Szokásomhoz híven épp egy hosszú vándorútról megfáradtan tértem be egy kis fogadóba, amely az Aranyló Tenshi nevet viselte, és az Oawa falvakhoz vezető kereskedőút közepén állt. Egész jó helynek tűnt, bár kicsit furán vette ki magát ez a fogadó itt, a semmi közepén, ugyanis közel s távol ez volt az egyetlen épület ezen a vidéken. Éppen ezért a tulajtól igencsak okos ötletnek tűnt épp ide építenie ezt a vendéglőt, elvégre eléggé forgalmas kereskedőútként volt ez ismert, így feltehetőleg eléggé nagy forgalom lehetett itt. Nem is igen értem, másnak miért nem jutott eszébe itt fogadót létesíteni...

Épp Raydan hegységébe igyekeztem, s mivel eléggé elcsigázott a hosszú út, és a hegy se volt még épp túl közel, így úgy döntöttem, egy kicsit megpihenek itt, és ha van rá lehetőségem, akkor kiveszek itt egy szobát pár napra, hogy kipihenhessem utam fáradalmait.

A fogadóba betérve eléggé vegyes társaság, no meg óriási nyüzsgés fogadott. Volt itt mindenféle népség. Az egyik sarokban egy csapat ork szerencsejátékot játszott épp egy kupac dobókockával, és a vesztes meglehetősen dühösen csapott az asztalra, minek következtében a négylábú asztalka vészesen megreccsent. A nyertes pedig vigyorogva söpörte be a nyereményt, és még tovább heccelte társát.

Egy másik asztalnál három törpe beszélgetett elmélyülten, az orkok közelében ülő kentaurok csapata pedig élvezettel figyelték a jelenetet, némi csetepatéban reménykedve.

Tovább nézelődtem volna, de társam, egy szürke nőstényfarkas, felnyüszített mellettem, és a kezemet megbökve jelezte, hogy szeretné, ha álldogálás helyett valamilyen ülőhelyet keresnék, és végre kaphatna valami neki való falatot, meg némi vizet.


Mosolyogva néztem hű társamra, majd lehajolva hozzá megvakartam a füle tövét, és így suttogtam:

- Nyugi, Anu, mindjárt bekapunk valami harapnivalót - nyugtatgattam az állatot.

Ezután felálltam, és egyenesen a csaposhoz vettem az irányt, aki egy tigrisember volt. Mellette pedig egy büszke kentaur állt, aki épp egy törpét szolgált ki.

- Jó napot! - köszöntem nekik illendően. - A nevem Raffael, és szeretnék egy marhasültet, és egy korsó vizet. Utána pedig jól esne egy kis bor is. A barátomnak pedig - mutattam a farkasomra - egy jó nagy, véres hússzeletet, ha megoldható, és egy vödörnyi vizet, mert fél napja nem ettünk, nem ittunk. Valamint egy szobát is szeretnék kivenni.

Ahogy minden egyéb nap, most is a fogadómban tevékenykedtem, fát raktam a tűzre és sütöttem a megrendelt ételeket, míg alkalmazottam, egy tigrislány gyönyörű smaragdzöld szemekkel, és hosszú, bundájához hasonló vörös hajjal, kecsesen és előkelő mozdulataival járta az asztalokat, hogy felvegye a rendeléseket, és kivigye a megrendelt italokat.

-Próbáld meg mértékletességre inteni őket Oxána, így is sokat ittak már. Nem szeretném, ha valami baj történne. -Szóllottam hozzá, ahogy jött megtölteni az orkok újfent kiürült korsóit.

-De hiszen te is tudod, hogy megy ez Sebastian, nem mondhatod meg nekik, hogy nem kaphatnak többet, mert még nagyobb bajt csinálnak. - Válaszolt az oawa lágy, kellemes hangján.

-Tudom jól, csak nem szeretném, ha részegre innák magukat. Megint. -Válaszoltam, és átfordítottam egy nagy darab marhaszeletet a forró sütőlapon.

Folytattuk tovább munkánkat, már esteledett, naplemente felé járt az idő. Már fontolgattam, hogy ideje lenne bezárni a fogadót éjszakára, de egyszercsak megnyíllt az ajtó. Egy erdei elf egy szürke farkas kíséretében lépett be rajta, és a pulthoz sétált.
Udvariasan bemutatkozott, elmondta mit szeretne.

-Légy üdvözölve az Aranyló Tenshiben, a nevem Sebastian, a tulajdonos, ő itt pedig segédem Oxána. -Bemutatkoztam, majd alkalmazottamra mutatva őt is bemutattam.
-Oxána kérlek, készítsd el az úr kérésének megfelelően a sültet, és a nyers hússzeletet a társának. -Mosolyogva kiosztottam feladatát, majd egy nagy könyv fölé hajoltam, lapoztam párat és gondolkodtam. Végre aztán megszólaltam. -Csak két üresz szobánk van, kedves Raffael. Egy földszinti, és egy az emeleten. Melyiket szeretné?

A tulajdonos meglehetősen kedvesen fogadott, segédje pedig azon nyomban tüsténkedni kezdett, hogy mihamarább elkészíthesse rendelésemet.
Szerencsémre még szoba is akadt, aminek ha lehet még jobban megörültem. Ránk fért a pihenés Anuval, hiszen napok óta meneteltünk már.

- Köszönjük! - biccentettem az Oxánnak nevezett tigrislány felé, aki kedvesen mosolyogva pár perc múlva már hozta is nekünk a vizet. No meg nekem a bort, Anunak meg a friss hússzeletet, aminek egyből neki is látott, de előtte még hálásan pillantott fel a tigrisre.

- A marhasültre még sajnos várni kell - fordult felém az oawa kissé sajnálkozva.

- Nem tesz semmit - feleltem legyintve egyet. - Első Anu - mosolyodtam el, és szeretettel pillantottam az élvezettel falatozó farkasomra, majd a tulajdonosra emeltem pillantásomat.
- Jajj, elnézést, a földszinti szobát kérnénk - válaszoltam kissé késve kérdésére. - Anu nagyon bezárva érezné magát oda fönt. Lépcsőzni meg még úgy sem szeret. Főleg nem evés után - magyaráztam. - Valószínűleg hamarosan el is nyomja majd az álom, ahogy ismerem. Olyankor meg nincs az az Isten, ami felébreszthetné - nevettem. - Fölcipelnem meg eléggé nehézkes lenne. - próbáltam valamiféle beszélgetést kezdeményezni a kentaurral, hogy míg elkészül a vacsorám legyen mivel elütnöm az időt.

Eközben az orkok egyre nagyobb lármát csaptak a hátam mögött. Úgy tűnt az előbbi vesztes ezúttal komoly összeget veszített, ráadásul a maradék pénzét pedig elitta. Az italtól pedig eléggé agresszívvá vált a pórul járt ork. Dühös üvöltésére az egész fogadó kíváncsian fordult feléjük.

Amíg Oxána a húst készítette, Raffael megpróbált beszédbe elegyedni velem. Rendkívül barátságosan hatott, nagyszerű első benyomást tett rám, és én is szívesen társalogtam vele, nevetgélve viccein és válaszolva kérdéseire.

-Értem. -Mondtam és bejegyeztem a nevét a nagy, vastag könyvbe. -Akkor a földszinti szoba, azonnal adom a kulcsokat. -Mosolyogtam, majd kacagtam egyet a farkasról szóló mókás leíráson és lehajoltam hozzá megsimogatni őt. -Igaz ez, te kis aranyos? -Mosolyogtam, ahogy a szemébe nézve bizalommal megvakargattam a füle mögött.

-Ne aggódj, ha erre kerülne sor, segítenék a szobátokba cipelni őt. -Mondtam az elfnek kedvesen. Még mindíg iszonyú szimpatikusnak tűnt.

Egyszercsak egy ork bosszús ordítására lettem figyelmes. Arra kaptam a fejem, hogy megnézzem mi történik. "Ezek az orkok, nagyon agresszívak tudnak lenni" gondoltam magamban, majd sóhajtottam egyet. -Ideje lenne mára bezárni, azt hiszem. -Mondtam és pár lépést tettem a terem közepe felé, majd elkiáltottam magam, ahogyan mindíg is, mikor be akarok zárni az éjszakára. -ZÁRÓRA! MINDENKI KIFELÉ!
Ahogy elkiáltottam magam, néhányan mozgolódni kezdtek, viszont nem nagyon akartak távozni.

Sebastian határozottan lépett fel, amint látta, hogy az ork kezd agresszívvá válni, de a vendégeket nem igazán hatotta meg a dolog. Láthatólag senki sem akart még távozni, főleg a szóban forgó ork nem, aki meglehetősen részeg volt már. Még csak a füle botját sem mozdította a vendéglős szavaira, helyette inkább társát ragadta meg, és törölte fel vele a padlót, mire az orkok tábora két csapatra oszlott szét.
Néhányuk - a józanabbik részük - igyekezett lefogni tomboló társukat, sajnos nem túl sok sikerrel, mert az dühödten némi tusakodás árán ugyan, de sikerült leráznia őket magáról, és ismét az őt megkopasztó társára vetette magát, aki mellett három másik várta, hogy visszaadhassák neki a kölcsönt, megvédve így a földön fekvőt, aki valamilyen oknál fogva továbbra is gúnyosan vigyorgott ellenfelére.

Én döbbenten figyeltem a jelenetet, és reménykedtem benne, hogy nem fog még jobban elfajulni a dolog, de valahogy úgy éreztem, hogy ez nem több puszta hiú ábrándnál.
Ez a sejtésem hamar be is igazolódott, amikor is a gúnyosan nevető ork testőrei a lábam elé hajították a részeg verekedőt, aki belém kapaszkodva feltápászkodott, majd megvetően nézett végig rajtam, és láthatólag belém akart kötni, nem mintha a háta mögött közeledő orkok miatt egyébként sem lett volna elég baja.
Ezt a tettét Anu támadásnak vélte, így vicsorogva, hátát felborzolva, fenyegetően megindult az ork felé, mintegy védeni próbálva engem, habár én a fejemmel jeleztem neki, hogy ne tegye, de farkasom nem hallgatott rám, egyre csak közeledett a fenyegetést jelentő ork felé.
Ő azonban nem hátrált meg, sőt, hergelni kezdte Anut, majd pedig felé rúgott, ami célba ért, Anu pedig nyüszítve kúszott vissza a földön lábaimhoz, az ork pedig elégedetten nevetett, látva, hogy farkasomnak fájdalmat okozott, ami felbőszített, és ha Sebastián nem fog le, bizonyára neki is rontok.

Nem hallgattak szavaimra, sem az orkok, sem a többi népség a fogadóban. Az orkok civakodása lassan már verekedésbe fordult át, a törpék és az ittas kentaurok pedig élvezettel nézték a lezajló eseményeket. Bíztató fény csillant a szemükben akárhányszor az orkok felé pillantottak. Nem engedhettem, hogy verekedés legyen a vége, azon voltam, hogy a nézelődőket kitessékeljem a teremből. A tötpékkel kezdtem, odamentem hozzájuk és elismételtem, hogy záróra van, és szeretném ha távoznának.

