A sötét elfek hadvezérének a fenekét már kezdte kikezdeni egy sérülés, melyet a nem rég megölt állatok egyike okozott. Nagyot haraptak ugyanis a tetem húsából és A zombi háta egyenetlen volt, és nem tudta a szokásos mozgással elvenni ennek a kellemetlen voltát. De az egérút már megvolt, hiszen a tévútra vitt ellenséget hamar maga mögött tudhatja... amikor is hirtelen kapaszkodott meg a lova nyakában, hogy le ne repüljön az előtte a bokrok között feltáruló szakadékba.
Talán át tudta volna ugratni, talán nem. Ám nem kockáztatott. Úgy számította, már így jócskán üldözői előtt van, mindaddig, míg meg nem hallotta a perem mentén száguldva a hangjaikat.
~A francba! Bekerítettek. Ezek hogy jöttek utánam ilyen gyorsan?
*Visszafordult, ám amikor a másik irányban is üldözőkbe botlott, elszánta magát a végsőkre. Egy faágat elkapva felhúzta magát a magasba és gyorsan összehajtogatott a letépett zöldből egy madárijesztőt. Fényes nappal biztosra vette, hogy nem került volna sokba az orkoknak, hogy átlássanak a cselen, ám a majdnem teljes sötétben megpróbálkozott vele. Oda rakta, ahol nem sokkal az előtt még ő ült és jó maga fentebb mászott a magasba, hogy az alant elhaladók ne érezhessék meg a szagát.
Majd amikor az első kutató csapat megérkezett, a pej meglódult, és ha sikerül az ötlet, akkor íjakkal lőnek a lombra, hogy hamarosan a meredek szélén eldőljön a gebe, mintha csak találat érte volna -ahogy lehet, hogy néhány mellé ment nyílvessző tényleg ki is állhat az oldalából- és a csali pedig a mélybe zuhan.
Uráldur pedig csak figyel. Vár, hogy vajon itt maradnak-e a követői vagy haza felé veszik az irányt.

Uráldur csak kiélezett érzékeinek köszönhette, na meg persze az elővigyázatlan és fegyelmezetlen orkoknak, hogy nem szaladt bele az előreküldött felderítő csapatokba, mikor úgy döntött, hogy nem próbálkozik meg a szakadék átugratásával, élőhalott és még annak sem túl jó bőrben lévő hátasával.
Elég sok időt veszteget az egyik, majd másik irány felderítésével, így igen csak igyekeznie kell, mikor újabb ötlet merül fel benne, amivel megint csak tévútra vezetheti az üldözőket, bár ezzel megfosztja magát a gyors haladás lehetőségétől.
És igaza van, mikor azt feltételezi, hogy a sötétség neki dolgozik, mikor maga helyett egy sűrű leveles, dús ágat erősít a nyeregkápához, azt az érzetet keltve a távolról rátekintőre, hogy azon bizony egy ember ül.
A sötét elf szerencséjére ez a ló, nem fog meghőkölni a mély szakadék peremén, hanem agyatlanul vágtat, amerre a mágia szálai irányítják és ami most hihetővé teszi a gyorsan közeledő, majd amikor megpillantják a jószágot, azonnal nyilak záporát rázúdító, orkok számára, hogy a szökevényt látják. Igaz ezzel az erővel egy másik szerencsétlent is lenyilazhatnának, hiszen nem mindegyikük értesült még a nyomolvasóktól, hogy a foglyuk már lóháton menekül.
Azonban a nyilak és a self varázslata megteszik a hatásukat és a még holtában is híven szolgáló hátas a mélybe hullik, magával víve a titkát, ha csak valamelyik ork a nyakát kockáztatva nem akar utána mászni, ami még nappal sem túl egyszerű mutatvány, éjjel meg egyenesen gyilkosság. Valószínűleg jó számított erre a lombok között bujkáló.
- Eltaláltuk!
- Lezuhant!
- Legalább senki nem találja meg a férget!
- Biztos, hogy meghalt?
- Nézz már le cimbora! Aki oda lezuhan, biztos nem éli túl.
A szakadék szélén összegyülekező orkok egymás szavába vágva tanakodnak, de végül egy nagydarab, heges képű felettes érkezik, aki, miután beszámoltak róla mi történt, nagyot sercint a völgykatlanba és kiadja a visszatérésre a parancsot.
- A vadállatok majd gondoskodnak a temetésről. Jobb is, ha egy ilyen ördögi praktikás nem maradt a városban. – morogja, majd kis idő múlva az utolsó fűszál sem remeg már a döngő léptek alatt.
Uráldur magára marad és már semmi akadálya, hogy hazatérjen övéihez, vagy inkább katonáihoz csatlakozna? Persze kérdés, hogy a történtek után még érdemes e az öreg orkokat Zevadarba hurcolnia?

