Faj: Ember

Nem: Férfi

Kor: 27

Becenév: Ezüstsólyom, A Szárnyas Fattyú

Rang: A Királyi Gárda tagja

Mágia szint: -

Összetett jellemmel rendelkezem, és sokan azt mondják rám, hogy nem vagyok egyszerű eset. Ez talán így is van, önmagam fölött nem szeretek ítélkezni, azonban vannak dolgok, amiket mindenféle szívfájdalom nélkül kijelenthetek. Kedvelem a barátságos, jóindulatú embereket, akikkel el lehet társalogni a világ dolgairól, s meg vannak áldva a józan paraszti ésszel. Igazságérzetem fejlett, mindig próbálok helyes cselekedetek, döntéseket hozni, habár ez nem minden esetben sikerül. Ragaszkodó, hűséges típusként beszélnék magamról, aminek a hátránya, hogy nehezen engedem el a rossz emlékeimet, vagy a múltam kísérteteit. Nem félek áldozatokat hozni, de megválogatom azokat, akikért tűzbe tenném a kezemet. Szerencsére könnyen alkalmazkodok, ezért fel tudom találni magamat bonyolultabb szituációkban. Nem futok meg a felelősség elől, vállalom a következményeket. Ha muszáj, akkor vezetőként is megállom a helyem, de a parancsteljesítés sem okoz gondot. Egyesek szerint rideg a jellemem, mert a komorság jelei gyakorta kiülnek arcomra. Az ismeretleneket közönyös tisztelettel kezelem. Talán gyengéimként lehetne megemlíteni a büszkeségemet, a dicsőségre vonatkozó vágyamat. Nehezen tudnak megsérteni, azonban a komoly sérelmeimért tartósan gyűlölök. Lenyűgöz a szépség, élénk érdeklődést tanúsítok a történelem, a történetírás iránt.
Az átlagosnál valamennyivel magasabbnak számítok az emberek között, de nem túlságosan kiemelkedően. Testalkatom inkább szálkás, mintsem drabális, a brutális fizikai erőt azonban a mozgékonyságommal, fürgeségemmel próbálom pótolni. Szemeim kékek, s a megszokottól eltérően, hajszínem sötétbarna. Néha viselek szakállat, vagy borostát, máskor csupaszra borotvált arccal jelenek meg, ez nálam változatos. A páncélzatom jó megmunkálású, kardom és tőröm erős acél, valamint sűrűn használok pajzsot. Sisakomat két kovácsolt szárny díszíti, ez az egyik oka, amiért a becenevemet, valamint gúnynevemet kaptam. A szabadidőmben kényelmes ruhákat hordok, amik nem túlzottan csicsásak, legtöbbször a hideg színeket kombinálom kollekcióimban.

