Nava Jade és Viridiel új feladatot kapott. A királyt újabb sorscsapás érte, mely a lombtündék uralkodóházának kihalásával fenyeget. Meg kell találniuk az elveszett utolsó hercegnőt! A királynő egyetlen megmaradt gyermeke Lorelei halála óta elment csatangolni és azóta sem került elő. Már több napja, ami nem volt szokatlan a múltban sem.
Ám Uráldur felbukkanása mindent megváltoztatott. A 150 éves vezetőnek és a Birodalomnak illene vigyázni a vérvonal folytonosságára. És ezért úgy remélték, hogy Eléndra ezt megérti. Ám most csak abban reménykedhetnek, hogy tényleg a gyerekkori lázadása ütött ki megint rajta és nem történt komolyabb baj...
Ideje hát neki látni és arra felé kutakodni, ahol legutoljára látta valaki! És talán Najának is sikerült nem csak tanulni valamit Viridieltől, ahogy a katona elfek szeretnék, de egyben javítja szülei miatti rossz megítélését, ha félvérként sikeresen segít az uralkodó-háznak.

Olyan régóta bolyongok egyedül - leszámítva Tristant - hogy már jó lenne valakivel találkozni. Kezdem elveszíteni a reményt, hogy valaha elérem a célom. A hely is teljesen idegen ahol vagyok. Néha úgy érzem mint, ha suttogásokat hallanék körülöttem. Idegen földön járok!! Éhes vagyok, fáradt vagyok!!!! Elküldtem Tristant vadászni, mert kell az erő. Amint megjön tüzet rakunk, eszünk és elpihenünk.

Kéne találnom egy tisztást, amit minden oldalról jól belátok,bár Tris úgy is jelez minden élőlényt körülöttem. Még jó, hogy tisztán látok a sötétben is.

Na, megjött az én drágám, egy gyönyörű őzet hozott.

Ahogy tovább lépnék, egy illat csapja meg az orrom. Óvatosan félrehajtom az ágakat és legnagyobb meglepetésemre egy tűz mellett pihenő elfet pillantok meg. Nem érzem fenyegetőnek. Azért a békesség kedvéért jelzek Tristánnak , hogy maradjon a bokrok között. Biggyedt szájjal, nyálcsorgatva néz az őz után, de érti miért kérem tőle ezt. Fogom az őzet és barátságosan előlépek.
- Üdvözöllek! Csatlakozhatnék a vacsorához? Nem eszem a tiedet, amint látod én is hoztam ételt - és mutatom az őzet felé. Egyébként Nava vagyok - köszönök a tőlem telhető legkedvesebb hangon.

Kérdőn nézek rá, hogy oda enged-e a tűz mellé.

Nem sokra rá, hogy visszaértem a nimfák erdejéből és újra folytattam a kiképzést, ismét abba kellett hagynom, mert a királyomnak szüksége lett rám. Mikor megtudtam, hogy milyen feladatot kapok, egy percig sem haboztam, hogy útnak induljak, hiszen a hercegnő életéről volt szó, aki bár nem volt szokatlan, hogy hetekre elkószált, de most ennek a fele sem volt tréfa, hiszen a nyakunkon volt a háború, és még azt sem tudtuk nem-e két fronton kell majd megvívnunk.
Ha a vikingek még szövetséget is kötnek az éjelfekkel, akkor hosszú idő óta a legkomolyabb harcok elé nézhetünk és ismerve már a selfek egyik kegyetlen hadvezérét nem volt kétséges, hogy azonnal megpróbálná kihasználni, ha a hercegnőt a kezei között tudhatná.
Felvettem tehát ismét a kristály páncélt és a tegezembe tettem a három értékes nyilat is, majd jöhettek a szokásos fegyvereim, az íjam, a kardom (még nem készült el a kristálykard) és a tőrömet, majd neki vágtam az erdőnek, hogy átkutassam fűszálról-fűszálra és visszavigyem a családjához, hogy aztán innentől kellő figyelemmel vigyázhassanak rá.
Nagyon reméltem, hogy csak belefeledkezett a csatangolásba és nem futott bele a mostanában egyre gyakrabban erre cirkáló self előőrsökbe, vagy egy szövetségesüknek számító ork csapatba!
Egész nap kutakodtam, nyomokat kerestem, de nem találtam semmit, de ideje volt megpihennem, még ha elég feszült voltam a sikertelenség miatt.
Még az est leszállta előtt sikerült egy nyulat elejtenem és most annak illatozó, sülő húsa mellett üldögéltem a tábortüzemnél, íjam a kezem ügyében.
Egy ideje már észleltem a közeledőt, vagyis közeledőket és észleltem, hogy az állat hátra maradt, de nem úgy nézett ki, mintha támadóan lépnének fel, hiszen nem akart a hátamba kerülni, de az óvatosság sosem árt.
- Köszöntelek vándor és a tüzem a te tüzed is, míg szívedben nyíltság lakozik. És szívesen osztom meg veled étkemet, hiszen ez már készen van, az meg jó lesz későbbre. Társad is nyugodtan idehívhatod, ide hallom, hogy korog a gyomra. – villantok a lány felé egy vigyort és a bokrok között lapuló felé intek. – A nevem Viridiel, Turion fia. – hajtom meg felé a fejem, miközben azért fürkésző tekintettel végig mérem. – Vadász vagy talán?

Az este békésen telik és bár Viridielnek vannak tapasztalatai (nagyon rosszak) a sötét elfekről, úgy tűnik, hogy a félvér nem okoz neki különösebb feszengést.
Barátságosan kezdenek el ismerkedni, és nem is sejtik, hogy egy lény figyeli őket. Egy cifras madár szállt keresztül rajta, hogy aztán a fénykörön kívül földet érve kezdjen el Viridiellel beszélgetni.
-Az egyik papagáj megtalálta a nyomát az orkok hegyei felé vezető úton. Azt az ösvényt csak állatok szokták használni. Velem üzent, hogy adjam át a hírt.
*Ezzel amilyen rejtélyes módon érkezett, olyan gyorsan távozott is. Csak egy kört tett a levegőben, hogy még egy mondatot mondjon.
-Ha a pók odútól mész egyenest nyugatra, biztosan megtalálod. Állítólag valamit ő is keres.
*A beszédét az állatok nyelvén immáron jól kommunikáló hírnök megértette, de a félelf számára kis tolmácsolásra lesz szükség.

Kellemesen ért ez a szíves invitálás. Ráadásul magamban már elhatároztam, hogy ha nem fogadna szívesen, akkor bevetek valamilyen női praktikát - mert tovább menni már nem bírtam volna. Na, de hát erre nem volt szükség!

- Köszönöm szíves invitálásod nemes úr - hajoltam meg én is felé a tőlem telhető legkecsesebben - magam és társam nevében is. Hogy kérdésedre válaszoljak, nem vagyok vadász, inkább afféle vándor. Közben Tristan is előjött a bokrok közül, kissé tartózkodóan a fiú felé szimatolt, majd elégedett morgással elheveredett. Az őzet félrerakva, letelepedtem magam is a tűz mellé, és nem kérettem magam, hanem jó étvággyal kezdtem falatozni a nyúlból. Viridiel Tristannak is adott egy darabot. Mielőtt enni kezdte volna, azért rám nézett, és mivel szemem villanásából látta, hogy nyugodtan elfogyaszthatja, nekikezdett a falatozásnak.

- És te mi járatban vagy? Erre van az otthonod? - kérdeztem, és közben alaposabban szemügyre vettem új ismerősömet. Tetszett a látvány, nem éreztem semmi negatívat áradni felőle, és ez meglepett.
Mondtam is neki: - Ritkán van kellemes meglepetésben részem, nem szoktak ilyen kedvesen fogadni. Sajnos sok az előítélet másokban.

Hirtelen egy madár szállt Viridiel mellé és egy számomra ismeretlen nyelven kezdtek el beszélgetni. Az állam is leesett, olyan természetes volt ez mindkettőjük számára. Majd amilyen hirtelen jött, olyan hirtelen távozott a jövevény.

Sűrű kérdőjeleket sugárzok Viridiel felé!

