Nagyon úgy nézett ki, hogy még sem lesz ez annyira egyszerű menet, mint ahogy Murdah magában elképzelte. Könnyűnek nem gondolta és nem is örült volna neki, ha ez lett volna, hiszen a knuut számtalan alkalommal bizonyította már, hogy nem hiába foglalja el a legfőbb törzsfőnök posztját népünk élén. Ezért gyanús is lett volna, ha egy rohammal küldöm a földre és győzöm le.
Azonban arra nem számítottam, hogy ő fogja az első csapást bevinni. Nem sérülhettem meg komolyabban, mert akkor csak a mágia segíthetett volna és akkor máris búcsút inthettem volna a vezéri széknek, mert soha nem fogadtak volna el az orkok olyan vezetőt, aki nem a maga erejéből vívta azt ki.
De, ha már elkövettem azt a hibát, hogy kicsit elbíztam magam abban, hogy erősebbnek és fürgébbnek képzeltem magam, legalább azzal gondoltam kiegyenlíteni, hogy rájátszottam a sérülésemre, remélve, hogy ez Grogir figyelmét sem kerüli el és erre fogja építeni a következő támadását.
Talán ennek köszönhető, hogy egy elég könnyű fogást akart alkalmazni rajta, mikor a pallosát lefogva meg akarta ragadni a fiatalabb törzsfőt és bár az el nem tudta képzelni mit akar ezzel a knuut, de nem is szándékozott hagyni magát. Azért egy tekintélyes méretű pallost megkötni, amit egy dagadó izomzatú fiatal férfi forgat, elég nagy önbizalomra vall, de Murdoh megpróbálja a mag számára előnyössé formálni e különös mozdulatot. Hagyja, hogy lefelé kényszerítse a pengéjét és kissé maga felé húzza, amivel megerősíti Grogir-t, hogy sikerült, amit elképzelt, aztán az utolsó pillanatban megfeszíti magát, hogy kicsússzon a fogásból és a pallos markolatát nagy erővel felfelé ránt, szándéka szerint azzal csapva bele az idősebb harcos arcába. Ha sikerül, akkor valószínűleg elönti a férfi arcát a vér és, ha nem lát, akkor már csak kis lépésre van a győzelemtől.

A váratlan támadás azoktól, akikre már nem gyanakodtak, szinte megpecsételte az ellentámadás sorsát a Trutol által vezetett, sebtiben összeszedett kis csapat számára. Eleve nem voltak nyerő helyzetben, már csak a létszámukat tekintve sem, de ez most mellékes volt, hiszen nem tehették meg, hogy nem próbálják meg megvédeni a sajátjaikat, akár az életük árán is.
Félő ugyan, hogy az egész barátkozás csak csapda volt és talán már a törzsfő, Murdoh is halott vagy rosszabb esetben rab, de, ha nem és visszatér, akkor nem valószínű, hogy elfogad bármiféle magyarázatot arra, hogy miért nem küzdöttek a végsőkig harcoshoz méltóan.
Trutol, bár nem volt olyan ravasz, mint vezére, de bolond sem volt, ezzel hamatosan teljesen tisztában volt és leszámolt az életével.
Mivel tudta, hogy a sötét elfek nem értik a nyelvüket, azon szólt az embereihez.
- Fretah, értesítse az íjászokat, hogy menjenek az erdőbe és az út mellett álljanak lesben, vigyenek magukkal annyit ezekből az álnok kígyókból, amennyit csak tudnak. Mi meg kiszabadítjuk Murdah családját! – fordult a mögötte sorakozó, láthatóan dühös és ennek kiáltozással hangot is adó embereihez.
Azonban mindent megváltoztatott a kígyók parancsnokának fenyegetése. Trutol megtorpant és habozott. Nem kockáztathatja az idős asszony életét!
~ Ó Istanek! Igazán itt lehetne Murdoh! ~ nézett mereven a nyakra szegezett kardra.
- Vissza! – hörögte keservesen. – Az íjászok is! A kígyók elmennek.
Mögötte felcsattant a háborgás, de mindannyian látták, amit Trutol, és senki nem ment közelebb.
- Murdah nagyja főnökös! Mindet hullafélék lesződtek! – fröcsögte Al-Nuszra felé sötéten, de senki nem mozdult, amikor lángoló tekintetektől követve a selfek elindultak a faluból.

Sötét szemek figyelik, ahogy Grogir megköti az ellenfél pengéjét. Látja, hogy akinek drukkol, nem a veszélyesebb végét próbálja a blokkból kirántani, hanem a markolatot használja támadásként. A knuut hátra hajol előle és ismét elcsúszik. Hamar maga alá húzza a lábát és lép egy nagyot hátra. Még támadó közelségben vannak mind a ketten, ám a címvédő most ismét csak a védelemre helyez hangsúlyt. Éri ő, hogy ellenfele testi erejével nem tud mit kezdeni és talán felkészültségével sem.
~Ha kihívó lennék, itt kellene most feladnom. De hát milyen dolog lenne az, ha azt látná a nép, hogy néhány elbotlás után csak úgy oda adok minden hatalmat? Ők nem látják... nem érzik, hogy ez a fiú hozza a fiatalság erejét és a jó harcosok tapasztaltságát.
Remélem, ő is vigyázni fog az ellenfeleire, ahogy én tettem. És megoldjuk közösen.
*Borús gondolatok járnak a fejébe, ami nem jó előjel. De bizony van alapjuk. A szellemek most sem hazudtak és ő már látja az akaratukat. Az imént még hitegetni tudta magát a balesettel, ám szembesülnie kellett a ténnyel, nem véletlen, hogy kettejük közül az ő lába a bizonytalan. Biztosan van köze a homoknak is hozzá és egy délutáni, száraz küzdelemnél nem okozna ez problémát.
Ám ettől még érzi, hogy a karjai gyengék és elszállt felette az idő.

De hogy ne legyen az élet ilyen szép és egyszerű az épp győzelemre álló otthonát egy mindenre elszánt had dúlja fel békés mindennapjaiban és rabolja el a szüleit. Alig sikerült megakadályozni, hogy vérfürdőt ne rendezzenek, mialatt elvonulnak. Ám a százados és túszai elindulnak haza felé, emberei pedig lövésre készen, íjjal a kezükben igyekeznek félre állítani mindenkit, aki nem húzódik félre első szóra.

Úgy látszik a harcok úrnője most nem tud dönteni, mert ismét csak sérülés nélkül tántorodnak el egymástól, miután pár pillanatig erőlködve feszültek egymásnak.
Murdah eltervezett mozdulata csak terv marad, várva, hogy egy jobb pozícióban majd kijátssza, de most összeszűkült szemmel nézi, ahogy a knuut megint megcsúszik és éppen csak, hogy időben visszanyeri az egyensúlyát. Annyira meglepi ez, hogy még kihasználni sem tudja, pláne nem úgy, hogy az véletlennek, vagy a harc hevében ejtett vágásnak tűnjön. Késő bánat, eb gondolat, erről bizony lemaradt.
Ezek a kis megingások azonban jelzések Murdah számára, hogy az idősebb ork nem áll a helyzet magaslatán, hiába a sok éves rutin és eltanult trükk, az nem pótolhatja a hanyatló erőt és lendületet. Látszik, hogy egyébként is takarékoskodik a mozdulataival, ami szintén erre utal.
Viszont a trónkövetelő fiatalabban egyre jobban fellángol a tisztelet a vezetője iránt, aki büszkeségét félretéve néz szembe a jövőjével, hiszen Murdah látja a szemén és lassuló mozdulatain azt, hogy tisztában van e küzdelem végkifejletével.
Egy gyors oldalpillantást vet a vénasszonynak maszkírozott sötét elf felé és egyre erősebb bennem az elhatározás, hogy nem szállok szembe a hagyományokkal még jobban és, ha Grogir nem szalad bele a kardomba, akkor nem fog halállal végződni ez a kihívás sem.

