Esős, hideg, őszi estén pillantod meg először azt, amit a legendákból akkor is rájössz, hogy micsoda, ha nem láttad még soha. És nevesül épp egy vaksötét éjszaka van, mert az Újhold semmi fényt nem biztosít, csak a csillagok. Ám Nava Jadénak nincs is rá szüksége, hiszen így is tökéletesen lát.
Miközben egy élettől dús ősvadonból kilétél, a távolban megpillantod az első fekete hegyet. Talán máshol nincs is olyan, amin egyetlen fűszál se nő. De ez teljesen kietlen, annyira, mint egy most kitört vulkán, ami letarolta és felégette a növényzet legkisebb maradékát is saját oldalán.
A lány előtt egy nagy tó van. A talaj minden felé felázott, ingoványos. Sok veszélyt rejt ilyenkor a Lápvidék, ám a határvidék hegyei sem biztonságosabbak. Vajon merre indul el?

Arcomba vág a szél, csípős hideg a levegő, de talán éppen ezért tiszta is. A sötétségben élesen rajzolódik ki a körülöttem lévő növények kontúrja. Hallgatom az erdő éjszakai neszeit. Már megszoktam őket, szinte dallamosnak tűnnek ezek az apró zajok. Ahogy lépkedek, Tristán selymes sörényét simogatva, hirtelen véget ér az erdő. Mintha egy hatalmas ollóval vágták volna el. Az egyik lépésnél még puha talajon lépkedek az aljnövényzetben, a másiknál már kemény köves kiszáradt talaj van a talpam alatt. Megállok egy pillanatra és körbe nézek. Soha nem jártam még erre, de valahogy mégis ismerősnek tűnik ez a kopár vidék. Valami megmozdul bennem, még nem tudom hová tenni. Mintha képtöredékek játszódnának le a szemem előtt. Olyan ez, mintha ébren álmodnék. Az elém terülő látványt próbálom befogadni. Ennél kopárabb tájon még nem jártam. A távolban lévő hegy, mintha teljesen élettelen lenne. Az előttem lévő tó pedig feneketlennek tűnik. Nem tudnám megmondani miért ez az érzésem, de szerintem semmi jót nem tartogat ez a part nekem. Talán még mindig elevenen él bennem a csontözveggyel való találkozás, amikor majdnem otthagytam a fogam.

Úgy döntök, hogy inkább a hegy felé veszem az irányt. Nem mintha könnyebnek tűnne, sőt, kifejezetten nehéz útnak nézek elébe, de mégis ezt választom.

Egyre többször jut eszembe az álmomba küldött üzenet. Kíváncsi vagyok mi vár rám Zevadarban.....

A lány a magasabb helyek felé veszi az irányt és gyorsan halad előre. A sziklákon kapaszkodva észre veszi, hogy szinte mindent beborít egy különös, fekete por. A mászás közben egy kutya rohan oda valahonnan és vicsorogva néha elvakkantva magát.
Tristantól jó távolságot tart, ha az oroszlán megközelítené, akkor inkább elszalad, hogy utána pár perc múlva feltűnve újra csak elölről kezdje. Úgy viselkedik, mintha várna még társakra.

Ahogy neki vágunk a fekete hegynek, észre veszem, hogy mindent beborít valamilyen fekete por. Olyan, mintha megégett fák hamvai lennének. Lehet, hogy valamikor itt erdő volt? Vajon mi történhetett itt. Tristán egy kicsit lemaradva bámészkodik mögöttem. Ne mélázz Drágaságom, mert érhetnek meglepetések. Nem ismerjük ezt a helyet. Ahogy haladunk, azt kezdem figyelni, hogy nehogy valami rejtett barlangok, vagy szakadékok legyenek előttünk. Bár elé élettelennek tűnik minden, de azért nem árt az óvatosság.

Településnek még a nyomát sem látom sehol, ezért igen meglepődök, amikor egy kutya szalad felém és, ahogy látom, nem éppen barátságosan. Ínyét felhúzva morog rám. Tris már mozdulna, de leintem. Nem tudhatom kié az állat, bár az is lehet hogy vadkutya. Nem jön túl közel, ezért úgy teszek, mintha nem is érdekelne és folytatom az utam. Szemem sarkából azért szemmel tartom, és azt látom, hogy tisztes távolságból követ minket. Lassítottam egy kicsit és bevártam Tristán.

