/Helly/


A nemes törpeasszony a maga választotta három kísérőjével meleg, nyári napon közeledik a fennsíkhoz. Régen még a katonai járőrök is ritkán jártak erre. És most sem találkozik őrökkel csak elvétve. Raydan mélyén uralkodó népnek hatalmas erőfeszítésekbe kerül, hogy legalább ellenőrizze valamennyire a környéket. Az óriások állandóan igyekeznek elűzni őket a közelből és ebben a selfek is gyakran a segítségükre vannak. Még nem látják az erődbánya képét, de tudja jól Helly, hogy ott lesz amint felérnek a hegy oldalán.
Ideje kitalálni valami haditervet.

Négyen közeledünk az első utam célpontjához, amiből nekem sok-sok rossz emlékem maradt meg. Nem nem akartam ezt és nem is kértem.
Najó tulajdonképpen én kértem, de tudtam, hogy más úgyse tudná megcsinálni, így ez maradt.
-Srácok nektek valami jó ötlet? Vagy csak kopogunk és szépen kérünk?
Na igen tulajdonképpen nem volt jó ötlet felkészületlenül idejönni, de mégis ez esett meg... Indulásom előtt az első pár tervemet odaadtam a kereskedelmi utakról a királynak vitassák meg, és emiatt nem is foglalkoztam azzal, hogy mi fog itt lenni a terv vagy stratégia...

Miközben Helléna tanácsosasszony magában számot vet az elmúlt pár nap eseményeivel, lassan közelednek az ellenség bázisához. És ideje lenne átgondolni a terveket Lola kiszabadítására. Először jó vezetőként a beosztottjai véleményét kéri ki. Ám azok csak rázzák a fejüket. Egy napja sincs, hogy hallottak a cirkuszos társaság egyik női tagjának eltűnéséről. Egészen pontosan az elfogásáról.
Annyit biztosan tudnak, hogy itt, ezek a helyen őrzik. És hogy innen élve még nem jött vissza senki. Vagy legalább is ők nem tudnak róla. Az egyszerű katonák közt nem terjesztették nagyon hírét, hogy Helly is fogságba esett. Ők csak arról tudnak, hogy próbálták körbe zárni, de az ősellenségük együtt harcolt a zevadariakkal és közös seregük hamar feltöri az őrszemek gyűrűjét.
-Remélem csak selfek vannak itt. Gonosz pletykák keringnek, ki minden segíti őket, hogy megmaradjanak a földünkön.

/Folytatás az aggódó leányból/


Két egymásnak ellentmondó megoldás született a rab félelmére. Az egyik az adott szó megszegésében gyökerezik, a másik a selfek egoizmusában. És még nem döntöttek hőseink a bányához közeli erdőben, hogy melyiket válasszák.
Ám ahhoz nem kell dönteniük, hogy a világtalant körbefonassák a gyökerekkel. Az épp most szabadult ismét gúzsba lett kötve. És az idő sürgeti két lombtündénket. Hamar el is indulnak Sötét Vastelep felé.
Nem teljesen világos, hogyan fejtette meg újabb alakváltozás nélkül a macskánk a tetoválás hatását. Ám ha ez így történt, akkor már jobb helyzetben vannak vállalkozásuk kilátásait vizsgálva.
Még mielőtt elérnék a vasérc kitermelésének helyét, a fák üzennek nekik, hogy immáron soha nem kell elengedniük a nyomorultat. Lehet a túl erős szorítás az oka a kapálózása miatt, de meghalt és többé nem mozog, nem lélegzik.

A szürke falak két főszereplőnk előtt magasodik, ahogy rejtekhelyükről vizsgálgatják. Jelszóról nem beszélt a világtalan, csak egy baljós rendszerről. "Befelé bárki mehet, de kifelé csak az, aki sötét elfnek látszik. És engedélye van rá."

A néhány hetes egyedüllét sok mindenre rávilágított a boszorkányégetéses történet után. Míg Viridiel távol volt, tudott gondolkodni saját magával kapcsolatban, válogatni az ötletek között, szándékokat megfogalmazni és tervezni - gyakran teljesen máshol járt, nem a valóságban, és csupán a teste maradt itt. Ha veszély leselkedett rá, a fák figyelmeztették őt, és ugyanezek a suttogó, ezúttal rémülettel megtelt szavak voltak azok, amik felhívták a figyelmet a véletlenszerű alakváltására is az egyik éjjel, mikor képtelenségnek tűnt az alvás, na meg hideg is volt. Tekintve, hogy ez csak a saját felfedezése, valamint nem köthető semmi jelentős eseményhez, nem is nagyon jutott az eszébe azt leszámítva, hogy csak még jobban lejjebb húzta a nézeteit. Ez persze újabb témát adott neki, amin bőségesen rágódhatott: Természet Anya mit akar ezzel tőle. Olvadjon be? Igazából mégis olyan, mint a sötétek, ő is elismeri ezáltal azt, hogy nem tartozik az erdeiek közé? Szeretett volna végig egy útmutatást, mert ez a kétség úgy rágta be magát az elméjébe, mintha évtizedek óta ott motoszkált volna benne.
Mindenesetre most pocsékul érzi magát sok minden miatt; a saját szavaitól, az elkövetkezendő veszélytől, attól, hogy Viridiel az életét kockáztatja, csak mert neki ilyen bugyuta ötletei és céljai vannak. Sokkal másabban alakulnak a dolgok, mint ahogyan azt eredetileg képzelte, és hogy ez társa makacsságának vagy önnön gyengeségének köszönhető, nem tudná megmondani.
- Nem tudom, határozottan életben akart maradni... - bizonytalanodik el, jobbjával bal felsőkarját simogatva. - Kicsit olyan, mintha megőrült volna, de lehet, csak engem nézett annak - vonja meg esetlenül a vállát, a jelszó pedig érdekes kérdés. Csinálnának ilyet? Furcsa, ugyanakkor megeshet, még ha nem is látja értelmét, elvégre rajta kívül aligha akarnának beszivárogni közéjük, a válaszra azonban elkomorulnak vonásai. Engedély... Akkor lehet, nagyon nem lesz egyszerű az a szökés, viszont csak nem olyan tökéletes az a barlangrendszer, hogy ha egy hajszálon múlva is, de ne találjanak ki. Végül aztán elindulnak, maguk mögött hagyva a világtalant. Némi idő elteltével megosztja a saját észrevételeit, amik fontosak lehetnek az akció szempontjából, társa megjegyzésére pedig biccent.
- Igen, én is azon tűnődtem, hogy alapvetően nagyon soknak tűnik az az egy óra, de jelen körülmények közt igencsak kevésnek... - rázza meg a fejét némi elégedetlenséggel és kellemetlenül. - Talán macskaként valamelyik résben átvészelhetem azt az időszakot, amíg várakozni kénysze... - veti fel a bizonytalan ötletet, ám a fák szavai félbeszakítják, üzenetüket mély döbbenettel fogadva, néhány hosszú másodpercig dermedten állva, aztán a földre roskadva meredve maga elé. Nem úgy emlékszik rá, hogy gyilkos módon tekerte volna be a gyökerekkel; tekintve, hogy ügyel mások épségére több-kevesebb sikerrel, ez így teljes sokként éri.
- Te is... Te is hallod? Neked is... Neked is ugyanazt mondják? - pillant fel Viridielre kétségbeesetten, közben arra gondolva, apja mennyire szeretett volna belőle kiváló katonát faragni, aki nem inog meg, ha ilyesmire kerül sor az életben. Kár, hogy nála egyáltalán nem hatottak azok a módszerek, amik testvéreinél nagy általánosságban igen... Ha nem különbözne annyira, bizonyára ő is könnyebben el tudná engedni a füle mellett ezeket az információkat, így viszont borzasztóan nehéz természetesen viselkedni. Lehet, hogy határozott, hogy képes hidegen és érzelemmentesen döntéseket hozni, jól átlátni bizonyos helyzeteket, a lelkiismerete egy teljesen más kategóriába esik, aminek erőssége itt nyilvánul meg igazán.
- Megölte volna magát? Vagy valaki más tette? - tűnődik, tekintetét nyitott tenyereire vezetve, szinte látva rajta a gyűlő vért, ami kezeihez tapad, aztán egy hirtelen ötlettől fogva durván arcon csapja magát mindkét oldalon, majd megrázza a fejét. Nincs idő erre, tudja jól. Ha most kétségbeesik és begolyózik a terhektől, lelkiismeretének zavartságától, azzal nem kerülnek közelebb a megoldáshoz - később ráér szánalmasan viselkedni, mikor senki sem látja Természet Anyán kívül. Most az egyszer, az után a sok egyszeri alkalom után ismét el kell felejtenie, milyen szilánkos belső világa, és továbbra is úgy kell tennie, mintha épségben és egészben lenne. Különben is, ha állandóan sír, zokog és kétségbeesik, csak ugyanazon a ponton fog toporogni örökkön örökké, elkergetve azt is, aki az elzavarás megkísérlése után is mellette maradt, ezt a hatalmas értéket pedig nem szeretné elveszíteni semmiképpen sem.
Sietős mozdulatokkal tápászkodik fel a földről, tempósan folytatva a maradék táv megtételét, pár másodperc elteltével pedig érzi bőrének égetését mind a tenyerén, mind orcáin.
- Siessünk, amíg nem késő - mondja aztán tömören és keményen, a közelbe érve hamar találva maguknak menedéket a gyér növényzetnél és sziklásabb részeknél. Ott összehúzza magát, óvatosan kilesve az építmény felé, ami már csak megjelenésében is rossz. Mintha sugározná magából a szenvedést és kétségbeesést, de lehet, ezt csupán ő képzeli be a hallottak alapján. Némi szemlélődés után mély levegőt vesz, lassacskán kifújva azt, majd Viridiel felé fordítja tekintetét.
- Még visszafordulhatsz - mondja elfojtott aggodalommal, mintegy utolsó próbát téve biztonsága biztosítására, és akárhogy is döntsön a futár, csak bólint egyet. Nagy valószínűséggel marad, így folytatja az első ötlettel, ami az eszébe jut:
- Macskaként felderítem először a környéket. Én nem vagyok annyira feltűnő jelenség, könnyedén megtalálhatok olyan helyeket, ahol beosonhatunk. Addig... - elgondolkodik néhány pillanatra. - Ha a sötételf és foglya megoldást választjuk, akkor ahhoz kelleni fog legalább egy kis tűz, vagy valami, ami füstöl, hogy aktiváljuk a másik formámat. Ezt addig el tudod intézni?

