Faj: Törp
Nem: Férfi
Kor: 211 év
Becenév: Roppantó
Rang: Lélekkufár

Ez vagyok én

Nemesi vérvonalból születtem, így pökhendi vagyok. Viszont kedvemet lelem az öldöklésben, ezért hát érzéketlen a lelkem. Az arany viszont mindig jól jön, így ha bármi módon hasznot húzhatok belőled, azt megköszönöm neked, mielőtt sorsodra hagylak. Szeretem az emberek fiatal, hamvas leányait, igaz nem oly módon, ahogyan ők naívan elképzelték.
Átlagos törpnek nézek ki. Dús vörös hajtincsek, erős szakáll, határozott vonások, erős csontozat. Ám átlagosságom ne tévesszen meg. A másfél métert bőven elérem, amivel magasnak számítok. Barnás szemeimben véres düh tombol.
Vannak akik szerint halált érdemelnék. Én erre azt mondom: Csókolja meg a seggem mielőtt fejszémmel két részre szelem a koponyáját.


Apám dicső család leszármazottjaként élte az életét, kiknek a harc, vérük minden cseppjét átjárta. Anyámat is a harc által ismerte meg. Nem volt köztük semmi romantika. Kerestek egy eldugott helyet s ott elégítették ki szenvedélyes vágyaikat. Egy nap aztán griffek támadták meg egy hazatérő csapatunkat. Apám a harcosaival a felszínre sietett, elűzni a betolakodókat. Anyám is vele tartott, pedig a hasa már szülésre dudorodott. Véres küzdelemről szólnak a történetek, melyben sok törp meghalt. Anyám súlyos sebet kapott, melyről tudta, nem élné túl. De nem akart magában tartani. Ott a csatatéren szült meg, apám segedelmével. Állítólag még rámosolyogtam, mielőtt kilehelte a lelkét.
A bölcs öregek szerint nagy jel volt az érkezésem, hisz csatában születtem, vértől csatakos hullák közt. Egyesek szerint ez a jel rossz, míg mások szerint jó üzenetet hordozott magában. Ez engem sosem érdekelt. Minden törp a saját sorsának a kovácsa, mégha az élet keményen rá is szarik a fejünkre.
Kisgyermekként meg kellett tapasztalnom a száműzetést, mert apám, önhibáján kívül belekeveredett egy baljós trónviszályba s vagy elhagyta otthonát, vagy velem együtt kivégzik. Túlzottan szeretett, hogy ezt tegye velem, így örökre elhagyta a nagy vaskaput s a Raydani-hegység, erdőkkel tarkított horizontját.
Veszélyes út előtt álltunk, ahol megfosztva a mély bányák biztonságától, magunkra voltunk utalva.

Apám egy régi barátjához vitt az emberek királyságába, ahol mindenki ferde szemmel nézett ránk, aprónépekre. Aki befogadott rendes embernek tűnt, ki szintén a harcból kereste a megélhetését. Onnantól együtt járták a környéket, magas vérdíjjal kecsegtető egyénekre vadászva. Bár titkoltam, kezdetben roppantul féltem az emberektől. Ahogyan a kidülledt szemükkel figyeltek. Mintha azt méricskélnék, vajon mekkora kabát készíthető a bőrömből. Apám tanácsára igyekeztem jó viszonyt ápolni a gyerekekkel, ám minden próbálkozásomnak, fájdalmas elutasítás lett a vége. Hosszú évek teltek el így, de én nem roskadtam össze, hanem apámat figyelve tanultam a harci technikákat, sőt, önszorgalomból az emberek harcmodorát is sikerült kisebb-nagyobb hézagokkal elsajátítanom. A kultúrájuk sosem vonzott, ahogyan az öltözködési szokásaik sem. Ám ahogy idősödtem, egyre fokozódó vonzalmat kezdtem érezni a fiatal ember leánykák iránt, akik nem csupán hozzám hasonló magasságukkal, hanem hamvas bőrükkel s ártatlanságukkal is elvarázsoltak.
A nyomorult élet azonban itt is közbeszólt. Egy helyi hadúrnak nem tetszett a jelenlétünk, így egyik éjjel rajtunk ütöttek. Megölték a jótevőnket és sajnos apámat is, bárhogy is küzdött. Harcolni akartam az oldalán, de ő elzavart. Csak annyit mondott: Fuss!
Sosem felejtem el a szavait s azt a velőtrázó félelmet, amit akkor ott láttam a szemében. De hallgattam rá. Gyáván eliszkoltam, sorsára hagyva azt, ki eddig oltalmazott. A közeli erdőben rejtőztem el s ott is maradtam, amíg nem csitul a vihar.
Hatalmasat csalódtam az emberekben és magamban is. Éjszakánként olyan hideg volt, még a tűz ellenére is. Féltem minden nesztől, melyek nagy részét csak az elmém generálta. Sosem éreztem magam ennyire magányosnak és sebezhetőnek.
De a sajnálatból nem lehet megélni, így összeszedtem magam s elindultam valami megélhetést keresni, ebben az idegen királyságban. Nem érdekeltek többé a szabályok. Csakis a túlélés.