- Te nem vagy szomjas, mert én nagyon.

Előveszem a kulacsot és előbb én iszok, utána Trisnek öntök a tenyerembe. Látom, hogy a kutya félig minket figyel, félig a háta mögé tekinget. Csak nem vár valakit?
Nem mintha félnék tőle, de azért egy kicsit megszaporázom a lépteimet. Valahogy furcsa a szeme ennek az állatnak. Olyan, mintha kutya testben egy másik lény lenne. .....

Nava először felégetett erdőre gyanakszik. De eltereli a gondolatát egy felbukkanó állat. Az élettelen tájon igen furcsa látvány, hogy egy emberhez és házakhoz közel élő állat jelenik csak meg hirtelen.
Tris társa intésére nem kergeti el és az csak jön utánuk acsarkodva. De nem bánt senkit. És ez így is van jól. Feszülten, de tovább mennek. És a kutya hátraforgása pár perccel az előtt megszűnt, mint hogy egy alak bukkant volna ki a feletted lévő sziklák pereme mögül az íját megfeszítve.
-Állj! Ki vagy?
*A kutya leül és nyelvével csaholva figyel.

Ahogy haladunk tovább, a kutya követ minket, de nem támad. Már éppen kezdem megszokni a váratlan útitársat, amikor a fejem felett lévő szikláról egy hang kiabál rám. Hirtelen megtorpanok és lassan felemelem a fejem a hang irányába. De mivel én alulról nézem a sziklát, csak egy kinyúló kart látok, ami rám irányított íjban végződik.

- Neked is üdvözlet - mondom kicsit gúnyosan. Hogy kérdésedre válaszoljak, Zevadarba tartok, mert ott van dolgom. Már várnak rám.

Intek Trisnek, hogy maradjon ott, ahol van, ne közelítsen. Remélem a válaszom meggyőzte a kérdezőt, hogy nem vagyok ellensége senkinek - legalábbis egyenlőre.

Kíváncsi lennék, hogy honnan jött a kérdező.

- Tiéd a kutya, amelyik már egy ideje követ?

- Szerintem nem túl nagy bátorságra vall, hogy nem mersz mutatkozni. Láthatnálak?

A kérdező kidugja a fejét is, bár ő eddig is látta a lányt. De továbbra is rá szegezi a fegyvert. Usamka van a fején és szőrmegalléros nagykabátja. A tegezből kiálló nyílvesszők is látszanak a hátán.
-Akkor megérkeztél. Ez itt már Zevadar, a sötét elfek birodalma. Kit keresel? Kinek a parancsára jársz erre felé?
*A kutya felé fordult és elmosolyodott. Kicsit megenyhült az arca, de igyekezett azért határozott katona benyomását kelteni.
-Igen, az én kutyám. Nagyon hűséges.

Miután az idegen előrébb lépett, megláthattam alakját. Bár az arcát továbbra sem tudtam jól szemügyre venni, mert nagy szőrmegallérja felhajtva, és fején az a furcsa fejfedő, csak a szemét hagyta szabadon. Abból ítélve nem lehetett idős, de ennél többet nem tudtam megállapítani róla. Legalább az kiderült, hogy a kutya az övé.

Örömmel hallottam, hogy már Zevadar földjén vagyok. Már éppen azon gondolkodtam, hogy hogyan is mondjam el, hogy nem tudom pontosan ki vár rám. Részleteket pedig egyáltalán nem szerettem volna az orrára kötni. Kicsit kedvesen, de azért határozottan válaszoltam neki:

- Nem hiszem, hogy az orrodra kellene kötnöm, hogy kihez igyekszem. A látogatásom csak rám és a meghívómra tartozik. De azért ne vedd a szívedre a dolgot - mosolyodtam el.

Tris közben teljesen a lábam mellé simult és fejét a tenyeremhez nyomta. Mivel Ő ennyire nyugodt volt, meg sem fordult a fejemben, hogy az idegen támadni akarna.

Érdeklődve fordultam felé:

- Egyébként a nevem Nava-Jade, Ő pedig - mutattam az oroszlánra - Tristán. Téged hogyan szólíthatlak?

- Egyébként, ha már így összefutottunk, nem mutatnád az utat nekünk a városba?

