A Nagy Füves Puszta. Pusztának az, mert ahogy a szóban is benne van, pusztulás. Ám bármennyire is nagy, nincs itt semmi. És nem arra gondol a mesélő, hogy még nem épültek tanyák, falvak. Az emberek földművesei sem törték fel a vidék talaját. Nem építettek kőfalat, hogy megvédjék a lassan várossá cseperedő településüket. Nincsenek a réten keréknyomok, melyeket a karavánok lassan földúttá taposnának. A mesélő nem erre gondolt.
Tényleg nincs itt Hirionnak semmi. Nincsenek zöldellő fák, annyi sem virágzik itt, mint ahány odahaza nem virágzik. Nincsenek méhecskék, melyek szorgosan szálldogálnak egyikről a másikra beporozva őket. Nincsenek rekettyések, melyekbe behúzódhatna a kutakodó szemek elől. Nincsenek füvek a Nagy Füves Pusztán.
Már semmi élő nem keveredik a szeme elé. Csak a most is szállingózó hópelyhek, mely fél méteres. Így kell ezen a vidéken áttaposnia, az orkoktól kapott étel lassan fogytán van. Egy pár méteres domb van előtte, melyet szintén betakart a szilárd víz. Mögötte pedig egy kis, lapos mélyedés található. Csak egy méterrel van mélyebben, mint az egyébként szintén lapos, fehér táj. Ám aki ismeri ezt a vidéket az tudja, hogy az ilyen kis különbségek milyen hasznosak elrejteni minket.
Ám Hirion nem ismerős erre.

El sem tudta hinni, hogy végül épségben megszabadult az orkok „vendégszeretetétől”, sőt még valamiféle útmutatást is kapott a jövőjére és a múltjára nézve a sámántól, amivel azonban egyelőre nem nagyon tudott mit kezdeni.
Nem állt szándékában hazatérni, még túl friss volt az élmény, hogy mindig ő került ki valami módon megalázva, elbukva a helyzetekből és nem volt kedve újabbakat elszenvedni.
Azonban, ahogy lekeveredett a hegyről és elindult, nem is olyan hosszú idő után azzal kellett szembesülnie, hogy olyan hatalmas üres síkság terül el előtte, hogy a végét sem látja.
Nem mondhatni, hogy a sötét elfek el vannak kényeztetve a Birodalmukban a természet buja látványával, de ilyen ürességet még soha életében nem látott.
Egy darabig csak döbbenten ál ott és próbálja szemével beinni a látványt, aztán mivel még sem álldogálhat ott még jégszoborrá nem válik, nekivág a havas tájnak, igyekezve a nap állása után igazodni.
Egy idő múlva már alaposan megizzad, hiszen a térdig érő szűz hóban nem könnyű a járás és látszólag meg alig haladt valamit.
A nagy sík területet egy dombocska töri meg, ezért úgy gondolja Hirion, hogy annak tetejéről talán megláthatja a pusztaság végét, ezért arra irányozza fáradt lépteit.

Ahogy felkapaszkodott a síkos lejtőn a sötét elf, fentről széttekintve ismét csak a nagy és üres havas vidéket látja. Sehol emberi jelenlétre utaló nyom. Csak egy négy lábú állatfaj csordája, mely a távolból közeledik és valahol a domb előtt lévő mélyedést megkerülve fognak elvonulni az éjtünde mellett. Persze ha addig itt lesz a tetőn. Hiszen sok óra, mire az állatok ideérnek és oly sok dolog történhet, hogy irányt változtassanak. Még az sem tudni, egyáltalán miért tévedtek erre. Talán fű van még mindig a hó alatt?
Ha most elindul a messzi fák felé, akkor is ráesteledik, mire elérné őket. Másfél napra lehet becsülni a távolságot, de ha megállás nélkül egyhuzamban gyalogol, akkor lehet holnap ilyenkorra már meg is érkezik. És az étel kitarthat addig éppen, ha nem eszik túl sokat.
De vajon bírni fogja?