Pontosan azért mert vannak már tapasztalataim az éjelfekről, ezért nem hárítom el a kérését, hogy letelepedhessen a tüzemhez és ezért tartom a kezem az íjam közelében.
De semmi fenyegetőt nem érzek felőle, hiányzik a selfektől megszokott arrogancia és már az is igen kíváncsivá tesz, hogy mit keres vele egy állat, amit eddig még sosem tapasztaltam e gyilkos népségnél.
Különben is már a nimfának is elmondtam, hogy nem azért utálom a sötét elfeket, mert ez a fajuk, hanem a viselkedésük, az összeférhetetlenségük, a gyilkos hajlamuk és az állandó békétlenségük miatt.
Meg egyébként is Awyris erdejében vagyunk, bár ez ma már időnként nem jelent semmit, hiszen valamilyen sötét praktika által már nem egyszer játszották ki a hótündék határőreinket és a nekünk segítő növényeket, állatokat.
Ezért aztán bár barátságosan, de éberen fürkészem a lány vonásait, melyeken béke és mosoly honol és ruházata is inkább a mi, erdei népünkre jellemző.
- Értem. – biccentettem, miközben elosztottam a nyúl húsát és falatozásba kezdtünk, mely során nem kerülte el a figyelmem, ahogy az oroszlán és ő szó nélkül kommunikáltak, de ez másnak tűnt, mint ahogy én tettem volna. – Igen, erre van az otthonom, ez az erdő az én népem lakhelye és bár látom, hogy nem mozogsz itt idegenül és az erdő is barátságos irányodban, tényleg meglepő a……a jelenléted.
Nem akartam szánt szándékkal felhozni a faját, de hát azt hiszem a szavaiból nyilvánvaló, hogy tisztában van vele, milyen hátrányokkal jár ez errefelé.
- Míg nem adsz rá okot, tőlem nem kell tartanod. – komorodtam egy kicsit. – Viszont néped, a sötét elfek sok bánatot okoztak népemnek és a környék más népének is, így a helyedben nem csodálkoznék, ha gyanakodva néznek rád. Én már sajnos megtapasztaltam fajtád „vendégszeretetét” és van némi előnyöm a többiekkel szemben, ha úgy éreztem volna rosszban sántikálsz.
Mindenkinek jár egy esély és bár már egy hasonló helyzetben megjártam, még is csak egy lombtünde vagyok, nem valami vérszomjas lény.
Mielőtt még további beszélgetésébe bonyolódnánk, megjelenik egy színes tollazatú papagáj és olyan hírrel szolgál, ami egyrészt nagy örömmel tölt el, másrészt feszültté is tesz. Miért pont az orkok felé?
- Köszönöm barátom, és ezt add át társadnak is. – hajtottam fejet a hírhozó előtt, aki már tovább is állt.
- Hírt kaptam és indulnom kell azonnal, hogy lefaragjak a hátrányomból. – kezdtem elpakolni az éjjelre előkészített takarót. – Egy …..fiatal társam - – azért még sem mondhatom el, hogy épp az uralkodó ház sarja - elkóborolt és éppen rossz felé tart, vagy épp elcsalják valamivel, de gyorsan meg kell találnom. – adok azért némi magyarázatot hirtelen távozásom miatt.
Azért furdal a kíváncsiság, hogy ki ez a self, aki viselkedésében egyáltalán nem az és az állata is inkább erdőjáróra, mint a lakhelye zord körülményeire utal.
- Te ki vagy egyébként és miként kerülsz az erdőnkbe? Nem úgy viselkedsz, mint egy éjtünde. Az állatod is jóindulattal gondol rád, ami mind-mind furcsa egy selftől. – nézek rá kutatóan, miközben már a fegyvereim igazgatom magamon indulásra készen.

A tűz körül egyre jobban belemélyedett volna a fiú és a lány a beszélgetésbe, ha nem jön a madár, ki olyan híreket hozott, mely Viridielt angolos távozásra ösztönzött. Még mindig bizalmatlan a külseje alapján a lány felé, hiszen csak belülről örökölt sokat erdei ősétől. Kívülről nagyon sölét elf kinézete van. Ám mégis ad a viselkedése annyit, hogy nem szegezi rá az íját egyből, mint annak idején Uráldurra. (Noha a hadvezér később hazudott is eleget ahhoz, hogy ezt utólag igazolja.)
Lényeg, ami a lényeg, most a hírnöknek -mellék állásban a nemes elfek büszke tagja- el kell döntenie, mennyi bepillantást enged a feladatába az idegen nőnek. És útra kell kelnie, mert a hercegnő nyomai máris messze az erdő határain kívül járnak.
Ott, ahol egy tapasztalt vándornak is át kell gondolnia, milyen óvintézkedésekkel igyekszik kikerülni az orkok járőreit.

Régen volt ilyen nyugodt estém!
Csodálattal nézek Viridielre. Számomra - akinek még nagyon sok tanulnivalója van - elképesztő, hogy hogyan kommunikált a madárral.

Érzem, hogy nem akar teljesen kitárulkozni előttem, de ezt teljes mértékben megértem, hiszen még én sem mondtam el sok mindent neki. Hiszen sok dolog van amit magam sem értek. Nem értem pl. hogy, hogyan fér meg bennem a "gyilkos" harcos és a "gyógyító" ilyen jól. Amikor védtelen sérült lényt látok, rögtön segíteni akarok, de abban a pillanatban amikor veszélyt érzek rögtön a kardom után nyúlok, és nem gondolkodom egy pillanatot sem. Na többek között ezt is meg kell még tanulnom, hogy kordában tartsam az indulataimat.

A madárral történt beszélgetés után Viridiel nagyon gondterheltnek tűnt számomra, és rögtön csomagolni kezdett.
Azt mondja eltűnt egy fiatal társa, és az Ő keresésére indul. Szerintem ez nem teljesen fedi a valóságot, de nem tolakszom a kérdéseimmel. Annál is inkább, mivel hirtelen egy ötlet fogan meg bennem.

- Ha nem tartod tolakodásnak, szívesen elkísérnénk Tristán és én. Látom én, hogy nagyon tapasztalt vagy, de szerintem több szem többet lát. És mivel voltál olyan kedves, hogy ide engedtél a tűzhöz és megosztottad velünk az ételed, ez a legkevesebb amit felajánlhatok neked. Nekem is útra kell kelnem, hogy válaszokat kapjak a kérdéseimre, és lehet, hogy nem véletlenül kereszteztük egymás útját. Ki tudja?

Kicsit oldalra hajtott fejjel, a szemem sarkából figyelem Viridielt, hogy mit válaszol.

- Hogy a kérdésedre válaszoljak, a teljes nevem Nava Jade Aiglieri, és kb. ez minden amit a származásomról tudok.
A medálról és a tetoválásomról nem teszek említést neki. Addig nem, amíg én magam sem tudok róluk semmit.

- Viszont az úton elmesélhetném neked, hogyan kerültem ide, miért vagyok egyáltalán úton, és milyen a kapcsolatom Tristánnal. Egyébként meg igen jó hasznát vennéd a kardomnak, ha arra kerülne sor.

Rávillantok egy félmosolyt, és szorongva várom válaszát.

Közben azért én is elkezdek pakolni - bízva a pozitív válaszban - , eloltom a tüzet és az őzet Tristánra bízom, azzal ,  hogy nem szeretném, ha a fele máris eltűnne a kis szájában. Morran egyet sértetten, mint ha ez a feltételezés teljesen abszurd lenne. Jót mosolygok magamban. Tudnék példálózni, ha akarnék.

Bár továbbra is kissé gyanakvó vagyok a self lánnyal szemben, azért tényleg sokat nyom a latban, ahogy és amit az oroszlán gondol róla, ami megmagyarázza, hogy miért nem ellenséges, vagy miért nem próbálkozott már valami trükkel, mint Uráldur, aki igyekezett követként előadni magát, miközben az életemre tört.
Azonban az ismerkedés úgy néz ki, hogy rövidre sikerül, mert a papagáj olyan információkkal szolgál, ami azonnali cselekvésre ösztönöz.
Egy perc vesztegetni való időm sincs, hiszen a hercegnő olyan vidék felé tart, ahol könnyen csapdába ejthetik, ha nincs abban már most is.
~ Miért nem a nimfákra kíváncsi, vagy az állatokra, vagy a mit tudom én mikre, de miért pont az orkok felé könyörgöm! ~
Azonban a kezem megáll a levegőben, mikor hallva rövid magyarázatomat és gyors igyekezetemet, felajánlja a lány, hogy velem tart.
Miért is kéne engednem? Hiszen tényleg nem ismerem! És, ha ez valami álnok terv, hogy rajtam keresztül jussanak el a hercegnőhöz? De, hát senki nem tudja, hogy miért vagyok úton! Viszont a mágiájuk annyi mindenre képes!
Azonban tényleg van benn valami, amit még éjelfnél nem tapasztalta. Érzem benne a feszültséget, a harcosok ugrásra készségét, de valami érdekes nyugalmat is. Ez a kettőség magyarázatot kaphat, ha hagyom, hogy velem tartson……legalábbis egy darabig, aztán majd meglátjuk.
Pillantásom az oroszlánra vándorol, akit ezek szerint Tristan-nak hívnak és néma kérdésemre, igenlő választ kapok.
- Rendben Nava vagy Jade? Talán tényleg hasznát veszem egy finom szaglásnak, de tudnod kell, hogy az orkok hegyei felé visz az utam és valószínűleg nem lesz séta galopp. Így is velem akarsz tartani? Ha igen, akkor menjünk és kíváncsian várom, hogy miként kerültél akkor ide, ha már sötét elf származásod egyéb körülményeit köd fedi.
Azért még továbbra is óvatos vagyok és érzékeim kiterjesztem, hogy az erdő időben figyelmeztessen, ha kel, de azért egy jót mosolygok az oroszlán gondolatait.
- Igazán jóvá hagyhattál volna neki pár falatot, az a kis nyúl csak éhesebbé tette. – adok egy kis tanácsot alkalmi kísérőmnek.
Soha nem gondoltam volna a történtek után, hogy épp egy sötét elf lesz egyszer az utitársam.