A katona mindent megtett annak érdekében, hogy minél jobban védje magát a hideggel szemben. És nem is látszott rajta, hogy bántaná. Több is volt számára, mint kényelmes jelenlegi helyzete.
-Szerintem meg ajánlatosabb lenne az orromra kötni. Mert én Uráldur hadvezér katonája vagyok és az alap gyakorlatokon kívül különleges kiképzésben is részesültem. Határőrként pedig kénytelen leszek lépéseket foganatosítani bárkivel szemben, aki nem igazolja jogosságát a határon való átkeléshez.
*Arcátlan megjegyzésére arcátlan választ kapott. Hangja fiatalos csengése szürreálissá tették ennek a boldog fiúnak szavait, melyek fenyegető tartalommal bírtak. Ám ahogy Naja bemutatkozott, ő is megtette.
-Én Jeromos vagyok. Üdv Tris! -még mindig nem tette le az íjat. Sőt! A feje sem fordult el a nőről, csak a szeme, hogy a fehér oroszlánt szemtől szembe köszöntse.
-Ha nem működsz együtt, akkor nem a várost fogod látni, hanem a rendszabályaink hatékonyságát!

Tehát katona. Ez mondjuk a szavaiból és a viselkedéséből nyilvánvaló volt. Igaz, hogy mondandója fenyegetésnek tűnt, de valahogy mégsem tudtam félni tőle. A szeme mosolygott!! És ez valahogy ellentmondott szavainak. De ha jobban belegondolok, nem is lenne rossz, ha bevinne a városba a Nagyúr elé. Ott talán okosabb leszek. Mert lássuk be egyenlőre az álmomon kívül nem sok mindent tudok felmutatni. Viszont valami magyarázatot kell adnom neki. Gondolok egy nagyot, és mindent egy lapra téve fel egyenesen a szemébe nézve válaszolok neki:

- Jeromos! Tudom, hogy tartozom némi magyarázattal, de előre bocsátom, hogy nem biztos, hogy elhiszed. Elmondom neked jövetelem célját, és azután meglátjuk, hogy mi lesz.

Vigyázva, hogy félre ne értse a mozdulatomat, leveszem hátamról a zsákomat és lerakom a földre. Rámutatok két egymás mellett lévő nagyobb sziklára, és elindulok feléjük. Letelepszem az egyikre és várom, hogy leüljön a másikra.

Miután elhelyezkedtünk, részletesen az elejétől elmondom neki a történetemet. Nem szépítek és nem hallgatok el semmit. Látom szemében a történetem keltette hitetlenkedést. Mindazonáltal nem tűnik ostobának, ezért gondolom alaposan átgondolja, hogy mit tegyen.

- Hogy lásd őszinteségemet, mutatok neked valamit, amit eddig a Nővéremen kívül senki sem láthatott.

Óvatosan szétnyitom a felsőmet és - nyakamról nem levéve a láncot - tenyeremre fektetem a medálomat és úgy mutatom neki.

- Ez az a medál amiről beszéltem. Hátha neked ismerősebb, mint nekem. Sajnos nem tudok róla semmit. Esetleg neked nem ismerős a mintája?

Miután mindent elmondtam neki, várom, hogy mit fog lépni......

A fiú valóban nem akarta fenyegetni igazából Naját. És bár szokatlan volt az invitálás, térdére téve íját ült le vele szemben a kőre, még furcsább volt az őszinteség. Bár ismerik és gyakorolják, de leginkább olyankor, amikor számukra nincs tétje a dolognak. Ők ilyenek.
-Azt hiszem, a legjobb a hadvezérhez elvinnem téged. Ő idős és bölcs. Mindenre tudja a megoldást.
*Ezzel felállt és várakozón nézett rá, hogy mit felel. Az íját most már inkább a vállára akasztotta.

Miután befejeztem a történetemet, láttam a fiún, hogy tanácstalan. A döntés nem az Ő kezében van. Mint ahogy terveztem is, a hadvezérhez akar vinni. Részemről semmi akadálya, hiszen így minden a terveim szerint alakul.

Felálltam én is, és jeleztem, hogy részemről indulhatunk. Barátságos gesztussal mutattam magam elé, hogy induljon és én követem. Tris és a kutya hátra maradtak. Bár, ahogy láttam a kis állat, tisztes távolságot tartott az oroszlántól.

