/ISIS, A Múlt árnyai, Uráldur karakter nincs a helyszínen/

Uráldur és ISIS otthonának ajtaján kopogtatás hallatszik.
Ha a feleség nyitja ki a kaput, az egyik nagy darab testőr áll ott és egy levelet nyújt át kezében.
-Úrnő! Ezt egy futár hozta most. Azt mondja, igen sürgős gazdájának.
*Nem nehéz kitalálni, hogy ki is a küldönc, hiszen egy fiatal kamasz áll mellette, ki nem is viseli a katonák ruháját. De nem folyik bele a beszélgetésbe, ha nem kérdezik, csak némán meghajtja a fejét. Arcán izzadság cseppek gyöngyöznek, úgy tűnt nagy távolságról szalasztották és ő nem is sétagaloppal tette meg, minden bizonnyal a javát lefutotta. Bár már nem liheg, mint amikor szinte neki zuhant a strázsának pár perce, ám mellkasa fel-le mozog és igen szaporán veszi a levegőt.
Ha a boríték felbontásra kerül, a papíron egy régi ismerős név üzenete áll.

Drága ISIS Do'Odrun!

Előre is elnézésedet kell kérnem, hogy ily későn értesítelek, de csak ma, a meghívottak névsorát átnézve, vettem észre, hogy kegyednek elfelejtettem meghívót küldeni.
Már egy ideje szervezem a találkozót a vidéki vadászházamban, ahol semmi szín alatt ki nem hagytam volna családodat. Remélem, még nem késő és számíthatok megjelenésedre, ahol rangodnak méltóan az est díszvendégének kijáró fogadtatásban lesz részed. Remélem eme hibámat feledtetni tudja majd a többi megjelent személye, mely mind-mind bizton emelik az alkalom fényét.
Még egyszer bocsánatodat kérem, hogy a szervezés így félre csúszott. Bele tudsz gondolni, hogy mily megdöbbentő volt számomra is, hogy a legfontosabb személynek szóló levél kavarodott el valahogy.

Tisztelettel: Háfez el-Aszad

De kinek van ma ideje dorbézolni? Pár napja csak, hogy látogatást tett az uralkodó és nem sokkal utána az egyik legbefolyásosabb hadvezér asszonya itt. Egyikük arról beszél, hogy az Első Lord él, de vigyázni kell, nehogy árulónak bélyegezzék a családot. Másik már halál hírét kelti. Miért az öreg barát, hogy fogadást szervezzen?

A múlt árnyai

Elég nagy gondban voltam. Már összeállítottam a listámat kiket fogok értesíteni királyunk aljas terveiről, rájuk bízva, hogy miként fogják ezt feldolgozni, menekülnek vagy valami mágiával hárítják el a vészt, bár ezzel csak valószínűleg halogatják a végzetüket, de ezt már maguknak kell felvállalni. Már így is sokat kockáztattam azzal, hogy egyáltalán figyelmeztetem őket.
Öt családot érintett valószínűleg a király tisztogató akciója, ebből már hármat értesítettem, olyan halálig hű emberemmel, akik inkább meghaltak vagy kivágták volna a nyelvüket, mint, hogy eláruljanak.
Még hátra volt kettő, de ők messzebb laktak, ráadásul nem volt egységes a család, ezért veszélyesebb is volt nyíltan beszélni, illetéktelen fülek is hallják.
Bosszúsan kaptam fel a fejem a kopogtatásra, mostanában kicsit túl nagy a forgalom és ez nekem újabb és újabb fejfájást jelentett.
~ Uráldur, kegyes uram, ha hazatérsz végre, azt hiszem van pár alapos megbeszélnivalónk! ~ fújok egyet mérgesen, aztán barátságosabb arcot varázsolva magamra, kinyitom az ajtót.
Kicsit megnyugszom, mikor csak egyik testőrünket pillantom meg, bár a mellette izzadó kölyök azért nem engedi, hogy teljesen ellazuljak. Valami újabb csapás?
Nem lep meg, hogy a fiú levelet hozott és látszott, hogy nagyon sürgős volt az útja, hiszen még mindig szaporán szedte a levegőt és választ is várt, különben nem lett volna itt.
Ahogy olvastam a levelet, úgy szaladt fel a szemöldököm majdnem a homlokom tetejéig.
~ A jó öreg Háfez el-Aszad! Nocsak, nocsak! Vajon véletlen lenne, hogy pont most, e baljós időkben szervez egy találkozót a fontosabb nemesi házak között? ~ cikáznak a gondolatok a fejemben. ~ Igaz, hogy a család régi barátjáról van szó, de ………Mondjuk az igaz, hogy ő is lehet azon a listán! Aztán meg Demertor valami szervezkedésről beszélt, lehet, hogy Háfez-re gondolt? ~
Idegesítő volt, hogy nem látom át a dolgokat. A szálak százfelé vezettek és elég egy rossz lépés……, egy rossz helyen elejtett szó……
Viszont itt volt a futár és talán ez az utolsó alkalom, hogy a másik két családot is figyelmeztetni tudom, mert biztos voltam benne, hogy ők is a meghívottak között vannak.
- Várjatok idekinn. Rögtön papírra vetem a választ. – bólintottam a két hímnek, aztán becsuktam az ajtót, majd asztalhoz ültem és megfogalmaztam a választ.

Kedves Háfez el-Aszad!

Egy levélke könnyedén elkeveredik a sok között, ezért ne emészd magad. Örül a szívem azonban, hogy gondolsz még régi barátaidra és e komorabb időkben, mikor a változások szele söpör végig népünkön, igyekszel kis színt hozni az életünkbe. Természetesen elfogadom a meghívást és jelen leszek a találkozón.

Meleg üdvözlettel: Isis Do’Odrun

Aztán lepecsételtem házunk pecsétjével és átadtam a levelet a már kicsit pihentebb kölyöknek.
- Adjatok neki enni és inni, aztán vigye csak a levelet. A végén még kifutja a tüdejét is, akkor meg hogy ér oda az üzenetem. – mondtam a testőrnek és mosolyodtam el, bár nem voltam túl vidám, de a látszatra adni kell.

/A múlt árnyai/

Az útra a nagy darab testőr jó néhány társával elkísérte a rá bízott hölgyet.
Nem bízott semmit se a véletlenre. Az őrség egyharmadát otthon hagyták, hogy vigyázzák uruk otthonát és kislányukat. Míg minden háromból ketten ISISszel tartottak az útra, hogy amíg a városon kívül vannak, semmi baj ne érhesse őt!
Talán nem véletlen. Az uralkodóváltás utáni nyugtalan légkörben sosem tudni, mikor és honnan érkezik a csapda. Bár Haszef régi barát, ám még így is bármelyik vakmerő hadúr úgy dönthet, hogy embereivel rajta csap egy tekintélyes ház tagján és megpróbálja kiszorítani őket a hatalomból.
Az Aszad birtokra érve ilyen kellemetlenségnek -talán a gondos megelőzés miatt- semmi jele. A tavakban, melyek vizét mélán kanyargó patakok kötnek össze szorgos szolgák halásznak és ha erdő mellett haladnak el, néha látni, ahogy a sűrűből kijön egy-egy vadász vagy gombákat gyűjtögető asszony. A nem régen múlt kiadós esős időszak igen csak kedvezett az ehető és a mérgező fajainak is elszaporodniuk. És miközben a fővárosban a háború köti le a tündék gondolatainak többségét, erre felé található mindannyiuk éléskamrája.
A menetben számos nő is találhatók, kik szintén tapasztalt fegyverforgatók. Bár a nemek aránya sosem volt cél, hogy teljesen egyenlővé váljon. Csak a rátermettség és elszántság az egyetlen mérce az első hadvezér emberei között. Ám az út mentén a házigazda számos katonája is látható. Jól láthatóan tett maga is biztonsági előkészületeket arra, hogy az estélyt nehogy megzavarják.
A hintó megáll a főbejáratnál és a levél szavai igaznak bizonyulnak. Ott áll ő a lépcső tetején, meg sem várva, hogy bekísérjék vendégét, maga fogadja. Egy fiatal leány oda szalad a kocsi ajtajához és kinyitja.


A kép még csak illusztráció, ha kész lesz az igazi, majd beszerkesztem.