Nem nagyon tetszett nekik ez, de azért nem szerettek volna ellenszegülni nekem, hiszen nemcsak magasabb, de sokkal erősebb is voltam náluk, fegyvereiket pedig a fogadón kívül hagyták. Nem volt más választásuk, mint távozni. Lassan és búsan bandukoltak ki az ajtón egymás után sorban.

Most a kentaurok felé vettem az irányt, tudtam, hogy őket nehezebb lesz távozásra bírni, és nem vagyok annyira erős sem velük szemben, hogy tartsanak tőlem. Már éppen megszólaltam volna, mikor az orkok elkezdtek megütközni egymással.

Gyorsan zajlottak az események, egyikük, aki leginkább részeg volt, támadni szeretett volna, viszont a másik testőrei elkapták, és Raffael lábai elé hajították. Mikor az megpróbált feltápászkodni az erdei elfbe kapaszkodva, már éreztem, hogy valami történni fog.
Odasiettem hát, és jól is tettem. Raffael társa Anu a farkas, valószínűleg támadásként fogva fel ezt a jelenetet, vicsorogni kezdett és neki is ugrott az orknak, aki belérúgott és a padlóra küldte. A farkas fájdalmasan nyüszítve kúszott Raffael mögé.
Érezvén az elf haragját átkaroltam, még mielőtt nekironthatott volna az orknak, majd megpróbáltam nyugtatni, s a fülébe suttogtam. -Shhh. Nyugalom, nem ér annyit. Majd én megoldom.

Szavaim célba érhettek kivételesen, mivel Raffael ellazult kissé, már nem próbált meg kitörni szorításomból az ork irányába. -Menjetek be a pult mögé, majd én kizavarom őket. -Mondtam végül eleresztettem őt.

-TÁVOZZATOK! VAGY EGYENKÉNT, VAGY EGYSZERRE, DE ITT NEM MARADHATTOK! -Kiálltottam határozottan az orkoknak, valamint a részeg kentauroknak, akik a sarokból figyelték az eseményeket, nem merve beleavatkozni az így is erős, jelenleg ittas orkok ügyeibe.

Végül Sebastian nagy nehezen kitessékelte a részeg társaságot az ajtón, én pedig megköszöntem neki a segítségét, majd becipelte a szobánkba Anut, s utána magunkra hagyott minket. Farkasom szerencsére nagyon nem sérült meg, csak a lábára sántított kicsit. Én leguggoltam hozzá, végigsimítottam bundáján, és szokásimhoz híven beszélni kezdem hozzá:

- Látod? Hallgatnod kellett volna rám, és akkor nem sérülsz meg. Az az ork nem akart ártani nekem - mondtam neki a fejemet csóválva.
Válaszul a farkas bűnbánóan rám nézett, jelezve, hogy sajnálja a dolgot, majd félrefordította a fejét. Mindig ezt csinálta, ha megsértődött.
- Jó, tudom, hogy csak védelmezni akartál, és ezt köszönöm neked - feleltem erre békítőleg, és magamhoz öleltem őt, majd befeküdtem az ágyba.
Anu rögtön követett és befészkelte magát mellém, amit bármennyire is szerettem őt, nem igen szoktam megengedni neki, de most kivételt tettem, mert úgy gondoltam igencsak rászolgált.

Hamarosan el is nyomott az álom, de ezt nem élvezhettem túl sokáig, ugyanis alig pár óra múlva dörömbölés és kiabálás zaja ébresztett fel, amit dulakodás előzött meg.
Először azt hittem, hogy a részeg, rendbontó orkok jöttek vissza újabb bajt keverni, így hát a fejemre húztam a paplant, és megpróbáltam visszaaludni, természetesen sikertelenül.
Nemsokára a hangok jól kivehető szavakká formálódtak.

- Hé, odabent! Nem hallják? Segítség! Engedjenek be!

Dörömbölt az ajtón az ismeretlen férfi, majd ismét hallottam, amint összeverekszik valakivel.
Kíváncsian és kissé félve kilopakodtam a szobából. Anu szerencsére nem vett észre, és a zajra sem ébredt fel, békésen aludt az ágyban, aminek kimondottan örültem. Nem szerettem volna, ha ismét bajba kerül miattam, s ne adj' Isten komolyabban megsérül, csak mert meg akar védeni a kis bolond.
Így hát óvatos léptekkel az ajtóhoz siettem. Be akartam engedni a segítségért kiáltozót, de aminthogy oda értem rádöbbentem, hogy ez nem fog menni, elvégre nem nálam van a kulcs, így hát az ablakhoz vettem az irányt, hogy kileshessek rajta, és megtudhassam, hogy mi a fene történik odakint éjnek idején.
Azonban amint kinéztem rajta egyből hátra is hőköltem, mert egy férfi - feltehetőleg aki az előbb üvöltözött - esett neki az ablaküvegnek, és csúnyán beverte a fejét, az ablaküvegen hagyva véres nyomát. A férfi meglehetősen egyszerűen öltözött, mindösszesen egy ing és egy farmerből állt az öltözete. Támadójánál (aki teljesen feketébe öltözött, így szinte semmit sem láthattam belőle) egy kés is volt, a pengén megcsillant a hold ezüstös fénye. Többet azonban nem tudtam kivenni, mert a férfi feltápászkodott, és azon nyomban vissza is adta a fekete ruhásnak a kölcsönt, én pedig elképedve bámultam ezt az abszurd jelenetet. A küzdelem tovább folytatódott, de látni már egyik félt sem látta, ugyanis eltávolodtak az ablaktól, és folyamatosan arrébb lökték-taszították egymást.
Végül a farmernadrágos pasas valamiképp ismét visszatért az ablakhoz és meglátott engem, majd öklével az ablakra csapott. Ezután összeesett, és nem mozdult többet.
Ekkor mögöttem kinyílt egy ajtó, és a gyertya fénye betöltötte a helyiséget. Úgy tűnt, végre Sebastian is felfigyelt a különös zajokra.

Hosszú nap után tértem pihenni azon az éjszakán. Megmosdottam és megszárítkoztam, majd ledőltem a heverőmre a szobámban, kezemben egy könyvvel. A mellettem levő kis asztalkán egy gyertya lángja pislákol, éppen annyi fényt adva, amennyire szükségem van. Néha elgondolkodtam azon, hogy vajon milyen lehet aludni, a többi fajnak miért kell, a kentauroknak meg miért nem. Sokat szoktam rágódni ezen, de végül mindíg félresöpörtem a gondolatot és olvasni kezdtem. Nagyon érdekes történet volt, magam elé képzeltem a tájat, a szereplőket, azt a képzeletbeli világot amelyben a tötrénet játtszódik.
Egyszercsak zajra lettem figyelmes. Olyannyira bele feledkeztem az olvasásba, hogy hamarabb észre sem vettem. Meggyújtottam egy újabb gyertyát, mivel az előző már nagyon elhasználódott, és éppen elfogyni készlült, és kiléptem az előtérbe.
A gyertya fénye megvilágította Raffaelt, ahogy az ablakon kívülre leselkedik. Ahogy észrevette a világosságot felém fordult.

- Hát te mit keresel éberen ezen a késői órán? Úgy tudtam a te fajodnak is szüksége van alvásra. - Mondtam neki meglepődve, majd közelebb sétáltam.

- Mi volt ez a zaj az előbb? Mi történt? - Kérdezősködtem. Körülnéztem a teremben, majd az ablakra vetettem pillantásom. Az éjszakai vidéket haloványan megvilágította a teliholdas éjszaka, de nem erre figyeltem fel elsőként, hanem a véres foltra és a repedésre az üvgen. Mintha valaki kívülről nekiesett volna.

- Aonnal hozom a kulcsokat! - Letettem a gyertyatartót és a szobámba siettem. Szerencsére még világított a már eléggé csonk gyertyám, így magamhoz vettem a kulcsokat és a kardomat. Ki tudja mit találunk odakint az éjnek évadján. Főleg teliholdkor.

Az ajtóhoz siettem és beletoltam a kulcsot a kulcslyukba, elfordítottam és kitártam az ajtót. Az ajtó kinyílt, én pedig nem tudtam elhinni a látványt ami a szemeim elé tárult.
Raffael a hátam mögül kukucskált ki, a látványtól neki is tátva maradt a szája.

Sebastian hamar észrevette, hogy valami nagyon nem stimmel. Mikor látta, hogy egyetlen kérdésére sem reagálok, és szinte megbabonázva, sóbálvánnyá dermedve meredek ki az ablakon, azon nyomban mellettem termet, és ő is kilesett az ablakon, de mivel én pont az ablak előtt ácsorogtam, így ő csak a vállam felett leshetett át, így eltakartam előle a földön fekvő alakot.
Sebastian azonban nem tétlenkedett túl sokat, szinte rögtön hozta is a kulcsokat. Én egyből követtem őt ki a sötétségbe, de a kentaur szinte egyből megtorpant az ajtóban, és döbbenten nézett arra, ahol a pasas vélhetőleg elterült a földön.

A férfin sajnos már nem tudtunk segíteni, hiszen halott volt. Mire kiértünk, már hatalmas vértócsa gyűlt össze körülötte. Háta megszaggatva. De nem csak kések nyomai voltak rajta, az csak a sérülései egyharmadát jelentették, és egyik sem jelentett halálos szúrást. Teste nagy részét harapások és karmok nyoma borította, mintha nem is ember, hanem valamilyen állat támadt volna rá. A bestia a nyakába is beleharapott, de nem volt olyan mély, hogy a férfi egyből elhalálozzon. Arra így még volt ereje, hogy az ablakhoz botorkáljon, azonban addigra már túl sok vért vesztett. Még ha pár perccel hamarabb érkezünk se tudtuk volna megmenteni, esetleg csak akkor, ha rögtön felfigyelünk a zajokra és megakadályozzuk a lényt tettében.
Mivel már sokat nem tehettük érte, ezért hát biztonságos helyre eltemettük a halott testét, és eltakarítottuk a nyomokat. Már hajnalodott, mire végeztünk mindennel, így mindketten meglehetősen fáradtan és lehangoltan tértünk vissza a fogadóba. A munka során egyikünk sem szólalt meg, mindketten teljesen le voltunk sokkolva ahhoz, hogy bármit is mondjuk.

A reggelit közösen fogyasztottuk el Sebastiannal. És egy kis rumot is kértem leöblíteni a tojásrántottát, amit Sebastián egy szó nélkül teljesített is, és egy egész rumosüveget tett le elém, és magának is töltött belőle. A rum hatására pedig beszélni kezdtem:

- Nem tudom, te hogy vagy ezzel, de engem teljesen ledöbbentettek az esti események - csóváltam a fejem, és sóhajtottam egy nagyot.