- Messze van ide a város? - kérdeztem menet közben. Mesélhetnél útközben az itteni életről.

Ahogy haladtunk, körbenéztem, és megállapítottam, hogy milyen kihalt a felszín, bár gondolom a föld alatt zajlik az élet. Gondolatban azért üzentem Trisnek, hogy legyen résen, hiszen nem ismerjük a vezetőnket. Ki tudja valójában mi a szándéka. Elnéztem az előttem haladó férfit, ruganyos lépteit, és megállapítottam, hogy tetszik a szemnek, jó ránézni. De valahogy még sem stimmelt valami. Nem mondhatnám, hogy rossz érzés kerített hatalmába vele kapcsolatban, csak inkább bizonytalannak nevezném azt a valamit, amit éreztem vele szemben.

Azon is elgondolkodtam, hogy mi lesz, ha beérünk a városba. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem hallottam még Uráldur Hadvezérről, és úgy emlékszem nem a kedvességéről híres. Bár én nem szeretek szóbeszéd alapján ítélni. Szeretem magam megtapasztalni minden lény természetét. Azt azért elhatározom, hogy ha ellenséges lesz velem, nem adom könnyen a bőröm. Igaz, hogy esélyem sincs vele szemben, ha úgy dönt, hogy nem kíváncsi rám és a történetemre. De lássa, hogy van bennem büszkeség - egyesek szerint több is mint kellene.

Az álmomon is próbáltam eligazodni, de mint már annyiszor, most sem értettem sok mindent. Valós egyáltalán az üzenet tartalma, vagy valaki a bolondját járatja velem? Remélem hamarosan kiderül....

Jeromos csak ennyit válaszolt a városra:
-Nem a városba megyünk. A hadvezérem most egy táborban van, onnan irányít.
*És ahogy mondta, valóban egy völgyben volt pár ezer fős tábor, ahol bejelentette Uráldurhoz. Az Első Lord az elején feltűnően zavarban, összevont szemöldökkel hallgatta az egyre hosszabbra nyúló beszámolót, nehezen összerakva azt, hogy miért is kell neki mindent tudnia erről. Hiszen első pillanatra csupán egy egyszerű ügynek tűnt. A nő meg akarja ismerni kultúrája másik felét. Ezt állítja, de az örökké gyanakvó sötét elfeknek ez ugyan úgy jelenthet próbálkozást kémkedésre.
Ám ahogy tovább hallgatta, rájött arra, hogy olyan furcsa dolgokkal áll szembe, amire ő maga sem tud minden ponton válaszolni.
-Nos, civilizációnk megismerésében tudok segíteni. Ahogy hamar ki is derülne majd, hogy lelked melyik fele dominál, képes vagy-e éjelfként élni, avagy visszatérnél utána az eddigi életedhez.
Ám a probléma tanán nem pont ez. Inkább magadat szeretnéd megismerni, mint minket. És ez teljesen más. Be kell vallanom, nem tudom mi lehet az oka a pókokhoz való ilyen viszonyodhoz. A hideg miatt erre felé kevés ilyen figyelemre méltó állat él. És kevés is az a hó tünde, aki különös jelentést tulajdonít nekik. Az én családomnak hagyományosan a nyolc lábú fekete pók a jelképe és katonáim is használják csatában csapatjelképként. Mi odahaza a jó szerencse jelének tartjuk, ha találkozunk eggyel és balszerencsének, ha elpusztítjuk. Egy kedves barátném viszont szintén sokszor használja és neki különlegesebb kapcsolata van vele.
Az ősödet még csak találgatni sem tudom. Ám ha meg akarod ismerni a kultúránkat, akkor megmutathatom, hogy mi mit tennénk ilyenkor. A véreddel hívnánk az ős szellemét és megpróbálnánk tőle megtudni, hogy mit szeretne mondani találgatások helyet.
Tudnod kell, hogy nagy becsben tartjuk, hogy ilyen viszonyt ápolsz atyáddal és nagy tiszteletet érdemel, ha a népétől elszakadt gyermek maga képes megtalálni a szellemekhez való utat.

Kissé megszeppenek, amikor Uráldur hadvezér sátrába vezetnek. Még soha sem találkoztam vele. Nyitott szívvel fogadom magamba a látványt. Ahogy belépek és megpillantom, mélyen meghajolok és megvárom, hogy Ő szólítson meg.