A királyság határvidéki birtokai mindig veszélyesebbnek számítottak, mintsem a központban lévők. Én ezek egyikébe, a Harcourt-házba születtem, egy régi, nemes családba, az ikertestvéremmel együtt, akit Zeltarennek hívtak. Legalábbis, sokáig mindketten ezt hittük. Furcsa szemekkel néztek ránk az emberek, ugyanis egyikünknek sem volt szőke, vagy vörös haja, a legtöbben megbámultak minket érte, elvégre a hozzánk hasonló emberekről úgy tartották, távoli tájakról érkeztek a birodalomba, s a számuk meglehetősen csekély volt. De, bennem nem ez volt a legkülönösebb. Atyámra hasonlítottam egy kis mértékben, kinézetre, valamint személyiségre egyaránt, azonban anyám vonásaiból nem örököltem. Fivérem sokkal inkább beleillett a Harcourt família képébe, viszont emiatt nem igazán zavartattuk magunkat. Kiskorunk óta jó barátok voltunk, együtt tanultunk, játszottunk, kivéve akkor, amikor sajátosságainkra összpontosítottunk. Őt például a képi alkotás művészete érdekelte jobban, nekem a könyvek jutottak, hosszú órákon át tudtam tanulmányozni ősi szövegeket, feljegyzéseket a múltból, amikből tanultam, fejlesztettem személyiségemet. Zeltaren mindig is szeretett vadászni, jól is értett hozzá, apánknak ezzel nagy büszkeséget okozott, míg én más dolgokban próbáltam kivívni az elismerést. A lakomák, torok, miket egyes kiruccanásaink után ültünk, pompásak voltak, és ilyenkor nem vetettük meg az ital, vagy az étkek korlátlan fogyasztását. Néha azonban zavarban éreztem magam, ugyanis egyes emberek furcsa szemekkel pillantottak rám, összesúgtak a hátam mögött. Anyánkat egy alkalommal megkérdeztem erről, s ő egy mosollyal végigsimított az arcomon. Csodaszép ajkai kinyíltak, de szavak nem jöttek elő a szájából. Elbűvölő pillantása rezegni kezdett a gyertyák fényében, ahogyan két könnycsepp kúszott beléje, majd finoman megrázta a fejét, egy csókot lehelt az arcomra, melynek illata bormámoros volt. Arra biztatott, hogy ne foglalkozzak vele, ám az őszinteség hiányzott szavaiból, mintha a témától fájdalom szökött volna szívébe. Nem értettem az egészet, s minél idősebb lettem, annál több kérdés merült fel bennem, mikre nem kaptam választ. Ameddig mi cseperedtünk, kitanultuk a harcművészet tudományát, addig a világ eseményei zajlottak. Amikor betöltöttem a tizenhatodik életévemet, el kellett távolodnom a családi fészektől, ugyanis a nagybátyánkhoz kerültem, atyám rá bízott engem, ő pár évig a szárnyai alá vett. A legelső mozdulatunk egy „ismerkedés” címszóval ellátott berúgást takart, ahol a fickó teljes mértékben kifaggatott jellememről. Egy küzdelem során elveszítette a bal szemét, ezért állandóan szemfedőt viselt, s vörös bajszát pöndörítette, akárhányszor felkacagott néhány részeges, csuklásokkal megtűzdelt válaszomon. Robert nagybácsi másnap a kardforgató tudásomra volt kíváncsi, azt mondta, ha valaki másnaposan is tud harcolni, akkor azaz ember az ellenség levágására termett. Nos, az én harci szellemem aznap nagyjából tíz percig tartott, ameddig ki nem hánytam a gyomrom összes tartalmát. Micsoda idők voltak! A határokat őriztük, mert a múltban előfordultak ork támadások, a király pedig személyes levelezőkapcsolatban állt Robert Harcourt-tal, s azáltal irányította nagybátyám megmozdulásait. Nagy összecsapásokra sosem került sor, az első ölésem nem is egy ork volt, hanem egy banditacsoport egyik tagja. Mégis, sokat tanultam apám testvérétől, egészen addig, amíg húsz éves koromban nem érkezett a levél, miszerint jó atyám lebetegedett. A halála órájában közölte velem, s Zeltarennel, miszerint tévhitben éltük le addigi életünket. Én egy másik nemes asszony gyermekeként jöttem a világra, viszont apám magjából. A nő nem vállalta el a szégyent, mit jelentettem számára, azonban atyám jólelkűen befogadott, a családnevet sem tagadta meg tőlem. Ekkor tudatosult bennem, nevelőanyám mekkora szívű asszony volt, hisz mindig sajátjaként gondoskodott rólam, eltekintett a származásom felett. Mivel felnőtté válásomig semmiben nem szenvedtem hiányt, anyagi javakban, vagy szeretetben sem, így elhatároztam, hű maradok családunkhoz, nevelő anyámhoz, valamint fivéremhez, aki édesapánk halála által a Harcourt-ház fejévé lett. Mégis, szerettem volna tetteim által kiemelkedni az egyszerűségből, ezért jelentkeztem a Királyi Gárda tornájára, s reméltem a legjobbakat. Testvérem is jelenlétét tette. Én az íjászatban nem voltam túlságosan jó, ettől függetlenül sikerrel vittem végig a megpróbáltatásokat. A kardforgatásban nem akadt párom, végül pedig a saját véremmel találtam szemben magamat, amikor a lándzsatörés következett. A sors furcsa játékot űzött velünk, hisz döntetlenre végződött a mérkőzés, a jó Astelath király pedig mindkettőnket befogadott a testőrségébe. Azóta is lojálisan szolgálom a királyt, az országot, a családomat.