Azt hiszem elég jó megoldást talált Lash arra, hogy miként fogja megoldani azt az időszakot, amikor elveszíti self kinézetét és esetleg még nem jutottunk ki, amire őszintén elég nagy az esély.
A növényzet üzenete engem is elér ezért nem lep meg a lány reagálása, tudom, hogy milyen nehezen viseli azt, ha valaki miatta sérül meg, a halál pedig teljesen kikészíti.
Azonnal mellé guggolok és megérintem a karját, hogy érezze nincs egyedül.
- Hallom, de ……ne hibáztasd magad. Te csak azt kérted a fáktól, hogy tartsák egy helyben. Talán ismét erőt vett rajta az őrület és magának okozott kárt. Nem éreztem más jelenlétét a közelünkben. – találgatok, bár úgy gondolom ez lehet az igazság, hiszen sem én, sem Lash nem adott utasítást arra, hogy a halálát okozzák, nem lett volna értelme.
Aggódva figyelem társamat, de úgy látszik elhitte amit mondtam, ami egy megkönnyebbült sóhajt eredményez nálam. Én is felállok és követem, hogy aztán nem sokára már a bányát övező sziklák rejtekéből próbáljuk feltérképezni a terepet.
Határozottan nézek a szemébe és megrázom a fejem.
- Tudod, hogy elhatároztam magam. – jelent meg egy mosoly az arcomon bátorítóan.
A társak dolga, hogy aggódjanak egymásért, de ezért aztán csak bólintok a tervére, hogy mielőtt besétálunk az oroszlán barlangjába, még tart egy kis terepszemlét.
- Mondhat az a szerencsétlen bármit is, azért nem hiszem, hogy feltűnés nélkül sétálhatnánk be oda, mint két erdei elf. – intek a bánya bejárata felé. – Ez a megoldás az egyetlen, amivel mielőbb bejuthatunk. – erősítem meg. – Kicsit arrébb megyek, hogy a füst ne keltsen feltűnés, ott megtalálsz. – mutatok egy sűrűbben takart helyre.
Most, hogy már belevágtunk mielőbb túl akarok esni rajta. Gondolom nem vagyok azzal egyedül, hogy a gyomromba egy szikla költözik. Tagadhatatlanul ideges vagyok és félek, de ostoba bolond lennék ha nem tenném. De ez biztos éberen fog tartani.

A foglyotok sorsa még egy hullámot vetett életetek tengerén, ám remélhetőleg hamar túl lesztek rajta és a fák üzenete nem borítják ki hősnőnket. Mert egy állandóan síró, sopánkodó harcosnő nem a leghihetőbb álca egy sikeres járőrözésből visszatérő zevadari katonának.
Ám jelenleg más dolgotok van. Mielőtt besétálnátok a főbejáraton, inkább körbeszaglászik egyikőtök, míg a másik előkészül a füstöléshez. Mivel már majdnem bécsi szelet lett Lazyből, a megevés elhalasztására jó tartósítónak egy kis füstölt sonka. Ebben segédkezik jelenleg a futárunk, talán tudtán kívül.
A macskánk nem talál olyan helyet, ahol egy farkas észrevétlenül belopózhatna az erődítmény mögé. De még ő sem állati alakjában. Ám élet azért van ezen a száraz bokrokkal tarkított fennsíkon is. Nem csak gyér növényzet, de több üregben barlangi állatok szagát érzi a macskanő. Néhány madár is fészkel a közelben.
Ha megosztja ezeket az észrevételeket társával, ő visszaemlékezhet arra, hogy Dante intézményének még a környékén is csak néhány dögevő volt. A fekete, kietlen hegyek egyetlen növényevőt sem tartottak el. És odalent is csak a hullákból élő rovarok jelentek meg néha. Ám annyira nem volt természetes, hogy az élővilág csak a folyamatosan termelődő húsból éljen meg, hogy ezek jelenléte még csak cseppekkel sem voltak képesek enyhíteni az élő erdő hiányát.
Visszatérve hamar átveheti Lazy self alakját és rajtatok múlik, hogy továbbra is mint két jó barát vagy mint rab és foglár indultok el. A kapu feletti falon is ott van néhány őr, ha feltűnéssel akartok bemenni, az könnyű lesz. Ha besurranni, azzal még biztosan dolgozni kell. Ti választotok.

