Az első szavak gyorsan kiváltják a kellemetlen szájízt, ahogyan arra gondol, folytatnia kell a végletekig ezt a vonalat. Nem nyugtatja túlságosan a tény, és bár egy bizonyos határig elmegy, a végső fázis már jócskán a határ túloldalán van, amiben nem szeretne részesülni, feladat ide vagy oda. Ez az egy, amit képtelen elengedni, ezt meg akarja őrizni magának és annak, akit kiérdemeltnek talál rá, és az igazgató egyáltalán nem tartozik ebbe a kategóriába. Nem kicsit nyugszik meg azonban, mikor úgy dönt, elkíséri őt, végigvezetve a járatokban, ezzel jócskán késleltetve azt, amit a szerelmén kívül senkivel sem osztana meg. Annyi a rossz az egészben, hogy lehet, kicsúszik a kitapasztalt időkorlátból, ami nagyon kellemetlenné tenné az egészet, így csak reméli, nem túlságosan nagy a barlangrendszer, és hamar el tud iszkolni az igazgató elől valamilyen mondvacsinált indokkal.
- Ha nem tudom, hova kell mennem, nehezen tehetek eleget a feladatoknak, az időmet pedig nem szeretném elpazarolni. Mint ahogyan az korábban elhangzott, bizonyítani szeretnék, semmitevéssel pedig ezt nehezen lehet elérni. A körbevezetést így köszönöm, igazán megtisztelve érzem magam - simít végig a férfi karján, elfogadva az átkarolást, és bár nagyon nehezen veszi rá magát, a színjátéknak tökéletesnek kell lennie, így az igazgató füléhez emelkedik. - És ezt egy felejthetetlen élménnyel hálálom meg - suttogja sokat sejtetőn, miközben ujjaival finoman végigsimít az igazgató arcán és nyakán, igyekezve a lehető legjobban megbolondítani. Később biztosan legszívesebben elhányná magát attól, ahogyan most viselkedik, tudván, milyen mocskosul beillene az éjszakai pillangók közé, egyelőre azonban elhessegeti ezeket a gondolatokat, melyektől szinte gyomorrontást kapna. Segítségül szolgál továbbá az ember belépése, mire meglepetten vonja fel a szemöldökét, szemei is nagyobbra nyílnak.
~ Viridiel, akiről beszéltél, szerintem... itt van előttem ~ üzen társának, míg a nőhöz beszél a sötételf, az utolsó szavakat még pont felfogva, és ha ennyi nem lenne elég, a tettek egyértelműsítik, mennyire nem kívánatos most.
- Hé, várj - szól közbe. - Ő ki is? - érdeklődik a férfira nézve, de nem számon kérőn vagy csalódottan, elvégre nincs miért annak lennie. - Egy ágyas lenne, aki még köveket is pakol? - válik egy kissé zavarodottá és meglepetté, és a nemtetszést nem nehéz mutatnia, ugyanis valóban nem pártolja az elhangzottak mögötti eseményeket. - Mégis honnan került ide egy... ilyen? Valami törpefélszerzet? - erőltet undort a hangjára, grimaszt az arcára. Nagyon szívesen megérdeklődné még az ostromot, hogy kik is támadnak és miért, de most ez egy vissza nem térő lehetőség. Meg kell jegyeznie a nő minden arcvonását, mert megvan az esély arra, hogy ő az, akit keresnek, még ha a megkapott leírás sokakra jellemző is. Ha most macskaként mászkálhatna, sokkal könnyebb lenne eldönteni, így viszont...
Megoldja. Csak teszi azt, amit tennie kell, ügyelve minden részletre.

Megáll egy pillanatra a kezemben a kő, amit épp a kocsiba akarok pakolni, ahogy meghallom Lash üzenetét, de aztán egy fél pillantást vetve az őrökre, faarccal teszem tovább a dolgomat.
~ Éppen arra gondoltam, hogy ha vége a robotnak megkeresem, itt elég lazán veszik a fegyelmet, nagy szerencsénkre. Tudj meg amit tudsz, én is azt teszem majd. ~ válaszolok gyorsan és most már nagyon kíváncsi vagyok mire jutok, ha vége a munkának.

Lola

Elég erősen rúgtam meg úgy látszik azt a nyomorultat, hogy nem tudjon utánam jönni, de még csak a társainak sem kiabálni, így kissé zihálva, de gond nélkül érem el az igazgató irodáját, ahol az érkezés lendületével nyitok be.
Egyáltalán nem számítok arra, hogy van nála valaki, általában nem szokott vegyülni az embereivel, ezért még a gondomról is megfeledkezve hirtelen, mérem fel a self nőt.
A férfi kimondottan sértő és kitessékelő szavai zökkentenek vissza a valóságba. Tudom, hogy csak a saját kényelme miatt tart maga mellett, de azért bízom benne, hogy megvédi a „saját áruját”.
Máris mondanám, hogy miért vagyok itt, amikor megszólal a nő.
Vasvilla tekintetet vetek rá, mert hiába tartom magam is szajhának magam, azért nem ugyan az, mint amikor más olvassa a fejemre. A többiről nem is beszélve.
Kihúzom magam és végig mérem.
- Semmi közöd hozzá, vagy talán a felesége vagy? – pillantok a férfira kérdőn. – És nem vagyok törpszerzet, bár abban sem lenne semmi, de én ember vagyok. – szögezem le hidegen.
A többi magyarázkodást, már ha az igazgatónak ezt meg kell tennie, rá bízom.
- Az egyik őr rám akart mászni, csak gondolom, nem akarod, hogy megrongálódjon a tulajdonod. – vetem oda még, aztán kihátrálok, nem akarván felesleges harmadik lenni.

