Az idegen kontinens ácsolta hajó ring most a kontinens észak-nyugati partjainál a vizeken. Már napok óta mutatja az utat a legénységnek, mikor megpillantják a Szirén-öbölt. Nem lehet eltéveszteni. Több kint ül a habok fölé tornyosuló sziklákon. Még több úszkál.
Még mindig szüntelen integet és biztat az az egy, aki idáig vezette őket.
-Gyere!

A szirénnel nem kerültem személyes kapcsolatba. A távolban viszont már láttam a többit, és ez bennem eléggé furcsa érzést keltett. Szóltam az első tisztemnek, hogy készítse fel a fiatalokat. 
A hajó raktárjábol pedig szerelje őket fel, régebbi dárdákkal és pajzsokkal. Mire azok összeszedelőzködtek, én már kint álltam a negyedfedélzetem és a következőket mondtam.
- Úgy tűnik, hogy a szirének elvezettek minket otthonukba. Hallgassatok most meg jól, egyszer mondom el. Aki nem akar halál fia lenni, az nem enged a csábításuknak. Egyedül én beszélek velük, ha le kell szállni, egyedül én szállok le.
Amikor lehetőségem esett rá, megpróbálok párbeszédbe keveredni a szirénekkel. És előveszem a legjobb modoromat. Először megpróbálok a közelembe invitálni egyet.

A hajó frissen felvett legénységéből olyan reakciókat váltott ki a látvány, amit már rég elfelejtett a kalóz. Egyik tizenhat éves kölyök könyörögni kezdett neki.
-Kapitány! Hadd menjek én is! Istenem! Nem beszélek velük, csak úszok kicsit a vízben!
*Hamarosan zsibongás tört ki, különböző mondatokkal. Az egyik piszkosságára panaszkodott, ami illetlen egy szép nő előtt. Mások karjaikban akarták tartani őket és nem egy közülük igen obszcén módon fejezte ki ezt a vágyát.
A régi, kipróbált emberek tartották vissza őket, de semmi nem látszott meg az elmúlt út alatt beléjük vert fegyelemből. A kölykök csak egy csapat hormonproblémákkal küszködő tini képét festette meg.
Eközben a habokban a szirén továbbra is kezével biztatja a hajót, hogy kövessék.
-Gyere!

A beszéd sokakat lecsendesített, de egy tucat kölyök kimondottan felhevült és fantáziáját megmozgatta az, hogy istennők. És ez mintha számukra csak felmentő szó lenne, hogy hódolataikat fegyelmezzék. Ez a kis csoport a harminc újoncból még hangosabbak kezdte el követelni, hogy kielégíthessék vágyaikat.
-Uram! Lassítani kéne. Rengeteg szikla áll ki és nem látunk a sötét víz mélyére. -súgta oda neki az egyik hű embere, aki közben rajta tartotta a szemét azon is, hogy merre haladnak. Sötét Szakállnak nem kell aggódnia, a raktáron lévő pajzsok túl kicsik voltak és a szálfegyverek inkább csak dobni való, vékony dárdák. Inkább tűntek a renitenskedésre hajlamos frissen toborzottak peltasztésznek, mint igazi nehéz gyalogosnak. Úgy tűnhet számára, hogy a megfékezésükhöz elég lesz a kipróbált legénység. (Főleg most, hogy szavai után a legtöbben csendesedtek.)
Eközben az őket eddig vezető szirén mellé másik kettő úszott és hívogatják őket a szirtek között navigálva:
-Gyere! Gyere!
*Ám egyre többen a hajó oldalánál úsznak.