Nem könnyű felvergődni a nem túl magas domb tetejére, bár még szerencsém is van, hogy nem ezen az oldalon hordta össze a nagyobb havat a szél.
Felérve aztán egészen messze ellátok a továbbra is sík tájon, még egy csordát is látok, igaz nem tudnám még megmondani milyen állatok azok, de mintha közelednének.
A messzi távolban fák sötét vonalát sejtem, de nagy valószínűséggel nem érném el sötétedés előtt, egy ismeretlen vidéken meg nem szívesen tölteném az éjszakát teljesen szabadon, akkor már inkább lehet, jobban járok, ha a domb előtti, szélvédett mélyedésben húzom meg magam, megeszem a maradék ételemet és megpróbálom átvészelni az időt, hogy ne fagyjak meg és reggel elindulni az erdő felé, reménykedve, hogy hamarosan találok valami települést, vagy tudok levadászni valamit, mert különben éhkopp lesz.
Lebaktatok a mélyedéshez és igyekszem egy kis falat építeni a hóból, hogy még jobban védjem magam, aztán nekilátok megenni a pár falat élelmet, amim maradt.

Hirion pihenni készül és a domb alatti viszonylag szélvédettebb mélyedésben meghúzva magát választja ki fekhelyét. Ám egy erőteljes reccsenést hall a talpa alatt, mint valami korhadt fa amikor eltörik. Hirtelen elnyeli a föld a hóvárát és a megnyíló föld a recsegés folytatásával egyre inkább eltűnik, lassan az ő lába alól is. Döntenie kell, hogy fut-e a mélyedés közepe felé, hogy ha minden szakad, akár az egészet is átsprinteli vagy szembenéz ezzel az újabb átokkal. Mintha csak megátkozták voltan, vagy sokkal inkább, mintha az emberek egy papja -vagy annak bosszúálló szelleme- idézte volna meg ezt.
Ha a futás mellett dönt, akkor egyre hangosabb lesz a hang és mintha csak egy mágus villámot küldött volna felé, úgy ágazik szét a kialakuló szakadék. Mikor már teljesen bekerítette a válla fölött visszanézve láthatja már a nyílt tófelszínét is. Egy befagyott tavon próbált meg aludni és zavartalan álmához hóvárat építeni.
Ha inkább szembe néz a készülő jelenséggel, akkor átugorhatja a még csak kezdődő léket, hogy a túloldalán azonnal megnyíljon a talpa alatt a talaj és elsüllyedjen a jeges vízben. Ám ha csak áll ledermedve, akkor ugyan ott köt ki.

Próbálja Hirion minél melegebben tartani magát és erre jó a hófal építés, bár tudja, hogy később ez sem fog segíteni, azonban úgy néz ki nem lesz gondja a későbbel gondolni, mert hirtelen recsegés-ropogás üti meg a fülét, ahogy épp maga mögül a havat kotorja és mire felnéz a fal, amit emelt épp eltűnik a megnyíló földben.
Még szerencse, hogy semmit nem vett le magáról, mert azonnal futásnak tud eredni, ahogy látja, hogy a repedés nem áll meg a falnál, hanem egyre tágul és terjed egyre közelebb érve hozzá.
Gondolkodás nélkül kezd rohanni arra, amerre a fákat látta, miközben fülébe egyre hangosabban üvölt a talaj sikolya.
Rémülten pillant a háta mögé és kikerekedett szemmel bámulja a vizet, mely megmutatkozik mögötte. Ha beleesik a repedésbe, ha nem elég gyors, akkor neki vége, ez nyilall a fejébe.
Soha életében nem futott még ilyen gyorsan, bár szívesen növesztene szárnyakat is, hogy elmeneküljön minél messzebb.
Talán ha elég gyors, megelőzheti a repedést és szilárd felszínre ér, de ha nincs szerencséje, akkor a vízben landol és akkor kétségbeesetten próbál a felszínre evickélni, mert érzi, hogy szinte azonnal dermedni kezdenek az izmai.
~ Szellemek! Segítsetek! ~ fohászkodik.