A két leány egymásra talált és úgy tűnik riválisok is lettek azonnal. Vagy ők egy férfin nem vesznek össze?
Mindenesetre felmerül a kérdés hamar, hogy ki kinek a szajhája és mind a két hölgy sértőnek érezné ezt magára nézve. Ám úgy tűnik mégis ugyan annak a vezetőnek.
Most Lazy letolása következik az igazgató szorult helyzetében.
-Mondtam már, hogy nem érdekes, fontos dolgunk van. Te mondtad, hogy mennyire fontos számodra ahhoz, hogy jól végezd a dolgod.
És az őr meg csak nem verte! Vagy megütött?
* Közben ahogy "kinyomultok" a folyosóra, a sarkon befordulva hamarosan a bántalmazott őr közeledik dühös arccal.

Valahogy egyértelműsítenie kell a lány számára, hogy titkolt szövetségesek, de amíg a saját színészi játékával kell foglalkoznia, nehéz ezt megtenni. Nem derült arra fény, hogy az ember hogyan került ide pontosan, de nem hinné, hogy annyira valószínűtlen lenne cirkuszi származása. Gondolkodik azon, felajánlja-e az újdonsült tünde fogoly védelmét a nő számára, azonban hamar elveti, elvégre a sötételfek ellen most nem sokat tehet a zsebében megbújó karperecén kívül, de az se ér semmit jelen körülmények közt. Belülről harapdálja száját, ugyanis kellemetlenül sok szálat kell egyben tartania, rengeteg dologra kell ügyelnie, bosszankodását pedig nem is kell nagyon palástolnia, ugyanis a helyzet is megköveteli, hogy elégedetlen legyen. Karba is fonja a kezeit, szemöldökét összevonja.
- Lehet, de két perc magyarázat nem fér bele? - tárja szét pár másodpercre a kezeit, aztán visszaveszi az előbb felvett pozícióját. - Viszont amilyen agresszívak és figyelmetlenek tudnak lenni a kiéhezett pacsirták egy börtönben, és ő kiemelt portéka - hangsúlyoz nagyon furcsán, illetlenül a nőre mutatva. -, tartson velünk. Akkor neki se lehet panasza, meg legalább elmondhatja, kivel kell versengenem... - Nagy a késztetés, hogy a haját tépje, amiért ilyeneket mond, a kihullott vörös fürtöket meg a szájába tömje, nehogy még egy ilyen elhangozzon tőle, viszont egy darabig még tartania kell a frontot, bármilyen megalázó is. Hogy később emiatt mit fog gondolni róla a megmentett, maga se tudja, viszont jelenleg ez nem is számít. Előbb jussanak ki.
- Egyébként is, mi ez a sietség és türelmetlenség? Szórakozáshoz van idő, de kötelességhez nincs. Kezdem érteni, miért küldtek ide igazából... - morgolódik, oldalra pillantva, ahol jön a fájdalmas mozdulatokkal közeledő sötételf - bizonyára a zaklató.
~ Igyekszem ~ válaszol még tömören Viridielnek, némileg megkésve, majdnem elfeledkezve erről a saját szorultsága miatt.

Nem venném rossz néven, ha ez a kis sötét elfnő átvenné a szerepemet, amit mostanában betöltök az igazgatónál, igazán nem panaszkodnék érte. Nem ez az, amiért eljátszom a kissé sértődött és dobott szerető szerepét, hanem azért mert nem akarom, hogy oda dobjon az embereinek, nem ebben egyeztünk meg, amikor undorodva, de engedtem erőszakos vágyának.
Szívesen visszamennék követ törni a bánya legmélyére, ha végre megszabadulhatnék tőle.
Ezért aztán nem nagyon akaródzik kimenni az ajtón, de legalább jönnek velem és a nő láthatóan vevő a történetre, ami reményt ad hozzá, hogy befejezhetem itt a dolgom.
- Nem vagyok egy versengős típus, inkább idomítok tigriseket. – vonom meg a vállam sokat mondóan a kis self nőre nézve. – Egyébként meg csak azért nem ütött meg, mert megelőztem, de azt hiszem, ha nem álltam volna kötélnek, hogy hagyjam magam megerőszakolni, nem úsztam volna meg. De ezt gondoltam magától is kitalálta. – húzódtam azért a fal mellé, mindenre készen, mert az őr felettébb dühösnek látszott.

Ne kezdjen ki senki két nővel, ha nem akar veszekedést!
Ám az igazgatónál mégis elszakadt a cérna. Egészen addig úgy tűnt nem is bosszantja a dolog, hogy ti le akarjátok harcolni vagy egyeztetni az éjszakai szerepet, míg a titokzatos újonc self katonanő azt nem találta mondani, hogy most már tudja, miért is küldték ide valójában. Hirtelen mind a két nőstényt kilökte az ajtón a férfi és egy mondattal bevágta az orruk előtt.
-A bánya vezetője én vagyok!
* Úgy tűnik valamelyikőtök a tyúkszemére lépett. És mivel nem egyikőtök, hanem mindkettőtök ellen fordult, ez nagyon rossz hír számotokra. Veszélyes ellenfelet találtatok, ha kerestetek. Ám jobb lesz még egy kicsit beszélgetni kettesben, míg oda nem ér az őr. Aki láthatóan közeledik.