Ahogy hallgatom őt, akkor döbbenek rá, hogy mennyire igaza van abban, hogy tulajdonképpen magamat kell megismernem. Egy pillanat alatt helyrerázódnak bennem a dolgok, megértek olyan furcsaságokat is, amiket eddig nem tudtam hová rakni. Lelkem és lényem self oldalához tartoznak. De mivel soha nem éltem közöttük, ezért nem volt aki felnyissa a szemem.

Viszont megüti a fülem, amikor a pókokhoz fűződő viszonyomról beszél. Honnan tudja? Hiszen erről nem meséltem senkinek.

Ahogy beszél csak nézem és egyenlőre nem tudom, hogy mit gondolja róla. Egyáltalán nem olyan, amilyennek lefestették nekem. Kemény katona, az látszik rajta, viszont szerintem egyáltalán nem hagyja, hogy az indulatai vezessék, inkább olyannak tűnik, aki mindenkor a józan eszére hallgat.

Hirtelen felkapom a fejem. Tehát van rá mód, hogy megtudjam végre ki vagyok. Bár nem tudom pontosan mit takar ez vérrel való szertartás, de úgy gondolom, hogy most nem torpanhatok meg.

- Nagyúr! Köszönöm, hogy drága idődből juttattál egy kevesen nekem, az ismeretlennek is. Mégis kérnélek, hogy beszélj nekem bővebben erről a szertartásról, amely az ősöm szellemét hivatott előhívni. Nincs szándékomban megállni, ha már eddig eljutottam. Mindenképpen tudni szeretném végre, hogy ki is vagyok. Arra is nagyon kíváncsi vagyok, hogy ki az aki, az álmokat küldte, és mi célból tette ezt.

Miután befejeztem mondandómat, ismételten meghajoltam felé, tiszteletem jeléül.

Egy ideig nem szólt egy szót sem, de láttam rajta, hogy erősen gondolkodik valamin. Csak remélni tudtam, hogy nem voltam túl követelődző a kérésemmel. Nem szeretném felbosszantani, ha már eljutottam hozzá.

Miközben vártam válaszát, egyenesen a szemébe néztem.......

Uráldur elmosolyodott és lassan felállt. Természetesnek vette, hogy ezt még nem tudja.
-Az egész nem tart soká és nem fájdalmas. Csak meg kell vágnunk egy kis késsel a kezed, hogy a véred a földre csöppenjen és megidézhessük belőle ősöd szellemét. Elég akár egy nagyon pici, pár csepp is.
Nem kell félned.
*Ezzel elővett egy kis bicskát, mely ártalmatlannak tűnt. És ha Naja hagyja, akkor egy felszínes sebet ejt a tenyerén. És ahogy a vérével áldozott, egy szó sem hangzik el, máris lilás-pirosas kontúrral megjelenik egy lidérc. Az elf vonásai épp csak felismerhetőek.

/Azt írtad, hogy mindent elmondtál Jeromosnak. Ha a pókról mégsem beszéltél neki, akkor az a rész storno. A hadvezérnek nincs más információja rólad, mint amit ő a szavaid alapján elmondott./

Legyen, csináljuk meg. Látom, hogy a nagyvezér mosolyog, gondolom a buta kérdésemen. De azért elmondja, hogy mi fog történni az idézés alatt.

Előre nyújtom a kezem, hogy egy kis vágást ejthessen rajta. Ahogy a bicska hegye a tenyeremhez ér, egy kicsit megremeg a kezem. Nem azért mert fájdalmas lett volna a vágás, hanem a várakozás izgalmától. Hiszen ez az a pillanat, amire egész életemben vártam. Nem csoda hát, hogy izgulok. A megilletődöttségtől még a hangom is elakad. Feszülten figyelem az a lidércet amely megjelenik. Úgy látszik, hogy ez még sem csak egy közönséges bicska, amivel megvágta a kezem Uráldur.

Kezd halványan kirajzolódni egy arc, de sajnos nekem még tudat alatt sem ismerős. Hiába kutatok az elmémben, nem találok választ.

Kérdően nézek a Vezérre. Úgy látom, hogy Ő tudja kiről van szó. Elgondolkodónak tűnik. Kicsit félrevonul és hátat fordít nekem. Aztán hirtelen rám néz. Érzem, hogy mindjárt megszólal, de keresgéli még a szavakat.