-Üdvözlöm, Do'Odrun kisasszony! Már nagyon vártuk magát. -mondja elbűvölő mosollyal. Az idősebb elf megvárja, míg felvezetik hozzá és ott egy kéz csók után ő maga is köszönti.
-Jó estét, bájos hölgy! Nagyon örülök, hogy eljött. Ha nincs ellenére, mindjárt körbe is vezetném, bár nem hiszem, hogy találna ismeretlent.
*Ezzel a kezét még mindig el nem engedve, másikkal meghajlás közben befelé mutat és mint valami királynét vezeti be.
-Hölgyeim és uraim! Hadd köszöntsem mindannyiunk nevében nagy-nagy szeretettel az est csillagát, Isis Do'Odrunt! Nagy-nagy tapsot a mi tündöklő virágszálunknak!
*Odabent felismerheti a két még nem értesített családnak nem is egy tagját, mindamellett az egyik már értesített família is képviselteti magát nem csak a családfővel, de számos nő tagjával is. Valóban nem volt túlzás a meghívó, igen régi nemzetségek adják az összegyűltek gerincét, de akad itt olyan is több, kik csak Enathiel, az előző király alatt tört előre és egy-egy kiemelkedő tagjuk beírta magát az említésre méltóak közé. Ám igen csak hiányoztak a társaságból az említésre sem méltók képviselői. A buli hangulatot kicsit árnyalja, hogy a szokottnál több fegyver van mindenkinél és számos olyan nagyobb darab is ékesíti az öltözékeket, mely egyébként nem megszokott. Amellett, hogy nem egy vendég két kardot is hord oldalán, többeknél nagy méretű csatabárd van a hátukra vetve vagy íj. Egy embernél még pajzsot is visz után egy apród féle. De ha vadászatra gyűltek össze, akkor ez némiképp magyarázhatja a palotában otrombának tűnő arzenálokat.
-Már mind értesültünk a tettedről. Nekem, mint Fáwen egyik munkatársának is nagy meglepetést okoztál, amikor egy szellemmel győzted le a titeket fenyegető Demertort. Tudjuk jól, hogy a király él és csak eszméletlen, ám azt is tudjuk, mily veszélyes ezen lények idézése. Könnyen bele is halhattál volna. Szemernyi kétségem sincs, hogy hamarosan megkapod hivatalosan is a mester mágus címet és... -hajolt egy lehelettel közelebb bizalmasan, hangját is kicsit visszafogva, ám még mindig mindenki számára jól hallhatóan- Nagy megtiszteltetésnek venném, ha gyakorlásaidat én felügyelhetném, míg meg nem szilárdul a legmagasabb szintű átkok hívásának képessége benned. De erről később is ráérünk beszélni. -gyorsan elkapott egy pezsgős üveget és magasra tartotta- Emelem poharam ISIS Do'Odrunra, a bitroló legyőzőjére! Ez az éjszaka az ünnepé!
*Talán visszaemlékezik még a hölgy nem csak arra, hogy egyik látogatója egy vidéki házban szerveződő összeesküvésről beszélt, de arra a hátborzongató hidegre is, mely végig futott rajta. És a katona, kit egy kísértet ölt meg a folyosón.

/Haszef el-Aszad még nem tudja, hogy a király maga kísérletezett az orkoknál tett látogatásakor a szellemekkel való szövetségkötéssel.
Részletek itt: https://neminra.hungarianforum.com/t114-a-do-odrunok-lakosztalya /

/A múlt árnyai/

Bár végül is elfogadtam a meghívást, mert ezt tartottam a leglogikusabb lépésnek, aggódtam azon, hogy így megosztom a családunk védelmét. Bár a katonák egyharmada otthon maradt és a fiúk is fokozottan figyeltek, nem örültem, hogy kislányomat otthon kellett hagynom. Viszont nem is vihettem magammal, ez az út nem neki való lett volna. És legalább annyira veszélyes!
A mi társadalmunk nem veti meg az erőszakkal való előbbre jutást és ráadásul valami feltörekvő fiatal még azt hiheti, hogy ezzel szívességet is tehet új királyunknak és mikor lenne a család a legvédtelenebb, mikor úton van és a ház ura sincs láb alatt.
Azonban megbíztam testőreimben és katonáinkban, mind kipróbált, tapasztalt és főleg hűséges és bár kényes nemes asszonynak tűnhetek, én sem vagyok védtelen, ha valaki ebbe a hibába esne.
Az út végül is háborítatlanul telik el, és ezen gondolom segített a háziúr fegyveres védelme is, ami, ahogy közeledtünk egyre nyilvánvalóbbá vált. Egyébként, ettől eltekintve, egészen nyugodtnak tűnt a környék, mindenki tette a dolgát.
Magabiztosnak mutatva magam léptem ki a hintóból, szememet a lépcső tetején álló Haszef-ről le sem véve. A szolgáló szavaira csak biccentettem és mosolyogva fogadtam öreg barátunk kézcsókját.
- Tudja Haszef, Önnek sosem tudnék nemet mondani. – pukedliztem enyhén bókoló szavaira, ahogy az udvariasság megköveteli. – Hát, ha csak nem alakíttatta át udvarházát, nem valószínű. – értettem egyet vele, de karján vezetve lépkedtem be a bálterembe, ahol már népes társaság zsibongott, jöttünkre és a házigazda szavaira elnémulva és felénk fordulva.
Gyors pillantással futtattam végig az itt lévőkön a szemem, elégedetten látva, hogy mindkét még nem figyelmeztetett családfő itt van. Hogy azok is, akiket már értesítettem, nem érdekelt, ez már az családfő felelőssége. A sok fegyver, viszont rögtön feltűnt. Mi készül itt, talán támadásra számítanak? Bár a ruhám rejtette, nálam is volt fegyver és csak egy hangos szavamba kerül testőreim hívása is. Persze lehet, hogy csak egy vadászat a magyarázat és nem kell rögtön a legrosszabbra gondolni.
Kecsesen meghajtottam magam, ahogy egy hölgynek illik, így köszöntve a már itt lévőket.
Aztán a torkomra forrt az üdvözlés, mikor Haszef tovább fűzte a szavait és olyan tettet tulajdonított nekem, ami valami óriási félreérés lehetett, ráadásul igen-igen veszélyes félreértés. Ez nem maradhatott így és, ha valaki már ennek megfelelően intézte ügyeit, akkor annak következményei…….
- Demertor király eszméletlen? – sikerült megtalálnom a hangom és összeszedni a gondolataimat. – Drága Haszif barátom, itt valaki nagyon félreértett valamit. Én nem idéztem szellemet és főleg nem királyunk ellen! Pont fordítva történt, engem fenyegetett meg egy éhes démonnal, és bizonyítékul, hogy komolyan beszél meg is ölte egy testőrömet. – mondtam határozottan.
Ha hasznomra lett volna, akkor  magam javára fordítom biztosan e félreértést, de most nem volt értelme. Valami nagyon rossz érzésem volt. Mi történhetett Demertor-ral és főleg valójában ki okozta? Mert az veszélyesebb lehet, mint maga a kegyetlen király!
- Megtisztelő, hogy ennyire erősnek tartasz, de az információ hozója vagy csak hallomásból merített vagy szándékosan vezetett félre benneteket. – mondtam sötéten. – Ha nem győződtél meg a valóság alapjáról, mielőtt minden érintett családot idehívtál volna, akkor azt kell mondanom borzasztó elővigyázatlan voltál és vagyunk itt mindannyian.
A rossz érzésem csak erősödött.
- Ki volt, aki hírt hozott? Régi embered?

