A selfekhez csatlakozni nem volt olyan nehéz mint gondoltam, de azóta a kellemetlen beszélgetés és ostoba ötlet után még óvatosabban viselkedek. Semmit se hiszek el teljesen csak amennyire muszáj és figyelek nagyon. Ez nem feltűnő hisz mindenki hallotta már történetemet. Láttam a nőket és próbáltam hozzájuk igazodni. Azt tervezem fegyver használatot is próbálok tanulni asz sose árthat.
Mikor Kobanival és a másik kettővel elindultunk az erdőbe úgy éreztem majd kiugrok a bőrömből, hogy történik végre valami. Annyira izgatott voltam, hogy azon se akadtam fenn mikor elmesélte élőhalottak vannak köreinkben. Viszont mikor a veszélyekről beszélt és az előttünk járó ork eltűnt és a mérgezett (talán halálos) rudakat csak úgy immel- ámmal szedegette ki magából, rögtön kitisztult a fejem. Egy pillanat alatt visszatért óvatosságom. Jó ötletnek tűnt pár méreggel átitatott rudat a biztonság kedvéért magammal vinnem, ha harcra kerülne sor. Nem védhet meg más. Itt meg pláne. Sorra vettem észre az akadályokat csapdákat. Nem foglalkoztam különösen a többiekkel, de néha azt hallottam, hogy összesúgnak a hátam mögött. Még nem éreztem ilyet. Néhány helytől megijedtem, máshová pedig csak "úgy" nem akartam menni. A többiek figyelték merre megyek és megmutattak pár csapdát amit utóbb ők is észrevettek... Fura megmagyarázhatatlan érzések kerítettek hatalmukba. Egy azonban biztos volt. Tanultam valamit, anélkül hogy akartam volna. Az út vége felé már meg is voltam győződve arról, hogy jobban kiismerem magam az erdőben mint azelőtt...

A lombtünde éjelfnek álcázva igen csak hasznosnak bizonyult és ösztönösen megérezte azokat az utakat, amiket csak pár napja törtek maguknak az állatok. Mintha valami súgta volna neki, hogy a régebbi útvonalak, ahol jól kitaposott nyom vezet veszélyesek.
Valószínűleg csak a vakszerencse óvta meg vagy szorosabb kapcsolatba került az élettől lüktető erdővel. Már fél napja bolyongtak és csak eltéve zuhant bele egy-egy zombi egy csapdába, amikor is a bozótból hat fekete bőrű ember ugrott ki lándzsájukat a fejük felé emelve. Szinte egy időben történt, hogy Kobani azt kiáltotta felé „Ne támadjatok!” és amikor eldobták rájuk a fegyvereiket.
A lány felé két dárda repül és ideje kitalálni valamit, mert kísérőik is előrántják hamarosan a kardjaikat. Döntenie kell, mitévők legyenek!

Az események hirtelen történtek. Csak annyi időm maradt, hogy hasra vágjam magam. De még egy "-erdő segíts kérlek"- gondolat is kicsúszott. Aztán fura dolog történt. Érdekes recsegő hangok, meglepett kiáltások vettek körül. Nem mertem felnézni. Csak mikor Kobani elröhögte magát akkor emeltem fel a fejem. Érdekes kissé szórakoztató látvány fogadott.A támadó fekete emberek gallyakba gabalyodva lógtak a levegőben. Kobani elmesélte, mikor földre vetettem magam, a két dárda elsuhant a fejem felett és megmozdultak az ágak. Mindhárman csodálkozva néztek rám. Én zavarodottan vigyorogtam vissza rájuk. A kínos csendnek végül újabb röhögés vetett véget. Zombi kísérőink leszedték a fekete embereket és Kobani váltott velük pár szót. Aztán tovább indultunk...

A lány hasra vágta magát és ezzel megmenekült a támadás elől. És utána a segítség kérésére megelevenedtek a növények és a néhány négert tehetetlenül kapálózott fogságukban. Az ork kísérő zombik elmosolyodtak életre hívójuk röhögése közben, majd leszedték őket. És utána amikor már Hira is fél órát beszélt velük Kobanival és a többiekkel és rendezték, hogy nem akarnak ártani, akkor hirtelen megváltozott a kép.
Kobani teljes alakos arca nézet rá olyan közelről, hogy szinte érezni lehetett a leheletét is. És a jókedv hirtelen aggodalommal telt meg.
-Jól vagy? Vigyázz hová ugrasz! Beütötted a fejedet és eszméletlen voltál. Óvatosabbnak kell lenned, mert bármennyire is békében szeretnénk élni, sokan nem fogadják el, hogy éjtündék vagyunk.
*Ahogy a lány körbe néz, az egyik társuk megsebesült a támadásban és most egy vérző kötés van a hasánál. És a nőben belül egy olyan különös érzése van, mintha valami megváltozott volna. Bár még mindig nem tudja irányítani az ágakat, de eszméletvesztése kapcsán valahogy közelebb került az erdőhöz és a növényekhez. Talán megtalált valamit, amit már régen elvesztett.
Ahogy folytatják az utat, hogy rábukkanjanak a támadóikra, már sokkal óvatosabbak. És hamarosan újra lecsapnak a bennszülöttek érthetetlen nyelven karattyolva. Ám a sötét elfek is már résen vannak és az íjukat készenlétben tartva leszednek belőlük hármat. És az ismét lefutók nyomait követve késő délután megtalálják a falut.
A fák és bokrok közül kinézve szemlélik.
-Szerintem hívjuk a többieket és rohanjuk le őket! Ha ezek ennyire vérszomjasak, meg kell akadályoznunk a további támadásaikat.