Kis híján felcsillannak a szemei, mikor a tigrisek idomítását említi a másik. Így már teljesen biztos benne, kit keresnek, szóval még egyszer alaposan végigméri őt, hogy pontosabb leírást küldhessen Viridielnek. Eddig jó, nagyon is, lassan viszont gondolkodnia kell, miként fog elbújni, és emiatt nagyon jól jön az igazgató kifakadása - legalább nem kell a társaságában megkockáztatni a visszaváltozást, hanem kereshet egy olyan helyet, ahol egyedül lehet és senki sem fog rájönni az alakváltására. Annyi hátránya van, hogy ötlete sincs, miként fognak így kiszökni, elvégre gyengébb részekről nincs tudomása. Majd macskaként óvatosan... Bár amennyi őr van, talán ki tudnak máshol surranni.
Morcosan fordul az ajtó irányába, amit a következő pillanatban becsapnak előtte, a szavak meg egyáltalán nem hatják meg. Sőt, csak jobban mélyítik az egyébként is rossz benyomást a férfiról.
- És ez komolyan az igazgató... Lehet, le kellett volna szúrnom, mielőtt a számban turkál - morogja szánalommal teli hangon, aztán a nőre néz. Tekintve, hogy mindösszesen ketten vannak, van lehetősége egy kis halk beszélgetésre, arckifejezése pedig nyomban megváltozik: barátságosabb, de egyben nagyon komoly is.
- Figyelj rám egy kicsit - érinti meg finoman a vállait, halkan beszélve. - Találkoztam a testvéreddel, de nem, nem tettem vele semmit. Nem is vagyok igazi sötételf - mondja az utolsó szavakat suttogva egy fejrázás kíséretében. - Viszont nincs időm elmagyarázni, ha visszakerülsz a foglyok közé, keress egy sötét hajú, vékony tünde férfit, ő részletesebben be tud számolni arról, mi folyik itt azon kívül, hogy kivinni készülünk téged - magyarázza sietősen és igyekezve minél tömörebben megfogalmazni a történéseket, felpillantva, mikor jön a zaklató jómadár. Ha még van lehetősége rá, valamint takarásban van, gyorsan kiveszi az egyik tőrt csizmája szárából.
- Rakd el, nem tudni, mikor lesz rá szükség - suttogja. - De ha jobbnak látod, a tündének is átadhatod majd.

LOLA


Hát arra számítok a legkevésbé, ami végül történik, hogy az igazgató, mint egy hisztis kisgyerek, egyszerűen ránk csapja az ajtót. Sok mindenen keresztül mentem már itt, de ettől leesett az állam.
Még mindig azt keresgéltem kissé bambán, amikor megütötte a fülemet a self nő mormogása és mondhatom, hogy elég furcsán néztem rá.
Még sosem hallottam, hogy egy embere is megengedte volna magának az ilyen beszédet.
Ettől függetlenül nem állt szándékomban ezt közölni is vele, de ekkor kissé közelebb hajolva hozzám suttogni kezdett én meg egyre nagyobbra meresztett szemekkel bámultam rá. Elég váratlanul ért a dolog, egy pár pillanatra se köpni, se nyelni nem tudtam.
Hihetetlen volt az, amit mondott, de a testvérem említése mégis reménnyel és melegséggel járt át.
~ Tényleg lehet, hogy ennyi mindent megmozgatnának értem? ~
Habár nem voltam egészen biztos a dologban, azért ittam minden szavát és önkéntelenül elvettem a felém nyújtott kést is, amit igyekeztem én is a testemmel takarni, hiszen az őr már igen közel járt.
- Ki vagy te? - leheltem szinte, de mivel egy társáról beszélt, úgy véltem már nem lesz ideje válaszolni, akkor majd jobban kifaggatom őt.
- Ha barát vagy, meg kell védened. - kaptam a pillantásom a katona felé, mert biztos voltam benne, hogy nem megdicsérni jön.

A tőr átadására nem sok lehetőség lenne, hiszen egyenesen rátok néz a feldühített őr. És még annak is örülhettek, hogy a barátságossá váló arc nem árulja el az álcát. Lazynek meg kell védenie a nőt, de egyben nem tehet semmi olyat, amit egy zevadaritól túlságosan szokatlan lenne.
-Új hús, gyere! Dolgunk lesz ezzel a némberrel. Az igazgató azt parancsolta, hogy tanítsuk móresre.
* Az idomár karját ragadja meg eközben és megpróbálja húzni maga után. Ha ennek az ember leány enged, akkor egy szobába mentek, de ha ellenálltok, akkor valószínűleg egy kellemes vitának néztek elébe.
Az biztos, hogy Lazynek hirtelen véget ért a pihenő ideje a jelek szerint.