/A múlt árnyai/



A hadúr feleségének szavaira, mint megbolydult méhkas, értetlenség és csodálkozás hangjai özönlöttek az eddig fegyelmezett társaságban. Hitetlenkedve vették tudomásul, hogy oly erők léptek már egy ideje működésbe fejük felett, melyről még sejtésük sem volt.
Egyesek még azt is kérdezték félhangosan, hogy biztos-e az asszony abban, hogy nem-e mégis véletlenségből ő engedte útjára a múlt azon emlékét, mely most kézzel fogható közelségbe hozta számukra a győzelmet.
-A hír forrása igen biztosnak tűnt. Bár Sorfildor épp úgy ármánykodik bárki mellett és ellen, mindig kiváló értesüléseket hoz azoknak, akikkel épp üzletel... Egyik szolgám mondta, miközben erre az alkalomra készültünk, hogy a király a pletykák szerint ágynak esett. Ezt Kyrinne egyik bizalmasától tudta meg, és tudni vélte, hogy maga a királynői babérokra áhítozó nőszemély is igyekszik kerülni a nyilvánosságot, hiszen a trónkövetelők első számú célpontjává lépett elő.
Ez után bíztam meg a hírszerzésünk eme kétes, ám professzionalizmusában megkérdőjelezhetetlen személyét, hogy derítsen ki minél többet erről az esetről. Hamarosan hozta a hírt, hogy több ember is tudni véli, hogy nem betegségben szenved Demertor, hanem egy ártó lélek támadta meg. Küzd ellene, de senki nem tudja, mikor ébred fel.
Mivel te voltál az utolsó, kit meglátogatott, ezért füleimmel megtudakoltam, hogy igen feldúltak voltatok mind a ketten, mikor távozott. Logikus volt a következtetés, hogy te fordultál olyan eszközökhöz, melyekre nem számíthatott.
*Aggódó arccal mondta szavait, és bár többen visszavonultak egy-egy csendesebb sarokba, hogy kisebb társaságban vitassák meg az elhangzottakat, miközben fülelnek a bejárat felől érkező új hírekre, ám felvetéseik, amikkel nevet akarnak adni gyanakvásaiknak említésre sem méltóak, hiszen mind téves.
Ám az idő gyorsan fogy. Bár nem azonnal, de hamarosan egy tizedes fog felszaladni azon a lépcsőn, melyen nem rég az est fénypontja érkezett.
-Uram! Lehet társaságot kapunk. Az út felől gyülekeznek. Még nem látni a legtöbbjük kezében fegyvert, de sokan jönnek.
*Vajon kik lehetnek azok? Egy újabb vendég kísérete? Vagy más, nem békés célok hozták őket ide? A vendégek között lehet, hogy vannak, akik gyaníthatják. Ám akkor jobb lesz figyelmeztetni a többieket, hogy minél jobban fel tudjanak készülni!

//A múlt árnyai//

Természetesen egy percig sem csodálkoztam, hogy szavaim nagy felbolydulást okoztak, hiszen nem csak én tudtam gyorsan felmérni ennek a hírnek a veszélyét és hatását.
Még mindig azt tartottam a legnagyobb bajnak, hogy, ha minimum a hírből az igaz, hogy Demertot-t valami démon szállta meg és az okozza ágynak esését, akkor azt vajon ki idézte elő. Na, az a legveszélyesebb most ránk nézve, hiszen nem volt itt önként jelentkező, hogy ő tette volna, és, ha nincs velünk, akkor ugye a mondás szerint………..Talán a saját pecsenyéjét sütögeti.
- Szóval Sorfildor! Általában megbízhatóak a hírei, így nagy valószínűséggel őt is megvezették, vagy nagyon sokat fizettek neki, hogy megérje elveszítenie sok ház bizalmát. – próbáltam kiszűrni, hogy hol lehet a hiba. – Bár mindenki úgy tekint Kyrinne-re, mint a király utódjára, én nem hiszem, hogy ő állna ennek hátterében. Ő ehhez gyenge és bátortalan, hacsak………..nem talált valami erős szövetségest és az egész visszavonulása csak egy színjáték. Ráadásul egyetlen embert tudok elképzelni, ha a mágikus támadás Demertot ellen tényleg igaz, Fáwen-t. – néztem szét a szavaim hatását igyekezve felmérni.
Nem árt gyorsan számba venni, hogy ezen információk után, vajon kire lehet majd számítani. Az itt lévők, a király meggyengülése után, készségesen álltak Háfez mellé, de hogy álla helyzet most. Tudnom kell, férjemnek tudnia kell, ha visszatér, hogy kritikus helyzet esetén kire számíthatunk, ki teljesen elkötelezett és ki megingatható, akitől számítani lehet, egy hátbatámadásra, ha szorul a hurok.
- Őszintén szólva nagyon megrémített Demertor mágiája Háfez, és egy csomó családot tett a halállistájára, akikkel a démonaival akart végeztetni. Párat már értesítettem és azért is jöttem el, hogy téged és még két érintett családot is figyelmeztessek. – mondtam halkan a mellettem álló férfinak, kihasználva, hogy most mindenki a híreket emésztette, kisebb csoportokban beszélgetve.
Némileg elégedetten láttam, hogy azért elég sokan határozottak és nyugodtak maradtak, rájuk valószínűleg lehet majd számítani.
Mikor a katona érkezett a hírrel, azonban ez az elégedettség elszállt, mint a füst a kémény felett egy kisebb széltől.
- Hásef, van ötleted? Úgy látom itt mindenki komolyan fel van fegyverezve, számítottatok valamire? Mert, ha nem akkor csak magamat hibáztathatom, lehet, hogy engem követtek a király emberei és ez az egész egy jól megszervezett csapda része volt. A legjobb lenne, ha ez a helyzet, ha ti úgy tesztek, mintha nem tudnátok semmiről. Elég, ha csak a mi családunkra zúdul Demertor haragja.
Az agyam gyorsan járt, semmi értelme nem lett volna, ha mindenkit elveszelytenek, talán nekik még később sikerülhet, ami most nem.
De, hát még semmi biztosat nem tudni. Minden esetre szólítottam kíséretem parancsnokát, hogy készüljenek.

/A múlt árnyai/



A házigazda bólogatott végig, miközben ISIS a talányt próbálta megfejteni, ki lehet a hiányzó láncszem. Bár ha tudta volna, akkor már elmondta volna, de logikusak voltak a lány szavai.
-Fáwenről senki nem tudja, hogy kivel van. Valóban, tehette ő is. Bár még mindig nem világos számomra, hogy mi volt a terve ezzel.
*A tanakodás közben Háfez szája gúnyos mosolyra húzódott, hiszen a boszorkánykonyha által számon tartott lista alapján az ő mágikus képességei felette állnak az egykori Hercegről tudottaknak. Igen csak furcsa ötletnek tűnt, hogy démonokkal és megidézett lényekkel győzze le őt.
-Mégis... miféle démonokkal szövetkezett?
*Úgy vélte, hogy egy-két pokoli vagy túlvilági teremtményt hamarabb elintézne, mint hogy az bárkinek árthasson a teremben. Ám szerencse volt megemlíteni időben, hiszen a gyülekező ellenség elindította az agytekervényeit.
-Nos, ha a király emberei, akkor nagyon meg fognak lepődni. -felelte gúnyos, fennhangon kacagva, hogy mindenki figyelmét magára vonja- Bevallom, valóban nem vagyunk védtelenek. Titokban meggyengítettük az otthonaink védelmét és a hozzánk hű katonákat ide, a lápba vontuk vissza. Az volt a terv, hogy a mai este folyamán a ház mögötti erdőben rejtőző seregekkel a fővárosba vonulunk és megtámadjuk Kyrinne és Awernondyas lakosztályát. A hadúr nincs ide haza, a másikat meg főleg az ő emberei védik. Demertor nélkül nincs, aki irányítaná ide haza a védelmüket. És ha elfogjuk a helyettest és túszul ejtjük a hadvezér családját, akkor összevont erőkkel rohamozzuk meg a bitorlót. Bár ki is tette, csak kezünkre játszott.
*Láthatóan büszke volt a tervére, ám a gyanú mégis lopva kúszott elméje sötét zugaiból elő.
-Hányan lehetnek a szörnyei? Ha ők is itt vannak, vigyáznunk kell rájuk és időben lecsapni rájuk a csata első perceiben. Mielőtt küldetésüket teljesíthetnék.
*Nem kellett sok a futár, kit a birtokra vezető úton visszaküldtek értesítette az őrszemeket és hamar jött a hír, hogy aki közel ment hozzájuk, azok ghoulokokat láttak. Méghozzá nem is egy-két darabot. Több százan, ha nem többen vonulnak lassan a vadászkastély felé, mindenkit megtámadva és saját fajtájuk átkát ragasztják rájuk. Páran még ki tudták tépni magukat a karmos kezükből, de csak percek kérdése és tébolyodott futásuk egy hatalmas eséssel ért végett és üvöltve változtak át ők is eme förtelmes teremtményekké.
-Nyomás! A mocsár felé! Van egy járható út, mi kivisz a túlsó partra. -Uráldur felesége felé fordult- Még így is Lucifer fejedelmünk ajándéka nekünk, drágám, hogy itt van. Maga nélkül most felsorakoztattam volna embereimet és nyílt csatában futottam volna bele ennek az őrültnek a csapdájába. Jöjjön!
*Bár a macska ügyességű testőrök, ahogy az örökös -egyelőre- utolsó szavaival jellemezte őket, nem tudják elpusztítani ezeket a lényeket, ám mégis óvón rohantak ISIS köré és kísérték őt Aszad mellett a titkos ösvényen.
Mindenki elő vette a fegyvereit és az erdőből özönlő katonákkal együtt mint a folyó torkolatán felduzzadó dagály hulláma ömlöttek be az életet jelentő útra. Pár élőhalott lovon előre küldtek felderítőket, ám megborzongtak, mikor a vízből hosszú ujjak nyúltak elő és rántották le őket.
Úgy tűnik, pár szörnyet hátul is elhelyeztek, elvágva a menekülés irányát. Tömött hadrendben kell a továbbiakban haladniuk előre és valahogy átgázolniuk ezeken az elszórt akadályokon. Minden esetre a vendéglátó keze előre lendült a levegőben és varázslatával szétrobbantotta az egyiket. Bár igen kimerítő, nem tudja ő az összeset megölni, de nagy segítség a mester szint birtokosai, bármily kevesen is vannak, ezek ellen a lények ellen.
De vajon hogy áll helyt majd ISIS, hiszen még csak az út első lépéseinél tartanak?

