Az orvos megjegyzést fűzött a megjegyzésemhez, melyet a beteggel való egy szobában alvásról tettem. Már láttam előre, hogy ez nem csak egy gyanús, de egy fársztó alak is egyben.
Arra kért aztán, hogy segítsünk a szobába cipelni a törpöt, mert ő túl kényes hozzá. Nem vettem jó néven ezt a dolgot, már így is eléggé hosszú és fárasztó volt ez a nap, nem szerettem volna még „félholtakat“ is cipelni. A doktor úgy tűnt csak szórakzni szeretne velünk, ezért úgy gondoltam én is csinálok valami szórakoztatót számára majd valamikor, például hogy a reggelijét égetően csípős paprikával készítem el. Azt hihette az orvos, hogy kibabrált velem és fáradalmat okoz, de én lehajoltam a törphöz és a karjaimba vettem egy mozdulattal, majd a szoba felé indultam vele. Kicsit sem esett nehezemre cipelni őt. Oxána mindeközben kinyitotta nekem az ajtót, hogy be tudjam cipelni a törpöt a szobába. Bementem a szobába és az ágyra fektettem az ájultat, majd távoztam, becsukva magam mögött az ajtót.

Raffaelt rosszul érintette, hogy a  király közhírré tétette az erdővel kapcsoltatos dolgokat, mit is mondhatnák, szerintem sem túl bölcs dolog, főleg egy királytól, hiszen, az ő feladata a nép irányítása és bölcsességgel ellátása.
Azt mondta, globális mértékűvé válhat ez a probléma a királynak köszönhetően, ezzel pedig egyet kellett, hogy értsek. Azt mondta, hogy mostmár nincs más válsztásunk, mint hogy a dolgok végére járjunk, majd kikérte a véleményemet. Bólintottam majd ezt feleltem: - Igazad van, teljes mértékben egyet értek veled, bár én amúgy sem változtattam volna meg a döntésemet.
-Ami az orvost illeti remélem tudsz segíteni ebben nekem. -Mondtam aztán Raffaelnek.

Visszatértem az előtérbe, aholis az orvos felajánlotta, hogy feltakarít. Erre csak annyit válaszoltam hogy : -Én úgy gondoltam, hogy a vér eltakarítása a tetemek elüntetéséhez tartozik. Mivel megbeszéltük, hogy a hullákat elviszi, így az a legtermészetesebb, ha a nyomaikat is felsúrolja.
Kissé bunkó voltam, de eléggé dühített a fickó, ráadásul a mai nap teljesen kikészített. Valamint úgy éreztem, hogy most az egyszer megtehetem ezt is.

Oxána a szobájába kísérte az orvost az emeleten, én pedig alapos megfontolás után úgy döntöttem, hogy a fogadót mára bezárom. Bár nem volt egyszerű, végül sikerült kihajtanom mindenkit a fogadóból, majd ráfordítottam a zárat az ajtóban. Egyszerűen hihetetlennek találtam azt is, amit mindenki művelt az erdő hírének elteredése után, mintha csak valami ostoba játék lenne, vagy valami vicc. Inkább az volt a vicc, ahogyan a vendégek hozzáálltak. Örültem is, hogy bezártam a mai napra legalább. Elegem volt már nagyon, kikészültem.
Megbeszéltem Oxánával a továbbiakat, majd felküldtem az orvos ruháiért azzal a kikötésel, hogy mossa ki őket, ahogyan azt már korábban megbeszéltük.

Szavaim nagy sajnálatomra semmiféle hatást nem váltottak ki a kentaurnál. Legalábbis gondolatait nem öltötte szavakba, pusztán testbeszéde árulkodott arról, hogy nem igazán értékelte megjegyzésemet, és jobban örülne neki, ha békén hagynám. Mindenesetre csak bevitte azt az ájult törpöt a rendelkezésre álló, üres szobába, majd pedig faképnél hagyott, és a hegyesfülű felé vette az irányt, aki magához intette őt. Jól láthatólag ismerték már egymást, mert eléggé meghitten társalogtak, mint azt két jó baráthoz illik. Én azonban megzavartam idilli csevejüket, amit természetesen egyik fél sem vett túlzottan jó néven, amit a fogadós a tudtomra is adott nyers és kurta válaszával, amire én csak ennyit feleltem, továbbra is halvány mosollyal arcomon:

- Örülök, hogy megértjük egymást. Természetesen vállalom az utómunkát is, bár a takarítást ritkán hárítják rám. Általában eléggé buzgó személyzettel akad dolgom, kik jobban szeretik, ha maguk végzik el a piszkos munkát, elvégre ezért fizetik őket. Sok helyen ez elvárt dolog az alkalmazottaktól, és nem veszik természetesnek ezt a felajánlásomat - fejtettem ki bővebben okaimat, hogy miért is zargattam őt ismét.
Immáron az erdeihez tartozó farkas - ki eddig békésen feküdt gazdája lábánál - is kifejezte nemtetszését, és rám vicsorított, mire én csak felé nézve elvigyorodtam, és az erdeihez fordulva megjegyeztem:
- Szép állat. Ha rám hallgat, akkor nagyon vigyáz majd erre a teremtésre. Egyikőnk se szeretné, ha valami baja esne, nem igaz? - mondtam neki továbbra is kedvesen, majd még hozzátettem:
- További jó estét az uraknak - biccentettem feléjük búcsúzóul, majd magukra hagytam őket.

Ezután egyből a hullák eltakarításába fogtam bele. Sajnos már túl későnek bizonyult, hogy elvigyem őket titkos laboromba, elvégre oda vagy fél nap az út, így hát a közeli vadonban kerestem egy eldugott helyet, ahová ideglenesen eltemethettem őket, épphogy csak betakarva földdel a tetemeket annyira, hogy a vadak lehetőség szerint ne kaparják ki, de nekem se kelljen majd másnap túl sok időt elvesztegetnem kiásásukkal, hiszen egészen más terveim voltak ezekkel a tetemekkel.

Nagyjából két órát vett igénybe a halottak eltüntetése, és még hátra volt a vérnyom eltakarítása is. Mire visszaértem a fogadóba, az már csendes volt, mindenki el lett zavarva onnét, az elfet és a kentaurt azonban még mindig ott találtam, ahogy az oawát is. Utóbbi amint végeztem minden feladatommal, egyből fel is kísért engem szobámba, én meg igyekeztem beszédbe elegyedni vele, hiszen mindeddig egyetlen árva szót sem szólt, pusztán tüstént megcsinált mindent, amit csak a kentaur vagy bármelyik más vendég kért tőle.

- Megtudhatnám esetleg kegyed becses nevét? - érdeklődtem kedvesen.
- Mióta dolgozik itt, ebben a fogadóban? - folytattam a kérdezősködést.

Közben felértünk az emeletre, és bekísért a szobámba.

- Köszönöm az egész napos segítségét - mosolyogtam rá, majd a továbbiakban nem is igen törődve azzal, hogy egy női nemű oawa is van a szobában, szemérmetlenül levetettem vérfoltos ruháimat, és a szennyes tartóba dobtam, majd felvetettem patyolat tiszta tartaléköltözékemet.
Mire újra visszafordultam, az oawa már sehol sem volt, de aztán pár perc múlva megjelent és elkérte szennyes ruháimat, mire így szóltam:
- Elnézést kérek előbbi modortalanságomért, hölgyem - mondta neki.
- Csupáncsak megfáradtam a ma esti teendőim miatt, s orvos létemre nehezen tűröm, ha koszos ruhában kell lennem. Jobban szeretem a tisztaságot.


- Örülök, hogy tartod magadat a megbeszéltekhez - mosolyogtam rá Sebastiánra, aki megerősítette azt, hogy belevágunk ebbe a kalandba, és kiderítjük, mi van abban a rejtélyes erdőben.
- A dokit meg bízd rám nyugodtan - komorodtam el, ahogy a távozó alak után néztem, akinek volt pofája megfenyegetni Anut. Biztosra vettem, hogy előbbi megjegyzése nem csak baráti jó tanács volt.
- Minden lépését figyelemmel fogom követni, arra mérget vehetsz. Nagyon nem stimmel valami ezzel a fazonnal.

Végig figyeltem, ahogy az orvos elcipelte a hullákat, majd pár óra múlva visszatért és elkezdte feltakarítani azt, ami még a mai eseményekre emlékeztetett, majd végül Oxána kíséretében felment az emeletre, és szerencsére aznap többé nem is láttuk. Mi Sebastiánnal még pár óráig beszélgettünk a pultnál.

- Szerintem nem ártana minél hamarabb elindulnunk a Lelkek Erdeje felé - mondtam neki -, elvégre hosszú út áll előttünk. A dokit viszont még egy ideig jó lenne szemmel tartani. Nem lenne jó, ha Oxánát itt hagynánk egyedül ezzel az őrült fazonnal - csóváltam meg a fejemet.
- Valamint az útra is fel kell készülnünk, nem vághatunk neki ilyen veszélyes kalandnak mindenféle felkészülés nélkül...
- És mi lesz addig a fogadóddal? Bezárod? Vagy rábízod az egészet Oxánára? Esetleg felveszel ideiglenesen egy segítőt Oxána mellé? - kérdeztem Sebastiant, elvégre érdekelt a fogadója sorsa is.