A kapitány két jó döntést is hozott. Egyfelől rájött, hogy egyenesen a zátonyok sűrűjébe integette be őket a szirén. Másfelől a fedélzeten eluralkodó káosznak is lassan a végére ér.
Fordulás közben a tengerészek elkezdték negyedárbocra húzni a vitorlát. Már így is veszélyesen gyorsan haladtak. Ám hiába lassított és igyekeztek mérni a víz mélységét, egy kisebb szikla nekivágódott a hajó oldalának. Ha nem lép időben, akkor felfutnak simán egy jóval nagyobbra is és tétlenség esetén napokig itt vesztegeltek volna, mire talán meg tudják menteni a gyönyörű vízi járművet.
Ám a három legény leengedése is jó választásnak bizonyult. A szirének nekik is integettek és hívták.
-Gyere! Gyere!
*Ahogy bele engedték magukat a hideg vízbe körbe úszta több nő is őket és nyakukra és szájukra is csókot leheltek. Hitetlenkedve kérdezték még az idősebbek is, hogy a kapitány nem ismerte volna imádott lényeit?
Az elkábuló, szinte drogos hatást keltő ifjú titánok végül lemerültek velük a mélybe. Eszükben sem volt ellenállni a kísértésnek, addigra már önkívületi állapotba révedve lebegtek a felszínen, gyengéd kezek húzták őket a tenger titokzatos világába.
Nem tudhatni, hogy mi történt, mert csak egy piros folt szétterülése az egyetlen fejlemény. És a békés történések felfoghatatlan harmóniában babonázott meg mindenkit. Sokakban felhevítve a vágyat, hogy kövessék őket.
Úgy tűnik a régiek sokkal immúnisabbak, de legények a fa deszkákon állva és figyelve inkább csak alvajárókhoz hasonlítottak már.
-Gyere! Gyere!

A kapitány elhagyja a hajót. Igen veszélyes dolog, hiszen bár kicsi léket kapott, ám azon folyamatosan ömlik befelé a víz. Ám más veszélyeket egyelőre elhárítottak. És lassan, de biztosan halad ki továbbra is a szirtek közül a kalóz hajó.
Továbbra is hívogatják Sötét Szakállt a szirének, ám mindenki másnál tisztább a tudata velük szemben. Nem is sejti, hogy hamarosan választ is fog kapni a kérdéseire. Ám most még csak egy kövön napozó szörnyeteg felé evez. A medál elég pszichikus erőt ad neki, hogy felül kerekedjen az egyszerű trükkön, amivel próbálkoznak.
Talán még beszélgetni is megpróbál velük, ám ezúttal nem tud, mint ide felé úton, csupán ismételgeti csábító hangon, hogy „gyere!”
Ám végül egy arckép jelenik meg a hullámzó víz tükrébe, mely szinte ki sem látszik a hatalmas körszakállból és göndör, hosszú, ősz hajkoronájából.
-Figyelj a szavamra, mert szemmel tartunk téged. Isteneidként gondodat viseljük. Neked adom ezt a szirént, hogy vezesse utadat ellenséges hajókhoz. De meg kell hálálnod jóságomat! Foglyokat ejtesz és hitetlenek tucatjait dobod itt a habokba, hogy a lányok elcsemegézzenek belőlük.
Ha így teszel, egyszer majd megtalálod a kikötőt, mely az otthonod lesz.
*Ezzel a kép eltűnik és a bestia bele ugrik a vízbe. Úgy tűnik, ő is érti az égiek hangját a szívébe, és már csak a szivárgást kell megoldanod, hogy teljes harckészültségbe állj az első újvilági tengeri csatád előtt.

A kapitány sikeresen visszaér és újra a fedélzetre lép. Az emberei hamar befoltozzák a lyukat, így a kalózok minden kellékükkel teljesen harcra készek. És új társuk már úszik is a nagy fogás felé. Ha követik, akkor egy szlúp körvonalai rajzolódnak ki lassan előttük két napos hajókázás után.



Bár a part mentén találtak rá, egyre távolodik attól. Mintha nem a kontinensre érkezett volna, hanem elhaladna mellette. Könnyű zsákmánynak tűnik, bár még nehéz kivenni ebből a távolságból, hogy hányan vannak a fedélzeten és van-e fegyverük.
A legénység feszülten várja vezetőjük parancsait.