Trutol dühtől és szégyentől fortyogva néz a lassan távolodó sötét elf katonaság és a magukkal hurcolt orkok után és legszívesebben utánuk menne. Gyilkolni akar, de helyette minden bizonnyal temetni fog, hiszen pár ifjú és harci hévtől elvakult ifjonc, nem hallgat a parancsra és hárman nyilakkal kezdik lőni az utóvédet.
- Tulok fattyak! Mit csináltok? Hagyjátok abba! – ordít rájuk, de nem tudja már megakadályozni a bajt.

A két ork küzdelme lassan a végéhez közeledik és úgy tűnik, mind a ketten ugyan azt a végkifejletet tervezgetik. De vajon a tervből valóság lesz-e?
Grak ura előre lendül és oldalról megüti a vasat, úgy tűnik a nézők java szemében, hogy félre akarja söpörni, hogy aztán ketté vágja ellenfelét, ám amilyen gyorsan megindult, félúton megáll a mozdulat és bal kezével középen, jobb kezével a nyelet a végén megragadva rántja vissza és emeli maga előtt védekező állásba fejszéjét, miközben visszalép.
Szeme mind végig a másik tekintetét fürkészi, igyekszik megpillantani benne a villanást, amikor elhatározza a mozdulata előtt egy töredék másodperccel Murdah, hogy mikor fog támadni. Keresi ezzel is a lehetőséget, hogy még időben védje a halálos csapást és olyan helyzetet hozzon ki, amiből nem megalázó senkire se, ha feladja a párbajt.
Eközben a kunyhó melletti félhomályban Uráldur egyre inkább biztosabbnak látja, hogy nem kell beavatkoznia a yrchi sérülése ellenére sem. Meggyőződésévé válik, hogy a jól előkészített terv úgy fog végződni, ahogy ő elképzelte. És Grogir fejét Capitalba viheti hamarosan.

Az utolsó távozókat máshol nyilak sebesítik meg és rögtön vagy három sötét elf holtan esik el a földön. Al-Nuszra azonnal figyelmeztet mindenkit, hogy haladjanak kifelé, de nem fogja vissza az embereit. A falu központjától északra lévő összes járókelőre tüzet nyitnak és behatolnak a putrikba is, hogy akár még a csecsemőket is átlőjék nyilaikkal a bölcsőben pihenve.
Sikoltozások hangja jelzi, merre mennek, néhány fiatal baka elkap egy-egy szép ork hajadon derekát, de ha nem esnek kézközelbe, még a gyönyörű lányokat is ölik távolról. A sok száz zevadari vérszomjasan veti magát a pusztításba, megbosszulva társaik halálát és hazájuk nevén esett foltot.
Dühösek a hadvezetésre, hogy nem hagyják őket teljesen letörölni eme koszfészket a térképről, de követik feljebb valójuk utasításait. Ha hátrébb húzódik a község megmaradt része, hát a kivonulás idejét gyújtogatással és fosztogatással teszik elviselhetővé, ám ha a többség a harcot választja, zárt sorokban maradnak és a dekoncentráció egyesített hullámát próbálják az őket üldöző íjászokra zúdítani és persze a tegezük tartalmát.
A centurio is tudja, hogy több katonája is el fog esni a harcban, ha Trutolnak nem sikerül megfékeznie őket, hiszen az orkok sem elveszett fajták. Ám hisz a túlerejükben, a zárt soraikban és abban, hogy nem készültek fel ezen kis lakosság egy elit egységre. Ha a harcosok le is szednek belőlük valamennyit, hát ők jócskán többszörösét küldik a temetőbe a nők és gyermekekkel együtt. Még ha egy következő csatában érzékenyen is érintheti őt akár a most elvesztett kiképzett gyilkológépek, helyüket újoncokkal töltve fel.
~Ha átveszem Awernondyas helyét, búcsút intek nekik és egy egész hadosztályom lesz. De ha nem viszem a foglyokat a hadvezérnek, búcsút inthetek a kinevezésemnek és a fejemnek.
Bár ki tudja, miért beszélnek így azok a tisztek? Lehet csak szenvedést akart okozni Uráldur az eljegyzéssel...

Talán az orkok véréven van, vagy maga a kihívás az oka, de Murdah is megérez valamit abból, amire a knuut gondol, hogy megtalálta az utódját, hiszen semmi nem utal a máskor olyan kemény vezérre, aki eddig nem engedte ki a kezéből a gyeplőt. Pár pillanatig érez a fiatal törzsfő némi bizonytalanságot, de aztán ő is megrázza magát, ahogy a főnök visszalép, majd már nem a töprengésé és a jövőben való kutatásé az idő, hanem a harcé, amit most Grogir kezdeményez.
Ismét összecsókolózik a két fegyver, az orkok két hagyományos fegyvere és bár a knuutnak sikerül is félrecsapni a széles pengét, amire Murdah azonnal visszarántja és keresztbe maga elé emeli, egy fél lépéssel hátrálva, ahogy számít a következő feje felé irányított csapásra, de legnagyobb meglepetésére a biztos támadást a törzs öreg vezére megszakítja és visszarántja fejszéjét maga elé, védekezően.
~ Mi történik itt? ~ habozik pár észrevétlen pillanatig Murdoh, számításba véve, hogy ez talán a mágus művel, de elég a knuut szemébe néznie és tudja, hogy nem erről van szó.
Úgy érzi Murdoh, hogy szinte megkönnyítik a dolgát és egy pillanatra elfogja a büszkeség dühe, így emeli ismét súlyos csapásra pallosát, hogy bevégezze amiért idejött, de mire lezúdul a halálosnak szánt csapás, amivel vezére fejére célzott, már tudja, hogy tévedett és minden tiszteletét megérdemli az, aki évtizedeken keresztül vezette ezt a népet. Neki pedig, mielőtt átveszi tőle a terhet, meg kell tudni valamit. Meg kell tudnia, hogy miért ment bele abban az alkuba, amiért mindig is elítélte…….bár mióta a sötét elf felajánlotta neki ezt a becstelen dolgot, már kezdte kapisgálni. Már nem akart ölni! Már bánta az egészet! Ki kell majd találnia valamit, hogy kimásszon ebből a csapdából és ehhez kell Grogir segítsége.

A kölykök támadása mindent elront és megkezdődik az eszetlen és kegyetlen mészárlás. Ezt azonban már Trutol sem nézheti tétlenül, hiszen nőket, gyerekeket, öregeket gyilkolnak halomra a túlerőben lévő elfek. Izzó düh önti el a testét és bár annyira nem ostoba, hogy ne tudja felmérni az esélyeiket, nem foghatja vissza tajtékzó harcosait, akik látják mit művelnek a selfek katonái.
Mélyen döndülő parancsokat kiált és rohamra vezeti az őrjöngő orkokat, valószínűleg az utolsóba.
Az íjászokat sem fogja semmi vissza és ezzel a falu sorsa minden valószínűség szerint megpecsételődik.
Trutol utoljára még látja, ahogy vagy tízen rontanak rá, aztán a torkába fájdalom robban, ahogy eléri egy íjász lövése.