-Viszont nálunk másképp működnek a dolgok, ahogy észrevehette. -Vágtam vissza az orvosnak miután azzal szavalt, hogy másutt az alkalmazottak dolga a piszkos munka elvégzése.
Eme bunkó viselkedésemnek köszönhetően, vagy valami más okból, hiszen nem lehet tudni mi jár egy őrült fejében, és márpedig én annak tartom ezt a fickót, az orvos inkább Raffaelhez és Anuhoz fordult, szemügyre vette a farkast, majd megjegyzést fűzött egészségi állapotához, amely valamelyest talán baráti jó tanács akarhatott lenni, bát inkább fenyegetésnek tűnt.
Ez után elköszönt, majd munkához látott.

Nem csak én, de Raffael is szemmel tartottuk, és figyelemmel kísértük minden egyes mozzanatát.
Nem tellett sok időbe, s már el is tüntette a hullákat, majd a padló súrolásába kezdett bele.
Miután ezzel is végzett, Oxána felkísérte a szobájába, én pedig nekikeztem a konyha takarításának. Nem különösebben suvickoltam ki a helyet, de egy kicsit azért ki kell, majd legközelebb alaposabb leszek, ha nem leszek ilyen kimerült. Miközben a konyha takarításával bíbelődtem, beszélgettem Raffaellel is. Így sokkal gyorsabban ment a munka is.
-Én is épp így gondolom, nem lenne szerencsés itt hagyni Oxánát ezzel az alakkal, de minél hamarább el is kellene indulnunk az erdő felé. -Mondtam neki válaszul. -Ami pedig a fogadót illeti, nem tudom mitévő legyek. Nem hagyhatom Oxánára az egészet, hiszen nem harcos, és eléggé félénk is, így ha valami történik, nem tud közbelépni sem. Ezen kívül könnyen baja is eshet szegénynek. Elhívhatnánk a testvérét, hogy segítsen neki, legalább meg tudná védeni. Viszont a testvére nem tud sem felszolgálni, sem fözni, így segíteni nem sokat tud Oxánának, és egyedül nem bír mindent szegény lány. -Vázoltam fel meglátásaimat és ötleteimet.
-Viszont, ha megtanítjuk neki, hogy mit hogyan kell csinálnia, akkor tud segíteni, remek hasznát vennénk Oxánával, lehet, hogy a továbbiakban is nagy segítségünkre lehetne. -Villant be hirtelen egy ötlet. Nem is rossz ötlet, hiszen a fogadóba is egyre többen járnak, így egyre több a munkánk is Oxánával, és gyakran már kevésnek érezzük magunkat az egész fogadóra.
-Mi a véleményed erről Raffael? -Kérdeztem mosolyogva.

/Mint Oxána/

Ez volt eddigi életem legfélelmetesebb napja mióta itt dolgozom, még sosem fordult ilyen öldöklés elő, az az orvos pedig teljesen hátborzongató, kiráz tőle a hideg. Belegondolni, hogy olyan sokáig fog ittmaradni, egyszerűen rémisztő. Ráadásul Sebasian is készül elmenni és még azt sem tudom, hogy meddig lesz távol, mi lesz így a fogadóval? És ugye nem akar itthagyni engem egyedül? Főleg ezzel a furcsa, ijesző szerzettel. Különös fény csillog a szemében, őrült, én mondom teljesen nincs rendben nála valami.

Felkísértem az orvost az emeleti szobájába. Miközben gyalogoltunk fel a lépcsőn kérdezgetni kezdett, megkérdezte hogy hívnak, majd hogy milyen régóta dolgozok itt. Jaj te jó ég, mit akar ez tőlem? Kissé félénken és dadogva, de válaszoltam neki.
-A nevem O-oxána. -Válaszoltam kérdésére. -M-már egy ideje, nem tudom pontosan.
Felértünk az emeletre, kinyitottam a szoba ajtaját majd magam előtt beengedtem. Megmutattam neki, mi hol van, mit hol talál és ha bármire szüksége van, csak szólljon. Ezután megköszönte az egész napi segítségemet. Bólintottam, de nem szólaltam meg, majd meghökkenve láttam, hogy vetkőzni kezd, így gyorsan és nesztelenül távoztam.
Pár perc múlva aztán óvatosan beleselkedtem a szobába, nem akartam még akár csak egy pillanatig is a közelében lenni ennek az embernek, de kénytelen voltam, mert el kellett kérnem a szennyesét, hogy kimoshassam. Ekkor már tiszta ruhában ült az ágyon, így bementem és felvettem a szennyessel megpakolt kosarat. Épp indulni készültem, de ekkor megszólalt, és elnézést kért az előbbi viselkedéséért, s ahogy észrevételem szerint minden máshoz, ehhez is kommentárt fűzött.
-S-semmi baj. -Válaszoltam, bár nem így gondoltam, s reméltem nem veszi észre, hogy csak úgy rámondtam, hogy semmi sem történt. Megfogtam a kosarat a szennyessel, majd ahogy az elő lett írva Sebastian által elbúcsúztam, jó éjszkát kívántam, majd távoztam a szobából, becsukva magam mögött az ajtót.

Sebastian rövid gondolkodás után felvázolta nekem ötletét, ami kimondottan jó megoldásnak tűnt.

- Remek ötlet, Sebastian - mondtam neki mosolyogva.
- Mindenképpen gyorsabb és egyszerűbb lenne ez a megoldás, mint felvenni egy vadidegent Oxána mellé. Az nem lenne túl szerencsés. De így, ha Oxána testvére jönne segédkezni, mindenki sokkal jobban járna. A betanítása után egyből útnak is indulhatnánk, és nem kéne megvárnunk, míg az orvos kiúszik a képből. És elég lenne csak pár dologra megtanítani őt, elvégre mindenre csak nincs elég időd, hogy kitanítsd - fejtettem ki bővebben is a véleményemet erről az ötletéről.
- Ami viszont engem illet, én ebben sajnos nem fogok tudni segíteni neked. Nem értek a főzéshez - vallottam be neki sajnálkozva.
- A közös kalandunk után pedig nem valószínű, hogy újra visszatérnék ide - folytattam a nem túl vidám témát. Én legalábbis kissé elszomorodtam erre a gondolatra, ugyanis megkedveltem a kentaurt, és a fogadót is kimondottan kényelmesnek találtam, s tudtam, hogy hiányozni fog nekem ez a hely, a sok szörnyű esemény ellenére is.
- Hacsak nem tartasz majd velem további kalandjaim során is - tettem még hozzá.

Beszélgetésünk közben visszatért Oxána, aki kissé rémült képet vágott. El tudtam képzelni, milyen élmény lehetett szegénynek kettesben maradni az orvossal, még ha csak pár percről is volt szó. Csak remélni tudtam, hogy békén hagyta az oawát, aki eléggé törékeny teremtésnek tűnt.


Miután végeztem meglehetősen fárasztó munkámmal és az oawa felkísért engem hálókörletembe, azon nyomban átöltöztem, ügyet sem vetve a lány jelenlétére, aki azon nyomban fel is szívódott, olyan csendben, ahogy minden mást is szokása volt elvégezni.
Pár perc múlva azonban visszatért, s mivel feltételeztem, hogy megrémítettem az igencsak félénk teremtést, ezért kötelességemnek éreztem elnézést kérni tőle, nem mintha az, hogy megijesztettem bármi nyomot hagyott volna lelkiismeretem patyolat tiszta vásznán, sőt, kimondottan szórakoztatónak találtam, hogy ilyen könnyen a szívbajt hoztam szerencsétlenre.
Mindenesetre az udvariasság azt követelte, hogy a legkedvesebb énemet vegyem elő vele szemben, de úgy tűnt, ettől nem tart engem kevésbé félelmetesnek, mert továbbra is dadogott, és látszott rajta, hogy egyáltalán nem tartja kis semmiségnek azt, hogy előtte szemérmetlenül vetkőzni kezdtem. Gyorsan ki is hátrált a szobámból a szennyeskosárral együtt, de azért még előtte illemtudóan jó éjszakát kívánt nekem, amire én csak ennyit feleltem:

- Jó éjt kegyednek is. S ne aggódjon, holnap szebb nap virrad majd - mondtam neki mosolyogva. Egyelőre igyekeztem kedves lenni vele. Még nem terveltem ki, pontosan milyen sorsot szánok ennek a szégyenlős oawának.
Ami viszont a lent beszélgető párost illeti... Nos, velük már pontosan tudtam, mit fogok tenni, ha felkel a nap.
A mai napot viszont mindenképpen sikerrel zártam le; két értékes hullát is szereztem magamnak, akiket szándékomban állt a laboromban tüzetesebben megvizsgálni, így lehet a két jómadár még várt majd magára. Elégedetten nyúltam el az ágyon ezen gondolataimba merülve, majd hamarosan el is nyomott az álom.