Eleinte vándorokat raboltam ki, majd hogy ne küldjék rám a katonákat, legyilkoltam őket s a testüket az avar alá rejtettem. Pár hónapig el is tengődtem, de valami sokkal jövedelmezőbb vállalkozásba kellett vágnom. Nagy szerencsémre egy helyi rablóbanda fogadott a kegyeibe, miután a vezérüket elkápráztatta, amint vagy húsz emberével végzek. Látta rajtam csak a harcosokra jellemző vonásokat, így legnagyobb meglepetésemre engem bízott meg a fosztogatások megszervezésével. Elégedetten vettem tudomásul milyen rohadt jól jövedelmez a falvak és kisebb városok kirablása. Törődtem is én a síró árvákkal. Az én bánatommal ugyan ki foglalkozott. Most végre alkalmam nyílt kielégíteni kíváncsiságomat a fiatal emberlányokkal kapcsolatban. Nem csalódtam. Sőt. Annyira rájuk kaptam, hogy utána csakis bennük leltem örömömet, legyen szó ágyról, vagy csak egy gyors menetről valamelyik sarokban. A legtöbbjük ellenkezett s meg is ijedt a külsőmtől, ám egy erőteljesebb pofon általában segítségemre volt.
Idővel olyannyira szakértőjévé váltam a témának, hogy fiatal ember kislányokat raboltam s eladtam őket a perverz nagyuraknak, méghozzá busás összegekért. Hát igen. A betöretlen kancák mindig értékesek. A bandavezérnek viszont nem tetszett a magán vállalkozásom. Kénytelen voltam levágni a fejét s átvenni a hatalmat, így én lettem az emberek királyságának első törp rablóvezére. A gátlástalanság olyan szabadságot adott a lelkemnek, amiről hajdanán nem is álmodtam. Nem kellett törődnöm a következményekkel, semmilyen formában.
Ahogy múltak az évek, egyre nagyobb területeket fosztogattunk s lassan százával tűntek el a fiatal, 13-15 éves kislányok.
Nem telt bele tíz év és bizony mocskosul meggazdagodtam. Az emberek új királya azonban hallott a létezésemről s tevékenységemről, ezért úgy döntött, örökre lecsukja a szememet.
Nem sokat teketóriáztam. Fogtam minden pénzt, amit csak a lovam elbírt, majd az éjszaka leple alatt, sorsára hagyva eddig hűséges embereimet, elindultam a déli nagy síkság felé.
Míg el nem hagytam az emberek királyságát, csak rövid pihenőket tartottam. Sejtettem milyen sors várna rám, ha elfognának. Végig azon agyaltam, mit csinálhatnék abból a rengeteg pénzből amit összeharácsoltam.
Végül eszembe jutott apám egy régi története, miszerint sok száműzött törp keresett menedéket az Oawáknál, akik nagyon szívesen fogadták a kovácsmesterségünket. Reményekkel telve kerestem fel egyik falujukat s szerencsémre nem öltek meg, hanem kedvükre valónak tartották, hogy a pénzből, hatalmas kovácsműhelyt alapítottam, ahol a környéken bújkáló törpöket dolgoztattam.
Sokak szemében árulás amit elkövettem, de mint mondtam, engem csakis a túlélés érdekelt, ráadásul bármikor jól jöhetnek a messzi vidékeken élő barátok. Az Oawák közt éltem hosszú ideig, gondtalanul és egyre gazdagabban. Viszont egy új gondolat fészkelte magát a fejembe és nem volt hajlandó eltűnni. Haza kellett térnem, hogy visszaszerezve családom dicsőségét, emelt fővel alapíthassak családot, hisz tartoztam azzal a szüleimnek, hogy tovább viszem a vérvonalukat. Ezt azonban könnyebb volt kimondani, mint megvalósítanim, ugyanis a törpöknek még mindig az volt a királya, aki miatt hajdanán el kellett vándorulnunk. Ráadásul a hírem sem volt jó népem körében. Lélekkufárnak neveztek, mert mások szenvedéséből és nyomorúságából húzok hasznot. Én viszont ennek ellenére visszatértem a vaskapuhoz.

Az otthoni levegő illata semmihez sem fogható. Ott álltam a törpök hazájának főbejárata előtt, egy rakás arannyal s mindazzal amit tudok. Legnagyobb meglepetésemre a kaput kinyitották. Megtudtam ez azért történhetett meg, mert néhány királyhoz közeli nemesúr nagy lehetőséget látott bennem, az emberekkel és oawákkal kapcsolatos tapasztalataim miatt. Ráadásul a pénzzel amit hoztam, vissza kívántam vásárolni régi rangomat és dicsőségemet. A király kastélyába kerültem a trónterembe s ott vártam, mi lesz az eredménye merész kísérletemnek. Reménykedtem benne, hogy minden testrészem a helyén marad...

Szia!

Átolvastam az Elő Történetedet és mivel nem találtam benne hibát, ezennel ELFOGADOM.

Jó játékot!

Uráldur