- Fogalmam nincs, mi okozhatta azokat a sebeket... Mikor én felébredtem a zajokra és az ablakhoz sétáltam két ember küzdelmét láttam. Nem sokkal később pedig visszatért a férfi, de akkor már egyedül volt. Egyenesen az ablakhoz ment, és észrevett engem, és hangtalanul tátogott valamit, majd rácsapott az ablaküvegre és összeesett. Ekkor jelentél meg te - vázoltam fel neki a történéseket.

- Szerinted mégis mi történhetett? - kérdeztem őt.

- Találkozott volna az alatt a pár perc alatt, míg a látómezőmön kívül volt egy vad állattal? És ha igen miért nem láttunk odakint egyetlen állatnyomot sem? Nem érten én ezt az
egészet... - vakartam meg a fejemet teljesen tanácstalanul. A kentaurra nézve pedig a saját bizonytalanságomat láttam tükröződni az ő tekintetében is.

Még másnap reggel is eléggé sokkos állapotban voltam az előző esti események után, láttam Raffaelon is, hogy ő sincs jobban mint én. Szótlanul készítettem el a reggelit, amit közösen elfogyasztottunk, majd Raffael rumot kért hozzá, így egy egész üveggel leraktam az asztalra. Bár nem szokásom, és az esetek többségében meg is vetem az alkoholt, most azonban kivételt tettem és töltöttem magamnak is egy pohárkával.

- Hidd el, én sem vagyok jobb állapotban. Csak csodálkozni tudok mi lehetett az, ami azokat a sebeket hagyta. Soha életemben hasonlót sem láttam. - Válaszoltam neki csendesen és viszonylag higgadtan.

- Értem, szóval így zajlott le az esemény. Lehet, hogy ha nem merülök úgy bele az esti olvasásba, megmenthettem volna az életét. - Mondtam szomorúan, részben magamat okolva a férfi haláláért, bár lehet, úgy sem tudtam volna megmenteni őt.

- Errefelé nincsenek vadállatok, és valóban nyomot sem hagyott maga után az elkövető. Én sem értek semmivel sem többet nálad ebből az egészből, de megpróbálhatnánk kideríteni. - Válaszoltam neki, bár az utolsó mondatom inkább csak hangos gondolodás volt. Bár most, hogy kimondtam, kíváncsi voltam rá, Raffael mit szól hozzá.

-Talán ideje lesz mára kinyitnom a fogadót, hátha kapunk a mai napon valami hírt az eseményekről, s majd holnap, ha te is bennevagy útnak indulunk. Addig is a vendégem vagy, mai napi fogyasztásodat nem kell kifizetned, sem a szobát. - Mondtam még mielőtt válaszolt volna arra, hogy velem tart e, majd kedvesen felajánlottam, hogy megvendégelem, részben azért is, mert ha csatlakozik, akkor több esélyünk van, ketten egy csapatként biztosabb a győzelem és nem is szerettem egyedül harcolni. Valamiért úgy éreztem, bízhatok benne. Szimpatikus volt nekem ez az erdei elf.

Úgy tűnt a furcsa esettel kapcsolatban Sebastian is ugyan olyan tanácstalan, mint én. Pedig azt reméltem, ő tud majd valamiféle magyarázattal szolgálni nekem, és esetleg ő már tapasztalt ehhez hasonlót, de úgy tűnt tévednem kellett. Egyikünk se találkozott még csak ismerős helyzettel sem. Az egész kimondottan hátborzongató volt. Semmit sem utáltam jobban az ismeretlennél és a megmagyarázhatatlannál. Ez nem az én világom volt, sokkal inkább a selfeké. Én jobban szerettem az egyszerű, kézzel fogható dolgokat, és a természet apró csodáit, mint az ilyesfajta eseteket.
Ez azonban kimondottan felkeltette az érdeklődésemet, és mindenképpen meg akartam tudni, hogy mi történt.

- Kell, hogy legye valamiféle magyarázat erre az egészre - gondolkoztam félhangosan.

- A férfi halála miatt meg ne vádold magad, Sebastian! - mondtam neki. - Nem hinném, hogy meg tudtad volna ezt akadályozni. Valószínűleg csak nagyobb bajba keveredtél volna. Ki tudja, mi végzett ezzel az emberrel, s könnyen lehet, hogy mindketten erre a sorsa jutottunk volna - nyugtattam meg, borúlátó gondolataimmal, ami feltehetőleg megnyugtatás helyett inkább nyugtalanságot idézhettek a kentaurban.

Mikor felvetette, hogy nyomozhatnánk az ügyben ketten, kissé meghökkentem, de örömmel fogadtam el ötletét.

- Tényleg úgy gondolod, hogy együtt lenne esélyünk a rejtély nyomára lelni? - tettem fel a kérdést csodálkozva.
- A fogadót pedig tényleg jó lenne kinyitni, hátha a vendégek tudnak majd némi hírrel szolgálni. Ha gondolod én körbekérdezősködhetek majd a vendégek között, hátha hajlandóak lennének némi információval szolgálni, már ha lesz olyan közülük, aki hallott már hasonló esetről - folytattam immáron derűlátóbban, és jóval lelkesebben. Az, hogy Sebastián is szeretne az egész végére járni teljesen felvillanyozott. Örültem, hogy lesz egy társam, aki segít majd nekem ebben és akire számíthatok majd ebben a kalandban.
- Nagylelkű ajánlatodat pedig köszönöm, de nem fogadhatom el - hárítottam el kedvesen a kentaur ajánlatát.

Miután mindent megbeszéltünk, hacsak a kentaurnak nincs más mondanivalója számomra, akkor Sebastián feláll és kinyitja a fogadót, ezzel kezdetét véve a nyomozás első szakaszának, azaz az információgyűjtésnek. Ha minden jól megy, és eleget megtudunk, akkor még az este útnak indulunk.

Raffael megpróbált megnyugtatni engem mikor magamat okoltam azért, hogy hagytam meghalni azt az embert, viszont borúlátó szavai kissé nyugtalanítottak is. Mi van ha nem bírnánk el azzal, ami azt az embert megölte? De feladni meg nem szabad, és sosem tudhatjuk mi lett volna a végeredmény, ha meg sem próbáljuk.
- Ha nem bízol magadban és a harci tudásodban, akkor tényleg vereséget fogsz szenvedni. Hidj magadban és bármire képes lehetsz. - Ennyit mondtam végül. Emlékeket idéztek felbennem ezek a szavak a múltamból. Halkan, magam elé bámulva szóllottam, de aztán ránéztem és mosolyra görbült a szám. Bíztatni próbáltam, s valamelyest saját magamat is.

- Persze, hogy így gondolom, hiszen kettő mindíg többre megy mint egy. Jó kis csapatot alkothatunk mi ketten. - Mosolyogtam válaszolva kérdésére, majd folytattam. - Igazán örülök neki, és rendkívül hálás lennék ezért neked, köszönöm segítséged előre is. -Mondtam, és örültem, hogy kicsit derüsebb lett a hangulata, és lelesebben áll hozzá az eseményhez.

- Rendben, ahogy gondolod, pedig igazán nem lett volna probléma. Ha ez minden, már indulok is és kinyitom az ajtót. - Kezembe vettem kulcsaimat és elindultam az ajtó felé. A kulcslyukba helyeztem a kulcsot, majd elfordítottam, és kitártam az ajtót. Kinéztem a szabadba pár pillantást vetve a vidékre. Kellemes meleg nyári nap volt, nem láttam szükségét annak, hogy az ajtó csukva legyen. Pár perc múltán jöttek is az első vendégek, két oawa volt az a közeli falvak egyikéből, úgy tűnt házasok, vagy legalábbis egy pár.
Kedvesen üdvözöltem, majd beinvitáltam őket.

Sebastian megnyugtató szavai és bátorítása kimondottan sokat segítettek. Hálás is voltam neki ezért.
Hamarosan aztán kinyitotta a fogadót, és megjelent az első vendég: egy oawa pár lépett be az ajtón, és helyet foglaltak az egyik csendesebb zugban. Eleinte hagytam, had legyenek kettesben, s láthatólag igen jól érezték magukat. Végül aztán felálltam, és odasétáltam az asztalukhoz, és udvariasan megkérdeztem:

- Csatlakozhatok társaságukhoz?

Ha az oawa pár igent mond kérésemre, akkor letelepedek az egyik székre, és bemutatkozom nekik. Ebben az esetben nyilván ők is viszonozzák ezt a gesztust, és megtudhatom a nevüket.
Ezután pedig kissé ünneprontó módon belekezdek mondandómba:

- Örülök, hogy megismerhettelek benneteket - mondom nekik mosolyogva. - Sajnálom, hogy ilyen komor témával kell megszakítanom beszélgetésüket. Nyilván boldogabban folytatnák kettesben a napjukat, és nem szívesen hallanak most efféle híreket, de ez a dolog most nem tűr halasztást - váltok komolyabb hangnemre, némi sajnálattal hangomban.
- Tudják az éjjel itt a közelben furcsa haláleset történt. Egy férfi meghalt, méghozzá látszólag egy állat ölte meg. Azonban én előtte láttam dulakodni az illetőt egy másik férfivel, állati nyomokat meg semerre se találtunk. Vadállatok egyébként sem szoktak erre járni, ha gyakran Sebastián vendégei akkor pedig azt is tudhatják, hogy ez egy kimondottan nyugodt környék a sok átutazó ellenére is - vázoltam fel az éjszaka eseményeit a két párnak nagy vonalakban, akik döbbenten hallgatták mindezt, már ha egyáltalán hagyták, hogy elmondjam ezt nekik, és előtte nem küldtek el finoman a fenébe.

- Arra lennék hát kíváncsi, hogy nem tudnak-e valamit erről? Nincs véletlenül valami ötletük, mi történhetett? Mert mi Sebastiánnal teljesen tanácstalanul állunk az eset előtt, de nem mehetünk el szó nélkül mellette, ezt Önök is megérthetik - fejeztem be végül mondókámat.

/Mint az oawa házaspár/

Egy eredi elf jött oda hozzánk, ahogy a párommal vártunk a rendelésünkre ebben a takaros kis fogadóban, majd megkérdezte, leülhet-e hozzánk.

- Igen, persze. -Válaszoltam kérdésére, bár a nejemnek ez nem tetszett. Azt szerette volna, ha tudunk egy kis időt kettesben tölteni. Szemébe néztem és pillantásommal megnyugtattam, hogy sort kerítünk rá.

- A nevem Halvor, ő pedig a feleségem Botilda. -Mutatkoztam be, majd bemutattam nejemet is.
Ez után megvártuk, hogy az elf elmondja mit szeretne, és válaszolhassunk neki.

- Sajnálom uram, de nem hallottunk semmi hasonlót sem. Az errefelé honos állatok nem vad természetűek, és főleg növényevőek. -Mondtam az elf beszámolója után. - Nem lehet, hogy rosszul látta? -Kérdezte a feleségem nem túl kedves hangnemet alkalmazva.