Csak bízni tudok benne, hogy mindent elmond amit tud, és remélem azt is tudja, hogy hová kell tovább mennem. Hiszen így még mindig nem tudom, hogy elfogad-e a családom, és egyáltalán miért dobtak el születésem után nem sokkal..........

Az Első Lord türelmesen még mindig, mégis megváltozott arccal nézi Naját. Felismerte a szellemet, ahogy a lány nem. Türelmetlenül hátat fordít és járkálni kezd a szobában, majd megáll és felé néz. Szólásra nyitja a száját, de nem az ő hangja szólal meg.
-Ki merte megzavarni álmomat? És... -nézett a hadúrra- Te?
*A férfi igyekezett tudatosítani magában, hogy ez az alak nagyon átlátszó. És mindent megtett, hogy átnézzen rajta. Inkább egy szóval se méltatta látványos kitörését.
-De ki vagy te?
-Nem téged hívtunk. Hanem az apját. -furcsa volt a hanghordozás. A tőrt hanyagul az asztalra tette. Nem volt varázsereje, csupán a vér kellett és az ő mester mágiája, mely igen komolyan képes befolyásolni a lidérceket.
-Amarida? -a halvány piros ködfolt elgondolkodott- Hagyj kérlek magunkra!
*A pók nemzet feje kisétált a sátrából és egyedül maradtak. Ám ostoba volt az, aki úgy gondolta, nem hallgatózik a közelben.
-Leányom! Nem hittem volna, hogy életben maradsz.
*Fejét lehajtotta bűnbánóan és most ő kezdett el sétálni, kis idő múlva járkálásában megszólalt.
-Rég volt. És a mainál zűrösebb idők. A mostani fiatalok meg sem tudják érteni, hogy mi mit éltünk át azokban a napokban.
A régi király hadjáratot vezetett egy újabb relikvia megszerzéséért az erdőbe. Mindig kiváló ellenfelek voltak a gyűlölt felünk. Égtünk a bizonyítás lázában. Ám várnunk kellett. Teltek a napok és lassan a hetek. Valami nem stimmelt. Elvileg az emberek határ menti erőikkel csaptak össze más hadtestek, hogy kicsalják a védelem nagy részét, de nem történt semmi. Mintha csak tudták volna, hogy nem mozdulhatnak.
És egyszer csak ott volt Ő. A szépséges Amaria a patak parton és én... -hangja bizonytalanná vált, majd teljesen elfordította a fejét- Szerelembe estem és már túl távolinak tűnt a háború. Csak ő létezett, hogy pár boldog napot eltöltsünk együtt, amíg tovább nem kell mennünk.
Azt hiszem a vágyaim voltak az oka. Túlságosan akartam, hogy még mindig ott maradjunk és pár nappal többet kapjak. Az az alak meg -mutatott az üres kijáratra- túl paranoiás volt. Rájött a titkolt találkozásainkra és megölte anyádat. Engem pedig árulással vádolt, hogy elmondtam mindent és miattunk nem mozdultak a lombtündék a helyükről lassan egy éve.
De nem tudta, hogy idő közben egy új élet született. A háza jelképét akasztottam a nyakadba és a folyóba tettelek egy csomagban. Az emberei további awyrisi kémek után kutattak, de tudtam azt, hogy nem bántanának egy csecsemőt, akinek pók van a nyakában.
Gyermekem! Leányom! Nem akartalak ide hozni, mert attól féltem, hogy nem éled túl. A népünk gyengének véli a kevert vérűeket. Túl nagy fájdalmat okoztál volna, ha elbuksz. És túl sok irigyet szereztél volna, ha nem.
A sors fintora, hogy féltestvéreidet megölte az az elf. És te maradtál az oroszlán-ház utolsó feje. Embereim csatlakoztak Hafez al-Aszad seregeihez, miután a vérvonal kihalni látszik. Az érintetlen vadonban bujkálnak, de bármennyire is kevesen vannak, kiválóan képzett harcosok. Végül a támadást megindítottuk, de a katonáim elakadtak. Egy akkor még alig ismert tiszt, egy bizonyos Al-Nuszra hozta el helyettük az ereklyét óriási emberáldozattal. Hiába voltam már akkor is hadvezér, reménytelenül követeltem, hogy végezzenek Uráldurral. A harci szerencse akkor neki kedvezett és én pedig soha többé nem vonultam ki a hadosztályommal a határon túlra.
Megöregedtem, de akik velem harcoltak, azok a hegyekben vívott csaták mestereivé váltak. És még egy éve sincs, hogy királynak tekintettek, hogy felül kerekedjek a belső káoszon. Ha én győztem volna, véget ért volna a háború.
Elhiszed ezt nekem? Keresd meg őket és állj az élükre!
*Talán csak véletlen, hogy épp ekkor jött vissza a szellem megidézője. A levegő újra fagyossá vált és nem holmi természetfölötti jelenség miatt. Hamar búcsúzott az apa és ott maradtak ketten.
-Szóval Fiskal Waterboarding. A lázadók egykori vezére. Ha rám hallgatsz, felejtsd el, amit mondott! Elvileg azért jöttél, hogy meg tud, vajon tényleg ő szólított-e álmodban. Most kiderült, hogy nem. Ő is meg volt lepve. És a szavai igazak is lehetnek, épp annyira mind hazugság. Sosem tudhatod.
Ha rám hallgatsz nem keresed meg őket. Csak azzal törődsz, hogy ide beilleszkedj. És én segítek neked. Elfogadod a segítségem?

