Faj: Oroszlán Oawa

Nem: Férfi

Kor: 34

Becenév: Sharel

Rang: Harcos és kovács.

Mágia szint: Nem használ mágiát.

Képzelj el egy boldog, sikeres férfit. Meg volt mindene: háza, munkája, várandós asszonya, anyja, apja, több testvére, az egész élete kerek. Boldog volt, kiegyensúlyozott, tudta, hogy mit akar, hogy miért akar. Eddig csak magáról és a családjáról kellett gondoskodnia, de végül szívét egy erősebb szeretet töltötte ki, majd később a gyermekáldás öröme töltötte el. Ha kell komoly, célra törő, elszánt, humoros volt. És képzelj el egy meggyötört férfit, aki teljesen kontrasztjában van ennek. Most már állandóan csak komoly, humorát elvesztette, célja vesztett és reménytelen. Egyik napról a másikra él, nem keresi a boldogságot, mert nem hiszi, hogy létezik. Velejében sátrat vert a keserűség, vérében az olthatatlan bosszúvágy. Csak pár dolog maradt meg: az önuralom, a hűvös fejjel való gondolkodás és az élet tisztelete. A hajdan társas életet élő férfi mára magányossá és elhidegülté vált. Családját, kikért életét áldozná, eltaszította magától, barátait, akikért sok mindent megtett szintén elűzte maga körül. A valamikor erős, szilaj vad most sebzetten bömböl az éjszakában.

