Hira nem sokáig lehetett az elfek erdejében, sok mindent megtudott népéről és apjáról, ám hamarosan az öreget elszólították kötelességei. Egy megbízása a távoli, vad vidékekre szólította és ha a lánya akar, akkor csatlakozhat hozzá.
A tündék legnagyobb csodálkozására nem történt ugrásszerű tanulás a növények terén. Továbbra is tudta őket szólítani, hogy elrejtsék a kutakodó szemek elől, ám ennél többre nem. Pedig már elég idősnek vélték, hogy szinte kitörjön belőle a tanulás.
Ám egyetlen megmaradt rokona mellett úgy vélheti, hogy biztonságban van. Mindaddig, amíg egy hegyekkel és szurdokokkal tarkított, sűrű erdős részen meg nem pillantják egy patak partján azt a nyomot, amin a határőrök büszke tagja meghökken.
-Orkok! Egy egész seregnyi vonult a part mentén.

A csapattal maradok, el nem mozdulok Apám mellől. Onnan leskelődök aztán egyre kíváncsibb és kíváncsibb leszek. A bokrok biztonságában egyre közelebb és közelebb lopakodok az orkokhoz. Még sose láttam ilyen lényeket. Aztán egyszer csak azon kapom magam, hogy követem őket. Megyek megyek, míg egyik  pillanatban valaki erősen megragadja karomat és berántott egy fa mögé. Apám néz rám. Mondani akar valamit, de kérdések millióit zúdítom rá suttogva.
- Kik ezek? Hová tartanak? Mesélj az orkokról. Szövetségesek vagyunk, vagy ellenségeink? Mesélj Apa mesélj róluk...- nyaggatom. Lehet a növények terén nem vagyok olyan ügyes mint kéne. De tanulnom kell. A gyógyítás már valamicskét megy. Utazótáskámban hoztam egészségügyi felszerelést, és a gyógynövényekről is tudom melyik mire jó. Talán hasznomra válik ez a picike tudás. A világ pedig érdekel minden lényével együtt.

A lány elkezd követni egy közel tizenöt fős csapatot. Láthatóan nem nagyon rejtőzködnek, egymással vígan beszélnek néha a saját nyelvükön, néha a jól ismert közös nyelven. A néhány megértett mondat arról árulkodik, hogy nyomot keresnek vagy már meg is találták.
Hirtelen téríti magához a nézelődésből az apja, akit kérdésekkel ostromol. A szülője először fedőn néz, de a kíváncsiságtól megenyhül.
-Az ork egy olyan fajta, amiből nincs még egy. A sötét elfek őket támadták meg elsőként és a közelségük folyamatos fenyegetést jelent rájuk. Azóta az emberek királysága létre hozott egy szövetséget ellenük, ám ezt az agyaras barátaink minduntalan felrúgják. Ráadásul leggyakrabban pont annak az országának peremvidékeit támadva, aki legjobban igyekeztek megbékíteni a népeket a közös veszéllyel szemben.
A vérükben van a harc szeretete. És szegényes vidékük is arra kényszeríti őket, hogy fosztogassanak. Így értelem szerűen szövetségeseik rovására. A selfek területétől babonásan félnek. Pár hónapja elterjedt a pletyka, hogy titokban szövetséget kötöttek velük és ellenünk fordultak, ám azóta újabb összecsapásokról jött hír közöttük, mellyel a területeiket védték.
Legalább olyan mesterien bánnak a fegyverekkel, mint mi a mágiával. Ne hagyd, hogy megtévesszen hiányosságuk, cseppet sem védtelenek! Ráadásul sámánjaik tudnak trükköket, bár ők nagyon kevesen vannak.
*Ahogy a húsz fős tünde csapat követi őket egyre lentebb a völgy felé, egyik szirtről hirtelen megpillantanak alant egy több ezres agyaras sereget.
-Hogy az a...
*Szalad ki a száján Hira apjának és ezzel elárulva magukat az éles hallású oughwariaknak. Gyorsan kell aktiválniuk mindannyiuknak a növények védelmét, hogy elbújjanak. És a lány fejében egy hang hallatszik, mintha valaki belülről beszélne.
~Ezek vajon mit keresnek itt? Nem vadászoknak tűnnek, bár lehet csak félnek az itteni szörnyektől. De mintha többről lenne szó...
Figyeljünk, hátha megtudunk valamit! Erre felé nem élnek lombtündék, így minket nem veszélyeztetnek.

Meglep a hang. A többiekre pislantok kérdőn talán ők is hallják, de nem úgy tűnt. A kis csapattól hallottam, hogy tudnak beszélgetni a fákkal. Hallják őket. Megpróbálok kommunikálni a furcsa hanggal. Először gondolni rá mit mondok, aztán suttogva is. Nehogy a többiek felfigyeljenek rám és úgy gondolják elmentek otthonról. Meg feltűnést se akarok kelteni.
- Szia te meg kivagy? Lombtündék vagyunk senkit se akarunk bántani. Ha ti vagytok a növények a fák, akkor köszönjük segítségeteket. Egyébként nem tudjátok megmondani mi folyik itt? - suttogom elmerülten. Mikor ránézek a közelben lévő Apámra aki meredtem bámul vissza rám. Én csak mosolyogva megvonom a vállam ezzel kis zajt csapva. Ő azonnal csendre int.