Nincs már ideje válaszolni a nőnek, és borzasztóan sajnálja most, hogy nem képes mindenkivel telepatikusan üzenetet váltani. Sokkal könnyebb lenne megbeszélni a titkos dolgokat, mint így, sunyiban, ami tündeléte ellenére igencsak jól megy neki az eddigiek alapján. Az idomár utolsó mondata ugyanakkor nem nyűgözi le túlságosan, és bár minden bizonnyal a kétségbeeséssel vegyes remény beszél belőle, nem akarja, hogy azt higgye, a szolgája vagy bármi mása.
Ingerülten fordul a férfi felé, mikor új húsnak nevezi, és nyomban kirántja a pengét a nyakának szegezve... Nem, csak a képzelete szaladt annyira előre, hogy ez megtörténjen. A fegyver tovább pihen az oldalán az övére fűzve, azóta, mióta elvette a sötételf foglyuktól, de még nem vetette be, és egyelőre nem is teheti. Tőre is marad a helyén, mivel nincs lehetőség az átadásra egyáltalán.
Az egész mintha lassítva lenne most előtte. Gondolatai gyorsan pörögnek, ahogyan lépésről lépésre igyekszik megvizsgálni a lehetőségeit, ám be kell vallania, itt az improvizáció és az ösztönök a legjobb választás. Nincs más, amire hagyatkozhatna, és ha most elindulnak valahova, majd ha egyedül lesznek, és kiütik ezt a férfit... Akkor sajnos az egészet bukhatják. Nem hagyva más választást, muszáj lesz vitába elegyedni ezzel az alakkal.
Az érkező férfi és a nő közé áll, megszakítva az idomár karjának megragadását, karba teszi a kezeit a mellei alatt, látvány kedvéért alkarjaival feljebb nyomva valamivel a domborulatokat. Ha már az itteni főnök nagyon kíváncsian vizsgálgatta őket, talán a katonái sem viselkednek másként...
- A nevem nem új hús, hanem Shriyala - vet hideg pillantást az éjtündére. - Az igazgató pedig nem mondhatott neked semmit erről a rabszolgáról, tekintve, hogy én voltam odabenn az imént - bök az ajtóra. - Ha csak a saját agressziód akarod levezetni, mert nem volt hajlandó teljesíteni a mocskos vágyadat, akkor keress magadnak egy sziklát, amit szétverhetsz, mint ahogyan azt a barbár orkok szokták. Másik javaslatom, hogy vonulj be az igazgatóhoz, és kérd meg, hogy neked is legyen egy külön ágyasod, ne csak neki. Biztos van még más nőnemű egyed ezen a helyen rajta kívül - biccent ekkor Lola irányába. - Meg különben is, egyedül is el tudnám intézni a büntetését, ha valóban kellene ilyet teljesíteni.

Én csak próbálok túlélni, hogy ha egyszer alkalmam lesz rá, talán megszökhetek, bár erre egyre kevesebb a reményem, ahogy az erőm és kitartásom fogy. A most felbukkanó self lány tettei azonban nagyon összezavarnak, mert nem tudom miért segítene nekünk embereknek, de ha nem álmodom és mégis igaz, akkor el sem halaszthatom.
Mikor az őr megragadja a karom, az előbbi szavaim után még a tekintetem is segélykérő, mert el tudom képzelni mit szeretne művelni velem a rúgásom után. Természetesen ellenállok és nagyon megkönnyebbülök, amikor úgy látszott nem csak valami képzelet játszik velem, vagy az igazgató akar szórakozni egy jót, hogy reményt keltsen bennem, mert a lány, akit ezek szerint Shriyala-nak hívnak, közénk áll.
- Ne hallgass rá! – kontrázok rá. – Csak bosszút akar állni rajtam. Ha nem mászik rám, még most is békésen aludnék a vackomon. Különben is inkább dolgoznék a kőtörésen, mint hogy vele háljak. – mondom megvetően.

Úgy tűnik nem haladtok a szoba felé, fizikailag egy helyben toporogtok, de intellektuálisan sokkal inkább mondani, hogy összecsiszolódik az igazgató két ágyasa páros. A zaklató őr ellen összefogtok és annyira jól sikerül meglepni őt, hogy egy pillanatra zavartan néz az igazgató ajtaja felé, majd vissza Lazyre és végül feldolgozta azt, amit ő mondott.
-Te ezek szerint magadról beszélsz?
* Kibökte csodálkozva, majd hirtelen megcsókolta az ifjonc katonanőt, hogy végkép kiderüljön, jól értette-e a felajánlkozását. Hiszen ezek szerint kettőtökön kívül nincs más nőnemű itt. De ebbéli mivoltodat te ki is hangsúlyoztad előtte.