A közönség soraiban egyre nőtt a feszült várakozás és ez bizony nem csöndben történik. Buzdítják a két küzdőt, leginkább minden orkok vezérét, ám ők csak magukkal foglalkoznak. Azzal, hogy mit csinál a másik és nekik mit kell az ellen tenniük, hogy a tegnapi ne az utolsó vacsorájuk legyen! Hiszen elég egy rossz mozdulat és vérük a homokot öntözi.
Az idős vezér most egy csellel próbálkozik, megüti erősen ellenfele kardját, de azonnal visszahátrál, hogy az reflexből támadjon és kiprovokálja ezzel ismét, hogy egy távolról indított támadást könnyű szerrel védjen, de már nem azért, hogy visszaütve győzzön, hanem csak lehetőséget adjon ellenfelének arra, hogy egy ismételt fogásból kibújva legyőzze őt és tisztességben távozhasson vezetői székéből.
Ám a fiatal talán nem ismeri ezt a módszert vagy csak nagyon is jól produkálta a minden erejét beleadó támadást, a knuut két kézzel markolta meg a csatabárd nyelét és keresztbe tartotta az érkező pallosnak. Nem próbálta meg szögben hárítani az élét, hogy az lecsússzon róla és maga mellé vezesse, így a lendületet elvezetve utat engedjen a súlyos fegyver meglendítésére...
Pont derékszögben fogadta, mely hatására minden erő a fára irányult, nem vezetett el sehová és egy hatalmas reccsenéssel ketté tört. A kard tovább haladt már jócskán lelassulva, de még mindig veszélyesen az idős graki feje felé, aki hátrálva féltérdre ereszkedett és kezét a használhatatlan fegyver darabokat markolászva oldalt tartotta.
-Állj! Legyőztél, te vagy a jobb.
*Ha visszafogja magát Murdah, akkor nem kell megölnie, ám egy zevadari szempár már látja maga előtt, ahogy csak egy picit módosul az irány és nem ketté hasad a vállánál fog érkezni az acél, beleszántva a vállába, halálos sebet ejtve rajta. És ha már ott van a nyak környékén... Ki tudja, mit tud kihozni belőle? Neki az is jó, ha nem most egyből nyakazza le, csak szétroncsolja a testet annyira, hogy az már kegyelem, ha utána fővesztésre ítéli egy szép csapással.
Ám még csak az előszobában jár a Sors fonalának gombolyítása. Fonni kell azt még a másodperc töredéke alatt, hogy olyan legyen, amilyet elvárnak a győztestől az északi tündék fővárosában.

A harcban járatlan nők és kis gyerekek az erdő felé menekülnek, amint meghallják a csatazajt. De sokakon ez nem segített. Igen nagy létszámú vendégsereg élvezte az agyarasok türelmét az utóbbi időkben és nem számítottak a helybéliek ilyen orv támadásra. A falu északi felét ellepték és az első percekben úgy mészárolták a mindenfelé köztük járó oughwariakat. Ám ahogy Trutol megpróbálja megszervezni az ellenállást, úgy válnak egyre hatékonyabbá. Az íjaik nem oly pontosak, mint szeretnék, hála az átoknak, de többen elérik a hátul vonulók némelyikét és ezekből a párharcokból hol az egyik, hol a másik fél kerül ki jobban. Ám az egyenleg így is elkeserítő, ha azt vesszük, hogy a gyilkos sortüzeikben hányan haltak meg vagy azt, hogy a menekülőket sem kímélik ezek a lövések, ha épp ők nyújtanak jobb célpontot.
Sokkal jobb eredményt mutatnak a falu környéki őrszemek, kik közül sokan távol vannak, tán meg sem hallják a kiáltásokat és jajveszékeléseket. Ám a közelben strázsálók összecsapnak azokkal, kiket még Al-Nuszra küldött ki megerősíteni a védelmet és hogy ne engedjenek besurranni vándorokat vagy idegen kémeket, kik hírt vihetnének az itt tanyázó drowokról.
Ők bár szintén támadják a menekülő asszonyokat, gyakran összecsapnak a helybéli figyelő társaikkal és lassan megtisztítják yrch harcosai az utat, melyen megmenekül sok asszony és leány. Az északi szomszédok pedig ha nem lelték halálukat, visszavonulnak az övéikhez.
Egy család szedi a lábát a szürke bőrűek mellett, kiket néhány más szemrevaló teremtés mellett elraboltak.

Ha hallaná is megérteni Murdoh, hogy a knuut-ot bíztatja a többség, hiszen ez így van jól, de nem hallja, mert a küzdelemre koncentrál és kizárja a zavaró külvilágot, annak minden zavaró tényezőjével egyetemben. Tudja jól, hogy pillanatok múlva talán eldől a törzs vezetésének sorsa és vagy ő hullik el Grogir csapásai alatt vagy az az övé alatt. Hogy a végső kimenetel halálos lesz-e vagy sem, ezt majd eldöntik az Istenek és nagyon reméli, hogy ebben nem avatkozik bele semmilyen más hatalom.
Talán a düh vezérli, mikor figyelmen kívül hagyja az idősebb férfi próbálkozását és mikor az védekezően visszakozik, valósággal felkínálva magát a kardjának, nem habozik és hatalmas lendülettel rohanja le ellenfelét, pallosát magasba emelve a végső csapáshoz, bízva elsöprő erejében, ami nem enged semmilyen visszatámadást, ha egyszer eléri célját.
Grogir nem várja azonban tehetetlenül, megadva magát a sorsnak, hanem legalább olyan gyorsan mozdul, mint a fiatalabb harcos és ő már felkészül arra, hogy a fejsze megint oldalra vezeti majd a kardját és, ha ezt meg tudja tenni a knuut, akkor ő védtelen lesz egy pár pillanatig. De mintha csak a vezér elfelejtett volna harcolni, nem ezt csinálja, hanem mikor látja a lendületes támadást, csak feltartja a fegyvere nyelét, hogy felfogja a csapást, de az túl erős és kettétöri még így is a nyelet.
Ekkor már tudja Murdoh, hogy mit akart népének főnöke. Még így sem tudná időben visszafogni magát és egészen a mellkasáig talán kettévágni, ha az nem térdelne le hirtelen, így jócskán meghosszabbítva a penge szabad útját.
Még felvillan Murdoh-ban, hogy vajon mit fog tenni a vénasszonynak álcázott sötét elf, ha rájön, nem öli meg Grogirt és a fejét meg végképp nem kapja meg tálcán, de ezt gyorsan kiűzi most a fejéből, hiszen nagyon gyorsan kell döntenie. És ő már akkor döntött, mikor lefogta lendületét, hiszen ez után az alkalom után már nem veheti el büntetlenül az idősebb ork életét.
- A kihívás teljesült! Az Istenek akarata döntött! – engedte le pallosát Murdoh és válaszolt a hagyományoknak megfelelően.
Megvalósult hát az álma, de mégis milyen másként, mint elképzelte. Nincs ideje azonban kiürítni az elégedettség poharát. Grogir-hoz lép és míg lehajol, hogy felsegítse, gyorsan a fülébe súgja.
- Beszélnünk kell! Egy elmaszkírozott sötét elf van köztünk, aki talán az életedre tör majd.
Egyelőre nem tud többet mondani, hogy ne legyen túl feltűnő és ezzel azt is az öreg főnökre bízza, hogy mit lép ezen hírek tudatában.

Trutol biztos elégedett lenne azzal, amit látna, ha nem heverne holtan a csatatéren, vagy inkább hívjuk mészárszéknek?
Mert azt rendeznek a sokszoros túlerőben lévő zevadariak a felkészületlen és megzavarodott orkok között, akik állítólag a szövetségeseik.
Bár a falu népe és a harcosok túlnyomó többsége odaveszik a kilátástalan harcban, hősies küzdelmük legalább a törzs hírmondóit kimenekíti a vészből. Murdoh, ha visszatér egy felégetett falut és talán két tucat túlélőt találhat majd. A többi csapás majd csak ezután éri.
Ez a szövetség, ez az alku sokba került neki…….nagyon sokba, talán a lelke is odavész.

Gonosz tekintet várja, hogy végre Grogir sorsa megpecsételődjön, ám a kard lefékeződik. Nem nehéz elképzelni a meglepetettségét, mikor a favoritja még közel is hajol hozzá és felsegíti.
~Mi történhetett? Jól tudja, hogy őrá is veszélyes, ha a csalás hordozója nem kerül a földben.
Ostoba! Elárulhat mindkettőnket ha rájön, hogy nem természetes a gyengesége. És nem is vénült meg hirtelen annyira...
*Gyorsan bement a kunyhóba, melynek házigazdája épp az ünneplő tömegben volt és az első kezébe akadó kaját felmarkolta. A tálat bal kezébe fogva kanalazta a grakiak között és igyekezett a két hős közelébe verekednie magát. Lehetőleg úgy, hogy Murdoh oldalára kerüljön.
-Én teljesítettem az ígéretemet. -súgta a fülébe, noha páran még meghallhatták a közelben, így Grogir is- A szellemek segítségét megnyertem neked. Ne feled az egyezséget! Amint meglesz, hogy ki ássa ki, szólni fogok.
*Ezzel igyekezett is eltűnni az arctalan népben, eredetileg úgy tervezte, hogy ezt a kis eszmecserét a hazaúton ejtik meg, de azt már elolvasta a kémek kezdőknek könyvekből, hogy lépjen olajra, ha valami rosszul sül el.
Már azt is kész csodának tartotta és a zevadari mesterek munkájának, hogy eddig nem lepleződött le.
De vajon mit szól a volt knuut ahhoz, hogy előbb a becsületesnek hitt ellenfelétől tudja meg, hogy a szövetségesek keze van a dologban, majd a vénasszony sem őrzi hét lakat alatt a titkot? Haragra gerjed-e és borítja-e a kártyavárat vagy még mindig fél Demertortól, ki megölte párbajban a középső fiát?