A lány a többiekkel együtt elrejtőzik és amikor hall a fejében hangokat, akkor úgy reagál rá, mint az emberek. Bár tudja, hogy az ő népénél több képesség van, mint azoknak, akik között felnőtt, mégsem akar kockáztatni.
~Én vagyok az. Az apád. -hangzik fel a fejében megint, miközben egymás szemébe néznek és csendre intik- Tudom, hogy elszoktál néhány dologtól, de mi képesek vagyunk egymással hang nélkül is beszélni. Hasznos a rejtőzködés közben és olyankor, amikor messzebbre szakadunk el egymástól.
Ez valóban hasonlít a fák beszélgetéseihez. Igazából része vagyunk mi is annak, ha úgy akarjuk. Bár... azt hiszem, neked majd még gyakorolni kell egy kicsit.
Nem tudom, mi folyik itt. Nem sokat hallottam arról, hogy az orkok Nysiyben tevékenykedtek volna. Főleg ilyen nagy számban.
*Újabb hangokat hallott a fejében és rájöhetett hamarosan, hogy taktikai megbeszélést folytatnak a többiek. És hamarosan megjött a megoldás. Az egyik mester mágusuk, kinek egyik tincse a füle mögött visszakunkorodott és rövid haja ellenére ez az egyetlen hosszan lenyúlt a köldökéig, ő kilépett a fák takarásából és pillanatokon belül elrepült felderítő körútra. És pár óra múlva, miközben az orkok lassan tábort bontottak, jött egy figyelmeztetés tőle.
~Egy nagy self csapat van a hegy túloldalán!

Ahogy a veszély elmúlt, mindenki előjött rejtekéből. Én megfogadtam még többet fogok gyakorolni otthon. Úgy érzem az hogy emberek között töltöttem gyermeki éveim sokat csorbítottak elf énemen. Remélem idővel minden visszajön, de az is lehet rendesen bele kéne zúgnom valakibe. Akkor nem kéne azon kapnom magam folyton, hogy emberként próbálok gondolkodni. Míg apámék tanakodnak én arrébb sétálok. A fákat nézem. Megyek és megyek. Meg mertem volna esküdni az előbb, hogy a fákat hallom. Szégyellem bevallani, hogy semmit se érzek abból amilyennek születtem. Megállok egy nagyobb fa előtt felnézek rá. Becsukom a szemem. Próbálom elképzelni hogy hozzá tartozom és ő hozzám. Próbálom érezni. Átölelem. Aztán felmászok rá. Egyre magasabbra és magasabbra ameddig csak tudok. Látom fentről a tájat az erdőt. A hegyet. Látom hogy a hegy mögül füst száll fel. Hegyezem a fülem de semmit se hallok. Újra a fához simulok, újra próbálkozok. Elengedni minden aggodalmamat, szégyellni valómat. És próbálok beszélgetni vele. Mindenki képes rá nekem miért ne sikerülne vagy most vagy később egyszer úgyis rájövök hogy kell.
- Szia lehet nem hallasz vagy én nem tudlak téged.- motyogom félig súgva félig gondolva. - Mi történik itt vagy mint egy élő lánc része talán meg tudod mondani mit keresnek itt ezek a veszélyes lények...- próbálkozom többször is.

A lány félre vonul és látszólag csak nem érdekli őt a tanácskozás. Ám igen furcsa mozdulatokat tesz, amikor senki nem látja és megpróbál eggyé válni a természettel. Már hallja a természet hangjait néha, ám inkább távoli, összekuszálódó foszlányokként, melyek a tenger morajlásához jobban hasonlítanak, mint a beszédhez.
Ám nem folytathatja a végtelenségig, mert háta mögül tiszta mondatok hallatszanak.
-Szia! Remélem nem zavarunk. Csak láttuk, hogy valami baj történt itt és... gondoltuk megkérdezzük, hogy segíthetünk-e?
*Ahogy a nő oda néz, három éjtündét láthat, kiknek íja le van engedve a kezükben, de azért a nyílvesszők ott vannak. És a középen álló mosolyogva nézi, ám a másik kettő szigorúan fürkészi a környéket, nem bukkan-e elő valami veszély.