- Sajnálom uram, kérem bocsásson meg neki, de azt terveztük, hogy egy kellemes napot töltünk el együtt, és egyet kell, hogy értsek Botildával abban, hogy most, hogy már elmondtuk amit tudunk, megkérjük távozzon. -Mondtam, nem túl sok sajnálattal hangomban. nem kellemes, ha az embert ilyenekkel szakítjá félbe.

/Mint Sebastian/

Odamentem az asztalhoz, mikor láttam, hogy Raffael épp készül felállni az asztaltól. Miután pár lépést tett az házaspártól odamentem hozzá, és megkérdeztem
- Na, sikerült rájönni valamire? - Majd az oawa pároshoz szólltam - Azonnal hozom a rendelésüket, kérem bocsássák meg a késlekedést.
Megvártam, hogy az elf elmondja az eseményeket, majd a konyhába siettem a páros rendeléséért.

Az oawa pár férfi tagja, aki Halvor néven mutatkozott be, kifejezetten együttműködőnek tűnt, míg neje igyekezett tudomást sem venni rólam. Látszott rajta, hogy nem igazán veszi jó néven, hogy idepofátlankodtam és magában azt kívánja, hogy mihamarabb menjek el az asztaluktól, így hát igyekeztem gyorsan a lényegre térni.
Amint elmondtam mondókámat, már Halvor sem volt annyira kedves velem szemben. Láthatólag bosszantotta, hogy ilyesmivel zavartam meg az amúgy romantikázásra szánt idejüket, és belerondítottam szépnek induló napjukba. Kicsit rosszul is éreztem magamat e miatt, de tudtam, hogy ez egy szükséges rossz, ahhoz, hogy minél többet megtudjunk arról, mivel is állunk szembe. Az, hogy ez az oawa pár ennek súlyát nem fogta fel, már ne az én problémám volt. Kicsit irigyeltem is őket azért, hogy pusztán bosszantó borzalomként kell ezt felfogniuk, és nem szükséges ennél többet törődniük a dologgal. Ők ugyanis nem látták, amit én, így nincs miért ezen gondolkozniuk.
Miután a férfi udvariasnak szánt, ámbár nyers modorral elküldött, felálltam az asztaluktól, s közben bocsánatkérő hangon ennyit mondtam még:

- Elnézést kérek, amiért ilyesmivel kellett megzavarnom Önöket. Nem is akarom tovább rabolni az idejüket. Köszönöm, hogy meghallgattak, és válaszoltak kérdésemre. További szép napot - mondtam, azzal már távoztam is, ismételten magukra hagyva a párt. Csak remélni tudtam, hogy ezzel nem rontottam el teljesen a napjukat, és nem fogják itt hagyni a fogadót se e kellemetlenségért, amit én okoztam. Nem akartam elűzni Sebastian vendégeit, de valahogyan információkhoz kellett jutnunk.

Aminthogy felálltam, Sebastian egyből érdeklődött, hogy sikerült-e megtudnom valamit, de én csak a fejemet ráztam, majd bővebben hozzátettem:

- Sajnos nem. És nem igazán vették jó néven, hogy megzavartam őket.

Ezzel visszatértem a pultnál lévő "törzshelyemhez", várva a többi vendégre. "Törzshelyemen" Anu már várt rám, és vigasztalóan megnyalta a kezemet, mire elmosolyodtam. Mikor felnéztem Oxána érdeklődő tekintetével találtam szemközt magam, mire rádöbbentem, hogy ő valószínűleg semmit sem tud az egészről, így feltehetőleg nem érti, miért zaklattam kérdéseimmel vendégeiket.

Raffael nagyon csalódott volt, hogy nem sikerült semmilyen információhoz hozzájutnia. megpróbáltam megvígasztalni egy kicsit, ígyhát ezt mondtam: -Ne aggódj, majd a következővel jobban fog sikerülni. -Mosolyogtam bíztatóan, majd töltöttem neki egy pohár hideg fröccsöt.
-Igyál egyet, a ház ajándéka. -Mondtam, majd elvonultam, hogy készítsem a rendelést. Oxána idő közben kérdezősködött, hogy mi folyik itt, de csak annyit mondtam neki, hogy nyugodjon meg, tökéletesen kézben tartjuk az eseményeket.

Jócskán elment már az idő, késő délután volt már. Az oawa házaspár is már távozott egy ideje, és a fogadó eléggé üresen állt. Nem sűrűn fordul elé ez sem, hogy nincs fogalom, de úgy tűnik, hogy a mai napon nem jöttek az emberek erre felé. Lehet, hogy azért volt ez, mert vasárnap lehetett, ilyenkor mindig kisebb a forgalom, na de ennyire?
- Jaj, hogy amikor kellene, akkor nem jár erre senki sem! -Panaszkodtam a pult túloldalán állva, ahol Raffael ült.
Éppen mikor valamiféle beszélgetést kezdeményeztem volna vele, hogy addig se unatkozzon, meg persze én sem, bejött egy vénülő ork. Őszülő hajához ugyanilyen rövid szakáll párosult, sötét kék szemeivel végigmérte a fogadót, majd a pulthoz indult el
-Hajrá haver, itt a nagy esélyed. -Suttogtam oda az elfnek mosolyogva, majd ahogy az öreg odaért a pulthoz, illendően üdvözöltem.
Az ork egy nagy adag sültet kért, és egy korsó sört. Oxána elérakta a sört, én pedig bevonultam a konyhába, hogy elkészítsem neki a sertéssültet, közben meg reméltem, Raffaelnek ezúttal sikerül információhoz jutnia az öregtől.

A tegnapi nagy forgalom után furcsa volt ez a nagy üresség a fogadóban. Olyan volt, mintha valamiért nem akartak volna erre jönni az emberek, mintha sejtették volna, mi történt az este. Talán az oawa pár híresztelte el a dolgot, bár ebben valamiért kételkedtem. Mindenesetre eléggé nyomasztó volt ez a nagy csend, így hát örömmel fogadtam el Sebastiántól a fröccsöt, ami meglehetősen jól eset most nekem. Hamarosan azonban unatkozni kezdtem, s láthatólag a kentaurt is bosszantotta ez a helyzet. Én pedig egyre inkább úgy éreztem, hogy ez nem véletlen.
Épp ki akartam fejteni Sebastiánnak a dolgot, mikor végre-valahára vendégünk érkezett. Egy idős ork lépett be az ajtón, és mogorván odaballagott a pulthoz, mindösszesen pár méterre tőlem. Nem nézett ki túl barátságosnak, de sok választásom nem igen akadt. Egyébként is reménykedtem abban, hogy Sebastiánnak igaza lesz, és ezúttal tényleg sikerül valami használhatót megtudnom.
Így hát vettem egy mély levegőt, majd csevegő hangon a vénülő agyaras felé fordulva megszólítottam:

- Jó napot, én Raffael vagyok - nyújtottam neki kezet.

- Törzsvendég itt, vagy csak erre sodorta a sors? - kérdeztem tőle mosolyogva.

- Akárhogy is, ez a legjobb fogadó a környéken, egyszerűen fenséges a marhasültjük. Remek választás - folytattam kedvesnek szánt, üres fecsegésemet.

- Furcsának is találom ezt a nagy csendet, Ön nem? Tegnap csak úgy nyüzsgött itt az élet, ma meg már egy légy zümmögését is hallani lehet. Mit gondol erről, uram? Különös, nem? - árasztottam el az üregurat kérdéseimmel. Reméltem, hogy ez a lassú felvezetéses taktika több sikert hoz, és ezúttal nem riasztom el ezt a vendéget.

- Ami pedig a különös dolgokat illeti... - kezdtem finoman rátérni a tárgyra, közelebb hajolva az orkhoz, mintha csak valami bizalmas információt akarnék közölni vele -, tegnap éjjel még ennél is furcsább eset történt, aminek szerencsétlenségemre a szemtanúja is lehettem - suttogtam a fülébe.

- Ha érdekli, elmesélhetem. Bár igazság szerint nem lenne szabad ezt megosztanom Önnel - mondtam, igyekezve felkelteni a kíváncsiságát -, de valami azt súgja, Ön talán segíthet nekem.Bölcsnek és eszesnek tűnik, biztosra veszem, hogy van valami ötlete, mi is történhetett valójában. Nyilván sok mindent hall, sok mindent lát... És olyannak tűnik, akit esetleg érdekelhetnek a különös esetek - mondtam neki, majd várakozva pillantottam rá, reménykedve, hogy ezúttal nem küldenek el a fenébe, és némi infóhoz juthatok.

/Mint az ork/

Miután a pulthoz ballagtam és leadtam a rendelésemet, egy fiatal, ránézésre 30-as éveiben járó erdei elf jött oda hozzám. Bemutatkozott, majd a kezét nyújtotta, így részemről is illett volna viszonoznom ezt a gesztust.

-Adjon Isten jó napor fiatal barátom. Az én nevem Acrisius. -Mutatkoztam be neki, majd jó erősen megszorítva kezét, kézszorításban részesítettem.
Az elf tovább kérdezősködött, én meg alig bírtam nyomon követni. Hiába, a korral jár, nem 20 éves az ember már.
-Jártam már erre máskor is, de nem mondanám, hogy törzsvendég vagyok. -Válaszoltam soron következő kérdéseire.
- Nem kell a reklám, magamtól is tudom milyen a jó sült, na meg a jó fogadó, ahol mindig tele a korsó. -Mondtam neki egy fél mosolyt villantva őszülő szakállam mögül.
Ez után kérdések sorával halmozott el.
- Lassíts komám, nem tudlak nyomon követni. -Mondtam végül, majd az orrom alatt sóhajtva hozzátettem: Ezek a mai fiatalok mindíg csak rohannak és sietnek!
- Először is nyugodj meg, mert vasárnap van, ilyenkor természetes, hogy nagyobb a csend, mint máskor, hiszen ezt a napot Isten is a pihenésre teremtette, miután a világ megteremtésébe belefáradt. -Kezdtem el mondandómat, bár magamban azt gondoltam, prédikálhatok én neki ha nem figyel rám. A fiatalok soha nem hallgatnak meg ilyen történeteket.

Valami fontosat kezdett el mesélni ezek után, ezzel is fokozva bennem azt a gyanút, hogy nem érdekelte szónoklatom, mivel ily hirtelen témát váltott.
-Igazán, és mi lenne az édes fiam? -Kérdeztem tőle némi izgalmat színlelve. Legalább annak örültem, hogy az öregebb, és bölcsebb tanácsát kérte ki ez a fiatal lélek. Nem sokan teszik ezt meg, ezért is nem halad a világ előre, mert mindent mindenkinek újra meg kell tapasztalnia. Így, hogy szimpatikusnak bizonyult számomra, kénytelen voltam segíteni neki abban, amiben tudok. -Meséljed csak drága gyermekem, de lassan, mert a vénülő füleimmel már nehezebben hallok. -Mondtam végül, és vártam, hogy belekezdjen mondókájába.