Úgy tűnt, az elfnek tetszik az ötletem mert bólogatott, majd szavakba is öntötte egyetértését. Ami még tisztázatlannak tűnt, az pár részlet volt, ezeket szerettem volna megbeszélni Raffaellel.
- Mit gondolsz, mi lenne a jobb megoldás? Ha én mennék el holnap hajnalban Oxána tetvéréért, vagy Oxána, a te kíséretedben, a védelmed alatt. Persze csak ha nem bánod ezt a szívességet. -Vázoltam fel a problémát, megoldást remélve, majd folytattam. - A gond az, hogy a fogadónak nyitva kell holnap is állnia, nem vagyok benne biztos, hogy Oxána egyedül bírná a megrendeléseket teljesíteni, de én képes vagyok rá. Viszont ha én megyek, akkor vagy neki kellene megbírkónia a megrendelésekkel, vagy nem nyitjuk meg a fogadót. Legalábbis addig, míg vissza nem térek.
-Igazán nem probléma barátom, csak remélem unatkozni sem fogsz azért. -mosolyogtam az erdei elfre.
-Ezt sajnálattal hallom. Remélem azért néhanapján meglátogatsz. Bár előbb a kalandot is túl kell élnie mindkettőnknek ahhoz, hogy ilyen megálapításokat tegyünk, nem igaz? -Kicsit hátbaveregettem, majd belegondoltam, mennyire fog hiányozni nekem. Nem minden nap találkozik ez ember ilyen barátságos, kedves teremtéssel, s úgy érzem Raffael igazán közel került hozzám mint jóbarát. Remélem, hogy ő is így érez.
- Ez igazán pompásan hangzik, örömmel veled tartanák még jónéhány kalandodban. Az igazat megvallva sokszor hiányzik már egy kis izgalom az életemből. Erre egyszerű a megoldás, csak egy társ kell, akivel kalandozhatunk. -Fejeztem be mondókámat.
-Bocsájtds meg, hogy ilyen beszédes hangulatban vagyok. -Tettem hozzá végül. Még pár mondatot beszéltünk, aztán kipillantottam az ablakon, vagyis kinéztem volna, de sötét volt már, mint a zsákban. A hold sem ragyogott mint előző este, most be volt felhősődve az égbolt. Észre sem vettem, hogy már ennyire későre járt, épp csak elkezdett sötétedni, mikor Oxána gyertyákat gyújtott.
-Azt hiszem ideje lenne már aludni menned, ki kell, hogy pihend magadat, hosszú nap volt a mai. -Mondtam neki, majd ha nem volt mondanivalója számomra, kezet fogtam vele és jóéjszakát kívántam neki.
Jómagam a szobámba volnultam egy gyertyával a kezemben, végigterültem a heverőmön és olvasni kezdtem. Egy idő múlva aztán felkeltem onnét, mert ki kellett mennem. Végigballagtam a folyosón, és Oxána szobájához közeledve észrevettem, hogy még odabenn gyertyaláng ég. Még fent van ez a lány ilyen késői órában?-gondoltam magamban, majd csendben benyitottam. A lány az ágyon feküdt, úgy tűnt, hogy alszik. Odamentem hozzá, majd közelebbről is megnéztem. Tényleg csak aludt békésen. Eléggé felzaklathatták az aznapi események, ha nem mert sötétben elaludni. Vajon az orvos ijesztett rá ennyire? Vagy a véres jelenetek voltak? Lehetett mindkettő.
A nap vörös fénye jelent meg a vékony függöny mellett az ablakon túl. Haloványan világosodni kezdett odakint, így elfújtam a gyertyát, és csendben távoztam, becsukva magam mögött az ajtót.

Az ötlet, amit a kentaur felvetett, tényleg jó megoldásnak tűnt, de azért még így is akadt pár részlet, amit meg kellett vitatnunk még. Sebastiánt leginkább az foglalkoztatta, hogy mi lesz holnap a fogadóval, ha ő megy el Oxána testvéréért, elvégre akkor nem tudná kinyitni a fogadót.

- Nyugalom, Sebastian, szívesen elmegyek Oxánával felkeresni a tesóját, emiatt ne fájjon a fejed. Úgyis jót tenne, ha kicsit kimozdulnék innen Anuval. A farkasom nem szereti, ha sokáig vagyunk egy helyen, sokkal jobban szeret szabadon futni a vadonban. Neki és nekem se árt a mozgás, úgyhogy örömmel elvállalom ezt a feladatot - mondtam neki mosolyogva, s még Anu is megcsóválta a farkát, egyetértése jeléül.

- Igazad van, előbb valóban túl kéne élni a Lelkek Erdejét - bólintottam Sebastian felvetésére, kissé elkomorodva, de mikor játékosan hátba vágott ismét visszakerült a mosoly az arcomra.
- Ami a többi kalandot illeti - folytattam könnyedebb hangnemre váltva - természetesen szívesen látok magam mellett egy jó barátot, aki kihúz a pácból. Egyedül eléggé veszélyes a kalandozás, így szívesen venném, ha máskor is velem tartanál. A beszédesség pedig nem zavar. Anu egyébként sem túl beszédes útitárs.

Reméltem, hogy Sebastian tényleg komolyan gondolja azt, hogy velem tart majd más kalandjaim során is, elvégre a magányos farkas kalandozásaimat nem találtam annyira szórakoztatónak. Ugyan Anuval jól megvoltunk mi ketten, és sokszor beszélgettünk is egymással, hiszen a farkas nagyon is közel állt hozzám, de az csak más volt azért. Jó lett volna egy útitárs. Ráadásul úgy tűnt Anu is megkedvelte a kentaurt. Bár tudtam, hogy mindez csak a jövő zenéje, s előbb a Lelkek Erdején kell átverekednünk magunkat, de megnyugtató lett volna az a tudat, hogy a későbbiekben is számíthatok majd rá.

- Igazad van, már eléggé későre jár - követtem Sebastian pillantását az ablak mögött lévő koromsötét éjszakába -, ideje nyugovóra térnem. Ki kell pihennem magam, hogy holnap Oxána társaságában felkerekedhessek, és a testvére keresésére induljunk - értettem egyet vele, s szavaimnak egy ásítással adtam nyomatékot.

Ezután, ha a fogadósnak több kérdése nem volt felém, bevonultam a szobámba, Anu pedig felmászott az ágyra és mellém telepedett, majd azon nyomban álomba is merültem, ami nem is volt csoda egy ilyen fárasztó és hosszú nap után.

Hajnal múlt, s az idő már kora reggelnél járhatott, mikor benyitottam Raffael szobájáva, hogy ébresszem. Még mindig nincs későn meggondolnia magát azzal kapcsolatban, hogy elmegy e Oxánával, felkutatni a testvérét. Nem éreztem helyesnek, hogy ekkora szívességet kérjek tőle, de nem igazán volt más, kézen fekvő megoldás.

- Ideje felkelni barátom, hasadra süt a nap! - Mondtam hangoskodva, azzal a céllal, hogy felébresszem őt. - Sajnálom, hogy fel kellett kejtselek, de minél hamarabb el kellene indulnotok, hiszen lehet, hogy csak napok múltán tértek vissza. - Mondtam csendesebben, mikor már láttam, hogy az elf felébredt, majd lassan felült az ágyban szemeit dörzsölgetve. Válaszolt, majd halvány mosollyal még ennyit mondtam: - Egy pillanat, megyek felkeltem Oxánát addig öltözz fel és készülődj.
Ez után kimentem a szobából, magára hagyva őt addig, amíg Oxánát ébresztettem. A lány is kissé fáradtan ébreadt fel, de hamar magához tért. Őt is magára hagytam, amíg elkészül, majd visszamentem Raffael szobbájához és benyitottam.
- Rendben, itt vagy...- Mikor benyitottam a szobába, az elf mezítelenre volt vetkőzve, és éppen öltözni készült. Hálóruhája az ágyon hevert levetve már.- Elnézést kérek, s-sajnálom. -Dadogtam, majd vörös ábrázattal kimentem a szobából becsukva magam mögött az ajtót.

Lementem a konyhába és inkább hozzáláttam a reggeli készítésének. Mikor Raffael is odajött, még mindíg vörös volt az ábrázatom és nem szólltam egy szót sem, csak meredtem üresen a serpenyőbe. A reggeli elkészült, odatettem elé egy tányérral, mellé kenyeret, de nem néztem rá az elfre, borzasztóan restelltem a dolgot.

Kora reggel volt, mikor Sebastian egyszer csak megjelent az ágyam mellett és üvöltözni kezdett, mire én a fejemre húztam a párnát, és morogtam valamit az orrom alatt, majd nagy nehezen erőt vettem magamon, és csipás szemekkel felültem az ágyban, majd ásítottam egy nagyot, és nyújtózkodni kezdtem, mire a kentaur sajnálkozva magyarázkodni kezdett, miért is keltett fel engem hajnalok-hajnalán.
- Igazad van, de azért igazán hagyhattál volna aludni még egy kicsikét - válaszoltam egy újabb ásítás kíséretében.
Ezután kiment a szobából felkelteni az oawát, én pedig addig nekiláttam a készülődésnek. Kábán, lassan vetettem le magamról hálóruhámat, amibe sikeresen bele is gabalyodtam, így tovább tartott a művelet, mint terveztem. Épphogy sikerült kikeverednem a hálóruha fogságából, mikor Sebastian ismét megjelent, én pedig ijedtemben magam elé rántottam a legközelebbi dolgot, ami a kezem ügyébe esett, ez pedig nem volt más, mint a lepedő, így azzal együtt a párnákat is sikeresen lehúztam az ágyról, Anu pedig - aki eddig békésen aludt, mint a bunda, mert még nem volt szívem felkelteni - egy nagy puffanással legurult az ágyról és a földön kötött ki.