/Sajnálom, de még mindig nem tudod a növényeket irányítani, csupán rejtőzés céljából. Ilyen gyors ütemben nem fogsz tanulni, de hamarosan.
És több erre tévedő vándor is tapasztalhatta, hogy az itteniek nem beszélik a közös nyelvet. És nagyon másként viselkednek a vadonbeliek, mint a királyság területén vagy a Nagy Füves Puszta nomád vándorai./

Kissé felkavar az élmény, amin keresztül mentem. Viszont az az érzésem, hogy valami nem tudom mi és hogy mennyire de megváltozott bennem. Mintha egy kicsit végre máshogy látnám az erdőt a fákat. Sajnálom hogy csak álom volt.
Mikor figyeljük a falut két ötletem támad. Megfogom Kobani karját és arrébb húzom. Súgva közlöm vele amit akarok.
- Nézd megoldhatjuk ezt kétféleképpen is. Lehet hogy nem bírják a selfeket, de nekem itt előny lehet a kétféle külső. Vihetnék nekik ajándékot úgy hogy nem selfnek nézek ki. És beszélhetnék velük. Vagy ajándékot adok selfként. Ha gondolkodás nélkül lemészárolod őket a többiekkel, semmiben sem fogsz különbözni a többiektől, akiket otthon hagytatok.Meg ebbe Aszad se fog belemenni szerintem. Meg különben is. Ha inkább azon agyalnál hogy állítsd őket magad mellé, lenne egy jó szövetségesed talán. Arra pedig mindig szükség lehet.
Vagy ha tényleg ki akarod nyiratni őket akkor tedd, mikor nem számítanak rá. Az éj leple alatt vagy tudom is én...- miközben macerálom lopva a többiek felé nézek. A falu irányába. Aztán kijelentem, hogy én haza megyek (a lehető legvagányabb nőstény viselkedést magamra erőltetve). És már indulok is.

Kobani megfontolandónak tartja az ötletet, de mivel selfként eddig is dobálták őket lándzsával, inkább a lombtünde alakot javasolja. És talán jó néven veszik, ha egy kis gyümölcsöt visz nekik és kedvesen mosolyog.
Ahogy közeledik a faluhoz a lány a kannibálok körbe veszik olyan az egész, mintha csak zagyva nyelvükön azt akarnák mondani, hogy menjen a törzsfőnök elé. Lándzsákkal terelik körbe véve őt. Ám a főtéren továbbra sem szólal meg senki a közös nyelven, ehelyett összekötözik a kezeit és a lábait és bedobják egy büdös kunyhóba.
Már késő estére jár, mikor a helyiek nagy ünnepséghez készülődnek. A főtéren egy három méter magas üst alatt tüzet gyújtanak, ami mellett egy megmászható emelvényről egyelőre még csak sérült állatokat kezdenek el bele dobálni a levesbe.
De az, hogy elfogásakor az egyik fiatal fiú megnyalta a szája szélét nem sok jót jósol Hirának se!

Újra meleg helyzetbe kerültem. Attól tartok, hogy most szó szerint melegbe, mert nem úgy tűnik, hogy az én tiszteletemre főzik a levest hogy megkínáljanak. De hát én akartam izgalmakat eddig is mozgalmas életembe. A büdös kunyhóban kuksolva megkötözött végtagokkal azon agyalok, hogyan kéne ezt is épp bőrrel megúszni. Az is megfordult a fejemben, talán Kobani megunta a játszadozást és végig tudta kik ezek. Mégis csak self. Vagy jönnek a megmentésemre vagy nem. Végig gondoltam azokat a kevés adottságokat amiben jó vagyok. Aztán hirtelen jött egy ötlet. Szépen tudok énekelni, még ha kevésszer is tettem. És most bármiről tudnék. Belekezdtem hát.

Dalba öntöttem a fekete nép dicső harcosainak (kitalált) hőstetteit, azt hogy hősiesen védik otthonukat. Énekeltem a törzsfőnökről. Ígértem hasznot a szövetségünkből. Meséltem szép tájakról. Énekeltem arról, hogy az erdő túl nagy ahhoz hogy békében élhessünk és legfőképp arról, hogy nem maradunk itt sokáig.

Mikor befejeztem kíváncsian várok. Nagyon bízom benne, hogy valaki tényleg megértette a közös nyelvet. Ahhoz túlságosan is sokat dicsőítettem őket, főleg a főnököt, hogy ne reagáljanak. A sötétben próbálgatom azért a köteleket is... Ha nem is értem el bájos hangommal mást, csak azt hogy Kobani jön a segítséggel, már megérte.

Az itteni emberek tényleg nem értenek egy kukkot sem abból, amit énekelt. De valami mégis átmehetett a dallamon, a kiejtésen keresztül, mert nyílik az ajtó és leszedik a lábáról a kötelet. Ahogy húzza a nagy darab férfi maga után, a legelőkelőbb helyre kíséri. A nagy emelvényre a hatalmas kondér mellett.
Ám mielőtt kiderülne, mit akart csinálni, nyílvesszők süvítenek a levegőben és a tíz elf íjász közül az egyik az őt kísérőt is háton találja. Hangosan nyög fel és megtántorodva dől rá Hirára.

Egy pár pillanatig a nagydarab hullája alól kuksolok. Mikor hallom a nagy csetepatét, egy kis idő után kikászálódok alóla. Épp jókor. Mikor kint vagyok valaki hanyatt esett bennem. Az egyik self, akinek így pont sikerül elkerülnie két dárdát. Ezt ő szinte észre se vette. Felpattant és már ott se volt. Nem volt fegyverem. Egy esélyem volt. Így hirtelen egy jutott eszembe. Fáklyák voltak mindenütt. Egyszer már gyújtogattam sikeresen. Mielőtt azonban hozzákezdtem, meghemperegtem egy sáros pocsolyában, és azért a biztonság kedvéért egy dárdát is magamhoz vettem. Épp időben, mert akkor lépett ki a közeli kunyhó mellől egy fekete férfi. Még nem vett észre. Én a biztonság kedvéért a dárda hegyét átküldtem a torkán. Mire észre vett, hörögve esett el. Torkából spriccelt a vér. Aztán egy fáklyát ragadtam, és elkezdtem kunyhókat gyújtogatni...

