Meghűl Hirion-ban a vér, ahogy hallja a fémes csendülést, mert ha elvétette, ha a lány kivédi a tőrt, akkor nagy bajban lesz. De az eseményeket már nem lehet megállítani, és a lendület máris tovább viszi mielőtt még komolyan aggódhatna és pár pillanattal később már a kezébe hasító fájdalomról is megfeledkezve, mered a bundás lány halálra váló tekintetébe, melyben ott lobog a rettegés, a halál biztos tudata. Kardja egy hátborzongató cuppanással csúszik ki a másik testéből, ahogy az a földre rogyik.
Látja a görcsbe rántó vonaglását és azt is, hogy a tizedes milyen közönyösen nézi, így nincs választása.
Most ölt életében először. Aztán kihányta ami még a gyomrában volt. Atán tompa fejjel, szinte kábán ment a lovas után, vette fel a zsákját és cipelte tovább a követ, aztán rogyott le a földre, mikor megérkeztek vissza a táborba.
Fekete szemét ráemelte a fölé tornyosuló alakra és fáradtan biccentett. Talán most gyűlölt igazából valakit úgy, hogy tudta is milyen gyűlölni.
Miután magára maradt, erőt vett magán és próbált keresni valakit, aki eligazítja, de senki nem állt szóba vele, így aztán végül az egyik halomba hordott szalma bálákba vackolta be magát és olyan fáradt volt, hogy azon nyomban álomba zuhant, még az éhsége sem tudta meggátolni.
Reggel egy kemény rúgás ébresztette. Minden porcikája fájt, mintha ledarálták volna, mivel nem számított háromfogásos reggelire, bekapta utolsó darab penészes sajtját és egy össze aszott almát, amit tegnap zsebre vágott, aztán úgy ahogy volt, koszosan beállt a többiek közé, ahol meghallgathatja, hogy milyen „kellemes „ is lesz az élete a következő időben, meg, hogy többféle képen is feladhatja, bár egyikben sem garantált, hogy életben marad, sőt inkább az ellenkezőjére van esély. Bár, ha megpróbálja végig csinálni is valószín, hogy belehal. Fényes választások, nem igaz?
Ha hazamegy megölik, ha feladja megölik, ha marad akkor a kiképzésbe halhat bele.
- Értem, uram! – felelte és igyekezett valami feszes tartásban állni. – Majd észben tartom.
Azonban hamarosan már azt is megbánja, hogy ismeretlen anyja a világra hozta és egyre vonzóbb lett az a kongatás, ahogy utolsónak kapkodta a lábát a többiek után és agyába szinte beleégette magát az állandó ordibálás.
- Nem…adhatom….fel…. – mantrázta magának, ahogy próbált nem összeesni összeakadó lábaitól, aztán már azt sem bánta volna, ha valaki tényleg megölné, mikor végre vége a futásnak.

A fiú kitart az egész napi megpróbáltatás során és már csak abban bízhat, hogy nem tudja, hogy meddig tart a teste fizikai felkészítése, hogy végre újabb lépcsőfokra érjen a tanulásban. De nem ül le, nem alszik el és ezzel teljesíti azt a két feltételt, amiért a kiképzők több figyelmet szentelnek neki, mint átlagban a többieknek. Nem kongat és ő az utolsó.
Visszaérve csak menni kell a többiek után, ha meg akarja tudni, melyik sátorban van az étkezde. Asztalok nélküli hosszú padsorok, ahol a forró ételt a legtöbben combjukra téve eszik, de van olyan, aki egyszerűen a földre ül le és a tányérjából fal.
A tizedes egy másik társaságot keres, akiknek még beszélgetni is marad energiájuk. És bár végig futott velük egész idő alatt, most ennek a szokatlanul nagy darab elfnek is van energiája még beszélgetni.
-Sziasztok fiúk! Ide ülhetek? Tudjátok ki a tanítványom?
-Az a gyerek, nem? Valami ezredes vagy magas rangú katonának a fia, azt mondják.
-Igen. -bólint elgondolkodva- Hadvezér, de lényegében mindegy. Szóval egy kicsit össze kéne szednetek magatokat, mert ez a menet ma kicsit gyenge volt. Valahogy felpörgetni. Mert nincs bajom azzal, ha valaki bele ad mindent, és nem tud többet. Az majd fejlődik és idővel erősebb lesz. De ő egész nap azért nem futott gyorsabban, mert nincs több energiája. Most meg elmegy a legtávolabbi sarokba. Ha valakinek nincs több energiája, azt hinné az ember, hogy leroskad a földre és eszik a bogarak között, ha azt kell elviselni a hadseregbe. De kiadott mindent magából és nem tudja magát messzebb húzni. Most meg itt van ez az elit gyerek és kiderül, hogy nagyon is bírja még a lábán. Ha egy kilométer hosszan lenne zsúfolva ez a sátor, szerintem még annak is a végébe menne, hogy ne legyen itt közöttünk.
Szóval beszéljetek vele, mert amíg nem kongatja a harangot, addig ti fogtok szívni miatta, ha sunnyogni akar. Akkor ti rátok is ráverünk büntető köröket. A ti dolgotok, hogy meddig akartok szenvedni azok miatt, akik kilógnak a sorból, de ha nem veszitek rá, hogy becsülettel dolgozzon, akkor nem léptek új szintre.
*Hamarosan az étele elfogyasztása után egy másik csapattal is elment tizenkét órára futni. És persze azoknak ugyan azt mondta, mint a csapdába csalás előtt Hirionnak. Hogy ő már kétszer ennyit megcsinált, mint az újoncok és ha kell, egész héten ébren tudna maradni. Ha fejben erősek lesznek, nekik is meg sem fog kottyanni. (Nem mondta el nekik, hogy ehhez a mágia beavatott szintjén kell lenni és életerőcsapolát kell egy idő után elkezdeni. A kiképzők lecsapolják a fiatalokat, így példaképet faragnak eléjük és egyben mélyebb álomra szenderítenek mindenkit.)
Ez idő alatt, míg ő távol volt, Hirion és társai elmehettek aludni. Ám néhány sorstársa érzett még erőt magában és felkeltették Hiriont.

Egy idő után valamiféle zombi üzemmódba kapcsol Hirion, mert már nem érzi a lábait és csak az viszi előre, amit a gondolataiban kántál. Nem is igazán érti, hogy miként sikerül túlélni a kínzással teli napot. Már az előtte való nap is megterhelte, de úgy látszik soha nem gondolt tartalékok voltak eltemetve a testében, vagy szimplán jó adottságokat örökölt és ez most bukkant felszínre, hogy szinte a végkimerültségig feszítették, hiszen eddig nem volt rászorulva, még ha azt is hitte, hogy a palotai edzések milyen kemények. Hát most rájöhetett, hogy azok labdába sem rúgtak a kiképzők mellett. Mikor végre vége van a napnak, még a gondolkodáshoz is kimerült, de azért az felötlik benne, ahogy elvonszolja magát a többiek után utolsóként a harang mellett, hogy mi a fenéért csinálja ezt. Békében meghalhatna, ha visszamenne a palotába, bár biztosan bosszantaná, hogy azt sem tudja ki akarja megölni.
Nem! Megmutatja, hogy ér valamit és ha visszamegy kideríti ki áll a merényletek mögött és miért.
Egyszer az életben talán elérheti, hogy apja szelleme büszke legyen rá is, ne csak a testvéreire.
Fura, hogy az apjára gondol, pedig alig ismerte, de látta, az Első Lord szemében, hogy miként válik megvetővé, miután előadta a kérését. Érezte, hogy mást várt tőle. Majd megmutatja!
Persze megint megvolt az elhatározás és meg is lesz talán holnap reggelig, amikor megint végig kell csinálnia ezt a tortúrát. És akkor megint meg akar majd halni. De, hát Hirion nem tud kibújni a bőréből egy-két nap alatt.
Étvágya se nagyon van, de azért elmászik a csajkájával a hosszú sátor legvégébe. Már megszokta, hogy soha nem nagyon akar vele társalogni senki, ma meg aztán végképp semmi kedve hozzá, örül, ha a kaját lenyomja a torkán.
Nem látja, ahogy a tizedes a többiekkel beszél, bár ha látná sem érdekelné, már csak egy vízszintes helyre vágyik, ahol leteheti a fejét.
Miután végzett a vacsorájával, nem is foglalkozik a többiekkel, csak elvonul, jobban mondja elvonszolja magát a priccséig, amit végül csak kiutaltak neki, aztán belezuhan és már alszik is, mert még soha életében nem volt ilyen fáradt…….de csak egy kis ideig.
Arra ébred, hogy egy büdös pokróc tekeredik rá, aztán valami oldalba vágja, úgy mintha csak egy ló rúgta volna meg, de mire felkiált, már csak nyögni tud, mert záporoznak rá az újabb s újabb ütések.
Egy idő után már csak a hangtalan zokogás rázza és véresre harapja a száját kínjában, míg el nem ájul.
Reggel az ordítozó kiképző hangjára tér magához és véres képpel, tántorogva áll fel.
Tekintete a kolompon állapodik meg, aztán köp egy pirosat és lesütött szemmel áll be a sorba.
~ Nem! ~