Eléggé úgy tűnik, hogy apró utalásokkal és tettekkel csak szélsőséget képes elérni. Ez a hely lassan már rosszabb lesz, mint Délos - ott csak nézték őt, de nem emelt a többség kezet rá, itt meg minden figura rá akar mászni, ha ad engedélyt, ha nem. Puhítani akart, nem ilyen reakciót kiváltani, szóval ez jó kis lecke a számára, még ha roppant zavaró is, olyannyira, hogy elszakad benne a cérna.
Először csak meredten áll a kérdés hallatán, ami annyira megdöbbenti, hogy hirtelen választ is elfelejt adni. Ekkora egy balga fafejet! Zaklatja ez az egész, és mielőtt még újabb szórohammal támadhatná a nőhiányos férfit, az nyomban rácuppan az ajkaira. Magasra ugrik ettől a szemöldöke, de hamar haragossá válnak a vonásai, ahogyan elege lesz az elmúlt események összességéből. Most sötételf, most van engedélye, hogy bántson másokat a farkastörvények értelmében, nem? Nem fog szégyenkezni utána!
Durván ráharap a nyelvére, annyira, hogy ne tudja (vagy legalábbis ne merje) kirántani a szájából, és ezzel egyhuzamban a férfiak ékességét is ujjai között szorongatja fájdalmasan. Következő lépésnek a falhoz terelgeti (reményei szerint sikeresen, ha behódol a két irányból jövő fájdalomnak), amihez keményen nekilöki. Szabad kezével a férfi nyakát tartja stabilan a helyén, ő maga eltávolodik, így a sötételf nyelve biztonságban van, de tagadhatatlanul fájhat neki a harapás, a lenti koronára pedig annál jobban rászorít. Határozottan dühös, és ezt nem fél levezetni az éjelfen.
- Nem magamról beszéltem, te idióta - sziszegi a szavakat. - Nincs kedvem első nap balhézni, így türtőztetem magam, és nem szúrlak le. Katona vagyok, ha nem tűnt volna fel, nem ágyas. Fogj magadnak odakintről egy nőt, ha annyira szeretnél hancúrozni, én is hoztam magamnak egy tündét - morogja ellenségesen, és még szorosabbá válnak az ujjak a férfiak dicsőségén és büszkeségén. - Ha továbbra is rám vagy erre a rabszolgára akarsz nyomulni, akkor nagyon szívesen eltávolítom az ékszered egészét. Elég világos voltam? - Jelzésként pár másodpercre újabb roncsolásba kezd, de nem tartja sokáig úgy a kezeit. Ha a férfi valahogy jelét adja egyetértésének és látja benne az őszinte félelmet, csak akkor engedi el. Amíg nem tapasztalja azt, hogy teljesen beadta a derekát és megijedt tőle, addig nem - még a végén ellene fordul.
Elengedés esetén halk káromkodás következik, amivel a helyet elhordja mindennek, csak jónak nem.
- Inkább indulok is vissza, hogy jelentést tegyek - fonja karba a kezét újfent, de már közel sem a puhítás céljából, hanem az ellenségesség és barátságtalanság jeleként. - Gyerünk, téged is viszlek - fordul a nő felé, és megragadja a karját, hogy maga után húzza.

Nem valószínű, hogy az én magyarázkodásom az, ami elveszi az őr lendületét, sokkal inkább Shriyala szavai, mert a férfi némi meglepődés után azonnal heves csókra ragadtatja magát, amitől én kissé hátrébb lépek, mert erősen kétlem, hogy a lány erre gondolt volna. Ez olyan női megérzés, ami pár pillanatnyi döbbenet után meg is erősödik, hiszen egyrészt mintha a katona szemei gúvadni kezdenének és valami nyöszörgés féle jön ki a száján, amit már egyáltalán nem csücsörítget.
És az ágyékára szoruló kéz sem kerüli el a figyelmem, ami valamiért elégedett mosolyt kezd felvinni az arcomra.
- Hahh! Végre emberedre akadtál, mi?
Bár továbbra sem bízom teljes szívemből a self nőben, ezzel azért sokat lendített a barátságomon és csak drukkolni tudtam neki, hogy tartani is tudja magát ebben a hímsoviniszta világban.
Ezért aztán egyáltalán nem ellenkeztem, amikor mag után kezdett húzni, mert rosszabb úgy sem történhet velem, mint amit az őr tekintete ígért.

Főszereplőinkből igen éles dühöt és agressziót hozott elő egy apró félreértés. Ismét csak a férfiasságát szorongatják, de most nem Lola. Ha finomabban nyúlnának oda a mai nap, azt hihetné, hogy ennyire népszerű a gyengébbik nem körébe, de félreérthetetlenül csak ártani akarnak neki.
Nehéz kiszámítani ilyen körülmények között, hogy mire vetemedik egy hím self. Még a Mesélő is bizonytalan, hogy gyors meghunyászkodás vagy ellentámadás az, amit kihoz az őrből a második övön aluli támadás.

/Kockadobás: Hatos
1 és 2 -Váratlan gyorsasággal kapja elő a kardját és Lazy nyakának szegezi fájdalomtól elgyötört arccal. Egyértelművé próbálja tenni, hogy egy veteránnal kezdtél ki, aki jobban forgatja a fegyvert egy újoncnál.
3-6-ig -Szerencsére nincs meggyőződve arról, hogy ő a jobb katona. Ezért gyors meghunyászkodás után távozik és egy másik őr lép oda hozzátok, megérdeklődve, hogy mi történt. Arcáról nem az információ hiánya, hanem a helytelenítés látszik./