A csata olyan hirtelen jött, mint a fákról ránk ugró leopárd! És egyre kegyetlenebbül tombolt.
Nem jött újabb sortűz, ám ez csak a brutalitást fokozta. Amikor az erdei elf kikászálódott a hulla alól, egy arra rohanó fekete átesett rajta, de még csak oda sem fordult. Csak feltápászkodott és rohant a maga dolgára valakit megölni.
Ahogy körbe néz a nő láthatja, hogy egyre több néger küzd a négerekkel. És bár ő megmentette véletlenül az egyiket az imént két dárdától is, ám jó néhányból kiállnak ilyen fegyverek. És ők csak rohamoznak, mintha csak egy vörös köd ereszkedett volna üreges tekintetük elé.
Gyújtogatni akar, de egy elhajított és félre ment dárda is a keze ügyébe akad. Használni is kell neki, mikor egyik viskóból három dárdával és egy pajzzsal felszerelt harcos férfi lép ki. Szerencsére a pajzs a másik oldalán van és mire bármit is tehetne, már a fegyver ki is áll a nyakából. Nem sokáig haldoklik, de ijesztő az, ami utána történik.
És hogy mi is ez? Hát egy fekvő néger holttest elég borzasztó látvány. Ám feláll és lassan, üres tekintettel, pajzsát maga előtt fogva indul meg társai felé. Közben Hafez embereinek továbbra sincs nyomuk. Csupán vérző és kíntól jajgató bennszülöttek küzdenek mindenhol.

Kis idő után úgy gondoltam, eleget láttam a borzalmakból. Egy dárdát szorongatva tiszta sárosan próbálok kereket oldani. Ha vissza érek a selfekhez, biztos lesz egy-két szavam Kobanihoz. De leginkább kérdéseket fogok rázúdítani. Nem tudom megérteni hogy lehet az, hogy akit halottnak hittem az újra mozog. Nem megyek vissza a sötét erdőn keresztül. Nappal is veszélyes volt és túl kimerült vagyok ahhoz, hogy odafigyeljek utam során. Inkább felmászok egy fára és elalszok a gallyak között. Azok megint körém tekeredve védenek. Lehet haza kéne mennem. Talán egész életre elég volt az izgalmakból. Apámtól tuti kapok, ha haza megyek.

A lány felhagy az ígéretes gyújtogatási tervével, bár valószínűleg nem tudta volna még a káoszt sem fokozni vele. Az este teljesen átláthatatlan eseményei után békésen pihent egy fán teljesen a lombokba olvadva.
Reggel munkálatok zajaira lett figyelmes. Kobani volt az, aki irányította a falunak nem csak a néhány megrongált házának a javítását, de jelentős átépítést terveztek társaival. A tíz sötét elf csak felügyelte a készülődést, miközben üres tekintetű, bamba négerek és öt ork dolgozott körülöttük. A falu környéki kis veteményesben az eredeti cölöp kerítésnél nagyobb körben sáncokat is ástak és néhány sátrat is felállítottak.
Hála a jó rejtekének még nem vették észre és észrevétlenül el tud tűnni. Persze ez csak az ő döntése kell, hogy legyen!

Nem tudom mit csinálnak. Döntöttem az éjjel. Próbálok fülelni egy kis ideig. Félig száraz sáros testem némileg segít beleolvadni a környezetembe. A legnagyobb óvatossággal indulok útnak. Magam mögött hagyom a selfeket. Eleget láttam belőlük. Ha Apám megdorgál nem érdekel. Már magamtól is megtanultam, hogy veszélyesek és kiszámíthatatlanok. Az infók amiket hallottam és láttam talán segíthetnek Apámnak. Visszamegyek amerről jöttünk. Elhagyom a sötét elfek táborát és hazafelé veszem az irányt. Hosszú az út, menet közben meg is kell aludnom valahol. A self ruhától menet közben megszabadulok. Meztelen testemet sárral fedem be. Így megyek haza. Otthon első utam a házunkig vezet. Ruhát veszek magamhoz és megfürdök. Enyéim tátott szájjal bámulnak megkérdezik ki vagyok. A nevemre néhányan utánam kiabálnak...

Hira épségben haza jut és bizony nem csak a családja érdeklődését kelti fel a lombtünde által tapasztalt. Apja nagyon szomorú, hogy ígéretét megszegve újra ilyen kalandokba vetette bele magát. És nagyon fél attól, hogy lányát elragadja a sötét oldal. Noha ilyen még nem volt a történelemben -vagy legalábbis nem tudunk róla-, hogy egy zöld elf sötétté váljon...
Ám gyorsan terjedtek a hírek és az elmondottak alapján többen úgy vélték, hogy Zevadar ki akarja terjeszteni a határait. Zavaros történetek keringtek az ork földön történt hasonló falufoglalásról is... Többen arra biztatják a királyt, hogy gyűjtse össze a seregét és a többi szövetséges néppel vegyék elejét ennek a kísérletnek!


/Köszönöm a játékot! És majd lesz gondolom folytatása./

Hira családja úgy dönt, hogy minden tőlük telhetőt megtesznek, hogy lányuk ne keveredhessen még egyszer ilyen veszélyes kalandba, így folyamatosan szemmel tartják őt. A többi elf pedig azon tanakodik, hogy a selfek újkeletű tevékenykedéseiről valakinek tájékoztatnia kellene Turion fiát, hiszen ha van valaki, aki képes átlátni az éjelfek csavaros észjárásán, akkor az csakis ő lehet. Végül azonban egyelőre elvetik ezt az ötletet, hiszen ez az egész csak feltételezés.
Jó pár napba telik, míg lecsillapodnak a kedélyek, és a lombtündék abbahagyják a pánikolást és a találgatást, hogy min is ügyködhetnek most épp a selfek. Utána viszont minden visszaáll a normális kerékvágásba. Vagyis csak vissza állna, ha egy váratlan esemény nem bolygatná fel ismét a lombtündék mindennapjait. Nemsokára ugyanis egy követ hírül hozza, hogy újabb ork csapatok csaptak össze a közeli tisztáson, óriási nagy rumlit hagyva maguk mögött. Az orkok pedig egyre csak jönnek és jönnek...
Hira apja ezért egyből a csata helyszínére igyekszik, és ha akar, akkor Hira is mehet vele. Ám ha a lány úgy dönt, inkább kihagyná az újabb vérrontás helyszínének "megcsodálását", akkor dönthet úgy is, hogy inkább marad, és segít a többi lombtündének gyógyfűveket gyűjteni. Ez esetben azonban elkerülhetetlen, hogy ne botoljanak bele ismét a selfekbe.