A következő nap ismét tizenkét órás futás és az újonc újra a legnagyobb noszogatást kapja. Ám szerencsés napra ébredt. Öt óra sor végi futás után az egyik élen kezdő szép lassan lemarad hozzá és láthatóan sántít. Amikor Hirion helyett őrá szállnak rá kiképzők, akkor végre átadhatja az Utolsó címmel járó összes nyereményt.
Ám ő nem motyog magában, mint a fattyú tette. Hangosan válaszol a lassúságát firtató kérdésekre.
-Megsérültem. Azt hiszem kificamodott a bokám.
-És akkor mi van? Nem én tehetek arról, hogy nem figyel a lépéseinél. Máskor ügyel a részletekre. A harctéren is csapdába fog lépni, ha ezt csinálja. Nem állhatunk meg a maga hibájából. Tovább kell végre hajtani a feladatot. Megértette?
-Igen. Csak nagyon fáj a lábam és nem tudok olyan gyorsan futni.
-Nekem ne feleseljen! Azonnal nyomjon le húsz fekvőtámaszt és utána zárkózzon fel az előtte lévőhöz!
*A fekvőtámasz nem volt gond, igen jó erőben lévő reménységként jelentkezett ide. De ebben a rövid időben is csak távolodott Awernondyas egyetlen megmaradt fiától. És az utolérés nem könnyű akkor, ha a csontok rossz helyen vannak a testben és nem olajozott gépként működik.
De még nem sejti senki, hogy a harmadik nap sokkal másabb lesz, mint ahogy a többi kezdődik. Még nem pihenték ki magát, mikor csengetnek. Mindenki várja, de nem szólal meg egyik tanáruk sem. És már elült az éles hang a hajnal csendjében amikor ismét megszólal a harang.
-Hagyd már abba azt a csilingelő bűzlő kezedet! -káromkodik el valaki a reggeli szürkületben.
*Néhányan átfordulnak a másik oldalukra, de mire elcsendesedne a fülükben a réz csengése, ismét megszólal.
A legtöbben kinyitják a szemüket és szembesülnek a tényekkel. Nincs ott senki, csak az ágyban fekvők. Nem ordítoznak és nem rúgnak bele senkibe, ha még pár percig szundítani akar. Egyszerűen nincs az edzők brutális reggeli szertartása.
Utána ismét csak az a hang. És valakinek üres a fekhelye. Mivel képtelenségnek tűnik számukra, hogy ezzel a hanggal a hegyes fülükben tovább aludjanak, néhányan kimásznak és kómás fejjel meglátják a sántát a kolompnál. Egy kiképző sincs a táborban, csak az üti (ügyeletes tiszt) kerül elő nagy nehezen, hogy oda menjen.
-Maga mit csinál. Miért nem alszik? Kiküldték a többiek őrködni?
-Nem. El akarok menni. -hangja határozott volt és arról árulkodott, hogy az este folyamán átgondolta a dolgot, hogy pont a legrosszabb időben tegye meg a lépést. (A többiek számára a legrosszabbkor. Vacsoránál is dönthetett volna vagy megvárja, míg felkeltenek mindenkit.)
-Miért? Nem jó itt magának?
-Átgondoltam. Nem akarok tovább maradni. Fáj a térdem és az őrmester nem hajlandó tudomásul venni, hogy nem tudok futni, míg be nem gyógyul.
-Az őrmester csak azt akarja, hogy végezze nyafogás nélkül a feladatát. Senkit nem küldünk el azért, mert megsérült. Csak maga adhatja fel, mi nem tudjuk magát legyőzni.
-Tudom, csak pár nap kell, amíg rendbe jön a lábam és folytathatom a gyakorlatozásokat. De a kiké...
-Ne nyafogjon, maga már nem gyerek! Olyan körülmények között, amilyen adottak, végre kell hajtani a feladatokat. Ha vágyik a szüleihez meg a kényelemhez, akkor azt mondja!
-Uram! Én tényleg...
-Ne feleseljen nekem, hanem nyomjon húsz fekvőtámaszt és menjen vissza a sátorba!
-Nem.
-Hogy mondta?
-Nem. Nem csinálok magának semmit. El akarok menni.
-Akkor azonnal menjen a cellába, a kapuőr majd oda kíséri és holnap ha úgy gondolja, elmehet!
*Ezzel az első gyenge láncszem ki lett rostálva. Néhányan visszaaludtak, mások túl szépnek találták, hogy hagyni fogják őket ezek után az ágyon heverészni és inkább megnézték a konyhában, hogy áll a reggeli.
Amikor visszatértek a kiképzők jó hírrel szolgáltak.
-Figyelem, kislányok! Lassan elérik azt a kondit, amivel már tudnak tizenkét órát futni. Mi a nap végére hetvenkét óra folyamatos futáson leszünk túl, de Önöktől még ez nem követelmény. Aki a mai nap napnyugtáig eléri a második kiképzőpontot, az egy lépcsőfokot lép a katonává válás létráján. Aki nem ér oda időben, azok vissza felé is futnak és még három napot eltöltenek ebben a táborban. Megértették?
*Más útvonalon ment ma a felkészülés a komolyabb tanulásra. Hiszen a második bázis a fekete hegyekben van.
-Sorakozó mindenkinek az ágya mellett! Pakoljanak!
*Ahogy összeszedték gyorsan a cókmókjaikat, a tizedes végig járt közöttük.
-Maga meg miért nem hajtotta szabályosra a lepedőjét! Ennek két ölnyire kell lelógnia oldalt, nem a földet söpörnie. Démonok kénköves pofájára! A másik oldalt meg hogy néz ez ki? Nézze csak! Hagyott itt valaki magának egy téglát az öltözőszekrénye mellett. Ezt most megfogja a kezével és viszi egész nap, hogyan kell rendbe raknia az ágyát.
*Néhányaknak a szennyesét tekerte a feje köré, mert nyitva maradt az öltöző szekrénye. Míg Hirionnak az ágya mellett egy sárga folyadékkal teli kis edény volt.
-Maga meg miért nem vitte kiüríteni az éjszakai tálját? Azt akarja, hogy a társai itt szagolják a maga piszkát? Ha ezt hadjárat során csinálja, akkor elfertőződhet valaki sebe maga miatt. A fején fogja hordani az ágytálat két napig, hogy emlékezzen rá, hogy mit kell vele csinálni! És ha hívja a természet, addig kimegy elvégezni a dolgát, nem veszi le közben sem a sapkáját.
*Ezzel úgy a fejébe borította, ahogy van. És nem érdekelte, hogy tényleg a kölyöké vagy csak a szomszédja tette távolabb az ágyától, mikor felébredt éjszaka közepén a kis dolgára.
Mivel már nem volt senki, aki vissza tartsa a menetet, így megint őrá került a sor, hogy felettesei gondjukba vegyék.
-Miért nem fut maga a többiekkel, maga idióta? Attól fél, hogy a következő szakasz nehezebb lesz? Azt akarja, hogy visszaküldjük a cél előtt és még maradjon pár napig pihenni az első szakaszban? Pedig ez után már csak sepregetnie kellene a port. Ha valakit azon kapunk, hogy csak potyázni akar és meghúzni magát az egyik kényelmes szakaszban, pokollá tesszük az életét. Olyan lábizmai lesznek a végére, ha így folytatja, hogy magát küldjük előre várostromnál, hogy berúgja a kaput. Ezt akarja? Kiképzem én faltörő kossá, ha erre vágyik.
*Talán eléri a célt időben, talán nem. Egész nap azt szajkózzák a többieknek, hogy ez fizikailag lehetséges, csak a gyenge akaratúak nem bírják. És az északi tündék legnehezebb napszakában. A Nap tűz le rájuk és melegíti őket. Így nem csak a futástól lesz egyre inkább melegük. És minél magasabbra emelkedik, annál melegebb a levegő. Délután pedig már terelik a gondolataikat kedves emberek, hogy minél alacsonyabban van a Nap, annál kevesebb idejük maradt. A Nap nagyon nem a barátjuk. A Napot utálják a katonák, mert legyengíti őket és az ellenségnek kedvez. A Nap ellenük dolgozik mindig.
Vagy sikerült teljesítenie a fiúnak vagy vissza küldték ugyan ezen az úton futásban, hogy reggelre csatlakozzon az utánuk jött „osztályhoz”. De aki felkerült a következő lépcsőre, annak egy seprűt adnak a kezében a bejáratnál a kiképzők, akik közül néhányan a végével üvöltöznek, mások pedig előre futnak, hogy egy seprűt nyomjanak a kezébe a kapuban.
-Ez lesz az itteni tartózkodásuk szimbóluma. Itt azt tanítjuk meg Önöknek, hogy egy katona rendet és tisztaságot tart maga körül. Felsöprik az edző pályát és kezdődhet is a tanulásuk. Itt lesz a ház háta mögött...
*Ahogy befordul a sarkon, hirtelen indulatosan kikelt magából.
-Hát ez meg mi? Ki a franc rakta ide rakta ide ezeket a fatörzseket? Megmondtam már, hogy ide nem kellenek. Ezen a helyen nem gyakorolunk természetes anyagokkal csak porral és kövekkel. Kettesével megfognak egyet és futólépésben viszik arra. Ez a három órányira lévő hármas bázisnál kellenek, hogy legyenek. Gyerünk, gyerünk! Aki elfárad, az kicsit leül és addig a társa viszi egyedül a rönköt.
*Ha Hirion itt van, döntenie kell, hogy ő marad-e a végére és neki nem lesz párja. Vagy másnak.