- Máskor igazán kopoghatnál - morogtam kissé mérgesen. Sebastian eléggé zavarba jött, és egyből kisietett a szobámból, én pedig morgolódva szedtem fel a földre került cuccokat és kicsit rendet raktam a szobámba, hogy ne hadjak rendetlenséget magam után, majd gyorsan felöltöztem, és magamhoz vettem az utazáshoz szükséges dolgokat.
Ezek után odamentem Anuhoz, és kedvesen szóltam hozzá:
- Bocsánat Anu, nem éppen így akartalak felkelteni... Remélem nem ütötted meg nagyon magad - mondtam neki a bundáját simogatva. Anu nem válaszolt, csak sértődötten elhúzta a fejét, és behúzódott a sarokba, de mikor megfenyegettem, hogy itt hagyom, azon nyomban a nyomomba szegődött, és kijött velem a konyhába, hogy indulás előtt még bekapjunk pár falatot.
Sebastian még mindig nagyon vörös volt, és még csak rám se nézve tette elém a tükörtojást, a teát és a kenyeret. Egy ideig csendben ettem, majd láttam, hogy a kentaur kicsivel odébb áll a pult mögött. Ekkor kicsit megköszörültem a torkomat, majd megkérdeztem:

- Szóval, hogy is hívják Oxána tesóját, akit fel kell majd keresnünk? - szólaltam meg, igyekezve megtörni a kínos csendet, és eszem ágában sem volt felhozni az előbbi kellemetlen szituációt, de ha szóba hozná a dolgot, akkor mindenképpen megpróbálnám valami viccel elütni a helyzet kínosságát.

Kínos volt a csend az asztalnál mikor a reggelit ettük. Oxána még mindig készülődött, még nem jött le a konyhába. Én peddig Raffaeltől kicsit arrébb foglaltam helyet a reggelimmel. Nem akartam megszólalni, főleg felhozni az előbb történteket, mert féltem, hogy az elf haragszik érte, amiért csak úgy benyitottam mikor öltözködni készült. Általában Oxána mindig kora reggel felkel, így senkit sem kell, hogy ébresszek, nem vagyok hozzászokva a viselkedési normákhoz bár ismerem a legtöbbjüket.
Nem tudom mennyi idő telt el amíg a kínos csend tartott, de végül Raffael kérdésével megtörte azt.
- A neve Andreius, mindenki csak Andrénak szóllítja. - Válaszoltam csendesen, közben végig a tojást bámultam mereven, végül aztán csak rászántam magam és megkérdeztem tőle: - Ugye nem haragszol az előbbiért? Nem akartam felhozni ezt, csak tudni szeretném, hogy nem neheztelsz-e rám. - Mondtam, majd a szemébe tévedt tekintetem.

Raffael válaszolt, még egy pár percig csevegtünk, azután nem sokkal Oxána is felbukkant. Odajött, én pedig felkeltem a helyemről, hogy enni adjak neki. Eléraktam a tojást a kenyérrel, és egy csésze hársteát, az a kedvence. Megköszönte és nekilátott. Én aztán fogtam magam és a szobámba mentem. Kis kutakodás után megtaláltam azt, amit kerestem. Egy tőr volt az. Mire visszatértem a konyhába, Oxána már befejezte a reggelijét. Odamentem hozzá, majd a kezébe nyomtam a tőrt és így szólltam: - Ha szükséged lesz rá használd, bár reménykedem, hogy nem lesz. -Aggodalom volt a szememben, ezt talán az elf és az oawa is egyaránt észrevehette, de nem szólltak még semmit, mert folytattam. - Nagyon vigyázz magadra, mindketten vigyázzatok magatokra és egymásra, sok szerencsét és sok sikert kívánok nektek. Remélem hamarosan visszatértek. Lélekben veletek leszek. Vigyázok rátok, ti is vigyázzatok magatokra.

Megnyugtattak, hogy nem kell aggódnom, mert minden rendben lesz és majd vigyáznak magukra és egymásra is. Mosolyogtam, majd átkaroltam Oxánát. Még mindíg aggódtam, de most már nyugodtabb voltam. Miután mindent megbeszéltünk elindultak, én pedig az Arany Tenshi ajtajából néztem utánuk.

- Szóval Andrénak hívják... Van még valami amit érdemes tudnom róla? - érdeklődtem Sebastiantól.
- Mikor látta utoljára egymást a két testvér? - folytattam a kérdezősködést.

Sebastian láthatólag még mindig kissé zavarban volt az előbbi eset miatt, amit én nem teljesen értettem. Elvégre megesik néha az ilyen, nem? Persze én is kissé kínosnak találtam az előbbi szituációt, de így utólag visszagondolva inkább viccesnek találtam a dolgot. Egyedül Anut sajnáltam, aki láthatólag még mindig kicsit haragudott rám a nem éppen kíméletes "keltés" miatt.

- Ugyan már! - legyintettem nevetve, mikor a kentaur felhozta a témát.
- Már miért neheztelnék rád? - értetlenkedtem.  
- Egyébként emiatt kerülted a tekintetemet? Mert attól tartottál, hogy ezek után szóba se akarok állni veled? - kérdeztem kissé hitetlenkedve.
- Én meg már azt hittem, hogy a sexy testem látványa okozott neked ekkora sokkot - csóváltam meg a fejemet vigyorogva, s igyekeztem viccel oldani a hangulatot.
- Már kezdtem attól tartani, hogy ilyen ijesztő vagyok.

Mire Oxána leért, már kicsit oldódott a feszültség kettőnk között, s úgy tűnt végre a kentaur is túlteszi magát a dolgon. Az oawa lány eléggé kialvatlannak látszott, amin nem is csodálkoztam, elvégre eléggé húzós volt az előző nap. Némán látott neki a reggelijének, majd Sebastian egy tőrt adott neki, hogy legyen mivel megvédeni magát, ha esetleg veszélyes helyzetbe keverednénk, amitől én nem igen tartotta, elvégre az oawa nép volt a legbékésebb mind közül, így én nem is tartottam attól, hogy bajba keverednénk. De abban egyetértettem vele, hogy nem árt az óvatosság, így természetesen én is felfegyverkeztem.

- Nem kell aggódnod, Sebastian, nem lesz semmi gond - mondtam a kentaurnak megnyugtatóan.
- Hamar visszaérünk, szerintem már este újra itt leszünk. Ám ha mégsem, akkor se aggódj, még ha veszélyes helyzetbe keverednénk is, akkor sem kell féltened minket. Meg tudjuk védeni magunkat. Ígérem neked, mindketten épségben visszatérünk majd, Andréval az oldalunkon - fogadkoztam, majd búcsúzóul kezet fogtam vele. Sebastian még átölelte az oawa lányt, majd már indultunk is az Oawa falvak felé.

-Igen, eléggé forrófejű tud lenni, bátor és erős harcos, de nagyon makacs is. Oxána majd meggyőzi arról, hogy segítenie kell, szóval ha lehet, inkább bízd rá a beszédet, mert André bár nagyon barátságos oawa, de nem bízik meg senkiben, akit nem ismer. -Válaszoltam Raffael kérdésére. További kérdéseket tett fel Oxána és Andreiusz egymással ápolt kapcsolatáról. Rövid idő gondolkodás után aztán erre is választ adtam: -Azt hiszem, hogy utoljára két éve volt, hogy találkoztak. Akkor még nem volt a fogadó túl forgalmas, így tudtam zárt napot tartani, hogy meglátogathassuk őt. Néha ő is eljött látogatóba, viszont már egy ideje nem láttuk. Kíváncsi vagyok mi lehet ennek az oka.

-Igazán örülök ennek. -Válaszoltam még mindíg kissé idegesen, mikor az elf azt mondta, nem haragszik rám a ma reggeli viselkedésem miatt. - Igen, azt hiszem főként ez volt az oka. Tudom, eléggé paranoiás vagyok. -Mondtam halványan elmosolyodva zon, mennyire ostobán viselkedtem.
Mikor Raffael folytatta mondókáját, viccekbe térve át, már nem tudtam megállni, hogy ne nevessek.
-Háááát... -Húztam kicsit az elfet. -Na jó, láttam már ijesztőbbet is azt hiszem. -Nevettem. -Rányitottam egyszer egy orkra, akinek kettő volt. -Mondtam tréfaképpen. Próbáltam úgy színészkedni, hogy azt hidje igazat beszélek. Az elf nem tudta elhidje-e vagy sem. Mindenesetre eléggé vicces látványt nyújtott.
-Csak vicc volt. -Nevettem.

Mikor a hangulat már lecsendesedett kissé, akkor lépett be Oxána a terembe. Ezek után adtam neki a tőrt, végigrágtam a fülüket azzal, hogy vigyázzanak magukra és egymásra, majd elbúcsúztunk egymástól és elindultak a falvak felé.

Sóhajtottam egyet, majd a megüresedett fogadóban nekiláttam a napi elökészületeknek. Eltakarítottama reggelink maradékát, elmostam a tányérokat, poharakat. Ez után kicsit megmostam az ablakokat is. Viszont mielött nekiláthattam volna a fogadó vendéglátó terének felmosásához, lépteket hallottam a folyosón. Gondoltam valaki felébredt már az elszállásolt vendégek közül, így inkább visszatértem a pult mögé és előkészítettem a dolgokat arra, hogy ha reggelit kérnek gyorsabban nekiláthassak. Elévettem a serpenyőmet, fát dolbtam a kazánba, melyben az iménti reggeli után még pislákoltak lángok, majd belépett az a személy, aki felébredt. Odapillantottam, az orvos volt az.