//A múlt árnyai//

Háfez-nek teljesen igaza volt, a király mágusáról senki nem tudott sokat. Talán Uráldur lehet, hogy tudott volna valamivel többet, de nem volt itt és én is csak találgattam, hogy ki lehetne annyira bátor, hogy ilyen mód szálljon szembe Demertor-ral, a saját fegyverével, amit nem rejtett véka alá, hogy félelmet keltsen maga körül. Mindenesetre, ha egyszer magához tér, elég nagy fricska lesz ez a királynak. Bár reméljük a legjobbakat, hogy nem kell fel betegágyáról, akkor akár polgárháború is lehet, ahogy a dolgok állnak. És ez senkinek nem lenne jó!
- Ez csak felesleges találgatás egyelőre. – bólintottam az öreg elfnek.
A démonok említésére nem egészen úgy reagált, ahogy vártam volna, de tény, hogy sokkal erősebb volt mágikus téren, mint a jelenlévők közül bárki és minden valószínűség szerint talán még Demertor-ral is vetekedett, ha ennyire könnyedén vette.
- Nem tudom. – ráztam meg a fejem. – Végig ott lehetett vele, míg velem beszélt. – rázkódtam meg önkéntelenül.
Erős és higgadt asszonynak tartottam magam, de egy démon az más lapra tartozik, azt nem tudom leütni, ledöfni.
- De nem láttam, csak mikor keresztül ment rajtam és követte őt, majd a folyosón szolgáló testőrök közül egyet teljesen kiszipolyozott. Csak valami fekete húscsomó maradt belőle. Még mindig hallom szerencsétlen sikolyát. – néztem sötéten Háfez szemébe. – Azt mondta 10 napon belül mindenkivel végez ezen a módon, aki nem áll mellette. – tettem hozzá a fenyegetést is.
Mikor kiderült, hogy valószínűleg támadás ér minket, az is napvilágra került, hogy a király ellenzői is készültek már arra, hogy előbb-utóbb színt kell vallaniuk. Bár tudtam, hogy öreg barátunk nem szimpatizál az új, brutális kegyetlenséggel trónra kerülő királlyal, azt nem sejtettem, hogy ő áll a szervezkedés mögött. Szerintem ez Uráldurt is meg fogja lepni.
Ahogy az is, hogy nyílt szakadásra kerül sor és felesége nélküle döntött a család álláspontjáról, ezzel valószínűleg nehéz helyzetbe hozva az Első Lordot. Hiába a szerelem és a gyerekek, akár az életemmel is fizethetek ezzel, ha nem tervei szerint cselekedtem. Már így is messze túlléptem egy asszony hatáskörét.
- Awernondyas? Nem vagyok biztos benne, hogy ő vakon követné Demertor-t. Ha viszont a családját erőszakkal elfogjuk, akkor ellenünk fordulhat. – ingattam meg a fejem a támadás hírére, de végül is már mindegy, mert erre ma biztos nem kerül sor, de a felfegyverkezés és az emberek összevonása most viszont kapóra jött.
Mivel a gyülekező támadók nem nagyon hagytak más utat csak vagy a frontális támadást vagy a visszavonulást, ezek közül kellett választani.
A démonokról szóló beszámolóm azonban azért óvatossá tették Háfez-t is…..szerencsére, mint később kiderült.
Akárki is állt a támadás hátterében, a király vagy egy harmadik, aki a maga pecsenyéjét sütögette, bevetett mindent, szóval ott voltak a démonok és nem is kevesen.
- Vissza kell vonni a katonákat szép lassan. Nem állhatnak ellen ezeknek és csak feleslegesen pocsékoljuk erőnket. – javasoltam a többieknek.
Ezt mindenki belátta és házigazdánk már a visszavonulás útját is megtervezte.
- Remélem, hogy így van és nem én hoztam a vészt. – sóhajtottam csak úgy magamnak, aztán csatlakoztam a mocsárba indulókhoz harcosaimmal.
Aztán kiderült, hogy ez az út legalább annyira nem biztonságos, mint amin jöttem. Aki le akart velünk számolni mindenre gondolt. A vízben is ott voltak a szörnyek.
Bár Háfez mágiája segített némileg, de ő sem képes, mind megállítani. Segíteni kellett! Igaz már rég nem használtam képességeimet, de ezekkel a démonokkal, csak saját fajuk vehette fel a harcot. Én is használtam a varázslatot és előhívtam pár élőholtat, akikkel próbáltam megtisztítani előttünk az ösvényt. Ha más is beszáll, akkor átjuthatunk, viszont ezzel a mágiával teljesen lemerítettem magam. Testőreim szorosabb gyűrűbe vontak. Most már én is csak a tőreimre számíthattam.

/A múlt árnyai/

Igen hamar kiderül, hogy a csapda már bezárult. A mocsár felől a fekete vízben igen közel úszott a házhoz egy-egy elátkozott lény, ám a kezdeti riadalom csupán óvatosságra int, ne gondolja senki, hogy ezzel vége van!
ISIS azon gondolkodik, hogy vajon hogyan fog reagálni a férje, ha hazatér, hogy egy felségárulás kellős közepébe csöppent. És bizony időszerű gondolat, hiszen pár napja még a kezét kérték meg az anyukának, biztatva ezzel őt a jóakaró arra, hogy ne kockáztasson egy eltűnt hitvestárssal. Ám mostanában sokat fordult a kocka. Ha Demertor tudott az itteni gyülekezetről, akkor fülei vannak és ilyen nyílt fellépés az asszonytól biztosan nem marad titokban. Akkor pedig azt jelenti, hogy egyre több férfi akar majd egy-egy darabot belőle magának... és ezek a darabok egyre kevésbé a kezei és egyre többször a csinos nyaka. Ha nem vigyáz, nem tudhatja, ki fog érte nyúlni elsőként. Az első hadvezér vagy egy valaki más. (Mindenképp veszélyes, ha felbőszít fajsúlyos döntéshozókat.)
De most megbecsülést élvez azok szemében, akik körbe veszik. Tőreivel a kezében lépdel testőrei gyűrűjében és maga is feléleszt egy élőhalottat. Akik az első sorokban meghalnak azokat több darabra felszeletelik, hiszen a népi hiedelem szerint fertőzőek a ghoulok. Mit népi hiedelem! Hiszen alig múlt el, ahogy saját szemükkel látták kínjukban üvölteni a sebesülteket és átváltozni! Az árulók csapata nem kockáztat eme vészterhes időben.
Néhány ehető gombát és gyökereket gyűjtögető asszonyt intenek oda, kik menekülni akarnak az élve felfalás ellen, ám a harcosok kardot szúrnak keresztül rajtuk és egyik ilyen szolgából kelt életre Uráldur felesége maga is egyet.
Ahogy nyomulnak előre, rájuk vetik a démonok magukat, ám ezek a mágiával mozgatott húsdarabok átkarolják és magukhoz ölelik őket, így könnyebben szét tudják vágni darabokra az oda ugró testőrök.
Ám az ellen nem adja alább. Dühödten karmolják a nők hulláit és mélyesztik bele fogaikat és úgy tűnik, még több áldozatra van szükség. Az íjászok parancsnoka, ki most nem igazán látja leghasznosabbnak munkáját, ám alig várja, hogy kardját előrántva közelharcban maga is megmutathassa, mire képes, a halászokat is az első sorba tereli. A rémült munkások vonakodva állnak be, hiszen bár el akarják kerülni az itt maradást és a szörnyű kínhalált, majd a feltámadást... Ám nem véletlenül csatlakoztak ők már régen a menekülőkhöz. Élni akarnak.
Párat lenyilaznak belőlük, hiszen most jól jön a haláluk, ám az életben maradtak hamar rájönnek, mire is kellenek. Hálóikkal kotorják a fegyveresek előtt a zagyos lápot, hogy ha a mélyben újabb 'aknák rejtőznek, azt kifogják időben.
És rejtőznek. Az összecsomózott kötelekbe gabalyodva törnek előre, megpróbálva szabadulni belőle. De a menekülők tudják a dolgukat. Bár mindegyik megölése után két vagy három saját emberrel is végezni kell, hogy a tíz felé szabdalt testük ne kísértsen hamarosan. Ám lassan haladnak előre és ahogy Haszef és az a néhány mágus visszanyeri mentális erejét, segítenek ők is. Felrobbantják azokat, akiket még időben meglátnak és távol vannak még a sorfaltól.
Néhány ördögi teremtmény ellenben kamikaze támadásba kezd. Nem ugranak azonnal a felszín felé, ahogy hozzájuk ér az első láb, hanem az iszapba ásva magukat megvárják, míg a tömeg közepébe érnek és úgy vetik magukat egy-egy jól védett személyre. Így jár a Do'Odrun ház úrnője is, aki mellett épp megjelent egy. El kell kerülnie a sebesülést a harc közben, bár néhány pillanat múlva kapni fog segítséget a testőreitől. De meg kell mutatnia, hogy katona családból származik!

