatnyi idő múlva, hogy a másik tartása elenged és ő is kiengedte az ujjai közül a másik csuklóját. A ló rúgása teljesen ledöntötte mindkettejüket és még nem tudta, hogy csupán azért feszül kevésbé Awyris védőjének izma, hogy jelezze, győzött és nincs értelme eme pozícióból Uráldurnak tovább erőlködni vagy épp ő győzött. Ám tudta, ha előbbi történt és eszméleténél van, könnyedén fogja karcsú testét is használni ellene, hogy torkának szegezze a pengét és lentebb tolja őt megadásra kényszerítse vagy megölje.
Ahogy figyelte, és érezte, hogy az átok fenntartása jóval kevesebb energiát kíván meg tőle, lassan tudatosult benne, hogy reménye bevált. Hatalmas nyögést hallatva legördítette magáról a vékony lányt és lassan felülve megragadta az esés közben ketté tört nyílvessző végét. Szemöldöke összerándult és homlokain ráncok gyülekeztek, ahogy kihúzta magából a még bent lévő darabot.
Kigombolta a parancsnokhelyettes ingének utolsó öt gombját és tőrével levágott egy nagyobb darabot belőle. Szüksége volt kötszerre, hogy a vér ne csorogjon szabadon. Kihúzta a másik oldalából kardját és újabb nagyobb darab lehasításával ellátta a nő sérülését is. Vérző alkarjáról letekerte ruhája ujját és hagyta, hogy a vér csöpögjön a földre onnan.
-Szaladin! Fiam! Merre vagy? -kiáltotta az erdőnek, miközben korán meghalt utódát idézte meg. A vérből egy vörös árny kúszott elő és egyelőre némán lebegett a szemei előtt.
-Hívd ide a két öcsédet is! Szükségem lesz rátok. Talán jobban, mint valaha.
*Elfordult és miközben a pirosló nedvből a háta mögött még két lidérc lépett ki az Alvilág kapuján, hogy a létezés és nem létezés peremén teljesítsék atyjuk akaratát, addig ő a még élő fölé hajolt és kigombolta a legfölső három gombját is. Már csak alig négy tartotta a szépen ívelő mellén felső ruháját, de ő kihajtotta a gallért és levágott a szövetből újabb kötszernek valót, hogy ellássa a kard által okozott sebet is. Amikor ezzel végzett, az egykori szerzetes ruhából megmaradt kötéllel áttekerte a gyolcsokat és immár kis pihenőt tartott. Oda fordult az őt figyelőkhöz.
-Szaláh ad-Dín Do'Odrun.... -szavai fáradtak voltak- Most csak rátok számíthatok, véreimre. Kutasd fel ezeknek az átkozottaknak a hercegnőjét és megszállva őt tereld a gondolatait észrevétlen, mint krokodil a vízben, hogy ide jöjjön! Megteszed ezt nekem? Megteszed ezt apádnak?
*A fiú, ki ebben az erdőben vesztette életét, és két testvére hamarosan elindult dolgára. Az egyik a lombtündék fővárosa felé vette az irányt, jól ismerte a járást, szinte már vissza térő törzsvendégnek számított. Csak remélni tudta, hogy a helyi kísértetek nem kötnek bele út közben és nem veszít annyi időt, hogy eme vészterhes időben miatta vesszen a még élő őse.
A másik gyermektől azt kérte, hogy visszatérve saját világába kutassa fel az itt elhunytak lelkét és segítse majd a még megmaradt földi maradványok megtalálását. A harmadik pedig ott lebegett körülötte, hogy figyelő tekintet legyen. Kicsit az erdő fecsegő természetét ellensúlyozva.
Kioldotta kezeivel Ynmatiel övét és azzal hátra kötözte az eszméletlen csuklóját. A védtelen nő életerejéből annyit szívott el, hogy ha hamar segítséget kap, még ne veszélyeztesse. Ám élet és halál között lebegtette, hogy saját maga gyógyulását kissé segítse. Egy kis madár repült el arra, ki hamarosan bele gabalyodott a mágia szálaiba és életerő-elszívás igéjével csöpögtek a természetfelettin éltető energiái. Nem akarta megölni, csupán fáradtabb lesz alig észrevehetően. Hiszen hamarosan újabb élőlény felé veti ki a hálóját, hogy eszméleténél tartsa magát.
Kis pihenő után feltette a sebesült sorstársát az élőhalott lovára. Szemét kicsit legeltette formás popsiján, majd megpaskolta, mire a ló elindult. Hogy tévedésbe ne essünk, a hátas nem érezte terhét ért inzultust, semmi köze nem volt a két mozdulatnak, csak az első hadvezér gyógyító energiákat tulajdonított cselekedetének.
Kicsit össze szedve magát visszaidézte a Halál átkát. Tudta jól, hogy mindkettejük élete függhet tőle. Ha itt hagyná foglyát, ahol alig járnak, akár szívén át is döfhetné a pengét. Egyikük sem éli túl, ha nem találkozik hamarosan valakivel, aki meggyógyítja a nem rég párbajozókat. De egy eltűnt társát kutató katonát még így is azonnal megölne, még ha ezzel azt is kockáztatja, hogy mindhármuk életébe kerül. Semmi illúziója nem maradt, hogy a harcosokkal nem értene szót és olyan követeléseket támasztanának, amiket nem teljesíthet. De még mindig élt egy halvány remény, hogy Szaladin sikerrel jár. És Eliarion lányának gondolatait sikerül terelni csendesen, mint a dombok a folyó útját. Nem kevesebb reményt fűzött hozzá, hogy ha látják, hogy megmentette és szabadon ereszti túszát, talán elérheti, hogy a lány életéért cserébe bele menjenek egy alkudozásba.