Sharel 34 évvel ezelőtt született az Oawák síkságának egyik falvában. Nyugodt hely volt, mivel majdnem a síkság közepén feküdt a helyiség. A biztonság miatt egyre többen költöztek arra. A falu, amelyben Sharel felnőtt sokáig virágzott. Ő volt a középső gyerek. Volt már egy nővére, majd utána született egy öccse is. 10-15 és különbséggel születtek meg egymás után. Nővére párra lelt, mikor hősünk 15 lett, és elköltözött, ekkor született meg öccse. De ez így volt rendjén. Anyja varrónő, apja kovács volt, akinek a kis inasaként segített és tanult már attól a naptól fogva, hogy elég erősen rá tudott verni a vasra. Nehéz dolog megmunkálni a vasat. Türelem, erő és kitartás kell hozzá, de Sharel nem volt híján ezeknek a tulajdonságoknak. Először szerszámokat segített kovácsolni apjával. Szegek, zárak, patkók, és mindenféle dolog, amire egy farmernek szüksége van. Egy erős középosztályba tartoztak, és ahogy bővült a falu, úgy bővült a választék mesterségenként. Végül rákényszerültek, hogy a külsőbb régiókba költözzenek. Ahogy idősödött, a fiú egyre többet nézegette apja kardját, amely díszként volt kitéve a falra. Még régen, az apja kovácsolta az ő nagyapjával. 18 évesen vette először a bátorságot, hogy leemelje helyéről a fegyvert. Épp azon a napon, amikor tekintete találkozott egy gyönyörű lányéval. Talán pont ez adott neki bátorságot. Akkor az apja elérkezettnek tekintette az időt: és elkezdte tanítani fiát a fegyverek kovácsolásának mesterségére is. Sharel gyorsan tanult. Lelkesedése nem állt meg a kovácsolásnál: a kardot használni is meg akarta tanulni, ehhez azonban más kellett… apjának egy ismerőse. A tigris-oawa készséggel töltött hónapokat a fiúval, hogy kiképezze. Persze csak akkor, ha közben a munkát sem hanyagolja. Sharelre nagy nyomás nehezedett. A gyakorlások és a kovácsolás egyszerre nagyon megterhelő volt számára, de valahányszor meglátta azt a lányt az utcán, ahogy ránéz azokkal a gyönyörű szemeivel, újra magában érezte az erőt… és nem állt meg.
Elteltek az évek. Egy, kettő, majd három. A siheder életerős férfivá érett. A kardot legalább olyan jól forgatta, mint a kalapácsot. Amikor tigris mestere befejezettnek tekintette a kiképzést, Sharel aznap az egész éjjelt a kovácsműhelyben töltötte. Hajnalban készen lett alkotásával. Reggelig aludt, majd megmosakodott, illendően felöltözött, s a kovácsolt virággal a kezében elment a nővé érett lányhoz. Habár nem sokat beszéltek azelőtt, most elkezdték ezt bepótolni, ahogy a férfi elkezdte az udvarlást. Először virág, majd kisebb díszek, állatformák képét kovácsolta ajándéknak. Két hónap múlva egy pár lettek. Rá két évre házastársak ekkoriban volt körülbelül 24 éves. 10 évig éltek együtt, mikor kiderült, hogy felesége teherbe esett. Sharel nem is lehetett volna boldogabb… mikor bekövetkezett a legrosszabb. Feleségének egy kis utazásra kellett mennie apjával. Mivel az ő anyja már nem élt, neki kellett segíteni az apjának egy évente egyszer megrendezendő vásárra elmenni egy nem túl távoli faluba és árulni a dolgokat, hiszek ők végül is kereskedő család voltak. Sharel mindig is rajtuk keresztül szerezte be a fémet a munkájához. Nehezen, de elengedte nejét az útra. Három nap. Egy nap oda, egy napot ott töltenek, majd egy nap vissza.
Azonban amikor már a negyedik napra esteledett rá, Sharel nem bírt az aggodalmával és némi élelmet, fegyvert összepakolva neki indult, hogy megkeresse családja hiányzó felét. A vásárt megtartott faluba érve érdeklődni kezdett. Kiderült, hogy a visszaúton kerülniük kellett, mert ork horda hírét hallották. A férfi a legrosszabbtól tartva indult a nyomukba. Szívét elnehezítette a félelem, amely a torkában dobogott, lábai kitartóan vitték futva, hosszú hosszú időn át, míg végre nyomra talált. A sejtelmek beigazolódni láttak. Az ötödik nap estéjén egy feldöntött szekeret látott meg a fák szélénél. A ló, amely húzta már rég nem élt, csontjáról valami, vagy valamik lehabzsolták a bőrt és a hús nagy részét. A környéket legyek szállták meg, a bűz hatalmas volt, felfordult a gyomra, amely a veszteség félelmétől akkorára szorult össze, mint kis öccsének a mancsa. Ahogy megkerülte a szekeret, lassú léptekkel, elerőtlenedett a látványtól. A földön, tőle nem oly távol egy oawa holttest feküdt. Arca a felismerhetetlenségig torzult, de Sharel felismerte benne felesége apját. Nem akarta elhinni, nem akart beletörődni. Hinni akarta, hogy neje még él, mert az ő testét nem látta a szekér körül. Végül mozgásra figyelt fel a fák felől. Mikor oda pillantott, azonnal reagálnia kellett. Két ghoul rontott rá a férfire, hogy zsákmányukat védje. Sharel nem volt rest, s habár az ellenfelek erősek voltak, a dühe még erősebb volt náluk. Kegyetlen, gyors és precíz mozdulatok vetettek véget a lények életének. A heves harc után a fák felé pillantott, oda, ahonnan a két szörnyeteg rátámadt. Kardja kiesett a kezéből, lábai remegni kezdtek, ahogy meglátta a másik, törzshöz kötözött oawa holtestet. Szerelme arca is a felismerhetetlenség eltorzult, utolsó arcvonásai fájdalomról meséltek. Ruhája megtépve, karját a csontig zabálták a ghoulok, hasa nem más, csak egy rohadó, üres, fekete lyuk, amelyet az élőholtak marcangolásának és legyek lárváinak nyomai cikcakkoztak.
Sírni kezdett. Halkan, fájdalmasan. Kezei ökölbe szorultak, karmai nyomán kiserkent a vér. Léptei gyengék voltak, ahogy oda sétált szerelméhez és levágta béklyóit. Karjaiba véve figyelte a maradványokat. Emlékébe örökre bele égett ez a látvány. A fájdalom, amelyet a meggyötört arcon látott.
Eltemette őket és haza ment. Soha nem lett már ugyan az az ember. Munkáját elhanyagolta, épp csak annyit tett meg, amennyi az ételre és más költségekre kellett. Családja és barátai látványa azonban csak nyomasztotta. Először apróságokon vitatkozott velük, majd a viták hevesebbek lettek. Nem bírta tovább. Nem bírta tovább nézni azokat az utcákat, ahol Ő járt, nem bírt abban a házban élni, amiben együtt laktak, nem bírta ezt a falut tovább elviselni. Így hát elment. Egyik napról a másikra. Búcsú nélkül. Csendesen és magányosan járja céltalan útját. Ahol megáll, ott mesterségét és harci erejét kihasználva szerez pénzt a további útra. Napról napra él, a környék már ismeri a nevét, hiszen a négy év alatt, míg útjait járta, többször is megfordult egy-egy helyen. Kitagadva azonban sehonnan nincsen, még ha utazásai miatt így is tűnik. Azóta is utazik.
Ki tudja, hol áll meg.