Másodpercekig tartó reszketése azonnal abbamarad, mikor Viridiel megérinti. Némi meglepettséggel figyeli őt, hallgatja a szavait, és ezek is nagyban hozzájárulnak ahhoz, hogy gyorsan összeszedje magát, noha ez közel sem a vége. Számtalanszor keresztül fog még ezen menni, amíg meg nem szokja az új helyzetet, ami kialakult, amíg újra akkora erőt gyűjt össze, hogy képes legyen az erős önmaga lenni, aki eddig volt. Kifejezetten nehéz a megszokott módon viselkedni úgy, hogy néhány hete - netalán már egy-másfél hónapja? - elengedte magát, most is elárulta a céljait, erre ismételten azokra a gesztusokra van szüksége, amik még előtte kellettek. Őszinte volt, és azzal, hogy így tett, a falain repedés keletkezett, amit nagyon lassan lehet befoltozni. Másik hasonlattal élve olyan, mintha kizárta volna magát az eddigi békés környezetéből, és bekerült volna egy olyan helyre, ahol minden a feje tetejére áll. Kimerészkedett abból a burokból, amit saját védelme miatt hozott létre, nyitott a borzalmak felé, és nem tudja, ez felgyorsítja vagy lelassítja a belső viszályok kellemetlen következményeinek eljövetelét. Jelenleg eléggé úgy tűnik, hogy az előbbi.
Mindenesetre a mostani káoszt sikerült elszorítani, gondolatait pedig a jelenlegi feladata felé vezeti. Egy hálás biccenéssel köszöni meg a futárnak a támogatását, mosolya esetlen és bocsánatkérő - egyértelműen ő sem akarja ennyire meggyötörtnek mutatni magát. Sosem jó, mikor beleragad ezekbe, ha állandóan visszatérnek a múlt eseményei, csak sajnos nagyon sokáig a múltban élt, amit nehéz elengedni és hátrahagyni.
A sziklák mögött viszonozza Viridiel mosolyát, noha teljesen egyértelmű, hogy aggódik és félti őt. Még mindig jobbnak látná, ha Awyrist venné úti céljául, de mivel a lebeszéléssel már próbálkozott, nem fog újabb kísérleteket tenni, hogy hazaküldje. Innentől az ő döntése, az ő felelőssége, de valahol a sajátjának is érzi. Szájíze némileg rosszabbá válik, mikor társa a foglyos terv megbízhatóságát ecseteli és erősíti, de csak bólint rá, elvégre végső soron igaza van. Végül nekilát a terepszemlének, ami nem sok eredményt hoz magával - annyi igazából, hogy az állatokat meg lehet kérni pár dologra, de nem hinné, hogy sok értelme lenne a bevonásuknak. Saját magukra számíthatnak, másra nem, a bentiek pedig... Ha túlságosan megtörtek, akkor rájuk sem.
Amennyire gyorsan csak lehet, olyan sietősen rakosgatja tappancsait egymás után, hogy mihamarabb visszaérhessen Viridielhez, de óvatos, amennyire csak lehet, körültekintően és figyelmesen teszi meg a távokat, a lehető legtermészetesebben viselkedve, hogyha valaki észre is vette, ne gyanakodjon semmire.
- Néhány madáron és barlangi állatokon kívül semmi, egy olyan rés sincs, amin besurranhatnék - rázza meg a fejét nemlegesen, visszaváltozva közeledve már társához, letelepedve a kisebb tűz mellé, egyelőre elkerülve annak füstjét. - Nem kérdezem meg, hogy készen állsz-e, mert erre aligha lehet felkészülni rendesen. Gondolom - jegyzi meg kesernyés mosollyal, és különös felfedezni, hogy nem fél, hogy nem szorongatja semmi sem a gyomrát, még a már-már biztos halál gondolata sem - persze ez éles helyzetben könnyedén változhat. Önmaga miatt semmiképpen sem aggódik, és nem azért, mert van egy "áldása", amitől a sötétek közé tartozik. Egyszerűen csak Viridielen kívül nincs mit vesztenie, és ő az egyetlen, aki miatt valamennyire érzékel feszültséget önmagában. Nincs szüksége elhatározásra vagy időre ahhoz, hogy őt vegye a legelső helyre a kimentendő személyek listáján, elvégre akkor nyugszik meg igazán, ha ő már nincs ebben az egészben benne.
- De akkor belevágunk? - érdeklődik ugyanolyan hanggal, és ha igen, még füstbe lépése előtt hozzáteszi: - Csináljunk magunknak sérüléseket, mintha harcoltunk volna? - Nem tudja az örömmel vegyes keserű félmosolyt visszafojtani, ugyanis néhány gyerekkori csínytevése is fűződik ilyen tettetésekhez. Kicsit jó lenne azért visszatérni oda, még ha utólag már tudja is, mennyire rossz irányt vesz a sorsa...
- Meg a páncélodat inkább ásd el, ott el fogják venni, és nincs kedvem a délosi hercehurcához hasonlót lezavarni itt is - válnak lágyabbá a vonásai, de a gyászos helyzet ellenére is van benne valami játékosság az emlékeknek köszönhetően.

- Úgy látszik itt jobban ügyelnek arra, hogy beolvadjanak a környezetbe, mert abban a bányában, ahol én raboskodtam, a hullaevő bogarakon kívül nem élt meg semmi. – informáltam a saját tapasztalataimról a visszatérő és alakot váltó Lash-t.
Nem hazudtam a lánynak, amikor összezördülésünk során azt állítottam, hogy elhatározott vagyok abban, hogy segítsem őt a lehetetlen küldetésén és talán esélyünk lesz rá, hogy ő is megtapasztalja, amiről próbálom meggyőzni és ez megváltoztassa az életcélját valami olyanra, ami nem kész öngyilkosság.
Szóval annak ellenére, hogy azóta volt lehetőségem magamban átgondolni a dolgot, nem változott meg a véleményem és nem is akartam visszakozni.
- Tényleg nem hiszem, hogy fel lehet készülni, de azt hiszem az segít, hogy van elképzelésem mi vár ránk. – fordultam felé egy kényszeredett mosollyal, ami nem neki, hanem a helyzetnek szólt.
Nem volt értelme húzni az időt, mert a végén még valami közbe jöhet, így bólintottam a kérdésére.
- Vágjunk bele.
A felvetett, a még jobb álcázás célját szolgáló javaslat valamit megpendíthetett benne, de el kellett ismernem, hogy nem volt rossz.
- Mire gondolsz, párnacsatára? – kuncogtam fel a helyzet ellenére. – Nehezen venném rá magam, hogy ……sérülést okozzak neked. De te bemoshatsz nekem egyet, úgy is én leszek a te foglyod.
A páncélom és a fegyverem eltüntetésével egyetértettem, én sem vettem volna szívesen, ha self kézbe kerül.
- Ez a hely alkalmas rá és könnyen fel is ismerjük visszafelé. Majd megkérem ezt a vén fát, hogy őrizze nekem. – mutatok egy odvas tölgyre.
Ha mindent elrendeztem, már tényleg készen állok. Ha Lash átváltozik egy perc vesztegetni való időnk sem lesz.

Úgy tűnik a viták sora végre félbe marad köztetek. Mind a ketten be akartok lépni oda és Turion fia leginkább egy self kinézetű nő foglyaként. És ahogy elnézem az események sorát, valahogy kihagyta a Sors azt a durva tréfát, hogy egy másik éjtünde nőstény üsse le Lazyt és kísérjen ő be rabként.
Hősünk felszereléseit elástátok és másik főszereplőnk átváltozott. Nincs olyan túl sok időnk addig, míg le nem jár a tetoválás hatása. És figyelni kell az időre. Ám ha csak arra ügyeltek, akkor biztosan lelepleződtök és tovább maradtok ott, mint lehetne.
A fő kérdés viszont most az, hogy mit kezdtek az őrökkel?
-Állj! Ki vagy? És miért van veled egy levélimádó?
* A falon áthajoló katona magas, érdes, inkább varjúra hajazó hangja az, ami véget vet a mesélői posztnak.