The member 'Uráldur' has done the following action : Szerencse, játék, kockázat

---

'Hatos' : 1

Ez az egyik legkellemetlenebb fordulat, ami ebben a szituációban bekövetkezhetett. A penge hidegen érinti nyakán a bőrt, egyelőre még csak figyelmeztetésként és fegyelmezésként, és határozottan nem tetszik neki, hogy ennyi kitartás és akarat van a férfiban. Nem zökkenhet ki szerepéből, noha most lehet, pánikba esne és izzadna, ha önmagaként kéne viselkednie, jelenleg azonban ő egy sötételf. Nem hőkölhet hátra, mi több, ő akart ide jönni, ennek fejében pedig nem is rémül(het) meg túlságosan. Hát ha még egyedül lenne! Az öngyilkos hajlamok biztosan erőt vennének rajta most, hogy nem egy bordélyházban van, és olyanokat mondana és tenne, ami egy épeszű lényt elkergetne maga mellől, lelki terrorként hatva rá, egy éjelf viszont teljesen más kategóriába esik. Nem beszélve arról, hogy Viridielt is ki kell hoznia innen, aki jelen körülmények közt a legnagyobb mozgatója az eseményeknek - legalábbis a számára. Képzelete viszont előreszalad az elméjében lévő gonosz, fertőző pókhálónak köszönhetően, ami lassan, de biztosan be fog borítani mindent. Mielőtt még észrevehetné, már egy mosoly jelenik meg az arcán a fejben látottak miatt, egy furcsa mosoly, külső szemlélőként látva talán még ijesztő is, de semmiképpen sem egy egészséges gondolat szülte.
Kezét elemeli az eddig szorongatott területről, és a penge lapján simít végig erőltetett óvatossággal, realizálva, állapota sokkal rosszabb, mint ahogyan azt eddig hitte. Csak a megfelelő területre kellett érkeznie, és máris elszabadulnak az eddig rejtve mozgolódó férgek, amik ösztökélik mások rákényszerítését a bántásra - az ő bántására. Ténylegesen kezd becsavarodni a régmúlt eseményeitől, hiába akarja már hátrahagyni hosszú-hosszú ideje. A folytonos bántalmazása és megtörése idáig vezetett, ami valahol nagyon megrémiszti őt, tudva, valamilyen érték birtokában van, amit eddig aligha tapasztalt ennyire tisztán és élesen. Amit ő kapott gyerekkorától kezdve, az csak árnyéka a mostanában érzetteknek.
- És most? Rákényszerítesz, hogy bocsánatot kérjek? - érdeklődik hidegen, meredten és mozdulatlanul állva, láthatóan lenyugodva, kezeit maga mellé engedve, belül továbbra is vívódva azzal a beteg elképzeléssel, amit nem lenne tanácsos követni, mert nagy eséllyel be is következne. Nem szabad engednie a belső démonok vonzásának, mert hiába, hogy neki könnyebb lesz tőle a továbbiakban, Viridielen fog nagyon csúfosan csattanni a következménye, azt pedig nem hagyhatja, bármilyen csábító lehetőséget is vetett elé Természet Anya. Tényleg, ő vajon hogyan akarná mindazok után, amiket hagyott vele megtörténni?

Mikor már azt hittem, hogy legalább egy kicsit visszakaphat az egyik őr valamit abból, amit az itteniek minden órában szinte elviselnek, akkor kiderül, hogy korán ittam a medve bőrére, mert ugyan nekem úgy látszik sikerült meglepnem, de a düh, hogy újra abba a csapdába ejthetik, sokkal többet nyom a latban és ráadásul a fájdalmát is képes a háttérbe szorítani, ami nem egy tapasztalatlan harcosra utal.
Hiába dobban meg a szívem, ahogy a pengéje a lány nyakához szorul, mert önkéntelen segíteni szeretnék neki, hiszen eddig ő volt itt az egyetlen, aki valamit tenni akart értem, de több, mint valószínű, hogy velem még ennyire sem bánt volna kesztyűs kézzel a katona, hiszen én csak egy pótolható rabszolga voltam, még ha az igazgató használati tárgya is jelenleg, ráadásul még egy kanál sem volt nálam, amit legalább lenyomhatta volna a torkán.
Így aztán csak megmerevedve ácsorogtam ott, nem akartam megijeszteni a férfit, nehogy a lányon álljon érte bosszút.

Ahogy az emberek mondása tartja: Jó tett helyébe semmit ne várj!
Lola nem sok mindent tett a reménybeli megmentője érdekében, mikor az szorult helyzetbe került. De kétségtelen tény, legalább nem rontott a helyzeten. Hiszen nem csak megijeszthette volna, de ha elkezdi rángatni a fegyvert tartó kezét, az fűrészként kezdte volna el reszelni az éjtünde kinézetű nő nyakát.
-Inkább valami másra kényszerítelek rá.
* Az idomáron nagyot lökött és így a földre esett, majd megragadva "katonatársát" egy közeli szobába hurcolta, ahol négykézláb lenyomta a földre és jó ízűen végig simított a formás hátsóján.
-Belegondolva jól is kijöhetsz, ha egy ilyen magas rangú tiszttel összejössz, sokat segíthetek az előmeneteleden.