Már eléggé sötétedik, mikor lejövök a fáról. Megint nem történt semmi de nem vesztegethetem nyafogással az időt. Türelmesebbnek kéne lennem. Épp Atyám keresésére indulok. Túlságosan el vagyok gondolkodva és nem veszem észre hogy nem vagyok egyedül. Látom a három alakot. Az egyik túl kedves ahhoz hogy megijedjek tőlük.
- Szia. Egy csapattal jártunk erre mikor orkokat láttunk meg. Elrejtőztünk mert felfigyeltek ránk. Az tán az egyikünk elment szétnézni és azt a hírt hozta, hogy sötét elfek nagy serege van a hegy túloldalán. Mikor felmásztam a fára a hegy mögül füstöt láttam felszállni. Ti nem láttátok őket? Nem láttátok az orkokat? Egyébként a nevem Hira. Atyámhoz megyek vissza remélem nem aggódik.

A lány igen békésen viszonozta a sötét elf közeledését és talán lányos zavarában árulta el neki azt is, hogy felfedezték a hegy mögötti nagyobb tábort is. Ám a vele szemben álló arcvonásai nem változtak meg ettől.
-Mi is felfedeztük a büdösszájúakat. De nem akarjuk megtámadni őket, ha nem bántanak. Egyelőre kiküldtek engem megfigyelni, mi járatban ezen a vidéken.
Egyébként engem Kobaninak hívnak. És t...
*Hirtelen elhajolt és a nő mellett egy nyíl suhant abba az irányba, ahol az előbb még beszélgető társa állt. Barátai megfeszítették az íjak húrjait.
-Vigyázz Hira! Ezek zevadariak!
*Két nyíl röppent vissza, amiből az egyik eltalálta az apját. Fájdalmasan nyögött fel az öreg. Mire a lánya visszanézhetett volna, a beszélgetőtársai már a fák és bokrok takarásában rohantak el, hangosan kiabálva, hogy „Vissza, vissza! Ezek megtámadtak, kitérni előlük!”

Egy kicsit elmerengtem azon pontosan mi is lehet a beszélgetőtársam. Elfnek nézett ki mégis más volt. Ja és férfi... volt. Viszont minden röpke gondolat tovaszállt, mikor röppent a nyíl és aztán a többi. Mire észbe kapok már Atyám mellett ülök. Szerencsére már ott vannak a többiek is. A mágus megdorgál, de inkább ő is Atyámmal foglalkozik. Mindkét nyíl eltalálta, de szerencsére nem veszélyes helyen. Egyet a kulcscsontja alól egyet pedig a combjából szedtünk ki. Folyamatosan figyeltem. Ez érdekelt igazán nem a harc. Én is megmutattam mit tudok már. Fohászkodtam ne legyen a nyíl mérgezett. Nem volt az. Atyám úgy döntött haza megyünk. Út közben folyamatosan arról "áradozott" hogy lehetek ilyen felelőtlen... blalabla. De végülis igaza volt. Csak én maradtam neki. Mikor hazaértünk egyiken se tudtunk aludni. Egy korsó bor mellett, rákérdeztem mik azok a zevadariak.

Az apja kisebb sebeket szerzett, ám szerencsére nem indultak el ők sem felszerelés nélkül ilyen hosszú és komoly útra. Hamar előkerültek a gyógyitalok, amelyek segítségével megelőzhető volt, hogy bármi komoly károsodás maradjon hosszútávon. Egy hét múlva csak két kis heg emlékeztetett a történtekre.
Ám ennél jóval hosszabb ideig korholta gyermekét, folyton azt magyarázva nekik, hogy mennyire nem szabad megbízni ilyen sötét alakokban és a történtek is csak azt bizonyítják, hogy ha jobba figyelt volna, akkor nem történt volna baj.
Ám a szeretett erdőjükbe érve úgy gondolta, ideje tovább lépni és inkább a mágia oktatásával foglalkozzon majd a közeljövőben. Ám álom mégsem jött a szemükre és borozás mellett végül úgy döntöttek, ideje átbeszélni néhány dolgot.
-Az elf nép -mint te is tudhatod- két területen él. Ám viszonyuk nem békés cseppet sem.
Mi Awyris erdejében megtaláltuk a békét és a harmóniát. A világtól visszavonulva élve éljük életünket, szimbiózisban a növényekkel és a mesterek még az állatokkal is képesek beszélgetni.
Ám a sötét testvéreink egyáltalán nem képesek arra a sok jóra, amire mi. Ők a legzordabb vidékhez alkalmazkodtak, amit elme el tud képzelni. Messze északon a fekete hegyek között, minden élőlénytől távol gonosz szívük szüntelen ármányt szövöget ellenünk és más népek ellen.
Ha találkozol velük, nincs más lehetőséged, mint elrejtőzni vagy harcolni ellenük. Az irgalmat nem ismerik és ha gyengeséget mutat feléjük, akkor kihasználják. Még sok mindent kell tanulnod, hogy meg tud védeni magad egyedül is, ám óvakodj azoktól, akik hegyes füleik között fehér a haja. És bőre szürke, hogy jobban rejtőzzenek éjszaka.
Több néven is ismeretesek, hallhattad már őket az emberek között is. Sose becsüld le a veszélyt, amit jelentenek!
*Bele kortyolt az italába és szemei már a messzi múltba, a mögöttük hagyott másfél évszázadba révedtek, ahol számos alkalommal csapott össze a két királyság. És a másik alfaj mindig váratlanul tűnt fel, hogy véres harc kezdődjön.