A hullaevő bogarak emlegetésével képtelen elfojtani a grimaszt, ami kikívánkozik belőle, és ehhez undorodó hang is társul:
- Fúj. - Nem sok híja van annak, hogy még a nyelvét is kiöltse, de így is igencsak erősen összevonja a szemöldökét, ahogyan elképzeli a látványt. - Mondjuk engem biztosan szívesen látnának a megmaradt családtagok köztük - teszi hozzá halkan, inkább csak magának megjegyezve, gondolatan is erősítve, hogy felesleges félnie vagy tartania attól a helytől - egyébként is oda kívánják. Most legalább kipróbálhatja ennek egy enyhébb változatát, még ha nem is éppen ez a legjobb program, amiről álmodozott.
- Párnacsatára? - vonja fel meglepetten a szemöldökét, aztán a férfi nevetésénél csak társulni tud néhány másodpercet követően. Úgy tűnik, a humor nem nagyon akar távol tartózkodni tőlük a cseppet sem boldog helyzet ellenére sem, de legalább ez egy módja lehet a feszültség levezetésének, vagy legalábbis az arra irányuló figyelem elterelésének.
- Sose párnacsatáztam, a legfiatalabb testvérem is jóval idősebb volt nálam már ahhoz, hogy ezt elvállalja - fogja vissza a vidám vonásokat, füle mögé tűrve néhány tincset. Ismételten felvonja a szemöldökét, mikor egymás bántására kerül a sor, aztán csak nemlegesen megrázza a fejét, amit egy sóhajtással tesz beletörődővé.
- Hát jó, de te mondtad! - néz fel társára. - Akkor most megmutatom neked, micsoda verekedőbajnok is vagyok igazából - teszi össze a kezeit úgy, mintha kiropogtatná az ujjait, persze ennek a mozdulatnak semmi hangja sincsen. Következő lépésként ökölbe szorítja a kezét, némileg hezitál, mert más megoldás is az eszébe jut, ám azt inkább behajítja a rossz tervek nevezetű frakcióba, majd el is felejti, hogy sose emlékezzen arra, mennyi badarságot kitalált már. A hezitálást követően meglendíti a kezét, látszólag határozottan azzal a szándékkal, hogy komolyan megüsse a futárt, de az csak egy gyenge sugallatszerűséget kap az arcánál, amint finoman végigsimít rajta.
- Ennyi tellett tőlem - vigyorodik el, aztán egy váratlan mozdulattal üti könnyedén vállba Viridielt. - Tudod, túl törékenyek és puhák ahhoz a kezeim, hogy ilyen barbárságot képes legyek elkövetni - engedi maga mellé a kezét viccre véve az egészet. - Ha valaha, egy soha be nem következő jövőben fa... nem is, fémkarom lesz, ami azért jócskán erősebb és fájdalmasabb, akkor visszatérhetünk erre, addig viszont muszáj leszel ennyivel megelégedni - húzza elő egyik tőrét, hezitálás nélkül megvágva saját jobb orcáját. - Én viszont ilyenre gondoltam, persze nem kell követned a példámat ebben. - Akárhogy is legyen, ő azért még ejt magán egy-két nagyon könnyű sérülést csak a cicoma és látvány kedvéért. Nem egy fájdalmas procedúra ez, meg már gondolt évekkel korábban sokkal rosszabbra is, aminek megcselekvésétől sem állt messze, így az utóbbira gondolva ez az eset meg se kottyan neki.
Míg Viridiel felszerelése elrejtésén ügyködik, odaadva neki a tok nélküli, csupasz kardot is, amit végül elhozott az áldozatuktól, megmártózik a füstben - már amennyire ez lehetséges. Bőrszíne hamar megváltozik, sötét árnyalatot vesz fel, haja ezüstösen keretezi arcát, és érzi, hogy valami nincsen rendben. Mindig felütötte a fejét ez a kellemetlenség, nem tudva hova tenni ezt, de remélhetőleg egy nap fény derül arra, mi okozza ezt a furcsaságot. Lehetséges, csupán az alakváltás egy mellékhatása, de lehet, sokkal több húzódik mögötte, ami majd csak később fog megmutatkozni és kibontakozni.


A kapu félelmetesen magasodik föléjük. Most először érez gyomorreszketést, a ténytől, hogy hamarosan benn találhatják magukat - vagy foglyokként, vagy felderítőkként. Még Viridielre pillant egyszer, mielőtt valóban a sűrűjébe vágnának, igyekezve felidézni olyan információkat, amiket út közben még nem mondott el a keresett lányról, viszont nem jut eszébe több konkrétum. Név alapján mondjuk minden bizonnyal könnyebb lesz a keresés, de azért jobb lenne egy pontosabb személyleírás birtokában lenni. Mindegy is, megoldják. Üzenetet még így is tudnak váltani.
- Shriyala, ha a név érdekel. Kis újonc vagyok, akit most küldtek ide, csak felderítés közben fogtam egy jómadarat - löki meg keményen a látvány kedvéért a férfit, miközben egy gonosz mosolyt csal elő.
~ Bocsi ~ üzeni azonnal.
- Biztos nagy hasznát fogjuk venni a kőrakodásban. Nem kell köszönni - vonja meg a vállát. - Ennyi elég, hogy bemehessek?

Megütnek a szavai, hogy azok, akiknek a legjobban kéne szeretni őt, akár a halálát is kívánnák, de már régebben megfogadtam, hogy megpróbálom legalább egy kicsit elhalványítani szülőföldje rossz emlékeit, ám most ennek nincs itt az ideje. Remélem lesz rá még bőven időnk.
A párnacsata hiányára kissé megemelkedik a szemöldököm, mert az nem maradhat ki egy kölyök éltéből sem.
- Hát ha végre egyszer valami normális fogadóban és ágyban töltünk egy éjszakát, feltétlen bepótoltatom veled. – ígérem meg egy bősz vigyorral.
Mivel ezek után önként vállaltam, hogy behúzhat egyet és kész is voltam rá, hogy elviseljem, rezzenéstelenül álltam, míg Lash nekigyűrkőzött a dolognak, bár a szituáció ellenére, a szám széle továbbra is felkunkorodott a látványra.
- Nem áll szándékomban visszaütni, így nem kell visszafognod magad. – biztattam.
Aztán csak álltam ott értetlenül, mikor a várt fájdalom helyett egy szelíd simogatás a jutalmam.
- Ó te kis hamis! – ráztam meg a fejem. – Így becsapni szegény elf legényt, nem ér.
Mikor magának okoz sebeket csak sóhajtok, mert azt nem gondolhatja komolyan, hogy a győztes rosszabbul fog kinézni, mint a vesztes.
- Nem kérdés, hogy követem a példádat, mert az álcázáson elbukhatjuk már az elején.
Az egyik vastag fa törzsén lehorzsolom a képem bal oldalát, megharapom belül a számat és hagyom, hogy egy kis vér kiüljön a szám szélére, aztán én is ejtek magamon pár könnyebb vágást és a ruhám is összekoszolom, megtépem kissé.
- Azt hiszem már készen állunk. – nézek az előttem álló sötét elf lányra, akinek csak a szeme ismerős.
Közel vagyunk már a bejárathoz, ezért már csak telepatikusan kommunikálhatunk, de már mindkettőnkön eluralkodik az idegesség, így csendben érkezünk meg és máris felkeltjük az egyik őr figyelmét. Innentől a főszerep Lash-é.
~ Lash, muszáj durvának lenned, ha kell, nem kell bocsánatot kérned érte, hiszen tudom, hogy te sosem bántanál. Bízom benned, tedd amit kell. ~ hatalmazom fel, mert ha a sajnálkozás eluralkodik rajta, azzal nem leszünk előrébb és csak rosszabb lesz.
Morcosan nézem a földet, beleélve magam a szerepembe.
- Ez nem a ti területetek, nincs jogotok itt garázdálkodni! – sziszegem halkan.