A félvér és a nemes elf hamar elérhetik a hegyek határát, akár egy-két nap alatt is. Ám ahogy a sziklás hegyoldalon kapaszkodnak felfelé, hirtelen egy másik nyom is észre vehető lett Eléndra által hagyottak mellett.
A kemény talaj egyre kevésbé teszi lehetővé a gyorsan haladó lány követését, de a puhább részeknél egy másik, hosszú karmokba végződött öt ujjas teremtmény ittjárta is felfedezhetővé válik.
Semmi eddig ismertre nem hasonlít. Jóval frissebb, de mintha a nőt követné. Alig van növényzet ezen a kietlen vidéken, azok sem az eddig megszokottak. Bár Viridiel már tapasztaltabb velük kapcsolatban, de még így sincs elég erős szimbiózis, hogy a titokzatos lény kilétét megtudják mágia segítségével.
Késő este van már javában. Naja sem tökéletes látással rendelkezik félvérként a sötétben, noha homályosan azért tud tájékozódni. Ám oroszlánja pedig megérez egy közeli őz illatát. Szinte kéri, hogy engedje el vadászni barátja, noha még maradt az előzőből mindannyiuknak elég.

Látom Viridiel meglepettségét, hogy felajánlottam a segítségemet. Sok mindent nem tud még rólam, de hát honnan is tudhatná.

Ahhoz viszont semmiféle mágia nem kell, hogy lássam mennyire feszült lett. Ebből gondolom, hogy nem a teljes valóságot tárta elém, elveszett társáról.

Észreveszem, hogy kérdően Tristánra néz, és csak utána válaszol a kérdésemre. Ezen igen jót mosolygok, persze csak magamban. Kívülről nem mutatom sem a vidámságomat, sem az izgatottságomat. Csak magamban hajtogatom: mond, hogy igen, mond, hogy igen....!

Tristán az agyamra megy, semennyi étel nem elég a feneketlen bendőjének. Szagot fogott, és már menne is a zsákmányra. Rápillantok és türelemre intem. Addig nem akarom elengedni, amíg nem kapom meg Viridiel válaszát. Ha nem mehetünk vele, akkor úgy is együtt vadásszuk le vadat.

Viridiel végre rám néz - megjegyzem az én tempómhoz elég lassan - és beleegyezését adja, hogy vele tartsunk.

- Köszönöm, és hidd el, hogy nem fogod megbánni, hogy társadul fogadtál az útra. Nem leszek haszontalan kolonc a nyakadon. Majd meglátod, hogy bajban sem hagylak cserben. Amúgy is már viszket a tenyerem, túl régen nem forgattam a kardomat.

Tristánt nem túlzottan köti le beszélgetésünk, csak a zsákmányon jár az agya. Ránézek és beleegyezően bólintok. Mehet a zsákmányra, ki tudja mikor lesz lehetőségünk újra élelemhez jutni.
Addig én kíváncsian, nézek Viridielre:

- Sok felé jártam utam során de még orkokkal nem találkoztam. Mesélj nekem kicsit róluk. Azt tudom,  hogy nem a "legkedvesebb" lények, és eléggé agresszívek. Engem inkább a harcmodoruk érdekelne.

- Egyébként megfogadva a tanácsodat, elengedtem Tristánt vadászni. Nem kell aggódni utolér minket. Amúgy meg jobb is ha ő lesz a hátvédünk. Így nem kell tartanunk attól, hogy bármilyen lény hátba támad minket.

Közben már az út jár az fejemben. Még érzem, hogy Viridielnek fenntartásai vannak velem szemben. De hamar túlteszem magam rajta, hiszen a tettei határoznak minden lényt, nem pedig a faja, vagy a születési státusza.

- Szólíts Navának - mondom neki barátságosan, miközben elindulunk. Hogy szavamnak álljak, elmondom neked a történetem, már persze, amit tudok - mert sok mindent még én sem tudok -.

- Mint mondtam a szüleimet nem ismerem. Egy erdei elf asszony Madlene talált rám, amint a folyón lefelé csurogtam egy kosárban. Jó lelkét mutatja, hogy gondolkodás nélkül magához vett. Nem volt szokványos gyermekkorom, mivel te is láthatod, hogy a külsőm igen csak eltér az erdei elfekétől. Bár Madlene családja befogadott, de nevelőm jobbnak látta, ha velem egy, a családja számára ismeretlen helyre költözik. Nem akarta kitenni őket semmilyen atrocitásnak, ha esetleg később keresnének engem.
Ahogy kamaszodni kezdtem elkezdett tanítani a gyógyításra. Bevallom először nem sok kedvem volt hozzá, de azt mondta, hogy aki sebet ad másnak, az tudja is meggyógyítani azt.

Amíg Viridielnek mesélek érzem, hogy Tristán, már visszaért a vadászatból, és igen elégedett. Jelzem neki, hogy maradjon hátul, és nagyon figyeljen mindenre. Ahogy valamit észlel rögtön jelezze.

- Hamar kitűnt, hogy a harchoz sokkal nagyobb tehetségem van, mint a gyógyításhoz. Egyébként csak csendben jegyzem meg, hogy nem tudom miért - talán a sötét elf vérem miatt- de a kardforgatás ösztönből jön. Nem volt senki aki kitanítson erre a tudományra.

Azt már nem említem útitársamnak, hogy sok más egyéb tudásom is ösztönből jön. Nem akarom, hogy félreértse a szavaimat.

- Tristán volt az egyetlen akivel jókat harcoltunk, persze vigyázva, hogy ne sebesítsük meg nagyon egymást. Ő is kölyökként került a nevelőmhöz, eléggé rossz állapotban. De Madlene, hamar rendbe hozta. Onnantól kezdve elválaszthatatlanok vagyunk.

Te jó isten, ennyit évek óta nem beszéltem egyszerre. De hát aki Á-t mond, mondjon B-t is, így hát folytatom.

- Kb. egy éve jöttem el nevelőmtől, mert úgy éreztem itt az ideje, hogy megtudjak valamit magamról, a származásomról, a szüleimről, és főként arról, hogy miért nem kellettem nekik. Most már ismered a rövid történetemet.

Hirtelen Tristán csendes morgását, hallom. Valami nyomot talált a hegyoldalon. Szólok Viridielnek, de látom, hogy már mondanom sem kell semmit, Ő is tudja. Megiramodok Tris felé.....