Hallgattam Apámat. Próbáltam elhinni fejembe vésni amit mondott. De nekem nem tűntek veszélyesnek. Amint felkel a nap elhatároztam újra oda megyek, most már óvatosabban és újra beszélek velük. Az óvatosságról most se fogok lemondani. Fontos Apám, és Anyám se akarná ha felelőtlen lennék. Vigyáznom kell hát az életemre.
Másnap az ágyamban ébredek fel. Talán Apám vitt oda. Még korán van. Üzenetet hagyok az asztalon, hogy ne aggódjon vissza fogok térni, remélem hírekkel. és nagyon vigyázok magamra. Látnom kell őt saját szememmel. Nem tűnt veszélyesnek. Nem tudtam miért kellett tőlük tartani. Tanulhatnánk egymástól. Egy néphez tartozunk. Magamhoz vettem némi élelmet és újra neki indultam. Ugyanarra amerre mentünk.
Hosszú időbe telt mire elértem a hegy lábát. Nagyon fáradt és éhes voltam. Meg már sötétedett is. Talán hamarabb is ideérhettem volna, ha nem rejtőzködök örökké minden nesztől. Hozzá kell szoknom az erdő zajaihoz. É különben is lehet hogy most nagyobb bajba sodrom magam mint azelőtt, de nem tehettem róla hajtott a kíváncsiság. Az éjszakát a bokrok védelme alatt töltöttem el. Reggel a felé a repedés felé vettem az irányt amit még az este felfedeztem a hegy oldalán. Túl meredeknek tűnt nem vállalkoztam a megmászására. A repedés elég nagy volt. Legalábbis elég nagy ahhoz, hogy kényelmesen átférjek rajta. Sötét volt és nyirkos. Óvatosan tapogatózva mentem előre. A kövek eléggé csúsztak és időbe telt mire a szemem hozzászokott a homály után a sötéthez. Két szabálytalan kanyar után újra világosságot láttam. A járat kissé szélesedni kezdett, aztán el balkanyar után zöldet leveleket láttam. Már siettem is volna mikor neszezést hallottam, és beszédet. Férfi hangját. Épp akkor kezdett... vizelni mikor megláttam a hőn áhított kijáratot. Nem mertem kuncongni se csak mosolyogtam. Simán ráhozhatnám a frászt. A kijárat nem tűnt elég szélesnek ahhoz hogy egy megtermett izmos férfi átfurakodjon rajta, de akkor se kockáztathattam.
Ez is csak egy nagyobb repedésnek tűnt a járat oldalán és növények nőtték be. A járat tovább folytatódott a sötétben. Megvártam míg a férfi befejezi a dolgát, és odébb áll. Mikor távolabb hallottam a hangját odaosontam a kijárathoz, melyet szúrós bokrok takartak. Ha nagyon akarnék alattuk kikukucskálhatnék...Most már nem állhatok meg.

Hira talált egy barlangot, amelyben sikerült észrevétlenül megközelítenie a selfek táborát. Szerencsére nem vették észre őt. És ki tudta hallgatni két férfi beszélgetését, akik lándzsával a kezükben őrködtek. Az egyik nem rég ért oda a völgyből.
-Készülj! A hadúr eldöntötte, hogy ez csak az orkok csatája lesz.
-És mi távolról sem lőhetünk?
-Nem avatkozunk bele. Azt reméli, hogy ha kiharcolták magukat, majd visszavonulnak és minket békén hagynak.
-Az agyaras szolgák roppant értékesek, szinte mindent ők építenek vagy barkácsolnak nekünk.
-Ne kérdőjelezd meg a parancsot! Vagy talán elvesztetted a képességedet, hogy ellásd magad akár terepen is?
-Nem, csak nem értem, minek áldozunk fel egy csomó szolgát...
-Azért, mert már nem zevadariak vagyunk. Már nem tudunk utánpótlást kérni. Magunknak kell gondoskodni mindenről!
-Valóban... És már nem tudunk a szolgáiknak sem feladatot adni. Azokról is magunknak kell gondoskodni. De mindegy!
*Érezhető volt a hangjukon, hogy egyre feszültebb a viszonyuk. A nem rég vizelő láthatóan szívesen részt vett volna a harcban, de az érkező többször intette, hogy kövesse a parancsot és ez legyen csak az orkok közötti ütközet.
De vajon mit szűrt le ebből a hallgatózó lány?