A kapitány könnyedén megelőzi gyors hajójával a lassú teherszállítót és a két lövése közül az egyik át is szakítja a vitorla vásznat, ezzel jócskán kifogja a szelet a jószerencséjükből. A másik viszont félre lett célozva és a fedélzet helyett a víz felszíne felett nem sokkal találta el. Ezen a léken keresztül lassan víz folyik be az ellenség fedélközébe.
Ám nem csak ez okoz túl könnyű zsákmány érzését. Az átugró nehéz páncélosok csak öt legénységgel találja magát szemben, akik kirántják a kardjukat rájuk és ahogy szétnéznek, hogy társaiknak mi a véleménye, szinte egyszerre dobják el azokat.
A kipróbált emberei Arminóra néznek, hogy most mi legyen? Parancs szerint vízbe szorítani őket vagy foglyul ejteni (és esetleg a Szirén-öbölnél dobni őket végül a hullámok közzé)?

Az emberimnek megparancsoltam, hogy az értékeket szállítsák át a hajóra, a rabokkal együtt, és vissza irányt parancsoltam, a Szirén Öböl felé. Oda érve, sorba állíttattam a foglyokat és a következőt mondtam, mikor elég közel értünk a szirénekhez.
- Jó Hosszeidón, a zsákmányunkért köszönetképpen teremtményeidnek ajánlom eme hitetleneket. 
Majd az első foglyot a vízbe löktem saját kezemmel, és végignézettem társaival a halálukat. Mikor már elég szirén gyűlt össze a hajó körül, a többi foglyot is utána küldtem.

A hajót sikeresen elfoglalták és hamar átpakolták a zsákmányt. Talán pont idegen isteneik adtak ilyen jó ötletet a kapitánynak, hiszen a raktérben rizs volt. Nem tudni, láttak-e már ilyen gabonát, de ha mohók lettek volna és a megszállt hajót is meg akarták volna tartani, akkor a beáramló kevés vizet a szemek felszívták volna és megdagadnak. És nem csak a jármű gyors pusztulásához vezetett volna, mikor már nem lett volna elég hely tovább puffadni, pár percük maradt volna a nehéz páncélos katonáknak átjutni saját hajójukra.
Ám ez nem veszélyeztette őket így, hogy saját raktárukban utaztak és bizony az áldozatokat igen jó kedvvel elfogadta tenger istenének védelmét élvező leányai. Innen már csak az a kérdés, hogy Délos felé veszik-e az irányt ismét, hogy megnézzék, mennyit is tudnak kérni szerény fogásukért vagy megpróbálnak egy másik hajó után kutatni még a közelben?

A kapitány, átnézte a zsákmányt és nem tudta elképzelni miféle dolog lehet ez. Ezért úgy határozott, hogy Délos irányába fordítják a vitorlát, és ismét kikötnek. 
~Nem fűzök sok jót, ehhez a rakományhoz fogalmam sincs mi lehet ez. Fehér, kemény, és rengeteg van belőle. Talán valami étel lehet, vagy nem tudom. Minden esetre visszatérünk a városba.
Ekkor a kapitány, felment a fedélzetre, és ünneplést kezdeményezett a legénység felé. Megköszönvén, és hálálkodva jó isteneik felé.

A fosztogatók hajója hazai vizek felé fordult és gyorsan siklott a habokon.
A legénység több tagja próbálta megtanítani ez után nem csak a harc közben alkalmazott fogásokat, de a legénység hitét is, amivel különös isteneikhez fordulnak. Némi haladást elértek azért, nem sokat kell magyarázni azt, hogy mit jelent az, hogy vezetőjük feláldozta a sziréneknek és ezzel az égieknek az elfogott embereket pogányságukért. Sokkal többre haladtak viszont egymás nyelvének a megtanulásában.

/Folytatás Délosban.
https://neminra.hungarianforum.com/t150p375-delos-kapu-a-tengerre#5341
/

/Folytatás Délosból/

Már néhány napja vízen vannak az idegen földről érkezettek. Nagyon közel vannak a helyhez, ahová készültek, ám egyszer csak egy másik hajó tűnik fel a távolban. Ahogy jobban kirajzolódik a körvonala, egy evezős-egy vitorlás hosszú csónak, melynek eleje és háta magasan kiáll a vízből, elől sárkány fejet, hátul farkat mintázva.
El kell döntenie Arminónak, hogy mit tesz, de feléjük közelítenek. Egyre jobban kirajzolódik a késő délutáni órában, ahogy lila bőrű, hegyes fülű legénység hajtja elszántan.