/Mint Sebastian/

A fal mögé bújva figyeltem a beszélgetés menetét az öregúrral, s mivel senki egyéb vendég nem akadt, így a sült elkészítését Oxánára bíztam. Hátam mögött tevékenykedett a hússzelettel, míg én, bár tudom nem szabad, s nem illendő, kicsit hallgatóztam, nagy mosolyra húzva a szám, mikor az ork azt mondta segít, ha tud. Csak reméltem, hogy tud is.
Nagy örömömben aztán átvettem Oxánától a hús készítését megint, őt pedig elküldtem, hogy Raffael szobáját ha még nem ágyazta mg, tegye meg, s aztán pihenhet míg vendégünk nem lesz.

Az idős ork kedvesen bemutatkozott nekem, és készségesen válaszolgatott, habár meglehetősen nehezére esett követnie beszédemet és nem egyszer rám is szólt, hogy kicsit lassabban beszéljek, hogy megértse.
A vasárnapi pihenésről alkotott véleményét meglehetősen furcsának találtam, de nem fűztem kommentárt a dologhoz. Elvégre egy hóbortos agg orkkal kezdtem el társalogni, és minden öregembernek megvannak a maga világelméletei, meg a furcsa hobbijai, amit a fiatalság nehezen tud hova tenni, így inkább eleresztik fülük mellett a megjegyzést. Így hát én is ezt tettem, elvégre jóval fontosabb dologról kellett most beszélgetnem, mint az Arcisius néven bemutatkozott agyaras elméleteivel. Ezért hát inkább gyorsan a tárgyra tértem, mielőtt még túlságosan belemerülhetett volna ebbe. Ha az öregeknek hagyjuk, hogy elkezdjék ecsetelni a kedvenc témájukat, akkor azt aztán a végtelenségig hallgathatja az ember bőszen bólogatva az agg meg csak mondja-és mondja, végeláthatatlanul, és az ember úgy érzi, sose lesz vége, nekem pedig nem volt időm egész nap itt ücsörögni.
Szerencsémre úgy tűnt, hogy Arcisiust érdekli a mondókám, és szívesen veszi, hogy az ő segítségét kértem, ami bizakodásra adott nekem okot, így hát részletesen beszámoltam neki az esti eseményekről, elvégre minden apró részlet számíthat.

- Éppen tegnap éjszaka történt meg az a különös eset - kezdtem bele a mesélésbe -, hogy az éjszaka közepén valami furcsa zajra felriadtam. Először csak dörömbölésekre lettem figyelmes, majd nemsokára ezekhez segélykiáltások is kapcsolódtak. Így hát kikeltem az ágyból, megnézni, mi történt. Az ablakhoz érve pedig, kedves Uram, azt láttam, hogy két ember dulakodik a kocsma előtt. Ebben ugye még nincsen semmi különös... - mondtam, majd ezután kicsit lehalkítottam a hangomat, és közelebb hajoltam az öreghez, jelezve, hogy innentől fog érdekesebbé válni a történet, és nem akarom, hogy a továbbiakat bárki meghallja, habár a kocsmában rajtunk kívül egy lélek sem volt.

- Azonban a két verekedő alak nemsokára eltűnt a szemem elől, majd az egyikük - aki korábban segítségért kiáltott - nemsokára újra felbukkant. Csakhogy tetőtől-talpig sebek borították. Nagy nehezen odatántorgott az ablakhoz, és meglátott engem. Azután teljes erejéből az ablakra csapott, majd elterült a földön - folytattam a történetet, majd egy percig megálltam a mesélésben, hogy az öreg megeméssze a hallottakat.

- Erre a zajra aztán kijött a fogadó tulajdonosa. Mikor aztán kinyitotta az ajtót, akkor pedig mindkettőnk ledöbbent a látottaktól... A férfin az első pillanatban látszott, hogy már nem lehet segíteni, de nem is a halál sokkolt minket annyira. Hanem a testét borító állati harapásnyomok. A környéket átkutatva pedig nem találtunk mást, csak emberi lábnyomokat, sehol nyoma se volt semmilyen vadnak, ami ezeket a sérüléseket okozta volna - fejeztem be végül, és várakozásteljesen néztem az öregre.

- Nincsen Önnek valamiféle ötlete, hogy mi is történhetett? - tettem fel a számomra kulcsfontosságú kérdést, és lélegzetvisszafojtva vártam, hogy vajon tud-e a segítségemre lenni ez a bolondos öreg ork.

/ Mint az ork/

A fiatal elf felvázolta az előző esti eseményeket. Érdekesnek találtam a történetét. Már csak az előadásmódja miatt sem lehetett volna figyelmen kívül hagyni. Figyelemmel végigkísértem mondandóját majd elgondolkodtam.

- Azt mondod harapásnyomok voltak a testen? Azonban csak emberi nyomokat találtatok. Nem is csoda, hiszen nem sok állatfaj él errefelé, viszont az eset DejaVu nekem. Túlságosan is. -Elmélkedtem hangosan.

- Hát igen, ha utazó az ember sokmindent lát és hall, sokmindenről tud, és sokmindent megtapasztal. -Szólaltam fel, majd így folytattam. - Bejártam az egész ismert világot, rengeteg mindent megtanultam utazásaim során. Egyszer például egy pappal találkoztam, aki rámutatott, hogy a mi népünk vallása milyen kezdetleges és nem helytálló. Sikerült is meggyőznie róla, hogy igaza van, ígyhát csatlakoztam a közösségükhöz, melyet ők egyháznak neveznek. -Elevenítettem fel tapasztalataimat és múltamat, de a fiatal közbevágott, és a tárgyra akarta terelni a szót. Ezek a fiatalok már nem hallgatják végig az öregek mondanivalóját, nincs rá idejük. Mindíg csak sietnk és rohannak tovább.

- Nos igen, azt akartam mondani, hogy sokmindent megtapasztaltam már, és személyesen is láttam olyant, amit senki más nem. Egyszer láttam, ahogy egy ember megtámad egy másikat és karmolja meg harapdálja, húscafatokatt tép ki belőle. Az az ember előtte a Lelkek Erdejében járt. Aztmondják kísértetjárta egy hely az. Aki oda betér az nem jut ki élve, és ha mégis, akkor megtébolyodva, fajtársainak húsára éhezve. -Meséltem neki tovább. Eközben elkészült a hússzeletem, a kentaur pedig elémrakta és jó étvágyat kívánt. Ezt megköszöntem, de még nem láttam hozzá az evéshez, volt még pár szavam az elfhez. - Lehet, hogy amit keresel, annak az erdőnek mélyébe rejtve találod, de vigyázz. Kár volna érted, még ilyen fiatalon éljen az ember. Semmiképp se utazz egyedül. -Ennyit mondtam még végezetül mielőtt nekiláttam a sültemnek.

Amíg az elf feldolgozta a történetemet addigra már a fele sültemet bekebeleztem és a korsómat is jól meghúztam. Vártam közben, hogy akar e még valamit, s ha nem, a másik felét is megeszem.

Az öreget meglehetősen érdekelte az eset, és mikor hümmögve megjegyezte, hogy Deja Vu-t kelt benne ez az egész történet, reménykedni kezdtem. Úgy tűnt jól gondoltam, hogy ez a sokat tapasztalt ork a segítségemre lehet. Ámbár először inkább a régi kalandjainak emlékét elevenítette fel kis bosszúságomra, elvégre noha ezek is érdekesnek bizonyultak, de egyelőre inkább a fontosabb információkat szerettem volna meghallgatni, és ha azzal meg vagyunk, akár elregélheti nekem egész életét is, ha belefér az időbe. Úgy tűnt az öreg hamar észrevette türelmetlenségemet, mert sóhajtva rövidre zárta a pappal való találkozásának történetét, és inkább a tárgyra tért, bár azért látszott rajta, hogy kissé megbántódott. Ezért hát egy bocsánatkérő pillantást küldtem felé, ő meg belekezdett a számomra jóval érdekesebb kis történetbe. A két sztori közötti hasonlóság pedig megdöbbentő volt, így úgy tűnt választ kaptam a legégetőbb kérdésre; hogy mi is történt valójában.

- Azt akarja mondani, hogy a férfi támadója okozta azokat a sebeket? - kérdeztem döbbenten. Nem akartam elhinni, amit hallottam. Az egész teljesen abszurd volt, mégis nagyon hihetőnek tűnt, és én sem igen találtam az egészre más magyarázatot. De azért mégis... Ki hallott már ilyet?

- Mégis mikor történt az Ön által említett eset? Tud még esetleg valamit a Lelkek Erdejéről? Van bármi ötlete, mi okozhatta ezt a fajta őrületet? - halmoztam el ismét kérdéseimmel az öreget.

- Ne aggódjon értem, uram! - nyugtatta meg, mikor óvatosságra intett. - Semmiképpen sem mennék egyedül. Ha mást nem is, ott lenne velem Anu - mutattam a mellettem békésen fekvő farkasra, aki okos szemeivel érdeklődve követte figyelemmel Arcisiussal folytatott beszélgetésemet.
- Egyébként pedig a fogadós is velem tart majd - tettem hozzá -, mert mindenképpen utána akar járni a dolognak. Többen pedig többre megyünk - mosolyogtam rá.
- Köszönöm, hogy elmondta nekem mindezt, rengeteget segített nekünk - mondtam még végezetül, és el akartam búcsúzni tőle, amikor szöget ütött a fejembe az előző története. Így pedig, hogy már a lényeges részét elmondta nekem, már semmi akadályát nem láttam, hogy meghallgassam az ő történetét.
- Mesélne még nekem az utazásai alatt szerzett tapasztalatairól? Főleg arról a papról. Kimondottan érdekesnek találom a vallásról alkotott véleményét. Még sosem hallottam ehhez hasonlót. Lenne kedve erről bővebben is mesélni nekem? - fordultam újra felé érdeklődve. Új vendég még úgysem érkezett, az idős ork pedig nagyon készségesnek és beszédesnek tűnt. S mégis mi lett volna jobb unaloműző, mint egy tapasztalt, világutazó történeteit hallgatni?