A sötét elf elkezd rohanni, a jégen és már csak tíz méter hiányzott ahhoz, hogy kiérjen, mikor a repedések végleg körbeérték és nagy darabban beszakadt a jég alatta. Jeges víz hatolt a ruhájába és amikor újra felállt, akkor vette észre, hogy itt csak combközépig ér a víz. Milyen szerencse! Hiszen ha nagyobb baj lett volna és a közepe felé süllyed el, akkor könnyen a jég alá is szorulhatott volna.
Kikászálódva a partra el kell döntenie, hogy merre tovább?

Borzasztóan félelmetes volt a Hirion körülött robajló természet, a reccsenő, pattogó jég hangja és a fel-felcsapó hófelhő, ahogy szinte felrobbant mellette olykor a jég.
Tudta, hogy az életéért fut és éppen ezért talán soha még nem rohant ilyen gyorsan, de még ez sem volt elég. Hangosan felkiáltott rémületében, mikor hirtelen eltűnt a lába alól a talaj és hangos csobbanással zuhant a jeges vízbe, amitől majdnem megállt a szíve és szinte azonnal milliónyi tűszúrásként hatott rá az őt körbeölelő áradat.
Csapkodni kezdett és fuldokolni, amikor meglepődve vette tudomásul, hogy lába talajt ér és megvethette a lábát. Lihegve, zihálva, vizet köpködve mászott ki négykézláb a partra.
Azonban tisztában volt vele, hogy hiába menekült meg a fulladástól, ha nem tud tüzet gyújtani hamarosan, akkor meg fog fagyni. Most mindenképpen mozognia kell!
Feltápászkodott és futni kezdett tovább a fák felé, hogy hátha ott menedéket, de legalább tűzrevalót talál és ha szerencséje van, akkor a tűzszerszámai használhatóak lesznek.

Hirion tudja, hogy ha túl akar élni, akkor valamit kezdenie kell azzal, hogy a bőrére fagyna szép lassan- dehogy lassan!- a víz, mely a tóban nulla fokhoz volt nagyon közeli.
Megpróbálja elérni minél gyorsabban a távoli ligetet, ám hirtelen azt veszi észre, hogy jobb oldala felől valami rohan. Úgy tűnik, az a valami hamarabb vette észre őt.



Egy normál farkasnak tűnik most még, pedig ha nem vigyáz az ifjú self, túl hamar veszi észre, hogy milyen nagy tévedés külső alapján megítélni az élőlényeket. Sokkal veszélyesebb, mint elsőre gondolná! Ám még vagy fél kilométer távolság van köztük.

Komoly kétségei vannak Hirion-nak, hogy épségben eléri a fák vonalát, mivel hiába szedi a lábát, ahogy csak bírja, már most is kocognak a fogai, arról már nem is szólva, hogy a repedő jég előli rohanás már sokat kivett belőle így is. Ereje vészesen fogy és a liget még jócskán odébb van, de összeszorítja a fogát és tovább erőlteti kimerült testét, nem akar itt meghalni, egyedül a nagy semmi közepén.
Aztán azt veszi észre a szeme sarkából, hogy nincs már egyedül. Ez azonban most nem vigasztalja, mert a másik, aki fekete foltként feltűnik a hóban farkasnak néz ki és a sötét elf fiú el tudja képzelni, hogy nem csak a versenyfutás kedvéért lohol a nyomában.
Szerencsére még elég messze van és legalább újabb ösztönzést ad kimerült izmainak, hogy tempósabban vigyék a fák felé, ahol felmászhat egy fára a ragadozó elől vagy megvetheti legalább a hátát és úgy veheti fel a harcot.