/A múlt árnyai/


Nem kell sokat előre mennünk, hogy a harcban tapasztaltak, de még én is belássam, hogy a mocsáron keresztül, bár nem lehetetlen, de hatalmas veszteségek árán fogunk csak átjutni.
Bár sok minden aggaszt az otthonommal, családommal, Uráldur-ral kapcsolatban, na meg az egész királlyal szembeni szervezkedéssel kapcsolatban, ami legalább annyira előre vetíti a fejem elvesztését, mint az itteni egyre veszélyesebbé és könyörtelenebbé váló helyzet.
Próbáltam megnyugtatni magam, hogy csak azt tettem, amit a helyzet megkövetelt tőlem, de hát ez nem volt teljesen igaz, dönthettem volna másképpen is, kérdés, jól döntöttem-e. Ezt viszont csak a jövő fogja eldönteni, és a nyakamért is csak akkor kell aggódnom, ha nem szaggat szét egy démon ebben a lápban, vagy magam nem végzem előhalottként.
- Rhatal! – szólítottam a nagydarab testőrt, aki közvetlen mellettem haladt, szemét egy pillanatra sem pihentetve, hogy minden ellenem irányuló támadást észrevegyen. – Ha megkarmolna egy ilyen lény, akkor azonnal végezz velem, érted. – néztem bele sápadt, rémült arcába, szinte látva, hogy rögtön tiltakozni fog. – Ez parancs! – szakítottam félbe, még ki nem mondott szavait és ő engedelmesen leszegte egy pillanatra szemét.
Tudtam, hogy ezzel őt is halálra ítélem, még ha túl is élné az utat, hiszen bármi oka is legyen annak, hogy végez velem, neki is halállal kell lakolnia cselekedetéért. Hiszen úrnőjét ölte meg! De nem akartam démonként létezni egy percig sem!
Nem örültem, hogy nekünk is hasonló lényeket kell létrehoznunk, hiszen  a szolgák sem azért választották a velünk való menekülést, hogy előholtakká változva védjenek minket, de mi legalább nem hagytuk őket, a muszájnál tovább szenvedni, ellenkező esetben bármeddig bolyonghattak és pusztíthattak volna lélek nélkül. Halálukkal viszont szolgálhattak még utoljára minket.
Nekünk meg nem volt már visszaút és a dögök egyre ravaszabbak lettek, nem szálltak már nyíltan szembe a mágusokkal, akik új erőre kaptak, hanem orvul támadtak.
Hiába a szolgák áldozata, sok embert vesztettünk ezekkel a támadásokkal magunk is.
A markomba hidegen szorultak a falces-ek nyelei, ami nagyon is kapóra jött, mikor szinte az orrom előtt robbant ki a mocsárból egy ghoul, fekete karmai az orrom előtt suhantak el és csak önkéntelen hátra hökölésemnek köszönhettem, hogy nem talált el.
Viszont a berögzült harci mozdulatok, mivel még családanyaként is mindig szakítottam időt, némi gyakorlásra, - azonnal átvették ösztönös mozdulataimat és a harc sarlók egymást keresztezve testem előtt sivítottak bele a levegőbe, majd csuklóból megforgatva őket, széles ívben azonnal harántvágást is indítottam. Ha a démon közeledni próbált, vagy a karjait vesztette el, vagy szép kis vágást gyűjtött be X alakban a mellkasán.
Szinte a csapások még be sem fejeződtek, máris két lépést léptem hátra és újból gyors forgatásba kezdtem a sarlókkal a testem előtt.
A félelem elkerült, most a hideg, racionális gondolatoké volt a fejem, csak magamra számíthattam, míg embereim meg nem érkeznek és most tíz másodperc is örökkévalóságnak tetszett, mintha megállt volna az idő.

/A múlt árnyai/

A gyönyörű úrnő mozgása nem kopott meg az évek alatt, még mindig villám gyors és halálos. Hátrálva szerez még teret és darabolja támadóját, mígnem annak testét egy kard üti át és bukkan elő a hasán. Rhatal feje bukkan elő vállai mögül, ahogy ráteszi a kezét a vállára és egy pillanat alatt megpörgeti a tengelye körül. A mögötte állók ijedten ugranak el a kapálózó lény elől és villám gyorsan vágnak le egy-egy darabot belőle. Dühödten aprítják miszlikbe.
A csata az életben maradásért egyre hevesebben folyik és miután nem maradt több dolgozó, akiket feláldozhatnának az első sorokba élő(halott) pajzsfalnak mozgatva, a menet elkeseredetten kereste az újabb bevethető forrásokat.
Néhány kölyök képű védő épp úgy áldozatul esett, ám ennél nagyobb áldozatokra is szükségük volt a nemesi házaknak. Nem messze a Do'Odruntól az egyik értesített családfő feleségét szúrta hátba testőre. A hű barát magából kikelve ordított strázsájával, de a többiek lefogták és jobb belátásra késztették. Fegyver nélkül használhatatlan, és mindent meg kell lépniük, hogy a dinasztia fennmaradjon. Még ha a feje lesz az egyetlen túlélő is...
Vajon a kislányukkal ugyan így végeznének Uráldur emberei? Vagy csak hűtlenek a biztonságiak a másik famíliában és az életüket mentenék? Ezzel nem kell foglalkozni, hiszen Meleth nincs itt. Csak előre kell tekinteni, hiszen most egyetlen feladatuk, hogy az Első Lord ne csalódjon!
-Tovább! Nem állhatunk meg! -üvöltik.
A hadvezér emberei közül is párat fel kell áldozni, hogy előre jussanak, ám ez megnehezedik kissé. Egyik fa mellett elhaladva a hű Rhatal egy kinyíló szájjal néz szembe. Az ágak felé hajlanak és néhány közelében álló felé, így kettő ISIS-t is megpróbálja elkapni. A nagy darab vezetőjükön kívül még három fegyveres szorult a mocsár ragadozója alá.
Hátul már megjelennek a menet végén a fősereg első szörnyei. Nincs sok idő dönteni, hamarosan a négykézláb rohanók utolérhetik őket. Pedig ezzekkel az elszórt támadásokkal is alig bírnak.