Talán egy évvel ezelőtt még könnyen adtam volna a bizalmamat, viszont azóta megjártam Zevadar poklát és még, ha nem is estem neki egyből egy sötét elfnek, ha megláttam, ezért le kell tennie valamit az asztalra, hogy hitelt is adjak szavainak, ahhoz nem elég két barátságos szem, vagy udvarias viselkedés. Egyelőre a legtöbbet a latban az állatával való kapcsolata nyomja, ezért vagyok hajlandó belemenni, hogy velem tartson, bár azért nem adom ki minden ütőkártyámat a kezemből a küldetésemmel kapcsolatban.
Ha megalapozza bizalmamat, majd átértékelem a helyzetet és azzal, hogy utitársamnak fogadom esélyt is adok rá, hogy beavasson azon rejtélybe, mit keres itt egy oroszlánnal egy éjtünde.
Érzem szavaiban az elszánást, hogy meggyőzzön, nem bánom meg döntésemet és amire csak biccentek, hiszen ezt még meglátjuk. Kezdetnek elég, hogy megtartja szavát és miután elengedi állati társát vadászni és mi elindulunk tempós lépésekkel az ork hegyek irányába, oda, amit a papagáj említett, figyelmes fülekkel hallgatom azt, amit életéről el akar mesélni nekem.
- Legtöbbje nagydarab és ronda, nagy agyarakkal. – mutattam be tömören az orkokat. – Kisebb településeken élnek, mindig a legerősebb vezeti őket, legalábbis a vezetői pozíciót párharcokban döntik el. Nem varázstudók, csak a sámánjaik, de azok is különös mágiában jártasak, nagyon különböznek a miénktől. A kisebb vezetőket a knuut fogja össze, ő a nagyfőnök. Állandóan háborúskodnak és sosem szabad adni a szövetségükre. – mondom komoran. – Bár tény és való, hogy rideg körülmények között élnek, szűkösen,nincs helyük gazdálkodni és talán ez az oka, hogy sűrűn megkívánják szomszédaik javait. – teszem hozzá, bár nem akarom védeni őket. – Szóval jobb, ha vigyázol velük, kemény és szívós harcosok és ismerik a területüket, mint a tenyerüket.
Remélem ez a kis ízelítő elég a bemutatásból és most már ő fog beszélni. Egy bólintással jelzem, hogy tisztában vagyok Tristán boldog elügetésével
- Igen, és jobb is, ha előtte levezeti az energiáit.
Ezután már én is meghallgathatom a törtnetét, ami őszintén szólva eléggé meglep. Igaz soha nem tapasztaltam, hogy az éjelfek valami boldog családi idillben élnének, de nem is hallottam még olyat, hogy eldobták volna gyereküket, hiszen az is eggyel több harcost, katonát jelent. Úgy gondoltam ők így gondolkoznak.
Az, hogy egy erdei befogadta……népem a háborúk ellenére sem vesztette el hitét úgy látszik, van még mit tanulnom.
- Jellemző a gyógyítókra ez a szemlélet, jó kezekben voltál úgy gondolom. – kapott egy kis mosolyt Nava biztatásnak.
Az, hogy a vérében van a harc szintén érdekes, de hát végül is láthatóan nem kérdés melyik néphez tartozik, a vér nem válik vízzé, még ha keverik is.
- Ez nem lep meg. – nézek rá, de hangomon érezheti, hogy bár örülök egy fegyverforgatónak, annak kevésbé, hogy az pont egy sötét elf. – Értem. – összegeztem végül, az elmondottakat. – Szóval most az a terved, hogy elvándorolsz Zevadar-ba? Vagy máshol kezded a kutatást?
Igazán érdekes lesz, hogy milyen döntések elé néz majd, ha esetleg megtalálja ott rokonait. A nevelés vagy a származás dönt majd?
Igyekszem az út során jobban megismerni Nava-t, hiszen ha esetleg orkokba, vagy más ellenséges lénybe botlanánk, akkor tudnom kell számíthatok-e rá.
Jó másfél nap alatt elérjük a hegyek alját és egy darabig könnyen követjük Eléndra nyomait, de ahogy a talaj egyre sziklásabbá válik nehezebb lesz, jobban oda kell figyelni,
Nem akarok megállni, hiszen minden perc számíthat, így bár ránk sötétedik lassan folytatom a menetelést, bár akkor csak a gyér növényzet információjára számíthatok és nem akarom elveszteni a nyomokat.
Pont akkor hallom meg Tristan jelző morgását, mikor a karmos nyomokat a lányé mellett és szívem dupla sebességgel kezd dobogni.
- Ez baj! – jegyzem meg, miközben a növényeket próbálom szóra bírni, de nem sok sikerrel. – Úgy néz ki a lányt követi és elég közel van hozzá, ráadásul nem tudom megállapítani mi ez. – rázom meg a fejem elkeseredve. – Sietnünk kéne, de félek a sötétben elvesztem a nyomot, most jól jönne Tristán szaglása, ha rá tudod venni, hogy ne egy őzön járjon az esze. Én „beszélni” tudok vele, de hatni rá te jobban tudsz. – kérem most először, bár lehet nem utoljára Nava segítségét. – Lehet veszélyben van, sőt a karmok semmi jóval nem biztatnak. – mutatok a nyomokra. – Segítesz? Segítetek?

Már javában úton vannak, mikor Tristan neki ered egy szarvas szagát üldözni. Akár segít Nava szólni, hogy inkább a szörnnyel foglalkozzon, akár nem, az oroszlán eltántoríthatatlan attól, amit a fejébe vett és szalad előre.
Próbálják az elfek utolérni, ám állati hangok hallatszanak fel előttük és a félvér barátja nagyon komoly sebekkel tér vissza. Egyik hátsó lábát még húzza is, oldalán számos karmolás nyom mellett az egyikből sokkal jobban ömlik a vér. És a fogaiból is csurog, bár az nem biztos, hogy a sajátja. Ám fogai közt valami más is van, mint a vér vöröse. Egy furcsa bőrzsák, melyet ha kicsomagolnak, egyértelműen egy félig -vagy inkább majdnem teljesen- megemésztett humanoid maradványra bukkannak. Az egész leginkább azokra a köpetekre emlékeztet, amikben a baglyok szoktak megszabadulni a számukra emészthetetlen részektől. Teljesen egyértelművé téve, hogy mit csinált a szörny a nagymacskával való csata előtt.
Úgy tűnik a ragadozó nem csak a hercegnőre vadászik. De vajon mit fog lépni az után, hogy ő is megsérült? A lány után ered vagy újabb harcot keres a csapattal?
És a megmentésre küldöttek vajon mit tesznek?





Ettől a helytől nagyon távol másik két hegyesfülű találkozott össze.
-Szia Alia! Aval vagyok, Viridiel harci oktatója. Elkészült a kardja. Oda tudnád adni neki, ha véletlenül találkoztok?

Végre hazaértem szerető Családomhoz..és alig vártam,hogy átölelhessem szüleimet és testvéreimet.
.. olyan boldog voltam,hogy megint a szülőföldemen lehetek,ahogy minden fa és bokor "köszöntött",mikor beléptem a szépséges és rég látott otthonomba..
Alig ,hogy megint ismerős talajon járok..újra érzem a Természet és a Szeretet éneklő dallamát..ahogy az Élet lüktet minden levélben és patakban egyaránt.
Hectorról leszállva,a talpam alatt érzem a bársonyos fű cirógató érzését..és a finom illatokat,mi a Házikónkból árad..mert már tudták az otthoniak,hogy hamarosan érkezem..
De ahogy közeledek a várva várt pillanathoz..egy hatalmas buksi tűnik fel egy fa mögül,és úgy megiramodik felém,hogy alig tudom "megállítani",hogy ne döntsön föl..Mellon volt az..akit már nagyon régen láttam,és hiányzott is nekem..és ahogy nézem,Neki is felettébb nagy öröm engem látnia..
Óriás mancsával puhán és óvatosan bökdös,és nyelvével hatalmas puszit "lehel "rám..
és a nagy örömre hempergünk a friss fűben,és a boldogságát még dorombolással is kifejezi..
Hector is nagyon örül,rég látott Pajtásának..és hosszú lábait rakosgatja,mint ,aki nem is tudná mit tegyen boldogságában..
Miután kiörömködtük magunkat az újra viszont látásnak.."végre" be tudtam lépni házunk ajtaján..és nagy örömmel ugrottam családom nyakába!
Mivel elég hosszú ideje voltam távol..mindjárt két nagyszerű hír "fogadott"..és az egyik,hogy a húgom férjhez megy..és nem is oly sokára megülik a nászt..és addig csak pár hónap van..mert ugyebár meg kell szervezni a rangos eseményt,és így meg kell addig még sok teendők vannak..
..A második hír,hogy hamarosan felkeres Aval Mester..és találkozni akar velem..ami nagyon nagy megtiszteltetés!..és én nem is váratom meg,hanem azonnal indulok ,hogy odaérjek a találkozóra..és nagyon kíváncsi vagyok,hogy mit is mond majd nekem..bár alig pár méterre volt a hely,ahol találkozunk..de már izgalmamba indulnék is..hogy méltón köszöntsem a Kardok Mesterét!
Kis idő múlva meg is érkezem a találkozóra..és ahogy emlékeztem régről Rá..boldogan köszöntem,és hallgattam minden szavát..és mikor a Viri kardját elővette,hogy ezzel is jelezze jövetele célját..és kedves mosollyal arcomon átvettem Tőle a csodaszép fegyvert.
-Üdvözöllek,Aval Mester!-szóltam neki-s fejet hajtottam előtte.
-Persze,hogy számíthatsz rám!..elviszem neki a kardot!-bólintottam ismét.
Mikor elváltunk ,akkor amilyen gyorsan érkezett,oly gyorsan is ment útjára..és én meg ott maradtam,kezemben a csodaszép remekművel..és már csak egy dolog van hátra...
Hogan mondjam meg a Családnak,hogy hamarosan indulok is tovább...de még pár percet néztem a távolodó mester után..és indultam is vissza a lakhelyünkre..és gondolkoztam,hogy hogyan is tudnám ezt e szeretett családomnak elmondani...és ahogy nagyon jól tudta Húgom ...az  Esküvőjére hazatérek!..
...de tudtam,hogy minden perc számíthat..és így csak ebédre maradtam,mit Édesanyám be is csomagolt,mit az útra magammal viszek,és egy nagy táskába rakta..ami elég súlyos volt,de meg sem néztem,csak vettem gyorsan hátamra....és ahogy ránéztem Barátaimra..tudtuk,hogy ott a helyünk mindannyiunknak..és nagyon érzéki búcsút mondva ,integettünk szerető családom felé..
Aztán Mellon hátán ülve,és Hector kíséretével a hátunk mögött,indultunk Viridiel nyomába,hogy minél hamarabb odaadhassuk a szépséges kardját.
.ahogy ezt már nagyon várja...s talán minket is szívesen lát újra..