A farkas nagyon gyorsan közeledik és amikor már száz méternél közelebb jut a selfhez, már látszik az, hogy nem lesz ideje elérni az első fákat sem. Vagy tovább fut és akkor hátulról kapja el őt a bestia vagy szembenéz vele.
Ha előbbit teszi, akkor hatalmas lökést érezhet a hátán, mikor a földre teríti őt a vadállat, de ha utóbbi mellett dönt, akkor egészen addig egyenletes tempóban rohan a ragadozó, amíg egy utolsó ugrással rá nem veti magát. Ám a testén úgy hatol át, mint egy szellem és a meglepett self ekkor jöhet rá, hogy nem egy közönséges, hanem egy árnyfarkassal van dolga, akit jóval nehezebb lesz fizikai eszközökkel megölni.
Ám a lompos farkú már számít arra, hogy élből forduljon és a másik irányból támadjon a hegyesfülűre.

Egészen megfeledkezik a hidegről, a testén lassan jéggé dermedő ruháról, ahogy zihálva igyekszik elérni a fákat, de mikor vet egy pillantást a háta mögé, már tudja, hogy nem fog sikerülni.
A farkas sokkal gyorsabb, mint ő és már alig száz méterre jár tőle, szinte hallotta annak lihegését és látta az agyarait, amit minden valószínűség szerint őrá fen.
Nem sok választása van, ha nem akarja birkaként végezni, ezért kirántja a kardját és szembefordul a fenevaddal, hogy megpróbálja felnyársalni, ha neki támad.
Azonban legnagyobb megdöbbenésére az állat egész egyszerűen …….átugrik…..rajta.
~ Árnyfarkas! ~ esik le neki azonnal és ha eddig kétségei voltak afelől, hogy vajon győzhet-e, hát akkor azok a reményei is kezdenek halványulni.
Emlékszik arra, hogy tanult róla, csak akkor sebezhető ez a lény, ha testet ölt, egyébként semmi esélye és a fenevad máris fordul, hogy újra támadjon.
Kaszabolni kezdi a levegőt maga előtt, hogy hátha eltalálja, mert előbb-utóbb vissza kell változnia, közben a fájdalom átkát is megpróbálja rajta használni, hátha az működik.
- Hagyj engem békén és akkor senkinek nem esik baja! - kiáltja felé, hátha bejön.

A vándor bátran felveszi a harcot a szörnnyel, ám az esélyek egyenlőtlenek. A fájdalom átka csak annyiban hatásos, hogy még jobban belehergeli a vadászt a harcba és amikor átsuhan a testén annak kardja, hirtelen visszaváltozik és a fegyvert tartó karba harap a csuklónál. Az állkapcsa erősen zárul össze, mintha csak prés vagy satu lenne és így próbálja meg lerántani a földre áldozatát.

Sajnos Hirion nem nagyon figyelt, mikor ezekről a félig szellem, félig valóságos testű állatokról volt szó, hiszen Zevadarban, a városban vajmi kevés esélye volt, hogy összefut velük és még pár héttel ezelőttig sem igen tervezte, hogy valaha ilyen idegen helyeken fog vándorolni, orkokkal, farkasokkal, beszakadt jeges tóval szembesülni. Így most nagy bajban volt!
Természetesen csak elkeseredése vezette a nem sokat érő csapkodáshoz, de ha nem akarta tehetetlen áldozata lenni a lénynek, legalább meg kellett próbálnia, ahogy az igézetet is.
Magát ismerve, biztos meglepődött volna, ha sikerrel jár. De nem hazudtolta meg magát lassan már hírhedtté vált balszerencséje.
Pengéje csak a levegőt hasította, úgy hatolt át a gomolygó testen, mágiája semmit nem ért, viszont a farkas materializálódott pont akkor, mikor álkapcsa összecsattant a csuklóján. Hirion fájdalomtól szenvedve ordított fel és kiejtette a kezéből a kardot.
A fájdalommal egyidejűleg viszont elöntötte a düh, hogy miért ilyen szerencsétlen ő. Szabad bal kezével hatalmasat ütött az állat pofájára, az orrát véve célba.
- Rohadt szörny! Szállj le rólam! Keress más vacsorát én rágós és jeges falat vagyok!
Ha a farkas elengedi, jókora hócsomót rúg fel, míg a tőrét előrángatja.