Viridiel és Lazy rossz lóra tettek a fogoly storyval, hisz a férfi máris arról ábrándozik, hogy egy távoli fogadóban ágyban töltik barátnőjével az éjszakákat. Ami érthető gondolati kaland lenne, ha ő lenne a foglár. De színlelt rabsága alatt is úgy tűnik pajzán dolgok keringenek elméjében.
Vagy csak a Mesélő látott sokkal többet bele a párnacsatába és a folytatásába.

A kapu lassan nyílik és az őrök beengednek titeket. A vak igazat mondott, könnyű bejutni erre a védett helyre. Odabent egy udvart láttok, egy raktárnak kinéző épületet, ahová zsákokat hordanak be rabszolgák egy bánya bejárattól indulva.
A kedvenc futárunk ez utóbbin fog lejutni egy brigádhoz. Hamar munkára fogják, a felesleges követ kell csillébe rakodnia, miközben egy másikba az értékes ércet teszik. Amikor megtelt, feltolja a bejárat közelébe és vissza üresen.
-Te hogy kerültél ide? -kérdezi az egyik törpe- Nem tűnsz valami erős fickónak. Megint egy kereskedőt kaptunk?
* Öt raydani mellett három ember és egy ork dolgozik. Az őrök minden mozdulatotokat figyelik, ám ennek ellenére aki bírja erővel, az még beszélget is a meló közben. Jól láthatóan nem zavar senkit, ha kicsit lassabbra veszi valaki a tempót, mintha csak annak is örülnének az éjtündék, hogy azzal a kicsivel is haladnak előre.
-Én Deron vagyok, birkapásztorként kaptak el ezek a fattyak!

Eközben az újonc katonát az igazgatóhoz viszik.



-Úgy hallom, egy tehetséget kaptunk félre eső helyőrségünkbe.
* Arcán önelégült vigyor, ami arról árulkodik, hogy ezzel a fordulattal is csak az ő helyzete könnyebbül meg. No meg a tiéd. Ám lássuk, mit akar!
-Mesélj magadról egy kicsit!

Tekintve, hogy igencsak kényes helyzetben vannak és idő szűkében, most megállja a kísértést a válaszolgatásra, és csak mosolyog, valamint nevetgél Viridiel reakcióin. Egyébiránt a kapuhoz való érkezés előtt erősen él benne a gondolat, miszerint úgy néznek ki, mint két buggyant csak azért, mert önmaguknak okoznak kár. Lehet persze, mindösszesen ő annyira paranoiás, hogy ezt csinálja önmagával, de akkor sincs kibékülve azzal, hogy teljesen tisztán, sérülésmentesen lépjenek be a bányába, ha már rab és "gazdája" szerepet játszanak.
Az első szereplése egyelőre jónak tűnik, a kaput kinyitják előttük, és néha mozgásra bírva társát, meglökdösi, éles kontrasztot alkotva belső beszélgetésükkel.
~ Ezt örömmel hallom. Köszönöm a bizalmadat, semmiképpen sem fogok visszaélni vele ~ engedne meg alapvetően egy halvány, meleg mosolyt, amit az üzenet egyébként is kivált belőle, jelenleg ezt azonban visszatartja, tovább mutatva a komoly és kemény arcot, amit felvett. Muszáj azt a látszatot keltenie, miszerint ő nem egy kis gyenge, lelkileg könnyen megingó alak, vissza kell bújnia a régi bőrébe, be kell zárnia magát abba a várba, toronyba, amiben eddig volt, ami egészen idáig védte őt a komolyabb ingerektől, le kell vedlenie azt a személyiségét, ami igazából ő, és valami egészen másat felvennie a helyére. Mint valami ruhát, úgy kell cserélnie.
Némi érdeklődéssel néz körbe az udvaron, a rabok látványától pedig csak még hidegebbé válik a tekintete. Ez teljes mértékben tudatosítja vele azt, amit még ő mondott: nem olyan történet lesz ez, amit egyszerűen megúszhatnak. Ez véresen komoly, és ha elszúrják - vagy inkább ha ő elszúrja -, akkor annak súlyos következményei lesznek nemcsak rá nézve, de Viridielre nézve is. Ennek talán súlynak kéne lennie a vállain, szorongást kéne kiváltania, azonban egyiket sem érzi, csak elhatározása szilárdul és keményedik egyre jobban.
A benti katonák és őrök hamar jönnek, hogy mindkettejüket a helyükre vezessék. Tartása magabiztos, van benne valami mélyről eredő dolog, ami határozottá teszi - minden bizonnyal neveltetésének egy darabkája bukkan most elő, valamint azok a mélyen húzódó fájdalmak, amik valaha bosszúvágyat szítottak benne, haragot és gyűlöletet. Ebből az emlékből merít, ugyanis bármennyire veti meg ezeket az érzelmeket, még mindig fertőzik a lelkét csupán azért, mert ezt a múltdarabot teljesen átitatják a negatív gondolatok.
~ Mindent megteszek azért, hogy épségben juthassunk ki, csak kár, hogy nem hozhatunk ki mindenkit... Mindenesetre vigyázz magadra, és tarts ki! Azt a párnacsatát nem szívesen hagynám ki ~ pillant még utoljára Viridielre, aztán emelt fővel indul el az intézmény igazgatójának terme felé kíséretével. Nem néz hátra társára, mivel nem akarja megtörni a szerepét, de tagadhatatlanul ott motoszkál benne az aggodalom és félelem, hogy történik vele valami, ami visszafordíthatatlan.
A rövid séta alatt végig szavakat szajkóz magában, a lehető legjobban elmélyülve abban a személyiségben, amit küldetése megkövetel. Kegyetlenség, magabiztosság, lenézés, de némi tisztelet a felsőbb vezetőség iránt... Titokzatosság, makacsság és szívósság, megkeseredett és agresszív világnézet... Nagyon idegen ez a világ, mégis annyira ismerős, annyira kézzelfogható és közeli valamiért. Talán a saját élményei miatt, azért, mert a saját fajtájának számkivetettje - ez minden bizonnyal sokat nyom a latban.
- Köszönöm az elismerést, de úgy érzem, én annyira vagyok átlagos, mint bárki más velem egyező rangú. Csupán jókor voltam jó helyen - hajt finoman főt, némileg beljebb lépve, de határozottan tartva a távolságot, míg nem kap engedélyt arra, hogy leüljön, közelebb menjen. Nem tudja pontosan, hogyan mennek itt a dolgok, ezért nagyon óvatosan cselekszik, ténylegesen újoncként viselkedve, aki még nem tudja a járást errefelé. Tartása némileg feszes és katonás, emlékezve még arra, apja hogyan is tanította őt és testvéreit annak idején.
- Nem hinném, hogy bármi érdekes lenne bennem. Egyszerű, friss katona vagyok, aki teszi azt, amit tennie kell, se több, se kevesebb. A bányát egyébként is érdekesebbnek tartom, tekintve, hogy új vagyok.
Nem akar még hízelegni, egyelőre inkább a kötelességtudatot és hű katonát mutatja az igazgató felé, akinek akarata megingathatatlan, a rábízott feladatokat pedig kifogástalanul végzi, már-már munkamániásan. Az talán sokkal jobb benyomást tesz rá, mintha nyomban bevetne ilyen alávaló módszereket, amik olyan büdösek, mint a záptojás, és ha nincs elszállva magától és helyzetétől, hamar felfigyel rá.