Szinte érzi a fagyos levegőt, ami kialakul, és ez nem oldódik a sötételf férfi szavainak elhangzásával. Sejti, mit rejt a mondanivaló, nem kell sokat gondolkodnia hozzá, hogy kitalálja, már csak az előbbi viselkedéséből adódóan is. Különös ugyanakkor, hogy a mogyorók zúzása semmit sem változtat a hozzáállásán, de ezt betudja a túlzott vágynak és hiánynak. Tekintve, hogy túl sok ellenállást most nem mutathat, mert máskülönben a férfi kilukasztja a hasát, követi őt, magában némileg fájlalva a rángatását, de egy szót nem szól, még csak nyöszörögni sem nyöszörög. Reméli azért, hogy az idomár nem marad sokáig a földön, hanem megkeresi Viridielt, akinek a rövid út alatt üzen is:
~ Elváltunk egy kis kellemetlenség miatt, remélhetőleg felkeres téged, szóval majd nézelődj ~ nyílik az ajtó, és amint belépnek a szobába, már csapódik is, nem engedve belátást a folyosón sétálók számára - szerencsére. Sajnos túl sok lehetőséget nem fog adni neki ez a férfi, ha így folytatja, márpedig továbbra is hajthatatlan ilyen undorító erők behódolását illetően. Egyszerűen nincs ehhez gerince, még akkor sem, ha rákényszerítik, és egyre inkább úgy tűnik, a délosi játékot kell folytatnia, amitől mintha valami szorulna a szívén és tüdején.
Négykézláb várakozik aztán, ugyancsak nem nagyon ellenkezve, mert értelmét nem nagyon látja - csak eltörne valamije, esetleg másféle fájdalom éri. A fenekén az ujjak meg... Lassan hozzá fog szokni, mert, mintha nem is lenne még mit taperolni, csak azt kezdik el simogatni és szemlélgetni. Nem mintha zavarná, legalább különösebb ingerek nem érik őt, csak a megalázottság érzete az, ami mélyül és mélyül, egyre tisztábbá válva elméjében, mit is kell tennie. Oldalán ott lóg a kard, csizmáiban ott vannak a tőrök - fel van szerelkezve, és az utóbbi pengékről a másik még csak nem is tud.
- Az igazgató is ugyanezt mondta - mondja egy szemforgatás kíséretében, közben körbenézve a szobában, keresve más eszközöket, amiket használhat. - Egyébként nem lenne kényelmesebb egy nyavalyás ágyon? Vagy legalább egy széken? - morogja némi elégedetlenséggel, hátranézve a másikra a válla felett, a látványtól és az elkövetkezendők gondolatától felizzítva a gyűlöletet és megvetést, de még nem hagyja robbanni. Még gyűjti és gyűjti, hogy aztán elsöpörje elméjét, és hezitálás nélkül tegyen meg végzetes lépéseket.
- Meg a hólyagom sem bírja sokáig - teszi még hozzá egy kíméletesebb próba megkísérlésével.

Igazán nem tudom mit tehetnék a felfegyverzett, dühös őr ellen, biztos kevesebbet, mint a női katona, aki viszont nem látom, hogy nagyon hadakozna vele. Minden esetre nagyot puffanva landolok a földön, kicsit rá is játszva, hogy az őr ne foglalkozzon velem tovább, majd mikor eltűnnek az ajtó mögött, gyorsan felállok és kihasználva a lehetőséget, hogy senki nem ügyel rám a bánya mélyebb része felé sietek, ahol állítólag a társa van, valamelyik új jövevény lehet, azt meg csak meg tudják mutatni, nem?

Lazy erotikus pózában körbenéz a szobában újabb lehetőségek után, hogy elkerülje a szégyen legnagyobb fajtáját, ám a keresett "eszköz" magától válik immáron láthatóvá.
-Ne finnyáskodj! Az ágy csak elkénytelenítene. Nem mondták még, hogy a háborúban nem lesz mindig ágyad, amikor csak szeretnéd?
* A férfi hangsúlyából könnyen kikövetkeztethető, hogy ezt nem az ellenkező nemek közötti oktatásnál mondhatták olyan sokszor, hogy szinte már gondolkodás nélkül tudja mondani a magas rangú tiszt az újoncnak. Ám ez nem hoz ki szorult helyzetedből.
-Szóval nem erdei elf vagy.
* A hanggal együtt pillantja meg a szoba egyik sarkában egyetlen sötét elf ismerősét. A fák nem hazudhattak, hogy meghalt, ha a szelleme ennyire átlátszó. És meglepően nyugodt a hangszíne.
-Hol van a macskád? Tomahawkot ne vakítsd meg, mert megbasznak a tisztek!
* Úgy tűnik nem olyan könnyen és gyorsan kerülnek ezek a lények a Pokolba.

Eközben Lola megtalálja Viridielt és mindent elmond neki gyorsan, mi történt ebben a pár percben. És ebből már rájöhet hősünk is, hogy az idő vészesen fogy és a nő vissza fog változni.