Amint a két férfi befejezte a beszélgetést visszafordulok és óvatosan csoszogok vissza. A kijáraton óvatosan kikukucskálok először, aztán mikor senkit se látok mint akit puskából lőttek ki úgy iszkolok vissza haza. A távolban út közben látok egy csapatot. Sokan vannak, legalábbis annak tűnnek. Semmit se értettem a beszélgetésből, Apám biztos többet jelent majd ha megpróbálom szóról szóra visszamondani neki amit hallottam. Már nem állok meg a neszekre, csak futok. Néha megállok pihenni és szétnézek, nehogy valakit elvezessek szeretett otthonomba.
Kimerülten érek haza. Apám pont 3 emberével beszélget mikor meglát. Már indul is. Az utolsó mire emlékszem, hogy menet közben Apám felé hasra esek egy kőben és elterülök a földön.
Másnap az ágyamban ébredek. Apám ott van. Amint meglátom átölelem, és mindent hirtelen egy szuszra zúdítok a nyakába.
- Ne haragudj hogy eltűntem. Kíváncsi voltam ezekre az elfekre. Elmentem a hegyhez. Találtam egy járatot, amin keresztül közel tudtam kerülni két sötét elfhez. Hallottam miről beszélgetnek. Nem vontam fel a figyelmet magamra és vissza is körültekintően jöttem. Azt mondta az egyik, hogy egy hadúr azt akarja ez csak az orkok csatája legyen. Ők nem avatkozhatnak bele.... meg hogy az agyarasok vagy kik nagyon jó szolgák, hogy mindent megcsinálnak... meg hogy ők nem zevadariak és nem tudnak segítséget kérni. Mindkettem férfiak voltak és eléggé úgy tűnt hogy utálják egymást. Egyébként azt akivel akkor beszélgettem Kobaninak hívják. Nekem abszolút nem tűnt gonosznak. Meg elf miért támadna elfre? Tényleg nem értem miért félsz tőlük...

Hira haza tér, miután kihallgatta az őrt és a titokzatos másikat. És amint lehetősége lett rá, elmondja apjának. Az nagyon meglepődve néz le rá az ágyba.
-Kislányom! Meg kell ígérned nekem, hogy többé nem csinálsz ilyen ostobaságot! A sötét elfek nagyon veszélyesek. Nem győzöm hangsúlyozni, hogy mennyi mindent tehetnek veled, ha rájönnek, hogy a közelükben lófrálsz.
Vannak, akiket a háború során gondolkodás nélkül legyilkoltak. Másokat elfogtak rabszolgának és bányába ledobták örökké dolgozni. Kérdezd csak meg Viridielt, Turion fiát! Ő már megtapasztalta, hogy milyen gonoszak ők. Ha beszélsz vele, felnyitja a kis szemedet, hogy ne mindenkit úgy képzelj el, mint engem meg a barátainkat!
Ám azt nem tudom, hogy milyen ork összecsapásról beszélgettek. Nem régen új nagyvezért választottak maguknak és ha esetleg sikerült felbiztatniuk riválisát nyílt lázadásra, lehet az volt a céljuk, hogy újra hozzájuk hű knuut kerüljön hatalomra.
Nem rég megölték azt, aki egy jó ideje uralkodott. És azóta az új is titokzatos módon elesett az egyik csatában. De tényleg tanácstalan vagyok. Az agyarasok nem őszintén politizálnak és ha rossz helyre nyúlunk, talán többet ártunk vele, mint használunk.

Hallgatom, amit mond Apám. Nagyban bólogatok is. De nem bírok megnyugodni. Amint leszáll az éj őrült terv pattan ki a fejemből. Tetőtől talpig korommal bekenem a bőrömet,  hajamat pedig fehérre festem. Ruhámat melynek belseje fekete kifordítva veszem fel. Ha jól emlékszem Kobani is fekete öltözéket viselt. Magamhoz veszek egy tőrt és élelmet, majd  óvatosan hagyom el otthonomat. Mindenképp hajt a kíváncsiság. Most az egyszer nem érdekel semmi tanács, intés meg pláne. Útközben ki kell találnom valami frappánsat. Vagy találkozni Kobanival. Bízom benne hogy szerencsém lesz. Max bevágódok valakinél. Bevetem női bájaimat.... A sötétben bóklászva indulok a hegy felé.

Hira ravasz cselhez folyamodik és újra arra a helyre ment, ahol a sötét elfek és az orkok furcsa dolgait tapasztalta.
Egy hely úgy vonzza őt, mint méhet a virágok illata és képtelen ellenállni annak, hogy ne arra menjen. A völgyben lévő nagyobbacska mezőre ér ki, mikor egyből feltűnik neki, hogy rengeteg láb taposta ki a füvet itt. És elhagyott tűzhely is árulkodik arról, hogy nem régen valakik táboroztak, de ma már csak a holdfény baljós árnyai látszódnak.
Ahogy szét néz, számos végtag hever szanaszét és más egyéb. Leginkább felületes szemlélőnek ork testrészeknek tűnnek. És ha valaki szakértő szemmel vizsgálja őket, akkor rájön lassan, hogy valóban az. És egy néhol eltört fegyverek, a húsból kiálló nyílvesszők és miegymás.
A csata ténye letagadhatatlan. És csak idő kérdése, hogy rájöjjön, Kobani egy ideje mögötte oson.
-Te ezek szerint valójában renegát vagy? Megszöktél?