/Bocsi, hogy előre szaladtam, csak itt most még nincs merénylet. Gondoltam ez alapján meg tudod írni, hogy mit tett és hogyan vészelte át. És nyugodtan beszélhetsz közben, akár mozgathatod is a karaktereket./

Nem tudja Hirion, hogy miként fogja túlélni a napot, de valami ostoba dacból kifolyólag nem megy a haranghoz és kongatja meg. A fene tudja, talán van benne némi mazochismus és élvezi a gyötrődést? Vagy csak egyszerűen dühös? Dühös magára és az egész világra, ami ide juttatta és a társaira, akik azt akarják, hogy adja fel. Nem fogja! Ha kell négykézláb mássza végig az utat!
Persze nem kell sok és máris szívesen visszamenne, talán még kolompolna is, miután a lába csak vonszolja magát, a feje meg zúg az állandó üvöltéstől a fülében.
Aztán legnagyobb örömére, mert hiszen legszebb öröm a káröröm, az egyik eddig eminensen teljesítő társa ér mellé, vagyis ő kezdi elhagyni az erősen sántító alakot, akin azonnal kap a Hirion mögött futó kiképző és most ő kap hideget-meleget.
A fattyú szájára elégedett mosoly csúszik, ahogy kikerül a középpontból és kicsit fellélegezhet, ráadásul úgy néz ki, hogy ez tartós állapot is marad, mert az újonc botor módon, vagy bízva az eddigi teljesítményében, nekiáll feleselni is a felettesével, amit az persze nem is hagy szó nélkül.
Nem sokára a srác még jobban lemarad, hiszen még külön büntetést is kell ezért teljesítenie és sérült lábával nem képes utolérni még a lassú kocogással haladó Hirion-t sem.
Mivel nem ő az utolsó, így nem is róla ítélik meg a csapatot, ez mindenképpen kihasználandó és máris könnyebben lélegzik és az sem érdekli, hogy jóval a többiek után ér vissza a táborba a nap végén.
- Na most szopathattok mást! – morogja az orra alatt sokkal vidámabban, mint előző nap, még ha a fáradtságtól tántorog is.
Az éjszaka a terrorizálása nélkül múlik el, ami őszintén meglepi, mert számított rá, bár tenni nem tehetett ellene semmit, de még fel sem kelt a nap, mikor hangos kolompolás veri fel a tábor csendjét.
Hirion félálomban hallja, de esze ágában sincs még a szemét sem kinyitni, hogy megnézze ki zajong, igazán el sem jut teljesen a tudatáig mit hall, megtanulta, hogy a pihenés minden percét maximálisan ki kell használnia.
Aztán megint hallja, de csak morogva a fülére húzza a takarót kiszűrve a zajokat, azt is, amiket társai reagálnak erre és amennyire csak lehet és továbbra sem mozdul. Ő ugyan nem, míg a kiképzők ki nem ordítják az ágyból.
Ismét elszundítana, de egyszerűen nem tud ebben a mocorgásban, kongatásban és mérgesen kinyitja a szemét.
- Mi a jó nyavajáért nem lehet nyugton maradni, mikor végre aludhatnánk is! – morran fel és a takaróját maga után húzva, résnyire nyitott szemekkel bámul a harangnál álló fiúra, akiben nagy nehezen felismeri a tegnapi sántikálót.
Aztán előkerül végre egy tiszt is, aki láthatóan nem kevésbé dühös, mint a srác társai, akik lassan összegyűlnek álmosan az ajtó előtt és tanúi lehetnek e megdöbbentő szóváltásnak.
~ Ez nem hiszem el! Ő adja fel? Hiszen alig erőltette meg eddig magát, mérföldekkel jobb nálam és egy kis sántikálás meg üvöltözés miatt feladja? ~ mered ki Hirion a fejéből kikerekedett szemekkel.
És tényleg feladja! Teljesen, totálisan feladja, még a szégyent is vállalva, pedig még visszakozhatott volna. Neki bezzeg biztos nem ajánlották volna fel, hogy menjen vissza a sátrába, simán kivágták volna.
Ettől rosszkedvűvé válik és eléggé felébred ahhoz, hogy kövesse pár társát és elmenjen reggelizni, már úgy is lőttek a pihenésnek.
Egész végig azt várja, hogy hirtelen előugranak valahonnan a tisztek és mindjárt leüvöltik a fejüket, de minden furcsán békésnek látszik.
Aztán persze reggeli után jön a fekete leves, bár a feletteseik szerint ezt előlépésnek kéne tekinteni, de Hirion szinte biztosan tudja, hogy ez csak újabb tortúra kezdetét jelentheti. De a nagydarab srác kihullása újabb erővel tölti el, hiszen nem ő kongatott elsőnek, ahogy mindeni várta.
~ Még egy ember……még egy aztán már büszkén adhatom fel. ~ köti meg magát és nem is néz a harang felé.
A kiképző szavait, hogy egyszer neki is hetvenkét órát kéne futni, nem is hajlandó átgondolni, mert olyat el sem tud képzelni, de hogy a nap végére eljusson a másik bázisig az talán még mehet is. z nincs kizárva, hogy szokás szerint szinte négykézláb vonszolja majd be magát, de akár sikerülhet is.
Az. hogy mi várja ott nem tudja, de azt képes leképzelni, hogy mi várná itt, ha vissza kéne térnie. Kikészítenék…..hamar!
- Igen, uram, megértettem. – állja a kiképző fürkésző és sokatmondó tekintetét.
Aztán megy pakolni és az ágya mellett várja, hogy az ügyeletes őrmester végezzen a szokásos szemlével, amit soha senki nem úszik meg. Ebben legalább nem lóg ki a sorból.
Mikor rá kerül a sor akkor veszi csak észre a vizeletes tálat, ami persze nem az övé, de hiába is mondaná, bár azért megpróbálja.
- Uram, nem az enyé……- még időben csukja be a száját, hogy a bűzös lé ne folyjék bele.
Köpködve próbál megszabadulni a képén végigcsorgó folyadéktól, bár büdösebb nem nagyon lesz tőle, a több napos izzadtságtól így is olyan szaga van már, mint egy bűzös borznak.
Azért mielőtt elindulnak még gyorsan beledugja a fejét egy esővizes hordóba és lemossa a nagyja piszkot.
Persze eztán végighallgathatja megint az utolsónak szánt ordításokat végig az egész úton.
- Uram, nem, uram!
- Uran, nem, uram!
- Értem, uram!
- Nem, uram! – válaszolja automatikusan a felé szálló „biztatásokra”, de már egyáltalán nem veszi magára, van baja elég anélkül is, hiszen a Nap olyan hévvel süt, hogy úgy érzi leégeti a bőrét, elolvasztja az agyát.
Mintha pár óra egyszerűen kiesne a fejéből, néha már hallucinál is, úgy látja ott az orra előtt a tábor, de mire odaér semmi sincs, csak az előtte a messzeségben futó alakok és az elmaradhatatlan üvöltés a fülében.
Aztán hirtelen vége lesz és mikor már azt hiszi újabb látomás csak, megtalálja a tábort.
Még összeesni is elfelejt, csak áll ott leesett állal, miközben a kezébe kerül egy seprű és újabb ordítások hangzanak fel.
- Takarítás? – ismétli bambán, de megindul a kiképző után bizonytalan lábakkal, miközben csurog rajta az izzadtság.
És miért nem lepi meg, hogy újabb akadályok tornyosulnak előttük?
Mire körbenéz már majdnem mindenki talált párt magának, de mg kiszúrja a sánta fiú párját és gondolkodás nélkül lecsap rá, mert nem akarja egyedül cipelni a rönköt, bár valószínűleg úgy is visszautasítják.
- Én viszem veled a rönköt, ha……akarod.
Nincs sok gyakorlata a társaival történő kommunikációban, így ez is elég sutára sikerül, azonban reménykedve néz a másik fiú szemébe. Talán nem hajtják el, talán…….most nem kéne elvonulnia, mert egyedül nem fogja túlélni……

A fattyúnak szerencséje volt, vagy csak életösztönöket örökölt apjától... A lényegen nem változtat, hogy nem bírta volna egyedül.
-Oké! Fogd meg és vigyük! -az új barátja nem fecsérelte az erejét fölösleges beszélgetésre. Eddig az jött le neki, hogy majd azok fognak túlélni, akik rövidet és nem túl sok okfejtést tartalmazó válaszokat adnak.
Egyik kezében a seprű, míg másik oldalt a vállán tartva a rönköt kezd el gyorsan gyalogolni. Azt reméli, hogy valahol középtájt tudják majd tartani a tempót. Bár két dolgot még nem sejt és nem érez, mikor felemeli a terhet.
Az egyik ügye a társa állóképessége, amely javult az elmúlt napokban, de csak olyan mértékben, ahogyan a többieké is. A másik az, hogy a tizedes figyelmét magára vonta azzal, hogy nem várta meg azt, hogy ki marad pár nélkül esetleg. Így bár a kiképzők itt általában nem élnek az életerőelszívás igéjével, ő mégis megkapja.
Ki tudhatja, hogy miért nem Hiriont szemelte ki erre? Egyszerűbb lenne őt azzal kirakni, hogy az egyébként is gyérebb energiáit tovább csökkenti és feladásra kényszeríti. Ha egész este a menet közben használná ellene, annyi sem maradna benne, hogy a málha nélkül megálljon a lábán.
Ám nem így tett a kiképzőjük és a menet végén egy pufogó versenyző hátára veszi az utolsó rámaradt ajándékot. Az egyik legjobb kondiban van, de bevállalta azt, hogy hangosan kiadja magából, hogy ő nem fogja ezeket megfogni. Majd a szolgáknak kiadják a tisztek, hogy vigyék odébb, ahová kell. De nekik sepregetniük kell, hogy azt gyakorolják. Így hát ő maradt a végére, mikor rájött, hogy a sztrájkjához senki más nem csatlakozik.
Köves-kavicsos hegyi ösvényeken haladt az út oda, ahol egy fia növény nincs. Még egy aprócska hegyi kórót nem talál a szem. Mivel akik itt vannak, azoknak sikerült napnyugtáig a tizenkétórás, így sötétben haladnak, ami őket nem zavarja. És persze a végén egymaga kolbászoló megkapja a biztatást, hogy ne ragaszkodjon a helyéhez.
Ám amikor már elkezdték mondogatni a hátul lévőknek is a kiképzők, hogy itt van az emelkedőn túl a cél, az elejéről már furcsa hangok hallatszottak. Ahogy beérkezik mindenki, egy ismeretlen tiszt üvöltözik mindenkivel. A tizedes elpárolgott észrevétlen, ahogy a többi megszokott tanárt sem látja hirtelen senki.
-Mi a fenét művelnek itt? Ez a harmadik lépcsőfok. Ide nem jöhetnek. Azonnal forduljanak vissza és vigyék vissza ezeket a szarokat. Értik? Gyűlölöm a fákat! Nem akarok meglátni egy fatörzset sem. Mindegyiket vigyék vissza a kettes ponthoz! Ott lesz rá szükségük.
*Az, aki csak szédelgett mögöttük, az hangos puffanással ledobja a hátáról a mázsás súlyt és hangosan kikelt magából.
-Én nem viszem tovább. Elegem van ebből! Ott azt mondták, hogy hozzuk ide. Beszéljék meg az oktatóinkkal, hogy akkor hova a francba kell szállítanunk ezeket és holnap majd oda visszük. De most aludni akarunk!
*Eközben Awernondyas fia egy közeli hangot is hall.
-Fogd meg egy kicsit! El kell mennem.
*Ezzel megpróbálja a közös csomagot átrakni csak Hirion vállára és kacsázva elindul az itt is meglévő ismerős kolomp felé, ha sikerül.