Cikáztak a fejemben a gondolatok. Tehát apám és anyám meghaltak, épp úgy, mint a testvéreim. Egyedüli maradtam a családból. És éppen az a self okozta családom bukását, akitől segítséget kértem. A sors fintora, hogy éppen hozzá vezetett az utam. De még mindig kérdés, hogy ki küldte az álmomat. Ő lehet a kulcsfigura ebben a kirakós játékban.

Azon gondolkodnom sem kell, hogy hiszek-e apámnak. Nincs az az erő, ami visszatarthatna, hogy megkeressem a hozzá hű selfeket. Csak így járhatok a végére a dolognak. Viszont Uráldurt sem akarom magamra haragítani, hiszen egy intésére vége az életemnek. Ráadásul az Ő területén vagyok, itt nem számíthatok senkitől segítségre.

El kell mennem. Egyre jobban érzem, hogy itt nem leszek biztonságban, amint közlöm a Nagyúrral, hogy hiszek apám szavainak. Időt kell nyernem.

- Nagyúr, engedd meg nekem, hogy gondolkodjam az imént hallottakon. Nem várhatod el tőlem, hogy azonnal döntsek. Igazán megható a felajánlásod, de nem tudom, hogy elfogadom-e. Sok még a fehér folt, hiszen annyi mindent kérdeztem volna apámtól. Mesélnél róla nekem? De ha igent mondasz, kérlek, ne az egykori ellenség szemszögéből, hanem az egyszerű self szavaival, elfogulatlanul.

Biztos vagyok abban, hogy amíg nem adok egyenes választ a kérdésére, figyeltetni fog. Sőt még azután is, ha esetleg itt maradnék. És éppen ez a tény sarkall arra, hogy higgyek apám szavainak. Miért hazudna nekem? Hiszen, mint mondta én vagyon az utolsó a családból, vér a véréből.

Visszagondolva apám arcára, egyre több hasonlóságot vélek felfedezni közöttünk. Fiskal Waterboarding, az oroszlán ház feje. Milyen furcsa ezt kimondani, nevet adni annak a lénynek akihez vér szerint tartozom.  Anyám pedig Amarida. Vajon milyen lehetett. Biztosan hasonlíthatok rá, hiszen apám először az Ő nevén szólított.

Meg kell szöknöm innen. De még nem most. Előbb erőt kell gyűjtenem, és némi információt. Biztosan akadnak itt a táborban olyanok, akik ismerték apámat. Még az ellenség szemszögéből elmondottaknak is hasznát vehetem. Valamit meg kell tudnom azokról is, akik a hegyekben bujdokolnak. Sok még a teendőm.

Látom Urálduron, hogy erősen gondolkodik az elhangzottakon. Biztos vagyok benne, hogy neki a saját háza a legfontosabb, és azért akar itt tartani - még ha a segítségnyújtás álarca mögött is - hogy szem előtt legyek. Hiszen nem tudhatja, milyen képességeim vannak. Azt hiszi, hogy egy naív, elhagyatott árva lány vagyok. ....