Skerlon nyugodtan lépdelt a legutóbbi összecsapás helyszínén, Hraman társaságában. Mindenhol testrészek hevertek szanaszét; dárdára tűzött fejek, levágott lábak és kezek... Az olykor szép tisztás most vérben fürdött, borzalmas látványt nyújtva az erre járónak. Középen egy kialudt tábortűz parazsa pislákolt.
Az ork sámán egyenesen a tábortűzhöz ment, leguggolt mellé, majd valamiféle port szórt a parázsba, ami füstölni kezdett. Skerlon mormolt pár szót valamilyen ismeretlen nyelven, majd a tűz kialudt, és a sámán a fiatal orkhoz fordult:

- A két knuutjelölt emberei között folyt ismét a csata - szólalt meg, majd felsóhajtott.
- A szellemek azt mondják, hogy az egyikőjük a magukat renegátnak valló selfek oldalára állna, a másik pedig ezt próbálja megakadályozni. Ez a két knuut pedig egymás ellen fordítja népünket. Márpedig a szellemek azt suttogják, hogy ez a belső viszály óriási katasztrófával fog végződni, és akár az ork nép is ritka fajjá válhat, akár az oawák népe. Ezt pedig mindenképpen meg kell akadályoznunk, fiam. Véget kell vetnünk ennek a mészárlásnak, mielőtt még túl késő lesz, és népünk saját magát pusztítja el - fordul Hraman felé, várva a fiatalabbik reakcióját.

Amikor erre az útra elindult, és útitársat keresett maga mellé, legtöbben ehhez a fiatal, tehetséges orkhoz irányították, és örült, hogy hallgatott rájuk. A fiú valóban tehetségesnek mutatkozott, remekül értett a harchoz, és Skerlon mindig is úgy gondolta, hogy a fiatalság kezében van a jövő, amit most az ifjú harcos kellőképpen be is bizonyíthat a sámánnak.

Kicsit feszélyez, hogy minden szem rám szegeződik bármit teszek, de akkor is jó itthon lenni. Nyugalmasan telnek a napjaim. Együtt vagyok ismerősökkel és tanulgatok. Megfordul a fejemben, hogy megkeresem azt az illetőt akiről Apám beszélt egyszer. És el is csípek egy két szót, hogy néhányan beszélnek róla. Mármint Viridielről. Remélem jól emlékszem a nevére. Kérdezősködni kezdek, de senki se tudja pontosan merre van. Nem is engedik, hogy megkeressem.
Egy nap híreket kaptunk orkokról. Újabb összecsapásokról, borzalmakról. Apám ment vitte pár emberét. Nagy kő esett le a válláról, mikor kijelentettem itthon maradok. Nem érdekelt a harc, se a csatatér. Elég volt a vérből, a hullákból, sőt a zombikból is. Nem tudom Kobani és a többiek tényleg elhitték e a kis mesémet, vagy csak tetették. Hogy keres-e? Nem érdekel. Jó lett volna az ujjaim közé csavarni, de túl ismeretlennek és veszélyesnek gondoltam ehhez. Ha találkozom Viridiellel mindent részletesen elmesélek neki. Talán ő is megért valamit belőle, amit más nem. Ha tényleg annyira érti ezeket a furcsa fekete fülűeket.

Otthon maradtam hát. Néhány tünde lánnyal elhatároztuk, hogy gyógynövényeket szedünk arra az esetre ha Apám visszaküldene valakit a csatatérről gyógyszerekért, és már fogyóban voltak a készletek. Hatan indultunk útnak. Jött két férfi velünk, hogy szemmel tartsanak engem és védjenek minket ha kell. Íjjakat hoztak magukkal. Nagy ívbe elkerültük azokat a helyeket ahol selfek lehettek szerintem. Egy kicsit együtt voltam velük, így tudtam merre mozogtak. Mikor már rendesen felpakoltunk, az egyik lány kíváncsi lett mi történik ott ahol Apám is segítkezik embereivel. A férfiakat visszaküldtük a rakománnyal (ez persze nem tetszett nekik) és elindultunk.

Az egyik felderítő hozta a hírt, hogy újabb összecsapás történt ork csapatok között, ráadásul nem is a saját területünkön, hanem az Érintetlen vadonban, ahol a nimfák és az elfek éltek. Ez nem csak azért volt rossz hír, mert könnyen magunkra haragíthattuk volna a nagy nehezen helyreállt szövetséget, hanem azért is mert éppen elég veszteségünk volt mostanában, nem hiányoztak további harcok.
A felderítő egy „idegent” is hozott magával, bár fajtárs volt, de nem ismerte Hraman és tulajdonképpen ő volt, aki az információt megosztotta a falu felderítőjével, az egyik Vonyítóval.
Skerlon VooDoo-ként mutatkozott be és sámán volt. Hogy miért vándorolt, miként vetették felénk a szellemek egy sámántól meg nem kérdezi az orkofia, csak elfogadja a felajánlott segítséget.
Így aztán magam kerekedtem fel, hogy utána nézzünk mi történt és miért, mert abban egyetértettünk, hogy ezt meg kell állítani, mielőtt annyira megfogyatkozunk, hogy könnyű prédái leszünk bárkinek.
Most csendesen, kis távolságot tartva várom, amíg befejezi a szertartást, amivel felidézheti kik vívtak itt kegyetlenül véres csatát, ami oly jellemző népünkre.
- Vajon miért nem lep meg? – csóválta meg egy nehéz sóhajjal Hraman a fejét és rosszalló vicsora jelezte a másiknak feldúltságát, ahogy a vértől iszamós, halottakkal és testrészekkel teli tisztást nézte. – Nem is értem, hogy miért ácsingóznak, hiszen Tech erős kézzel tartja a gyeplőt és kevés olyat ismerek, aki erőben megmérkőzhet vele. Csak feleslegesen hullatjuk kiváló harcosaink vérét. – értek egyet vele. – Össze kell hívni a törzsfőket és a sámánokat, hogy döntsenek a szellemek és végre egy utat kövessünk, mert különben igazad lesz. Futárt menesztek Tech-hez.
~ Ide meg embereket kell küldenem, hogy tisztességgel eltemessék az elesetteket. ~