Számít a visszautasításra, így aztán meg is lepődik, mikor a kiszemeltje azonnal belemegy a dologba és máris a feladatra koncentrál, így Hirion-nak sem marad más választása, mint, hogy nyögve ugyan de felmarkolja a rönköt és megpróbáljon lépést tartani a keménykötésű társával.
Már előre fél tőle, hogy kap majd hideget-meleget, mert le fog vele maradni, hiszen eddig is      
Awernondyas fia volt e leggyengébb és ez most sem fog változni, csak ezzel a párválasztással késlelteti a dolgot és minden bizonnyal meg jobban megutáltatja magát, mint eddig.
Hirion már hozzászokott, hogy minden kiképző kötelességének érzi, hogy rajta köszörülje az ordibálás képességét és ez alól az elsőnek megismert és azóta is kellően gyűlölt tizedes sem kivétel, így nem vár csodákat most sem, de egy idő után komolyan meglepődik, hogy a társa sem diktál olyan iramot, mint amit várna tőle, így csak azért nem ők a sereghajtók, mert az egyik társuk, az ő gyors reakciójának köszönhetően egyedül maradt és most úgy kell felküzdenie magát a hegyen. A fattyú kis kárörömmel figyeli erőlködését és hálát ad a szellemeknek, hogy nem ő járt így.
Persze ettől még ő is szenved, nem is kicsit, szívesen megcserélné a kezét, de a seprűt nem meri letenni és már erőtartalékai végét járja, mikor megtorpan előtte a ziháló sor és meghallja az újabb üvöltözést. De ez egy ismeretlen parancsnok és érdekes módon a sajátjaik viszont nincsenek sehol.
~ Mi? Azt a rohadt anyátokat! ~ érti meg hirtelen a fiú, hogy mi az ábra és legszívesebben ő is üvöltene kínjában.
Ha most még vissza is kell cipelniük…….
Most az egyszer úgy néz ki, hogy nincs egyedül, bár valószínűleg, nem a vele való szolidarítás váltja ki az utolsó, egyedül cipekedő felcsattanását.  
Mielőtt még elgondolkozhatna, hogy követi-e a példáját, hirtelen mázsás súly nehezedik a kezére, a farönk előre billen, ahogy a társa azt elengedi, Hirion meg képtelen megtartani az egyensúlyát és követi a földre zuhanó rönköt.
- Cseszd meg! – hörren fel, ahogy alaposan megüti magát, a kezét meg épp csak ki tudja húzni, hogy ne szoruljon be, majd elképedve néz a másik háta után, ahogy határozottan halad a harang felé. – Mit…..csinálsz?
Sötéten mered maga elé, de végül feltápászkodik, bár remeg a lába és elhatározza, ha mégis le kell vinniük a rönköket, az tuti, hogy azt max. a lábával görgeti majd maga előtt.

A srác elég határozottan megindul a harang felé. A szájalót egyelőre nem szúrta ki még a kiképző, de csak idő kérdése, hogy rájöjjön a gyengeségére. Döntenie kell, hiszen itt egyikük sem maradhat. Páran megindulnak dünnyögés közepette visszafelé, már kezdik megszokni, hogy nem csak testi felkészülést kapnak ebben a szakaszban. Aki kitalálta ezt a kiképzési rendszert, az direkt a legszemetebb módon találta ki.
Ám a szájaló továbbra is a rönkje mellett áll és nem hajlandó mozdulni. Csak percek kérdése, hogy megérkezzen a kanyarból a visszaküldőjük és rászálljon az ide nem valóra. Ahogy Hirionra is, ha még mindig ott lesz a földön a rönkje.
És persze a fél napra se társa tovább gyalogol a harang felé begőzölt aggyal.
-Vigyétek vissza a rossz életbe! Utálom a fákat. Nem bírom elviselni őket. Ki akartok készíteni? Megkapjátok tőlem háromszor is, aki egy büdös rönköt itt hagy nekem, azt garantáltan nem megy át a harmadik lépcsőfokon. Soha nem lesz katona!
*A hang egyre inkább közeledik.

Nem úgy néz ki, hogy Hirion eddigi rönkcipelő társát bármi is megállítaná, olyan elszántan és határozottan halad célja, a harang felé, amitől a fiú egyre rosszabbul érzi magát és legszívesebben jó nagyot rúgna a lába előtt heverő fába, főleg mert, még jól meg is rántotta miatta a derekát, de annyira nem ment el az esze, hogy még a lábára is sántítson miatta.
Csak dühösen mered a másik hátára, miközben hallja, hogy jó páran nem is várnak tovább, hanem megindulnak visszafelé a második táborba.
~ Valaki nagyon nem csíp engem a túlvilágon, de sajnos itt az élők között sem! ~ mormog magában, de egyre rosszabbul érzi magát, ahogy a közeledő tiszt hangja hangosabbá válik, ami azt jelenti, hogy lassan visszaér és, ha itt találja őket – mert az aki eddig egyedül cipelte ide fel a fát, még szintén gyökeret eresztett, - akkor bizony nem lesz jó dolguk, az biztos.
- Azt a rohadt büdös életbe! – fogom meg a fa végét és kezdem húzni magam után az ösvényen, ami végül is nem is olyan nehéz, lefelé jóval könnyebb és mivel a másik vége a földön van, még elviselhető a súlya is. – Szerintem ne várd meg míg ide ér……már persze csak ha nem akarsz te is kolompolni. – veti oda elmenőben a társa felé, aztán tovább szitkozódva magában vonszolja le magát és azt a nyomorult rönköt a táborba.

A többiek mind elvonultak Hirion előtt párosával, miközben az ő párja konokul lépkedett a kiszállás felé. És a tiszt szavai egyre közelebbről jött, mikor oda szólt a tüntetőhöz. Mindenki a végkimerülés határán volt, hiszen lassan huszonnégy órája voltak talpon. Eredetileg csak egy tizenkét órás futást kellett volna teljesíteni és utána egy kis söprögetést. Ám még mindig csak a söprű nyelét fogják, miközben öt órája jönnek ide fel ezekkel a terhekkel. És most lefelé...
-Akkor visszük együtt és a másikat meg rávarrjuk a balekra. -morogja az eddig azért-se megfogva a fattyú rönkjének a végét és elkezdenek bandukolni vele.
-Ki a franc hagyta ezt itt? Azonnal jöjjön ide a lógós! Ha én találom meg, nagyon pórul jár. -majd egy kis idő után még egy újabb fenyegetés- Ha nem viszi el valaki ezt a kibaszottat, az egész csapat nem fogja teljesíteni a második szakaszt SOHA! Öt percet kap a felelős.
*Ám nem kellett neki ennyi idő sem, hogy hallja az érces hangot. És biztosra lehet venni, hogy ugyan az lesz, mint a sántával. Bármi történjen is, már nem fogják újra látni. És ismét párosan szép az élet, de nem az utolsónak.
Hirion dönthet úgy, hogy vissza megy a maradék fáért még mielőtt újra előkerül a lelkesítőjük. Vagy cipelheti tovább a sajátját az új társával. Minden képen utol éri a sárkányfarkat a tiszt és egész végén üvöltözik, hogy ha gyorsabban vinnék, gyorsabban érnének a táborukba. És akkor többet aludhatnának. Miért is nem kapják össze magukat?

Az nem is kétséges, hogy Hirion már alig állt a lábán, ő maga sem tudta volna megmondani, hogy egyáltalán, hogy volt képes még talpon maradni. Talán csak valamiféle örökölt makacsság, amit eddig még nem fedezett fel magában, vagy csak szimplán a gyűlölet, amit az ok iránt érzett, akik miatt most itt áll és egy seprűt és egy farönköt szorongat.
Azonban még a félelem sem kizáró ok, mert bár lehet, hogy megkeményítette valamennyire ez a tábori, embertelen körülmény, azért még továbbra sem lehetett volna azt mondani, hogy bátran szembe szállt volna a tizedessel meg a haverjaival. Inkább olyan zombi üzemmódba kapcsolt és miután rájött, hogy eddigi cipelő társa nem fog visszajönni és az itteni kiképző viszont mindjárt a nyakán lesz, nekiállt, hogy valamilyen módon lecipelje a cölöpnek valót, bár lehet, hogy félútról gurulni fog azzal együtt.
Meglepődve emelte fel ólomsúlyú tekintetét arra a társára aki épp az előbb jelentette ki, hogy ő már pedig nem cipeli le a fáját, de már ahhoz is fáradt volt, hogy válaszoljon, csak megvonta a vállát és kissé megrogyott a súly alatt.
Fogalma sem volt, hogy meddig bírja majd, de abban biztos volt, hogy az otthagyott rönk ott is marad. Majd elkönyvelik annak, aki épp megkongatja a harangot, aztán ha akarják lecipeltetik vele, vagy együtt lökik le vele.
Próbálja szaporázni a lépéseit, de amit ős sietségségnek vél az egy csiga tempója valójában, igaz úgy néz ki a lázadozó sincs most jobb formában.
Ezt hamar megtapasztalják, ahogy csodálatos módon hirtelen előkeveredik a tisztjük és ismét kezdődik a már Hirion részéről ismerős ordítozás.
Magában elzárkózik a fiú és nem nagyon érdekli már semmi, ha sikerül visszaérnie, akkor csak leejti a fát és szó nélkül összeesik.
Olyan jó ez a csend és sötétség.