Mikor a mezőre érek testrészek százait látom. Fegyvereket. Nem értek a harchoz, de nem vagyok ostoba. Tudom, hogy csata folyt. Hogy pontosan kik között, azt nem tudom, de őszintén szólva nem is érdekel. Épp a maradványokat nézegetem elborzadva, mikor zajt hallok. Ijedten ugrok hátra. Mikor megláttam az alakot megnyugodtam. Nem tudom mit jelent amit kérdez, de örülök hogy ő talált rám nem valami idegen. Tőle megtudhatok dolgokat. Bízom benne elhiszi amit mondok neki és megúszom veszélyes akciómat.
- Szia! Nem tudom mit jelent pontosan az a szó hogy renegát. A lényeg hogy valóban megszöktem. Gyermek voltam mikor baleset ért. Sokat kószálgattam egyedül. Kíváncsi voltam. Túlságosan is. És egyszer bajba kerültem. Megismertem egy illetőt akit nem kellett volna. Nem tudom mit csinált, de másnap reggelre elvesztettem a sötét bőrömet és fehér hajamat. Elf maradtam, de mégis más. Nem tudom milyennek kell lennem, nem tudom hova tartozom. 10 éves koromban mikor ez a dolog megtörtént emberek közé kerültem. Velük éltem 60 éves koromig. Remélem nem vesztettem el teljesen azt ami vagyok. És elég kellemetlen hogy a színeimet magamnak kell, magamra öltenem. Az illető rendesen ellátta a bajomat. Mikor megláttalak akkor eszembe jutott minden. Anyám ahogy félt és Apám is. A testvéreim. És a valódi nevem. Demorra. Így hívnak. Sok kaland ért, míg kerestem otthonomat. Találtam elfeket de ők nem olyanok voltak mint én. De úgy gondoltam rajtuk keresztül eljuthatok népemhez. Vámpírokat nyírtam ki és be kell valljam élveztem. Aztán eljutottam az erdőbe. Egy elf azt hitte elvesztett lánya tért vissza hozzá. Hirannisnak nevezett és elkezdett tanítani de nem ment. Aztán megláttalak téged. -amit mondok neki részben igaz, részben mese. Így bízom benne a füllentés nem észrevehető és beveszi. Nem játszottam túl a szerepemet.
- Viszont már célom is van. Azt hallottam harcos nép vagytok/vagyunk. És nagyon ügyesek is, ami a túlélést illeti. Ha nem is találom meg szüleimet, és nem érdemlem ki az esetem miatt hogy visszatérjek, hadd szolgáljak. De nem akárkit. A harcokat levezető legmagasabb pozíciójú elfet akarom szolgálni. Hogy miért? Hogy legyek valaki. A harcok érdekelnek és a világ is. Eddig nagyon kevés információm van és többet akarok.- Mikor végre befejeztem mondandómat figyelem Kobanit, várom a reakcióját.

Hira nagyon örül a nem rég megismert sötét bőrű elfnek. És lehet, hogy végzetes hibát követ el azzal, hogy játszadozni kezd.
-Szia Demorra! Te tényleg vámpírokat öltél? Nem voltunk... teljesen biztosak abban, hogy léteznek.
A renegátok száműzött lázadók. Népünk nem tűrt meg minket otthonunkban, így most vándorolni kényszerülünk, új hazát keresve. Sokan úgy hiszik, hogy a déliek kiszámíthatatlanok. Nem egyszer barátságot és bizalmat mívelnek, ha találkoznak velünk vagy mással, utána orvul támadnak. Talán veled is ez történhetett, mikor megtaláltak. Valaki gondoskodónak mutatta magát, hogy utána kihasználja a jóhiszeműségedet.
Ha gondolod, gyere, és elviszlek a táborunkba! Mi nem vagyunk annyira vérszomjasak, mint te. De talán megtalálod a helyed. Talán nem és tovább indulsz majd északra, az Őshazánkba, ahol minden hó és jég, hogy az ott maradók között keresd azt, hogy ki is vagy valójában.
Itt két ork csapat harcolt nem régen. Barátságot mutattak egymásnak, utána hangoskodtak és valamiért elkezdték legyilkolni egymást.
*Ha vele tart, akkor egy sötét elf táborba indulnak, ahol sok ork is van. Többeknek levágták a karját láthatóan csatában. Néhányan fej nélküliek. De mindegyik valami tompa ürességgel mozog és néz. Nem olyan elevenek, mint akikkel a lány első alkalommal találkozott.
Gyors léptekkel megy Kobani a legnagyobb sátor felé és fogja a nő kezét közben.