Hamarosan mi is odaérünk a harctérre. A lányok elborzadva nézelődnek pár percig, de aztán undorodva távoznak. Nagy a felfordulás a tömeg. Apámat keresem, nem kellett sokáig. Megmondom neki, hogy segíteni jöttem és utána vele együtt haza megyek. A tömegben orkokat látok. Néhányan intenek, de a legtöbben nem foglalkoznak velem.
Apám azt súgja keressem meg az orkok sámánját és meséljek neki arról amit láttam. Talán így tudnék segíteni. Megmondta nem kell tartanom tőlük, mert szövetségesek vagyunk.
Egy ork odajön, és elvezet a sámánhoz. Mikor ott vagyok, a sámán rám pillant. Kicsit feszülten hajtok fejet.

- Üdv! A nevem Hira. Nimadar lánya vagyok. - kezdem bizonytalanul. - Szeretnék elmondani valamit. Valamit ami érdekelni fogja és talán többet jelent majd mint amennyit én fel tudtam belőle fogni. Néhány nappal ezelőtt jöttem vissza a közelben tartózkodó self táborból. Nem akartam elhinni Apámnak hogy veszélyesek, és kíváncsi lettem. Találtam a hegyen ami mögött letáboroztak egy elrejtett alagutat, ahol közel tudtam kerülni hozzájuk. Pont kihallgattam két selfet, akik valami hadúrról beszéltek. Meg arról, hogy ...- itt kicsit lesütöm a szemem mert tudom kivel beszélek - az agyarasok, ők így hívják az orkokat jól szolgálják őket. Én is láttam. Az a lényeg, hogy.... halott orkokat keltenek életre és azok élőhalottként, érzéketlen lényekként kísérik őket. De nem csak róluk van szó. A saját szememmel láttam, mikor fekete kannibálok táborában fogságba estem és élő kannibálok, halott kannibálokkal harcolnak. Nem tudom hogyan támasztják fel őket. De az orkokat is orkokkal engedik össze. Az egyik csapat élő, a másik halott. Ez a sereg renegát. Azt mondták elhagyták azokat akik északon élnek. Békét akarnak de néha harcolni kényszerülnek. Megtudtam soha se fognak az enyémeimmel szövetségre lépni, mert nem bíznak egymásban. A vezetőjüket Aszadnak hívják. Ja és mindezt én onnan tudom, mert egy kis mesével beálltam közéjük, hogy aztán sietve távozzak. De az információknak remélem valaki majd hasznát tudja venni. Ha kell meg is mutatom azt a rejtett barlangot. - teszem hozzá sietve mikor eszembe jutott, hogy a lényeget kihagytam.

Az elf lány végül meggondolta magát, és úgy döntött, hogy mégiscsak felkeresi az apját a csatamezőn, néhány lány kíséretével, így a gyógynövényes rakományt a férfiakra bízták, azok nem kis rosszallására.
Hira döntésében valószínűleg az is közre játszott, hogy nem szívesen toppant volna bele újabb koromszínű hegyesfülűbe, és hát csak hajtotta őt a kíváncsiság is.
Nem telt hát bele sok időbe, míg megérkeztek a mészárlás színhelyére, melyet látva a többi lombtünde lány inkább a gyors távozást választotta, míg Hira ott maradt, és kisvártatva rá is talál apjára.
Mikor oda ér apja mellé, ő beszélni kezd:

- Kislányom! - üdvözli őt, és átöleli a lányát. - Látom mégis utánam jöttél. Remélem nem keverted megint bajba magad! Nem okos dolog ezen a helyen még békeidőben sem egyedül mászkálni, nem mikor itt állomásoznak a selfek egy kisebb csapata, és ork összecsapások színhelyévé is vált ez az egyébként is veszélyes terület.
Ám most kivételesen jól tetted, hogy ide jöttél. Nemrég érkezett meg az orkok egyik sámánja, és jó lenne, ha neki is elmondanád mindazt, aminek szem és fültanúja voltál. Talán ő többet tud majd meg mindebből, és közelebb juttatod őt a megoldáshoz. Mint azt már korábban mondtam nekik eléggé egyedi mágiájuk van, amivel csak a sámánok bírnak. Így eléggé nagy tudásúak a sámánjaik, és nagy tisztelet övezi őket. Az orkok a szövetségeseink, így nem kell tartanod tőlük - mondta Hirának apja.
A lány pedig meg is fogadta apja tanácsát, és egyenest a sámánhoz siet, hogy elmondja neki mindazt, amit tud.



- Sajnos fiam a miértékre nem adtak választ a szellemek - rázta meg Skerlon a fejét a fiatal orkra nézve, majd felállt.
- Azt viszont biztosan állíthatom, hogy egyikőjük nagyon elszánt, és minden áron le akarja taszítani Tech-et vezetői pozíciójából, olyannyira, hogy ehhez minden eszközt bevet, és képes szövetségre lépni leggonoszabb ellenségeinkkel. Márpedig a szellemek óvjanak meg minket attól, hogy ilyen ember váljon knuuttá - csóválja meg a fejét Skerlon.
- Techet pedig mindenképpen tájékoztatni kell erről. Jóval nagyobb a baj, mint azt eddig hittük, s lehet ez a kis csapat itt kevés lesz ahhoz, hogy ezt megállítsuk. Mit gondolsz, fiam? Véleményed szerint meg tudnánk győzni a másik knuutjelöltet arról, hogy valódi vezetőnk oldalára álljon, és megakadályozza népünk árulóját a további mészárlásban? - kérdezte Hramanntól a sámán, bár inkább csak a beleegyezését várta, mint más ötletet, vagy ellenvetést. Persze más lehetőségektől sem zárkózik el, ha az ifjúnak akad jobb ötlete ennél.