A centurió a visszavonulás közben egy furcsa motoszkálásra lett figyelmes. Emberei már vérengeztek, ám ő kiszúrt valamit egy félig lángoló házból. A körülötte álló katonákra szigorúan ráparancsolt, hogy kétszer olyan jól figyeljenek a foglyokra, mint eddig! És ő bevetette magát a lángok közzé.
Ahogy felnyitotta a ládát, egy kéz rántotta vissza a fedelet félúton. Gyanakvása bizonyossá vált. Dühösen csapta fel a tetőt és rántotta ki a 4-6 éves kis gyermeket. Úgy gondolta, hogy ez a lény talán meg tud még menteni egy jól képzett katonát, kit Uráldur feláldozott volna.
-Na ide figyelj! -rázta meg, miközben hóna alatt szorosan fogva kiemelte- Lenne egy üzenetem a parancsnokotoknak. A megállapodásban végül őrá esett a választás. Megértettél? -rázta meg újra- El fogod mondani neki?
*A kölyök meg volt ijedve, ez látszott rajta. Ám Thea jövendőbelije nem ereszi el, amíg nem hallja az ígéretet. Egy kis fiúban meg lehet bízni. Ők még minden áron jók és szavatartóak akarnak lenni.
Már csak a falun túl lódítja más ösvények felé, nehogy valamelyik baka lekaszálja őt is a Golgotán.

Nem nehéz kitalálnia Murdoh-nak, hogy amit most tesz, az nem lesz ínyére a sötét elfek knuutjának, de ismét feléledő lelkiismerete, ami már egész azóta hol jobban, hol kevésbé háborog az alku miatt, végül a végső elhatározásra ösztökéli, még akkor is, ha mindezért minimum a törzse vezetésétől, vagy akár az életével is felelnie kell.
Végül is tudja, hogy mi vezette a szövetség megkötésére a népet már oly régóta vezető Grogirt, ég ha magának nem is nagyon akarta bevallani. Tudja, hogy két tűz közé szorulva, így próbálta meg védeni az embereit és erre az ifjú és hatalomra vágyó Murdoh-ot az ide úton való töprengés, a harc közben tapasztaltak és végül is lelkiismerete ébresztette rá, hiszen nem hiába emelkedett fiatalon a saját törzse élére. Tényleg meg volt benne a rábízottak miatt érzett felelősségtudat és védelmező ösztön, ami most a kihívás során más megvilágításba helyezte számára az eseményeket és végül oda vezette, hogy felrúgja a kényelmetlen és aljas szövetséget. Viszont azt is felmérte, hogy ezzel mekkora kockázatot vállal, mert hiszen az ő falujában táborozik egy hadnyi sötét elf gyilkos. Ezért súgta csak meg egyelőre Grogir fülébe a titkát, mert remélte, hogy húzhatja kicsit még az időt.
De úgy látszik ezzel a magára nézve is méltatlan alkuval, az Istenek segítségét is elvesztette, mert pár pillanat múlva már maga mellett látta az álruhás elfet, aki láthatóan tisztában volt „árulásával” és pálfordulásával.
Felhörrent a neki címzett szavakra és a pallosát emelte, hogy végezzen sorsa megmérgezőjével, hiszen az nyilvánvaló volt számára, hogy ezek után jó, ha nem száműzik, nem, hogy törzsfőnöki babérokra pályázhasson.
- Fogjátok el! – kiáltotta, mert úgy gondolta, ha Uráldurnak sikerül eltűnnie, akkor nagy bajt hoz a fejére még, ráadásul túsznak sem lenne utolsó.
De itt és most valószínűleg Grogir mondja ki az utolsó szót, hiszen az sem biztos, hogy Murdoh-ra hallgatnak a  grakki orkok, bár valószínűleg saját emberei utána vetik magukat.

Az erdei utat megtisztító Hraman több kisebb sebből vérezve, lihegve szorította kardját, melyre íját cserélte, hogy levágja a menekülő asszonyok és gyerekek nyomába eredő, arcukon gyilkos indulatokkal vagdalkozó elfeket. Vadászatból tartott hazafelé öt társával, mikor kitört a zűrzavar és először nem értett semmit. Szinte kölyök volt még, még csak fél esztendeje, hogy a harcosok ösvényére lépett, de egy percig sem habozott, mikor meghallotta a faluban maradtak kiáltozását és azon sem gondolkozott, hogy gyors beavatkozása valószínűleg megmentette az erdőbe menekülő, a falu életben maradt maradékát.
Mikor a rémült és a félelemtől szinte szűkölő kisfiú szinte nekirohant alig bírta megállítani.
- Mi történt veled? Egyedül vagy? – fogta aztán erős kézzel, míg megszűnt a gyerek remegése.
- Megölték őket és nagy tűz, a démonok. – kiabálta szerencsétlen kimeredt szemekkel hadarva, amiből Hraman, alig bírt kihámozni valamit. – A démon elengedett, azt üzente a parancsnoknak,hogy rá esett a választás…..a meg….a megállapodásban. – nyögte még ki aztán zokogás rázta meg a testét.
Hraman nem értett ugyan semmit, de sötéten villant meg a szeme, ahogy a gyereket egy asszony gondjaira bízta, majd a lentebb húzódó Zavadarba vezető úton kígyózó katonákra meredt. Nagyon remélte, hogy Murdah visszatér, de ő már most bosszút esküdött a lángoló faluja láttán.

Az anyóka, ki az eseményeket próbálta irányítani elfelé igyekezett, mikor az áruló Murdoh utána kiáltott.
-Fogjátok el!
A szavakon nem sok ideje volt gondolkodni. Túlerő áll vele szemben, ám ő még nem akarta feladni. Zevadarnak nincs szüksége koloncokra és nem is sok ember van, ki szívesen látná szabadon, ha egyszer vereséget szenved. Nem kegyelmezett ő sem a haza térő bukottaknak.
Azonnal elkezdett halandzsát hadoválni, az ég felé fordítva maga mellett feltartott keze tenyerét. És ha kételkedett az ellene forduló a sötét elfek szellemei erejében, hát most magán érezheti. Az új knuutot fojtogatja valami és Uráldur pedig felkészül, hogy esetleg az új vezető maga akar végezni Szaladin apjával. Nem véletlen tartotta megadáshoz távolról hasonlóként a praclijait.
Ha oda is ugrik egyik-másik hozzá, durván ellöki, reméli, hogy az egyszerű nép nem avatkozik bele a knuut és a sámánja mind látványosabb harcába. Talán most végre sor kerül arra az összecsapásra, amit a kihívó a patak partjánál az első nap mérlegelt.
És vajon mit választ ekkor Grogir? Még alig volt ideje felocsúdni, ám neki is összegeznie kell, hogyan értékeli az életét. Szembe fordul-e a Demertorral kötött szövetséggel most, hogy világosan megkísérelték az eltávolítását és felkészül-e a háborúra immáron Neminra összes népe ellen? Vagy igyekszik kivárni és a legyőzője halála után újra megerősödve székében próbálja meg átvezetni embereit a nehéz időkön?
-A szellemek ellened fordultak, Murdoh! Magukkal akarnak rántani a túlvilágra, hogy becstelen és nagyravágyó életedért megkapd jutalmadat.
*Ez után folytatódik a kántálás, talán abba marad-e az ősök csapása, ha befogják a száját a vínasszonynak?