Míg beszélgettünk, elkezdtek sorban jönni a vendégek, de Arcisius beszámolója olyannyira lekötött, hogy ügyet sem vetettem az újonnan érkezőkre. Pedig ha jobban figyeltem volna, akkor hamarabb észrevehettem volna, amint az egyik asztalnál az egyik törp eszeveszett dühvel nekiesik a másiknak. Először fojtogatni kezdte, majd öklével ütötte-vágta ahol csak érte, társai pedig alig bírták leszedni őt róla. A törp azonban úgy tűnt teljességgel elvesztette a józan eszét, mert hamar kiszabadította magát társai szorításából. Az egyiket az asztalra lökte, aki olyan szerencsétlenül esett, hogy az élére állított kés beleállt a tarkójába, a villa pedig a karjába fúródott. Másik társát saját csákányával vágta ketté, amit valahogyan becsempészett a fogadóba. Ez nem lehetett túl nehéz feladat, hiszen ekkor Sebastián és Oxáná teljesen le voltak foglalva a vendégekkel, s szinte lélegzetvételnyi szünetük sem akadt.
Én csak akkor vettem észre, hogy valami történik, amikor a törp másik társát valami hihetetlen erővel átdobta a fogadón, aki a falnak csapódott. Az ütés erejétől feje előre bukott, és vékony csíkban csordogálni kezdett fejéből a vér. Én elképedve bámultam a jelenetet. Már az egész fogadó dermedten figyelte az eseményeket, és mindenki a kentaurtól várta a megoldást. A törp pedig még mindig nem állt le. Miután sikerült kiütnie azt a három társát, akik lefogták őt, ismét első áldozata felé fordult, aki időközben az ajtó felé hátrált, menekülni próbálva, de sajnos nem volt szerencséje: az őrült törp észrevette, majd egy ordítás kíséretében leteperte őt a földre, és fogával tépni kezdte húsát, majd karmok bukkantak elő ujjai alól, és azzal is marcangolni kezdte a tehetetlen törpöt. Senki sem tudta, mi tévő legyen, habár páran bizonytalanul felálltak a helyükről, és megpróbáltak valamiképpen segíteni szerencsétlenen.

/Mint az ork/

- Igen, pontosan azt mondom. Akik visszatérnek abból az erdőből, azok megtébolyodnak ös a társaikra rámadnak. A saját szememmel láttam. -Válaszoltam kérdésére, majd további kérdésekkel halmozott el.

Ez az eset pár héttel ezelőtt történt, úgy ahogyan ez a fogadó útba esik, úgy útba esett az az erdő is, viszont az erdőbe nem mertem bettenni a lábam, mert éreztem, hogy valami nem stimmel vele. Ígyhát az erdőtől pár méterre vertem fel a sátramat. Egy csapat ember is odajött az erdőhöz, letáboroztak, s egyikük az erdőbe ment. Hajnalban valami zajra ébredtem fel, a ponyva alól kileselkedtem és láttam, ahogyan megtámadja a társait az az ember, aki előző este az erdőbe ment be. Foggal körömmel tépte és marcangolta azt az egyet, akire rárontott, a többi pedig megpróbálta leszedni róla. Nem nagyon akart sikerülni, ezért nyilat eresztettek a fejébe. -Vázoltam fel az eseményeket, majd folytattam: - Ezek után, ahogyan a környező falvakba tévedtem be, hallottam még töbet az erdőről. Az emberek királya bátor vitézeket keres, akik képesek megoldani ezt a problémát, és megszabadítani minket ettől az átoktól. Ekkor hallottam arról, hogy sokan akik betévedtek az erdőbe, nem tértek vissza, a többiek pedig, akiknek sikerült élve kijutni, metébolyodtak és társaikra támadtak. Sajnos arról fogalmam sincs, hogy ki vagy mi okozhatja ezt.

Nagyon helyes. Bölcs volt, ki erre tanított téged. -Mondtam neki miután azt mondta, hogy többen többre mennek. Nagyon örültem neki, hogy ő nem az az öntelt fajtája a fiatalságnak, aki azt hisz mindenre képes egyedül. Elismerni, ha valamit nem tudounk egyedül véghez vinn, és segítséget kérni nem szégyen, hanem erősség.

Megköszönte nekem a segítséget amit nyújtottam, én pedig felé bólintottam és így szóltam: - Igazán semmiség fiatal barátom, én köszönöm, hogy végighallgattál.

Végül megkért, hogy meséljek az utazásaimról, tapasztalataimról, és arról a tásaságról, mely elhozta számomra a felvilágosodást. Ezt örömmel vettem és bele is kezdtem mondókámba. Elmeséltem miként s hogyan bukkantam rá a társaságra, és arra a papra, aki vezette. Elmondtam neki a teremtés történetét, miként teremtette Isten a világot, hogyan árulták el teremtményei miután mekísértette őket a gonosz, miként zárta ki őket a paradicsomból és mondta nekik, hogy most már szaporodjanak és népesítsék be a világot. Elmondtam neki, hogy miként alakult ki az emberek után a többi faj is.
Éppen kezdtem volna a következő történetemet mesélni, mikor észrevettem, hogy verekedés tört ki a törpök közt, akik idő közben érkeztek a fogadóba. Elég későn vettük észre mindketten, én is meg az elf is, mert mire észbekaptunk már a verekedős törp két társával végzett, egy harmadikat pedig hihetetlen erővel a fogadó másik felébe dobta át, neki a falnak egyenesen. Ez után rávetette magát egy újabb szerencsétlenre és karmolni meg harapdálni kezdte. Ekkor az elf fülébe suttogtam: - Ő is pontosan úgy viselkedik, mint aki az erdőben tébolyodott meg!
Az elf arcán láttam a rémületet, én magam is megrémültem, bát nem annyira, hiszen láttam már ilyet. Raffael éppen felállt a székről és el akart indulni a törp felé, hogy segítsen a másiknak, de megragadtam a karját. - Ne tedd, téged is megtámad, akár szét is téphet.
Ahogy ezt kimondtam, előrontott a kentaur, a fogadó tulajdonosa, és elkiálltotta magát, majd egy nyilat eresztett az eszevesztett törp fejébe.

/ Mint Seabastian /

Egy ideig még hallgatóztam, mit beszél Raffael az orkkal, ki ha jól emlékszem az Acrisius nevet viselte, aztán elözönlöttek minket a vendégek. Behívtam Oxánát is, hogy segítsen a rendelésekkel. Ő szolgált fel a fogadóban, én pedig a konyhában sürögtem-forogtam. Egymás után készítettem el a megrendeléseket, melyek szünet nélkül jöttek sorban.
Egyszercsak Oxána rohant be a konyhába, jelezve, hogy baj van. Szegénykém nem mert megszólalni sem, annyira megrémült.
- Mi az, mi történt? -Kérdeztem tőle, majd íjam után kaptam a sarokban, melyet az olyan esetekre tettem oda, hogy ha verekedés tör ki a vendéglőben, akkor el tudjam simítani az esetet. Legtöbb esetben csak ijesztgetésre használom, nem szeretek senkit sem bántani, bár néha komolyan azt kellene tennem.
Előrohantam a konyhából az íjjal a kezemben és láttam, amint ráveti magát egy törpe a másikra. Foggal, körömmel tépni kezdte a húsát, vér folyt a padlón és a száján is.

- HÉ! ÁLLJ! -Kiálltottam el magam, majd befogtam egy nyílvesszőt az íjamba és megfeszítettem azt. A törp rámnézett, egyenesen a szemembe, én pedig megrémültem. Még soha sem láttam ilyet.  A törp egyszerűen nem volt önmaga, semmi érzelem nem sugárzott a szeméből, sem düh, sem harag, semmi sem. Elkezdett futni felém, én pedig eleresztettem a húrt, és a nyílvessző egyenesen a homlokába fúródott.

- Mi... a fene... folyik itt? -Lihegtem a rémülettől kábán. - Mi volt... ez... az egész? -Körbenéztem, majd Raffaelen akadt meg a teintetem, aki úgy tűnt, hogy már pontosan tudja.
Aztán megint körbenéztem, és úgy döntöttem, bezárom a fogadót. Legalábbis a a mai naprabiztosan. Viszont nem hagyhattam ennyiben a dolgot, és mi lesz a sebesültekkel és halottakkal.

- Van it egy orvos? -Kérdeztem aztán. Úgy gondoltam biztosan van valaki, akit még meg lehet menteni a sebesültek közül. Nem halhatnak meg itt, az én fogadómban, főleg úgy, hogy meg sem próbáltam rajtuk segíteni.

Az agg ork meglehetősen részletes leírást adott nekem az általa látott esetről, s úgy tűnt ez az egész eléggé új keletű dolog, és mindez a Lelkek Erdejéhez köthető, amiről mindeddig még csak nem is hallottam soha. Valószínűleg azért, mert azt a helyet mindeddig elkerülték, így nem voltak furcsa esetek sem, ami szárnyra kaphattak volna, és futótűzként terjedhettek volna el. Most pedig, hogy lába kélt az erdő hírének, egyre többen merészkedhettek be szerencsét próbálni, így ezek az esetek is megszaporodtak.
Amikor láttam, mi történik a törpök között, először segíteni akartam, megakadályozva a még nagyobb katasztrófát, de Acrisius lefogta a karomat, s megakadályozott benne, mondván, hogy úgyse tudok rajtuk segíteni, és maximum magamat sodornám ezzel veszélyben. Hamarosan be is kellett látnom, hogy igaza van, hiszen a törp őrült módjára tépte földön fekvő társát, egy cseppet sem érdekelve őt, hogy egy egész fogadó dermedten bámulja őt.
Az én közbeavatkozásmra pedig úgy tűnt nincs is szükség, hiszen hamarosan Sebastian  rohant ki a konyhából egy íjjal felszerelkezve, s ráordított a tombolóra. A törp ekkor ráemelte pillantását, melyben semmi érzelem nem volt, majd mit sem törődve a rászegezett íjjal elkezdett futni felé, hogy rávethesse magát. A kentaur ezután egy pillanatig sem habozott: megfeszítette íját és agyonlőtte a megőrült törpöt, véget vetve ezzel ámokfutásának.
A kentaur ezután lassan leeresztette íját, majd a döbbenettől feltette azt a kérdést, ami valószínűleg a fogadóban jelenlévők mindegyikét foglalkoztatta. Választ azonban senkitől sem kapott. Végül rajtam akadt meg a tekintete. Én rémülettől és a szerzett tudástól lesokkolva néztem vissza rá. Tekintetemből sütött, hogy már tudok mindent, de nem akarom ezt mindenkivel megosztani, így hát intettem Sebastiánnak, hogy majd később mindent elmondok neki.

Azután a fogadós szinte kétségbeesetten kérdezte meg a jelenlévőktől, hogy nincs-e itt egy orvos egészen véletlenül, aminek én vajmi kevés esélyét láttam, noha jó lett volna, ha legalább az egyik törpöt megmenthettük volna, orvos nélkül azonban erre semmi esélyünk nem volt, így hát csak remélni tudtuk, hogy van itt valaki, aki képes megmenteni szerencsétlenek életét.