Másnap reggel kipihenten ébredtem, s elégedett mosollyal az arcomon sétáltam le a konyhába, hogy megegyem az ingyen reggelimet. Tudtam, hogy a mai nap eléggé sok munka vár még rám, úgyhogy valami kiadós reggelire vágytam. Mikor leértem a fogadós már ott sürgölődött a konyhában, az oawát azonban sehol sem láttam. Egyből odamentem hát a pulthoz, és leadtam a kentaurnak a rendelésemet:

- Jó reggelt, uram - köszöntöttem őt illően.
- Megtenné, hogy készít nekem valami harapnivalót? Egy szalonnás tojás megtenné, mellé pedig egy zöld teát kérnék, ha lehet. No meg némi pirítós is jól esne - soroltam fel neki, mit kívánok reggeli gyanánt elfogyasztani.
- Egyébként a csinos oawát hol találom? - fordultam ismét a tulaj felé.
- Jó lenne, ha kicserélné a lepedőmet. Találtam rajta pár foltot, és ez zavarja a tisztaságérzetemet - kényeskedtem.
- Valamint az elf barátjával is szívesen elbeszélgetnék egy kicsit - folytattam a társalgást. - Érdekelnének az erdei nép szokásai, no és a farkassal való kapcsolata. Biztosra veszem, hogy örömmel elcsevegne velem erről az érdekes témáról - mosolyogtam a kentaurra.
- Hogy is hívták azt a farkast? Anunak, igaz? Vele is szívesen összebarátkoznék. Úgy vettem észre tegnap nem sikerült jó benyomást tennem nála, holott igencsak nagy állatbarát vagyok. Szeretem a természetet, tudja... Ezért is szeretnék kicsit többet megtudni az elfek életéről. Mindig is csodáltam a képességeiket, és azt, hogy milyen közel állnak a természethez - fejtettem ki bővebben, miért is akarok annyira elbeszélgetni azzal az elffel.

-Jó reggelt magának is. -Viszonoztam köszönését illedelmesen.
-Azonnal készítem, egy pillanat és készen van. -Felvettem a rendelését és a szokásos rutinmondattal válaszoltam rá.
-Most nincs itt.
-Milyen megengedhetetlen szörnyűség, amint tudom orvoslom ezt a problémát. -Válaszoltam ironikusan, ámbár komolynak tettetve ezt a válaszomat. Rendkívül nem szinpatikus nekem ez a fazon, nagyon kényes is. Szerintem csak direkt csinálja ezt velem.
-Sajnálom de ma reggel elutazott ő is. Ha minden igaz hamarosan visszatér. Talán még ma, de az is lehet, hogy csak pár napon belül. -Válaszoltam kérdésére. -Biztosra veszem. -Mondtam egyhangúan, közben a tojással foglalkoztam. Ezt a választ persze csak úgy rámondtam, tudtam jól, hogy Raffaelnek úgy kell az orvos társasága, mint a tevének még két púp. A víz is felforrt, így aztán a teát is leforráztam. Mivel a tojás már majdnem készen volt, fogtam egy szép szelet kenyeret és a sütőlapra helyeztem, hogy megpirítsam. Nem állt szándékomban bármilyen nemű esztétikai hibát véteni, mert akkor nem enné meg az a kényeskedő alak. Viszont szándékomban állt, hogy megegye, merthogy nagyon durván csípősre készítettem a tojást, amit már csak az után fog érezni, hogy megette. Szerettem ezt a tréfát űzni fiatal koromban is jópárszor.
-Igen, valóban lenyűgöző az erdei elfek természettel ápolt viszonya. Jó étvágyat kivánok. -Mondtam, majd eléraktam a tojást, a teát és a pirítóst. Közben, nagy örömömre, felbukkantak még páran a pultnál azok közül, akiket elszállásoltam az éjszakára. Így foglalkozhattam velük ahelyett, hogy az orvossal kéne törődnöm. Felvettem a rendeléseket majd munkához láttam.

- Nincs itt? Ezt nagy sajnálattal hallom - ingattam meg a fejem szomorúan.
- Remélem is, hogy orvosolni fogja - bólintottam szarkasztikus megjegyzésére -, elvégre ez a minimum amit elvárhatok azt hiszem. Vagy tévedek? - kérdeztem kissé szúrós tekintettel, ám továbbra is mosoly játszott az ajkamon.

- Ó, mily meglepő fordulat... - mondtam mikor megtudtam, hogy az elf is elutazott.

- Tán nem a csinos oawalánnyal ment el kalandozni? - érdeklődtem felvont szemöldökkel egy cinkos mosoly kíséretében.

- Mindenesetre nem örülök annak, hogy mindkettőjüket elszalasztottam. Szívesen beszélgettem volna vele. Így pedig mi lesz velem társaság nélkül? A végén még be kell érnem Önnel - sóhajtottam színpadiasan, mintha valami nagy tragédia történt volna, s nehezemre esne feldolgozni az elf távollétét.

- Kentaurokkal sem volt még túl sok lehetőségem elcsevegni, így hát ha nem bánja, feltennék Önnek pár kérdést - folytattam mosolyogva.

Szándékomban állt az elkövetkezendő napokban ráakaszkodni, akár egy pióca, hiszen szemmel látható volt, hogy idegesítem. Nekem meg kellett némi szórakozás. Persze csak miután elvégeztem a mai fontosabb teendőimet, és megvizsgáltam azt a két hullát a laboratóriumomban. Utána viszont jöhet majd a szórakozás, és táncolhatok majd a fogadós idegein. Kíváncsi voltam, meddig bírja cérnával.

- Örülök, hogy Ön is így gondolja. Az erdei elfek szokásai és képességei teljességgel lenyűgözőek. Mágiájukkal szó szerint uralják a természetet. Elképesztő, micsoda hatalommal bírnak, s ennek ellenére mégsem élnek vissza ezzel. Mindig is csodáltam a béketűrésüket. Remek lények, én mondom magának, remek lények - magyaráztam neki lelkesen, majd elvettem a felém nyújtott tányért, és falatozni kezdtem.
Az első falat azonban olyan csípős volt, hogy úgy éreztem, lángra lobban a szám. Biztos voltam benne, hogy a fogadós direkt csinálta ezt. Szikrázó szemekkel álltam hát fel helyemről és odaálltam a pult elé, odatolva a fogadóshoz a csípős kaját, majd halkan, fenyegetően megszólaltam:

- Most azon nyomban készít nekem egy rendes reggelit, mindenféle csípős adalék nélkül. Ellenkező esetben nagyon meg fogja bánni a dolgot. Ne akarjon az ellenségem lenni, barátom, mert Ön fogja húzni a rövidebbet - mondtam még mindig villogó szemekkel, majd hátat fordítottam a tulajnak.

- Ja, és majd elfelejtettem. Kérnék még egy pohár vizet, valamint egy üveggel a legfinomabb borból. Ha pedig bármivel próbálkozni mer, barátocskám, akkor megtanítom neked, mit is jelent az a szó, hogy tisztelet, és többé senkivel nem fogsz többé aljas tréfákat űzni, ezt garantálom - fordultam még hátra a kentaurhoz. Hangom olyan fagyos volt, akár az oughwari hegyek csúcsán a jég.

-Igen, együtt utaztak el, hogy felkeressék a lány rég nem látott testvérét. Már régóta szeretné meglátogatni, hát ost kapott az alkalmon, mivel segítségre is van szükségünk valamiben. Viszont ebben a helyzetben nem hagyhattam egyedül menni, hiszen most még több a fennálló veszély, mint máskor. Ezért aztán Raffael felajánlotta, hogy elkíséri, hiszen nem hagyhatom itt a fogadót csak úgy. -Válaszoltam a doktor azon kérdésére, amit felvont szemöldökkel tett, hátborzongató mosolya kíséretében. Ki tudja mire gondolhatott. Remek. Nem elég, hogy elviselhetetlen, őrült és kényeskedő, de még perverz is.

-Igazán nem szerenék csalódást okozni, de ha sok lesz a vendég, akkor velem sem fogja tudni beérni, mivel akkor elfoglalt leszek. Na majd meglátjuk hogy alakul a mai nap. Ha viszont az időm engedi, válaszolok néhány kérdésére. -Mondtam neki válaszul. Tisztában voltam vele, hogy ez az alak valamire készül. Csak még azt nem tudom, mi az. Mindenesetre résen leszek és nem hagyom, hogy meglepjen.

Az orvos belekezdett a kicsit megtréfált adag reggelijébe, rövidesen láttam rajta, hogy már égeti. Ekkor aztán hirtelen felállt, odajött és hisztériázni kezdett mint egy Varga Ildikó névre hallgató, élelmiszerismeretet és felszolgálástant tanító tanár. Kiabálására felfigyelt a többi vendég is.
-Mi a probléma, hiszen csak egy leheletnyi borsot tettem bele, mint mindenki másnak. -Fogtam egy villát, majd a látszat kedvéért bekaptam egy falatot a tojás azon részéből, amihez még nem nyúlt a doki. Könnyűszerrel megtehettem ezt, hiszen jól bírtam a csípőset. Tervem szerint aztán eljáttszottam, hogy véletlenül került bele a csípős fűszer. -Ó egek, ez tényleg kicsit erősebb lett, mi lehetett az oka... -Játtszottam szerepemet. Még szerencse, hogy remekül színészkedek. -Aha, azt hiszem valaki felcserélte az üvegeket nekem. Véletlen lehetett, vagy csupán egy csíny lett volna? Az erdeiek szeretnek ilyen kis trükkökkel játtszani. -Folytattam mondókámat, az orvos ugyan hátat fordított már de tisztában voltam vele, hogy még hallja amit mondok. Elég meggyőző lett az előadásom, ezt vagy elhiszi, vagy nem, de a többi vendég biztosan elhitte. Nem volt szándékomban ellenségévé válni az orvosnak, csupán egy csínyt akartam elsütni. Nem úgy alakult, ahogyan azt vártam, de azt hiszem valahogy sikerült kikószálódnom belőle. Azért nem árt az óvatosság sem. Mindenesetre nem fogom bántalmazni szegényt, hiszen okos enged, szamár szenved, én pedig el tudom érni, hogy ő legyen a szamár.