Erősen számításba kell vennie a fiatal törzsfőnek, hogy az emberein kívül itt senki nem tudja, hogy a vénasszony bőrébe egy sötét elf sámán bújt és talán nem lesz elég, ha ennek megfelelően állnak hozzá, könnyen kicsúszhat a markukból. Ráadásul népe babonás tisztelettel viseltet a varázstudók iránt és már nagyon is bánta, hogy ebben a szerepben erősített meg saját maga a „szövetségesét”.
Így aztán nem csodálkozhatott azon, hogy kiáltására nem túlságosan törte magát senki, az a pár embere, aki viszont igen, azonnal megtorpant, ahogy a vénség, aki korát meghazudtolva, szedte csámpás lábait, hogy mielőbb kiérjen a faluból, most a magasba emelt kézzel kántálni kezdett valamit. Mindenki dermedten állt az események ilyetén váratlan fordulata miatt és csak a mágus érthetetlen szavai törték meg a dermedt csendet.
Murdoh tudja, hogy ezt a helyzetet most saját magának kell megoldania, csak az a kérdés, hogy Grogir mit gondol e felől és mit fog tenni. Csak remélni meri, hogy hisz neki és először ezt a problémát rendezik le, csak utána kerül sor a számonkérésre és a magyarázatra.
Pallosát emelve indul a visszaforduló Uráldur felé, az ő szemei már a sötét elfet látják, nem egy ork öregasszonyt és kész kettészelni, de ekkor lehanyatlik a kard a kezében és Murdah a torkához kap. Láthatatlan kezek fojtogatják! Szemei a self tekintetét keresik, aztán a halántékán kidagadnak az erek, ahogy birokra kel az ördögi praktikával és bár legyőzni azt semmiképp nem tudja, erejét veti be ellene.
A szavak sem állítják meg, igaz tarthat attól, hogy akik a sámánt látják a vénasszonyban esetleg ellen fordulnak és ennek megakadályozásában csak Grogir-ra számíthat.
Lassan, erőlködve teszi meg lépésről lépésre az utat, hogy közeledjen a sötét harcos-mágushoz. Pallosa is emelkedni kezd, hogyha kellő közelségbe érhet.

Grogir-t szinte letaglózza kihívója mondandója és jó pár pillanatig ez bénítja meg, de nem azért volt évtizedekig vezetője népének, hogy ne kerekedjen végül felül a dolgon és azonnal gondolatok tucatjai futnák át az agyán. Ez is elvesz némi időt az események menetéből persze. Hiszen döntenie kell! Mégpedig súlyos döntés előtt áll, amivel romba döntheti gondosan kidolgozott tervét, amivel népe jövőjét akarta megalapozni.
Igen csábító az a gondolat, hogy hagyja vesztébe futni a fiatal trónkövetelőt, aki ebbe a helyzetbe hozta és aki megcsúfolta hagyományaikat, de azt is tudta, hogy végül győzött a másikban az ork vér és már régóta nem találkozott nála rátermettebb utódjelölttel. De még sokat kell tanulnia, neki meg van ideje „tanítani”, hiszen még sem ereje hagyta cserben, csak a sötét cselszövés vette el ezt tőle.
- Murdoh! Élve kell nekem az a mágus! – int a harcosainak is közben, hogy terítsék le a sötét elfet.
Talán egy értékes „hadifogollyal” megválthatja régi szövetségesei megbocsátását és nem kell majd két fronton harcolnia. Mert, ha valaki az életére tör, attól nem igazán számíthat másra, csak további orvgyilkosokra.

Ezek után a téren állók mindent megpróbálnak, hogy leüssék, vagy könnyebben megsebesítsék az elf Első Lordot, és ehhez csatlakozik a csalódott Murdah is, aki inkább az életét vette volna.

A bölcs vezető meglátta az értékes hadifoglyot a „nőben”, ám ezzel akarata ellenére Murdohot ítélte halálra. Bár arra számítottak, hogy a tömegnek is ellenáll az Első Lord, ám amikor azok már nem egyenként, hanem egyszerre ugrottak neki, ő fejére tett kézzel tűrte, hogy üssék, majd lefogják. Hamar kötél került a kezére és néhányan még a száját is igyekeztek befogni a jámborrá váló cselvetőnek, ám a yrchit ez sem mentette meg. Kis lökdösődés kezdődött, ahogy Grogír elé vezették, dacosan néztek a fekete szemek a knuut tekintetébe.
-Figyelmeztetlek. Ez nem jó ötlet. Zevadar nem tárgyal senkivel, ha akar valamit. Sokaknak csábító egy szabadító akció, vérrel tenni úszó várossá ezt a helyet. De senkinek nem válik előnyévé, ha meghajlik egy zsarolás előtt.
Jobb lesz tiszteletben tartanod a Demertor királlyal kötött egyezséget és nem bántani a területeteken északi elfet.
*Hangja már kimondottan vinnyogott, sziszegett közben.

/Bocsi a rövidért, most csak ennyire van időm./

A „bölcs” Grogir főnöknek azonban megoldódott a gondja, amivel a kihívója sorsát kellett volna eldöntenie, miután ebből a kellemetlen és aljas csapdából kilábalnak, mert az oks sámánt játszó kém és szabotőr kihasználva az épségét óvó parancsát, átkot küld a fiatal törzsfőre, akinek már így is emberfeletti erőfeszítésébe kerül, hogy megközelítse, de végül veszít az elmék párbajában és mikor pallosa lehanyatlik maga Murdoh is utána bukik, de már csak holtan.
A knuut felhördül az elterülő harcos láttán, de erőt vesz magán és újból elkiáltja magát, mielőtt valamelyik yrchi elveszíti a fejét és meg akarná bosszulni vezére halálát.
- Élve! Élve kell! Csak módjával üssétek!
Persze azt ő sem várja el, hogy ezek után kesztyűs kézzel bánjanak a fogságba esett sötét elffel, így mikor a megbéklyózott, még mindig ork vénasszony ruhában lévő, de már inkább csak az ütésektől meggörnyedt alakot elé rángatják a dühös és bosszúszomjas emberei, nem állja meg, hogy azt le ne tépje a felsőtestéről, legalább részben kiadva mérgét.
- Ne fenyegess engem te aljas! – vicsorgott a zevadari képébe, villámló tekintettel. – Örülj, hogy nem adlak a törzs kényére-kedvére. Nem érdekel, hogy mit tesz vagy mit nem tesz gyilkos és hitszegő királyod vagy nyomorult udvarnépe! Nem nekik szánlak átadni. – húzódik kegyetlen vigyorra a szája. – Hanem az emberek vagy lombtündék kezébe. Értékelik majd valószínűleg ezen békejobbot és ők majd tudják, miként szedjenek ki belőled mindent, amit érdemes, aztán örömmel veszek részt a kivégzéseden. Talán megadják a lehetőséget, hogy én magam vágjam le a fejed. De, ha nem bánod, azért egyik nem régen a „vendégszeretetünket” élvező embereddel, megüzenjük fogságba esésedet. Talán mégis csak hiányzol valakinek, bár a becsületen esett csorba sem elhanyagolható részedre, hogy ha megtudják, néhány ostoba, semmirekellő ork győzött le.
Aztán legyűri nagy nehezen dühét és int az embereinek.
- Míg tisztességgel eltemetjük harcosunkat, kinek szíve végül megtalálta a helyes utat, addig kössétek ki egy oszlophoz és nem kaphat sem enni, sem inni, csak sós vizet és sózott húst. A temetési szertartás pedig két nap múlva lesz.