/A múlt árnyai/


Egészen feldobott ez a kis testmozgás, annak ellenére, hogy halálosan veszélyes volt, de jól esett végre valamit csinálni is, nem csak nézőként részt venni ebben a macska-egér harcban.
Még majdnem, hogy dühös is lettem, mikor Rhatal megfosztott a további darabolástól, de persze pillanatok alatt rájöttem, hogy ő csak a munkáját végzi és tökéletesen jól.
- Mindenki vigyázzon magára, nem szeretnék felesleges halottakat. – vetem oda kíséretemnek, elszabadult tincseimet kisöpörve a szememből és készenlétben tartva sarlóimat, most még óvatosabban haladok tovább, de most már embereim alig egy lépésre vannak csak tőlem és teljesen körbe vesznek Rhatal utasítására.
Aztán elfogynak a szolgák és a túlélésért már a katonákat és gyengébb családtagokat kell feláldozni.
Nem egy kegyesfajta a miénk, de a kondicionálás, a hagyományok vasmarokkal tartják kordában érzéseinket és szívünket. A család fennmaradása az első!
Egy arcrándulás csak mi jelzi, hogy milyen váratlanul ért az egyik családfő feleségének lemészárlása.
Még ha a testőr úgy is érezte, hogy ez szükséges, a családfő ezt nem hagyhatta volna megtorlatlanul, hiszen nem adott rá parancsot és nem fenyegette közvetlen életveszély.
Megvetően néztem, ahogy gyenge kézzel hagyja magát meggyőzni.
- Le fuion! (Undorodom tőled!) – morgom magam elé, amit egyelőre csak embereim hallanak.
Bennem fel sem merül, hogy testőreim ellenem fordulnának, vagy családom bármely tagja ellen, és nem csak azért mert, tudok harcolni, így hasznos lehetek a csapatnak, hanem mert eszükbe sem jutna. Most is látom megdöbbenésüket és kezük rebbenését, amivel kést röpítenének a gyilkos szívébe.
- Nem a mi dolgunk! – szisszenek feléjük és tovább megyünk.
Faarccal veszem tudomásul az önkéntes felajánlásokat, amikor nekünk is fel kell áldoznunk pár embert. Meghajtom feléjük a fejem és megint tovább jutunk egy kicsit.
Mikor belebotlunk egy kényszerű kitérőnél az élő fába, már nem tudunk kitérni és mivel még négy testőr kerül szorult helyzetbe mellettem és mögöttem, tudom, hogy megint csak magamra számíthatok. Viszont a sarlóimmal max. az ágait csapkodhatom, amí kicsit le is lassítja, de van neki még bőven. A törzsét kell támadni, hogy komoly sebet okozzunk neki, de a fegyvereim erre alkalmatlanok.
Az egyik családfő rohan el mellettem átkozódva, hogy megtámadott családját védje, az ő övéből kapom ki az élesnek és súlyosnak tűnő fejszét, miközben övembe tűzöm időlegesen a sarlókat.
Két marokra fogom a fejszét és a nyitva lévő száj fölé csapok, ahogy csak erőmből telik.
- Rossz emberbe kötöttél bele, te ásatag tüzelni való! – hergelem magam és a fát is, hogy rám figyeljen.

/A múlt árnyai/

A menet igen kemény és a hadvezér felesége nem abból a fából lett faragva, amelyik vörösre sírja a szemeit az áldozatok után. Ám hűséges embereit megbecsüli és segít nekik maga is. Így tett akkor is, mikor nagyobb fegyvert kellett oroznia egy baráttól és neki esni az előtte tornyosuló akadálynak.
Eme rettegett élőlény nem igazán lett arra szelektálva az évszázadok során, hogy egy teljes hadoszlop arra járása esetén mi a teendő. Éhesen kap az útjába kerülő hús után, még ha nem is gondolhatja komolyan, hogy majd pont most kezdi a büszke asszony úgy mutogatni sonkáit, mintha csak férfiakkal körül véve a „húspiacon” lenne. Bár rostokban nem túl bővelkedő, de vashiányt kúrálni lehet még azzal a suhintással, amivel neki ront az éhes szájnak és komoly sebeket ejt rajta.
Egy lehajló ág taszít a hátán egy nagyot előre lökve és bár a csapata igyekszik levagdosni mindent, mi támad, de ezt az egyet valahogy mégsem tudták időben ketté szelni pengéikkel. A nő elveszti az egyensúlyát és előre lendül a száj felé, miközben a háttérben baljósan közelednek a démoni hullaevők.

/Drukkolok neked, Drágám! Vasárnap majd elmondok egy imát./

/A múlt árnyai/


Nem csak az ad lendületet a harchoz, hogy védjem saját magam és az embereimet, hanem a napok, hetek óta tartó feszültség és idegörlő várakozás is, ami most szinte kirobban belőlem, ahogy lendületet veszek a súlyos fegyverrel és lecsapok a fa törzsére.
Még soha életemben nem csatáztam ilyen húsevő fával és még csak olyanról sem hallottam, hogy valaki ebből élve keveredett ki, de egyrészt most nem voltam egyedül, másrészt szinte nem is gondolkoztam csak cselekedtem, ami máskor nem lenne jó ötlet, de most jobb, ha nem gondolok bele, mik az esélyeim.
A fejsze, már a súlyánál fogva is veszélyes jószág, de a hozzáadott lendülettől jó mélyen szalad a fába és én remélem, hogy kellően érzékeny pontján kapom telibe a fát, bár nem igazán tudni, hogy egy ilyennek hol is van olyanja.
Nem ad semmilyen hangot, így nehéz megítélni vajon sikerrel jártam-e, de aztán az egyik ág, ami a hátam mögött kel életre, úgy vág hátba, hogy még a levegő is kiszalad belőlem és a lendület is előre lök. Nincs semmilyen fogódzó, amivel megakadályozhatnám, hogy ne egyenesen azon éhes száj felé bukdácsoljak, csak a fejsze, amit dühösen még jobban megszorítok.
- Rossz ötlet! Én a torkodon akadok! – kiáltok hangosan és utolsó mozdulatként, megperdülök a lendületet kihasználva,, majd ismét belecsapok a fejszével, ahol éppen érem, mint egy horogként megakasztva magam. – Tüzet! Gyújtsátok fel ezt a szörnyszülöttet! – lihegem embereimnek, remélve, hogy van, aki meghallja.
Bár nem nagyon tudok most másfelé figyelni, azért megüti a fülem a figyelmeztető kiáltás, ami a ghoulokat jelzi. Valószínűleg kezdenek beérni minket a kastély felől támadók, hiszen csak nagyon lassan haladunk. Nagy bajban vagyunk, de még élünk és én nem az a fajta vagyok, aki ilyen könnyen feladja.

/Nagyon kedves vagy drágám! Már tudom miért mentem hozzád! /

/A múlt árnyai/

Aglarnis anyja igen közel került, hogy egy fa belsejéből kelljen a hazatérő Uráldurnak kibányásznia, ám a fejsze újabb csapása megakasztja a lendületet. Mélyen bele vág a törzsbe és a szájüreg vagy talán már az emésztő ürege környékén át is hasítja azt.
Kétségbeesett kiáltására az őt védők igyekeznek minél hamarabb felkapni lenyesett részeket és tüzet gyújtani. Bár a legtöbb frissen vágott gyújtós még túl nedves, ez a növény a lápban nem alkalmazkodott a mindig ködös, párás időben az erdőtűzhöz. Nem túl gyorsan, de pislákolni kezd a végükön a gyenge láng.
Ijedten húzódik vissza a mélyebb vizek felé a húsevő, és bár a félelem és a győzelmi mámor között vergődő őrök közül néhány egész biztosan befejezné és végezne vele, ám Rhatalnak egy újabb ötlete támadt.
-Kerüljük meg! -hátra néz, hiszen már sikerült kiszedni őt a fogságból a hátráló behemóttól- Neki is enni kell. Etessék őt a hullazabálók!
*A fáklyákkal sakkban tartva gyorsan haladnak el mellette és hagyják, hogy a sérült, éhes növény majd rávesse magát a mögöttük érkező ellenségre, időt nyerve vele maguknak. A tűz jól jön pár száz méter után, mikor az egyik vízből kiemelkedő homokpadon a ghoulok közel tíz fős csapata gyülekezik ellenük. Úgy tűnik, már nem a meglepetésre játszanak, hanem összevonják ők is a menekülők ellen szánt kisebb erőiket is.
Haszef immáron nem a robbantással próbál meg segíteni, hanem egy másik mágiával, amit csak a mesterek tudnak. Kikapja az egyik testőr kezéből a lángoló fát és közéjük dobja. A tűz démonok hívásának varázsigéje hallatszik, mivel kezd az igék közötti kényszerű pihenők között is kimerülni, célszerűbbnek látja nem túl fárasztó trükköket bevetni.
A homokpad és az azt jelentő szárazulat azt is jelentheti, hogy lassan kezdenek átjutni az ingoványon. Ám az idegen létsíkok lényeit valamivel mindig le kell kenyerezni, hogy ne forduljanak ellenünk.
Aszad viszont nem akarta megvesztegetni őket. A tűzből jött lények félnek bemenni hozzájuk a vízbe és amíg kikerülik a kis zátonyt, addig nem veszélyesek rájuk. Ám élőre és holtra épp úgy támadnak, úgy tűnik. Az egy métert is alig elérő új szereplők átölelik a sírontúliak lábát és a három lény kezdi leégetni róla a húst. Fogságba esett társaikat hátra hagyva a hét másik szétszóródva hátrál előlük az iszapos területre. Ám ketten még így is áttörik a védők falát és két oldalról veszik körbe ISIS-t.
Gyorsan kell kitalálnia, mit tesz majd. Előtte elérhető távolságra van a vízből kiemelkedő föveny, de nem fogják őt se kímélni az ott rekedtek, ha arra akarna egérutat találni.