Az egyik félreeső asztal mellé telepedtem le, és pusztán egy csésze teát kértem, amit hamar meg is kaptam. Ezután pedig csak a vendégeket figyeltem és elemeztem a különböző fajok viselkedését. Orvos és kutató létemre mindig is foglalkoztatott az egyének jelleme, viselkedésüknek háttere, no és a különös jelenségek, betegségek is. Ez a fogadó meg csak úgy nyüzsgött a furcsa szerzetektől; tele volt mindenféle jöttmenttel, így a sötét elfeket leszámítva mindenféle fajból akadt itt egy-kettő. Sajnálatos módon eddig még egy éjelffel sem hozott össze engem a sors, pedig nagyon szívesen tanulmányoztam volna egy példányt a titkos laboratóriumomban.
A fogadó azonban más miatt is érdekesnek bizonyult. Mikor körülnéztem a környéken, néhány vérfoltot pillantottam meg egy-két levélen, az ablak pedig megrepedt, melyek minden bizonnyal ütés nyomán származhattak. Kíváncsi voltam hát, mit rejtegethetnek az itteniek, mivel hogy valami nem volt itt kerek, az egyszer biztos. Talán még pénzt is kapok érte, ha sikerül felgöngyölítenem a dolgot, és bejelentem azt a király katonáinál. Egyelőre viszont jobbnak láttam csak figyelni, hátha látok valami szokatlant, és igyekeztem minél kevesebb feltűnést kelteni. A nagy tömeg miatt nem is igen kellett tartanom attól, hogy valakinek gyanússá válnék, a fogadós és a segítője meg teljesen le volt foglalva. Az oawa meglehetősen friss és vidám volt, kedvesen szolgálta fel a megrendeléseket, a kentaur viszont eléggé gondterheltnek tűnt, ami egyből a szemembe ötlött, s ez is megerősítette gyanúmat, miszerint valami nagyon nem stimmel itt, s igyekeztem ezentúl szemmel tartani a fogadóst, hátha rajtakapom valamin, de balszerencsémre hamarosan behúzódott a konyha hátsó részébe, s egy jó ideig elő sem jött onnan. Bosszúságomban végül a többi vendéget kezdtem el jobban szemügyre venni.

Közvetlen a pultnál egy idős ork és egy fiatal erdei elf beszélgetett elmélyülten. Eléggé furcsa látvány volt, nem sűrűn fordult elő, hogy elfeket orkokkal láttam volna diskurálni, de ha mégis, akkor általában az úgy végződött, hogy az agyaras nekiesett az elfnek, vagy pedig az erdei fordított hátat az orknak, és sértetten távozott. Tapasztalataim szerint ez a két faj nem igen jött ki jól egymással, hisz míg az egyik nép kifejezetten békés volt, addig a másik inkább az agresszivitásáról és harci kedvéről volt híres. Egy ideig figyeltem még őket, és a testbeszédüket tanulmányoztam, de nem láttam semmi jelét annak, hogy bármelyik is csetepatét készülne kiprovokálni, így hát inkább ismét a tömeget kezdtem el fürkészni.

Az ajtó mellett egy csapat törp foglalt helyet, egyiknél ott volt felkötve oldalt a csáklyája, ami kissé nyugtalanított. Gyorsan körbenéztem, de senki másnál nem láttam fegyvert, s arra is jól emlékeztem, hogy mikor bejöttem, akkor egy halom fegyver sorakozott kint a fogadó előtti kis fegyvertartó állványba, s fölötte egy tábla hirdette, hogy a fogadóba fegyvert bevinni tilos.
A fegyver látványa nyugtalanná tett, amit tetézett a törp merev, feszült testtartása is. A többiek jóízűt nevettek egy tréfán - valószínűleg éppen őt cukkolhatták valamivel -, ő pedig erre morogni és vicsorítani kezdett, mint egy felhergelt kutya, bal kezével pedig görcsösen szorongatta félig teli söröskorsóját. Aztán a pohár egyszer csak darabokra robbant szét szorításától, mire a többiek is abbahagyták a nevetést. Azután pedig elszabadult a pokol, és felhergelt társuk se perc alatt, kíméletlenül lemészárolta a többit, amit a vendégek elhűlve és teljesen ledermedve figyeltek, míg én kis élvezettel néztem végig a vérfürdőt, és reméltem, hogy lesz alkalmam alaposabban megvizsgálni majd az őrjöngő egyedet. Kimondottan érdekesnek tűnt ez az eset.
A vérengzésnek végül a fogadós vetett véget, másvilágra küldve a nem hétköznapi, brutális gyilkosságot végrehajtó törpöt, nagy sajnálatomra, hiszen élve érdekesebb lett volna végrehajtanom rajta kísérleteimet. Így viszont legalább nem kell majd attól tartanom, hogy engem is megkísérel megölni, és talán alkalmam lesz majd elvinni a testét.
A kentaur szerencsére a kártyámra játszott mikor megkérdezte, nincs-e itt véletlenül egy orvos. Mikor ezt meghallottam, alig láthatóan, elégedetten félmosolyra húztam a számat, s ha bárki rám néz észrevehette a szememben megcsillanó, ravaszkás fényt. Végül szép komótosan felálltam, elővettem az asztal alá rejtett bőröndömet, majd lassan elindulva a fogadós felé megszólaltam:

- Ami azt illeti, én orvos lennék - mondtam neki.
- Dr. Frank Harlow, szolgálatukra - fogtam kezet a kentaurral, egy kis főhajtással, mikor mellé értem, majd rögtön lehajoltam a még nyöszörgő törphöz, és tüzetesen megvizsgáltam.
Szerencsétlen törpöt társa elég szépen elintézte; egyik szemét kikaparta a helyéből, arca jobb oldalán mély karmolás éktelenkedett, vállából pedig egy kisebb darab hiányzott. Nyakán szintén volt egy karmolás, de szerencséjére az nem volt túl mély, mellkasán azonban számos harapás és karmolásnyom virított, ruhája pedig cafatokban lógott rajta. Egyedül lábai tűntek sértetlennek.

- Hmmm... Talán meg tudom menteni - jelentettem ki végül óvatosan -, de egy életre megnyomorították. A karját levágni nem kell ugyan, de sosem fogja tudni rendesen használni. A szemét teljesen kikaparta az az őrült, azzal nem fogok tudni mit kezdeni, de adhatok egy csinos kis kalózkötést rá. Azonban sajnos elég sok vért vesztett, így lehet bele fog halni a vérveszteségbe - tájékoztattam tárgyilagosan, mindenfajta érzelem nélkül a fogadóst a helyzetről.

- Szükségem lenne tiszta vízre, és valamiféle alkoholra - fordultam felé. - Utóbbit sebfertőtlenítés és fájdalomcsillapítás céljából - tettem hozzá.

Ha teljesítik kérésemet, akkor utána szinte egyből munkára is láttok, és felnyitom a ládám tetejét, amiben különböző kötszereket, szikéket, krémeket, no és egy cseppnyi rumot pillanthat meg a kíváncsiskodó. Valójában a ládikóm két részből áll, és ez alatt különféle kínzóeszközök: csontfűrész, kések, hallucinációkat okozó kémiai anyagok, savak, és egyéb ehhez hasonló dolgok helyezkednek el.
A munkám a gyógyítás, de a hobbim valami egészen más. Méghozzá a kísérletezés, aminek sok esetben elengedhetetlen része a kínzás is. Ezt pedig épp úgy élvezem, mint az emberek életének megmentését. Ha azt vesszük nincs is nagy különbség elvenni, illetve megmenteni egy ember életét. Mindkettő ugyan olyan piszkos munka, és mindkét esetben vérrel szennyeződik be az ember keze. Néha pedig jobb, ha valakit a másvilágra küldesz, semmint ha megmented őt. Valakinek az élet már csak szenvedést hozhat, és megváltás számára a halál.
Ezeken gondolkoztam, miközben kitisztítottam a sebesült vállát, majd összevarrtam azt, és szépen, szorosan átkötöztem a sebet, majd nekiláttam az arcának is. Egy tiszta rongydarabbal kitisztogattam a karmolásnyomokat, majd a szemgödrének körületét is szépen lemostam, aztán elővettem egy szemfedőt, átkötöttem a fején, és elfedtem vele tátongó szemüregét. A többi már csak gyerekjáték volt, a törp pedig végül életben maradt, bár nem sokon múlott, hogy nem múlt ki szerencsétlen.


- Jó lenne, ha el tudnák szállásolni egy földszinti szobában. Még minimum egy hét, míg erőre kap. És én is itt maradnék, felügyelni az állapotát. A kötéseit napi kétszer folyamatosan cserélni kell majd - szólaltam meg újra, mikor már minden sebét leápoltam a betegnek.
- Ami pedig a költségeket illeti, beérem egy heti ingyen koszttal. A hullákat meg majd én eltakarítom - előztem meg a kérdést, hogy mivel tartoznak ezért.
- A másik törppel nem lesz probléma, hamarosan magához fog térni, és elég lesz csak átkötnöm a fejét és kitisztítani a sebét, aztán ha magához tért már távozhat is.


Furcsa módon a fogadó vendégei között éppen akadt egy orvos, aki egyből kezelésbe vette a sérülteket. Míg az orvos velük foglalkozott, addig én magamhoz intettem Sebastiánt, és röviden, suttogva beszámoltam neki az idős orktól megtudottakról.

- Örülnék, ha ez a dolog nem tudódna ki, és nem szereznének tudomást erről a vendégek - fejeztem be végül mondókámat.
- Az az erdő nagyon veszélyes hely lehet, ha ennyire megbolondulnak azok, ki onnan élve kijutnak. Nem lenne jó, ha még többen esnének az erdő áldozatául. Elég borzalom történt már így is igen rövid idő alatt. Ha még jobban megszaporodnak itt a halálesetek, akkor megromlik a fogadód hírneve, és akár le is húzhatod a rolót - fejtettem ki aggodalmaimat.


Erre az óvintézkedésre azonban nem volt szükség, mert hamarosan egy királyi követ rontott be a fogadóba, és az ajtóra tűzött egy hirdetményt, majd ezután a kezébe vett egy másikat, és miután kicsit kifújta magát hangosan olvasni kezdte:

- Mélyen tisztelt neminraiak! - kezdett bele szónoklatába a követ.
- A király felhívja minden nemzetség figyelmét a Lelkek Erdejében leselkedő veszélyre! - nézett szét a tömegen, mintha mindenkit egyesével akarna megszólítani, és nem is törődött a lába előtt elterülő vértócsával, amit még nem volt alkalma senkinek sem feltakarítani.
- Óriási kár érte már Neminrát az erdőben lakó veszedelem miatt. Aki oda bemerészkedik, az többé nem tér vissza, vagy ha mégis, akkor az illető őrjöngő fenevaddá válva esik neki fajtársainak. Ez a probléma immáron egész Neminrát érinti, így királyunk úgy határozott, hogy aki véget vet ennek a fenyegetésnek és a titok végére járva élve és épp elmével visszatér, és megvédi világunkat az erdő borzalmaitól, az nagy jutalomban részesül, legyen az bármely népből származó, bátor kalandor! - fejezte be a felolvasást, majd ünnepélyesen összehajtotta a papírost, és még egyszer végig nézett a tömegen, és még ennyit hozzátett szónoklatához:
- Fel bátor harcosok, mentsétek meg a hazát, és terjesszétek a hírt! - emelte kardját a magasba, majd meghajolt, és kihátrált a fogadóból, nyitva hagyva az ajtót maga után. Alakját nemsokára elnyelte a messzeség.