A magatehetetlen rabot a vezér színe elé állították, aki igen csak visszanyerte bátorságát. A nem rég még észak kegyeit kereső és túlkapásait húzott szájjal, de elviselő knuut újabb pálfordulást kíván végre hajtani. A hadvezér csak mosolyog, hiszen Grogirtól már nagyobb megszokás az utóbbi időben, mint zoknit cserélni. A portyáik révén az oughwariak sosem voltak a legjobb szövetségesek az embereknek és erdei elfeknek, kiknek erdeit szintén rendszeresen felzaklatták a betörő csapatok, hogy a lombtündék rovására vadásszanak és gyűjtsenek fát.
Ám az egészen biztos, hogy egy ismeretlen sötét elf foglyot, ki ezer katonának is parancsol, igen fontosnak tartanak majd. Bár soha nem vett részt diplomáciai tárgyalásokon és mélyen megvetette azt, ki úgy gondolja, ilyesmire kényszerül... Ám a bizalom ma végleg széttört mindenkiben. A graki vezetőben a szürkebőrűek iránt. Grak népének a legyőzhetetlen harcosukba vetett hite. Még csak páran tudnak a vereség okairól, ám az már most biztos, hogy megrendülhettek, hisz egy nap alatt kétszer változott meg a legfőbb irányító posztjának tulajdonlása.
Lesz idő még ezen elmélkedni. És valószínűleg maga Uráldur is ezt teszi, hiszen szomorúan néz kiszolgáltatott helyzetében a körülötte történő eseményekre.
~Már megint fogság!
Miért hiszem el mindig, hogy nem bukom le előbb vagy utóbb. Mindig csak az idő az, mi változik, de a kimenet ugyan az. Nem vagyok kém és ez megpecsételi a próbálkozásaim. Bár... ha csak olyan kémeink lennének, kik betörtek Awyris legmélyére egyedül és megöltek egy hercegnőt!
*Nem okolhatott más csak magát. És a szürkület elérkeztéig nem is töltötte ki az órákat mással. Ám ekkor jött valaki, akit még bűnbaknak kiálthatott ki megaláztatásáért. Valaki, aki az est beköszöntével felkelt, felemelte a mellette heverő hosszú kardját és megindult a csodálkozó tekintetek kereszttüzében az oszlop felé.
Intett még pár harcosnak, hogy kövessék! Sápadt arca mereven bámulta a kölcsönös gyűlölet másik oldalát, ahogy egyiket a másik után lépte.

Grogir már rég óta dédelgeti magában a bosszú túlságosan is szívébe markoló melegét, amit középső fia halála után érzett, de eddig nem tudta, hogyan hátráljon ki úgy a „szövetségből”, hogy ne vonzza magára a sötét elfek visszavágását.
Most sem tervezett előre, csak éppen kihasználta az alkalmat, mely tálcán kínálta magát, mellyel megmutathatta népének, hogy még mindig nem fogatlan farkas és, ha jól játssza ki a lapjait, akkor a zevadariak nem is fogják megtudni, hogy mi történt egyik emberükkel, csak, ha már számukra késő lesz, mivel már szomszédai segítségét élvezi, hiszen ez lesz az egyik feltétele annak, hogy átadja az értékes foglyát.
Nem kétli, hogy ezért a férfiért, a belőle kicsikarható információkért el fogják felejteni a tündék is, hogy néha-néha látogatást tesznek a földjeiken, az erdőkben.
Elégedetten vonul a házába, hogy lemosakodjon és kellő mennyiségű borral öblítse le ennek a balsikerű kihívásnak még az emlékét is.
Reméli, hogy a két nap elegendő lesz, hogy sámánja visszatérjen és megtörténjen a temetés, addigra a szomjúság kellően alázatossá teszi a foglyot is, aki végre leveti a sötét elfek dühítő rátartiságát.
Óóó, olyan örömmel alázza majd porig, visszaemlékezve, hogy miként beszéltek vele, mikor a szövetségre kényszerítették.
Ezeknek a kéjes gondolatoknak az felidézésében zavarta meg az egyik berontó harcosa, akinek sápadt képéről egyből leolvasta, hogy valami baj van.
- Knuut! Murdah felkelt! Bizonyára a szellemek mozgatják a testét és most a rab felé tart!
Grogir fáradtságát feledve, korát meghazudtolva pattant fel és kapott a harc bárdjáért, de lelke mélyén sejtette, hogy talán már elkésett és, hogy ez nem a szellemek műve, hanem azé a féregé, akit a falu közepén az oszlophoz köttetett.
- A szellemek minket védelmeznek, a gyilkos mágiája az, ami Murdah-ot fogva tartja. Állítsátok meg! Nem mehet a közelébe!
Rosszat sejtve csörtetett ki a házából és indult az elf előtt álló alak felé, őt nem lassította le a babonás félelem, de azért a gyomra összeszűkült, hiszen nem tudta még mire képes a foglya.
Ha addig nem vágta el a feléledt halott a mágus köteleit, akkor Grogir megpróbálja kettészelni volt harcosát.

Az Első Lord újra életre hívta titkos szövetségesét. Ám ő is csak utolsó, elkeseredett próbálkozásnak szánta. Még arról sem volt meggyőződve, hogy ha elvágja az élőhalott a köteleit, vajon ki tud-e innen érintetlenül sétálni.
Testén a zúzódásuk nyomai már régen elzöldültek, néhol aláfutásosak lettek. Főleg a karjait lepték el, amivel a fejét akarta védeni, mielőtt ork mancsok ragadták volna és kötözték volna meg, de utána is ütötték a hasán... ahol épp érték.
Ahogy gyalogolt az általa mozgatott test, nehéz lett volna nem észrevenni és Grogir saját maga állt élre a néhány harcosnak, akik elsőként ocsúdtak a szökés lehetőségére és vezérük bátorsága öntötte beléjük a lelket, hogy a reggel még -pár percre- knuut ellen forduljanak.
Nap közben sokkal békésebb volt minden. Egy fiatal vadász elvitte a kovácshoz az eltört fejszét, így a még épp fejét kiütötték a fából és új nyelet készítettek neki. Így amikor maga mellé nyúlt az öreg, már a megfiatalodott fegyverét ragadta magával, hogy futva állja útját a zombinak.
Az itt-ott égő tűz fényében megcsillant a vas, mely ketté akarta választani a nem evilági teremtményt, dacolni kívánt a magasba emelkedő pallossal. Ám a mögötte érkező többi is bele vetette magát a küzdelembe. Egy görbe kard vágott bele az élettelen húsba, nem sokkal a csípőcsont felett és egy másik kar reccsenve törte szét buzogányával a fej csontjait.
Ekkor robbant szét az egész és csontszilánkok lövelltek mindenfelé repeszként. Uráldur lihegett az oszlophoz kötözve, de kihúzta magát még így is. Minden erejét bele adta, megölve így... fene se tudja már, melyik volt az igazi knuut. Az-e, kit oda segített vagy az, kinek testét átjárja annak maradványa.
Még négy közel állót vitt magával a túlvilágra a robbanás, köztük egyet, ki azok közül való volt, ki az újra járni képes törzsfőjét követte volna.
-Ostobák! Én mondtam Murdahnak, hogy a szellemek Grogirt akarják elragadni, hogy bűnös életéért megkapja a jutalmat. -mondta a fogoly- Most már megölhettek. Az isteneim akarata teljesült.
*Számot vetve életével, számos győzelmen túl van és mindig sikerrel járt. Végülis... most is megölte a célpontot. Nem is akármilyet. Ha csak annyit tett volna Zevadar nevének fenntartásáért, hogy megölte az erdeiek úrnőjét és minden orkok parancsolóját, hát már az sem lenne szégyen.
Nyugodt volt, nem félt megtérni fiai közé, hisz vele lesznek az ősök birodalmában.