/Köszönöm a játékot! Ha felébredsz, majd újra bekapcsolódsz esetleg. /

/Befejezés/

Az Első Lord hamarosan találkozott az itteni elfek hercegnőjével, Lorelei kisasszonnyal. Bár gyanakodott, hogy egy olyan velejéig romlott lény, mint Demertor fajtársai közül megszámolhatatlan miért ragaszkodik az itt elhunyt katonák már alig fellelhető maradványaihoz...
A szellem a tudatában mérgezte elméjét, hogy nem nagy ár a foglyul ejtett parancsnokhelyettesért. Mivel Athanar még mindig nem tért vissza, nem engedhetnek még egy vezetőt el. Ynmatiel valószínű, miután gondos gyógyító kezek között magához tért ezt ellenezte, ám csak elvétve akadt egy-egy csontszilánk a közel 150-200 éve történt csatából, mikor az Élet Fáját megcsapolták a behatolók. És az óta néhány összeütközés volt már, de sikerült lebeszélnie a hadurat a lombtündéknek, hogy biztonságuk miatt ezeket nem vihetik haza, amíg el nem jön az idő, hogy már nem kell félniük a feltámasztásuktól. (Noha Zevadar nem mondott le róla, hogy visszatérjen valaki közülük eme hősei földi maradványaiért, és ne helyezzék örök nyugalomra szeretteik földjében.)
De a lényeg, hogy az időt ne raboljam, pár nap múlva egy teher hajó indult útnak a tengeren, hogy ama elátkozott félszigetet megközelítve segítsen a fontos küldetésben járó Boko Haramnak /Uráldur/, hogy végre sikerekben gazdagon haza térhessen.
Még egyszer, búcsúzásként néztek egymás szemébe a két fehér hajú elf. A férfi és a nő. Egy barátságos mosoly futott végig az elutazó ajkán. „Ne haragudjon meg érte, úrnő, de a mi világunkban ismeretlen a hála és önzetlenség fogalma. Nem adunk és nem kapunk semmit ingyen. Bár messze nem ér annyit, mint amennyit Ön most nekem adott, de csak ezzel a medállal tudom ellensúlyozni valamennyire az üzletet.” -ezzel egy rózsát ábrázoló nyakláncot emelt ki a zsebéből és szétbontva csatjánál két kézzel emelte kérdőn a nő felé- „Örömömre szolgálna, ha elfogadná.”
Ám a csontokból, földből és néhol hamuból álló rakományon kívül volt más holttest is a fedélzeten. Miközben a szikár termetű éj tünde a kabinjába igyekezett egy Viridiel nevű frissen felvett matróz iparkodott a vén tengeri medvék mögött, hogy le ne maradjon a kihajózásról.

/Bocsi, nem lett valami igényes a befejezés, de ennél részletesebben nem akartam./