A kiképzője elégedettséggel és felsőbbrendűséggel a hangján utasította az egy nap cellára, hogy utána kiengedjék és szabadon elmehessen, ahová akar.
Egy hónapig senkivel nem találkozik, aki meg akarná ölni őt, ám egyik este a kocsmázása alatt egy ismerős fordul oda, fekete köpenye alól villannak meg a tizedes szemei.
-Jaj, bocs! -mondja szinte azzal egyszerre, hogy az asztal szélét megemeli egy kicsit és a hirtelen mozdulattól egyenest Hirionra ömlik az ott pihenő sör.
-Nem akartam. De most bebizonyíthatod, hogy tanultál valamit alattam és elkezdheted feltakarítani a padlót. -húzza elő a jól ismert fogkefét- Egy katona nem ücsöröghet koszban és kifolyt piában.

Mivel a kérdés eldöntetett és senki nem akarta visszatartani, nagy megkönnyebbülés lett úrrá Hirion-on. A cellában – bár dög meleg volt és csíptek a szúnyogok, - úgy aludta végig hosszú idő óta az éjszakát, mint a bunda.
Aztán másnap foghatja magát és útnak eresztik, csak pár megvető tekintetet kell még bezsebelnie, ami már nem újdonság számára, eddigi életében volt benn része szinte mióta az eszét tudja.
Első dolga volt, miután visszaérkezett a városban, hogy végre megfürödjön és tiszta ruhát húzzon, amihez először persze össze kellett tarhálnia a pénzt. Nem volt könnyű és talán végül azért sikerült, mert senki nem szereti, ha egy büdös, koszos alak ücsörög a háza tövében. Azért szerencse, hogy az őrök nem dobták ki, de lehet csak azért mert nem akartak hozzányúlni.
Mikor végre tisztán, szinte újjászületve beült egy zugba a kocsmába, hogy maradék pénzéből vegyen egy pohár italt és átgondolja, mit kezdjen most magával, mielőtt Uráldur-nak esetleg fülébe jut, hogy mi történt, máris kap egy ismerős alakot a képébe, a sörét meg a tiszta ruhájára.
- Mi a jó élet……- csúszik ki a száján, aztán csak áll ott tátott szájjal, meredve az orra előtt lobogtatott fogkefére. – Menjen a jó fenébe tizedes! Már nem vagyok a keze alatt, ugráltasson mást. – vonja meg aztán a vállát, bár sajnálja a ruháját, de inkább az ajtó felé hátrál. – Végeztem magukkal, hagyjon békén! Mit koslat utánam állandóan?

-Hogy mit mondott?
*A „jóakarója” hangjából düh hallatszódott ki. Követi őt az ajtó felé. És tovább folytatja.
-Így nem beszélhet egy tiszttel, maga kis taknyos! Azonnal álljon meg és nyalja fel a koszt, amit csinált!
*Ezzel megragadja a gallérját, ám mikor megfordítja erővel, akkor derül ki, hogy nem azért, hogy a szemébe nézzen. Egyszerűen csak azért, hogy a könyökét magasan eresztve meg vágja vele arcon. Az állcsúcsát célozza, hogy minél keményebb legyen a találkozó. És egyértelművé tegye, hogy elszánt arra, hogy ezt a beszélgetést folytassa erősebb érvekkel.
De vajon mit fog tenni Awernondyas egyetlen megmaradt fiú gyermeke?