Távozása után egyből felbolydult a vendéglő, és mindenki egyszerre kezdett el beszélni, megtárgyalva az aznapi eseményeket, és persze azt, hogy bevállaljanak-e egy ilyen vakmerő kalandot.

Elhangzott kérdésem után egy furcsa, gyanús figura emelkedett ki a tömegből. Azt állította, hogy ő orvos. Eléggé vészjóslónak találtam, de mit tehettem volna, nem hagyhattam senkit sem meghalni.
Odajött, majd bemutatkozott és megrázta a kezem. Illemszerűen viszonoztam gesztusát.
- Jó napot, az én nevem Sebastian Thessail, a fogadó tulajdonosa. -Mutatkoztam be neki tömören.
Az orvos nem tétovázott, rögtön letérdelt a haldoklóhoz és munkához látott, hogy tüzetesen átvizsgálja a beteget. Részletesen beszámolt minden egyes sebről, engem meg a hideg is kirázott ahogy belegondoltam. Mintha csak élvezte volna ezt. Ez után elmonta, hogy mi legyen, s hogy legyen.
- Rendben hát doktor, tegye amit kell. - Erre aztán vizet és alkoholt kért, utóbbit sebfertőtlenítés céljából. Intettem Oxánának, hogy teljesítse az orvos ezen kéréseit. A lány elviharzott, majd rövidesen hozta amit az orvos kért, az pedig munkához látott, kezelésbe vette a törpét.
Rövidesen végzett is a törp helyrerakásával, majd tájékoztatott megállapításairól, és arról, hogy mire van szüksége az ápoláshoz. Egy szobára lenne szüksége, valamint a doktor is felajánlotta, hogy marad a beteget ápolni, melynek legalább egy hét kell, míg felépül kicsit.
-Legyen hát, szerencsére éppen megüresedett egy földszinti szobánk, ma reggel távozott a kedves vendég – Mondtam, majd Oxánához fordultam: - légy oly kedves és takarítsd ki azt a szobát kérlek. -Utasítottam az alkalmazottamat, majd újra az orvoshoz fordulva folytattam. - De önt sajnos csak az egyik emeleti szobában tudom elszállásolni doktor úr. Kivéve persze, ha a beteggel kíván egy szobában hálni.
Ez után az orvos folytatta, hogy munkájáért cserébe egy heti ingyen kosztot kér. Ezt pofátlanságnak tartottam kissé, de mielőtt megszólaltam volna folytatta azzal, hogy a halottak tetemeit is eltakarítja. Ezt alapos megfontolás után fair ajánlatnak tartottam, bár még mindíg irázott a hideg attól az alaktól, de beleegyeztem.

Raffael magához intettés részletesen beszámolt mindenről, amit megtudott.
- Rendben, persze persze, értem én. Amúgy sem szerettem volna senkinek sem elmondani, de így még inkább azon kell legyek, hogy titokban tartsuk. Elmondásod alapján rendkívül veszélyes az az erdő. -Mondtam neki, majd suttogva hozzátettem -Nem tetszik nekem az a fickó, a hideg ráz ki tőle. Teljesen hátborzongató. Nem bízom meg benne, tartsuk rajta a szemünket.
Még pár szót váltottunk, aztán egyszercsak beállított egy királyi hírhozó az emberek birodalmából. Egy felhívást függesztett az ajtóra, majd hangosan felolvasott egy szöveget, mely feltehetőleg ugyan az volt, mint amit az ajtóra csüngetett fel.
Mit ad isten, éppen azt közölte a nagy nyilvánossággal, amit nem szerettünk volna, ha kitudódik. Hangosan elkarátyolta az erdő rejtélyeit és azt, hogy a király pénzjutalom fejében megoldást vár, és ezért bátor vitézeket kerestet, kik végre tudják hajani a feladatot.
A szöveg felolvasása után, amilyen hirtelen érkezett, olyan gyorsan távozott is a követ, nem hagyva mást maga után, mint vitatkozó vendégeket, kik éppen megpróbálják feldolgozni a történteket.

Az ellátáshoz szükséges kellékeket azon nyomban megkaptam, amint elmondtam, mire van szükségem, így gyorsan rendbe tudtam rakni a törpöt, aki azonban a kezelés ideje alatt elájult a sokktól és a vérveszteségtől.
Amint végeztem, tájékoztattam a fogadóst a beteg jelenlegi állapotáról, és arról, hogy miket kívánok cserébe, ami láthatólag nem igen tetszett a kentaurnak, de végül kelletlenül bár, de belement.

- Nos, a szobák terén a földszintiek jobban a kedvemre valóak, de jelen esetben azt hiszem az emeleti is megteszi - jegyeztem meg, majd hozzátettem:
- Ami pedig a beteggel való együtt hálást illeti, nem igazán ódzkodom ettől a variációtól sem. Nem jelentene túl nagy problémát. Nincs is jobb egy csendes szobatársnál, nem igaz? - húztam félmosolyra a számat, magamban jól szórakozva saját viccemen. Ráadásul tényleg nem lódítottam, elvégre nem csináltam volna problémát abból sem, ha a törppel kellett volna egy szobában lennem. Valójában azonban pusztán azért mondtam ezt a fogadósnak, mert láttam rajta, hogy eléggé furcsán néz rám, amit pedig szórakoztatónak találtam. Megszoktam már, hogy az emberekben (és más egyéb fajokban is) általában gyanakvást keltek, és kissé őrültnek tartanak. Kevés olyannal találkoztam eddig, aki akár csak egy fikarcnyit is megértett volna engem. Egyébként is kimondottan szerettem meghökkentést kelteni az emberekben, és jót mulatni azok reakcióin egyes érdekes kijelentésemet halva.

- Ami a beteget illeti... - intettem fejemmel az ájult törp felé -, jó lenne, ha segítenének becipelni őt a szobájába. Nem szívesen piszkolnám össze még jobban fehér öltönyömet - mondtam, rámutatva egyébként szépen bepiszkolódott, vérfoltos ruhámra, és kényeskedve elhúztam a számat, mintha zavarna engem még csak a tudat is, hogy koszos lett hőn szeretett öltözékem. Természetesen ez a dolog nem zavart engem különösebben, elvégre már megszokhattam, hogy be kell piszkolnom magamat, de most valahogy jól esett szórakozni kicsit a fogadóssal.

- Apropó, tiszta ruha, remélem a kedves oawa lesz oly szíves, és holnapra kimossa nekem öltözékemet. Remélem ez nem túl nagy kérés a hullák eltakarításának fejében - mosolyogtam rá a nagymacskára, aki mindeddig egy szó nélkül teljesítette összes kérésemet.

Nemsokkal ezután beviharzott a fogadóba egy királyi követ, és a nagy felfordulásra, illetve a lába előtt terebélyesedő vértócsára ügyet sem vetve előadta mondókáját, majd aztán mint aki jól végezte dolgát, sebtiben távozott is, nem hagyva maga után mást, csak egy zsibongó társaságot. Amit előadott az kimondottan érdekesen hangzott, nekem azonban eszem ágában sem volt vásárra vinnem a bőrömet. Azt azonban elhatároztam, hogy legközelebbi utam az erdőhöz vezet majd, és a közelében verek majd tanyát, figyelemmel kísérve az oda betévedőket, illetve az onnan távozókat, s feljegyzem majd minden megfigyelésemet. Miután a követ távozott, ráérősen odaballagtam a fogadóshoz, aki immár azzal az erdei elffel diskurált a pultnál, aki nemrég még az agg orkkal váltott eszmecserét:

- Ha gondolják segítek a vérfürdő nyomainak eltakarításában is - ajánlottam fel nagylelkűen.
- A szétroncsolódott tetemeket úgyis elintézem, így a nyomaik eltakarítását is nyugodtan rám bízhatják. Persze ha ragaszkodnak hozzá, hogy maguk végezzék el ezt a piszkos munkát, akkor állok elébe... - néztem rájuk, direkt durva szavak használatával emlékeztetve őket az előbbi véres incidensre, és elégedetten nyugtáztam, hogy a kentaur és társa jól láthatóan megborzonganak szavaim hallatán.


Miután az orvos végzett a beteg ellátásával és minden fontos dolgot megbeszélt Sebastiánnal, odaintettem magamhoz a kentaurt, és részletesen beszámoltam neki mindenről, s ő is egyetértett abban, hogy ennek a dolognak nem szabad kitudódnia.
Amint megegyeztünk ebben és Sebastian a furcsa fazonra terelte a témát, egy királyi követ jelent meg, és balszerencsénkre pont arról tartott kiselőadást, amit semmiképpen sem szerettünk volna, ha a vendégek tudtára kerül. Így természetesen már mindenki tudott a Lelkek Erdejéről és az ott leselkedő veszélyről, ráadásképp még pénzjutalommal is díjazza már a király azt, aki bemerészkedik oda. Ennél rosszabbul ez nem is alakulhatott számunkra, hiszen így biztosra vehettük, hogy a fél társaság kapva-kap az alkalmon, és egyből az erdő felé veszi majd az irányt, az erdő pedig immáron tömegesen fogja szedni áldozatait.

- Hát ez remek - morogtam.
- Ez a mi formánk, Sebastian! Hála a királynak, most már egész Neminra tudni fogja a dolgot, és ez nemhogy csökkentené ezeket az eseteket, de épphogy megszaporítja majd azt. Így pedig globális mértékűvé duzzadhat ez az eddig sem éppen elhanyagolható probléma - csóváltam meg a fejemet.
- Azt hiszem immáron még ha akarnánk se lenne más választásunk, minthogy a rejtély végére járjunk. Te mit gondolsz? - kértem ki a kentaur véleményét is a dologról.  
- Az orvost pedig még csak ne is említsd! A hideg kiráz attól a fazontól! Biztosra veszem, hogy nincs ki mind a négy kereke. Jobb lesz valóban szemmel tartani - értettem egyet vele.

Aminthogy ezt kimondtam, meg is jelent az az ember, mintha csak tudta volna, hogy éppen róla folyik a szó, és egyenesen a fogadóshoz intézve szavait elmondta neki kissé morbid ajánlatát, amitől végigfutott a hideg a hátamon, és Anu is barátságtalanul vicsorgott az illetőre.
Az orvos mosolyogva fordult a rá morgó farkashoz, majd biccentett felénk és Sebastian válasza után, - ha a kentaurnak nem volt további kérdése felé, - távozott.

Mindeközben a fogadó csak úgy nyüzsgött, akár a hangyaboly, mindenki az őrült törpről vagy épp a királyi felhívásról vitatkozott, mindenki védve a maga álláspontját. Nem egy asztalnál pedig elég magas tétekkel fogadtak arra, hogy ki meri bevállalni a kalandot, és hogy vajon az illető élve távozik-e avagy sem, mintha ez az egész valamiféle játék lenne, és nem komoly dologról lett volna szó.