Izgatottan hallgatom válaszát. Ezek szerint elhitte amit mondtam neki. Végül is az eddigi eseményeket meséltem el neki életemből kissé kiszínezve. Rengeteg kérdésem van még. Meglepett hogy vérszomjasnak gondolt. Jót mosolyogtam ezen. Nem ellenkezek, követem és közben további kérdésekkel bombázom.
- Szerinted én renegátnak számítok? Szerinted tud itt nekem valaki segíteni megtalálni a helyem? Szerinted visszafogadnak majd és lehetek valaki? Mert méltó akarok lenni a népemhez.-  Folytatom nagy komolyan tovább a színi előadást és lassan már magam is elhiszem, hogy igazat beszélek. Viszont mire végére értem a monológnak Kobanival beértünk egy nagy sátorba ahol négy sötét elf volt. Az egyik az asztalnál ült. Mindegyik érdeklődve nézett rám...
A kötelező formaságok bemutatkozás tisztelettel meghajlás után nekik is elmeséltem mi történt velem. A vámpíros csatámon ők is fennakadtak kissé, kérték a részleteket (aki ült még fennhéjázóan meg is jegyezte, hogy nagy ostobaság volt a túszokat visszavinni a faluba) pedig nem volt olyan nagy dolog...

Amikor beléptek a nagy sátorba, négy sötét elf tanakodott, ám az egyikük, láthatóan a vezérük visszaült trón szerű székébe és mindannyian végig hallgatták a beszámolót. Bár volt néhány megjegyzés közben, ám inkább a részletek iránt érdeklődtek és jól kivehető volt, hogy Hira már most némi tiszteletet vívott ki köztük.
-Demorra!
Örülök, hogy vissza találtál népedhez, ám szomorú hírt kell közölnöm veled. Jelenleg azok, akiket testvéreidnek tartasz két felé szakadtak. Néhányak megszállottak lettek a háború alatt és olyan útra léptek, amit mi nem tudunk követni. Ezért legnagyobb sajnálatomra nekem és embereimnek el kellett jönnünk szeretett földjeinkről.
A te életed már így is több harccal és gyilkossággal volt tele, mint a legtöbbünké. Nem tudom, hogy fogod itt érezni magad, noha üldöznek minket szüntelen és ezért néha mi is harcra kényszerülünk.
Mi szívesen befogadunk és mindig lesz olyan, aki megmutatja, mit hogyan csinálj. Én örülök, hogy egy új testvért köszönthetek és Kobani biztosan mindig szemmel fog tartani, így mindig bizalommal fordulhatsz hozzá.

Örülök, hogy kedvesen fogadnak és annak hogy a megátkozásomról szóló kis mesét nem firtatják különösebben. Így már tényleg nem értem Apám félelmét. De az is lehet ők tényleg mások. Csak nézem őket és gyönyörködök bennük.
- Nagyon köszönöm az információkat Uram. Tudja mint az előbb is meséltem, én egy kicsit együtt voltam a lombtündékkel akik befogadtak. Ők úgy tartják a népünk nagyon veszélyes és kiszámíthatatlan. Nekem ez nem így tűnik én se érzem gonosznak magam. Miért gondolják így? meg ha valóban békét keresnek, miért nem csatlakoznak hozzájuk? Egyébként valóban megtiszteltetés lenne itt maradni a köreikben. Én tényleg nem tudok sokat, de nem tudom például vannak e itt nők, akik ellátják a katonák igényeit. Mármint (teszem hozzá kissé elpirulva) főzésre gondoltam meg egyéb női munkákra. Meg gondolom ön a vezető. Ha megengedi maga mellett maradnék és amiben tudok segítek. Egyébként meddig szándékoznak itt maradni? Remélem nem hozzák magukra a veszélyt az erdeiek tudnak arról hogy itt vannak. Nem lenne jó ötlet egy támadás. - Ehhez gyorsan hozzáteszem, hogy így találkoztam Kobanival és ezután jöttem el tőlük. A titkos alagútról erősen hallgatok. Kíváncsi vagyok igazat beszélt e vagy kamuzik. Azért nem felejtettem el mit mondott róluk Apám még otthon. Jó lesz észnél lenni. Valahogy nem áll össze a kép. Amit hallottam abból a beszélgetésből.. arról a bizonyos Hadúrról még az alagútban. Lehet ez a férfi csak játszik velem. De most már végképp nem állhatok meg. Türelmesen várok hát...