A fenevad vinnyogva vonul vissza és értelmes szemekkel figyel a sötét elfre. Nem véletlen! Tudja, hogy annak újból támadnia kell valamikor és készen áll, hogy ismét anyagtalanná változzon a suhintáskor és amint áthalad rajta a penge, akkor ugorjon a nyakának újra anyagiasulva ledöntve a lábáról a drowot.

Úgy látszik az önkéntelen és dühös védekezés azért meghozta a gyümölcsét és a farkas vinnyogva engedte el Hirion-t és távolabb ugrott tőle, miközben okos szemeit egy pillanatra sem vette le róla.
A fiúnak fogalma sincs, hogy mit kéne tennie, azon kívül, hogy újra megragadja a kardját, amit szerencsésen megtalált, de a lény egyelőre nem támad, azt figyeli, hogy mit fog lépni, mert tudja, hogy ő van előnyben, hiszen bármikor anyagtalanná válhat és csak akkor anyagiasul, ha belé kell marnia.
Ehhez viszont Hirion-nak nincs kedve, így aztán inkább folyamatos szemkontaktust tartva a farkassal, hátrafelé megy, mint a rák, úgy igyekszik megközelíteni az erdőt. Mindig a lénnyel szemben, hogy ne tudja hátba támadni. Ha ugrik ő is ugrik. Nem sok esélye van, csak az, ha eléri a fákat.

A fattyúnak nagyon keményen küzdenie kell az életben maradásért. Egyikük sem hátrál meg. Vagyis pontosabban ő meghátrál, de ahogy lépked hátra, az ordas folyamatosan lépked előre. Keresi a távolságot, ahol még nem tudja elérni a hideg acél, de folyamatos nyomás alatt tudja tartani a prédáját.
Akár milyen furcsa, hiszen erről az állatcsoportról nevezték el a farkasnézést, végül hosszas hátra araszolás során elfogy a jószág türelme és ismét anyagtalanul átszalad rajta. Ahogy visszafordul immáron az erdő felől, elzárja az utat, de hamar elfogy a türelme. Tíz hosszú perc után végre beadja a derekát és elszalad a távoli csorda felé. Úgy tűnik, ott gyorsabb zsákmányt remél ezúttal. Ennivalója pedig van bőven, hiszen a növényevő állatok lefogytak, legyengültek. Könnyebb őket elkapni is, mint amikor jól tápláltak.
A fagytól és a kezén lévő harapásnyomtól alaposan megviselt utóda a néha hadvezérnek végül eléri a biztonságot adó fákat és végre tüzet rakhat. Már este felé járt és sok órás pihenéstől egészen rendbe jött, volt ideje enni is a maradék elemózsiából, mikor hangokat hall a síkság felől, a fákon túl. Valaki...k járnak ott. Néha még emberi hangokat is hallani, ami állatok hangjaiba keveredik.
Ha felderíti, hogy mi lehet az, kilesve egy nomád törzset fedezhet fel a rackákkal, akik épp az ő tanyája felé közelednek, a füst valószínűleg már messziről magára vonta a figylemet.

Valahogy az életét végig gondolva azokon métereken, amiközben hátrált, Hirion nem igazán hitt benne, hogy élve megússza ezt a kalandot. Ez a ködfarkas még egy kemény harcosnak is nehéz falat lett volna, nem egy olyannak, mint ő, akinek semmihez nem volt tehetsége.
Még egy nyomorult tábort sem tud úgy ütni, hogy ne szakadjon be alatta a jég! Szóval csapnivaló volt az életből és lehet, hogy ma tesz pontot a végére egy farkas.
Mikor már kezdte lassan feladni a macska-egér játékot, akkor fordul a kocka és a fenevad felkapja a fejét, fülel, aztán hirtelen megfordul, majd eliramodik abba az irányba, ahol a fiú nem is olyan rég, a domb tetejéről azokat az állatokat látta.
Egyszerűen bénultan állt ott még egy ideig felemelt karddal és nem akart hinni a szerencséjéek.
Most már semmi nem akadályozta meg, hogy bejusson a fák közé, ahol még aránylag száraz ágakat is sikerült találnia, majd tüzet gyújtania, bár már alig érezte ekkorra az ujjait.
Tudta, hogy le kell vennie legalább a felső ruházatát, hogy megszáradjon, de szinte erőszakkal kellett rávennie magát, aztán csak ott didergett a tűznél, csak arra tudván gondolni, hogy fázik.
Aztán megint hangokat hallott, de most mintha embereket és állatokat egyaránt.
Muszáj volt eltávolodnia a melegtől, bár már a köpenye megszáradt nagyjából, így mikor kilesett pár fagyott, levelét hullatott bokor mögül, egy csapat emberfélét látott, meg birkákat, talán juhászok lehettek? Egy biztos, pont felé közeledtek és neki nem volt ereje elfutni előlük.
Így aztán visszaült a tűzhöz, maga mellé tette a kardját és várta az elkerülhetetlent.