- Fantasztikus... - morogja, és fejét visszafordítja, hogy úgy forgassa meg ismét a szemeit, és siettetné az eseményeket valamilyen úton-módon, mihamarabb el akar jutni odáig, hogy legalább kiüsse pár órára, rosszabb esetben pedig végleg elaltassa. A gyomra egyre jobban összeszorul az utóbbi gondolatára, elkerülni azonban nem nagyon tudja - muszáj. Más menekülési lehetőség nincs, különben végleg megszégyenül minden említhető területen. Belsejének egyik oldala mondjuk már rákezdett, hogy lassan ez se fog számítani, amennyire kezdi elveszíteni önmagát azzal a haraggal és gyűlölettel, ami most mozdulatait és gondolatait vezeti. Tisztában van vele, hogy ez teljesen szokatlan tőle, de ez benne van, és hiába üzente a griff is, vigyázzon az itteni sötétségre... A belső sötétség sokkal, de sokkal ijesztőbb és veszélyesebb.
A tervezés folyamatából és úgy az egész helyzetből kizökkenti egy ismerős hang, mire rémülten mered eleinte maga elé, és félelemmel telve fordítja tekintetét a beszédforrás irányába. Képtelen hinni a szemeinek, ahogyan felismeri a vonásokat, azt az éjelfet, akit akkor sebzett meg súlyosan, amikor szárnyas társával folytatott társalgásától bepánikolt. Hosszú másodpercekig csak nézi a furcsa sziluettet, ajkai remegni kezdenek, mint ahogyan a gyomra is, a szíve és tüdeje összeszorul, és nem sok választja el attól, hogy zihálni kezdjen a döbbenet okozta sokktól. Kezei kegyetlenül reszketni kezdenek, így muszáj felegyenesednie és a sarkára ülnie, nem érdekelve, mit szól ehhez majd a tiszt. Amennyire lehet, megemészti a tényt, hogy itt van a halottnak vélt sötételf, de ennek nem sok sikere van - a racionális gondolkodást ellepi a hisztéria, a tény, hogy végső soron ő ölte meg, és ettől eleinte halkan kezd el nevetni.
- Az elmém játszik velem... - suttogja, és a gondolattól, hogy bármit is csinál, ugyanolyan sorsra fog jutni, kacagása hangosabb lesz. Ha céltalanul bóklászik, a semmittevéstől, a haszontalanságtól és múltja kísértésétől fog megbolondulni, ha ilyen veszélyes ügyekbe ártja magát, akkor pedig azért, mert ölnie kell, tettetnie és szorongania. Nincs jó választás, ami keserédesen mulattatja őt - egyértelműen nem ebbe a kíméletlen világba való. Ez csak szétroncsolja őt lelkileg és idegileg egyaránt, ami eddig csak legbelül jelent meg, most már kivetülései is vannak. Mi más lenne ez a szellemalak, ha nem jele annak, hogy itt a vége a tiszta napoknak?

Lazy végre rájött, hogy mennyire őrült. Csak egy bolond jön ide önként, ahol a boldogságot csepegtetve adják, gyakran csak a rettenetes gonosz izésítéseként, mint az orvosságba tett méz.
Ahogy a sarkára ül a háta mögött lévő alak reakciójára fittyet hányva a penge ismét a nyakára kerül, jelezvén kiszolgáltatott helyzetét. És egy kéz kezdi el simogatni mellét.
-Mit tudsz erről a nőről? Mi lett a szemeddel, idióta?
* Ha eddig nem volt nyilvánvaló, akkor is hamar azzá válik, hogy a férfi nem téged kérdezett, hanem a lidércet. Ám határozottan jobban fél tőle most már, mint az idehurcolásod alatt, nyakadon a pengével.
A legtermészetesebb magyarázat, hogy mind a ketten megőrültetek.

Szétcsúszik a frissen rohamozó, emésztő bűntudattól és a vádló gondolatoktól, és ha kényszerítenék is a felállásra, képtelen lenne rá, annyira erőtlenné, magatehetetlenné és kiszolgáltatottá válik hirtelen. Az eddigi erősnek tűnő álca darabjaiban hullik le a mélybe, talán visszahozhatatlanná és összerakhatatlanná válva. Jelen körülmények közt a pánik és hisztéria az, ami dominál, amit a penge a nyakánál csak erősít, a mellén lévő kézről ugyanakkor tudomást sem vesz. Nem tud ennyi mindenre fókuszálni, gondolkodását így is elborítják az őrültebbnél őrültebb szavak és ötletek, egyik témáról a másikra ugrálnak a belső hangok, nem tudván megállapodni egynél és kibontani azt. Eluralkodik rajta az önmagától való félelem, és vészesen tűnődik, kire nézve lesz még veszélyes valamilyen véletlen balesettől fogva, de... Létezhet ilyen? Létezik az, hogy a valóságban kísértse őt egy ismerős alak, aki elvileg már meghalt? Mi van akkor, ha igazából már abban a messzi fogadóban van Viridiellel, és a most bepótolt párnacsatázást alussza ki, és mindez csupán egy rémkép? Mi van akkor, ha csak Délos tér vissza hozzá újfent, és ez az egész borzalom csupán egy rémálom része? Akkor ez azt jelenti, hogyha itt öl önvédelemből, nem számít, nem kell rosszul éreznie magát? Hogy az itt elkövetetteknek nincs következménye?
A gondolat úgy ragadja meg, mintha a mag gyökeret eresztett volna a tápanyagban gazdag földben, teste egyelőre azonban gúzsba kötve van továbbra is. Nem mer megmoccanni a most életbe lépő ösztönök miatt, amik korábban hatástalanok voltak önkáros képzelgései miatt. Reszketni reszket, azon nem tud úrrá lenni, de ezen kívül képtelen megtenni bármit is, egyszerre félve és vágyva a halált, noha... Ha ez egy álom, akkor úgyse lehet vége a valóságnak... Ha itt meghal, annak nincs sok értelme, hiába vetne véget ennek a szenvedésnek, az élet ugyanúgy menni fog tovább. És mi van akkor, ha ez egy látomás...? Mi van, ha... Elfogták őket, és így kínozzák őket...?
Rosszabbnál rosszabb ötletek jutnak az eszébe, amit jó lenne megakadályozni, de megállíthatatlanul rohannak át elméjén.
- Mi... Mi ez? - kérdezi remegő hangon a tiszttől, állát megemelve pillantva fel rá, a lidérc jelenlétére utalva, ugyanis nem érti az összefüggést a történések közt, hiába kezdi a valóságot egyre inkább egy álomképnek látni, ahol a logika nem létezik.