Érdekesnek tűnnek a lila bőrű idegenek. Szeretném őket közelebbről látni, és ha elég gazdagnak tűnnek a kifosztásuk mellett döntök. A legénység szerény véleményem szerint készen áll az első éles bevetésére. A kapitányuk ugyanis azt állítja, hogy képesek már a közelharci képességeiket alkalmazni. Bár egy két fiú felhívta a figyelmünket a varázslók létezéséről, akik képesek irányítani a természetet és ezt a többi is alátámasztotta, de nem aggódom emiatt. Ha egy úgynevezett mágussal kerülnénk össze, szerény személyem a legközelebb álló személytől kérnék segítséget. Hosszeidón erejéhez ezek az egyszerű fattyak mit sem érnek. Bár elég furcsa módon nevezte el az egyik újonc az én hódoltamat. Ő úgy nevezte, hogy démon. Nem tudom mit jelent, de lehet náluk így nevezik őket. A fiú leírása szerint, a túlvilágról érkeztek a Manturumból. Bár kíváncsi volnék, melyik istenség engedte ki őket onnan. Ezek a lények nálunk csupán Haragosként voltak számon tartva, talán ugyan az a kettő? Mindegy is. Lesz ami lesz, az egyik matrózomat ismét a nyílvetőhöz küldtem. Ha probléma akadna a másik hajóval, és nem sikerülne kifosztanunk elsüllyesztjük, és a legénységet átadjuk a sziréneknek.

Ahogy a másik hajó legénysége elszántan evez felétek, hirtelen lángra lobban az egész vitorlázatotok. Egyre jobban ide hallani az idegenek zenéjét, egy furcsa dalt énekelnek, miközben lassan az eddig nektek kedvező lágy szellő eltűnik és helyette az ő hátszelük erősödik.
Egyre több újonc kezd el beszélni démonokról. És minden reményüket beléd fektetik. Az egyik matróz még mielőtt valaki parancsot adna rá, egy vastag pokrócot ránt elő és azzal csapkodja az égő vitorlát, ám harmadik csapás után hitelen gyullad meg az egész teste és ő ordítozva, kapálózva átesik a korláton, bele a vízbe.
Ahogy egyre inkább nézed, sem a meleget nem érzed, sem a vászon elporladásának nincs jele. Sehol egy hamu vagy korom, de narancssárga az egész árboc és vele együtt minden kötélzet...
-Vigyázz, uram! Ezek a Pokolból érkeztek. Soha nem győzték még le őket.

Elképzelhetetlen volt számomra amit láttam, de tudtam mit kell tennem.

- Ostoba fajankók! Ne féljetek tőlük! Szuronyt a nyilak végére, és azt az átkozott ostromgépet üzemeljük be! A végét gyújtsátok meg valódi tűzzel, ez csupán átverés. Élve akarom őket, és meg akarom kínozni ezeket a fenevadakat tulajdon kezemmel.

Lehet, hogy a szél nekik kedvez. De isteneim az én oldalamon állnak, és ha ők is úgy akarják a mai napon, egy átkozott legénységet fogok kifosztani. Míg a másik hajó elég közel nem ér, addig folyamatosan a számszeríjjal tűz alatt tartjuk. Valószínűleg a türkjeikkel tudnak majd védekezni a tűz ellen, de ezzel is időt nyerünk. Amint elég közel érnek, a legjobb embereimmel átmegyünk a hajóra, ha csak nem éget porrá az egész. Majd egytől egyik végzünk a fegyvereseikkel. Ha lesz időnk a kincset is kimentjük.