/A múlt árnyai/

Nem értem rá félni, vagy pánikba esni, mondjuk ez utóbbi nem is volt rám jellemző, így aztán hagytam az ösztöneimet cselekedni, ami sokkal gyorsabb reakciót tett lehetővé számomra, mint ha megterveztem volna a támadásomat.
Minden bizonnyal szerencsém is volt, mikor kellően fájó helyen találtam el és ezzel lehetőséget biztosítottam testőrségemnek, hogy meggyújthassanak pár gallyat. A szörnyeteg fa talán még sosem rettent meg semmitől, de ez neki is új lehetett, így inkább a bölcs visszavonulás mellett döntött.
Nem kellett magamnak kiadni a parancsot, hogy ne kövessék, mert Rhatal nem csak nagydarab, de kellően eszes is volt, hogy megelőzzön és meglássa a lehetőséget, hogy a magunk javára fordítsuk az éhes és valószínűleg dühös fát.
- Mozgás, előre! – adtam át testőrömnek a fejszét és húztam elő ismét a jobban kezembe illő sarlókat.
Azonban az ellenségeink is elkezdtek taktikázni és bár lassan úgy nézett ki kijutunk a mocsárból, nem adták fel, sőt egyre veszettebb támadásokba kezdtek.
Nem voltam benne biztos, hogy minden áldozatunk és igyekezetünk ellenére, elérjük-e a célunkat. És ott? Vajon mi vár minket ott? Talán végre megmutatja arcát az igazi ellenség?
Az ideiglenes fáklyáinkat megtartottuk, hisz ki tudja, lehet, hogy nem ez az egy fa van a környéken, és ez kapóra jött öreg elf barátunknak, aki bár mágikus képességeinek végső határán járt, még megmutatta, hogy van tőle félnivalójuk azoknak, akik összeakaszkodnak vele. Az idézés azonban nem volt veszélytelen, vagyis nem lett volna, ha ez nem egy elszigetelt, vízzel körülvett kis szigeten történik.
Így azonban a homokpadon rekedt ghoulokat körbevették az égő gallyakból megidézett tűzdémonok, mivel csak őket érték el.
Azonban nem mindegyik lény esik ott fogságba, több is a lápba menekül, de nem azért, hogy örökre felszívódjanak, hanem hogy ismét a közelünkbe férkőzzenek. Kettő épp engem szemel ki magának.
A fövenyre eszem ágában sincs rátenni a lábam, inkább a két szörnnyel veszem fel a harcot, bár a fáradtságot már érzem a tagjaimban. Elindítok egy bénító varázst, bár nem tudom hat-e ezekre, de ezzel még nem erőltetem meg magam, majd a sarlókat sebesen forgatva szólok a katonákra.
- Akinél van íj lője őket, akinek van tőre, az próbálja beléjük dobni. Bármi, amivel gyengíthetjük őket. Már nincs messze a mocsár vége, tartsanak ki!
Aztán, ahogy ghoulk elég közel érnek, villámgyorsa leguggolok, el a csapkodó karjaik alatt és vízszintesen kaszálok keresztbe a borotvaéles pengékkel, megpróbálva levágni a lábukat, de legalábbis ledönteni őket a lábukról, majd egy szaltó után, a másik felükre érkezve a nyakukat veszem célba.

/A múlt árnyai/

A két oldalról jövő támadásra ISIS a leguggolással és ott a lábak elmetszésével válaszolt, illetve egy ugrással kikerülni ezt követően a kelepcéből. És jól is tette! Ugyanis az egymás felé zuhanó testek a levegőben is kapálóztak már, alaposan össze karmolva egymást. Ám szenvedéseiket nem fokozták ezek az enyhe sérülések, amit okoztak egymásnak. Ám ha nem ugrott volna el célpontjuk, könnyen alájuk szorulhatott volna és test a test elleni küzdelemben igen nehéz lett volna távol tartani az összes kezüket.
A hátra forduló amazon lenyisszantja az egyikük fejét, ám az vakon kapálózva folytatja támadását. Csonka lábára támaszkodik és ugrik egyet, hogy bicegős mozgásával vadul csapkodja maga körül a levegőt. Uráldur hitvesének a háta mögött épp egy társát igyekeznek lefogni és miszlikbe aprítani a sötét elfek.
Az ötletet a testőrök végre hajtják és igen csekély károkat tesznek a zombik húsában a távoli lövésekkel. Még ha némileg akadályozzák is ezek a lövedékek a mozgásukat, mit sem törődve tőr elő a fejnélküli és mögötte a látó ellenfele.
Úgy tűnik nem tágítanak az ötlettől, hogy koncentrálják továbbra is erejüket az értékesebbnek vélt trófeákra. Bár a fa miatt lemaradtak kissé az üldözők, de hamarosan itt lesznek és a fejek nélküli katona csapatot fel tudják emészteni.

/A múlt árnyai/


A jól begyakorolt mozdulatok nem véletlenül lettek így kitalálva. Ha valakinek elkaszálják a lábát, az valószínűleg el fog dőlni, mint egy zsák, de ezt egy ugrással meg lehet akadályozni, hogy ez pont ne annak legyen kárára, akinek előnyt kéne belőle kovácsolni.
Így aztán egyáltalán nem véletlen, hogy ezt a mozdulatot egy szaltó követi, bár az is biztos, hogy nem éppen ghoulok ellen lett kitalálva, de most még jól is jött, hiszen az össze-vissza hadonászás, amit közben rendeznek, nem lett volna szerencsés, ha eltalálnak vele. Úgy kellett harcolnom ellenük, mint a mérges kígyók ellen, tudva, hogy egy karcolás és már halott is vagyok.
A fejlevágás azonban úgy néz ki, nem sokat lendít előre a helyzeten, mert a lény még láb és fej nélkül is tovább hadakozik, ezzel továbbra is feltartva minket.
Sajnos a tanácsom, hogy nyilakkal és késekkel állítsuk meg őket nem nagyon válik be, bár némileg lelassítja őket, de ez édes kevés.
Mindenesetre a fej nélküli ghoul-t már rábízom pár katonámra, hogy darabolják tovább, ahogy egy másik szörnnyel is teszik, mert csak így szabadulhatunk meg tőlük véglegesen.
Azonban még ott marad nekem a másik láb nélküli, akinek csak a karmait kell elkerülnöm, de gyors ide-oda ugrálással, lassan, de biztosan fosztom meg előbb a bal karjától, aztán a jobbtól, majd mikor már így közelebb tudok jutni hozzá, gyors csapásokkal feldarabolom.
- Gyerünk, tovább! Futás! Már mindjárt kinn vagyunk! Ne álljatok meg, különben beérnek minket. – ordítok rá az embereimre és magam járok elől jó példával, különben valószínűleg mind ott veszünk.
Egyedül Háfez-re koncentrálok és, ha kell ő miatta újabb harcba is bocsátkozom, Mert ha ő is meghal itt, szerintem Uráldur még a magyarázatomat sem hallgatja meg. Túl értékes barát és szövetséges, hogy itt vesszen el.