-Elnézést a keveredésért. -Mondtam, majd leraktam elé a vizet és a bort, tovább játtszva szerepemet a közönség előtt. Az orvos aztán megfenyegetett, ezt pedig a vendégek, akiket sikerrel meggyőztem ártatlanságomról, nem nézték jó szemmel, és az orvos viselkedése felháborodást okozott köreikben. Jómagam pedig nem válaszoltam rá semmit sem.

A kentaur készségesen, bár láthatólag kissé kelletlenül válaszolgatott a kérdéseimre, majd mikor felfedeztem a nekem szánt, ízetlen tréfáját, igyekezett úgy tenni, mintha csupáncsak a véletlen műve lett volna, de engem nem sikerült átvernie, bár láthatólag a vendégeket teljesen meggyőzte igazáról, és nem nézték jó szemmel a viselkedésemet. Nem mintha különösebben érdekelt volna, hogy mit gondol rólam ez a csőcselék itt körülöttem. Nem volt célom az, hogy belopjam magamat a szívükbe, szóval ez nem különösebben foglalkoztatott. Mindenesetre fenyegetésemmel elértem, hogy a fogadós elnézést kérjen, majd végre normálisan kiszolgáljon, de ezzel a kis mókájával csak még inkább megerősített szándékomban, holott lett volna lehetősége változtatnia elhatározásomon.

- Remélem többet nem fordul elő ilyen "keveredés" - néztem a kentaurra szúrósan, majd nekiláttam végre a reggelimnek, aztán szó nélkül felálltam és ráérősen - rosszalló tekintetek kereszttüzében - elhagytam a fogadó épületét, és a laborom felé vettem az irányt.

Útközben persze elmentem a hullákért, amik szerencsére ott voltak, ahol elástam őket, s annak sem volt semmi nyoma, hogy bármi hozzájuk nyúlt volna így hát kiástam a tetemeimet a helyéről, és szépen elvonszoltam őket egy szekérhez, amit még én hagytam itt az erdő szélén az előző nap, mikor a fogadóba érkeztem. Valamiért akkor úgy döntöttem, hogy gyalogosan folytatom az utat, és magamban hálát adtam, amiért hallgattam akkor erre a megérzésemre. Most igencsak jól jött ez a szállítóeszköz, hiszen gyalogosan elvonszolni e két holttestet eléggé nehézkes és feltűnő lett volna.
Fogtam és felhúztam a két halott törpöt a szekérre, majd szépen letakargattam őket s elrejtettem a kíváncsiskodó szemek elől, majd már indultam is a rejtekhelyem felé.  
Mikor megérkeztem titkos laboratóriumomba, amit a föld alatt rendeztem be, egyből nekiálltam a tetemek felboncolásához. Először a megőrült egyedet vettem nagyító - no meg szike - alá, és tüzetesen megvizsgáltam minden belső szervét, külön-külön tartályba helyezve mindegyiket, és szépen felcímkéztem mindet, hogy később tudjam, kihez tartoztak. Először a körmeit vizsgáltam meg; mindegyik hosszú, éles karom volt, alattuk pedig az általa szétszabdalt - de hála nekem még mindig életben maradt - társa húscafatjait találtam meg, melyeket egy csipesszel kiszedtem onnan, s alaposabban megvizsgáltam azt is.

Az alanyon semmiféle belső szervi elváltozást nem tapasztaltam, de még egy furcsaságot észrevettem; fogai elképesztően élesek voltak, már-már agyarakhoz hasonlítottak, ám ezek a valódi fogak előtt nőttek ki.
Utoljára az agyát hagytam, ami érdekes módon nagyobb volt egy átlagos törpe agyánál, és valahogy némi mágiát is érzékeltem, amit nem igazán tudtam mire vélni, elvégre a törpöknek nem tudtam, hogy lenne bármiféle mágiájuk.
Miután mindent alaposan szemrevételeztem és mindenből mintát vettem, valamint eltettem őket egy aranyos kis tartályba, amit a többi általam őrzött belső szervek közé gondosan eltettem, elégedetten távoztam laboromból, és visszatértem a fogadóba. Mire odaértem addigra már késő délután volt, s a sikertől felvillanyozva ismét barátságosan fordultam a kentaur felé:

- Jó estét - köszöntöttem. - Igazán megköszönném, ha némi estebédet szolgálna fel nekem. Igazán megéheztem a mai munka után. Tudja nekem, mint orvosnak sok helyre kell mennem, és a mai nap sem volt ez alól kivétel. A betegünk egyébként hogy van? Magához tért már? - érdeklődtem a kentaurtól.
- Mindenesetre evés után kicserélem a kötéseit. A reggeli incidens miatt teljesen ki ment a fejemből szerencsétlen törpünk. Nagyon remélem, hogy nem rosszabbodott emiatt az állapota - folytattam.
- Ami pedig a reggeli beszélgetésünket illeti... Azt mondta, hajlandó lenne elbeszélgetni velem, s mint látom most nincsen itt túl nagy forgalom jelen pillanatban - mutattam körbe a vendéglőn, ahol mindösszesen csak négy-öt vendég foglalt helyet.
- Ráérne hát kielégíteni kíváncsiságomat az Ön faja iránt? - kérdeztem tőle, egy bátorító, kedvesnek szánt mosoly kíséretében.

A doktor úgy tűnt nem foglalkozik a felháborodással, melyet az általam meggyőzött tömeg produkált. Sebaj, majd összehozom azt is egyszer hamarosan, hogy nekitámadjanak a doktornak, ha valamiben nem tetszik amit csinál. Micsoda viselkedést vált ki belőlem ez az orvos, de hát meg is érdemli. Viszont nekem is ignoránsabbnak kell lennem vele szemben, hogy ne tudjon felidegelni.

Miután végzett második, csípős fűszert nem tartalmazó reggelijével, felszívódott. Eltűnt a fogadóból. Fene tudja merre mehetett, de nem is akartam tudni. Nem is érdekelt.

A fogadóban nem volt túl forgalmas a nap. A délután hátralevő része békésen telt, volt időm a kényeskedő orvos ágyneműjét is kicserélni. Olyant tettem fel neki, amelynek az anyaga kicsit sötétebb, valamint mintás, így ha lenne rajta folt se vehetné észre. De nem volt, hiszen Oxána mosta, ha valamihez igazán ért, akkor az ez.

Furcsának találtam ezt a nagy nyugalmat a tegnapi forgalmas nap után, de nem volt rossz, hiszen nem bírtam volna végigvinni egyedül akkora forgalmat mint a tegnapi.
Késő délután volt már, a nap közelített a horizont felé, mikor beállított az orvos. Látszólag nagyon boldogította valami. Biztosan megkínzott valamilyen szegény szerencsétlent, vagy erjedő hullákat boncolgatott egyész nap, esetleg mások idegeire ment odakint és azért ilyen boldog. Még az is lehet, hogy az én vendégeimet tartotta fenn és küdte el, ennek viszont nem lett volna értelme, hiszen leplezetlenül feltett szándéka volt engem kikészíteni, ezzel viszont segített volna rajtam. Logikátlan lett volna az egész.

Odajött a pulthoz, köszöntött, kelletlenül válaszoltam neki, majd estebédet kért és kisbeszámolót tartott a napjáról, így hát megkérdeztem tőle: -Remélem jól telt a napja. És mit szeretne fogyasztani? Nem még nem, ájultan hever az ágyon úgy, ahogy odatettük. -Ezt a többes számot a kijelentésemben inkább csak saját magamra értettem, hiszen ő egy ujját sem mozdította annak érdekében, hogy a törp a szobájába kerüljön.
-Remélem én is, nem tüntetné fel magát jó színben, ha meghalna a betege, ahogy engem sem, ha az én fogadómban történne. Csak ügyesen doktor úr -Válaszoltam neki.

-Valóban ezt mondtam. -Válaszoltam neki, majd körbemutatott, hogy jelezze, nincsenek sokan afogadóban. -Azt hiszem így válaszolhatok néhány kérdésére. -Mondtam kelletlenül, de alíg hogy ezt kimondtam, egy csapat vendég zúdult be a fogadóba. Két csoportra széledtek, voltak köztük törpök, oawák és néhány ork is. Hamar megtöltötték az üres asztalokat.
-Azt hiszem, erre csak később tudunk mégiscsak sort keíteni doktor úr. -Mondtam neki semlegesen, bár belül örültem, hogy nem kellett válaszolgatnom ennek az alaknak.

- Köszönöm kérdését, remekül telt ez a napom, habár legalább olyan fárasztó is volt - válaszoltam a kentaur kérdésére.
- Oh, ezt sajnálattal hallom... Ezek szerint betegünk állapota továbbra is változatlan - ráztam meg a fejemet sajnálkozva.
- No, de amint elfogyasztottam ezt a pompás ebédet, rá is nézek a törpünkre.
- Szerencsére állapota azért nem annyira súlyos, hogy elhalálozhasson itt nekem - mondtam válaszul a fogadós megjegyzésére.