A két fiú félálomban vagy majdnem teljesen abban vitte lefelé a második bázis irányába a rönköt. Mire a menetoszlop beért, hiszen senki nem hajtotta meg magát, már örültek annak is, ha egy lassú, cammogó iramban bírják a próbát, már a Nap majdnem felkelt, mire meglátták a sátrakat.
Az őrült fagyűlölő persze most is oly rejtélyes módon eltűnt az utolsó percekben, mint kiképzőik. No, igen. Pont ők kerültek elő és meglepő nyugodtsággal konstatálták, hogy sikerült. Kiszórtak még egy elfet. Nem is sötét elfet! Csak egy gyenge láncszemet. Akik maradtak, azok némelyike lesz a jövő katonája. (Nos! Még van elég gyenge láncszem, amit sejthet a saját bőrén Hirion.)
Az új feladat az lesz, hogy lefekvés előtt takarítják fel az edző tábor talaját. Már csak a seprőt kell használniuk, mikor új nap virrad rájuk. Pont egy napja indultak a hőségben a tizenkét órás futásra, hogy elérjék ezt a lépcsőfokot. Most pedig felidézhetik a tisztek oktatását, hogy a Nap nem a barátjuk. Az mindig rosszat akar az éj elfeknek.
Zavaró volt a legtöbb fiatalnak, hogy egy semmire való, értelmetlen munkát csak azért bíznak rájuk, hogy még újra beletartozzon a kiképzés idejébe az az időtartam, amíg szinte teljesen megvakulnak.
Mikor már kezd a látásuk visszatérni, jönnek kínzóik, hogy aludni engedjék el őket.
-Ez a maga területe, fiam? -áll meg a tizedes Hirion mellett és int felé- Adja ide a seprőt! -nyújtja a kezét, hogy utána még azt a port is összeszedje egy kupacba, ami tuti ott sem volt. Az egy dolog, hogy a szomszédok lába alól is kihúzta a porcicákat, ám így is csak egy alig látható mennyiség került a lapátra, amit megmutatott neki.
-Ez a többiekhez képest nagyon sok. Nem tanulta még meg, hogy itt nem lehet félmunkát végezni? Ha a mellvért csak a térdéig ér, mert a bajtársa nem végezte el a teljes feladatát, akkor mit fog majd mondani neki a csatatéren? -szinte a képébe mászva nyomta az arcát egyre közelebb, dühös grimaszokkal kísérve- Ugyan azt mondom magának, vagy csinálja rendesen vagy menjen el innen! Mi nem kértük, hogy jelentkezzen és csinálja végig a programot. Maga akart ide kerülni. Mi nem akartuk, hogy katona legyen. Még mindig kolompolhat és folytathatja az eddigi életét. És elmondhatja az unokáinak, hogy maga egy vesztes. Mert az, EGY VESZTES!
Nem fogom magát kímélni, csak azért, mert a maga oktatására osztottak be. Ha nem folytatja, az mind a kettőnknek sokkal nagyobb könnyebbség. Nem akarom tanítani, mert maga nem tesz meg mindent a cél érdekében és csak a szégyene a csapatnak. Figyeltem magát és mindig panaszkodik egész itt tartózkodása alatt, hogy nem tud többet kihozni magából. Miközben eddig is végig csinálta, megvolt az erő magában, csak nem akarja bele adni azonnal, amikor mondjuk magának, hogy azonnal hajtsa végre a parancsot.
Nem érdemli meg ezt a seprőt, mert ez annak a szintnek a jelképe, amiért maga nem tett eddig semmit. Itt ez a disznószőr fogkefe és ezzel fogja az egész placcot felnyalni, ha maradni akar, miközben a többiek mehetnek aludni. Vagy elmegy csengetni és agyő! Magán múlik, hogy hajlandó-e végre rendesen tenni azért, amiért mindannyian itt vagyunk vagy tovább rabolná csak az időmet és akkor fejezzük be!
*A mentora szinte lihegett az arcába... Nem, igazából tényleg teljes tüdejével lehelt folyton a fiú képébe.
-Ezt meg vegye le! -kapta le a fejéről az ágytálat- Lejárt a huszonnégy óra és soha nem akarom meglátni, hogy rendetlenséget hagy maga körül.
*A döntéstől függetlenül egy másik kiképző majd kiszólít a sorból egy másik fiút. Sepregetnie kell tovább a másik megbüntetettnek. Ám csak Awernondyas fattyán múlik, hogy ő négykézlábra ereszkedve elkezdi-e a maradék koszt összeszedni a fogkefével vagy inkább zenél.

Még csak pár percet sem hagytak neki, hogy magához térjen, bár ezúttal nem kivételeztek vele, na nem mintha eddig azt tették volna, legfeljebb a rossz értelemben. Mindenki elgyötört volt, kába a fáradtságtól és a megerőltetéstől és a ki tudja már milyen régóta talpon levéstől.
Hirion nyögve és nagy nehezen feltápászkodott és egyfolytában hunyorgott pedig még csak épp, hogy kezdett felkelni a nap.
Azonban ahelyett, hogy azt hallották volna, hogy mehetnek aludni végre, vagy egyáltalán elő sem kerültek volna az eddig oly rejtélyes módon felszívódott kiképzőik, most előkerültek és máris kezdték leüvölteni a fejüket új feladatot adva a már halálosan kimerült embereknek.
Mintha csak most érkeztek volna, kezdhetik a tábor felsepregetését, a sarkukban a pihentnek tűnő, egyfolytában őket szapuló tisztekkel.
Awernondyas balkézről fogant fia félig lehunyt szemmel, hogy ne bántsa érzékeny pupilláját a nap, kikapcsolt aggyal húzza a seprűt a kijelölt területen és bár igyekszik ebben az állapotban a lehető legtöbbet kihozni magából és látszólag sikerül is, már nem érnek el a fülébe az ordítások, szinte nem is hallja.
Nagy, megkönnyebbült sóhajjal veszi tudomásul, mikor végre elhangzik a pihenést jelző parancs és mindenki vonszolni kezdi magát a szállásuk felé.
Hirion is követi, azaz csak követné őket, mikor hirtelen előtte terem a tizeden és a fiú majdnem orra bukik benne annyira nem képes már figyelni semmire. Gondolatai folyton össze-vissza kalandoznak, képtelen koncentrálni, de a katona nem hagyja tovább menni és ő kénytelen imbolyogva megállni.
- Igen…… - válaszol értetlenül körülnézve, aztán észbe kapva hozzá teszi, - uram!
Aztán bambán nézi, ahogy valami pár porszemet valahogy összevakar a már lassan kiürült placcról a tizedes, majd rosszallóan rámutat.
És az még a legkevesebb, hogy rámutat, hanem azonnal rá is kezdi az okítást, a fenyítést, a megalázást és mindezt úgy előadva, hogy persze mindennek a fiú az oka, ő a figyelmetlen, a rendetlen, a hanyag és lusta, aki nem teszi ki a lelkét, hanem tartalékolja az erejét.
Annyira belemászik a tizedes a képébe, annyira kiabál a fülébe, hogy még akkor is kénytelen lenne meghallani, ha meghalt volna. Bár nem áll tőle messze!
Azonban az annyira felháborítja, hogy olyasmivel vádolják, ami szemenszedett hazudság és ezt nyilvánvalóan a másik is tudja, hogy ez kezdi felülütni a kimerültségét és életet lehelni a gondolataiba, csak kár, hogy ezt minden önkontroll nélkül és nagyon-nagyon közel érzi magát ahhoz, hogy teljes erőből képen törölje ezt az üvöltöző nyomorultat, amit ökölbe szorult keze is mutat, ha valaki veszi a fáradtságot, hogy figyelje.
Nagy levegőt vesz, hogy felkészüljön és visszakiabáljon, elküldve ezt a nyomorultat melegebb éghajlatra, nem törődve semmivel, de szerencsére (vagy szerencsétlenségére) megszédül és közben belenyillal a felismerés, hogy ezt szándékos és, hogy ő nem azért kínlódott ideig, nem azért halt bele majdnem a rengeteg futásba, cipekedésbe, verték majdnem nyomorékra, hogy most egyszerűen …..feladja, hogy megszerezze az örömöt ennek a fafejnek, vagy a városban váró gyilkosának.
Végig csinálja! Elit katona lesz és megkeresi azt, aki az életére tör és megöli. Ö fogja megölni! Ahogy ezt a k&rva tizedest is, csak legyen kard a kezében!
- Értem uram, sajnálom uram! – válaszol kipirulva, bár elég erőtlenül és elveszi a kefét a tizedes kezéből. – Nem fogom rabolni az idejét, nem fogok harangozni! Azonnal neki állok, uram!
Ereszkedik négykézlábra, bár inkább zuhan, hogy koppan a térde, aztán nekiáll és elkezdi a kis kefével sepregetni a földet, rá sem nézve senkire, nem foglalkozva a másik sorstársával sem.
Rosszul van, de beleharap a szájába, hogy kiserken a vére, a fájdalomtól újból erőre kap és bár már vérhólyag van a kezén és a térdeit sem érzi, csinálja, amíg kell. Igaz néha már nyitott szemmel alszik.
Nem tudja meddig tart, de ha belepusztul sem fog harangozni! Olyan mindegy, hogy itt hal meg vagy a városban, bár ha elküldik innen, akkor még a szégyennel is szembe kellene néznie.
Azonban az is igaz, hogy akármennyire is buzdítja magát, nem sok választja el tőle, hogy végül a teste megadja magát és akkor a szelleme is megtörik.

