Lassan sötétedett, a fák közé szürkeség költözött, a nappali állatok szép lassan elhalkultak, s énekeiket szép lassan felváltották az éjszakai lények sokak számára ijesztő hangjai. Én viszont szerettem az éjszakát és a benne élő érdekes lényeket, ezért is mentem ki palotánk egyik erkélyére most is. Éjszakánként szeretem erről az ágakból "font", gyönyörű erkélyről szemlélni az esti sürgölődést. Az elfek nagyobbik része aludni tér, de sokan, például az őrök ilyenkor kezdenek aktívak lenni. Mint a gyönyörű, tiszteletreméltó baglyok, olyanok ők.
A korláthoz lépkedtem, ráhelyeztem kezeimet és így figyeltem az erdőt. Szerettem ilyenkor egyedül lenni. Eléndra ma is elszökött, még nem tért haza. Tervezem, hogy kinézek a fák lombjainak tetejére, bár délután úgy látszott, mintha esőre állna az ég. Lehet, hogy nem fogok ma csillagokat nézni, bár ki tudja...
Egy apró, barna éjjeli lepke szállt le kezem mellé a korlátra. Elé raktam a tenyerem, mire ő felmászott rá, én pedig szemeim magasságába emelve nézegetni kezdtem őt és csodálni. Milyen törékeny, milyen apró, mégis egy nagyon fontos része a természetnek. Csodálatos teremtés...

Csendes éjszaka lepte el az erdőt és én pont ebben nagy, halk időszakban fejeztem be dolgaim. Amerith már álmait járta, lányaim meg valószínűleg az erdőt. Igazából nem gondoltam rossz dolognak a felfedezést, hiszen fél életemet annak szántam, csak ekkor az apai aggodalom öntött el mindig. Nem véletlen tehát, hogy mindig jó juttatásokban lett részük azoknak az elfeknek, kik visszahozzák csavargóimat.
Dolgaimat elpakoltam, de még nem voltam álmos. Túlságosan is elragadtatott az ittlét, Awyris erdeje, a szülőhazám. Így hát az erkély felé vettem az irányt, hogy még utoljára, alvás előtt kitekintsek a többi elfre. Az erkély ajtaját átlépve azonban lányomat pillantottam meg ott. Meglepett, hogy ezúttal nem a palota elhagyása mellett döntött.
- Lorelei...! Lory... hogyhogy úgy döntöttél, hogy itthon maradsz, gyönyörűségem? - mondtam mosollyal az arcomon, majd mellette nekidőltem az erkélynek. Még mindig hihetetlen volt számomra, hogy mennyire megnőtt, hisz utazásom előtt még teljesen más volt... csak egy kis szerény, csendes kislány.

Ahogy a népünket, majd a kis szárnyas teremtményt figyeltem, egyszer csak lépteket hallottam magam mögül. A lepke elszállt, ahogy figyelmem másra terelődött, úgyhogy nyugodtan leeresztettem a kezem, majd hátrafordultam, hogy megnézzem ki közeleg.
Apámat pillantottam meg. Most nem tűnt olyan fáradtnak, talán kezd belerázódni a kötöttségekkel teli királyi létbe, a szabad vándorlás után.
Köszöntött, így a magam módján én is köszöntöttem őt.
-Apám. – szóltam, majd lehajtva fejem, tisztelettel üdvözöltem. Mindenben megértettem őt és döntéseit, mégis nehezemre esett tényleg az apámként tekinteni rá. Inkább láttam őt királyomnak, mint apámnak.
-A szél azt súgta maradjak inkább a palotában ma este. – válaszoltam, majd apámról újra a kilátásra pillantottam. Ó, pedig milyen szívesen mentem volna megint csillagokat nézni, de valami azt súgta, jobban teszem, ha maradok.
Ahogyan a fákat vizslattam hirtelen eszembe jutott, hogy nem rég találkoztam Athanarral. Vajon kapott engedélyt apámtól a portyázásokra?
-Aminap összefutottam Athanarral az erdőben. Azt mondta engedélyt kért kisebb portyázásokra a határnál az elfogott sötét elf kém miatt. Megkapta az engedélyt? – kérdeztem kíváncsian fürkészve atyám tekintetét. Nyugodtabb, ha járőrözhetnének és szerintem a nép is jobban érezné magát. Viszont féltettem Athanart és a csapatát, de azt is tudtam mi a dolguk és hogy ők vállalták mindezt.
Azt nem tudom, hogy a sötét elfről nekem szabad volt-e tudnom, de az biztos, hogy a többieket nem kellene ezzel ijesztgetni, hiszen még csak egy kém volt. Biztosan káosz lenne az elfek között, ha megtudnák, hogy ezek a mocskok erre kószálnak.
-Talán beszélni kéne velük. Talán hajlandóak lennének békét kötni… - sóhajtottam aggódva, aztán a korlát felé fordultam és nekidőltem, kezemet pedig a korláton pihentettem, így nézelődtem tovább. Bár inkább a gondolataim között keresgéltem valamiféle megoldást…

Athanar... ismerős a neve, de arcát nem tudtam volna felidézni. Bár főleg kellemes érzések kerítettek körbe lányom döntése miatt, ez valahogy mégis fortyogott és kis zavart keltett bennem. Elvesztettem egy pillanatra a magamba vetett hitet. Kérdezném, milyen király az, aki a saját társait nem ismeri, mikor őket kéne védelmeznie? Ha egy testőr nem tudná kit véd, csak bolyongana, elveszne még Awyris erdejében is. Emlékeket próbáltam felidézni, hiszen a pihenőm előtt éppen ilyesfajta kérvényekkel foglalkoztam, de sehogy sem jutott eszembe. Azt tudtam csak, hogy a legtöbbet elfogadtam. Jámbor tekintettel és lágy hangon szólaltam meg:
- Nap, mint nap rengeteg engedélyt kapok, éppen a mai nap futottam át rajtuk, de szerintem Athanar még nem kapta meg a hírt, legyen az elfogadó vagy elutasító.
Ezután a sötét elfes témára készültem fel válaszolni. Az erkélynek támaszkodtam, karjaimmal kinyújtva, testemmel kissé fölé dőlve. A messzeségbe néztem ki, arcomról büszkeséget lehetett leolvasni.
- Hasonlóan gondolkodunk, lányom. Bár ne zárnák el magukat ennyire a többi néptől és hajlandóak lennének tárgyalni. És sajnos akkor és csak akkor tudnánk velük úgy beszélni, mint elf az elffel.