De az is lehet, hogy ez az egész Uráldur műve, és nem is ez a szellem az apám?

Uráldur elmosolyodik, mikor mesélnie kell arról az emberről, akivel szemben jól láthatóan kölcsönös az ellenszenv. De mit is mondhatna erről?
-Apád egykor komoly tehetség volt. Nem csak jó katona, de jól szervezte az alá rendelt csapatokat is. Mindig is megfontolt taktikus hírében állt, de az előmenetelek csúcsára érve, mikor megkapta a hadvezéri címet és ezzel a saját hadosztálya irányítását, elpuhulni látszott. Már nem mert újabb támadásra vállalkozni és inkább kímélte a seregeit.
Sokáig nézte tétlenül, ahogy a többiek kínlódnak és végre be akarják fejezni a háborút. Ám úgy tűnik, őt csak a felfelé jutás hajtotta. Amint úgy látta, hogy lehetősége van megszerezni a királyi címet, a katonái javát feláldozta ennek az egy célnak az érdekébe. Testvér támadt testvér ellen, népe elárulója lett.
Jobb, ha nem követed, különben a sorsában is osztozni fogsz. A többiek kiközösítenek és vagy meghalsz a bolond álmaidért, ahogy ő tette vagy elhagyod az országot örökre, ahogy a józanabb követői tették.
Zevadarban nincs helye a viszálykodásnak!
*Nem tudni mennyire kapta meg Nava az elfogulatlan választ, de Uráldur szemszögéből csak ez történt. Bár sok mindenről még hallgatott.
-Ha itt akarsz maradni és megismerni népedet, akkor választhatsz, hogy az olvasztárok között munkát vállalsz vagy beállsz katonának.

Megrendített, amit Uráldur mondott, a feltételezett apámról. Valahogy nem állt össze a kép. Hiányoznak mozaikok. Hogy jövök én a képbe. Ha mindez igaz, amit a Vezér és a szellem elmondott, akkor pláne meg kell keresnem a bujdosó katonákat. Csak Ők fedhetik fel előttem az igazgat. És még mindig nem tudom a legfontosabbat. Ki küldte az álmot. Ő valószínűleg pontosan tudja az igazságot. Mindenképpen el kell mennem. De a segítséget nem szeretném hálátlansággal viszonozni. Viszont tudom, hogy itt nem maradhatok.

Egyre többet gondolkodtam a medálomon is. Ha igaz amit a szellem ezzel kapcsolatban elmondott, akkor ez nem is az enyém.

Úgy döntöttem, hogy itt hagyom a Nagyúrnak. Okosan kell csinálnom, mert tudom, hogy Uráldur nem fogad el nemleges választ. Főleg, ha ilyen nagylelkű felajánlást tesz valakinek. Nem hiszem, hogy sűrűn fordul elő.

- Köszönöm neked ezt a nagylelkű gesztust. Kaphatnék valamit enni? Mosakodnom is kellene, ha lehet - fordulok felé.

Amint magamra maradok, hozzálátok a teendőimnek. Leveszem nyakamból a láncot és az asztalra helyezem. Találtam egy üres pergament, amire leírom, hogy

Vezér!

Kérlek nézd el nekem, botor alattvalónak, hogy ellenszegülök Neked, de el kell mennem. Tudom, hogy a felajánlásod nagylelkű, de mégsem élhetek vele. Hajt a vérem, hogy megtudjam a teljes igazgat. Itt hagyom a láncot a medállal, mivel nem illet meg engem. Meg kell találnom a saját utam, ami nem biztos, hogy ellenkező azzal, amit te szeretnél. Mivel még mindig maradtak fehér foltok, meg kell találnom a válaszokat rá.  Azzal is tisztában vagyok, hogy katonákat küldhetsz utánam, de remélem erre nem kerül sor. Búcsúzom tőled.

Nava-Jade/

Miután befejeztem a levelet, leraktam rá a nyakláncot, és sátor hátsó részén távoztam. Próbáltam észrevétlenül elhagyni a tábort. Azt hiszem sikerült, de nem biztos. Távolabb magamhoz intem Trist, és felpattanok a hátára. A szelet hívom segítségül, hogy minél gyorsabban távolodjak a tábortól és Uráldutól.......