Grogir dühös volt, hogy nem számított az elf mágiájára, pedig tudhatta volna, hogy ha összeszedi magát, vagy már nem figyelnek rá annyira, akkor megpróbálkozik majd valamivel.
Bár azt nem tudta mire képes, de akkor sem hagyhatta volna figyelmen kívül.
Nem hagyhatta, hogy a hirtelen kiokumlált terve, amit a véletlen és a gyorsan felismert helyzet teremtett, most a megvalósítás küszöbén meghiúsuljon.
Lábai fürgén vitték ezért a kikötözött rab felé és a már közvetlenül előtte álló felemelt pallosú Murdoh felé, hogy annak pengéjét újból megakassza, ahogy ma már párszor megtette.
Fél tucat mellette futó harcosa is gyorsan eszmélt és Grogir bátorító szavaira megrohamozta a néhai törzsfőt, kibe most kardok és buzogányok mélyedtek, hátrább lökve a testét.
Mikor Murdah a következő pillanatban apró miszlikre szakadt és kisebb-nagyobb csontjai nyíllövedékként vágódtak a közelállókba, Grogir önkéntelenül rántotta maga elé a kezét fejszéstől, de ez nem segített rajta. Kikerekedett szemekkel bámulta a mellkasából kiálló véres bordacsontot, aztán egy hang nélkül dőlt el és nem mozdult többé.
A hirtelen beálló csendbe vérfagyasztóan csendült bele a ziháló rab hangja és mindenki elborzadt arccal eresztett gyökeret, ott ahol volt.
- A szellemek ítéltek! Grogir életét akarták! Murdah-nak kellett volna győznie! Ez lett volna a szellemek akarat! A sámánt megszállták a szellemek!– kelt először halkan, majd egyre erősebben lábra a suttogás, mely zúgássá vált hamarosan.
Senki nem mert közelebb lépni az oszlophoz kötözötthöz, csak rettegve bámultak rá.
Az egyik életben maradt harcos tért magához elsőnek és komoran nézett a halott knuut-ra, majd Uráldur-ra, aztán megfeszültek karján az izmok, ahogy megszorította a buzogányát.
- Nem tudhatjuk, hogy miért döntöttek a sorsukról így a szellemek. A sámánunk ha visszatér, majd eldönti, hogy mi legyen a sorsa ennek a selfnek.
Az orkok elviszik halottaikat, de közben igyekeznek távol maradni a sötét tündétől amennyire csak lehet.

Mikor beköszönt az éjszaka egy vékony árny surran árnyékról árnyékra és kezében megcsillan a holdfénye az éles pengén. A rabot nem őrzik az oszlopnál, csak a falu szélén állnak őrök, akik kifelé figyelnek, így a surran alak észrevétlen ér az oszlophoz kikötött férfihoz.
A tőr megvillant a kézben és a sötét tünde kötelei a porba hullottak.
- Fuss innen elf és soha ne gyere vissza, különben azok a szellemek vonnak majd kérdőre, akikre hivatkoztál. – suttogja az árnyék.
Mielőtt eltűnik a fényes égjáró egy pillanatra megvilágítja szabadítója arcát, és a fiatal orkon nem lehet nem észrevenni az sötét elf vonásokat. Szemei megvillannak, aztán eltűnik az éjszakában a kiszabadítottra bízva, innen hogyan oldja meg a szökését.

Az első hadvezér csodálkozik, hogy nem állítottak legalább egy őrt mellé, miután látták, hogy még így is mire képes. Ám miközben igyekezett újra összeszedni erejét egy titokzatos félvér surrant mögé.
~Na, most kellene valahogy mágiával megölni és kiszabadítattni magam vele!
*Szinte át sem suhant lelkében a gondolat, már kötelei le is hullottak róla.
~Ahogy öregszem, egyre gyorsabb leszek. De ez azért túlzás.
*Hátra nézett és meglátta az árulkodó vonásokat. Nem tudta eldönteni hirtelen, hogy vajon egy renegát gyermeke vagy egy ide küldött kémük esett szerelembe. Ám mindegy is, hogyan történt. Neki csak az számított, hogy újra tud mozogni és nem kívánt szemek nem látják.
Bele vetette magát a házak sötétjébe, maga is a lopakodást választva kiútként. Egy kint felejtett fadarabot markolt meg, nem tudván eldönteni, mi célból készült ugyan. Néhány háló volt a közelébe, vagy halásznak gondolta a tulaját vagy vadászok csapdájának. Ám fegyvernek jobb, mint a semmi.
Így haladt kifelé. Ám egy váratlan nehézség útját állta.

Nem állítottak őrt, mert, ha a szellemek ki akarják szabadítani a sötét elfet, akkor minek áldozzanak még több harcost, ha meg nem segítik a gyilkos idegent a szellemek, akkor meg elég a kötél és a falu őrei. Meg aztán nem számítottak semmilyen belső árulásra, még akkor sem, ha a fiúval soha nem bántak jól. Nem bírták a félvér képét, akinek anyját egy „szövetséges” becstelenítette meg és aki belehalt a szülésbe.
A falu csendben aludt és senki nem neszelt fel a fogoly kiszabadítására, hiszen egy nesz sem hallatszott, ami nem oda illő lett volna.
Mikor a sötét elf ugyan olyan csendesen, ahogy szabadítója a falu széle felé igyekezett és egy bottal próbálta felfegyverezni magát az íjakkal és más közelharci fegyverekkel felruházott ork őrökkel szemben, pár lépés után egy morgó kutyával nézett farkas szemet. Tudhatta jól, ha az ugatásával felhívja rá a figyelmet, akkor hiába minden igyekezete és másodszor már nem fogja senki kiszabadítani.
Azonban az eb egyelőre csak mélyről való morgással fogadta, hiszen már megtapasztalta a kemény rúgásokat, ha ok nélkül kezdett csaholni és még nem döntött, hogy a közeledő barát vagy ellenség.

ISIS férje igyekezett úgy osonni, mint a profi kémek, ám nem volt az. Ezt mindennél jobban jelezte az a tény is, hogy nem számított arra, hogy az ebeket ki kell kerülnie, mielőtt a nyakára hoznák a fél falut.
Egy példány pedig itt is volt mindjárt előtte, de szerencsére csak halk morgást adott. Azt sem sokáig, a bénítás átkát küldte rá. Csak egy szemvillanás kellett neki, míg nem tesz semmit, és már egy hirtelen rántással kis is tekerte az állat nyakát.
~Akár csak a kakas levágásánál.
*Tovább haladt kifelé, míg a falu szélénél meg nem hallotta a fal mellett lapulva két őrszem beszélgetését, ahogy közelednek. Igyekezett összehúzni magát, majd meg sem mozdult.

A kutya bizonytalankodása és habozása lett a szökevény szerencséje és szerencsétlen eb végzete, hiszen az elf egy percig sem habozott, hogy életét mentse és mielőtt még a jószág fejében a rossz irányban dőltek volna el a dolgok, már kitekert nyakkal hevert az egyik ház sötét tövében.
Uráldur-nak abban is kedvezett a sors, hogy Grogir utódja, aki a sámán megérkezéséig  irányította a törzset, inkább külső támadástól tartott, úgy gondolta a sötét harcos, már ellőtte az összes mágikus puskaporát, mikor a fiatal törzsfőt életre keltette, így az őrök inkább kifelé figyeltek, meg persze a napi eseményeket tárgyalták, hiszen a katonás fegyelem nem az orkokra jellemző magatartás. Harcban, háborúban kegyetlen, szinte őrjöngő dühvel vetik magukat a küzdelembe, nem fájdítva a fejüket tervszerű gondolkodással és ez békeidőben főleg nem jellemző rájuk.
Ezért aztán a faluból kifelé osonó zevadari nemesre sem figyelnek fel egyelőre, inkább egyik a másikra rálicitálva ijesztgetik egymás babonás meséikkel.
Aztán hirtelen egy kiáltásra kapják fel a fejüket, ami a falu közepéről hallatszik.
- Megszökött a kutyafattya!
Uráldur szerencséjére, valamiért a közös nyelvet használja a települést felverő és amire a férfitől nem messze beszélgető őrök azonnal a tér irányába rohannak fegyverüket lóbálva.
Az elf számíthat rá, hogy nem sokára nyüzsögni fognak a kereső csapatok.
- Az út felé menekült, a félvér kölyök látta! – kiált ugyan az a hang és a self láthatja, hogy egy nagyobb csapat, fáklyával arra is indul, így most talán még alkalma van, hogy kicsússzon a gyűrűből.