Rohanok, és közben érzem, hogy valami nagy baj történt. Bele sem merek gondolni, hogy milyen állapotban találom Tristánt.

Futás közben arcomba csapnak az ágak, de már ez sem érdekel. És egyszer csak megpillantom. A hátsó lábából ömlik a vér, nagyon húzza. Több seb is van a testén, de ez tűnik a legsúlyosabbnak. Első gondolatom, hogy ehhez az én tudásom kevés, hogy meggyógyítsam. Miért is nincs velünk Alia? Neki ez semmiség lenne - gondolom magamban, de hangosan nem mondom ki. Csak remélni merem, hogy Viridielnek van elég tudása az efféle gyógyításhoz.

Ahogy elnézem barátomat, hirtelen elemi erejű bosszúvágy önt el. Megölöm aki ezt tette vele, ez már eldöntött tény. Azt hiszem látszik az arcomon a változás, legalább is Viridiel tekintetéből ezt vonom le.

- Segítek neked, ezt biztosra veheted - mondom acélkeményen, hideg hangon -, ez most már személyes ügy lett számomra. Kérlek próbálj meg segíteni rajta, az én gyógyító tudományom ehhez nagyon kevés. Bízom benne, hogy te sokkal többet tudsz, mint én a gyógyításról - nézek rá szinte esdeklőn.

Most veszem csak észre, hogy valamit kiejtett a szájából Tristán. A nagy zűrzavarban eddig erre nem is figyeltem. Közelebb lépek a "bábhoz" - nem tudok jobb kifejezést rá - és alaposabban szemügyre veszem.

- Ez olyan, mint ha egy pók tekerte volna be élve ezt a lényt, hogy bármikor tudjon falatozni belőle -  mondom Viridielnek, és kérdően tekintek rá, hogy egyet ért-e velem.

- Mit szólnál ahhoz, ha itt maradnál Tristánnal, én meg körülnéznék egy kicsit, hátha találok valami komolyabb nyomot amin elindulhatnánk. Egyedül gyorsabban mozgok. (Bár szerintem tudja, hogy bármit is mond, szándékomtól nem tántoríthat el.)

Mielőtt elindulnék szétnézni, barátom fejéhez hajtom homlokomat és beletúrok sörényébe, tudom, hogy ezt nagyon szereti. - Nagyon bátor voltál - mondom neki - , de most én jövök. Nyugodj meg, szerintem Viridiel mindent meg tesz érted amit tud - legalábbis remélem. Rendbe kell jönnöd hamar, mert nagy szükség van rád.

Két kezembe fogom fegyvereimet, és elindulok. Olyan, mint ha nem is én lennék, hanem valami felsőbb hatalom irányítaná lépteimet. Érzékeim kiélesednek. Még azt is hallom, ami egyébként csak nagyon nehezen hallható. Aztán egyszer csak látom, hogy hol támadt Tristánra ez a lény. Azt is látom, hogy jócskán megsérült a támadó is, mert a nyomai féloldalasak, és nagyon sok vér van körülöttük. Erős fájdalmai lehetnek.

Egy pillanatra átvillan az agyamon, hogy egyedül kellene megkeresnem és végeznem vele, de vissza kell mennem társaimhoz, és elmondani Viridielnek az észrevételeimet, és a benyomásaimat. Hiszen, most sérülten, talán nem tud olyan gyorsan a hercegnő nyomába maradni, viszont, ha mi megtaláljuk és végzünk vele, akkor a hercegnőnek is segítünk ezzel.
Elindulok hát vissza, bízva abban, hogy Viridiel tudott enyhíteni Tris fájdalmán.

Mikor visszaérek, rögtön látom, hogy mint ha Tris kicsit nyugodtabban venné a levegőt, és kevésbé vérezne a lába. Egy picit nyugodtabban közeledek feléjük. Letelepszem Tris mellé, és cirógatni kezdem, közben elmondom Viridielnek az észrevételeimet, és a javaslatomat.

- Szerinted milyen lény lehet ez? Megnézted ezt a "bábot"? - mutatok arra a valamire a földön. Úgy gondolom, hogy amilyen gyorsan csak lehet a nyomába kellene erednünk, és kihasználnunk, hogy megsérült. Így nem térnénk el eredeti célunktól sem, hiszem a hercegnőt követi.

Hirtelen valami bevillan az agyamba, és nyomban rá is kérdezek:

- Ugye nem került semmiféle méreg a barátom szervezetébe a bestia nyálával? - nézek kérdőn Viridielre.

Az oroszlán azonban hirtelen támadt lelkesedéssel elszalad és nem sokkal később már érzem és hallom is, hogy valami baj lehet. Különleges kötődésük által Nava-nak nem kell olyan mágikus tudás ahhoz, hogy megérezze társa szorult helyzetét, mint nekem, így látom az ő arcán is az aggódást, ahogy gyors futásban haladunk a hangok felé.
Egyszer csak előttünk felbukkan az állat és nyilvánvaló, hogy keményen harcolt valakivel vagy valamivel, mert húzza a lábát és az oldala is csupa vér, látható karmolás nyomok húzódnak rajta. Komoly sebeket szerzett. A szájából is csöpög a vér, de mikor kipottyantja elénk azt a valamit, amit idáig cipelt úgy néz ki az legalább nem az ő vére.
Nem is vártam hirtelen választ a kérdésemre, mert elvonták a figyelmemet az események, de most komoran biccentettem Nava felé, ahogy meghallottam feszült és elszánt hangját. A segítségét kértem, de már úgy néz ki maga is belekeveredett a dologba és most már személyessé vált számára az ügy.
- Nem örülök neki, hogy így adódott, nagyon sajnálom, ami a társaddal történt és ígérem mindent megteszek, amit csak tudok, de félek az nem lesz sok. Bár elég sok mindenben jártas vagyok már, a gyógyító mágia nem az én „szakterületem”, de persze nagyon fogok igyekezni, hogy könnyítsek Tristan szenvedésén. – hajolok le mind az állathoz, mind ahhoz a „gubóhoz”, amit elénk hozott.
- Igen, ahhoz hasonlít! – vizsgálom meg én is a félig emésztett maradványt. – Valami kétlábú lehetett az biztos, talán ork, de végül is akár elf is, de már alaposan megcsócsálta, akármi is ez a lény. – húzom el a szám, hiszen nem lehet kis valami.
Röpke időre elgondolkozok Nava ajánlatán és bár nem szívesen engedem előre egyedül, abban biztos vagyok, hogy most már teljesen mellettem fog állni, azonban egy ilyen ismeretlen lény, amivel még egy oroszlán sem tudott elbánni nagyon veszélyes lehet.
Azonban láttam a szemén, hogy mennyire félti Tristan-t, így beleegyeztem., arról nem is beszélve, hogy úgy is ment volna, csak rá kellett nézni az arcára.
- Rendben, menj, de ígérd meg, hogy csak körülnézel és akármit is látsz, nem csinálsz semmit egyedül. Addig megteszem, amit lehet. – simítottam végig a véres bundán gyengéden.
Sötét elftől el nem tudtam volna képzelni ilyen gyengédséget, amivel állatához szólt a lány, de mindig tanul valami újat az ember.
- Erős a társad és visszavár majd. – jegyzem meg biztatásként. – És én is mielőbb, mert a he….a lány nagy veszélyben lehet. – javítottam még időben magam, bár elhatároztam, hogy ha visszatér épségben, elmondom neki kit is keresünk valójában, azok után, hogy társa ennyit kockáztatott igazán megérdemli az őszinteséget.
Míg Nava eltűnik, addig én veszek egy mély lélegzetet és letelepedve az oroszlán mellé finoman letisztogatom a szőrét a vértől és kezemet a sebei főlé helyezve próbálok összpontosítani. Talán megtalálom magamban azt az erőt, hogy segítsek rajta. Végül is miattam került bajba, így én sem adhatom alább, hogy mindent megpróbáljak, amivel segíthetek.
Egészen addig próbálkozom, míg Nava vissza nem tér. Csak akkor nyitom ki a szemem és reménykedem benne, hogy sikerrel jártam.
Megtudom közben, hogy a lény is megsérült és, hogy vérzik, ami jó hír, hiszen lassabban halad és talán meg is áll valahol. Mielőtt bármit is döntöttünk volna, gyorsan beavatom, hogy a társam, akit követünk, tulajdonképpen az elfek hercegnője. Szerintem nem leptem meg vele, ahogy elnéztem.
- Talán tényleg valami pókféle, hiszen a táplálkozása ehhez hasonló, de ennél többre nem jöttem rá, még nem láttam ilyet. És, ha a nyomok egy irányba vezetnek, mindenképp sietnünk kell, nehogy utolérje a hercegnőt. Vannak különleges nyilaim, ha becserkésszük a lényt, akkor talán végezhetünk is vele.
Aggódó kérdésére én is a nagymacskára nézek, de nem tudok neki biztos választ mondani.
- Én nem tapasztaltam ilyet és mivel Tristan még nem mutatta a tüneteit, valószínűleg nem, akkor arra már előbb reagált volna.
Ha sikerült a gyógyítás, akkor nem is szeretném húzni az időt, indulhatunk is a hercegnő és a lény után, ha nem én akkor sem vesztegethetek több időt, akkor vagy Nava is marad barátjával, amíg vissza nem térek, vagy csak az oroszlán marad és reméljük a legjobbakat.