Hirion végletekig kimerülve kezdi meg a büntetését, amiért utolsóként hozta vissza a fatönköt. Egész pontosan lehet nem is ezért kapta a bónusz kiképzést, mert a társa elmehetett aludni. Inkább csak azért, mert nem figyelt sepregetés közben és hanyag munkát végzett.
Szerencsére csak az alatt a négy óra alatt kellett a kefével súrolnia a padlót, míg a többiek aludni tértek. Becipzározták a sátor bejáratát és az egyre nagyobb meleg ellenére igyekeztek kipihenni magukat.
A fattyúnak nem volt problémája a hőséggel, ugyanis a kontinens északi részén sosem köszönt be a kánikula. Így a nyári hűvös a hótündéknek csak kellemetlen. A katonák nem fáztak, épp csak érezték a hideget a szabadban.
A nap a legmagasabbra hágott, mikor felkeltettek mindenkit és ehettek végre egy kiadósat. Awernondyas fia is abba hagyhatta a takarítást. Néhányan percekig bámulták a kaját, miután az asztalhoz vitték és leültek, mire rájöttek, hogy lakomázni akartak. Mások azonnal rávetették magukat és közben nagyokat ásítottak. Néhányan még most sem bírták ki, hogy ne beszélgessenek közben valami banális dologról.
A legfárasztóbb napszakban, mikor a legjobban tűz a Nap, kezdték meg az aznapi teendőiket. Újra el kellett szállítani a farönköket a hármas bázishoz, majd vissza. És feltakarítani az állandóan poros kiképző pályát.
Oda felé menet néhány fiatal kidőlt a sorból és mikor a legutolsó is elhaladt mellettük, a kiképzők -akik pedig eddig is el voltak foglalva valakivel-, döbbenten és... nagy hanggal vették tudomásul, hogy az egyik páros lerakta az út szélére a terhét és szundít kicsit, miközben a többiek küzdenek.

Meglepetten hagyja abba a kis kefével való söprögetést Hirion, amikor valaki egyszerűen kiveszi a kezéből. Üveges szemekkel mered maga elé, majd mereven feltápászkodik, amikor mondják neki. Nem érez semmit! Se hideget, se meleget, nincsenek gondolatai, szavai. Koszos. büdös, a szeme könnyben úszik, ahogy valaki irányba állítja és valahogy eljut az étkező sátorba, ahol az első szabad helyre leül.
Füle érzékeli maga körül a zsongást, de nem rakja össze agya azt, hogy társai vannak mellette. Érzi az étel illatát, amit valaki elé rakott, gépiesen rak pár falatot a szájába, aztán feje az asztalon koppan és míg a többiek befejezik az étkezést, addig a fattyú álomtalan ájulásszerű álomba zuhan.
Ha sikerül nagy nehezen felrázni, a kábasága nem múlik el, agya próbál védekezni a végkimerülés és az összeomlás ellen, teste automatikusan teszi, amit mondanak, de még ha megcsípik sem érzi.
Megragadja a rönköt és ha valaki felveszi a másik felét el is indul. Lábát teszi egymás után és közömbös faarccal hallgatja a szitokáradatot a kiképzőtől, hiszen természetesen ő az utolsó.
Aztán hirtelen csend lesz, ami kissé felrázza és sötét szemeit a két fiúra fordítja az út mentén, de még csak meg sem mozdít benne semmit a látvány.
gy halvány gondolta azért kezd testet ölteni benne. Ha felér a hármas bázisra, akkor nem akar tovább szenvedni. Ő is aludni akar…….vagy három napig egyfolytában ……kongatni fog!
Ettől valahogy nagy-nagy nyugalom szállja meg és mosoly jelenik meg az arcán…….furcsa, sötét mosoly.

Az étkezde sátorban alig evett a fiú, mikor lefejelte az egy tál lencsét és még mocskosabb képpel szundított el. Páran megjegyezték a távolból, hogy végre megjött az esze és nincs benne annyi energia, hogy pazarolja az elkülönülésre, a többiektől távolra üléssel.
-Bocsi a tegnapiért! Maradtam volna, de baromi fáradt voltam és örültem, hogy meg tudtam lógni a zsarnok mellett és nem vett észre. -mondta a tegnapi párja oda ülve hozzá és megeresztett egy ásítást- Fogalmam sincs, hogy bírjuk ki ezt a mai napot.
*Bár Hirion már egész máshol járt, ám ez nem zavarta. Fanyar képpel befejezte a reggelit majd végig nézte, ahogy az oktatók felébresztik a fattyút. Neki az első érzés ebből az lehetett, hogy egy ököl ékelődik a bordái közé, olyan erővel, mintha a bőrét is sikerült volna átszakítani. Pedig nem is történt semmi komoly... még. Egy másik magasra emelte a lábát és fejét érve rúgta le a pad alá, hogy aztán folytassák mindannyian.
Lemaradt lustasága miatt a reggeli ébresztőről és ha úgy vesszük, most csak bepótolta. Nem egy nagy dolog. Az út mentén heverő kölykök annál súlyosabb esetnek bizonyultak...
A kiképzők úgy állnak a dologhoz, hogy ha túl finoman ébresztik a potyázókat, akkor lehet eredménytelen lesz. Ha túl durván... akkor nem. Így az optimálistól jobb inkább picit a második irányba tévedni, mint túl sokat az első felé.
Nem sok idő telik bele, hogy megtalálják a módját, hogy felverjék őket. A két jómadár hebegett-habogott, a tisztek elszántak voltak, hogy végig rugdossák őket a napi faladaton. És ez megérlelte bennük az elszántságot, hogy ők kiszállnak.
-Francokat sem vége, nyomorult kis tunyulók! Amíg nem kolompolsz, addig nincs vége. Végig viszitek, ha bele pusztultok, akkor is. Itt nem hagyod az út mentén azt a rothadt szart.
*Mivel az ülepüket is többször megküldte két hátra maradt kiképző, ezért sok felbukás és elesés árán, de beérték Hirionékat és nem tud ilyen könnyen a mai nap szabadulni a megalázások elől. Ám eközben ő is elhatározza, hogy csengeni fog a füle mindenkinek egy kicsit, de ő sem szenved tovább. Úgy tűnik szó szerint értik, hogy elpusztítják őket és katonává verik testüket, lelküket.
Ahogy beérnek a hármas lépcső tábora kapujához, a két delikvens ledobja a terhét és elindul. Ám az oktatók eléjük lépnek és üvöltözni kezdenek velük.
-Mit csinál maga idióta? Itt nem teheti le. Itt nem lehet fát hagyni. Még egy ilyen pici gallyacskát sem. Vissza kell vinnie a kettes táborba és majd ott kolompolhat.
-Uram, én nem viszem tovább.
-Itt nem harangozhat. Ha itt megteszi, attól még nem lesz érvényes. Vissza kell vinniük ugyan úgy, vagy maguknak vagy másnak. Nem akar a társaival szembe nézni, ha maguk miatt kell még egy törzset lecipelniük.
-Uram, én már nem vagyok a csapat tagja. És elmegyek, nem érdekel.
*Eközben a meginduló fattyú vállát megérinti valaki.
-Mit csinálsz? Ha te hülye leszel, akkor nekem kell egyedül szenvednem megint. Én nem csinálom egyedül. Kinyírlak, ha most egyedül hagysz!
*Jó esélye van ellógni a kínzóik mellett és nem állítják meg Awernondyas fiát. Ha pedig már túl van a három ütésen, akkor... már senki nem tud hozzá nyúlni. A szabály az szabály. És akkor már nem katona és nem újonc. Nem parancsolhatnak neki.

Őszintén szólva Hirion-nak fogalma sem volt, hogy beszélnek hozzá, így lemaradt a nagy bocsánatkérésről, viszont az ébresztésről nem. Mégpedig arról igazán szívesen lemondott volna, főleg a nála alkalmazott módozatáról. Az első ökölcsapásra nyögve lefordult a padról, aztán már csak arra volt képes, hogy ösztönösen összekuporodjon, hogy minél kevesebb ütés és rúgás érje. Először azt hitte, hogy megint a társai azok, de mire úgy, ahogy felébredt már tudta, hogy nincs olyan szerencséje.
Nagy nehezen eljutott a rönkig, aztán a tegnapi párjával megkezdték az újabb cipekedést, amiben nem is lett volna semmi újdonság, azonban mikor meglátta a lemaradó, vagyis inkább édesdeden alvó társait, egészen megnyugtató gondolat kezdett éledezni benne.
Ha sajnálta is volna a fiúkat, amit kaptak a kiképzőktől, hát már ahhoz is fáradt volt, hogy ezt megtegye, arról nem is beszélve, hogy őt sem igazán sajnálta senki eddig. Sőt, talán még drukkoltak is, hogy mielőbb bukjon ki.
Arra azonban már meg sem torpant, mikor megütötte a fülét, hogy nem akarják, hogy kiszálljanak, vagy nem engedik őket. Kimerülten nézett a kiképzőkre, aztán fel a nem messze lévő tábor felé és legszívesebben már most lehajította volna azt az átkozott fát.
A hirtelen támadt feladási hullámot a kiképzők hamar letörték pár rúgással és üvöltözéssel, így hamarosan megint ott találta magát a szerencsétlen fattyú az utolsó helyen.
Nem könnyen, de felértek a táborba, ahol az előzőleg bealvó srácok azonnal a harang felé veszik az irányt. Hirion is neki készül, de értetlenkedve hallgatja a tisztek szavait, hogy itt bizony hiába kongatnak.
~ Hát ez engem nem nagyon érdekel! ~ határozza el, de ahogy a fiúk, ő sem jut messzire, csak épp őt a saját társa állítja meg.
- Nem bírom tovább. – suttogja erőtlenül. – Nem fogom tudni lecipelni még egyszer. – rázza meg a fejét, de megáll, nem mozdul.
Hiszen mit ér el vele, ha most már itt is a háta mögé kell néznie, mert a társai akarják majd megölni?
Bár, ha így megy tovább, senkinek még csak hozzá sem kell nyúlnia, magától is meghal.
- Rendben…….de ha nem tudok lenn pihenni, ez az utolsó kanyarom. – nyögi ki végül és vágyakozva néz vissza a harangra. - Ha rád is rád szálltak volna, te sem bírnád tovább.