- Jól hallotta! – kezdett magát is meglepve Hirion dühbe gurulni, mintha most jött volna ki belőle a sok hetes nélkülözés, kegyetlenkedés és visszafojtott indulat, amire sosem gondolta volna, hogy képes lesz.
Mindig igyekezett a háttérben maradni, tűrte a piszkálódásokat társaitól, az állandó szidalmazásokat kétbalkezessége miatt a tanáraitól, egyedül a matematika tantárgyában mutatott tehetséget, bár ez meg senkit nem érdekelt egy olyan társadalomban, ahol az volt a fontos, hogy milyen jó katona válik valakiből, legalábbis a nagy házak fiainak ebben kellett volna kitűnnie, de ebben jó ha közepes eredményt mondhatott magáénak. Aztán jött ez az egész rémálom, amibe belecsöppent és az, hogy egyáltalán miért indult neki, már kezdett elhalványulni benne, mivel senki nem akarta megölni, még csak megismerni sem, mióta visszatért. Erre meg ideállít ez az arrogáns, kegyetlen barom és itt mindenki előtt akarja megszégyeníteni!
Felbőszült és készült az újabb replikázásra, mikor hirtelen megperdítette egy erős kéz és a következő pillanatban már fájó orrából, felrepedt szájából ömlött a vér, újabb foltokkal gazdagítva most már cseppet sem tiszta ruháját.
És…..és eddig tartott a nagy harciassága is, azonnal tudatára ébredt, hogy ő mennyire nem számít ellenfélnek ennek az embernek, hiszen a múltkor is játszva leiskolázta.
- Nem…. – hátrált meg, igyekezve kiszakítani magát a másik keze közül. – Mit akar tőlem? Nem vagyok katona…..már nem! Hívom az őröket! Nem teheti meg ezt csak úgy egy szabad polgárral! Panaszt teszek! – nyögi ki, segítségkérően pillantva végig a kocsma népén és a pultoson.
Annyit megtanult a kiképzésen, hogy mindig jobb gyengébbnek mutatnia magát, mint valójában, most is kitapogatja a ruhájába rejtett tőrét, készen rá, hogy ha nem ereszti a tizedes, akkor megsebezze a kezét, ezzel szabadítva meg magát, aztán felveszi a nyúlcipőt.

A tizedes szívből gyűlölte a nemes régi „balesetét”. Egy tehetséges, önerejéből felkapaszkodott katona nem túl nagy reménységet ígérő törvénytelen utóda. Megesik az ilyen és minden oka meglenne, hogy bizonyítson. Amit meg is tett és első nap, mikor a kamu járőrözés közben megölte a megannyi megpróbáltatást túlélt, kiképzett nőt a tizedéből, nos, akkor elhatározta, hogy kap nála Hirion egy esélyt. Megkeseríti a kiképzést számára, de ha végig csinálja, akkor beveszi az egységébe és lehet ágyútöltelék. Theának megmondja, hogy hova tegye a fegyelemsértésről írt papírosát. Az az incidens annyit nem ért számára összesen, ha kap helyette egy kiváló bakát.
Ám a fattyú csalódást okozott és kibukott a felkészítés során. Méghozzá viszonylag hamar. Így most az ellenszenve, ami megannyi apró kellemetlenségből táplálkozott, mind őrá irányult. A fiúra, aki kivégzése túl sokáig tartott már eddig is. Ott kellett volna befejezni azon a folyosón, amikor neki ugrott volna a kéjnőnek vagy akár a munkásoknak. És senkiben még csak fel sem merül a neve a halálos félreértés kapcsán. Ám most már nagyon is összekötik és ezen nem tud változtatni.
Aw egyetlen megmaradt fiú gyermeke fuldokolni kezd a verekedés közben. Akarom mondani a verés közben. A csehó közönsége nem áll két balhézó közé és tudja jól a tiszt, hogy az őrök is odébb vannak. A néhány szolgálaton kívüli katonának elég volt az, hogy ő nem régiben a gyerek felettesének említette magát, ők nem folynak bele ilyesmibe. Ha megölné, akkor hadbíróság előtt vizsgálják majd ki az ügyet.
Márpedig pont ez a terv. De előbb még jól jönne neki a közeljövőre nézve, ha Hirion elkezdene védekezni és könnyebb lenne elfogadtatni a történeteket. Hiszen már nem katona, nem vádolhatják azzal, hogy féltékeny a tehetségére vagy félt, hogy túlnövi őt a tanítvány. Csak egy sértett kicsapottat látna minden ítélkező katona. Akiből tizenkettő egy tucat. És kellemetlenül jött ki egyszerűen, mikor összetalálkozott a korábbi kínzójával. Megesnek a balesetek, Zevadarban elég gyakran.
Ha viszont a kölyök nem kezd el férfiként viselkedni, akkor úgy is jó. Magyarázat biztos lesz úgy is!