Igyekszem meggyőzően játszani a szerepemet, ami nem esik nehezemre, mert ahogy a kapun belülre kerülünk, azonnal elborítanak a fájdalmas emlékek, a megalázottság, a természettől való megfosztás nyomasztó emlékei. Lépteim lelassulnak, vonatottá válnak és így „rám fér” a noszogatás.
Ennek ellenére igyekszem felmérni a terepet, hogy ha kijutunk a bányából tudjam, merre lehet elrejtőzni és hol a leggyengébb a védelem, a rés a kifelé vezető úton.
Innentől már mindketten magunkra leszünk utalva, bár sokat segít, hogy telepatikus úton azért tartani tudjuk a kapcsolatot, így összehangolhatjuk a cselekvéseinket.
~ Ne félts engem, igazi túlélő vagyok, már két bányából is sikerült megszöknöm, itt sem lesz másként. Nekem csak egy rabot kell alakítanom, neked viszont nagyon vigyáznod kell, nem ismered a szokásaikat. ~ intem óvatosságra még utoljára, ahogy bevezetnek a bányába és máris egy követ pakoló csapatban találom magam.
Az elég biztatónak tűnik, hogy itt nincs akkora fegyelem, mint Dante-ban, az őrök láthatóan nem foglalkoznak vele, hogy beszélgetünk. Ez megkönnyítheti a dolgom.
- Nem vagyok kereskedő, futár vagyok és pechemre, egy lelkes self katonába futottam bele. Nem számítottam rájuk ezen a környéken és óvatlan voltam. – elegyedtem beszélgetésbe a törpével.
Nem könnyű a csilléket teli pakolva tologatni, de egy elf vékonysága azért megtévesztő, elég erő van bennünk a látszat ellenére.
- Viridiel vagyok. – biccentettem a szószóló felé. – Hogy kerültek ezek ide egyáltalán? És sokakat kaptak már el? Hol vannak a többiek? – vágtam bele az információ szerzésbe.
Reméltem Lash is jól halad, míg nem jelez nem akartam megzavarni a gondolataiban.

A selfek terén eddig a hétig tapasztalatlan leány aggódik elválásuk után, hogy történik valami Viridiellel, ami visszafordíthatatlan. Még mindig nem hiszi el neki, hogy már megtörtént. Több, mint ezer mérföldre innen egy kietlen vidék alatt a földben. És NEM, nem kell rögtön arra gondolni minden olvasónak, hogy meghalt és most csak zombiként mászkálna a férfi.
De ne kanyarodjunk el a jelentől! Kegyetlen, durva világra készül, ahol csak az marad a felszínen, aki erős és ha kicsit is meginog -vajon nem történt meg már egy picit, a folyosón sétálva vagy miközben gondolatban Viridiellel beszélgetett(?)- azt menthetetlenül elpusztítják.
Úgy érzi, szinte már ismerős ez a világ neki.



-Nagyon szokatlan egy újonctól, hogy többször egymás után elmondja, hogy mennyire nem különleges és értékes. A legtöbben inkább bizonyítani akarnak. -a székre pillant majd gyorsan vissza rád- Vagy talán te másként szeretnél érvényesülni?
* Két fotel van egymás mellett.

Viridiel is bővelkedik a magabiztosságból, hiszen Dantén kívül erről is szökött már meg egyszer. Már nem is az alkalmakat számolja, csupán a selfek meggyalázott telephelyeit tartja számon.
A csapat hamar befogadja és a neveik elmondásai után nem csak ismerősök lesztek, de igen készségesnek bizonyulnak az információk átadására, amivel rendelkeznek.
-Meglepően nem olyan sokan. Majdnem mindenki az utolsó egy-két hónapban. Azt hallottam a föld alatti kocsmáinkban, hogy hatalmas harcok voltak tavaly itt, de egyetlen elfogott katonánkkal sem találkoztam. Zoór -int a fejével az orkra, aki előzőleg már elmondta a nevét- az egyetlen, akit jobban ismerek, de pár másik oughwari is maradt ezekből az időkből.
A legtöbben óvatlan kereskedők abból a talán százból, akik kisebb brigádokban itt dolgoznak.
Próbálunk összetartani és valami tervet kidolgozni a kijutásra. De vigyázz, mert az egyik ember nő nekik dolgozik. Lökött egy csaj, amikor lehozták már akkor is azt mondta, hogy ő jött be önként az erődbe, mert valamit meg akart beszélni az igazgatóval, csak rosszul ment a tárgyalás és ide lökték.
Egy idő óta már nem is tartják roboton, hanem a főnökükhöz viszik esténként játszadozni. Mindenki biztos benne, hogy besúgó. Bőrszerkós, hosszú, fekete hajú, fiatal nő.

Nagyon úgy tűnik, hogy egy rossz lépést tett a sakktáblán, ugyanakkor ez még bőven javítható. Az elmondásokból ítélve hazug lények ezek a sötételfek, és könnyedén változtathatja az egészet titokzatossá és bizonytalanná, de valahol igazsággá. Kérdés, mennyire sikerül jól forgatnia a szavakat, és bár Délosban igencsak körmönfont ötletei voltak, nem áll szándékában önteltté válni ettől, hogy aztán az emiatt megjelenő figyelmetlenségének köszönhetően elbukjon. Maradnia kell a két lábán, túl kell gondolnia, majd a legjobb opció mellett döntenie.
Mereven állja a szavakat, arcán nem változik semmi, még csak jelét sem adja annak, hogy elvétett valamit.
- Egyszerűen csak... - teszi alkarjait egymás alá háta mögött, megtartva a feszes tartást, valamicskét ezzel fokozva a mutatott magabiztosságot, aminek jelenlétét lassan saját magával is elhitet. - ... nem érzem helyesnek, ha valaki ezt állítja. Sokkal nagyobb csalódást okoz, ha aztán nem tudja elvégezni a feladatot, amit azért bíztak rá, mert... különleges - ízlelgeti furcsán a szót, mintha nem is feltétlenül értene egyet ennek létezésével, és talán mintha valami lenézés is lenne hangsúlyában. - A jó, vagyis inkább a legtöbb lehetőséget és fájdalmat okozó átverés nem a felbecsülésben és önfényezésben gyökerezik, de szerintem ezt nem kell ecsetelnem. Ha így nézzük, vehetjük úgy is, hogy másként szeretnék érvényesülni, igen, bizonyítani viszont ugyanúgy akarok, mint bárki más - bólint egyet aztán. A férfi gesztusát talán vehetné engedélynek, hogy helyet foglaljon, viszont saját szavai miatt felmerül benne pár ötlet és lehetőség, ami nem túl örömteli záródást eredményezne. Jobb is, hogy állva marad, ugyanis ezzel talán jelezheti, annyira nem akar beszélgetni a feleslegesség érzete miatt, inkább az előbb emlegetett bányalátogatást pártolná. - Egyébiránt mennyi ilyen különleges katona van ezen a helyen?