A nő aggódva barátjáért, de a helyzetet megragadva szaladt előre és hamar rájött, hogy a nyomok tovább vezetnek. És a hercegnőé is, akinek a kilétét felfedte Viridiel előtte.
Amikor visszaért a félvér, még akkor is lehetett látni, ahogy Turion fia kezei között kékeszöld fény ragyog és az oroszlán észrevehetően jobban van. Bár egy újabb harcra már alig maradt ereje. Dönteniük kell, mit tesznek, miután ennyire bizalmas kapcsolatba kerültek egymással.
Az úton tovább haladva a két nyom mindegyike egy barlang bejárata körül veszik el. Eddigre már elmúlt a titokzatos lény vérzése, így a kemény kőmélyedésben már, ami az odú előtt volt, már semmilyen konkrét jel nem utalt semmire.
Ha bemennek, egy hosszú, kicsit kanyargós barlang mélyén megtalálhatják az elcsatangolt bárányt három fiatal óriáspók előtt állva. Figyelmesen tanulmányozta őket tekintetével és észre sem vette, hogy a mama hátul lassan lejön a plafonról és közelít felé. Minden hirtelen történt és dönteniük kell. Ha rosszul döntenek a hálóval sűrűn benőtt üreg egy tragédia színhelye lehet.


/Viridiel megkapta a kézzel gyógyítás varázsigéjét./

Megnyugtatott Viridiel válasza, hiszen a méreg az amivel semmit nem tudtam volna kezdeni. És ahogy társam mondta, talán az Ő gyógyítóereje sem lett volna elég ehhez.

- Egyébként még meg sem köszöntem neked, amit tettél a barátomért - hajolok meg mélyen Viridel előtt - vedd hát köszönetemet. Rá fogsz jönni, hogy nem vagyok hálátlan azokkal akik segítő kezet nyújtanak nekem, vagy azon keveseknek, akiket szeretek.

- El kell döntenünk, hogy mitévők legyünk - mondtam Viridielnek. Miután felfedted előttem a "szökevény" kilétét, úgy gondolom, hogy most Ő a legfontosabb. Viszont Tristánnak szerintem pihennie kellene.

Ránéztem barátomra, és mélységes szeretetet sugároztam felé. Meg kell értenie, hogy egyrészt nem akarom kitenni további sérülésnek, másrészt gyorsabban haladunk nélküle. Azt már csak magamban tettem hozzá, hogy ha velünk jönne, az aggódás elvonná a figyelmem az esetleges harcról.

- Meg kellene beszélnünk, hogy milyen taktikát válasszunk. Valamelyikünknek mindenképpen hátvédként kellene maradnia. Persze ezt mindenképpen a helyzet határozza meg, hiszen nem tudunk semmi biztosat.

- Viszont Trisnek valami biztonságos helyet kellene keresnünk mielőtt itt hagyjuk. Teljesen nyugodt akarok felőle lenni. Ő nagyon fontos nekem.

Körülnézek, és észreveszek egy eléggé eldugott kis tisztást. Szerintem ez éppen jó lenne. Itt megvárhatnál minket testvérem - fordulok Tristán felé. El tudsz jönni idáig?

Tristán erőt vesz magán és elsántikál a védett helyre. Ránézek Viridielre, és már indulnék is, nehogy a nyomok halványodjanak, de abban a pillanatban megérzem, hogy két lény közeledik felénk. Egyszerre mozdulunk.

Már érzem, hogy egyiküket ismerem.

Kérdőn nézek Viridielre....

Talán az, hogy annyira akartam segíteni ezen a szegény állaton, az lehetett az oka, hogy felszabadultak olyan mágikus energiáim, amik lehetővé tették, hogy be is tartsam ígéretemet és az oroszlánt a gyógyítás útjára segítsem. Persze nem ment egyik pillanatról a másikra és biztos, hogy egy gyakorlott gyógyító sokkal jobban csinálta volna és hatékonyabban, de nekem már ez is óriási eredmény volt. Kimondhatatlanul megkönnyebbülve néztem a hálálkodó elf szemébe, akin szintén látszott ahogy aggódása örömbe csap át.
- Még ne köszönd, hiszen nem gyógyult meg teljesen, bár az ő szervezetével ez már innentől gyorsan megy, másrészt, ha betartod ígéreted te is és segítesz, még ki tudja milyen veszély áll előttünk. – hárítottam el szavait, de mosolyogtam én is mint a fakutya.
Miután Nava elmondta mit talált én is bólintottam, hiszen egyetértettem vele mindkét dologban.
- Igen, jobb lenne, ha Tristán most nem tartana velünk. A vér és lábnyomokat én is könnyebben követem már, ha rögtön indulunk nagy az esélye, hogy hamar ráakadunk és talán nem késünk el.
Hagytam, hogy a lány a maga módján közölje döntését a társával, de azért én is küldtem hozzá pár megnyugtató szót, hogy mindenképpen visszajövünk érte.
- Egyelőre menjünk együtt, gondoskodok róla, hogy a növényzet a lehetőségekhez képest elrejtsen minket. Ha már meglátjuk a lényt vagy a hercegnőt, akkor döntsünk mi tévők legyünk. Most nem célszerű kettészakadni. – javaslom, hiszen a lény most menekül és valószínűleg próbál majd elbújni valahol, ha addig nem fut bele Eléndra-ba.
Miután az oroszlánt biztonságba helyeztük, a földet vizslatva neki is indulunk a nyomokon, míg közben mágiám bevetve próbálom magunkat rejteni amennyire lehet.
Azonban a barlangot eltéveszteni sem lehet. Kiterjesztem érzékeimet és biztos vagyok benne, hogy odabenn öt életjel van és egyből dühös, kegyetlen vibrálás árad. Míg egyről biztosan tudom, hogy a saját fajom egyike és ez arra utal, hogy a hercegnő bajban van.
- Van egy különleges nyilam, amivel talán megbéníthatom vagy akár meg is ölhetem. – lehelem az elf lány fülébe, miközben előhúzom kristály nyilamat, amelynek belsejébe gyorsan ható bénító növény oldata van. – De bármi is lesz, kérlek ronts rá, én addig elhozom onnan Eléndra-t. – suttogom tovább figyelmes tekintetét látva.
Most jön el a próba ideje, bár nem sok kétségem van benne, hogy megállja a helyét Nava. Én megcélzom a nagypókot és lövök.