Lassan mindenki elindult lefelé és Hirionék nagy szerencséjére a két kilépni kívánkozó újonc a többieknél sokkal lassabban csoszogtak, már nem is volt bennük annyi lelki erő, hogy összeszedjék magukat ennél jobban.
Két tanáruk ott maradt mellettük, hogy buzdítsák és ha kell, két lábbal rugdossák végig az ösvényen. Ám a sorban legutoljára haladó is megkapta a magáét.
-Maguk miért ilyen csiga lassan mozognak? Szedjék össze a tetves seggüket és előzzék meg az előttük haladót, különben kicsipkézem a valagukat! Miért mindig a vége az utolsó? Nem akarnak katonák lenni?
*Háromszor a több óra alatt lendítették a lábukat Hirion hátsó fele irányába, hogy maguk adjanak nagyobb lendületet a végén bóklászóknak és kétszer a társa fenekét találták el. Az előttük gyaloglókhoz képest, ha ők voltak az utolsók, akkor rosszabbul jártak. Az alvósokhoz viszonyítva jobban... kevésbé rosszul.
Lent a többségnek újra sepregetniük kellett azt a gyakorló teret, amin mind ezidáig egy percet nem építették a testüket. A tizedes vigyorgó képpel adta át megint a fattyúnak a fogkefét. Ha akar, itt most már kongathat a takarítás előtt és vége lesz a rémálmuknak. De ha nem teszi, csak újabb szenvedés és veszély vár rá.

Maga sem hiszi el, de mégis képes felemelni a rönköt és bár összeszorítja a fogát, mégis sikerül elindulni lefelé vele. Észre sem vette, de mióta elhagyta a várost és itt tapossa a homokot és fut, cipekszik, kúszik-mászik és hallgatja a tisztek üvöltözését, mennyire megerősödött és mennyire eltelt gyűlölettel, amit eddig csak a lelke mélyén rejtegetett. Persze most sem mutathatja ki nyíltan, de most már kimondott célja van és sűrűbb, mint a szurok.
Miközben lefelé tartanak, még szerencsésnek is mondhatja magát, mert csak pár segítő rúgást szerez be, a legtöbbet a két fiú szerzi be, akik már lélekben is feladták és egyáltalán nem törik magukat.
- Szerinted miért csinálják ezt? Lassan többen lesznek a tisztek, mint mi, ha így haladunk. – suttogja a társának, bár valószínűleg lelke mélyén tudja a választ.
Mondjuk neki meg van a jó oka, hogy miért van itt, de hát ha mégis harangozik, nem kötelező visszatérnie a városba, nem? De akkor meg állandóan azon aggódhat, hogy ki akarja majd megölni?
Nem! Ki kell nyomoznia, hogy ki üldözi. Ahhoz viszont ……..ki kéne bírnia? Tudja magáról, hogy egy gyenge kis kukac, aki csak belecsöppent ebbe az egészbe. Talán, ha még bírja egy kicsit, akkor megerősödhet, vagy megtanulhat harcolni, bár abból még nem látott semmit.
Eddig csak alja munkát kaptak, például a fogkefével való sepregetést, amit most folytathat.
Elveszi a kefét, aztán tesz pár lépést a harang felé.
- Azt hiszem én……..
~ Ha megteszem szabad vagyok és végre kialhatom magam! És mi lesz a nyomozással? Messzire megyek! És, ha követnek? Egy gyáva féreg vagy! ~ vitatkozik magával.
Aztán ……végül lehajol és sepregetni kezd.

A társa nem igazán tudja, hogy megossza-e, hogy mi vitte rá arra, hogy kongasson. Vagy legalábbis akarjon tegnap. De most egy kis kínzó csend után, amikor csak a feletteseik üvöltöttek, rászánta magát, nem törődve, hogy hallják.
-Én már eljutottam oda, hogy szimplán csak ki akarnak készíteni mindenkit. Csak az a kérdés, mikor roppansz meg. Nem akarják végig csinálni a kiképzésünket, ezért nem vesznek elő hasznos gyakorlatokat sem. Ha egy hét alatt mindenki feladja, mert nem tud ébren maradni, akkor nekik nincs semmi feladatuk és mehetnek ejtőzni. Ezért akartam én is pihenni menni, nem hagyni magam. De azt hiszem neked igazad volt, hogy ne hagyjuk nekik ilyen könnyen. Ha már mi is megszívjuk, legalább nekik is legyen rossz!
*Minden erejüket összeszedve vitték le a tönköt és oda lent a tizedes megérezte a kételkedést a fattyún.
-Nem akarja? Csak három mozdulat és nem kell tovább taposnia feleslegesen. Ha úgy érzi, fiú, hogy már annyi energia sincs magában, hogy háromszor kongasson, fogok a maga kezét és ÉN magam fogok segíteni csengetni magának.
*De azért össze szedi magát és sepreget a fogkefével. És ez így megy pár napig néhány kiesővel, napi négy órás alvásokkal, Awernondyas egyetlen megmaradt fiának néha még mindig büntetésként össze kell sepernie a takarodó ideje alatt is négykézlábon csúszva, ha a tizedesnek úgy tartotta a kedve, hogy megint leellenőrzi a munkáját.
És egyik nap bejelentették, hogy közeleg az új hadjárat, ezért gyorsított képzést kapnak. Azonnal meg kellett kezdeni az utat a négyes lépcső felé. Nem tévedés, a négyes felé. Kihagyták a hármast teljes egészében és a kettes gyakorló placcán sem töltöttek el a talányos felszereléseken egy másodpercet sem. Max, ha fáradságukban néha neki támaszkodtak. Le kellett menni a láp közepébe, a négyes bázishoz.
A két napos megállás nélküli menetben többen egyszerűen kidőltek az úton és soha többé nem látták őket. Vagy aludtak, vagy holtan estek össze a fáradságtól. Mások meg bukdácsoltak, mert folyton elaludtak gyaloglás közben és szó szerint pofára esésre ébredtek. Kötszert kaptak vérző arcukra és ecetet a zúzódásokra. És menetelni kellett tovább.
Ha valaki azt gondolja, hogy ez után jót aludtak, az téved. Három újabb ember kolompolt, mikor bejelentették, hogy még fel kell seperni az utolsó porszemet is a sáros agyagból álló tábor talajáról. Csak két óra múlva ordította el magát az egyik mentoruk.
-Rendben! Jól dolgoztak. Persze van még pár ember, aki haarosan távozni fog. Ezt én itt megmondom a szemükbe. Mert nem elég erős lélekben. Néhányan csak dacból vannak itt, de meg fognak ők törni, nem kell félni, hogy gyenge lesz az osztaguk miattuk, ha egy helyre kerülnek. Meg fogunk tőlük szabadulni. Most pedig tűnjenek aludni! Aki fél perc múlva is itt lesz, az majd kap kis külön munkát.
*Nem sok kellett a fiataloknak, nem várták meg, míg kétszer mondja a tiszt, hogy elmehetnek szunyókálni.

Alaposan meglepődik Hirion, miután „rönktársa”, nem csak a vállát húzza meg, mint általában a többiek, ha hozzájuk beszélt, hanem hosszan és nyíltan elmondta, hogy ő miért akart nem is olyan rég harangozni és ezzel megszégyenülve feladni a kiképzést és, hogy pont miatt gondolta meg végül magát. Ezzel alaposan megdöbbenti a fattyút, mert soha nem gondolt rá, hogy egyszer követendő példa lesz és főleg nem, hogy a kitartása miatt.
Ha nem is táltosodik meg tőle, de erőtartalékai még kitolódnak ettől és sokat nyom a latban akkor is mikor leérve a táborba már lehetősége lenne a fiúnak befejezni ezt az egész rémálomnak tűnő dolgot és megkongatni a harangot. Soha semmit nem csinál végig normálisan, soha nem foglalkoztak vele, hogy él-e, hal-e, hogy akar-e valami mást csinálni, mint amit ráparancsoltak és főleg, soha nem érezte egyetlen csapat tagjának sem magát. Ő csak egy fattyú volt, egy utált félresikerült kölyök, akit még apja sem becsült semmire, hiszen ott volt neki a házasságból született fia. És most lehetne valaki! Bár nagyobb a valószínűsége, hogy inkább belehal, mint, hogy harcost faragjanak belőle, de ……nem rajta fog múlni!
- A legnagyobb tisztelettel, uram, de tartsa meg a segítségét….uram! – vigyorodik el, mocskos képén szinte megrepedezik a rárakodott koszréteg, majd elveszi a kis kefét és ismét a soha véget nem érő sepregetésbe fog.
Mivel nem tartozik a kedvencek közé és valószínűleg a beszólását sem díjazzák, bár sokkal rosszabb úgy sem lehetne, így aztán még jó párszor felnyalhatja azzal a kefével a lassan tükörsimává váló udvart. Kezdi viszont megszokni, hogy szinte alig alszik vagyis inkább megtanul úgy aludni, mintha ébren lenne.
Nem számolja az idő múlását, de egyik nap nagy dérrel dúrral bejelentik, hogy újra háború lesz és őket is gyorsított kiképzésben részesítik, így egy lépcsőfokot kihagyva máris a négyes táborba irányítják őket. Hirion szkeptikusan fogadja a hírt, hiszen valószínűleg a láp közepén lévő táborban még annyira sem fog tudni teljesíteni, mint itt. Már az úton sokan kihullanak, a fiú maga csodálkozik a legjobban, hogy sikerül elérnie odáig, igaz a végén már csak azért, mert a kiképző szinte berugdalja oda. A talpa tele vízhólyaggal, a teste zúzódásokkal, de ott van!
A seprűt természetesen egy percig sem tehették le az úton és most azonnal használatba is vehetik, már legalábbis az a pár ember, aki még nem kolompolt, és ami már annyira automatikus Hirion-nál, hogy közben is alszik, csak a pihenést jelző ordításra riad fel és rogy le a szállásán, ügyet sem vetve a már a könyökén kijövő fenyegetésekre, ígéretekre, hogy senki nem fogja teljesíteni a kiképzést.
~ Én fogom! Én fogom! ~ suttogja maga elé, majd eldől, mint egy zsák, még mindig a seprűt szorongatva, zsákkal a hátán.