Sötét Szakáll hamar átlát az ismeretlen faj trükkjein, ám még ő sincs feltétlenül felkészülve az elkövetkezendőkre. Az emberei elkezdik szórni a tüzes nyilakat a másik hajóra, ám csak az elsőig jutnak. Szégyen, nem szégyen, elakadnak. A katapult tíz méteres körzetében átláthatatlan sötétség jelenik meg és hamarosan a kalóz fedélzetén csapnak fel az igazi lángok, ha nem állítja le embereit. A sötétben könnyen megbotlanak és elgurulhat a fáklya, melynek fényét pár centiről sem látják már, csak a melegét érzik.
A tüzet hamar eloltják vödrökbe merített vízzel odaát és tovább haladnak. A vitorláról eltűnnek a lángok, miközben a hajó körül körbe kezd forogni a víz. Hatalmas örvény van keletkezőben, mely elnyelheti az embereket mindenestül.
Ha visszaemlékszik Arminó, egy jósnő figyelmeztette őt erre, hogy ez fog történni. És még védő karszalagot is kínált neki védelmül bőrből. Bár mesélőként tudom, hogy ez sem csökkentette volna egy hangyabokányit sem a helyzetét, hiszen csak átverés volt az egész. A csaló pedig csak arra gondolt, hogy gyakran kerülnek a tengeren nagy viharba, egy keményebb alkalmával majd vissza fog erre emlékezni a fekete szakállas idegen.

Elordítom magam, hogy mindenki álljon meg. 

- Leállni a tüzeléssel! Mindenki maradjon veszteg. 

Közel egy percig nyugalom uralkodott a fekete homályban úszó hajó fedélzetén. A körülöttünk lévő habok sem rettentették már meg a hajó legénységét. A veteránok már érezték, hogy a vég közelebb van mint gondolnák. Az egyik katona dalosan szólalt fel:

"Leborul az árnyék."

Mikor az első sort kiénekelte a katona, szinte az összes veterán katona folytatta a dalt.

"A remény tovaszáll.
Acél a szíved, és a nap már kél fel.

Az éjszaka hosszú, az út hosszú.
Nézz fel az égre, mert egy nap
eljő a hajnal. 

A pásztor elveszett, s hazája már messze van.
Nézz fel az égre, mert egy nap eljő a hajnal.

Éles pengénk, emeljük fel a csillagokig.
Maradj talpon, hisz a hajnal nemsokára eljő."

A dal befejeztével, mindenki csendben hallgatta a tenger morajlását.

A hajó egyre inkább imbolyog, miközben a legénysége felkészül, hogy dalolva megy a halálba. A régiek egy Óvilági dalt vesznek elő, miközben az újak egyre fanatikusabban kezdenek el hinni a kapitány kedvenc istenébe. Meg a biztonság kedvéért az összes többiben is. Bárkiben, aki megsegítheti őket.
Hamarosan megjelenik az örvény tölcsér szerkezete és a legtöbb ember a kötelekbe kapaszkodik. Az ellenséges hajó is kikerüli jóval könnyebben ezt a veszélyt, hiszen tőlük ez még távol van annyira, hogy ne szippantsa be őket.
Eközben a távolban néhány szirén tűnik fel, és arról énekelnek a kapitánynak és a legénységnek, hogy
óvakodjanak a hegyes fülű népektől,
jöjjenek inkább a keblükre.
Nem szabad bízni a férfiakban, csak a nőkben.

Andalító zene, mely megrendíti az emberek szívét a halál küszöbén, hogy mennyire volt érdemes fogadkozni, hogy nem ezek a szépséges nők ölik majd meg őket, hanem csúf halált halnak.

A hajót mindenképp el kell távolítani az örvény közeléből. Persze erre csak egy mód lehetséges, ha az istenek megsegítenek most bennünket. Mély félelmemben Hosszeidón istenhez fordultam segítségért.

- Segíts meg jó Hosszeidón, ölelj a kebledre vagy szabadíts meg a haláltól.

Már szinte döngetem a Mantarum kapuit, és ha nem kapunk szelet akkor mindenki ott végzi. Talán jobb is lesz, ha mind odaveszünk. Hiszen akkor legalább örök nyugalomra lelhet az egész seregem. De akkor ki fogja megállítani ezeket a fenevadakat, valahogy szinte kötelességemnek éreztem már végezni velük. De mind hiába, tehetetlen vagyok. Halandó vagyok csupán a végtelen tengerek hullámain.