Nagyon örülök neki, hogy ezek a selfek, nem a régi rendet képviselik. Ha Uráldur felügyelné őket, akkor biztos nem lenne ilyen lazaság, de ez nekem kedvez és a lehetőségnek, hogy mégis csak végrehajthatjuk majd Lash tervét.
Azért a fél szememet rajtuk tartom, miközben nem túlságosan megerőltetve magam, de teszem a dolgom és közben begyűjtöm az információkat a bőbeszédű törpétől, aki úgy látszik mindent tud az itteni viszonyokról és a bányában lévőkről.
Persze érdekes, hogy hová lettek vajon a régi rabok, mi történhetett itt s talán ha lesz időm, majd kérdezősködök erről az orkoknál, de most sokkal jobban érdekel, amit a lányról mond. Nagyon úgy néz ki, hogy őt keressük, de mi van, ha igaz a pletyka és tényleg spiclivé vált?
~ Lash, lehet, hogy szar van a palacsintában………. ~ és szűkszavúan ecsetelem az információt, de ha nem válaszol, akkor tudom, hogy el van foglalva, de jó ha tudja.
- Beszélt vele valaki erről? Sokan sokféleképpen próbálnak túlélni. – vetem fel.

* Amikor hátad mögött összefonod a karodat, a magabiztosságodat próbálod kihangsúlyozni, ám az igazgató szeme süllyedéséből arra következtet a külső szemlélő, hogy csak a dekoltázsod lett hangsúlyosabb, ha a ruhán van kivágás. Ha nem, akkor csupán a nőies domborulataid.
-Valóban szörnyű lenne, ha valaki nekem csalódást okozna. Főleg egy ilyen különlegesen tehetséges katona. Aki elbukik, már nem sokat kell aggódnia az érzelmeim miatt.
* Utolsó mondatodra egyre közelebb jön és végül két kezével megfogja oldaladat és nyíltan kecske a káposztaként méreget.
-Ha másként akar érvényesülni, nekem nincs ellenemre. Néha együtt tölthetünk kellemes perceket.
* Még homályosan látni miként akarod ezt a saját magad malmára hajtani, de elvonni a figyelmét nem rossz ötlet. És az ezután jövő kérdést teljesen figyelmen kívül hagyja.

Viridielnél nem ilyen forró a helyzet. Bár az őrök látják, hogy beszélgettek, de valamiért nem nagyon bánják. És így zavartalanul áramolhatnak feléd az információk. Hamar értékes dolgokat tudtál meg, amikkel segíthetsz társnődnek.
-Nem sokat próbált azóta beszélni ő sem. Lenéz minket. Inkább csak magával van. Előtte itt dolgozott, folytathatná ezt is.
De téged miért érdekel ennyire?


/Viridielnek jogában áll, hogy korrigálja, ha Lola utolsó játéka óta a viselkedését rosszul írtam le, csak tippelgetek./

Összehúzza a szemeit, mikor észreveszi az igazgató elkalandozó tekintetét. Abszolút nem tetszik a számára, hogy a vezető figyelmét ilyen könnyedén el lehet terelni, ugyanis jelen körülmények közt időpocsékolás az egész. Neki a bánya felépítése, kiterjedése kell, a gyenge pontok, az itteni katonák létszáma. Nincs egy elpazarolandó perce sem, hogy a kakaskodó és gerjedő férfit kezelésbe vegye, ilyen átverést pedig egyébként sincs kedve megtervezni, nem úgy, mint Délosban. Lehet, kihasználhatná, a kedvére tehetne, hogy a kedvencévé válhasson, de hány ilyen kutyája lehet még ezen a vidéken? Még a rabokkal is megcsinálhatja ugyanezt, hogy a saját önérzetét és nagyképűségét kielégítse... De ha jobban belegondol... Egy kis pengeélen táncolással talán többet kérhet, mint egyébként.
Továbbra is megtartja a merevség maszkját, még akkor is, mikor hozzáér az oldalához, az egész tortán a hab pedig Viridiel befutó üzenete. Így sem választja el sok attól, hogy grimaszoljon, a válaszra viszont nincs lehetősége. Szerepben kell maradnia, nem győzködnie a társát arról, hogy ezek csak pletykák lesznek.
~ Később ~ küld gyorsan egy szót, mielőtt elkezdene nagyon aggodalmaskodni, tekintetét pedig a vele szemben álló sötételf szemeire vezeti. Pillantása metsző és már-már lenéző, ám tisztelettudóan megvárja a szavak végét, talán egy kicsit tovább is, hátha kap feleletet a kérdésére - hiába. Szíve szerint a pengét kiugrasztaná a helyéről, majd a nyakának szegezné, határozottan utasítva ennek befejezésére, azonban ott motoszkál a fejében ez a fajta lehetőség. Mi van, ha igazából ez az alak csak azt élvezi, ha kielégítik? Ebben az esetben igencsak egybevág minden a futár elmondásával, és talán ezt a vonalat kéne követnie, bármilyen megalázó is. Vagy inkább maradjon az erős katona szerepében, és igazából ez egy csapda lenne? Egy teszt? Most mit tegyen? Belső viszályt szít benne ez a szituáció, ami nem csoda, elvégre úgy alapvetően a tündék elvei ellen megy a kecsegtető és sokat ígérő lehetőség, ugyanakkor fel kell fognia, ő már nem tartozik ténylegesen közéjük, ő független és más - egy kitaszított, aki azt tesz, amit akar. Mi több, részben már sötételf is, így ilyen gátak már aligha tartóztathatják fel, még ha valahol undorítónak is tartja. Ha kell, akkor kell, és ha a célért megéri megtenni, nincs miről vitázni sem.
- Azt hiszem, félreértettük egymás mondandóját. Engem nem azért küldtek ide, hogy az igazgató ágyasa legyek, hanem azért, hogy teljesítsem a rám bízott feladatokat. Így ha a kérésemet nem hallgatja meg, engedelmével egyedül megyek a bánya felfedezésére, hogy hasznossá tehessem magam - ad választ, ami egy kemény elutasítás, de ott rejlik benne a másik lehetőség is, ezzel talán megtalálva az arany középutat. - Viszont... - hunyja be a szemeit egy rövid időre, aztán egy csábos pillantás kíséretében egy félmosolyra húzza a száját, közben némileg lazít tartásán. - Ha azt kapom parancsba, hogy ilyesfajta szolgáltatásokat tegyek... - emeli meg a kezét, hogy a férfi egy ezüstös tincsét az ujjára csavarjon játékosan. - ... az ellen nem lehet kifogásom. Elvégre... Az a feladatom, nem igaz?

Meg is érkezik a hírekre Lash-tól a gyors válasz és nem kérdezgetem most, mert érződik a feszültség még a gondolataiban is. Remélem azért minden rendben van.
Nekem viszont tovább kell informálódnom, ha már jóformán az ölembe hullott a lehetőség.
Mivel már nem az első eset, hogy rabságban vagyok, épp elég viselkedési formát láttam már arra, hogy más és más túlélési technikát válasszanak maguknak. Olyat is, aki konokul harcolt, olyat is, aki behódolt és olyat is, aki magába vonult vissza.
- Talán csak szégyenkezik előttetek, erre nem gondoltatok. Nem mindenki olyan erős, hogy nyíltan szembe szálljon a hatalommal, talán első időben is kivételezetten bántak vele? – próbáltam jobban rávilágítani a helyzetre.
Viszont egyelőre nem akartam nyílt lapokkal játszani, hiszen, még nem lehetett tudni, hogy ha meg is találom, hogyan jutunk ki. Ehhez kell Lash felderítése is.
- Ti hoztátok szóba őt, én csak láttam már egyet és mást, ezért nem ítélkezem olyan gyorsan. Ha gondoljátok körbetapogatózom nála. Én még új vagyok, talán jobban szóba áll velem. – ajánlottam.