Talán, időnként felhorgad Hirion-ba az apja véréből örököl tűz, ami rávette arra, hogy végig szenvedje az utat a táborig, aztán, hogy egyáltalán túlélje az első napot a tizedessel, na meg a további kiképzésről nem is beszélve, de legtöbbször az önsajnálat tengerében fürdik és azon kesereg, hogy miért sújtották a fattyúság átkával a démonok, miért ő a céltáblája minden szívatásnak és aljas tréfának, hogy miért nem szereti senki és, legalább miért nem ő a birodalom legjobb katonája, aki most bátran és gondolkodás nélkül törölné fel a kocsma koszos padlóját ezzel a tenyérbemászó képű és modortalan fickóval, aki nem elég, hogy kitaposta belőle a kiképzés alatt még a lelket is, most még ide is utána ette a fene és még most is ugráltatni akarja.
De sajnos nem áldották meg semmi olyan tehetséggel, amivel megtarthatná a sok szittyós előtt a becsületét, egy több ismeretlenes egyenlettel meg még sem vághatja állon a ruháját markoló tizedest ugye?
Különben is, elképzelése sincs, hogy tényleg miért ne hagyja békén, mit akar elérni ezzel? Így is csak éppen nem köpik már le azok, akik tudják kicsoda, legfeljebb úgy tesznek, mintha nem ismernék, habár a múltkor Demertor nagy mágusa, olyan furán nézett rá……..Biztos volt benne, hogy felismerte! Ő felismerte és most az is eszébe jutott, hogy nem e az akarja eltűntetni az útból…..valamiért….
Most azonban hiába vergődik a katona kezei között és próbál legalább a fenyegetőzésében határozottnak lenne, egyrészt senki nem mozdul, hogy segítsen neki, a kocsmáros is csak ostoba vigyorral törölgeti tovább a poharakat, őr meg persze egy szál sem, mikor kéne.
- Ez a te hibád! – üvölti a másik arcába.
Marad a „B” terv és hirtelen előhúzva a tőrét kétségbeesetten suhint az őt marasztaló kéz felé és ha sikerül megvágni és a tizedes elengedi, már hátra sem nézve rohan az ajtón kifelé, hogy a szobájába meneküljön, amit véletlenül az udvarban uralkodó zűrzavarban még meghagytak neki.

Hirion a küzdelem során elővette a tőrét és azt tette, amit a merénylő mindennél jobban várt. Megtámadta. Halálosan vágott vissza, amivel igazolhatja, hogy veszélyben volt az élete és jogos önvédelemből ölte meg a halott hadvezér fiát.
Ám amikor már a kezében volt a siker, akkor elengedte. Mármint nem a sikert. Hanem a gallért. Elengedte, hogy puszta kézzel hárítsa el a váratlannak vélt húzást, amire nagyon is számított. És amivel kiengedte a kezei közül a fattyút. Ő egyszerűen nem tudta felfogni, hogy létezik olyan, hogy valaki eljut erre a pontra és nem a védekezés módszereit elfelejtve támad egymás után többször, hanem elmenekül.
A srác fuldoklott az átoktól mindvégig. De elérte az ajtót az utána rohanót lehagyva és ahogy megszűnt a vizuális kapcsolat, a bűbáj is eltűnt hirtelen. Újra tudott levegőt venni a tüdeje. Bár üldözője követte őt, ameddig csak tudta, de mégis sikerült kereket oldani. És a szobájában megpihenve véget ért a rémálom.
Vagy talán mégsem?

/Egyelőre köszönöm a játékot!/