Az emberek érdeklődve közelítették meg a tűz fényét, állataikat is a fák közé terelve. Volt velük egy ügyes pásztor kutya, aki már jó előre morgott. Ám a gazdáik ezt természetesnek vették, hiszen minden idegennel így kell viselkednie, figyelmeztetve őket a veszélyre. De tudták jól, hogy ahol tábortűz van, ott vándor is.
Ám azonnal előkapták az íjaikat és megfeszítették a húrt, mikor meglátták, hogy ki az.
-Egy drow! Meg akar minket ölni?
-Talán csak egy felderítő. Úgy tűnik, hogy egyedül van.
-Akkor jönnek majd a többiek és nekünk jobb lenne elmenni. Egyáltalán ért minket vajon?

Nem csodálkozom azon, amikor meghallom a kutyaugatást, majd az acsarkodást, de csak annyit teszek, hogy megszorítom kardom markolatát, hogy ha megtámadna, védekezni tudjak, de az állat nem jön közelebb, csak az őket követő embereknek jelez.
Az előbb, mikor szemügyre vettem őket láttam, hogy pásztorok, akik egy nagy csapat birkát tereltek, kemény élethez szokott férfiak, akik megszokták, hogy magukra vannak utalva ezen a kietlen vidéken, így nem csodálkozom, amikor azonnal fenyegetve érzik magukat, amint meglátják arcomat.
Csak szomorúságot érzek és sértettséget is, kicsit mélyebben. Attól függetlenül érzem ezt, hogy tisztában vagyok azzal, hogy milyen hírhedt is a fajom.
Még szerencsésnek mondhatom magam, hogy ennek ellenére nem eresztettek rögtön nyilat belém.
- Nem vagyok süket és idióta sem! És senkit nem akarok megölni! Ha akartam volna már rég elbújhattam volna előletek, de nem keresem a bajt. – emeli fel békítően a kezét a fegyveréről. – Vándor vagyok és csak pihenek itt, láthatjátok, hogy nedvesek a ruháim, a tó majdnem megölt és egy árnyfarkas is megtámadott nem rég. Ha akartok telepedjetek meg a tüzemnél, cserébe csak egy kis élelmet kérek. – néz rájuk a lehető legbarátságosabban, amit ki tud hozni magából.

A pásztorok riadtan vették észre, hogy érti, amit mondanak.
-Ez beszél!
-De mit akarhat? Lehet, hogy csapda.
-Lehet, hogy csapda, de akkor már belesétáltunk. -majd Hirion felé fordul- Nomádok vagyunk egy Ungris nevű kis törzs néhány tagja. Ide jövünk már a tüzed mellé és elbeszélgetünk veled.
*Ezzel lassú mozdulatokkal lépkedtek előre, és csak türelmesen, nem kapkodva letették a fegyvereiket. Láthatóan féltek még mindig tőle és nem akarták, hogy félre értse a self valamelyik mozdulatukat.
-Az én nevem Jakab, az övé Zab. Jó hideg van, finom itt a tűznél. Téged hogy hívnak?