Hirion és a többiek egy szomorkás, ködös... szokásos lápvidéki napra ébredtek.
A kiképzőik megpróbálták felrugdosni mindannyiukat a bakancsaikkal, de egy tizenhét éves srácnál nem jártak sikerrel. Meg sem mozdult már a bántalmazásra. És csak amikor alaposan szemügyre vették, akkor látták a derekánál felhúzott ing alatt a skorpió csípését. Pedig néhányan a szemlélődők között már komolyan hinni szerettek volna már abban, hogy a kegyetlen bánásmódra ez a test természetes reakciója. Egy idő múltán már nem tűri el a többi megaláztatást és pusztán csak megszűnik létezni. Oszlásnak engedve az utolsó bizonyítékát az indokolatlan erőszaknak.
Ám a kis piros pont egyértelmű volt. Itt nem ez történt. Hanem egy állat leterítette azt, aki szörnyeket is ölni képes katona akart volna lenni.
-Temessétek el! Itt nem maradhat. Ha a vadak megérzik a hús szagát ide jönnek és megtámadhatnak bárkit. Mi a fenét tanítottak maguknak a harmadik szinten, ha még ezt sem tudják?
*Így a napot ásással kellett kezdeni. Rengeteg bogár volt a levegőben és az összes fedetlen testrészt támadták. Teli repültek az elf szájába, szemébe. Egyedül a kiképzők voltak olyan szerencsések, hogy nem próbálták marni őket. A sáros képű kiképzők, kik olyanok voltak, mint egy dzsungelben settenkedő zöld sapkás kommandós. Ők bezzeg nem féltek a skorpióktól. Nem féltek a kígyóktól. Ők nem tartottak semmitől.
A kegyelet félórájában, ami kis időt szakítottak rá, hogy búcsúzzanak társuktól, mindenki sokkal csöndesebb volt. Ám egy apró haláleset miatt nem törölhetik az erre a napra tervezett edzést. Egy akadály pályát kell megtanulniuk, ahol a tanárok részletesen elmondták, hogy melyik szakaszon mikor mit kell csinálni és hogyan.
Csupán gyermekek mászókájának tűnt mindaddig, amíg egy víz felett átívelő létrán kezükkel fokról fokra kellett haladni és egy zöld száj nem tátogott hirtelen a lábuk alatt. Ekkor értette meg mindenki, miért kell itt felhúzott lábbal csimpaszkodni át, holott kényelmesebb lenne nyújtva, ernyedten lógatni, miközben a kezük dolgozik.
És ez csak az első akadálya a hosszú pályának. Odabent az erdőben mérgező növények várják, hogy megcsapva az elhaladók lábát apró piros pontok jelenjenek meg rajta. És szinte magán kívül legyen az illető, mire visszajut -ha visszajut- az elejére és ellátásban részesül. Kígyók tekergőznek az aljnövényzetben...

Ez a reggel sem kezdődik másként, mint a többi, vagyis mégis, hiszen egyik társukat hiába bökdösik, lökdösik és ordítoznak vele a kiképzők, nem ébred fel, örök álomba merül, melynek oka nem a végkimerültség, hanem egy kis állat, mely halálos marással segített a másvilágra.
Soha nem látott még Hirion még ilyet, csak abból tudja, amit elmondanak neki és nem kételkedik, hiszen már ő is tele van rovarcsípésekkel és egyfolytában vakarózik.
- Mintha nem tudnák, hogy nem volt harmadik színt. – morogja az orra alatt, miközben segít a többieknek, hogy eltemessék társukat, szegénynek egy rövid végtisztességet adva csak, hiszen máris megy tovább az élet, nem hagynak nekik egy perc nyugtot sem.
Ez a hely rosszabb volt minden eddiginél, mert még leülni sem tudtak úgy, hogy ne kelljen attól tartani, úgy járhatnak, mint a szerencsétlen fiú, már persze, ha lett volna idejük leülni, de nem volt.
Hirion megfigyelte, hogy a tisztek bekenték magukat sárral, ezzel védekezve a csípések ellen és bár nem volt valami erős és a fegyverforgatása is hiányos volt, az eszére sosem panaszkodhatott, bár mostanában ostobának érezte magát, hogy még mindig itt van.
Ha talált valahol sarat, akkor követte a kiképzők példáját és bemázolta magát, mielőtt még az újabb próbatételek elkezdődtek volna. Először nem tűnt nehéznek, bár a fattyú biztos volt benne, hogy ez túl szép, hogy igaz legyen és lám-lám, a függeszkedésnél be is bizonyosodott, ahol majdnem leharapta egy zöld nagy gyík a lábát.
Mikor végül az éles levelektől összevagdosva, a mérgező növényektől legyengülve és szédelegve visszatántorog a táborba, győz benne a hosszú évek lemondása, hogy ő nem alkalmas semmire és különben is elege van ebből a földi pokolból, inkább meghal.
Nekiindul a harang felé vezető rövid úton. És ha senki nem akadályozza meg, akkor bizony kongatni fog.

Hirion észre veszi a kiképzők rutinját és az is világos számára, hogy hazudnak. Nem a harmadik szinten kellett volna megtanulniuk. Mindenki tudott arról, hogy azt a sietség miatt átugorták. De mit is mondtak volna nekik az élettelen sziklákon a rovarokról, csúszómászókról és egyéb veszélyekről?
Nap végén fáradtan megy a haranghoz. Bár őt jóval kevésbé viselte meg fizikailag, hiszen a sárral bekent magán minden ruhával nem fedett testrészt és ezért a növények sem karmolták és mérgezték annyira, ám lelkileg megtörte a halál oly könnyed vétele.
Háromszor kondult az érc és mindenki nézte, ahogy a többi vesztest eddig. Nem állítják meg őket, ám valaki másra is oda-odasandítottak a tisztek. A tizedestől mintha most valamit vártak volna, de ő nem mozdult. Majd végül semmit mondó arccal ballagott oda mégis.
-Mit csinál?
*És ha erre válaszol, akkor... ugyan azokat készítette be most ővele szemben, mint amit az első sántánál elhangzott. De egyáltalán nem meggyőződésből vagy katonás keménységgel. Nem úgy, mint ha valaki megdönthetetlen igazsággal szembesítené az elmenni akarót.
Ugyan úgy vitatkozott vele a tizedes arról, hogy fizikailag mennyire egyszerűen teljesíthető, amit kérnek. Mert ők nem kérnek különleges dolgot, csak minden figyelmével és energiájával teljesítse a parancsokat, amennyi tőle kitelik.
De igaza volt akkor Hirionnak. Őt nem marasztalják. Al-Nuszra katonája nem a meggyőzés hangján szólalt meg, hanem a közönyén.

Hiába volt az ellesett trükk a sárral, amivel sokkal jobban megúszta a kiképzés mai napját, mint sokan mások, egy idő után úgy érzi, hogy ennek sosem lesz vége és mivel a kiképzés gyorsított ütemben folyik, esélye sincs, hogy alkalmazkodni tudjon fizikailag a követelményekhez. Tényleg azt érzi, hogy csak arra megy ki a játék, hogy mindenki feladja és már így is többet szenvedett, mint kellett volna.
Már kezdi úgy érezni, hogy az, hogy meg akarták ölni csak a képzelete kreálmánya és talán igaz sem volt, de ha mégis, azok semmik ehhez a pokolhoz képest, hiszen itt ha lefekszik, azt sem tudja, hogy reggel felébred-e és, hogy milyen bogár vagy csúszómászó végez majd vele.
Halálosan fáradtnak érzi magát és határozottan lépked célja, a harang felé, amit minden további nélkül elér és megkongatja háromszor, ahogy már annyiszor hallotta.
- Hallotta, nem? – válaszol és szinte gyerekes örömöt érez, hogy nem kell uramoznia.
Nem látja a sunyító arcokat, az egymásra pillantó tekinteteket, csak áll a kolomp mellett fásultan, felkészülve rá, hogy most jön a szokásos ordítozás, hogy milyen aljadék, hogy cserben hagyja a többieket és, hogy gondolja át még egyszer, de………de bár ezek tényleg jönnek a tizedestől, aki elindította ezen a szörnyű úton, de meglepetten néz fel annak arcába, hogy mennyire meggyőződés nélkül mondja, szinte már éppen, hogy hangosan, amihez hegyeznie kell a fülét, annyira hozzászokott már az üvöltözéshez.
Nem, ez egyáltalán nem úgy hangzik, mint a többieknél, mintha mindenki örülne, hogy végre megtette. Hát erről ennyit! Még itt is sikerült kivívnia mindenki utálatát.
- Mikor indulhatok……hazafelé? – kérdezi most már igazán megtörten.