A két agyaras alighogy befejezi a beszélgetést, Hira bukkan fel a közelükbe egy másik orkkal az oldalán, és miután tisztelettudóan fejet hajtott Skerlon előtt, belefog mondókájába, melyet a sámán nagy érdeklődéssel hallgat végig.

- Üdvözöllek, Hira - szólal meg végül Skerlon.
- Az én nevem Skerlon VooDoo, bár ezt bizonyára tudod - mutatkozik be neki ő is illendően.
- Érdekes mindaz, amit elmondtál most nekünk, elflány, ám ez csak megerősíti azt, amit a szellemek mondtak nekem. Az orkok egyik fele át akar állni a renegát selfek oldalára, ki tudja milyen megfontolásból. Főleg mivel minden nép pontosan tudja, hogy az éjelfek mennyire megbízhatatlanok, és sosem lehet tudni, mi is a valódi céljuk. Számukra semmi sem szent, és csak fájdalmat és halált hagynak maguk után, bármerre mennek.
- Jól jegyezd meg, lombtünde; az éjelfek szavait mindig kétkedve fogadd! Botorság volt hazug mesével beférkőzni közéjük. A tűzzel játszol! - figyelmeztette a lányt Skerlon.
- Ám nagyon hasznosak voltak ezek az információk, köszönjük, hogy megosztottad velünk mindezt. És szívesen venném, ha megmutatnád nekünk azt a barlangot is - tette még hozzá.

Egyik fél sem sejtheti azonban, hogy valaki a bokrok között rejtőzve a teljes beszélgetést kihallgatta, hogy aztán nyúlcipőt húzzon, és jelentést tegyen Aszadnak.

Egyik rossz hír jön a másik után és Hraman szájában keserű epe gyűlik, ahogy hallgatja a sámánt, hiszen még most is egymást marják a törzsek, mikro az összefogás lenne a cél, hiszen minden valószínűség szerint további támadásokat terveznek a selfek, az ellenük Georgia-nal intézett támadás csak a kezdet volt, talán még a háború sincs messze.
- Mindenáron meg kell állítani, akárki is áll e mögött, mert, ha a sötét elfek megvetik itt a lábukat, akkor ez a vidék csatatérré válik, hiszen minden nép azt hiszi majd, hogy az orkok ismét az éjtündék oldalára álltak és akkor két tűz közé kerülünk.
Hevesen beszél és gesztikulál, mert maga elé képzeli a zord jövőút, de aztán elgondolkozik arról, hogy lehetséges-e, amit a sámán kérdez.
- Nem tudok sokat Otool-ról, de amennyit igen, abból úgy gondolom, hogy ő sem akarná, hogy ezeket a földeket selfek tapossák. Azonban Tech-hel ellentétben a annak a híve, hogy ne szövetkezzünk senkivel, hanem a magunk urai legyünk. Ennek alapján nem kizárt, hogy ha megvilágítjuk előtte mi a tét, mellénk áll. Bár elég vérmes és Betonfejűnek hívják a háta mögött, ez talán sokat elárul a nehézségekről is. – húzza el a száját az ork törzsfő.
Már eddig is fél szemmel a gyülekező lombtündéket figyelte, de nem volt csoda, hogy ők is itt voltak, hiszen ez az ő területüket is érinti. Elég feszültnek látszottak és kis idő múlva egy lány csatlakozott hozzájuk, akit egy másik látható aggodalommal fogadott. Aztán a fiatal erdőtünde megindult feléjük és a sámánhoz intézte szavait. Aszad említésére a fiatal ork férfi felkapta a fejét és nagyon is figyelni kezdett.
- Hraman vagyok Yrch falu főnöke, én is üdvözöllek tünde és Skarleton-nal  egyetértve köszönöm, hogy úgy döntöttél megosztottad ezt velünk. Aszad az a renegát self vezér, aki a földig rombolta Georgia-t, a mostani knuut faluját és aki előszeretettel alkalmazza démoni mágiáját a holtakon.  Bevette magát a hegyeink közé és valamit akar itt, különben nem vállalná a nyilvánvaló veszélyt. – vicsorodik el dühösen Hraman, ami egy elfnek elég rémisztő lehet, ezért próbál visszahiggadni. – Minden segítséget örömmel veszünk, amivel legyőzhetjük vagy visszakergethetjük a seregét oda ahonnan jöttek. Talán a szellemek vezettek téged az utunkba, meghallgatva fohászainkat. – mosolygott Hira-ra, ami talán kívülről nézve nem volt olyan jó ötlet, de Hraman-t már a lehetőségek foglalkoztatták. – Jó lenne kikémlelni őket. – bólintott a sámán és a lány felé.

Örültem, hogy Skerlonnak tudtam segíteni az információkkal. Figyelmesen hallgatom és a tanácsait próbálom megjegyezni. Mikor a fiatal orkot hallgatom, választ kapok kérdésimre. Ahogy beszél néha látom megvillanni fajának erejét és haragját. Mindenképp szeretném segíteni őket.
Hamarosan azonban nagyon rossz érzésem lesz. A zörrenő ágak pedig még jobban fokozzák félelmeimet. Útjára engedett nyílként mozdulok a hangok irányába. Az illető már messze jár, de látom még a távolból a fehér hajat.
Kétségbeesetten sikoltozni kezdek. - Jaaaj ne! Kihallgattak minket. Mindenről tudnak én ostoba. Most mindenkire nagy bajt hoztam! Szerintem Kobani volt az. Jóvá kell tennem. De mihez kezdjek. Tudják, tudni fogja Aszad hogy átvertem őket. Skerlon segíts! Kérlek segíts! - nézek rá kétségbeesetten, majd elsírom magam. A műsorra mindenki felkapja a fejét. Apám azonnal odasiet. Kérdez, de nem tudok szóhoz jutni. Úgy érzem mindent elrontottam. A kíváncsiságommal minden lombtündét sikerült bajba keverni...
Miután megnyugszom Skerlonnak és a másik orknak lerajzolom, egy gallyal a földbe vésem a hegyet. Abból a szemszögből ahogyan láttam. Körül nézek és részletes leírást adok a járatról. Milyen a talaj, merre kanyarodik, hogy folytatódik tovább de a nyílást növények rejtik. Tisztában vagyok vele, hogy tárt karokkal fognak várni és ezt mondom is. Kíváncsi leszek mindehhez mit szól  Skerlon és legfőképp az Apám.