Egy grimasszal veszem tudomásul, hogy továbbra is attól tartanak, hogy valami bajuk esik, hogy mindjárt előbukkan az erdőből egy seregnyi sötét elf és lemészárolja őket, vagy valami hasonló és még ha értettem is, hogy miért félnek, nem esett jól, ahogy némelyikük beszélt rólam.
- Nincs csapda, mi értelme lenne? Gondoljátok, hogy ellenfelek lennétek egy jól képzett éjtünde katonának?
Nem akarja megbántani őket, főleg nem az ő helyzetében, de ez eléggé nevetséges feltételezés egy pár juhásztól.
- Szívesen megosztom veletek a tüzemet, mint már említettem. – biccentek a szószólójuk, Jakab felé és megvárom, amíg letelepednek és annak kifejezetten örülök, hogy fegyvereik is nyugalomba kerülnek. – Én Hirion vagyok, Hirion Druzan, jelenleg hontalan vándor. – néz a férfi szembe. – És ti merre tartotok? Gondolom akkor a törzsetek is valahol errefelé lehet, ha ti erre jártok? – kérdez vissza próbálva udvarias maradni, bár már lassan elszokik a normális társalgástól.

A pásztorok egyre inkább bizalommal kezelik Hiriont és hamar előkerülnek a sajtok és a szárított húsok is, melyet megosztanak vele. Elmesélik neki, hogy ők az itteni nagy füves puszták vándorai, akik senkivel sem akarnak vitát általában, csak békésen állataikat legeltetve vándorolnak.
A családjuk, vagyis a törzsük nem messze itt telepedett le télire földbe mélyesztett kunyhóikba. Nyáron persze ők is a jószágokkal együtt mennek és gyakran az emberek királyságával kereskednek a nagy Feluga-folyamnál vagy még gyakrabban levándorolnak egészen a törpökig, hogy ott sót vásároljanak a hús tartósítására.
Ám az állatoknak ilyenkor is enniük kell és a rackák kikaparják a hó alól is a megszáradt füvet. Ám felvetődik a kérdés, hogy másnap reggel nincs-e kedve a selfnek ellátogatnia az otthonukba. Szívesen látott vendég.

Úgy látszik végül megnyugodtak a pásztorok, mert továbbra sem támadta meg őket senki és azt is csak remélni merte Hirion, hogy az árnyfarkas is már messze jár és nem néz vissza egy kis birkalakomára.
Miután bemutatkoztak egymásnak a jég is megtört és az alkunak megfelelően a melegedésért cserébe a fiú ételt kapott, amit igyekezett nem mohón magába tömni, hiszen napok óta szűkösen beosztva élt a maradékon, amit még összekapart a tarisznyájában.
Miközben egyre jól lakottabb lett, megtudta, hogy miként kerültek ide ezek az emberek és, hogy itt laknak a közelben, ahogy sejtette.
Az viszont őszintén meglepte és jól is esett neki, mikor felajánlották neki, hogy menjen velük az otthonukba.
- Ezt komolyan mondjátok? – nyílik tágra a szeme, mert nem akart hinni a fülének.
Ezek az emberek nem zárkóztak el egy sötét tündétől, hanem a kezdeti félelmük után tényleg barátságosan fordultak hozzá.
- Köszönöm, akkor élek a lehetőséggel. – bólintott és széles mosoly terült szét az arcán és most már nem csak a lelke, de a teste is melegedni kezdett.

Hirion örömmel indult el másnap reggel új barátaival a településükre, mely igazából csak pár tucat földbe süllyesztett vályogház volt nádfedővel és döngölt padlóval. Ám jó szívvel fogadták és végre megtalálta azt a helyet, ahol nem üldözik azért, ami.
Rövid ismerkedés után ebédhez készülődve sokan még azt hiszik, hogy a dolgait igazgatja vagy átöltözik, mikor egyik ház sarkánál sutyorgás fültanúja lesz.
-Nem hiszem, hogy ez túl becsületes lenne.
-Ők sem azok, gondolkodj! Nem tudjuk, hogy ki ő. De a városokban nagyon sok mindent kapunk érte cserébe. Jobb lenne ezt a lehetőséget megfontolni.
-Itt nincs mit megfontolni. Ő az én vendégem és kész!