Aszad sok kérdést kapott, amit komoly tekintettel hallgatott végig, de az utolsónál nem bírta ki és széles vigyorra húzódott a szája.
-Ó, istenek! Miféle helyen nőttél fel eddig?
Igen, közöttünk vannak nők is, de ők sosem „szolgálják” a férfiakat. Sokkal büszkébbek a mi népünk nőstényei. Félek, hogy nagyon rossz hírbe hoznád magad, ha valamelyikükre főzni és nem tudom miegymást csinálni kezdenél. Én is, ahogy a többi elf nagyon nagy mértékben önellátó. Csak minimális mértékben kényszerülünk segítségre, de azok az orkok, akik inkább a mi védelmünket akarják élvezni, közel minden ilyen jellegű igényünket elvégzik. És biztosíthatlak, hogy ehhez nem kell nőnek lenniük. Mi... sokkal más módon oldjuk meg az efféle kapcsolatokat.
Ha valóban úgy látod, hogy értelme megpróbálni rávenni az erdeieket a közös életre, akkor térj vissza közéjük és próbáld őket rávenni! De vannak fenntartásaim és nagyon szigorú óvintézkedések azok, amiket elvárok. Mi úgy ismerjük őket, mint akik kedvességet és barátságot hitegetnek és hajlandóak bármikor ellened fordulni, ahogy az az ember is, aki eladott téged, pedig bíztál benne. Ha hajlandóak egyáltalán elfogadni majd, amit állítasz, akkor is roppant óvatosan fogok eljárni.
Ám ha úgy érzed, veszély fenyegetne téged, ha kiderülne valódi voltod, akkor inkább Kobanival és még pár emberrel küldenélek el őrjáratra. Biztosíthatlak, hogy nem támadnánk meg soha zöld fajtársainkat, ahogy eddig sem terveztük. Csupán egy percig sem bízunk abban, hogy ők ugyan ilyen békésen gondolnak ránk!
*Választania kell Hirának! És azt előre elárulhatjuk, hogy mind a kettő halálosan veszélyes.

Ahogy hallgatom a választ egyre több mindent tudok meg a selfekről. Viszont el is szégyellem magam. Ez nagyon ostoba ötlet volt. Ennél nagyobb bajt nem is hozhatnék Apámra. Nem vehetem teljesen készpénznek amit mond. Viszont ha itt is unatkozni fogok, lépek tovább.
Kedvesek voltak kaptam ételt és italt és egy szálláshelyet ahol több nőt is láttam. Valóban büszkék voltak. Harcos történetemet a vámpírokkal nekik is elmeséltem. Ők ezt nagyobb lelkesedéssel fogadták mint a férfiak. Azt is mondtam hogy jártam. De erre mindenki csak vállat volt. Azt mondták hogy bátran viselkedtem és kitartó is vagyok.
Az éjszaka alatt meggondoltam magam. Nem fogom az erdőbe engedni ezt a még szinte teljesen ismeretlen népet. Az már teljesen világos volt, hogy nem bízunk egymásban. Legközelebb gondolkodnom kell mielőtt beszélek.
Másnap a reggeli mosakodás után újból korommal kentem be magam tetőtől talpig és kaptam valami fehér festéket, amivel rendesen be tudtam mázolni barna hajam. Az egyik asszony elégette rögtönzött fekete ruhámat és adott csinosabbat. Így már valóban selfnek éreztem magam. Olyanoknak mint ők. Kobani meg is jegyezte illik rám.
Miután megvolt az új külsőm felkerestem Aszadot. Elmondtam neki megértem aggodalmát és lemondok a tegnapi meggondolatlan tervemről. Abban ő is megerősített, hogy elég nagy ostobaság volt de elnézte. Mondván, hogy sokat kell még tanulnom.

A selfek és a zöldikék nagy kibékülése elnapolódott. A bizalmat egymás között évszázadok nehéz munkájával rombolták le. És talán soha nem is fog helyre állni.
Ám a lánynak most egész más feladata lett. Miután kicsit megtapasztalhatta, hogy milyen „népe” körében nőnek lenni, hamar rájöhetett, hogy mindegyik fegyvert hord, ahogy a férfiak. És talán még keményebben is követelik meg erejük tiszteletét, mint az erősebb nem. Bár egyik sem vitte túlzásba, ám látszott rajtuk, hogy nem hagynák, hogy valaki védtelennek nézze.
Másnap Hira, Kobani és még két sötét elf férfi indult el Nysiy erdeibe, az érintetlen vadonba, hol csupa veszély leselkedik a vándorokra. Öt ork is velük tartott, bambán lépkedve elől. Ám hamarosan megtudhatja azt is az új lány, hogy miért.
-Ők tudod halottak voltak és életre keltettük. Az élőhalottak jobban bírják a strapát, ám ha a megérzéseim nem csalnak, szükségünk is lesz rá. Szólj azonnal, ha észre veszel valamit vagy megérzel!
*A próféta beszélt belőle, ugyanis pár óra múlva eltűnt előlük az út, ahogy az elől gyalogló agyaras bele esett egy verembe. Apró botok voltak alul, melyet méreggel itattak át. Ám a feltámasztott kísérőre ez semmi hatással nem volt. Egy hang nélkül húzogatta ki magából a kis rudakat.