Az oroszlánt hátra hagyják egy réten és tovább sietnek a nyomok után. A barlangban nagyon kevés a növény, így bár Viridiel mégis megérzi az ismeretlen lények számát, sokkal konkrétabbat nem tud meg róluk.
Előveszi a nemes elfektől kapott egyik nyílvesszőt és a neki háttal lévő pókba lövi, aki felvisít. Naján a sor, hogy megtámadva megölje, melyet most, egyre nehézkesebben mozogva, ahogy terjed a testében a méreg, már könnyen meg tud tenni.
-Ne! Hagyjátok abba! Mit műveltek? -Eléndra szerencsére elfelé szalad a gyerekpókoktól, akikből düh árad, amiért anyjukat megsebesítették. És maguk is megindulnak támadni. Eközben a nő az íjat tartó felé próbál üzenni telepatikusan, kihagyva a másik lányt.
~Kérlek, ébredj fel a sötét elf praktikája alól! Szükségem van rád, Viridiel! Az első nőstény pók nyomait kutatom, aki ide jött. Szövetséget akarok kötni velük is, akár az orkok rovására is, mert aggódom emberi szövetségeseinkért.
*Majd hirtelen megáll nem is törődve, hogy egyre közelebb érnek hozzá a kölykök.
~Hátad mögött! Vigyázz!


Egy umberduk közeledik a lövészként hátra maradó férfi felé. Testén a nem rég vívott harcok sebei igen szépen gyógyultak, bár a forradás látszik még a bőrén. Ám nem gyengítette le őt annyira, mint a tündék azt hitték. Hihetetlen a regenerációs képessége. És karmos ujjakba végződő ujjai a mellső végtagjain már nyúlnak érte, hogy megtépjék a fiút.

Eközben Alia közeledik feléjük a kristály karddal, ám még csak a hegyek lábainál jár barátaival.

Olyan hirtelen történt minden. Viridiel érzi öt lény jelenlétét a barlangban. Azt is tudja, hogy az egyik valószínűleg a hercegnő.

Próbálok visszaemlékezni arra mit is tanított nekem Madlene a pókokról, de egyszerűen nem jut eszembe semmi. Teljesen kiürült az agyam. -Gondolkozz Nava, gondolkozz! nógatom magamat. És ahogy a szemem jár egy óriási száraz faágat pillantok meg. A másodperc tört része alatt határozok. És jelzem Viridielnek: - Tüzet, gyorsan!

Rögtön megértette mit szeretnék. Egyik kezemben a kardom másik kezemben az égő fáklyaként használt  ág. Belépünk a barlangba és Viridiel ahogy megpillantja a nagy pókot már ki is röppenti nyílvesszőjét. Telibe!! Szemmel látható, hogy a méreg azonnal hatni kezd az óriás pók testében. A földre rogy és nem is mozdul, csak a lélegzése hallatszik, de már az is lassul.
Már ugrom is hogy fejét vegyem, de hirtelen a hercegnőre esik a pillantásom. Bár nem tudom, mit közölt Viridiellel, de szemmel láthatóan dühös. De nem csak Ő, hanem a három kölyök pók is haragra gerjed és támadólag kezd közelíteni a hercegnő felé.

Nagyon gyorsan kell határoznom. Fogom a fáklyámat és a hercegnő és a "kispókok" közé hajítom. Abban a pillanatban lángra kap a földön lévő sok maradvány, burok, ruhacafrangok és minden más és tűzfal lesz belőle. Így elvágtam őket a hercegnőtől.

Már lendül a kardom, amikor a hercegnő odakiált Viridielnek: - Vigyázz, mögötted!!!

Odanézek és legnagyobb megdöbbenésemre egy umberdukot pillantok meg. Már Viridiel mellett is vagyok. Meg kell érintenem - ordítom társamnak - csak egy pár másodperc előnyt kapnánk, de talán elég lenne, hogy a fejét vegyük. Fény nincs a barlangban, csak amit a tűz ad, de mivel azt odahajítottam a kispókok és a hercegnő közé, azt már nem használhatom a félelmetes lény ellen.

A terv ami egy pillanat alatt alakult ki bennem, egyáltalán nem biztos, hogy sikerül is. Nincs időm elmagyarázni Viridielnek, hogy miért akarom megérinteni az umberdukot, csak remélni tudom, hogy nem kételkedik bennem. És abban is nagyon bízom, hogy most is sikerül, ami már annyiszor harc során, hogy akit megérintek,az, ha csak pár másodpercre is, de megbénul. Még magam sem tudom, hogyan csinálom, így irányítani sem tudom ezt a képességemet.

Közben a lény már támadja is a társam. Most látom csak milyen fantasztikusan harcol Viridiel. Egy csepp félelem sincs az arcán, nagyon elszánt. Vágja, ahol éri a lényt. Eljött a pillanat, amikor nem figyel rám. Gyorsan a hátába kerülök és megérintem. Nagyon akarom, hogy sikerüljön!!!!!!!

A lény egy pillanatra megdermed, és már ugrom is. Egy suhintás és a feje a padlón gurul.

De nincs időm örülni, mert hirtelen nekem támad a hercegnő és a torkomnak szegezi a kardját. Iszonyú gyűlölet sugárzik szép arcáról.

Kérdőn nézek Viridielre......

Szerencsém van, hogy a gyér növényzet ellenére is megérzem a barlangban lévőket és mivel eddig mind a hercegnő, mint az oroszlánt megtámadó lényt idáig követtük, így nagy valószínűséggel őket is odabenn találjuk. Az azonban még nagyobb aggodalomra ad okot, hogy még három életjel van, ezért nem habozhatunk, még ha vakugrást is kell csinálnunk.
A fáklya igazán jó ötlet Nava részéről, hiszen valószínűleg elég sötét lehet odabenn, bár valamennyire elboldogulnánk, jobb, ha minden részletet meg tudunk figyelni.
A bent talált helyzet elég egyértelműnek tűnik, ezért nem sokat habozok, ahogy meglátom a népünk hercegnője mögé, hangtalanul ereszkedő hatalmas anya pókot. A szer, ami a nyíl hegyében van, egy ekkora állatot valószínűleg nem öl meg, de elég időre elkábítja, hogy más módon végezni lehessen vele. Íjam megpendül és a vessző a nyolclábúba csapódik, aki erre felvisít és felénk fordul, de máris hatni kezd a méreg, így le is lassul, majd a földre rogy, ahogy már nem tartják meg a lábai.
A többit társamra hagyva indulok azonnal Eléndra felé, de jön az magától is, méghozzá nagyon felháborodva csattanva fel, mögötte azonban a kisebb pókok is nekierednek, nem éppen boldogan, így felkészülök, hogy meg kell küzdenem majd velük.
Ekkor robban bele a fejembe a hercegnő telepatikus üzenete, ami olyan, mintha beleordítana a fülembe, így lendületem megtorpan és értetlenül meredek rá, karddal a kezemben.
- Nem állok befolyásolás alatt, Nava segíteni jött! – üzenek vissza, lehetőleg nem ugyanezzel a „hangerővel”, bár biztos vagyok benne, hogy ez hosszabb magyarázatot igényel majd, de nem most!
- Egy óriás pókkal? Főleg aki a gyerekeit félti?
Én is tudom, hogy nem a legmegfelelőbb az idő a társalgásra, hiszen az életveszély nem múlt el, így mikor felkiált azonnal fordulok is hátra, ahol meglátom, hogy igen csak téves vizekre eveztünk, mikor a pókot véltük támadónak.
Ez egy umberduk volt! Még sosem láttam élőben és most sem örültem neki, főleg mivel engem szemelt ki magának elsőnek.
Sebesülése már gyógyulásnak indult, pedig az oroszlán sem kímélte őt, de most mégis teljes lendülettel vetette rám magát.
A hercegnő felé ugrottam, hogy őt is elsodorjam az útból, de azonnal löktem is tovább, míg én egy sima nyílvesszőt helyeztem fel, a tűzbe mártva azt, azzal lőttem szemen a rémet, miközben folyamatos mozgásban maradtam. Nem szerettem volna, ha elér a karmos mancsával.
- Tüzet! Csak a tűz állíthatja meg, vagy ha elválasztjuk a fejét a nyakától! – kiáltottam figyelmeztetően Nava felé, mert nem tudtam egyáltalán hallott-e már erről a lényről és nehogy nekirontson védtelenül.