/A múlt árnyai/

ISIS a testőrökre bízza a fej nélküli bevégzését, míg ő maga a másik sánta zombival hadakozik. Gyors kardcsapásaival halad előre a méretre szabásban, és valóban van hozzá érzéke, hogy a kellő méretre szeletelje fel az életére törőt. Vagyis teljes mértékben.
Ez alatt az egyik védelmezője ráugrik hátulról a vak hátára és igyekszik lefogni, míg a többiek azonnal neki esnek annak is. Ám aki lebirkózta, néhány komolytalan karcolást szerzett be a hulla körmeitől. Azonnal el kezdték őt is felkoncolni. Nem hagyhattak fertőzöttet a soraikban.
Aszad és az úrnő egymástól nem is olyan messze haladtak, amikor a vendéglátójuk a már fentebb említett barát ellen fordult. Túl nagy volt már a feszültség, kinek melyik emberét áldozzák fel élőhalottnak az első sorba és úgy döntött, jobb egy szövetségest leírni, mint a többiek képzett embereit elveszíteni. A nemesi családfő, kinek saját szeme láttára ölték meg a feleségét a torkához kapott és fuldokolni kezdett. És elhangzott a parancs, hogy a csoport körül lévő emberek rohanják le a bandérium sorait.
Persze ez mindenki szíve és szájízére bízott. Dönthet bárki, hogy nem vesz részt a torban. Inkább a saját tartalék embereiket szelektálják. Még nem sejtik, hogy a király embereiből egy kevés ott várja őket a láp széli fák között elbújva, hogy nyílzáporban részesítse őket. Még van pár ghoul, amin át kell még verekedniük magukat addig. Ám jobb lesz megtudni, mit fognak kezdeni azzal a harminc íjásszal, akik várják a meg (nem) érkezésüket.
Megfogyva bár, de törve nem. Vagy talán van olyan köztük, kit megtört a mai este?

/A múlt árnyai/


A győzelemnek mindig meg kell fizetni az árát, még ha csak egy kis győzelemről van szó és még közel sem biztos, hogy a végső is a miénk lesz.
Míg én végzek az egyik ghoul-lal, addig testőreim végeznek a másikkal, de egyikük nem elég elővigyázatos, vagy lehet, hogy jobb szó az önfeláldozás, mert nem törődik azzal, hogy megsérülhet, a cél a zombi lefogása. Pár perccel később a ghoul és az emberem is halott, számos darabban hullanak a földre.
Most már a családok túlélése a harc célja, hiszen nagyon sok embert veszítettünk és nem hiszem, hogy bármelyikünk is azt hitte, hogy a mocsáron túl már minden a legnagyobb rendben lesz. Én legalábbis nem hittem benne, de harcolni szilárd talajon és úgy, hogy nem teremhet az ember előtt pillanatok alatta vízből egy zombi, azt hiszem már nagy megkönnyebbülés lenne.
Háfez tette azonban még a megtörtént szörnyűségek ellenére is elbizonytalanít. Nem, nem az, hogy az a családfő, akit gyávának és gyengének gondoltam oda kerül, ahová való, hanem az, hogy ezt az öreg barátom rezzenéstelen arccal teszi. Egy egész családot taszít a halálnál kegyetlenebb létbe. Mire számíthatok én tőle? Csak magát védené?
Egy pillanatra futnak végig rajtam e kérdések, de aztán úgy gondolom, hogy Aszad csak megtette, amit rögtön a feleséggyilkosság után meg kellett volna. Egy gyenge láncszemet vetett ki a csapatból.
Rám tekintő embereimnek bólintottam és azok most szabadon tehették meg, amit az előbb nem. Az árulás büntetése pedig halál.
Aszad oldalán forgatom végig a sarlókat, mindenkit levágva, aki csak ellenséges szándékkal a közelünkbe jön, remélve, hogy maradék emberünkkel most már ki tudunk törni a mocsárból.
- Van valami ötleted, hogy mi vár minket, ha kijutunk? Erőnk végére járunk!
Ha sikerül a láp széléig kijutni, utolsó erőmmel szétküldök egy dekoncentrációs varázst, bár nem tudom mire lesz jó.

/A múlt árnyai/

A lázadók vezérének tartható mágus aggódó képpel fordult vissza a nőhöz a kérdésre. Sokáig nem válaszolt, majd végül kinyögött egy mondatot.
-Előbb érjünk ki!
*Nem túl épületes, de talán még mindig jobb, mintha azzal biztatta volna a körülötte lévőket, hogy még mindig jobb helyzetben vannak, mint ha botor módon sétáltak volna a csapdába. Ha a király össze gyűjti a hozzá hű hadvezéreket, még mindig valószínű, hogy hamar megroppantja a túlerővel a pártütők sorait.
Ám most nem ezekkel a kilométereken át elhúzódó, zárt sorokkal néznek szemben a vízből kiérve. A még útjukba akadó démonfajzatokat levágták és most tapasztalhatják, hogy mennyire nem bízott semmit a véletlenre ennek kiagyalója.
A mágia szálai kutatták az orvlövészeket és amint azok felfedték magukat a fák sötétjében, azonnal hatott is a tudatukra a zsibbadás. És a menekülők közül sokan csatlakoztak eme természetfeletti párbajhoz. Noha néhányan a bokrok között igyekeztek védeni elméjüket, mások vissza támadni hasonló varázslattal, ám a létszámbeli hátrányukat nem lehetett már ellensúlyozni. Csak néhány szerencsés túlélőre számított az, aki ezeket ide vezényelte, nem egy még mindig fegyelmezett hadseregre.
Hamarosan egyre inkább szórtan céloztak és a válaszul jövő sortüzek összehasonlíthatatlanul pusztítóbbak voltak. Háfez pedig egy utolsó trükkre össze szedte még erejét. Egyik holtan elhulló katona feltápászkodott és miközben társaik csak azt sejtették, hogy a hulla közelről akarja támadni, ezért körbe vették őt kardokkal, hirtelen szétrobbant, mint a szörnyek, kiket a hátuk mögött hagytak.
-Talán nincsenek többen! Be kell vetnünk magunkat a láp nehezen járható vidékeire, hogy újra szervezzük seregeinket! Ha akar, kedves barátném, velünk tarthat. Veszélyes lenne vissza menni most, ha kitudódna, hogy itt járt. De nem tartom fel, ha visszatér otthonába és csak titokban tartjuk a kapcsolatot. Csak néhány szolgánk maradt ott szemnek és fülnek. Ám amíg nem tudunk férjéről hol jár, nem tudjuk értesíteni. Ott fogja keresni magát és nem akarom, hogy kelepcébe sétáljon!
*Várakozón pillant, miközben tisztjeire bízza, hogy irányítsák az emberek vonulását tovább. Egy perc késlekedni való idejük sincs. Most, hogy szilárd talaj van a lábuk alatt és nem is kell a rejtett ellenség előugrásaitól tartani, talán van esélyük egér utat nyerni üldözőik elől.

/Ezzel én zárom itt és folytatjuk a Zaidával közös játékban. /

/A múlt árnyai/


Azt hiszem nem csak nekem jutott eszembe ez a lehetőség, de igaza van elf barátomnak, egyszerre elég egy dolog miatt aggódnunk. A ghoulokon végül is csak átverekedjük magunkat, úgy látszik már nem voltak több tartalékaik, de nekünk is nagy véráldozatba telt, sok család megsínylette ezt az utat, még talán az én csapatom volt, aki a legjobban egyben maradt, de sok asszony fog odahaza így is gyászolni.
Ahogy a szárazföldre tettük a lábunkat, nem csak az én mágiám csapott le és mint kiderült, nem volt hiába az óvatoskodás és a gyanakvás.
Persze páran megint áldozatul estek, de a rejtőző ellenséges íjászok nem sokig tudtak ellenállni elméjük támadásának, sőt Háfez még egy utolsó erőfeszítéssel, minden megmaradt támadót elpusztított, így volt időnk kilihegni magunkat.
Szerencsénkre itt már nem számítottak részünkről komoly ellenállásra, így nagymértékben ellenségünk magabiztosságának is köszönhettük győzelmünket.
Kis pihenés után végig hallgattam barátunk figyelmeztetését és terveit, de aztán végig gondolva a dolgokat, megráztam a fejem.
- Nekem mindenképpen vissza kell mennem. Uráldur nem sétálhat kelepcébe, de ha Demertor tényleg olyan beteg, mint aminek mondják, nem hiszem, hogy veszélyben lennék egyelőre. Csak hűséges embereim tudják, hová indultam és ők nem árulnak el. – intettem a még mindig szorosan a közelembe állókra. – Nektek meg sok sikert kívánok barátom. Remélem, hamarosan találkozunk, de akkor már a téged megillető körülmények között. De tudnod kell, hogy férjem helyett én köteleztem el magam és csak azt is remélni merem, hogy majd, ha hazatér, egyetért velem, ha nem, akkor azt hiszem ez a búcsúnk lesz az utolsó. – mosolyodom el kissé szomorkásan, de félelem nélkül. – Szerencse kísérje lépteiteket.
Ezzel elbúcsúztam azoktól, akiket még barátaimnak mondhattam, aztán elindultam hűséges katonáimmal vissza a városba.


//Bár a kaland még folytatódik, de ezt a játékot azért nagyon köszönöm. //