A sötétben bujkáló hallja, ahogy riasztják a falut. A kutató csapatokat tévútra vezeti a rejtélyes segítsége, ám ő az erdő felé akart vágni. Ha sikerült az embereinek a megbeszélt rejtekhelyre vinni a döglött lovat, már csak ki kell ásnia valahogy.
~Remélem, hagytak a bokrokban egy ásót is. Bár nem hangsúlyoztam ki a parancsban, de gondolom meg tudják tervezni a részleteket.
*Ilyen bizakodással sietett tovább a sűrűbe. Éj elfként nincs szüksége túl sok fényre, hogy jól lásson. Ám két vadászt nem tévesztett meg a fiú, úgy gondolták, arra is kell kutatni, amerre nem is gondolnák a többiek. (Vagy épp hátha egy csendesebb környéken összefutnak valami vadászni valóval.)
Az egyiknek egy dárda volt, a másikuk íjjal a kezében járőrözött az ösvényen, mikor megérezték Uráldur szagát. Tudta jól, hogy nem sok ideje maradt már, egy ugrással ott termett a második mellett, bal kézzel félre tolta a fegyverét, mielőtt ideje lett volna megfeszíteni. A kezében lévő bot reccsenve tört szét, ahogy a fejére csapott.
Kirántotta a még kába ellenfele övéből a kését és a mellette állóba dobta, majd visszafordult az íjászhoz. Annak meglepetése nem ért véget, a torkát fuldoklás ragadta meg, nem tudván kiáltani, miközben kettejük ereje egymásnak feszült. Földre kerültek és egymáson gurultak át. Igyekezett az ork is a hadvezér nyakát megragadni, mikor rájött, hogy légszomja nem fizikai természetű, ám a tünde minden erejével igyekezett távolt tartani őt ettől. Végül mégis sikerült, ám már későn. Az ifjú vadász hamarosan holtan hevert a szökevény mellett.
Egy kis pihenő után, míg össze szedi magát folytatta az útját. A dárdát és a kést magával vitte, de a kapkodásban az íjról elfeledkezett. A holttesteket elrejtette a bokrok között.
Vajon lesz-e újabb akadály, mi megnehezíti a hazajutást?

A sötét elfet kegyeikbe fogadták a démonai, mivel ismeretlen segítője még egy kis előnyt kovácsol neki azzal, hogy az ellenkező irányba vezeti az utána induló üldözőket és csak két, fiatal vadászt terelnek az útjába, akik bár hallják a város felbolydulását, egészen más utakon járnak.
Véleményük szerint vannak ott elegen, hogy elfogják a szökevényt, addig viszont ki akarják használni, hogy a felvert állatok között arathassanak.
Egyáltalán nem számítanak a hirtelen felbukkanó Uráldur-ra, bár a szagát, melyet feléjük sodor az enyhe éjjeli szellő megérzik, de már késő. Talán, ha tapasztaltabb harcosok lennének, akkor eséllyel vehetnék fel a küzdelmet, de nem azok.
Az elsőnek még felocsúdni sincs ideje, máris csattan a fején a bot és meglódul vele a világ, a másiknak csak annyira telik, hogy lefelé bólintsa a dárda hegyét, de már befejeznie a mozdulatot nem sikerült, mert egy kés mélyedt a torkába. Hörögve rogyott össze, száján hang nem, csak vér bugyogott, míg kiszenvedett.
Az íjas harcos sem volt képes lebírnia ellenfelét, pedig még kóvályogva, fulladozva is mindent megpróbált, de az elf kezdeti előnye elégségesnek bizonyult, hogy a végső győzelem is az övé legyen.
Az erdő most már szabadon megközelíthető a zevadari számára, azonban az ork nyomolvasók is hamarosan rájönnek, hogy rossz irányba indultak és széles sávban kezdik meg a hajtóvadászatot. Lehet, hogy a sötét tünde jól lát az éjszakában, de a helyismeret az idevalósiaknak kedvez. Fürge harcosokat küldenek előre, hogy elébe vágjanak, kihasználva minden rejtekutat és az orruk képességét. Ha nem találja meg időben a lovát a nemes elf, akkor bizony egyre nagyobb körben, kis idő múlva már maga előtt is hallja az orkok rikoltásait, amivel üzennek egymásnak.
Ráadásul a felzavart éjszakai ragadozók is sokkal veszélyesebbek most, hogy megzavarták őket, és egy négy tagú farkas falka találta megszemlélésre kívánatosnak a döglött ló szagát, amit sietve, nem túl mélyen kapartak el Uráldur emberei.
A férfi választhat, vagy megküzd a vadállatokkal és lova gyors lába kimenekíti a köré záródó csapdából, vagy megpróbál gyalogosan kisurranni, kihasználva eddigi észrevétlenségét.

A hadúr meglátja a holdfényes réten a lompos farkúak által már félig kikapart és megcsócsált dögöt. Egy pillanatra megállt benne az ütő, hiszen ha használhatatlanná tették, akkor még a küzdelem is hiába való.
Ám a következő pillanatban mégis négy lábra állt a hátasa és a fenevadakat is kicsit megriasztva indult meg Uráldur felé. Az első két farkast vette célba a tünde. Az egyik felé rontó állatot célba véve elhajította. A másik felé ez után a kését tartotta. Tudta jól, hogy ezeknek a lába rövidebb, mint egy humanoid karja, így bal kézzel megfogta a fülét a rá ugrónak és kicsit hátrébb lépett. A szokásos vadász fogás ellen a dühös ragadozó nem tudott mit tenni, a földre érve lefelé nyomta a fejét és úgy vágta belé a pengét.
A hátul érkező hullám elől pedig a közben mellé érkezett lovára ugrott fel. Azok ahogy vissza akartak fordulni, az egyikre rátaposott a zombi paripa. Ezt a még élő jószágok soha nem tennék, ám ő most a négy patát is fegyverként használta. Mélyen előre hajolva a másik felé nyúlt késével, hogy az épp megfordulni igyekvőt eldöfje.
Ez után Capital felé vette az irányt. A dárdát vissza se akarta szerezni, elég volt neki a tőre.

A farkasoknak jó a szaglásuk, így hamar megtalálták a dögöt, ami kimondottan jó falatnak tűnt számukra, de sem a „paripával”, sem annak tulajdonosával nem volt szerencséjük, ráadásul, még igazán belekezdeni sem tudtak az étkezésbe.
Természetesen nem akarják könnyen adni a prédát és azonnal a kétlábú ellen fordulnak, aki pimasz módon megzavarta őket, de a sötét elf harcos, nem most találkozik először éhes farkasokkal, hogy a szomszédba menjen tanácsért, miként harcoljon ellenük.
Azonban megzavarja némileg őket, hogy az eddig békésen és érezhetően döglötten fekvő hátas, hirtelen megtáltosodik és lábra szökken, amivel épp elég időt ad gazdájának arra, hogy a két nekitámadó farkast legyűrje.
Az elsőt dárda járja át, a második fogait és körmeit, melyet bevethetett volna ellene, egy trükkös fogással hatástalanította és kését markolatig döfte a szívébe.
Addigra a lova is mellé ért, majd az utolsó két megugrasztott toportyánt intézték el közösen élőholt állatával.
Uráldur kezére és ruhájára is bőven jutott az ordasok véréből, de nem volt idő megszabadulni tőle és most már még jobban aggódhatott, hogy se az erdő más ragadozói, se az érzékeny orrú orkok ne fedezzék fel, mielőtt még kellő egérutat nem nyer, vagy utol nem éri a hazafelé vonuló csapatait.
Úgy néz ki azonban, hogy a szökése óta mellé állt a szerencse és lova hátán már gyorsa halad, és útjába is már csak egy omló szélű szakadék akad, amit, ha sikerül megugratnia már semmi nem fog az útjába állni. Azonban, ha nem vág bele, kerülnie kell és az nem biztos, hogy már simán menne, a gyűrű szorosabbra szorul körülötte.