Miután elindultunk barátaimmal Viridiel után,hogy odaadjuk a szépséges Kristálykardját,a lehető leggyorsabban szeltük át az erdőt,és aztán a hegyek felé véve az irányt.
Nagyon remélve,hogy minél hamarabb odaadhatjuk neki!S így ígéretemhez híven ,teljesítem Aval mester kérését.
Mellon hátán utazva csak úgy szeltük a szelek szárnyán a távolságot..és nagyon jó "tempóban" haladtunk a Barátunk felé...
Hector is mögöttünk jön,és Ő is tudja,hogy a sietségünk fontos lehet..bár rég láttuk Viridielt,de reméltük,hogy örülni fog nekünk,és nemcsak a kardja miatt..
Mikor a hegy lábánál voltunk már,akkor mintha furcsa érzés fogott volna el,de Mellon mordulása is jelként éreztem,mert nem is olyan messze..érezte a füstöt is..és vele együtt a rég látott barátnak is a "szagát"..de nem is kellett olyan érzékeny orrocska,mint tigrisemé..mert a füst látványa a szemet is egy irányba terelte..egy barlang felé..mely fent a magasban volt..
Megálljt intettem Hectornak is,ahogy Mellon is lassított és puhán megállt,hogy le tudjak szállni a hátáról..
-Mellon!..érzem ,hogy valami történt..és nagyon aggódom..magasan van fent az a barlang,de én elviszem Virinek a kardját..Ti meg ,Hectorral jöttök utánam!A leggyorsabban!..fent találkozunk..-simítottam meg barátom bundáját.és a pókocskám lábát,hogy érezzék,hogy imádom Őket.Meg aztán tudom,hogy mindketten jól és biztonságosan mozognak a sziklák és magaslatok között,így nem lesz akadály előttük.
...de most nagyon gyorsan kell eljutnom ahhoz a barlanghoz ,fent a hegy tetején..és ezért a mágiámat kell latba vetni,hogy ne érjek talán későn oda,ahol a barátom esetleg bajba van..bár bele se mertem gondolni..csak azt akartam,hogy minél előbb odaadhassam a kardját,tulajdonosának!..
Felnézek az égre..és egyetlen madarat ,vagy olyasmit nem látok,mi a következő "lépésemet"akadályozná volna..és...hű barátaimra kacsintottam.
..Kimondtam hát az Átváltozás varázsszavait és a testem lassan kezdett átalakulni..és egyre kisebb,és kisebbre "zsugorodtam",míg elértem a felvett "alakom"teljes valóját..egy sólymot..amivel el tudom érni "célomat"..és a széllel szállok a karddal a karmaim közt a rég látott Barátom,Viridiel felé..és ahogy felemelkedek a fegyverrel/ami meglepően nem olyan súlyos,mint gondolná valaki/..egyre magasabban és elszántabban repülök feléje a tiszta égbolton...
A levegőből belátok mindent..és azt is,hogy ahogy közeledek ..a zajok egyre hangosabban és élesebben visszhangoznak ,és meg is látom,hogy Viri nincs egyedül..és az ellenfelei..óriás pókok..és csak meglepetten nézem,hogy körbefogják Őket.
..és egy nő ..egy sötét elf torkának szorítja kardját..aki..nagyon ismerősen néz ki..alig hiszek a szememnek..mert az a self...Nava!
Hangosan sivítok Viridielnek,hogy nézzen felfelé..és lejjebb repülök,hogy éppen hogy majd a feje felett szálljak el..és amikor felnéz..üzenem neki gondoltaim!
-Alia vagyok!..jöttem segíteni!..és kapd el a kardod!..és ahogy a meglepetés erejét kihasználva..a kardot elengedem a karmaim közül..és egyenesen Barátom kezébe ejtem..
S mikor ez sikerült ,akkor kicsit távolabb leszállok,és "visszaváltom"eredeti küllemem..és ismét tünde vagyok!..
Ahogy véget ért az átváltozásom,abban a pillanatban Mellon és Hector is felérkezett a hátam mögé..és mint a legbiztonságosabb"testőrség"..felsorakoztunk a Barátaink mellé...hogy teljes harcra készen ,segítsük rég látott Barátainkat!
Csak arra várva... kérdőn nézve ..hogy most mi is "következik"?!..mert talán,kicsit kiegyenlítettük az erőviszonyokat.
...s ott álltunk ,"farkasszemet nézve" a szemben álló felekkel..elszántan és mindenre felkészülve!
Ahogy íjamat is megfeszítve néztem a velem szemben állók szemébe..

A barlangban megtörtént az a tragédia, amitől a mesélő félt nem régen. Az érkezők félre értették a helyzetet, talán közre játszott benne az is, hogy a hercegnő testvére, Lorelei egyszer majdnem életét vesztette tapasztalatlan gyerekként a pókok hálójában. Ám ellenük fordulnak és Viridiel nagyon erős mérget vet be ellenük.
Már halálos csapásra emeli félvér a kardját, mikor rájön, hogy baj van. Eléndra egyáltalán nem úgy viselkedik, mint egy bajba jutott királylány. Ám a csata elkezdődött és hogy a kicsiket távol tartsa a hírnöktől, Naja az útjukba dobja az égő fadarabot, melyről az avarra, ruhafoszlányokra és pókhálóra gyorsan tovább terjed. Ám nem számol azzal, hogy itt nem áll meg, ezek a dolgok mindenhol jelen vannak a barlang hátuljában és hamarosan körbe fogják a csemetéket.
Anyjuk a méreg múlásával lassan újra talpra tud állni, de még mindig bizonytalanul és lassított filmként mozog. A plafonra szeretne eljutni, hogy kimenekítse utódait, de ők meggyulladnak és élve elégnek. Hatalmas, sötét füst gomolyog ki a barlang bejáratán, mely oda vezeti Aliát is.
Az éjfalánk terve, hogy két tűz közé szorítja a becserkészett prédákat bevált és csak az elfek összedolgozásának és Turion fiának ügyesésgén múlott, hogy nem sikerült egyiküket vacsoráznia. Ám a veszély nem múlt el. Az idomár lány érkezésével már nem csak tüzes nyila lett, mely első lövése elől félig kitért és a hátában állt meg a szörnynek, ami menekülőre fogja. Visszavonul és a csapat legvédtelenebb tagja felé veszi az irányt.
Odabent ha a nőstény pók nem kap segítséget, maga is a lángok között veszti életét. De ez nem túl könnyű döntés, hiszen a csapat néhány tagját okolja a kicsinyei halálárét és amint rájön, hogy ki kell mennie, a hasztalan mentés helyett rájuk fog támadni. Vagy hagyják az erdeiek, hogy életét bevégezze.
De vajon hová is tart a ragadozó? És ki mit tesz ezután?

Elszabadult a pokol. Viridiel elszántan harcol, közben próbálja menteni a hercegnőt, aki viszont az én jelenlétemen "akad fenn" - hogy finoman mondjam. Közben az anyapók próbál talpra állni, hogy mentse a csemetéit.

Hirtelen mindent lángok borítanak el, ahogy sorban tüzet fog a barlangban lévő összes maradvány, rongy, és étel. Az agyamig hatol a pókcsemeték halálos sikolya. Nem így akartam - mondom magamban -, de ez már nem változtat a tényeken, hogy elszúrtam a dolgot, és ennek súlyos következményei lesznek. Amit most jelenleg tehetek az csak annyi, hogy a barlang falát borító homokos sziklát ráomlasztom a tűz nagy részére, hogy ha még életben van valamelyik kölyök, legyen szabaduló útja. Nem tudom megvárni, hogy sikerült-e a tervem. Ezzel majd csak később tudok foglalkozni, ha egyáltalán lesz később. Ahogy állnak a dolgok ez közel sem biztos. Bár engem nem rettent a halál, ha eljött az időm, akkor eljött. Legalább harcban esem el. De szerintem ez még ráér...

Végre eljut a tudatomig, hogy mit kiabált felém Viridiel. Csak a tűz, illetve a lefejezés végezhet a lénnyel. Nem követhetek el még egy hibát, hiszen az életünkbe kerülhet.

Tűzből  úgy is túltengésünk van, így hát fogok egy nagy csontot, gyorsan rongyot tekerek rá és meggyújtom. Már fordulok is a lény felé az égő fáklyámmal, közben előre tartom a kardom és kaszabolom ahol csak érem. A fejét szeretném elérni. Úgy látom eléggé megsebesült, elkezd visszavonulni.

Egyszer csak arra leszek figyelmes, hogy Viridiel az eget kémleli. Olyan, mintha onnan kapna üzenetet. Egy gyönyörű sólyom vijjog felettünk, karmában valami fényessel.

Mielőtt bármit mondhatnék neki, a hercegnő a torkomnak szegezi a kardját. (Megjegyzem nem a legjobb az alkalom erre a  húzására. De hát mi baja velem?)

Csak pislogok, és kérdőn nézek Viridielre......