Épp mélyebb beszélgetésbe terveztem elegyedni a kentaurral, amikor a fogadóba egy újabb csapat vendég érkezett, így a kentaur ismét meg tudott lógni kérdéseim elől, melyet igencsak bosszantónak találtam. Úgy tűnt oda a mai szórakozásomnak és egyben tudásszerzésemnek is, ráadásul láthatólag még az elf és az oawa sem tért vissza, így őket sem zaklathattam kérdéseimmel. Így hát maradtak a vendégek...
Előbb azonban szándékomban állt ránéznem a betegre, így hát megköszöntem a fogadósnak a finom ételt, majd felálltam az asztaltól, és benyitottam a sebesült törp szobájába.
Nagy ámulatomra azonban a törpnek hűlt helyét találtam, én meg ott álltam a szoba ajtajában teljesen döbbenten, értetlenül és összezavarodva. Megráztam magamat, és újra körülnéztem, de az ágy még mindig üresen tátongott, így hát kisiettem a szobából és egyenesen a kentaurhoz siettem, majd cseppet sem gyöngéden megragadtam a karját, hogy rám figyeljen a vendégei helyett.

- Még hogy eszméletlen?! - kérdeztem kissé emelt hangon, egyszerre dühösen és értetlenül.
- Akkor mégis miért nincsen a szobájában, jóember? Megint csak szórakozik velem, fiatal barátom? Meg tudná mégis mondani, hogy miképp tűnhetett el innét egy eszméletlen törp csak úgy? Válaszoljon! - kiáltottam rá, és kissé megráztam a kentaurt, miután az nem volt hajlandó megszólalni, s csak állt ott földbegyökerezett lábakkal, mint aki karót nyelt.
- Mégis mi ez az egész? - kérdeztem tőle számon kérő hangon, de valamivel nyugodtabban. A kentaur reakciójából arra következtettem, hogy ez most kivételesen nem csak valami hülye trükk a részéről, s ő legalább annyira ledöbbent, mint én.

A hirtelen jött tömeg eléggé lekötött, és elfoglalt lettem. Nem győztem kiszolgálni a sok vendéget, és készíteni a sok megrendelést. A felén már nagyjából túl voltam, mikor az orvos felbukkant, és nem éppen finoman magával rángatott engem.
-Mért, nem az? Fél órája sem lehet annak, hogy megnéztem hogy van. -Válaszoltam emelt hangú, dühödt és azt hiszem értetlen kérdésére.
További dühöngő kérdésekkel traktált, de mikor a szobához értünk, és bementem az ajtón, az üres ágy láttán nem tudtam, hogy most köpjek-e vagy nyeljek. Fel nem tudtam fogni, hova tűnhetett el, hiszen nemrégen még tényleg eszméletlen állapotban volt, itt, ezen a helyen.

Teljesen le voltam döbbenve; csak úgy álltam ott és bálumtam az üres ágyat. Az orvos aztán megrázott és én pedig magamhoz tértem és gondolkodni kezdtem.
-Én sem tudom mi ez az egész, de gondolkodjunk logikusan. Ha a törp felébredt, biztosan nem tudta, hogy hol van, és haza akart menni, ezért aztán meglógott. Nem juthatott messzire ilyen állapotban, meg kell találnunk! -Próbáltam nyugodt maradni és nem pánikolni. Biztosan nem lesz probléma. Legalábbis nagyon remélem. Megkeressük a törpöt és elmagyarázzuk neki mi a helyzet, és hogy amíg lábadozik maradnia kell.

Valahogy meg kellett először szabadulni a vendégektől, hiszen nem hagyhattam csak úgy ott őket a fogadóban amíg mi kimegyünk körülnézni, hogy merre lehet a sérült törp. El kellett döntenem, hogy mit tegyek. Zárjam be a fogadót, már most? Vagy hagyjam őket még egy darabig? Hiszen ha mindenki egyszerre távozik, a zavarodásban nem fogjuk tudni megtalálni a törpöt.

-Fel kell mennünk, és a fenti szobák ablakaiból kinézve megkeresni merre mehetett a beteg. -Mondtam aztán az ötletet. Arra gondoltam, hogy ez egy jó ötlet egyelőre, hiszen hátha meglátjuk valamelyik ablakból azt a szegény törpöt.

Egy hosszú pillanatig a kentaur csak állt, és bámulta az üres ágyat. Nekem kellett megráznom, hogy magához térjen, majd próbált engem nyugalomra inteni, nem sok sikerrel.

- Mondja meg nekem, hogy mégis hogy fordulhatott ilyen elő? - háborogtam továbbra is.
- Mégis hogyan lehetséges az, hogy egy beteg egyszerűen csak úgy kisétál, anélkül, hogy bárki észrevenné? Legfőképpen maga! - kértem számon a fogadóst dühösen.

A kentaur továbbra is nyugodt hangon válaszolt, mintha mi sem lenne természetesebb annál, hogy egy sérült törp fogja magát és csak úgy kisétál, hogy szippantson némi friss levegőt.

- Meg kell találnunk, meg kell találnunk - ismételtem meg a szavait.
- Persze, hogy meg kell találnunk! Olyat mondjon, amit én nem tudok! Nem mászkálhat csak úgy az a törp ilyen állapotban! Még nem épült fel teljesen, pihenésre lenne szüksége. Nem pedig csatangolni! - csaptam rá dühösen az üres ágyra, majd felforgattam azt, valami nyom után kutatva, hátha találok valamit, ami nyomra vezethet, hogy hova a fenébe mehetett ez az átkozott törp.

- Rendben van, maga menjen fel és kémleljen ki az ablakon, én addig a fogadón kívül próbálok szerencsét - válaszoltam az ötletére, és már mentem is kifelé a fogadóból, magára hagyva a kentaurt vendégeivel. Majd ő kitalál valamit, miképp távolítsa el őket. Vagy ha nem tudja megtenni, akkor egymagam fésülöm át a környéket, a kentaur meg csodálhatja egész nap a kilátást feleslegesen.

-Mégis hogyan, gondolkodjon már egy kicsit! Nyilván azt hitte, hogy elrabolták és megpróbált megszökni. Az ablakon át is távozhaotott hiszen földszinti szobában volt, nem volt túl nehéz dolga! -Válaszoltam, megpróbálván nyugodtnak tűnni, holott nem voltam az. Hogy képen engem okolni a beteg eltűnéséért? Éppen elég bajom van vele úgy ahogyan van, erre még elkezd vádaskodni is. Mintha nem lenne elég önmagában elviselnem az elviselhetetlen, kellemetlenkedő személyiségét.

Elkezdett gúnyolódni rajtam, erre nem válaszoltam semmit, csak dühösen néztem és elképzeltem, ahogy kitekerem a nyakát és a tetemét célpontnak használom egy nyilazógyakorlaton, majd ami még megmaradt pépesre taposom patáimmal. Bár megtehettem volna.

Felmentem hát az emeletre és az üres szobák, valamint a folyosó ablakaiból körbenéztem, hátha találok valamit. Alaposan végignéztem a tájon, valamit láttam, de nem voltam benne biztos, hogy a törp volt az. Egy alacsony alak volt, fehér és vörös foltokat láttam rajta. Minden bizonnyal a vérrel átázott kötések lehettek.

Lerohantam az emeletről és mikor a fogadó vendéglátótermébe értem, jutott eszembe, hogy it ez a sok vendég, akikkel valamit tennem kell. Ezért hát aztán hangosan dobbantottam patáimmal a deszka padlón és felhívtam magamra a figyelmet: -Egy kis figyelmet kérek! Adódott egy kis probléma, amit meg kell oldanom, ezért aztán arra kérek mindenkit, hogy legyen türelemmel, hamarosan visszatérek, és mindenkit kiszolgálok! -Kiabáltam hangosan, hogy mindenki hallja. Sokaknak nem tetszett a dolog, hogy várniuk kell, de volt, aki nem tűnt miatta különösebben feszültnek.

Valahogyan aztán kijutottam azoknak a gyűrűjéből, akiknek nem tetszett az, hogy többet kell várniuk, majd arra vettem az irányt, amerre az alakot láttam az ablakból. Íjammal hátamon eszeveszetten rohantam abba, az általam helyesnek vélt irányba.
Az orvos ekkor már közelebb járt ahhoz, ahová én is tartottam, arra gondoltam, hogy hátha ő is látta azt amit én. Végül nem túl messze feltűnt az a látott alak is, aki bizony nem volt más, mint a megszökött törpünk.

Állatias testtartása először fel sem tűnt, azt hittem a sérülései miatt tartja magát ebben a helyzetben. Ekkor aztán megfordult, én pedig láttam, ahogyan vicsorít és habzik a szája.
-Mi a franc?! -Hökkentem meg, a törp pedig elkezdett felénk, pontosabban a doktor felé futni.

-Ajjaj, baj van. -Fogtam az íjamat és elkezdtem nyilazni az elszabadult törp felé. A lábát céloztam, hogy megsebesítsem és megállítsam. Nem találtam el, és fogytán voltak a nyilaim. Mivel a fogadó rengeteg időmet lekötötte, vagyis mindet, nem tudtam új nyilakat beszerezni azok helyett, amiket már elhasználtam. Miután ellőttem maradék öt nyilamat is, melyből csak egy talált, már csak egy volt nálam, a szerencsehozó nyilam, melynek ezüst volt a hegye. Mit volt mit tenni, kardomat nem hoztam, így ki kellett, hogy lőjem azt. Kicsit sérült nyílvessző volt már, de azért célra tartottam, felhúztam az íjat és lőttem. Eltaláltam a törp combját, ekkor az visítani kezdett és a fördre rogyott.