Skerlon rögtön Hramannhoz fordul, miután befejezettnek vélte a beszélgetést a lombtündével, és folytatta vele a megkezdett tanácskozást, többé ügyet sem vetve a lányra.

- Hramann, fiam, sajnos népünk jelenlegi helyzete nagyon is afféle jövőkép elé néz, amit Te magad is lefestettél az imént. Ráadásul úgy tűnik ork fiaink egy része már szövetkezni is kezdett az éjelfekkel, amiben Hira szavai is megerősítenek minket. Így ha úgy vesszük máris két tűz közé kerültünk, hiszen népünk egymás ellen küzd ezen a senki földjén - mutat körbe a sámán a csatatéren.
- Ami pedig Otoolt illeti... - kezdene bele a terv részletezésébe, ám a lombtünde ekkor a sikoltozásával a szavába vág, amit Skerlon igencsak rossz néven vesz mindaddig, míg meg nem érti a lombtünde furcsa viselkedésének okát.
Ám még a helyzet súlyossága sem igen ad számára okot egy ilyesfajta kirohanásra, hiszen az orkoknál az ilyesmi nem megszokott viselkedési forma, így eléggé bosszúsan, agyarát megvillantva néz a kétségbeesett lányra, feltehetőleg ezzel jól megrémisztve őt.

- Először is, lombtünde, szedd össze magad! Talán azzal segítesz a legtöbbet. Aztán pedig mutasd meg nekünk, hol van az a barlang, és tűnj el innen, amilyen gyorsan csak tudsz, majd készüljetek fel családoddal és népeddel együtt a harcra, mert ha igaz amit mondasz, hogy kihallgattak minket a selfek, akkor bizony itt elég szép kis vérrontás van előkészülőben - válaszolta kissé mogorván Skerlon.
- Mi pedig, Hramann úgy gondolom, előbb mindenképpen Otoollal kell beszélnünk, főleg ezek után. Szükségünk lesz az erősítésre, a selfek - főleg Aszad - nem fogják hagyni magukat, hogy elkergessük őket erről a vidékről. És bár biztosra veszem, hogy ez nem lesz egyszerű menet, ám ha tájékoztatjuk őt, milyen rosszul áll népünk szénája jelen pillanatban, akkor talán meggyőzhető lesz és hajlik majd az észérvre - folytatja amit Hira közbeavatkozása előtt mondani akart, bár kissé más irányt vett így a dolog, bár a fő terv így sem sokat változott. Szükségük volt több emberre, úgy, hogy a kikémlelés lehetősége kilőve, és valószínűleg ebből nagy baj fog kikerekedni, talán még annál is nagyobb, mint amire valaha gondoltak volna.

Ezek után megvárják, hogy Hira elmagyarázza nekik, pontosan hol is van az a barlang, és hogy miképpen lehet még oda eljutni, már ha a lánynak sikerült más bejáratot is megfigyelnie, mert egy biztos volt; a barlangnál várni fogják őket, így mással kell próbálkozniuk.

Ha Hira hallgat Skerlonra, akkor apja hazaviszi őt, és megpróbálja őt felkészíteni a várható harcokra, hogy a lány meg tudja védeni magát, ha kell. És a többi elf is pontosan ezt teszi körülöttük. A feszültség pedig szinte kézzel tapintható. Néhányan Hirát hibáztatják mindenért, talán jogosan is, elvégre a lány olyanba nyúlt bele, amibe nem lett volna szabad, holott őt csak a kíváncsiság és a jó szándék vezérelte.
Ám úgy is dönthet, hogy nem áll kötélnek, és makacskodik, hogy Skerlonékkal tarthasson. Ebben az esetben biztosan vitába kell szállnia az apjával is és a sámánnal is, mert egyikőjük sem fogja támogatni tervét. Ám hogy Hramann mit szólna ehhez a dologhoz, azt csak a fiatal ork tudhatja. Talán ő engedékenyebb lenne vele, ki tudja. A mesélő mindenesetre nem kapott erről információt, így ő erről nem tud helyette nyilatkozni.
Ám Hira egy valamiben tévedett, mikor Skerlont figyelmeztette arról, hogy kihallgatták őket. Nem Kobani volt az illető, hanem egy nő, aki - bár ezt Hira ne tudhatta - egy percig sem hitte el a vámpírokról szóló sztoriját, és mindvégig gyanakodott rá. Most is saját szakállára cselekedett és követte őt mindvégig, akár egy árnyék, bár ő erről mit sem tudott.

Nagy a feszültség. Néhányan engem okolnak a bajért de nem igazán érdekel. Egyrészt én is tisztában vagyok vele, hogy butaságot csináltam, másrészt meg vagyok győződve róla, hogy akárhogy is, de hasznos információkkal tudtam szolgálni.
Miután lenyugodtam, azonnal haza mentünk. Apámtól kaptam még a fejemre, de otthon már mindenki azon volt, hogy a közelgő harcra készüljünk. Engem is tanítottak. Most nem az volt a lényeg, hogy nem érdekel a csata. Most muszáj volt. Azt tudtam, hogy a hegyhez véletlenül se mehetünk. Tuti várni fognak ránk. Az is csak egy pillanatra fordult meg a fejemben, hogy én egyedül térek vissza hogy mentsem a helyzetet. Ez lett volna a legrosszabb döntés, és biztos, hogy az életembe került volna. Meg senki se várta volna el ezt tőlem. Készültem a többiekkel, gyakoroltam. Közben arra gondoltam Skerlon talán tud valamit kezdeni a kapott információkkal. Ha Viridiel itt lenne, neki is elmondhatnám ezeket, de nem indulhatok most az ő keresésére.