Uráldur osont tovább a sötét erdőben. Tudta, hogy a ló elvesztésével jócskán megnőtt az útideje, ám legalább nem esett újra fogságba. Suhant az éjben és kiért hamarosan egy keskeny csapáshoz. Ahogy követte, pár óra múlva elágazáshoz ért. Lehajolt a földre és vizsgálta a talajt, hogy rájöjjön, merre érdemes tovább futni.
Ahogy a homályon átlátva megpillantotta a két ujj lenyomatát, már meg is volt, merre akar tovább szökni. De sietnie kell, ha nem akar lemaradni róla. Nem tudta, hogyan váltja készpénzre, hiszen nincs elég jó felszerelése hozzá.
Hamarosan a patak partjára ért. Már a szakadék völgyében járt, mely oldala ezen a részen laposultt el. Így könnyedén tudott leszaladni az oldalán, hogy szembe találja magát vele. Az őz a szomját oltotta mikor felnézett a zajra. A self megmarkolta a kését, mintha lenne esélye rá, hogy lefussa azt a távot, ami köztük van és bele döfje... De pont ez volt a probléma. Nem tudott mit tenni, csak tehetetlenül nézett.
A még szinte gida állat hatalmas szökkenéssel lendült szaladásba és torkát mágikus szálak kezdték el szorongatni. Hamarosan holtan esett össze és bár ISIS férje agyában szüntelen üvöltött a gondolat, hogy egyen egy kicsit, ám nem akarta elszalasztani a lehetőséget. A barna bunda tulajdonosa újra felállt és szelíden hagyta, hogy a hátára üljön.
Még így is bele kerül néhány napba, míg a mocsárban találkozott egy katonai támaszponton Al-Nuszrával.
-Uram! Jelentem, a foglyok megvannak.
-Szép munka centurió! Voltak veszteségek?
-Igen. -egy kis ideig elhalkult, hogy hagyja felkészülni a hadvezért, bár tudta, hogy ez mindig másodlagos számára- Negyvenhét emberünk nem tért vissza. Valószínűleg mind halottak.
-És az ellenség?
-Több száz fő. Az egész falu ránk támadt az öregeket védeni. Egy-két túlélő.
*Az Első Lord az állát simogatva gondolkodott, maga előtt a földet bámulva, majd ragyogó arccal tekintett újra kedvenc emberére.
-Remek munka! A számokkal meg vagyok elégedve, Al-Nuszra.
*Senki nem tudta volna leolvasni, hogy mi jár a fejében. Senkinek nem engedte meg, hogy átlássa, hogy terve csak félig teljesült... még ha ez a fele volt is az, amiért elkezdte szövögetni. Így maradéktalanul elégedett volt a dolgok alakulásával.
~Még jobb is így. A yrchi törzsfőnök halála után legalább a koszfészek is eltűnt és nincs már olyan, ki bosszút akarna állni értük. A maga jelentéktelenségével a feledés homályává válik.
Gondolom valamelyik szomszéd majd lecsap a meggyöngült túlélők táborára és elviszik őket rabszolgának.
*Ha egy oughwari hallaná ezeket, jót nevetne, hisz jóval összetartóbb és segítőkészebbek a bajbajutottakkal szemben.
-Mehetnek a bányába.

/Köszönöm a játékot! Már most érdekel az ifjú vadász sorsa. /