Még javában ott tartasz, hogy elutasítod elég világosan a bánya főnökét, mikor ő lentebb csúsztatja a kezeit, mintha csak éreztetni akarná veled, hogy mennyire közömbös számára beleegyező-e a te szavad vagy kosarat adó vagy épp beleegyező. Még meg is paskolja a fenekedet két oldalról. Ám az arca felderül, amikor fordul a mondanivalód iránya.
-Nos, akkor parancsba kaptad.
* Ezzel nem is vesztegeti az időt, átkarolva derekadat megdönti és úgy csókol meg.


Eközben Viridiel hiába vár a válaszodra, csupán annyit tud meg, hogy nagyon elfoglalt vagy. Ami a valóságnak teljesen megfelel. Ám nem jut tovább egyelőre a beszélgetésben, mint hogy teljesen rábízzák a többiek, mit tart a legjobbnak. És dolgoznak tovább. Ám egy rab nőnek váratlan látogatója lesz.

Az esti fáradságot még ki sem pihente Lola, mikor álmában valaki megragadja a két felső karját. Egy éjtünde néz a szemébe, ha felébred erre, és egyértelműen tudomására hozza pár szóval, hogy ha már az igazgatónak szolgál, akkor teljesítsen minden más fajtársával egy kicsit.
Ha nem ébred fel, akkor egyszerűen csak szó nélkül magáévá tenné és ebből ennyire mély alvás esetén nem is biztos, hogy bármire emlékezne.

A történet kezdi egyre jobban a délosi bordélyházra emlékeztetni őt. Ugyanilyen lealacsonyodott szerepet kapott ott is, és itt sem veszik túl nagy figyelembe, mégis mit akar. Nyilvánvalóan csak azt hallja meg az igazgató is, ami neki tetszik, és ez teljes mértékben egyértelművé válik, mikor biztató szavai elhangzanak. Nyomban szánalmasnak tartja mindezt, a férfi mentalitását és hozzáállását, és minden bizonnyal a kezében lévő hatalom ad erre magyarázatot. Mi más játszhatna erre közre, ha nem ez? Teljes mértékben meg van róla győződve, hogy annak idején nem így kezdte.
Nagyon sokat kell mondania magában a kulcsszavakat, hogy hidegvérrel tűrje az igazgató azonnali reakcióját - na meg a korábbi fenékpaskolását. Emlékezteti magát nem egyszer, mi az igazi feladata, miért van itt, és egy másik hang azt is sikítja elméjében, hogy szűkös az ideje. Tény, ez egy félig szükséges lépés az egyébként is olvadozó jégfal eltüntetésére, de inkább bebiztosítja magát, minthogy ezen múljon a sikere vagy bukása.
Legyűri minden undorát, ami hirtelen felgyülemlik benne, és bár lehet, hogy maga mögött hagyhatja eddigi életét, azért nem akar eljutni addig a szintig, hogy az utcasarkon illegesse-billegesse magát, még ha jelen körülmények közt igencsak abba az irányba tart is. Nem hezitálhat, nem utasíthat vissza durván, nem blokkolhat le - ezek egyre aranyozottabb szabályokká válnak, és mindezek érvényében olyan szenvedéllyel csókol vissza, amit bizonyára sokan megirigyelnének az igazgatótól. Teljes mértékben kilöki azokat a gondolatokat, amik jelenleg csak hátráltatnák és elrontanák az egészet, ha nehezen is, de még a szégyenérzetet is kizárja.
Egyik karját a férfi nyaka mögött vezeti végig, a másikkal a hajába túr - akármilyen kellemetlen beismernie is, színjáték és gondolkodás nélkül lépegeti a sakkjátszma ezen szakaszát. Ha az igazgató elszakad ajkaitól, akkor finoman a szájához érinti mutatóujját, és ha látja az elégedettségre vagy a folytatásra való vágyra utaló jeleket, egy félmosoly kíséretében megszólal:
- Legyen ez az előleg - suttogja. - Először tényleg szeretnék körülnézni, milyen a hely és mennyire védett, na meg... Igazgatóként biztosan vannak most elintézésre váró feladatok, mások, akikkel megbeszélést kell tartani, annak pedig nem örülnék, ha ránk nyitnának... - próbál kibújni az elkövetkezendők alól, remélve, hogy itt még nem késő.

Mióta engedtem az igazgató brutális és visszautasíthatatlan vágyainak, teljesen magamba zárkóztam és a többiekkel sem közösködtem, bár ahogy rám néztek valószínűleg inkább egy kést állítottak volna a bordáim közé, mint, hogy beszéljenek velem. A helyzetet nem nagyon kellett ahhoz elemezni, hogy ezt teljes mértékben meg tudjam érteni. Az igazgató szajhájának és ezzel együtt informátorának gondoltak és míg az előbbi igaz – amiért magam is teljes mértékben megvetem magam – a második persze nem, sőt, igyekszem a többiek jólétét kihízelegni, ahogy lehet.
Minden esetre a férfi nem adja könnyen a pihenésemet és most, hogy végre álomra hajthattam a fejem, azt is durván megszakítja egy kardforgatástól és ostorpattogástól kérges kéz.
- Hagyjál! Mára vége a műszakomnak, nem bírok többet. – igyekszem kibújni a fogásból álomtól kábán. – Abból nem eszel, te söpredék!
Aztán amikor hirtelen rájövök mi a szituáció, első reakciómból ágyékon rúgom a fickót, aztán mielőtt még magához tér, kimenekülök és egyetlen hely felé futok, ahol talán megvédenek, az igazgatói szoba felé, hiszen a rabtársak talán még az őrök karjaiba is löknének.

Lola még nem temetődött annyira maga alá, hogy ne álljon ellen az újabb fogva tartója próbálkozásának. Amint rájön, hogy mit akar, azonnal meglendíti a lábát és ágyékon rúgja a férfit. Tetemes előnyt szerezve ezzel magának az igazgató felé való rohanásában.
Eközben egy vörös hajú leány arról elmélkedik magában, hogy mennyire hasonló vagy különböző ez attól a helyzettől, amibe nem régen Délosban keveredett. És bár ezt neki kell eldöntenie, az igazgatóra ma a megmentő szerepét osztották, de meglehetősen elfoglaltnak érzi magát ehhez.
-Ugyan, nincs semmi dolgom. Továbbra is ostrom alatt vagyunk, nem tudok semmit tenni.
* Ezzel beléd karol és az ajtóhoz vezet gáláns lovagként.
-Hadd kísérjelek végig magam az alagutakban! Bár nem értem, miért vesződsz vele ennyit. Elvileg a pihenő időd van és úgy is mások mondják majd meg, hogy mit kell tenned az nap.
* Ekkor lép be az ajtón az ember nő, a saját vérmérsékletére bízva, hogy a tokot a helyén hagyja-e vagy esetleg egész szolidan, szinte beosonva "szerelméhez".
-Most nem érek rád, drágám. Fontos megbeszélnivalóm van. Majd este gyere!
* Ezzel szabad kezével megfogja a vállát és megfordítja a tengelye körül, hogy kituszkolja arra, amerről jött és ha már megértette a fogoly amit szeretne tőle, hamarosan a két self is követni szeretné majd.
Úgy tűnik megelégedett az előleggel.