Nem kétséges, hogy egyetértene a sámánnal abban, hogy népükre nem vár fényes jövő, ha nem lépnek valamit, de Hraman úgy érzi, hogy bár van tapasztalata az éjtündékkel szemben, azonban a feladat a knuuté, hogy összefogja a törzseket ellenük, legalábbis ő így gondolja és Tech-nek is van már tapasztalata velük, hiszen végig csináltak egy kemény csatát.
Azonban abban igaza van Skarleton-nak, hogy mielőbb intézkedni kell és lehet, hogy a hagyományos út, hogy összehívják a törzsi gyűlést most csak hátráltatná őket, jobb lenne a perlekedő törzsfőt, Otool-t mielőbb meggyőzni, hogy álljon melléjük, mielőtt még késő lesz.
Tele vannak gondokkal és problémákkal, ehhez jön még a lombtünde által elmondott, Aszad képében felmerülő vész. Ha nem lenne elég az erdei tünde lány hirtelen kiáltozni kezd, mint akinek elmentek otthonról, amire Hraman a pallósához kap és ugrik hátra pár lépést, nem tudni mire vélni a helyzetet.
Mikor kiderül, hogy mi az oka a nagy patáliának, már azon is csodálkozik, hogy a sámán nem csapta agyon a lányt, de szerencsére a békésebb fajtából való.
Persze a hír nem jó, de azzal, hogy világgá kürtölik a dolgot, nem változik semmi, sőt rosszabb lesz.
Hraman amúgy is ideges az elfek jelenlététől, ezért csak egyetértően bólint a sámán szavaira.
- Ki kell kutatnunk a leselkedő szándékát és azt, hogy valóban ott van-e Aszad serege, ahol a lány mondja. – bólint. – Ha a kém sikerrel jár, akkor tényleg jobb, ha mindenki felkészül, mert egy feltüzelt ork törzsfőt nem olyan könnyű meggyőzni, hogy mondjon le a terveiről. Ha sikerül, akkor összefogunk Aszad ellen, ha nem, akkor ti elfek is jobb, ha számítanak a támadásra, mert ha tudunk is segíteni, az ebben az esetben talán kevés lesz. Harcoltam már Aszad-dal és kemény, felkészült parancsnok. A legjobb esetben is meggyűlhet vele a bajunk és nem visszakozik egykönnyen.
Miután a lánytól megkapják a hely leírását és az elfek távoznak, Harman nem is habozik tovább, hiszen már így is időhiánnyal küzdenek. Persze Skarleton-nal kevesen lennének egy akcióhoz, de felderíteni a terepet, megnézni, hogy tényleg ott rejtőzik-e Aszad serege, nem is kellenek többen, az csak feltűnő lenne.
- Ugye tudod, hogy nem sok időnk lesz felkészülni, ha tényleg támadni akarnak. – jegyzi meg a megszokott ügetés közben Hraman a társának.

Skerlon, miután Hira minden információt átnyújtott a sámánnak, többé ügyet sem vet a lányra, és egy másodpercet sem késlekedve elindul feltérképezni a terepet, Hramannal az oldalán. Sietős tempót vesz fel, hogy mihamarabb odaérjenek, és kikémlelhessék Aszad szándékait, ám úgy tűnik az ifjú ork számára meg sem kottyan ez a gyors iram.

- Abban, hogy az idő nagyon szorít minket, teljesen igazad van. Mindenképpen gyorsan kell cselekednünk. Ám mindenképpen fel kell térképeznünk a helyet, ahol feltételezhetően Aszad serege tanyázik. Ahogyan Otoollal is beszélnünk kell, mert nélküle túl kevesen vagyunk, hogy szembeszálljunk a selfekkel. Ezen az isten háta mögötti helyen meg aligha reménykedhetünk abban, hogy erősítést kapunk. Még ha Tech valamilyen csoda folytán sejtené is, hogy nagyobb a gond, mint az elsőnek gondoltuk, és csapatokat küldene is utánunk, mire ideérnének késő lenne. Ebben az esetben most csakis magunkra számíthatunk - válaszolta komoran a sámán, majd az út hátralevő részében ha tehette, inkább hallgatott.

A barlanghoz érve, ha elég szemfülesek, akkor észrevehetnek egy másik utat is, ami a barlangot megkerülve, kisebb kerülővel bár, de ugyancsak Aszadék rejtekhelyére vezet. Az utat, akárcsak a barlang bejáratát, sűrű növényzet takarja el. És az is hamarosan nyilvánvalóvá válik, hogy miért nem választotta soha senki azt az utat. Ugyanis a növény, mely útjukat állja, tele van ujjnyi vastag tüskékkel, melyeken nem lesz könnyű átverekedniük. Dönthetnek tehát, hogy a barlangon keresztül folytatják útjukat, megkockáztatva, hogy onnan kiérve egyenesen a selfek karmai közé kerülnek, és csapdába esnek, vagy választhatják a tövissel benőtt járatot is, ami ki tudja, milyen veszélyeket rejt magában.  

Eközben Hira bölcsen úgy döntött, hogy hallgat a sámán szavaira, és hazatér apjával, s a többi elffel együtt felkészülni a közelgő csatára.
Apja íjjal és karddal is tanítgatja Hirát harcolni, ahogyan segít neki a mágiája elsajátításában is. Apja igyekszik neki pár apróbb dolgot megtanítani, többek között azt, miképpen hívja segítségül a növényzetet a harcban. Ha más nem is ment túl fényesen az elf lánynak, de a hang nélküli kommunikálást legalább tökéletesen elsajátította, és az íjjal is megtanult bánni valamennyire.
Ám az, hogy közben el-el vándoroltak a gondolatai egészen más vidékekre, és Viridiel felkeresésén, a következő kalandján járt az esze, némi hátrányt jelentett számára a gyakorlás során, amiért apja rá is szólt: - Hira, kislányom, nem koncentrálsz eléggé! Már megint hol máshol jár az eszed? Harc közben sosem kalandozhatnak el a gondolataid, az teljes összpontosítást igényel! Ez egy nagyon fontos dolog, Hira! Koncentráció nélkül csak a szerencsén múlik az életed. - Hangja, bár keményen csengett, inkább aggodalmas volt, semmint dühös. Féltette lányát, aki folyton bajba sodorta magát, holott a harchoz nem értett túlságosan.