Határozott léptekkel indultam neki a keresésnek, s hamarosan rá is akadtam a törp lábának nyomaira, amit azon nyomban elkezdtem követni, de nemsokára már erre se volt szükségem, hiszen a távolban megpillantottam a nyomok gazdáját is.
Egyenesen felé vettem az irányt, nyugodt, ráérős tempóban, hiszen a sérült törp láthatólag nem akart elmenekülni, de még ha meg is próbálta volna, valószínűleg túl sokáig nem jutott volna a sérülései miatt.
Már elég közel kerültem hozzá, mikor a beteg egyszer csak megfordult, és szó szerint rám vicsorgott, akár egy kutya, szájából pedig fekete hab tört elő.
Egy pillanatra teljesen lemerevedtem. Hátam mögül hallottam, hogy a kentaur vágtat felém, majd egy nyílhegy süvített el a fejem felett, jócskán eltévesztve a célt. A törp ekkor már felém tartott.
Az első sokk után sikerült összeszednem magamat, és kezemet a köpenyem zsebébe csúsztattam, készen arra, hogy a bekészített nyugtatót (mindig volt egy nálam, ha valamiért szükség lenne rá) a támadómba szúrjam, amint az elég közel kerül hozzám.
Szerencsémre azonban erre nem volt szükség, ugyanis a fogadós egy tucatnyi nyíl kilövése után végre eltalálta az őrült beteget, mire az összeesett, majd vonaglani kezdett a földön, közben pedig morgó hangot adott ki. Szájából csak úgy ömlött a fekete hab.
Én ekkor odamentem a beteghez, leguggoltam hozzá, és beadtam neki az injekciót, amitől egy perc múlva már aludt, mint a bunda.

- Mégis most mi az ördögöt csináljunk vele? - kérdeztem a fogadóst.
- A törp most legalább két óráig nem tér magához, de úgy tűnik ez is megőrült. Semmiképpen nem vihetjük a vendégek közelébe - ráztam meg a fejem.
- Láthatólag teljességgel veszélyes mindenkire - folytattam.
- A kór pedig úgy tűnik a véráramba jutva terjed tovább. Ha bárkit megsebesít, azzal kockáztatnánk, hogy még többen megőrüljenek. Nincs más megoldás... Meg kell ölnünk - néztem rá a kentaurra a válaszát várva.

Miután eltaláltam a törpöt a nyilammal és az a földre rogyott, az orvos beadott neki egy nyugtatót. Érdekesnek tartottam azt, hogy a két célbaért nyíl közül csak az ezüstözött hegyű fejtett ki hatást a törpön. Arra gondoltam, hogy ez a most szerzett ismeret jól jöhet a későbbiekben, valamint az erdőbe is akkor ezüstbe mártott nyilakat viszek majd magammal. Így is, meg úgy is kellett volna már új nyílvesszőket szereznem.

Ami meg a törp megőrülését illeti, azt hiszem nem annyira sokkolt és ért váratlanul, mint arra gondolna valaki. Azt hiszem számítottam rá. Éreztem a csontjaimban. Mikor a törp eltűnt, már majdnem teljesen biztosra vettem, hogy ez lehet az oka.  A doktort viszont úgy tűnik teljesen ledöbbentette a történés, a törp „átalakulása“.

- Honnan tudhatnám? Maga az orvos! -Válaszoltam kérdésére kissé kiakadva. Talán mégis eléggé sokkolt az eset, viszont akkor is számítottam rá, hogy ez egyszercsak bekövetkezik.
- Ami azt jelenti, hogy két óránk van megszabadulni tőle. Nem, semmiképpen sem engedhetjük a vendégek közelébe. -Értettem vele egyet. Ez viszont megdöbbentett. Nem gondoltam volna, hogy egyszer egyetérek majd ezzel az őrült alakkal. Úgy néz ki ma „józanabb“ napja van vagy mi a franc.
- Úgy néz ki bárkit megtámad aki közel megy hozzá. -Helyeseltem.
- Erre a következtetésre jutottam én is. Ami a kór terjedését, és ami az „alany“ hűvösre tételét illeti egyaránt. Most csak az a kérdés, hogy vajon az a törp, akit két nappal ezelőt ellátott és hazaengedett, az ugyanígy megőrült-e. Mert az eléggé nagy probléma lehet. - Gondolkodtam, majd mikor az orvos felvetette, hogy meg kell ölnünk a törpöt, kis gondolkodás után ezt válaszoltam: -Azt hiszem nincs más választásunk. El tudná intézni ha szépen megkérem?

- Látom megint azt várja tőlem, hogy elvégezzem a piszkos munkát - néztem kissé lesajnálóan a kentaurra.

- Hát jó, legyen - sóhajtottam megadóan.

- Meglátom, mit tudok kezdeni ezzel az elmebeteggel - mondtam.

- Bízza rám ezt nyugodtan, maga pedig menjen vissza a vendégeihez - intettem neki a fogadó felé, jelezve, hogy rá itt már nincs szükség.

- Azonban azt elvárom, hogy a másik törpöt, akit a minap elengedtem ne nekem kelljen egymagam felkutatnom és leellenőriznem, hogy nem-e bolondult meg az is. Valamint ha már hajlandó vagyok eltakarítani az útból ezt az ön-és közveszélyes, őrült kis növésűt, akkor remélem mire visszaérek egy komplett svédasztal vár majd rám, mert igencsak éhes leszek addigra - vázoltam fel neki az igényeimet.

- Valamint remélem tudja, hogy holnap reggel kénytelen leszünk magunk felkutatni a törpünket. Nem lenne jó, ha még nagyobb galiba történne, nem de bár? - néztem rá kérdőn.

Nem igazán tetszett nekem az ötlet, hogy egy efféle, négylábú szerzettel keljek útra, csakhogy megbizonyosodjak arról, hogy a hazaküldött törppel minden oké, de mivel vonzottak az ilyen fura esetek, és meg akartam tudni, milyen fokú a fertőzés terjedése, mekkora seb kell a továbbterjedéshez, és milyen gyorsan éri az el az alany agyát, valamint orvos létemre azért nem örültem volna, ha az én hibámból továbbterjedne ez a kórság, és a szükségesnél több áldozatot követelne, így hát jelen helyzetben még ezt az áldozatot is megtettem volna.
Valamint egy ilyen küldetés során arra számítottam, hogy jobban megismerhetem majd ezt a lényt, és nagyon sokban befolyásolta volna a tervemet is. Talán még pozitív irányba is akár. Mindez csak rajta múlott.

-Hiszen ez a munkája. Nekem meg megvan a magam baja a fogadómban, ha nem érek vissza hamarosan és szolgálok ki mindenkit kitör a lázongás és szétszednek mindent a türelmetlen vendégek. -Vágtam vissza az orvosnak. Persze, hogy neki kell elvégeznie a piszkos munkát, megszokhatta már, hiszen orvos.

Épp elindultam volna vissza a fogadó felé mikor újra megszólalt. Hátrafordultam, hogy meghallgassam mit mond. Na ez aztán a szorult helyzet, hiszen nem mondhatom, hogy nem segítek, bár nagyobbrészt az orvos tehet az egészről, de én ugyanannyira hibásnak érzem magam abban, hogy „szabadlábon van“ az a törpe.
Az orvos pofátlan ajánlata, vagy is inkább követelése meg sem lepett már. Méghogy svédasztal, ki hallott már ilyet. Semmit sem válaszoltam neki arra a követelőzésére, csak arra, amit utána mondott:
-Rendben, ez esetben holnap nem nyitom ki a fogadót és elindulok felkutatni azt a törpöt. -Mondtam, majd elrohantam a fogadó irányába, ahol a vendégek már minden bizonnyal rendkívül türelmetlenek lehettek.

Nem is tévedtem, türelmetlenek is voltak. Ha volt is olyan vendég, aki tud türelmesen várni, minden bizonnyal a többi türelmetlen tag meggyőzte őket arról, hogy türelmetlennek kell lenniük. Ez általában így szokott lenni.

Berohantam a fogadóba, ekkorra a fele vendég már távozott, bizonyosan az a fele, aki már megkapta a rendelését mielőtt az imént sietősen távoztam. Még szerencse, hogy akkor kell nekik fizetni, mikor megkapják a rendelést és nem azután, hogy elfogyasztották. Minden bizonnyal kihasználták volna az ingyen étkezés lehetőségét.

-Rendben, visszatértem, mindenki figyeljen rám! -Kezdtem kiabálni, hogy hallhatóan közölhessem mondanivalómat. -Sajnálom a történteket és hogy sokat kellett várniuk. Megpróbálom kárpótolni önöket, az árból elengedek. Mindenki álljon sorba a pultnál, hogy felvehessem a rendeléseiket! -Közöltem a megcsökkent tömeggel mondandómat, majd a pult mögé álltam, hogy kiszolgálhassam őket.
A tömeg egy része nem éppen volt túl együttműködő, de a kultúráltabbak valahogy rávették őket, hogy vagy rendesen sorbaállnak és együttműködnek, vagy távoznak. Ez a kis segítség részükről kellemesen érintett a mai, meglehetősen megkellemetlenedett nap után.

Először felvettem az össes rendelést, hogy ne egyenként kelljen z egyforma rendeléseket készítenem, majd bementem a konyhába és tömeggyártásba“ kezdtem. Szerencsére nem volt túl sokféle rendelés, csak ugyazakon félékből több adag. Sütöttem a húsokat, a tojásokat, a zöldségeket egyszerre, majd ahogyan azt leírtam, úgy tálaltam fel őket. Kimentem a vendégek közé és szétosztottam az ételeket oly módon, hogy odahívtam a vendégeket melyik rendelés kié jelleggel. Odajöttek egyenként, vagy párban és fizettek, majd megkapták az ételeiket. Az árból persze elengedtem, ahogyan azt megígértem, de nem sokat. Hasznom is származzon már, ne csak károm. A doki felbukkanása óta majdnemhogy csak károm származott.